welcome to montreal!

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:23

Persze, kinek van kedve kimozdulni a hóra amikor sokkal jobb dolga is akadhat? Mondjuk egy csajjal, ágyban, pucéran, ilyenkor kit érdekel a fagyos hó, ami extrém módon tudna csak úgy fájni a bőrömnek. De valahol talán igaza van, hogy otthon nem fogunk síelni, nem lesz egy jó ideig ilyen lehetőség.
Sután szedem össze a holmijaimat és öltözök fel. A vaskos fekete nadrág olyan nehezen akar feljönni, mintha minden mozdulatom ellen tiltakozna, azt sugallva ne akarjak én kimenni. De hát itt hagy, ha nem megyek!
Csak figyelem ahogy feligazítja a szemüveget, ami nekem csak a nyakamban lóg. Én sosem teszem fel, minek, nem esik a hó és különben sem megyünk olyan területekre, nem?
- Hogy én bírom-e? - izgatottan szorítok rá a két botra és döföm bele a friss hóba, hogy meglendítsem magam.
- Mi az, hogy én bírom-e? Azért, mert nem olyan "menő" a felszerelésem mint a tiéd, még nem vagyok bénább és tudok menni a nehezebb pályán is. De tudod mit? Akkor menjünk a nyolcas pályára. - a csoportvezető szerint oda már tényleg hardcore síelők menjenek csak. Nem tudom igazából miért, biztos van egy-két kő ott, nem?
Nincs messze a szakasz kezdőpontja, egy tábla vár minket azzal, hogy az élesebb kanyarnál lassítsunk le. Történt itt valami?
- Ebédre visszaérünk, nem? Nem fogja senki sem észrevenni, hogy nem jöttünk kísérettel. - amúgy sem fog semmi sem történni, csak elég lesz kicsit belassítani. Nem habozok azzal, hogy megtegyem az első lépéseket. Imádom az új területek bejárását, arra menni ahol nincs tömeg. Bár itt embert sem látok, csúcs lesz.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:23

Sejtettem, hogy minél nagyobb kihívás elé állítom, annál gyorsabban kap rá a versenyre. Vagy legalábbis az adrenalin elkezd dolgozni benne, mert én bizony kemény ellenfél vagyok és nem hagyom magam.
- Gondoltam eléggé fáradt vagy vagy ilyesmi... - somolygok fel rá még mielőtt megsértődne. Ugyan, eszembe sem jutott igazából kritizálni a sítudását. Én is tudok síelni, más kérdés, hogy nem szeretek túlzottan, a deszkában nagyobb a kihívás. Én pedig szeretek meglepetést okozni az embereknek, szeretem látni a döbbent arcukat, mikor konstatálják, hogy egy törpe lenyomja őket.
- Ugyan már, ne légy durcás.. Elfogadom a kihívást. - nem tudom megállni, hogy reakcióján ne vigyorogjak egy nagyot. Most bizonyítani akar nekem? Nem mondom, hogy semmi esélye, de a nyolcas pálya tényleg azoknak való, akik magabiztosan űzik ezt a sportot. A döntését viszont nem kérdőjelezem meg. Mivel eddig nagyon is igyekeztem elkerülni őt, igazából nem tudom, milyen a technikája.
- Ebédig két kört is teszünk. Ne legyél amatőr... - forgatom a szemeimet színlelt felháborodással, aztán megindulok, immár a havon csúszva. A nyolcas pályát osmerem már, ennyi előnyöm van. Igazából mindet végigjártam már, egyik sem okoz majd különösebb nehézséget. Ilyen az, ha az ember ide jár síelni. Bár minden hó más és más. Ez most egész kellemesen csúszik. A lendület pedig visz előre, karjaimat kitartom oldalra, hogy a kibillenő egyensúlyom visszazökkenjen majd visszahúzom mikor megvan. Napok óta nem voltam a havon, azért ez meglátszik rajtam, más esetben már rég profi szinten művelném és Lionak nem kellene látnia, hogy olykor elbizonytalanodok. De mindegy, a következő pár napban makacs leszek és nem fog tudni meggyőzni, hogy jobb ágyban maradni.
Van néhány éles kanyar a fenyőkkel övezett pályán, ami tényleg megköveteli a rutint, de ahogy elnézem mi vagyunk az egyetlenek, akik vettük a bátorságot, hogy neki is iramodjunk. A következő kanyar után érzem, hogy valami nem jó, de nem tudok szólni Lionak, így csak lassítok. A lábam bizonytalan, a rögzítéssel lehet gond. Amint meg tudok állni, nemes egyszerűséggel fenékre huppanok, hogy ellenőrizhessem a csatokat és a cipőt. Nem vagyok elragadtatva a ténytől, hogy a kölcsönzős srác talán így akart keresztbe tenni vagy talán azt reméli, hogy így kínos helyzetet teremt, ha visszamegyek reklamálni.
- Valami nem egészen oké a rögzítéssel, kioldott... - magyarázom Lionak, ha egyáltalán észreveszi, hogy elmaradoztam, miközben próbálom visszacsatolni a pöcköt, ami a jobb lábamat a deszkán tartja.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:23

Fáradt? Én? Na nem eszik azt olyan forrón, hogy én majd pont fáradt legyek. Mégis mivel fárasztott le engem? Hogy egész eddig a lepedőt gyűrtük? Elcsodálkoznék, ha nem lenne izomláza mindezek után, mert mert... egyszerűen csak így lehet. Nem hiszem, hogy ő bárkivel akkora akrobata lenne, mint ahogy azt megmutatta nekem. Minden nő motiválható, csak az eszköz más.
- Ezt mondd te, aki még a lábát is lusta volt kidugni a takaró alól. - nagyot lendítek a bottal, hogy minél hamarabb a meginduljak a lejtőn. Könnyű ám úgy, hogy csak egy kikúrt deszkát kell lendíteni és nincsenek segédeszközök. De villogj csak addig bogaram, amíg én nem nyerek. Biztos vagyok benne, hogy utána nem fogod lemosni se magadról.
- Ne a szád járjon, hanem az utat nézd. - ha két kör, én aztán nem ellenkezek. Bennem is most már teljes fokozaton dolgozik a bizonyítási vágy, mert nyerni akarok. Meg akarom mutatni, hogy sítalpakkal sem vagyok bénább, mint ő a deszkájával. Akkor sem ha életvitelszerűen sportol és rutinos, akkor sem ha ismeri a terepet.
Igenis nem minden, hogy minden kanyart ismer, nem minden az, hogy ügyesebb vagy gyorsabb, ide egy adag szerencse is kell, ha tényleg tutira akar menni. Ezért sem értem azt, hogy néhány méter után lassít, majd megáll és seggre ül. Nem vagyok sokkal messzebb tőle, így nehezemre esik hirtelen megállni mellette. Nem is sikerül, kénytelen vagyok megkerülni őt és egy nagy éles kanyart bevágva megállni.
- Csak nem megijedtél? Nem ér kifogásokkal jönni, gyerünk kislány, mutasd meg mit tudsz. Te akartál ennyire nyerni. - cukkolom. Biztos vagyok benne, hogy csak valamit kitalált, meggondolta magát és egyszerűbb ezzel takarózni. Én kicsit meg is indulok, de azért hátrapillantok rá.
- Mi van, nem jössz?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:24

Ha most azon kezdenénk veszekedni, hogy azért nem óhajtottam kimászni mellőle az ágyból, mert odakint nem fűt a teste és mocskosul hideg van, biztos vagyok benne, hogy csak a kaján vigyorával találnám szemben magam, én meg puffoghatnék magamban. Na nem. Csak a szemeimet forgatom, mintha ennek az egésznek semmi jelentősége nem lenne.
- Jajj fogd be! - szólok rá, bántja az önérzetemet a feltételezés, hogy megijedtem volna tőle. Simán lenyomnám, bármikor. Mármint bármikor, amikor nem oldódik ki a lábam. Hangos sóhajjal konstatálom, hogy a deszkaszereléshez nem értek, még mindig. Valami probléma van vele, amit nem tudok megoldani és a nyakamat tenném rá, hogy Marcel meghagyta a hülye haverjának is, hogy nem adhat ki normális deszkát. Viszont ez így balesetveszélyes, akár meg is halhatnék, nem is rejtem véka alá a véleményem, mikor ingerültem csapok a hóra magam mellett. Nem süpped be, cserébe a kezem egy kicsit sajogni kezd.
- Oké, ez nem megy.. Visszamegyek, menj egy kört nyugodtan.. Vagy vissza is jöhetsz velem. - állok fel, immár deszka nélkül és magam mellé állítom a hóba. Majdnem akkora mint én. - De héé. Ez nem azt jelenti, hogy feladtam, világos? Szabotáltak... - elég határozottan állítom ahhoz, hogy eszébe se jusson belekötni ebbe, különben ő lesz az első, aki megtapasztalja a dühömet. Jó vagyok, nagyon is. Ráadásul imádom is ezt a sportot.
- Fent találkozunk.. - fordulok aztán meg kezemben a snowboarddal, hogy a pálya szélére sétálva visszafelé induljak, bár nehezményezem a hegymenetet. A nagy robaj viszont, amit a következő pillanatban hallok, semmi jóra nem enged következtetni. Azonnal felfelé irányítom a tekintetem és a vér is meghűl az ereimben. Sokat tanultam erről, elméletben számtalanszor átvettük a teendőket is, mégis lefagyok egy pillanatra, mert képtelen vagyok feldolgozni, hogy ez megtörténik és egyre felénk halad. Első dolgom eldobni a deszkát és Lio után kiabálni. Talán még leelőzheti, ha elég gyakorlott, ha tényleg olyan jó, amennyire mondja. Nekem viszont egyetlen lehetőségem, ha megpróbálok kitérni a lavina útjából. És meg is teszem, rohanok, a lábaim inkább lefelé visznek, mint oldalra, közben pedig remélem, hogy Liot pont annyira felkészítették ilyen helyzetekre, mint engem és eldob mindent, ami magával ránthatná. Az idő ugyanis lényegi kérdés ilyenkor. A legfontosabb. Majdnem annyira, mint az, hogy senki sem tudja, hogy mi ketten a nyolcas pályán próbáltuk ki a friss havat.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:24

Öblös nevetést vált ki belőlem a reakciója. Fogjam be, mi? Fáj az igazság? Te provokáltad ki csajszi, most már nem fogod kihúzni magad alóla. Kihívó tekintettel figyelem minden egyes mozdulatát. Én már elhatároztam magam és nem fogok engedni, remélem ezt nagyon jól tudja. Nem tudja még milyen az, ha felpiszkálják az alvó oroszlánt.
Továbbra sem állok meg csak lassítok, amíg ő seggre ül. Felé fordulok, lökök magamon, itt nem olyan lejtős a talaj, hogy ha picit nehézkesebben is mint lefelé de odacsússzak hozzá. A botot magam mellé fúrom, unottan tolok magamon előre egyet, hátra egyet...
- Ne gondold már meg magad, mindjárt leérünk a pálya végére. Vagy tán félsz? Ez nem is olyan meredek. - fél, hogy kikap, mi? Megint tőle ellenkező irányba fordulok és ismét lökök magamon. Ezúttal nagyot, hátha tudom őt is motiválni. Ne csináld már ezt, légyszi, annyira tetszett ez a kihívás benne.
Épp csak hátrapillantok, amikor már valamivel messzebb van. Nem felveszi a deszkát, hanem elindul a másik irányba.
- Hé, most tényleg meggondoltad magad? - kiáltok utána, ahogy lassan megáll a lendületem is. Nem mozdulok, csak tanácstalanul nézek felé. Most akkor egyedül maradok a pályán?
A mellkasomban érzem azt a robajt ami a hegyet rázza meg. Elkapom a pillantásomat a hang irányába, majd rémülten Oly felé sandítok. Fut, ő már fut, én pedig csak arra gondolok, hogy el kellene vigyem az útból, én gyorsabb vagyok a talpakkal. Nagy lendülettel fordulok el felé, oldalazva siklok az irányába, de látom azt, hogy ha akarjuk ha nem, óhatatlanul is a lavina útjába állunk. Eldobom a botokat.
- Oly, vigyázz! - kiáltom rémülten. Nem tudom eldönteni, hogy félek vagy inkább őt féltem. Vagy magunkat, fogalmam sincs. Kirántom a lábam a talpakról, a rögzítés roppanva megadja magát a lábam erejének és a maradék utat már futva teszem meg felé. Nem szakadhatunk el egymástól, ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Érzem, ahogy a hideg hó az arcomba szökik, érzem ahogy ujjaim közé sikerül kaparintanom a csuszamlós anyagot: a kabát. Erősen szorítok rá és rántom meg magam felé, hogy feloldhatatlanul szorításomba zárjam. Érzem, ahogy a talpam alól eltűnik a talaj és csak forogni kezd a világ, olykor láttatva magából valamit, olykor pedig a havat a szemembe hányva. Nem tudom, hogy ez álom, vagy valóság-e, érzem, hogy a pulzusom a fejemben lüktet és minden egyes izmom megmerevedik. Egy nagy szürkeséget pillantok meg közeledni, én pedig ösztönszerűen cselekszem: megfordulok a lánnyal.

» Hugo Saint-Claire