welcome to montreal!

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:18

Nem hittem volna, hogy majd ő lesz az, aki betrappol az életembe és olyan lábnyomokat hagy, amikre még sokáig emlékezni fogok. Erre tessék itt van. A karjaiban tart, én meg úgy simulok hozzá, mintha teljesen természetes volna. Mintha nem tartanék attól, hogy ha valaki meglát, úgy rebben majd el mellőlem, mint kismadár a faágról... Hogy nem rúg belém újra. Mert én nem akarom, hogy ezt mások is tudják, nem akarok célpont lenni egy olyan közösségben, ami időzített bomba rám és a karrieremre nézve. Már csak azért is, mert ránézek, hát még akkor, ha kiderülne, hogy... Mit is csinálunk? Megpróbáljuk? Tényleg azt mondta? Azt akarja? Bizonytalansága bennem is kétekelyet ültet el. Hogy mi van, ha csak azért mondja, mert... De nem, az nem lehet. Lio nem rossz, csak nagyszájú, nem gonosz, csak meg nem értett, aki úgy védekezik, hogy a legfájóbb pontot találja el. Mindig. Csak biztató mosollyal az arcomon bólintok egy aprót, alig lehet látni, de tudatni akarom vele, hogy azt érzem, ez a helyes, hogy ez majd jó lesz. Nem véletlenül dobogtatja meg úgy a szívem, hogy már a levegőt is szaporábban veszem. Mert neki nem volt még. Mert még senkivel nem akarta megpróbálni.
Nem tudok tőle elszakadni, egyik vizes tenyerem az arcára simítom a válláról, ujjaim vízcseppeket rajzolnak a bőrére, miközben elnyíló ajkakkal bámulom. Olyan közel vagyok, hogy minden egyes vonását alaposan szemügyre tudom venni, markáns vonásait az eszembe vésni. Olyan fehér vagyok mellette, és olyan hideg. Lassan már a meleg víz ellenére is fázom, ő viszont jó meleg, kapóra is jön, hogy mindkét karját a testem köré simítja. Mintha csak érezné, hogy már nem csak miatta remegek meg olykor.
- Így? Így még én sem voltam soha... - suttogom halkan, mintha félnék attól, hogy ha egyszer kimondtam, akkor ő bizony meg is fogja hallani. Byron más, őt régóta ismerem, és mikor felvetődött az ötlet, hogy próbáljuk meg, nem láttam ellenérveket, mégse bújtam így hozzá, nem kergettem ábrándokat miatta, sosem vonzott ennyire.
- Mert... - futok neki nagy lendülettel, aztán elszakítom a pillantásomat róla. Valahogy elfogy tempó, mert rájövök, hogy ha beszélek, azzal tényleg átadom magam neki. Akkor majd megint bánthat, összetörhet sok pici apró darabra. Kell az nekem? Nem. Nekem ő kell. - Én nem tudok csak úgy elmenni melletted. Bosszant, hogy úgy kezeled a helyzetet, mintha semmi sem történt volna és bosszant, hogy én nem tudom annak ellenére, hogy én kértem... De egyszerűen csak nem akarom, hogy mindenki egyéjszakás nőcskének gondoljon. Az nem én vagyok.. És mióta Párizsba költöztünk őszintén nem sok jó dolog történt velem, de azt hiszem, te beletartozol... - nyelek nagyot a végén. Tessék, kimondtam, beismertem, hogy a sok kritikám ellenére sokkal jobban kedvelem, mint kellene. Most pedig, hogy újra összeakad a tekintetünk, utánam a vízözön.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:18

Nehéz elhinni, hogy mindketten ugyanabban a cipőben járunk. Ha ő sem volt így, akkor miből tudjam, hogy amit cselekszem, így helyes? Egyszerűbb lenne csak játszani a macsót, félvállról megoldani a nyilvánvalót, felkapni, bevinni a szobámba és megmutatni neki, józanul is képes kihozni belőlem mindazt, amire eddig csak erősen illuminált állapotban volt képes. Mert képes rá, két napja is pont ezt tette, csak akkor nem léphettem semmit, nem tehettem úgy, mintha minden rendben lenne, mert a döntései nem a sajátjai voltak, csak a pia vagy a tabletta vagy mindkettő mondatta vele. Nem lett volna fair lépés tőlem, ahogy most sem lenne fair így cselekedni. Azzal tényleg csak azt sugallanám, nekem ő csak szexre kell, semmi másra. Pedig piszkosul megveszek azért, a csókjáért, ahogy az ajkait fürkészem, most tekintetem mégis újra és újra az övére siklik. Bizonytalan vagyok és ő is az, jó lenne ezen változtatni, akarok változtatni, hogy azt lássa, minden mehet másképp is. Értelmezhetjük ezt az egészet másképp is. De nem tudok elvonatkoztatni a testi vonzalomtól.
- Nem? - meglepetten kérdezek vissza, tudom tévesen keresem azokat a kapaszkodókat, amiket eddig egyelőre a derekán vélek felfedezni. Annyira vészesen közel van hozzám, nehezemre esik nem erre gondolni. De érdekel, amit mond, érdekel, miért van még itt. Pedig ha eddig elmenekült, most miért nem? Most miért mond olyanokat, amiket valószínűleg máskor soha?
Elpillant rólam, én pedig ösztönösen simítom a kezem az arcára. Nem kell szégyellni, nem fogom kinevetni, bármit is mondjon. Tényleg érdekel, amit meg szeretne velem osztani. Hüvelykujjammal gyengéden simítom meg puha arcát, összevizezve egy kissé. Gyerünk, kislány, mondjad!
És ő mondja is, úgy érzem ebbe a pár szóba belesűríti egész Párizst, az itt tapasztaltakat, mindent. Most már szemernyi kétségem sincs afelől, mennyire magányos lehet. Egyedül magára számítva egy hatalmas városban, ahová talán jönni sem szeretett volna és ahol senkit nem ismer. Vagyis rajtam kívül.
- De hé, én itt vagyok. - mondom neki hízelegve, még mindig az arcát simogatva. Tudom, nem sokra mehet velem, de enyhíthetem a magányát.
- Tudom, az én számból ez most furán szólhat, de nem tartalak egyéjszakás nőcskének. Persze... legelőször csak élveztem a helyzetet és hogy rám indultál. - ezt igazából kár is lenne tagadni. - De két napja nem akartam, hogy úgy érezd, csak kihasznállak. - nem tudom mit mondhatnék most, nem tudom, hogy ezzel igazából rontottam-e a helyzeten, de már erős a kísértés, hogy csak beszélni tudjak. Cselekedni akarok, megmutatni, hogy ő most is kell nekem. Még közelebb húzom őt magamhoz, teljes testemmel hozzá simulok, miközben tekintetem már ajkaira tapad. Kutya legyek, ha most nem csókolom meg. De csókom mégis elfojtott, nem erőszakos, kérlelő és nem követelőző és mindenekelőtt gyengéd. Mintha magamat szabályozni sem tudnám, úgy szakad fel egy sóhaj is ezzel együtt. De mit csinálok én? Máris érzem, hogy teljesen beindított pusztán a közelségével. Megszakítom a csókot.
- Kívántál te engem teljesen józanul?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:18

Már ténylegesen remegek, mint a nyárfalevél. Talán hatalmas nagy ostobaságot csináltam, hogy elmondtam neki, talán rossz ötlet volt megnyílni és a kezébe helyezni magam, felkínálni a szívemet öként és dalolva, hogy ha mégis meggondolja magát, akár porba is tiporhatja az összes érzésemmel együtt. Csak reménykedek, hogy nem teszi, de kezdek belefáradni, hogy bármiben is bizakodom, az valahogy soha nem úgy sül el, ahogy én azt szeretném. Én csak szeretnék végre boldog lenni, egy kicsit élni is az életemben, engedni a csábításnak, és a szívem szavának, ha már egyszer azt érezteti velem, hogy ez az egész még nincs veszve.
Mintha meglepődne azon, hogy nem éreztem még ilyet, pedig... Azt hittem elég nyilvánvaló, hogy nem vagyok túl tapasztalt, de azt talán nem tudja, mennyire. Egy picit bele is pirulok a gondolatba, hogy volt, amit bizony vele műveltem először. Nagyot is nyelek, mert ezt nem merem neki bevallani. Félek, hogy túl sok lenne, és hatalmasat koppannék a végén, aztán én lennék az, aki csúfosan felsülne a próbálkozással, hogy több is lehessen köztünk. Pedig annyira szeretném magam mögött hagyni a félelmeimet. Csak egy egész kicsi időre...
Hagyom, hogy simogasson, jól esik az érintése, a meleg ujjainak játéka hideg arcbőrömön. Be is hunyom a szemeimet egy pillanatra, de beszélek. Elmondok neki mindent és még talán többet is mint kellene. Mert szeretném, mert ha ő ad egy esélyt annak, hogy ne csak forrongjon köztünk a levegő, akkor én is adok egy esélyt. Mert hiszek benne, hogy....
- Tudom, de ez máás... - kezdek bele, aztán abba is hagyom, mert folytatja, szinte belém fojtja a szót, én meg magyarázkodás helyett készségesen hagyom őt beszélni. Hogy áradjon belőle a szó, mégis inkább rossz érzéseket kelt bennem, negatívakat, legszívesebben elbújnék, mert még csak nem is emlékszem rá, mit műveltem. - Annyira szégyellem magam miatta.. - motyogom alig hallhatóan. Még a pillantásomat is lesütöm, hogy ne kelljen ránéznem, hogy ne lássam az ítélkezést a szemében. A letargia széléről épp csak a csókja ránt vissza, amire igazán nem számítok. Harmatgyenge és finom, mintha most érne hozzám először, mintha csak puhatolózna, hogy engedem-e, hogy szabad-e... Én pedig hozzá simulok, ahogy magához von, nincs köztünk már egy tűhegynyi hely sem, és abban a pillanatban kezdek sokkal többre vágyni egy lágy csóknál, hogy nyelve számba siklik. Karjaimat nyaka köré fonom, jobb kezem ujjai végigszántanak a hidegtől szinte fagyos haján. Meg akarom neki mutatni, hogy szabad, hogy beleborzongok a csókjába... Meg akarom tapasztalni milyen az, mikor a lábam is beleremeg, és az emlékezetembe vésni... Mégis elhúzódik, én meg csak értetlenül pillantok rá, kicsit fájdalmas arccal. Hát ennyi volt? Csak egy csók? Egy forró ölelés? Mégis bólintok, még a csókja hatása alatt vagyok. Az ajkai olyan forróak és puhák, hogy legszívesebben azonnal visszahúznám magamhoz, de nem erőltetek semmit.
- Most is kívánlak... - lehelem magam elé. El se hiszem, hogy ezt kimondtam hangosan, hogy ilyesmit bevallottam neki. Hogy ennyire kiszolgáltattam magam, mikor a bizalmam iránta közel sem a régi.. Csak a remény maradt nekem, hogy nem fog bántani, hogy ha újra megcsókolom, akkor nem tol el és nem nevet ki. Hogy ő is akar majd annyira, amennyire én őt. Mert most tudatosan csinálom, most nagyon is észnél vagyok és nem tudok betelni vele.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:19

Nem normális, tudom, de nekem tetszik, hogy ennyire hatással vagyok rá, látom őt igazán gyengének, mint még nem is mutatta sosem. Ez azt jelenti, hogy nyit felém, még ha nem is mondja ki tisztán, még ha csak az apró jelekből olvasom mindezt. De ezek az apróságok bátorítanak fel abban, hogy nem csinálok mégsem akkora faszságot, mint ahogy az elsőre tűnik. Tényleg nem akarom megbántani, sem elijeszteni, sem bármi más. Pedig sosem villantottam meg a figyelmesebbik oldalamat, amit eddig csak az igazán barátaim láthattam, de elsősorban a húgom. Őt mégsem kezelhetem pont úgy, mint Briet, mert egyszerűen más kategóriába esnek. Oly... köztünk már történt olyan, ami ezer százalék, hogy a húgommal nem fog. Illetve fordított esetben is éltünk már meg olyan dolgot, amit a szöszivel sosem fogunk. Pedig annyira hasonlóak lehetnek az élményeink a családjainkkal...
Szégyelli magát, de nincs miért, én sem emiatt mondom mindezt, csak.... nem tudom. Próbálom felvázolni az én szemszögemből mi mit jelent, ezek szerint nagyon rosszul csinálom. Lesüti a szemeit, de nem hagyom, hogy beletespedjen a meggyőződésébe. Úgy kell nekem az a csók már, mint egy falat kenyér, vágyom rá, még nyelvem is utat tör magának, de választ kapok, hasonlót. Hagynám csak, hogy a vágyak átvegyék a helyüket a józan gondolataim helyett, de most nem érzem ezt helyesnek. Elszakadok tőle, szemeibe nézek, de bár ne tenném, nem tudok úgy tisztán gondolkozni, hogy sőt belőlük a vágy. Mint ahogy mondja. A szám kiszárad, nyelni is elfelejtek, majd úgy tapadnak ajkaim az övére, mintha magamba akarnám őt mindenestül szippantani. Hirtelen lobban fel bennem a forróság, erősen hozzá simítom a csípőmet, egy kissé talán fel is egyenesedek, de végül csak lábaim közé fogom az övéit, úgy csókolom tovább nagy hévvel. Ujjaim elvesznek felfogott hajában és egészen addig hagyom fokozódni perzselő vágyakozásom, amíg légszomjam nem lesz. Levegőt!
- Talán... be is mehetnénk. Nem? - kérdezem zihálva egy kissé, lopva körbepillantok. Már senki sincs itt, aki zavarhatna minket. De miért is érdekel most engem annyira? Kézen fogom, itt nem folytathatjuk. És különben is, nem fogja azt gondolni, hogy megint csak szexre kell?
Eleresztem a medence szélénél, felnyomom magam. Végigjár rajtam a hirtelen jött hideg, de csak nyújtom a kezem felé. Elpillantok a telefonja irányába, bár felőlem itt is maradhat. Annyira nem hiszem el magamat, de annyira... Kifújom a már egészen hideg levegőt, a karom, egész testem libabőrzik, de csak ismét kézen fogok. Most még azt is pont leszarom, hogy valaki látna minket. És akkor? Nem úgy volt, hogy most nyitok valami egészen új felé?
A folyosóig talán be jutunk, mert itt már nem fázok - nem hoztam azt a kibaszott törölközőt ki magammal - de csak ismételten csókot követelek tőle.
- Sajnálom, nem bírom, kikészítettél, amikor próbáltalak valami hülyeségtől megóvni. - motyogom hadarva, de kezeim már ismét lágy bőrét cirógatják, ahogy ismét ajkait ízlelem. Nem megy, nem lehetne, hogy később beszélgessünk inkább?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:19

Annyira más most, én is más vagyok a karjaiban, mert úgy érzem, hogy most lehet, most megmutathatom, hogy milyen vagyok. Most nem kell úgy tettetnem magam, mintha hidegen hagyna, nem kell megjátszanom, hogy nem fáj, ha eltol magától. Ragaszkodhatok hozzá, kapaszkodhatok belé és csókolhatom kifulladásig, ahogy ő is teszi, viszonozza a nyelvem játékát is, közel von magához és olyan szorosan tart, hogy a tüdőmbe alig tudok levegőt préselni, pedig érzem, hogy egyre nagyobb szükségem lenne rá. Egyre magabiztosabb, egyre követelőzőbb, én meg nem vagyok rest felvenni a ritmusát, elnyitni a szám mikor megérzem, hogy csípőjét a testemnek löki. Nem kellene sok, hogy fel ne nyögjek, bele egyenesen a torkába, de türtőztetem magam. Nem saját erőből, hanem mert elhúzódik, én meg kótyagos fejjel hirtelenjében azt sem tudom mit válaszoljak. Csak bólintok, bármit kérdezett is. Észhez kell térnem. Majd a kinti hide levegő tesz róla, merthogy Lio kimászik, én meg követem a példáját azzal, hogy hagyom magamat is felhúzni. Pedig menne egyedül is, de nem szeretnék most elszakadni tőle. A törülközőmet gyorsan csavarom magam közé, mert érzem, hogy a hideg rámszárítja az apró vízcseppeket és szinte azonnal vacogni kezdek. A telefonomat még épp össze tudom szedni, utána viszont bal kezemnél fogva ránt rajtam egyet, mintha ellentmondást nem is tűrne. Na de ki akar itt ellenkezni? Én?
- Lassabban Lio, nekem nincsenek olyan hosszú lábaim.. - méltatlankodom, ahogy húz maga után. Szinte úgy lobogok utána, mint a győzedelmi zászló, ahogy kézen fogva vezet. Szaporán kapkodom a lábaimat utána, félúton majdnem a törülközőmet is elhagyom. A következő pillanatban, a folyosóra érve a vállam csattan a hideg falnak és újra megtalálják ajkai az enyémeket. Éhesen tapadok rá, fogaim közé szívom, hozzá hasonló vehemenciával viszonzom a támadását és közben el is vigyorodom egy kicsit. Csak levegőért válunk el egymástól, mikor vágytól csillogó szemekkel nézek fel rá. - De most észnél vagyok, most nem kell megóvnod semmitől... - suttogom az ajkaira olyan halkan, hogy akár egy elharapott sóhaj is lehetne. Még mindig bűntudatom van, mert fogalmam sincs, mi zajlott le köztünk alig két napja, kellemetlenül érint, hogy megpróbáltam magam ráerőltetni, de erről éppenséggel elég jól képes elterelni a figyelmemet. Például azzal, hogy ujjai továbbra is az oldalamat cirógatják, összerándul a hasizmom is tőle.. Vagy azzal, hogy szívverésem egyre szaporább, és csak idő kérdése, meddig érem be a túlfűtött csókokkal. - Tűnjünk el innen... - javaslom végül két csók között, de fogalmam sincs hova mehetnénk, ahol nem találnak ránk, ahol egy kicsit kettesben együtt lehetnénk mindenféle zavaró tényező nélkül. Kíváncsi tekintetek nélkül.. Mert bár veszetül akarom, még mindig elkerülném a felesleges felhajtást körülöttünk. Nem akarok megnt elsőszámú közellenség lenni.. Én csak.. Őt akarom.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:19

Mint rossz gyerekek, akik tilosban járnak, mégis pont ezért olyan izgalmas nekik, én magam is így érzem magam, miközben nagy léptekkel szelem át a teret a hóval felszórt padlózaton. Néha roppan a csupasz talpam alatt a hó, néha még meg is csusszan a lábam, de nem veszek vissza. Csak mikor meghallom Oly szavait. Kapkodja a levegőt, szinte szalad, észre sem vettem, hogy ő egészen más tempót vesz ilyenkor fel. Hirtelen fordulok felé meg nagy elánnal és széles vigyorral adok egy apró puszit a homlokára, ahogy várhatóan belém szalad.
- Nekem tetszenek így is a lábaid, formásak. - és csak egyre jobban arra gondolok, hogy mennyire jól néz ki. Baj lesz így ezzel, jobbnak ítélem meg sarkon fordulni és beiszkolni a hideg elől. Csak és kizárólag az jelzi felém, belül tágasabb.
De hol? Nekem a folyosó is jó, én menten megtenném itt is, csak a törölköző takarja meg az a falatnyi bikini, ami valósággal ráfeszül. Még a halovány fénynél is látom, ahogy a bimbói átütnek a vékony anyagon. Ezért olyan jó a bikini, ápol és jótékonyan eltakar, de csak azon tekintetek elől, akik nem elég szemfülesek. Én az vagyok és ez még egy ok, hogy beindítson. Valósággal kóstolgatjuk egymást, türelmetlenül simítok végig a derekán, amíg nem kapunk újra levegő után. Teljesen elbódít, az sem zavar, hogy valaki elsétál mögöttünk, miközben már a falat támasztom két kézzel, előre görnyedve, nem hagyva őt, hogy tovább beszéljen. Én magam kezeskedek most érte, annyi szent.
- Nézzük meg a szobát. - úgyis járt már ott, ha szerencsénk van, a többiek vacsi után leléphetek. Mégis hány óra lehet? Ah, hol érdekel. Összefűzöm az ujjainkat, úgy indulok el ismét, abban sem zavartatom magam, hogy valaki elmegy mellettünk, majd furcsállva utánunk néz. Még mindig sietősek a lépteim, bár próbálok lassítani. Egy csomóan leléptek már, ez jó hír.
Aztán benyitok a szobába, ami üresen tátong. Milyen jó, hogy ennyire szórakozott társaságot szedtem össze magam köré. Gyorsan húzom be Olyt magam után, hogy aztán az ajtó egy pillanat alatt csapódjon mögöttünk. Kattan a zár, miközben finoman nekinyomom őt az ajtónak, hogy ismét birtokba vehessem azokat a telt ajkakat. Megőrülök már érte...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:19

Fogalmam sincs, hol veszítettem el a józan eszemet, valószínűleg a vállamon ülő kisördög söprögette ki a fejemből azt is, még a medence partján, vagy jóval azelőtt a vízben. De másra sem tudok gondolni, csak a forró csókjára, a szája ízére és arra az erőre, ahogy bármiféle kontaktus nélkül képes vonzani magához. Követem a példáját, szaporázom a lépteimet, sikeresen fel is kenődöm a mellkasára, a szívem pedig csordultig telik melegséggel, ahogy megérzem a homlokomra adott csókot. Nem bánthat, ilyet sosem tett még, ez új tőle, talán annak az arcának a tartozéka, amiről most hullajtja le az álcát, én meg teljesen a hatása alá kerülök. Elakadó lélegzettel várom a folytatást, de szemeiben még mindig parázsló szenvedély izzik, én meg épp csak azon gondolkozom, hogy nem vettem észre eddig, hogy mennyire akarom őt. Mert ez nem hirtelen jött, eddig is akartam volna, csak minden csepp vágyamat igyekeztem utálattá sűríteni és kerülni őt, amennyire lehetséges. Most talán ez csap vissza rám, mert kevesen vagyunk, nem sok embert ismerek, őt viszont sokkal jobban, mint bárki mást innét. És nem tudom magam lebeszélni róla. Meg nem is akarom.
Csak arra ügyelek, hogy a törülköző rajtam maradjon, minden más mellékes most. Csak az egyik kezem szabad, azzal túrok a hajába, amiről a fagyott vízcseppek szép lassan olvadni kezdtek már a meleg levegő hatására. De még mindig hideg, és megborzongok, ahogy egy-egy óhatatlanul is vállamra cseppen. Nem vitatkozom, menjünk csak, nézzük meg a szobát, csak tűnjünk már el a kíváncis tekintetek elől. Nem akarom magyarázkodni, mindenttudó szempárokba ütközni, csak elbújni vele mindenki elől, hogy nyugodtan folytathassuk, amit elkezdtünk. Vagy inkább mohón és kapkodón. Mezitláb a lépteim alig hallatszanak a folyosón, pedig még mindig szedem a lábaimat, mintha parázson járnék. A belsőmet érzem most valahogy úgy, és akkor lélegzek csak fel, mikor már az ajtó belső oldala tapad a hátamnak. Elengedem a törölközőt, ami egész addig szorosan takarta a testemet, a telefonomat is leteszem valahova - lényegében bárhova, hogy a kezeim felszabaduljanak. Ezzel a lendülettel pedig tolni kezdem, be egyenesen az ágya felé, már ismerem a járást, hisz együtt éjszakáztunk, pontosan tudom, hogy honnan menekültem el tegnap előtt reggel és azt is, hogy most eszem ágában sincs ezt tenni. A mellkasánál fogva tolom egész az ágyig és amint ráhuppan, nem vagyok rest az ölébe mászni. Térdeim a csípője két oldalán mélyednek a puha matracba, már most a legjobb helyen ér hozzám ahhoz, hogy érezzem kíván engem. Én pedig meg is adom magam neki - csókolom hevesen, szenvedéllyel, szívből. Mintha nem lenne holnap, mintha ez fontosabb lenne, mint levegőt venni. Mert az is, nem tudom visszafogni magam.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:19

+18

Úgy gyűrjük magunk alá a takarót, ruhát, egymást, hogy levegőt venni is elfelejtünk néha. Csak mi vagyunk itt, senki más, meg a vágyaink. De azok masszívan írják felül az elkövetkezendő hosszú-hosszú perceket. Fogalmam sincs, hogy találom meg az óvszert, ahogy arról sem, hogy őt közben hová pakolom az ölemből. Talán le sem teszem. De az ágyhoz már ruhák nélkül jutunk vissza és az sem érdekel minket, hogy vagy háromszor átdörömbölnek a hangoskodásunk miatt. Picit túltoljuk? Meglehet, de ez érdekel minket a legkevésbé, mert csak RÁ tudok figyelni, a vágyaimra, az ösztönös mozdulatokra és az újszerű érzésre, amiért ez az egész együttlét a hevességünk ellenére sokkal de sokkal intimebb, mint eddig nekem valaha volt bármelyik csajjal is. De élvezem, cseszettül élvezem, hogy intenzívebben figyelek az érintéseire, ahogy az összes érzékemmel csak rá fókuszálok és az övé is marad mindaddig, amíg őt el nem juttatom többször is a csúcsra. Mert azt akarom, hogy élvezze, hogy ne akarja megbánni, amiért engedett a bűnös csábításnak és mert most biztos vagyok benne, hogy minden részlet mélyen az emlékezetébe vésődik, az érintések a bőrébe ivódnak, én pedig csak akkor engedek saját magamnak, amikor már végképp nem bírom. Mert pokolian vágytam rá napok óta, mert más csaj nem kellett, nem hozott lázba, mert ő hagyta félbe, amit akkor ott tettünk annak ellenére, hogy én nem engedtem tovább lépni. Édes a gyönyör, mert megszabadít a gyötrelmektől. Én pedig örömmel adom át magam mindenfajta megkönnyebbülésnek, miközben izzadtan, csatakosan, erősen zihálva de teljesen feloldódva dőlök el mellette az ágyon.
Már el is felejtettem, mennyire kicsi kettőnknek az ágy, de most cseppet sem zavar, ha hozzám bújik, ha érzem felhevült bőrét, a forró leheletét magamon. Elégedett mozdulattal rántom magunkra a takarót, mert fogalmam sincs mennyi idővel ezelőtt még odakint fagyoskodtunk, most pedig csak idő kérdése, hogy a kimerültség is felüsse a fejét. Elégedett mosoly ül ki az arcomra, ahogy rá pillantok, de nem olyan, mint eddig. Nem azt sugallja, mennyire vállon veregetném most magam - mert amúgy de, nagyon is vállon veregetném magam - hanem az a szelíd mosoly, amivel tudatni szeretném vele, örülök, hogy most itt van és mindez megtörtént velünk. Új, hogy nem azon gondolkozom, milyen kibúvóval léphetnék le, dobhatnám ki, szabaduljak meg tőle, új, hogy igazából kíváncsi vagyok a gondolataira, miképp érzi magát és...
- Továbbra sem bánod? - teszem fel azt a kérdést, ami legjobban foglalkoztat engem mind közül. Mert kell, hogy megerősítsen, nem fog szarban hagyni, ha elhatározom magam, hogy tényleg nyissak felé. Mert kezdem érezni, valahol erre nekem is nagyon szükségem volt, van is, csak sosem éreztem úgy, hogy bárkiért is kockáztassak.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:20

+18

Levegőre lenne szükségem, de beérem a csókjával is, csak kapjak belőle minél többet. Lehetőleg azonnal. Minél több helyen ér hozzá, annál jobban vágyom rá, sürgetőek a mozdulataim, vad vágy tombol bennem, amit Ő szított fel, azóta folyamatosan növekszik és csak ő tud csillapítani is. Mintha újra élném az emlékeimet, pont annyira féktelen csípője minden mozdulata, nekem pedig felocsudni sincs időm a gyönyörből, máris érzem, hogy kúszik fel a gerincem mentén a következő. Hangos vagyok, pedig sosem volt rám jellemző, most mégis hallatom magam, és hallom az ő mély hangját is, mikor épp nem forrnak össze ajkaink. Mikor épp szabadon zihálva megfordul a fejemben, hogy nézhetek ki duzzadt szájjal, kipirult arccal, kócos hajjal, veszettül csillogó szemekkel. Az teljesen egyértelmű, hogy érezzük és élvezzük egymást, de a kémiával sosem volt baj köztünk. Egész addig tudok is ezen gondolkozni, míg a testem felül nem ír mindent és orvul bele nem veti magát a következő orgazmusba, amire még nem lehetek eléggé felkészülve. Körmeim a bőrébe marnak, arcom a nyakába temetem és kapkodok a levegőért. Mintha minden kortyért harcolnom kellene, de az ő illatát szívom magamba. Az izzadtsága keveredik valami egészen mással, még így is veszettül vonzó.
- Nem.. - fordítom felé a fejem, de hangom épp csak annyira hangos, hogy hallható legyen. Így is eleget hangoskodtunk már, a szívem még vadul veri a bordáimat, nem találja a békés, nyugodt ütemét. - Meggondoltad magad? - kérdem óvatosan, igyekszem leplezni, hogy mennyire összetörne, ha igennel válaszolna, igyekszem úgy tenni, mintha csak egy ártatlan kérdés lenne a sok közül. De valószínűleg összeroppantana a tudat, hogy ha újra eljátszaná velem. Pont azért bújok hozzá tétovázva, azért cirógatom bőrét bizonytalanul, mert egy részem hinni akar és hisz is neki és benne.. De a másik fel van készülve rá, hogy most, hogy megkapta amit akart, amit mindketten akartunk, majd egész másképp vélekedik a dolgokról és kettőnkről. Csak a takaró jótékony takarása és melege miatt nem aggódom, hogy most elküldene vagy ő mászna ki az ágyból. A szilveszter éjjel egészen más volt, akkor nem mosolygott úgy rám, mintha valami ajándékot kapna.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:20

Úgy érzem, hogy valami egészen új dologba vágok, vagyis vágunk bele, ha ezt ő is komolyan gondolja és én is. Nem erősségem az érzéseimet kimutatni azok felé, akikről nem tudom, hogy megbízhatok-e. Mert a családját nem válogathatja meg az ember, legyenek azok épp ellenszenvedek, idegenek vagy épp olyan bajtársak, mint a testvéreim. A lényeg akkor is egy marad, ők akkor is ott lesznek, ha nem akarom, akkor is, ha nehéz időszakom van és akkor is, ha végtelenül boldog vagyok. Talán most ez utóbbit érzem, miközben óvatosan hozzám bújik, tenyerét mellkasomra simítja, ujjaival apró mozdulatokat ír le és közben minden idegszálával rám figyel. Még ő is kapkod levegő után, még az ő szíve is ki akar ugrani a helyéről. Annyira azt érzem most, hogy vele tényleg őszintén bármit megoszthatnék. Válaszol, tömören, de igazából másra sem voltam kíváncsibb, mint erre. Nem kell a körítés és a rizsa, most csak mi ketten vagyunk és momentán semmi másra nem vágyom. Visszakérdez, hangja halk, bizonytalanul cseng, noha nem látom az arcán kétely jeleit. Vagy csak nem akarja, hogy lássam? Mintha még mindig nem merné elhinni, hogy nyitottam fel.
- Nem. - mosolyom csak szélesebb lesz, ahogy lassan felvonom érdeklődve a szemöldökömet. De végül csak megfogom a kezét és tenyerébe adok egy puszit.
- Nem mered elhinni még mindig, igaz? - kérdezem egy kissé szomorúbb hangon. Ez csak és kizárólag az én hibám, ha akkor nem kezdek el annyira furán viselkedni. Pedig csak ösztönös reakció volt. De mégsem ezt kellett volna, még ha nem is hagytam magára. Igazából ahogy jobban telik az idő, kezdek ráébredni, hogy elsején reggel én voltam farok.
- Én sajnálom, hogy akkor is olyan idiótán viselkedtem. És igazából láttam rajtad, hogy rosszul érzed magad. Ez egy kicsit összezavart. És tegnapelőtt sem akartam, hogy megint rosszul érezd magad.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:20

Rengeteg kérdés kavarog most bennem. Mi ez tulajdonképpen? Lehet-e egyáltalán folytatása? És ha igen, meddig tartana közöttünk? Nem akarok abba a hibába esni, hogy túl korán ringatom magam hamis ábrándokba, mégis mikor a mosolya kiszélesedik, egyszerűen nem tudom kétségbe vonni a szavát. Olyan kellemes csalódás ez, talán napok kellenek ahhoz, hogy elfogadjam a tényt, hogy nem mindig seggfej, sőt. Igazából egy olyan oldalát mutatta meg nekem, amit talán eddig senki sem látott, én pedig igyekszem megmutatni neki, hogy bízhat bennem. Apró gesztusa az én arcomra is mosolyt csal, nem húzom el azonnal a tenyerem, mikor csókot nyom a közepébe, ujjaimat végigfuttatom szája sarkán le egészen az álláig, majd a nyaka vonalán, egészen a szegycsontjáig.
- Én csak... - kezdek szabadkozni azonnal, de nem tudom, hogy folytathatnám, és már nem is érzem azt, hogy titkolóznom kellene előtte. - Igen.. vagyis nem.. - rázom a fejem, aztán még mielőtt összezavarnám nagy sóhajt veszek. - Csak olyan hihetetlen ez az egész.. - magyarázom, hátha érti. Hátha az ő fejében is hasonló gondolatok fordulnak meg most, mint az enyémben. Mert én aztán sok mindenre számítottam, de erre nem. Főleg tőle nem.
- Az én hibám volt, tudom. Túl sok mindent gondoltam bele.. - halkul el a hangom, bár azt hiszem, ezzel nem mondok túl sok újdonságot. Azt már inkább fel sem hozom, engem is mennyire kiakasztott a tudat, hogy esetleg teherbe is eshetek, derékba is törhet a karrierem. - Én... Köszönöm, hogy mellettem álltál... Tudod, utána is. Meg a gumicukrot is köszönöm.. - lesek fel rá a pilláim alól. Félek egyenesen a szemébe nézni, de megemberelem magam és még egy bújkáló mosolyt is észrevehet, épp egy picit, mert szeretném, ha ezt most komolyan elhinné és tudná, hogy bár nem adtam jelét, sokat jelentett, hogy nem akart kibújni a felelősség alól.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:20

Most annyira örülnék annak, hogy egy picit is belelássak a fejébe... mikor hallgat, mikor a szavak nem jönnek csak úgy a nyelvére, bár tudnék olvasni a tekintetéből. Most jövök rá mennyire nem vagyok jártas abban, hogy kiismerjem a lányokat. Mert egy-egy alkalom után búcsút intettem nekik, nem kellett szembesülnöm a megrezzenő tekintetekkel, a reménykedéseikkel, amikor arról faggatnak, mikor látjuk egymást újra.
Ő annyira más, nem tudom úgy kezelni, mintha csak a húgommal beszélnék, sem pedig Bellel. Ők annyira mások, előttük merek nyíltan olyanokat mondani, amit máskor félvállról veszek. És tessék, most feladtam magamnak a leckét, amiért még nem merészkedtem el ilyen terepre.
Igen és egy nem. Most ezt akkor mégis hogy érti? Mit vegyek alapul, ha... annyira hihetetlennek tartja. Mintha csak a számból venné ki a szavakat és nem is rejtem ezt véka alá. Hevesen bólogatok a válaszára. Értem mire gondol, hogy ne érteném, ha ma még nem is ilyen szándékkal mentem ki a medencékhez?
- Őrültség, mi? - kérdezem tőle összeszedettebb hangon. Mintha kezdene kicsit belém visszatérni a határozottság. Ha nem kell közvetlenül érzelmekről beszélni, úgy könnyebb. Sokkal könnyebb.
- Én azt hittem, hogy ugyanazt akarod csak. - vallom be őszintén. Nem kertelek, ha ő sem teszi. De én eddig sem rejtettem véka alá, mit gondoltam. Csak akkor jövök zavarba, amikor felemlegeti a gumicukrot és...
- Tudom, hogy sok mindenben nem vagyok egy angyal, de ha valami faszságot csinálok, azt vállalni szoktam. Szerintem hogy ezt nem vettük észre, mindketten egyformán voltunk hibásak és nem akartam csak rád hárítani. Tényleg bűntudatom volt, hogy miattam nem tudsz így suliba jönni.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:20

Szelíden bújok a karjaiba, fejemet visszafektetem vállgödrébe és közben a légzésem is majdnem teljesen visszazökken a normális ütemébe. A tarkóm sem fázik már, nem gyöngyözi izzadtság, sőt egész melegem is lesz, ahogy Lio és a takaró is melegít hirtelen. De még így sem vagyok hajlandó elhúzódni, inkább hagyom, hogy az arcom kipiruljon, közben pedig továbbra is mellkasán jártatom az ujjaimat. Kiterítem rajta a tenyeremet, vizsgálgatom a különbséget kettőnk között. Az ő kreolos bőre szemben az én alabástrom színemmel, éles kontrasztot alkot. Még ez is különbözik, annyira látszik rajtunk, hogy egymás ellentétei vagyunk. És valahogy mégse.
- Totálisan... - értek egyet vele. De most valahogy mégse izgat, hogy mi lesz ha hazamegyünk, vagy mi lesz velünk holnapután. Talán most értettem meg, miért szeret annyira a jelennek élni, most hogy olyan bizonytalan, olyan törékeny kötelék alakul kettőnk között, hogy félek, attól is eltörhet, ha csak rá gondolok. Ezért nem teszem, türtőztetem magam, mielőtt még idő előtt gondolná meg magát, mert túl sok vagyok. Nem akarom elszalasztani a lehetőséget, mikor épp ő kínálja tálcán és csak meg kell ragadnom. Vagyis inkább szép finoman puhatolózva élni vele..
- Biztos nagyon siralmasan hangzik, de nekem az volt az első, hogy nem lett folytatása. - nyílok meg előtte, mert remélem, hogy megérti. És főként azt, hogy nem nevet ki. Egész eddig senki mással nem voltam csak Byronnal, ő pedig a pasim volt, akkor még nem gondoltam volna magamról, hogy egyszer lesz kalandom. Bár azt se, hogy annyira elveszi az eszem, hogy ki sem tudom verni a fejemből.
- A suli volt a legkisebb bajom akkor.. - kínos nevetésemen talán hallja, hogy irónia is vegyül a hangomba. Annyit lógtam már, egy héttel több vagy kevesebb, majdnem mindegy. - Sajnálom, ha bunkó voltam. Általában nem vagyok az, csak ha kiborítanak...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:21

Nem teszek gyakorlatilag semmit, de igazából nem is érzem hiányát cselekvésnek. Épp eléggé elvonja a figyelmem ujjainak játéka a mellkasomon. Jól esik ahogy cirógat, minden egyes mozdulata egyben csikis és kellemesen borzongató. Vajon ha már korábban engedtem volna a csábításnak, hogy esélyt adjak egy kapcsolatnak, az is így végződött volna?
Különös látni, hogy most annyira nyugodtak a vonásai, szemernyi kétely sem fedezhető fel rajta, nem akar elmenekülni, nem kapkod, nem szól vissza semmi csúnyát sem... annyira szokatlan. Igazából még most sem tervezek előre, nem is tudnám megmondani, hogy amit teszünk, az így helyes-e. Jó lenne most valami útmutató, hogy jutunk-e így valahová. Annyira egyszerű lenne csak lazán venni, azt mondani, jól van, most minden okés. Mert amúgy nem.
- Igen, a reakciódból rájöttem. Nem tudtad hogy kezeld a helyzetet, sem azt, ami utána jött. És igazából azóta éreztetted folyamatosan velem, hogy neheztelsz rám. Pedig soha nem ígértem semmit, sem azt, hogy ezt folytassuk, sem azt, hogy számíts rám. Én csak... ilyen vagyok. A lányok többsége azért akart velem lenni, mert népszerű vagyok vagy mert van pénzem. - vonok hanyagul vállat. Egyszerűen csak nem mertem sosem bízni senkiben és egyszerűbb volt így kezelni minden egyes helyzetet.
- Az zavart csak, hogy akkor is belém rúgtál, mikor tényleg segíteni akartam. - kár tovább ragozni szerintem. Pedig bőven lehetne még, felemlegetni mindent. De most akkor döntsük el, egymás torkának ugrunk inkább vagy továbblendülünk minden eddigi fölött?
- Nem akartalak kiborítani. Én csak nem hittem azt, hogy neked ennyit jelent egy együttlét is vagy bármi. - tenyerem már lassan sajog a fejem alatt, így csak becsúsztatom a jó meleg takaró alatt, hogy ujjaim ismét elérjék azt a pontot rajta, ahol azt vettem észre, csikis. Ki akarom deríteni, tényleg az-e.
- Figyelmeztetlek, nem vagyok könnyű eset. - játékos mosolyra húzódik a szám, ahogy ujjaim érzékeny pontra találnak, megrándul a hasa.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:21

Nem vagyok egy lusta ember, most mégis jól esik csak feküdni mindenféle mocorgás nélkül. Olyan szokatlan, mégis szívet melengető érzés egy ideig szótlanul bújni hozzá, hisz neki mindig annyi mondanivalója van, és én se vagyok egy halkszavú teremtés.
- Tudom... - sóhajtok fel lesütött szemmel. Nagyon is tudom, hogy nem ígért akkor semmit, hogy neki ugyanolyan voltam, mint a többi egyájszakás nőcske, akikkel elszórakozott, aztán másnap éreztette velük, hogy már terhes a társaságuk. Valahogy ez mégis annyira új volt nekem, és annyira megviselt, hogy még most sem tudom palástolni, az arcom belerándul a gondolatba, az érzésbe... Soha többé nem akarom azt érezni.
- Nekem sokat jelentett. Én nem a pénzed miatt akartam veled lenni és már akkor se érdekelt, hogy híres vagy, pedig tudtam, hogy az vagy.. Én csak kedveltelek.. - kedvem lenne megrántani a vállamat, mintha ez elég magyarázatot adna a viselkedésemre. De inkább voltam sértődött és megbántott, mint pénzéhes picsa, lévén, hogy pont az ilyen embereket igyekszem elkerülni. Apám vagyonos ember, én sem szenvedek hiányt semmiben, de tudom, hogy az ő vagyona nem az enyém. Az enyémet én kerestem meg a bajnoki címeimmel, a felkészüléssel, szívvel-lélekkel és sok-sok verítékkel. És bár nem vagyok irigy, sosem voltam, a haszonlesőkből nagyon elegem van. Nem véletlenül szúrok úgy, mint egy sün.
- Hát, most már tudod... - ismerem el halkan a hibámat, ami talán nem is annyira az. Csak naív vagyok, elvégre most is elhiszem, hogy lehet ebből valami, hogy alakulhat jól pedig semmi biztosíték nincs rá, hogy nem égetem meg magam. Talán csak abban bízhatok, hogy ha már tényleg őszinte és hajlandó arra, hogy megnyíljon előttem, akkor tényleg komolyan gondolja.
- Azzal nagyon is tisztában vagyok... - mosolyodom el halványan, nehogy már azt higgye, hogy zsákbamacskát veszek. - És én vagyok a másik keményfejű.. - forgatom meg a szemeimet, aztán automatikusan kicsit hátrébb csúszok kutakodó ujjai elől. - Ne merj megcsikizni... - kapom fel hirtelen a fejem és kezem automatikusan követi az övét, hogy ráfogjon és megakadályozza, ha bármi ilyesmin törné a fejét. Utálom a gyenge pontjaimat, mégis megint hevesebben ver a szívem az izgalomtól.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:21

Nem tudom miképp kezeljem a kétségeit, nem tudom mit mondjak egy-egy elharapott szóra, csak hallgatagon figyelem őt. Az arcára vannak írva az érzései, ahogy tán eddig is voltak. Csak én soha nem vettem észre igazán, amit kellett volna. Nem értettem, miért viselkedik annyira elutasítóan velem, pedig csak olvasnom kellett volna az arcáról. Ez az, ami nem megy igazán. A húgommal ellentétben ő nem olyan számomra, mint egy nyitott könyv, tele van titkokkal, rejtélyekkel, amik nélkül nem tudom mire számítsak igazán. Most először vagyok bizonytalan egy lánnyal szemben, mert ezt nem intézhetem el három szóval és a szavaimnak is súlya van.
Valamiért elhiszem azt, amit mond. Nem kell a szomszédba szaladnia, ha szeretne valamit, az apja bőre alól is a pénz potyog. Ami pedig a hírnevet illeti, megtehette volna, hogy kezdettől fogva rám akaszkodik, mégsem tette. El kellett telnie egy egész évszaknak, hogy bármiféle kontaktba kerülhessünk. Keményen meglett a böjtje és azt hiszem az akkor történtek adtak egy lendületet a mi sosem erőltetett kapcsolatunknak. Valóban az lenne?
- Valahol engem zavart, hogy nem figyelsz rám fel, tudom ez nagyképűen hangzik, de nem szoktam hozzá. - játékos mosoly ül ki az arcomra. Kezdem végre megtalálni a saját hangomat. Van mibe kapaszkodni, csak keresni kell.
- Igen, tudom. - bólintok egy aprót, kezd kerekedni a kép előttem róla, mit miért csinált az elmúlt időszakban és folyamatosan csak arra jutok, hogy talán csak nem merte igazán megmutatni önmagát. Ebben hasonlítunk, azt hiszem.
Még szélesebb lesz a vigyorom a válaszára, érzem, hogy ráfog a kezemre, mire én feltámaszkodok és lustán nehezkedek rá, csak hogy ne könnyítsem meg a dolgot abban, hogy megakadályoz a csikizésben. Tudom, hogy fölénnyel indulok és azt is, hogy ezt galád módon kihasználom. De végül csak az érzékeny részre simítom a kezem, engedek a szorításnak.
- Miért ne? - pislogok fel rá ártatlanul. - Nem vagy túl kemény hozzá? - kicsit húzom az agyát, ennyi belefér. Szabad kezem a dereka alá simítom, arcom a mellei közé fúrom. Most így olyan jó... eszembe jut valami.
- Merd vállalni, hol vagy gyenge, különben ennek az egésznek most mi értelme van? - lassan ismét felfelé sandítok, tekintetem őszinte, érzelemmel teli. - Én most is gyengének érzem magam.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:21

Fogalmam sincs, mégis mennyit hisz el abból, amit mondok, és a némasága sem segít abban, hogy helyesen tudjam megítélni, hányadán is állunk most. De tudom magamról, hogy őszinte vagyok, szinte mindig, kivéve ha a lógásaimat kell eltusolni, de az egy másik történet.
- Mert ahhoz vagy szokva, hogy mindig megkapod, amit akarsz, ugye? - sóhajtok nagyot. Nos, ez nem újdonság, első ránézésre pont ezt tudtam megállapítani róla. Ő az elkényeztetett gazdag srác, akire annyian áhítoznak.. Én meg nem akartam becsatlakozni közéjük, mert tudtam előre, hogy mi lesz a vége. Ha megkap, akkor már nem leszek érdekes, és valószínűleg így is történt volna, ha nem jön közve az a kényes eset. - Pedig azt hittem, ki nem állhatod a szőkéket.. - hessegetem el a borús gondolatokat, hogy valamivel kellemesebb témát hozzak fel. Mármint nekem kellemesebb, rajta csak újabb fogást talátlam, és most borzasztóan örülök is magamnak. Egész addig, míg azt nem érzem, hogy megemelkedik a fejem a karjáról a aprnára csuklik, ahogy fölém magasodva próbálja az erejét fitogtatni, a matracba passzírozni, még én azon igyekszem, hogy megakadályozzam a tervét - immár nevetve.
- Nem ér, nem fair.. Én se használom ki a gyenge pontodat.. - veszek mély levegőt, mert nyertem, végül sikerült, bár teljesen nyilvánvaló, hogy hagyta magát. Máskülönben nem sok esélyem lett volna. Talpammal simítok végig vádliján, míg a tenyerét a hasamon nyugtatja, vigyorogva csóválom a fejem és játékosan nyelvet öltök rá. Aztán valahogy megváltozik, újra komoly lesz a hangja, és az én arcomról is szépen lassan eltűnik a mosoly. Nem tudom, mi lelhette, ajkaim kicsi o betűt formálva, halk pukkanással nyílnak szét, ahogy letekintek rá. Olyan közel van és úgy csillognak a szemei, hogy szinte szólni sem tudok, nem találom a hangomat, annyire meglep, amit látok rajta. Tenyerem önkéntelenül siklik a tarkójára, hogy ott aztán hajába markoljak. Van értelme? Lesz egyáltalán valamikor?
- Miért szeretnél gyengének látni? - nyelek nagyot, a felismeréstől, hogy mi hagyta el a száját. Talán bele is pirulok vagy felderül az arcom, hirtelen magam sem tudom, de megdobogtatja a szívem. Ennek jelentősége van, tudom, hogy ez egy fontos pillanat és szeretném megélni, de közben remegnek a tagjaim. Mi a garancia, hogy nem fog fájni, hogy nem fog bántani, ha bevallom neki, hogy én a közelében mindig gyengének érzem magam?!

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:21

Igaza van abban, hogy megszoktam, mindig minden úgy alakul, ahogy kedvem szerint történik. Igazából eleinte tényleg az zavart, hogy nem engedett többet két csóknál. Emlékszem, mennyire hevesen tiltakozott a kocsiban az újabb csók ellen: a következő csókért pofon jár. Pedig akkor csak egy idegesítő szőkének tűnt, ahogy az üzletben előtte. De valahogy mindegyik alkalommal volt valami benne, valami megfoghatatlan, valami vonzó.
- Nem tagadom. De nem is igazán az zavart, ami előtte történt, hanem abból akartam újra kapni, amilyen a bálon voltál. - nem tagadom, hogy így volt, még ha a hirtelen hevesség egészen másképpen is motivált és mást juttatott eszembe. De akartam látni megint azt az arcát, amelyik a gondtalanságtól egészen másképp sugárzik.
- Még mindig ki nem állhatom a szőkéket. Van egy gyerekkori barátom, Belle, biztos ismered, az osztálytársunk is. Ő soha egy percig nem tudott lázba hozni. - mosolyogva beszélek róla. Emlékszem, egyszer kellett neki puszit adni, mert játszottunk valamit az oviban. Utána hosszú percekig vágtam a grimaszt, mert nem esett jól az a puszi.
- Te más vagy, nem tudom hogy csinálod, de vonzasz, mint a mágnes. Nem tudlak utálni, mert akkor is aranyos vagy, amikor haragszol. Nem tudok mérges lenni sokáig rád, mert elég csak rád néznem, hogy elfelejtsek minden rosszat. Egyszerűen csak... zavart az, hogy rosszban vagyunk és ennyire nem tudtunk egy légtérben megmaradni. Aztán már azzal a majommal szemben is szemben álltál velem. - elhúzom a számat, nem akarok hirtelen ennyi mindent mondani neki.
Inkább csak játékosra veszem, megpróbálom megcsikizni, de amikor megpróbál megállítani, inkább csak rá fekszem. Ha nehéz vagyok, úgyis szól. De nem szól, csak hagyja, hogy elnyúljak rajta. Ujjaim lágyan cirógatják a bőrét, miközben felpillantok rá. Mi ez, ha nem teljes fegyvertelenség? Mert itt vagyunk anyaszült meztelenül, ami alapvetően nem zavar. Mégis védtelennek érzem magam, hogy ennyi sok mindent megosztok magamról.
- Mert nincs tökéletes. Mert mindenkinek vannak hibái, gyengeségei. És mert nekem nem őszinte az a kitárulkozás, amiben minden annyira tökéletesnek hat.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:21

Naná, hogy nem tagadja, mert igazam van és ezzel én nagyon is tisztában vagyok, ugyanis elég hasonló a helyzetünk. Elég sokáig én is ebben a cipőben jártam, aztán szép lassan megváltozott, először múlt nyáron, aztán januárban, mikor pofoncsapásként ért, hogy egész máshogy gondoljuk mi az egymáshoz viszonyulást. Nem ez volt az első, hogy a párizsi élet megutáltatta magát velem, de határozottan rátett egy lapáttal. A bál gondolata viszont újra mosolyt csempészik az arcomra, olyan más volt akkor, én is egész másképp viselkedtem vele. Csalódtam, de kellemeset, csakhogy hamar rájöttem, hogy Lio nem mindig azt az arcát mutatja a világnak, így csak apró vágyakozó sóhaj a válaszom. Azt nem firtatom, hogy milyen kapcsolatot ápol Belle-el, de furcsa kettős érzés telepedik a szívemre, mert még mindig vannak fenntartásai. Pedig istenem, a szőke csak egy hajszín, lehetnék barna is, vagy vörös.. Bár még a hideg is kiráz a gondolattól, márészt pedig melegség tölt el, mert ha engem ki nem állhatna, akkor egész más lenne most a felállás.
- Nem csinálok semmit... - és tényleg nem. Nincsenek praktikáim, különösképpen nem is állt szándékomban elcsábítani, egy tréfának indult az egész, azóta mégis teljesen másképp viszonyulok hozzá. Nem rajongok érte, mint a kis csitrik, hanem csak... Kedvelem. Érdekel. - Én nem aranyos akarok lenni. - szalad ki a számon még mielőtt meggondolhatnám, hogy egyáltalán megosszam-e vele. Már nyílna is az ajkam, de nem kezdek végül szabadkozni miatta, nyílt lapokkal játszom, mert megérdemli, hogy teljesen őszinte legyek vele. Nem egy aranyos kislány akarok lenni, bár testhezálló a szerep, szeretnék rajta túllendülni, nőiesedni, komolyodni. Talán ezért is veszem a bátorságot, hogy kapjak az alkalom és megmutassam, nem csak egy kis fruska vagyok, hanem sokkal több van bennem. Hiba is.
- Vannak hibáim, például itt.. - mutatok az arcomra, bár már elég szépen elhalványult a heg, apróra húzódott össze és ámítanak vele, de valószínűleg sosem lesz már olyan makulátlan a bőröm, mint anyáé. Nem is vagyok már az apró tökéletes mása. - Ezt a sebet novemberben szereztem, mindenkinek azt mondtam, hogy vívás közben, de igazából volt egy balesetem és egy üvegszilánk felsértette az arcom. - nyúlok az ujjáért, hogy kitapinthassa miről is beszélek, talán nem nézett meg soha annyira, hogy feltűnjön neki, talán csak nem kérdezett rá az okáira. Most viszont késztetést érzek, hogy ne ragadjak le ennyinél, arra is ráeszmélek, hogy nem pont erre gondolhatott. - Nem tudok úszni, egy kicsit se. Nem eszem meg a kenyér héját. Ha rossz a kedvem, kakaót iszok. Nem vidít fel, de legalább finom. Nem szeretem a hideget, a telet, az esőt.. Mindig szerettem volna egy cicát.. És szeretném, ha apa gyakrabban meglátogatna minket.. - hadarom el egy szuszra, még egy kicsit bele is pirulok, hogy mennyi mindent zúdítottam rá rövid idő alatt. Hagyom, hogy rajtam feküdjön, hisz tökéletesen megtalálja azt a pózt, amivel nem nyom össze, de érzem magamon a súlyát, bőre szorosan az enyémhez préselődik, minden lélegzetemnél egyre jobban. Most érzem magam először teljesen meztelennek előtte, hiába váltunk meg a ruháinktól már néhányszor, most hagyom azt is, hogy a bőröm alá lásson. Hogy olyanokat is tudjon, amiket más nem. Szeretném, hogy megismerjen, hogy azt lássa, aki a bálon is voltam, és én is szeretném megismerni, ha hagyja.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:22

Ne mondja azt, hogy nem csinál semmit, mikor teljesen biztos vagyok benne, hogy igen. Csak mondjuk nem tud róla. Ilyen van? Tudat alatt tehet valaki olyan dolgokat, amiket igazából nem tud megmagyarázni? Mint... mint mikor a repülőn csak úgy megfogtam a kezét. Én magam sem értettem igazából miért, csak nem akartam hogy annyira féljen és annyira magányosnak érezze magát. Azok a rémült tekintetek... emlékeztettek engem arra, milyen volt az, amikor én olyan öt évesen először repültem. Anyuhoz akartam bújni, mert megijedtem, amikor rázkódni kezdett a gép. Bennem volt a szorongó érzés és utána még sokáig azt éreztem. Tudtam, hogy ő min ment keresztül és azt is, hogy más nem lesz, akit egy kicsit is érdekelje. Én nem tudom megmagyarázni engem miért érdekelt, talán csak mert volt, ami összekötött minket, legalábbis azt hittem. És hiszem ezt most is. Volt egy görbe éjszakánk, aminek következménye még mindig a lelkemet nyomja valahol. Az a bizonyos mi lett volna, ha... A mai napig nem beszéltem erről senkinek. Konkrétan senkinek.
Könnyebb csak rajta feküdni, mint tiltakozni a kijelentésére. Csak szuszogok tompán a bőrére, mondom a magamét, ami csak a nyelvemre jön. Amíg kicsit közbe nem vág. Újfent érdeklődő tekintettel pillantok fel rá, ahogy tudatosul bennem, amit mond. Rögvest felveszem a szemkontaktust vele, szinte megáll egy pillanatra az idő, ahogy elnyitja a száját, várok valamit, valamire... de nem mond végül semmit. Csak ellágyulnak a vonásai, ahogy ismét szóra nyitja azokat a dús ajkakat. Tekintetem lekúszik rá, szinte falom a szavait, amiket formál velük. Elbambulok.
Vannak hibái... elmosolyodok a kissé naiv megjegyzésén. Nem erre gondoltam, de nem szakítom meg. Hagyom, hogy megfogja a kezem, az arcához húzza, megérintem az apró heget. Szinte észre sem venni, annyira parányi. Megrázom a fejem.
- Makulátlan a bőröd, ez nem csúnya. Te szép vagy. - mondom még mindig mosolyogva, de esküszöm, hogy hagyom tovább beszélni. Csak hallgatom, ahogy teljesen rendszertelenül teszi egymás után mindazt, ami hirtelen eszébe jut. Látom rajta, hogy zavarban van és ez szórakoztat. Bizisten szórakoztat. A mosolyom már inkább vigyor, ahogy kivillannak a fogaim, végül csak nem bírom. Jóízűen nevetek fel, ezzel megszakítva őt bárminemű gondolatmenetben. Gonosz vagyok, bűnösnek érzem magam, ahogy ennyi mindent megoszt velem, mégis kinevetem. Pedig csak aranyos ez a zavara.
- Ne haragudj, én csak... annyira aranyos, ahogy zavarba jössz és... - megsimítom az arcát, hisz ott felejtettem a kezem. Feltápászkodok, hogy feltornázzam magam fölé és engesztelő csókot adhassak neki.
- És tetszik, hogy ennyi mindent elmondasz. - nem is gondoltam, hogy nem tud úszni, hisz sportoló. És azt sem, hogy ennyi mindent nem szeret igazából. De azt hiszem édesszájú, hisz elszólta magát a gumicukorral kapcsolatban is. Várható volt, hogy hiányolja az apját. Az apja sem kereste akkor szilveszterkor vagy másnap reggel, hogy felköszöntse. Bár miért is tenné, biztos tudta, hogy bulizni ment. Nem akarom elszomorítani. Tényleg nem.
- Szóval... szeretnél egy cicát. A cica sem szereti a vizet. Vagy nem azért nem tudsz úszni? - faggatom tovább, mert érdekel. Szerintem ő is egészen olyan, mint egy cica, talán még dorombolni is tud, ha kihozom belőle.
- Milyen baleseted volt? - nem kerülte el ám a figyelmem, hogy ezt is mondta. De van egy sanda gyanúm, hogy nem olyan régen. Még a heg is egészen rózsaszín... még ha halovány is. Nekem folyamatosan vannak sérüléseim, igazából már biztos látott monoklival is amit valamelyik dorbézolós kötekedős estén szereztem.
- Akkor én jövök, igaz? Öhm.. - kicsit kiszárad a torkom és tanácstalanná válok, miközben visszafekszem az előző pozícióba. Nem akarom rossz hangulatba hozni, de nekem is csak a szüleim jutnak először eszembe.
-Én is örülnék neki, ha a szüleim figyelnének rám és nem csak hallanának. Ha értenék is, amit akarok és nem csak bólogatnának. Pedig egy házban lakom velük. Mindegy is, lapozzunk. - szusszanok egyet, oldalt fordítom a fejem a hasán. Annyira puha a bőre.
- Amikor... azt mondom, hogy leszarom, igazából csak próbálom. Könnyű csak átlépni minden és mindenki fölött, mint csalódni. És nem szeretek veszíteni. És... talán kicsit félek attól, hogy nem sikerül az érettségi és csalódnak bennem. Hogy nem tudom majd mit akarok az élettől... Irtózom a magánytól. - csak lehunyom a szememet, hagyom, hogy jöjjenek a szavak, pedig annyira nehezemre esik kimondani. Lassan beszélek, néha megakadok. Valahogy tartok attól, ha felnézek, csak szánalmat látnék. Jah, én, aki amúgy ilyen dolgoktól fosik, akinek ezer haverja van meg mindene megvan. Aki kiskirály lehetne és az is vagyok a suliban. Most már.
- Miért mondtad, hogy nem akarsz aranyos lenni?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:22

Azt hiszem valami ilyesmit hívnak feltétlen bizalomnak, annak ellenére is, hogy nem szolgált rá teljes mértékben. És azt is hiszem, hogy ez valami újnak a kezdete, valami jónak, ami miatt egyáltalán nem szégyenkeznem kéne, még akkor sem, ha most épp mindent egyszerre, válogatás nélkül zúdítottam is rá. Nem gondolkodva azon, mi lesz akkor, ha kimondom a szavakat és kinevet, vagy csak egyszerűen gyerekesnek tart, cikinek, vagy meggondolja magát. Most valahogy nem félek, de ott munkál bennem, valami jól eső izgalom, mint karácsonykor, mikor meglepetést kapok és még nem tudom, hogy örülni fogok-e neki, de nagyon remélem, hogy anya pontosan tudja mire vágyok. Talán most épp Lio az. Talán ezt még anya se tudná megjósolni.
Csak beszélek, mintha meg se hallanám, amit mond, egész addig, míg ki nem nevet. Nekem meg a torkomra fagy a szó is. Valóban ennyire nevetséges vagyok? Kegyetlenül őszinte reakciónak tűnik, mégis annyira a szívembe fúrja magát, hogy jót szórakozik az egészen, hogy legszívesebben eltűnnék előle. Hogy ne lássam a vigyorát és ne halljam azt az öblös mély nevetését. Ehelyett nincs más mód, csak a kezembe temetni az arcom és reménykedni, hogy nem leszek paradicsomvörös.
- Kinevetsz... Pedig csak... Mindegy, hagyjuk.. - suttogom alig hallhatóan mielőtt még kapná magát és rájönne, hogy mennyire a lelkemre veszem, hogy épp most támad kedve jót derülni rajtam. Legalább csinálná a hátam mögött, akkor nem érezném úgy magam, mint egy naiv csitri. Most legyünk csak egyszerűen csendben, néha csókoljon meg, öleljen magához és felejtsük el, hogy ez az egész egyáltalán megtörtént, hogy ezeket kimondtam és... Aztán fölém hajolva úgy dönt, hogy tényleg megcsókol, mintha csak olvasna a gondolataimban. De mégse. Én meg tétován viszonzom csupán, mert bolond vagyok még most is. Olyan új ez és már most teljesen kiakadtam rá, pedig még neki se veselkedtünk úgy igazán az ismerkedésnek.
- Tetszik? Ezért nevetsz ki olyan jóízűen? - sóhajtok nagyot és ha nem feküdne rajtam, most minden bizonnyal összefonnám a karjaimat a melleim előtt, így viszont csak céltalanul ejtem őket magam mellé. Még hogy tetszik neki a kislányos zavarom..
- Nem, nem azért.. - döntöm el oldalra a fejem. Persze, majd még elvárja, hogy válaszoljak neki. Biztos lehet benne, hogy nem ez lesz az a pillanat, mikor az orrára kötöm, hogy azért nem tudok úszni, mert félek, hogy belefulladok a vízbe, ha nem ér le a lábam. Ha az előzőekért kinevetett, ezért valószínűséggel nevetőgörcsöt kapna, azt meg a saját érdekemben inkább meg sem kockáztatom.
- Erről a balesetről még senkinek nem beszéltem.. Nem is lényeges igazából, baleset.. Közúti, vagy hogy mondják az ilyet.. - rántok vállat. Pedig elég érdekes egy meccs volt lebukás nélkül végigcsinálni azt a napot, mégis sikerült valahogy. Talán majd egyszer elmesélem neki.. De biztos, hogy nem most lesz, ahhoz még túl nagy a tétje.
- Nem muszáj, hogyha nem akarod.. - még be sem tudom fejezni, máris mondja, így elhallgatok és csak két dologra figyelek. A légzésemre és a hangjára. A szemeim csukva vannak, de ki is pattannak egyből, amint meghallom, hogy milyen mélységekről beszél Lio. Meglepődöm, ez teljesen egyértelmű. Nem számítok rá, hogy ez fog következni, mégis képes vagyok átgondolni, amit mond és minden egyes mondatával egy újabb magyarázatot találni arra, miért is olyan, amilyen.
- Nem hiszem, hogy egy magadfajtának tartania kellene a magánytól. Fizikailag.. Érzelmileg, elég esélyesen mind tartunk tőle.. - szalad ki a számon, mert most épp az érlelődk bennem, hogy értem mit mond. Hogy nekem is vannak ilyen félelmeim. Kimondatlanul, de vannak.
- Rég rossz, ha az aranyos szóról én jutok eszedbe. A négy éves unokahúgod, na ő lehet aranyos.. - vágom rá olyan hévvel, hogy még én is meglepődök magamon. Sokkal jobb szeretném, ha dögösnek tartana, szexinek, vonzónak és szerethetőnek. Egy kis plüss nyúlra mondhatja, hogy aranyos meg cuki. Rám nem.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:22

Határtalan jókedv lesz úrrá rajtam, olyan igazi mélyről jövő. A reakciója szórakoztat, annyira édes, hogy ilyen már nincs. Ha ezt teszi, hogy zavarban van, akkor én szívesen tartanám őt örök időkig is abban. Nem tudom igazából miért is gondolom rögtön ezt, talán most csak tényleg nem akarok azzal foglalkozni, mi lesz, ha nem sül ez így jól el. Azzal majd akkor kell foglalkoznom. Abbahagyom a nevetést, feltámaszkodok mindkét alkaromra, majd egyszer csak egyik kezem kinyújtom felé, hogy óvatosan fogjak rá az ujjaira.
- Ne bújj el. - apró mosoly játszik az arcomon, tekintetem pedig az övébe fúrom. Annyira édes, annyira bájos most így. Megfordul a fejemben, hogy igazából még soha senkire nem néztem így, nem próbáltam másképp tekinteni egy lányra, mint akivel bármi is több lehet egy éjszakánál. Egy kicsit talán zavarban vagyok, amit remekül csillapít a csók. Mert abban otthon vagyok, mert azt nem lehet elrontani, mert érzem, hogy oldja az ő feszültségét is. Nem kapkodok, kiélvezem a pillanatot, miközben ujjaim lágyan cirógatják a karját. Attól függetlenül, hogy igazán belegondolnék, mi most tulajdonképpen mit is csinálunk.
- Tetszik hát, olyan őszinte. - nem bírom ki, hogy ne vigyorogjak ennyire kajánul, pedig most épp valami olyasmit kellene tennem, amivel tényleg elterelem a figyelmét a zavaráról. Tudnék arra ezerszer jobb és hatásosabb ötletet is, de most nem tűnhetek el csak úgy a takaró alatt. Vagyis ami azt illeti... megtehetném, de attól tartok azzal elrontanám az idillt.
- Nem is próbáltál sosem úszni? - őszinte érdeklődés csillan a szemeimben, ahogy ismét csak megtámaszkodok fölötte. Tényleg érdekel ő, mindaz, amit mond és még annál is több. Ha már így alakult és megtettem olyan lépéseket, melyek visszavonhatatlanok, akkor csak előre van út. Valamiért biztosan van oka, hogy ne akarjam magántanuló legyen. Valamiért biztos az is, hogy nem tudom kiverni őt a fejemből és sokszor vonatkoztatok vele kapcsolatos dolgokra. Úgy érzem ezeket a válaszokat itt kell keressem nála. Pedig annyira szűkszavúan fogalmaz, mintha nem akarna mindent mégsem megosztani. Egy pillanatra elkomorodok, de tényleg csak egy pillanatra. Ujjaim a hajába süllyesztem és egy tincset kezdek el szórakozottan tekergetni. Annak ellenére, hogy ő annyira nem készséges mindennel, az én nyelvem óhatatlanul is megered.Olyan dolgokat osztok meg vele, amikről eddig talán csak a húgom vagy esetleg Tintin tudott. Az a gyökér is most éppen a barátnőjét fűzögeti csak. Eh, ember. Én meg most érzem magam a legsebezhetőbbnek és mikor elhallgatok, úgy pillantok fel rá, mint aki épp az ítéletét várja.
- Azt hiszed, hogy nem kellene? A pénz nem fed el mindent, de ezt tudhatnád. Vagyis... gondolom tudod. Mostanában olyan szétszórtnak tűntél. - nem vagyok benne biztos, hogy nem járok ingatag és kényes terepen, hogy esetleg nem miattam teszi-e.
Mosolyt csalnak a szavai az arcomra, ahogy megnyilvánul. Mintha csak kikérné magának, hogy nem aranyos. De hát ki is kéri. Még szélesebb vigyor ül ki az arcomra, lendülettel hajolok ismét fölé, hogy kiköveteljek egy csókot.
- Szóval nem aranyos szeretnél lenni, hanem mondjuuuk... szexi? Vonzó? Dögös? Olyan aki láttán felpezsdül a vérem?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:22

Annyira új, annyira jó érzéssel tölt el élvezni a társaságát, miközben egyikünk sem játssza meg magát. Vagyis remélem csak, hogy nem, mivel én magamat adom, a kendőzetlen valóságot. És még tetszik is neki. De mégis pillanatokon belül zavarba hoz, a gyomromban ott repkednek a pillangók, az arcom kipirul, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, pedig nem az. Közel sem az. Nagyot nyelek csak, ahogy lefejti ujjaimat az arcomról, nem hadakozom vele, úgyis nyerne, de legalább próbálok másfelé nézni. Mondjuk nem a szemébe, hanem a szájára, ami mint kiderül még rosszabb, mert csak a csókját kívánom és meg is kapom. Reggel még nem gondoltam volna, hogy ilyen érzelmes csókot fogunk váltani mi ketten, most pedig abban kételkedem, hogy valaha hozzá tudnék szokni a puha ajkaihoz, amivel egymás után tudja nagyon kemény ostrom alá venni az ajkaimat vagy olyan puhán érinteni, hogy az is megfordul a fejemben, csak képzelem a csókot. Csak tekintetéből visszacsillanó szemeim adnak választ arra, hogy valóban itt van és ő az, aki a karjába von. Ismeretlen terep, mégsem bánom, hogy vele fedezhetem vel, puhatolózva, óvatosan, attól tartva, hogy a vékony jég egyszer csak átszakad és a jeges víz felébreszt ebből az álomból.
- Nem.. Vagyis, de. Talán egyszer... De nézz csak rám, jól megvagyok nélküle. Nem víziszonyom van, csak nem tudok úszni. Túlélhető.. Tizennyolc évig egész remekül ment és ezt tervezem még elég sok ideig fenntartani.. - hadarom, aztán megint egy kicsit zavarba jövök. Már tudom, hogy a kettősség az oka. Az, hogy itt van, fürkészi minden mozzanatomat, miközben én épp mély érzésekről és magamról beszélek neki. Neki.
- Tudod, nem jó ürügy mindig mindent a pénzre fogni.. Persze, én is érzem a hátrányát, mint mindenki, akiben milliomos létére maradt némi emberség. De nem takarózhatsz mindig ezzel. Azt se mondhatod, hogy ezért vagy magányos... - simítom végig arcának élét, ahogy végigvezetem rajta a tekintetemet is. - Nem akarom, hogy magányos legyél... - szalad ki a számon meggondolatlanul, akár egy elharapott sóhaj, gyorsan a számba is harapok, mielőtt még nagyobb hülyét csinálok magamból azzal, ha szabadkozni kezdek.
- Csak nehezen ment a 'kerüljük el Liot, amilyen messze csak lehet' hadművelet... - ismerem be elhúzott szájjal. Tessék, kimondtam, most már ténylegesen is meg tudja magyarázni a viselekdésemet, azt, hogy miért akarok magántanuló lenni és miért akarom elkerülni őt. Vagyis akartam egész eddig. Nekem nem megy a van is nincs is dolog. Valami vagy van, vagy nincs. A kettő együtt nem létezik. Épp elfordítanám a fejem, mikor már nem csak azt érzem, hogy a hajammal játszadozik jókedvűen, hanem lendületet véve egy csókkal akadályoz meg a mozdulatsorban. A végére egy kicsit bele is szédülök, még elég kába vagyok, de már hevesen bólogatok.
- Ilyen sorrendben pont jó lesz.. - vigyorodok el egy kicsit felbátorodva a kérdésén. Tarthat aranyosnak is, de jobban örülnék, ha más jutna eszébe rólam. Mondjuk az, hogy mindig izzik köztünk a levegő.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:23

- Pedig megmutatnám neked, milyen fasza dolog szörfözni. - a fülébe duruzsolom a szavakat, miközben hamiskás mosoly ül ki az arcomra. Vajon pánikolna? Én biztos nem hagynám békén, hogy csak napozzon. Az a túl hiú embereknek van meg a lustáknak.
Úgy érzem, hogy valami megreped, mintha a szavai lyukat ütnének egy képzeletbeli páncélon. De igaza van, nem lehet mindig mindent arra fogni, hogy tudják rólam, mennyire ismert vagyok. Mert már láttak a tévében vagy hallották a nevem. Nem egyszer kérdezték meg, hogy "a te apád az a műsorvezető?"
- Akkor tegyél róla, hogy ne legyek az. - komoly tekintettel pillantok rá, de csibészes vigyor társul mellé. Furcsán érzem magam, hogy ilyenekről beszélgetek pont vele. De én döntöttem úgy, hogy teszek egy próbát és adok ennek a valaminek egy esélyt.
- Egyszerű, mostantól akkor nem kerülsz el. - apró csókot adok az ajkaira, miközben az egyik tincsét kezdem el csavargatni. Igazából én magam sem értem miért pont a szöszi vált ki ilyeneket belőlem, amitől kissé megijedek. Nem szoktam hozzá ilyenfajta érzelgéshez.
- Akkor hozzá lázba... vagy majd lázba hozlak én. - most már nem eresztem, ismét megcsókolom, sokkal hevesebben mint eddig. Baszki, itt fekszik alattam és én meg csak szavakra fecsérelem az időt, hát hülye vagyok? Lázba akarom őt én hozni, azt akarom, hogy függjön tőlem, vágyjon rám. Csak mi ketten vagyunk és ha valaki benyit esküszöm elhajtom csak a picsába. Miénk az egész nap, nem?

Hosszas győzködés kell ahhoz, hogy én végre felöltözzek és ismét a hófehér tájat kémleljem. Az elmúlt másfél napban mást sem csináltunk, mint kiszórakoztuk magunkat. Talán ideje lenne kimozdulni is. A hideg levegő az arcom csípi, miközben megigazítom a sapkám. A hajam minduntalan kikandikál, mintha direkt be sem akarna férni alá. De már nem is érdekel, emelem a talpam a síléccel együtt, ellenőrzöm a rögzítést, végül felpillantok Olyra. Először hogy kiröhögött, hogy én síelek. Pedig sokkal jobban kikapcsol, mint a snowboard. Még nem tudom hová megyünk.
- Melyik pályát próbáljuk ki?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:23

Szörfözni? Na jó, igazán kinézhettem volna belőle, hogy valahol Malibun tengeti a nyáriszünetet, mint egy rossz amerikai filmben, ahol nagy hullámok vannak, tűz a nap és izmos férfitestek szelik a hullámokat. Azért elég szexi lehet. A gondolatra még az alsó ajkamat is beszívom egy pillanatra, ahogy elképzelem.
- Attól még megmutathatod, majd leheveredek a bokáig érő vízben és figyellek.. - nevetgélek a gondolatra, mielőtt még teljesen eltererelné a figyelmemet, ahogy a forró lehelete a fülemet csiklandozza. Pillanatok alatt vált ki belőlem libabőrt, mintha a testem minden egyes rezdülésére reagálna valamit. Sosem éreztem még így, sosem vettem még észre magamon ezeket a jeleket, de furcsa mód jó érzéssel tölt el. Ahogy az is, hogy vele lehetek. Hogy látom a parázsló szempárt, a kihívó csillogást a szemében.
- Teszek róla.. - bólintok nagyot, és nyaka köré fonom karjaimat, a bőrét simítom és tarlójánál a haját tekerem az ujjam köré. Pont akkora, hogy jól bele tudjak markolni, de most inkább csak finoman cirógatom. Hogy oldja a zavarát, mert mintha arcáról azt lehetne leolvasni. De nem hibáztatom érte, új ez az egész helyzet, talán azért tetszik ennyire.
- Hogy én erre miért nem gondoltam korábban?! - nevetek bele saját költői kérdésembe, aztán a csókba is, amit hirtelen ad. Önfeledten, mindenfajta szégyenlősség nélkül vonom magamhoz egyre közelebb, míg fel nem lobban benne újra a szenvedély. Tetszik, hogy akar engem. Engem és nem mást. És minek tagadnám le, hogy én meg őt akarom?

A noszogatásomnak semmi hatása, nagy nehezen azzal vettem rá Liot, hogy kimásszon az ágyból végre, hogy a cuccaimat összeszedegetve nagy nehezen én is felöltöztem és tiszta ruha után kutatva visszamentem a szobámba. Mármint abba, ahol eredetileg aludnom kellene. Nem mintha a jelenlegi opció nem tetszene, sőt.. Azt hiszem nem sok dolog van, amit szívesebben csinálnék ráérős időmben, mint csupasz testtel hozzábújni és rajta melegedni. De nem mehetek el a tény mellett, hogy imádok csúszni és az enyelgésre bőven lesz még időnk, a sítábornak viszont hamarabb vége lesz, mint azt gondolnánk. Nem akarom elfecsérelni az időt, így telejsen felöltözve, piros anorákban és fekete sínadrágban jelenek meg, követelve, hogy ő is öltözzön vagy különben itt hagyom. Mire a sapkát is a fejemre húzom, már kész is van, a kabátjába kapaszkodva apró csókot nyomok a szájára, még mielőtt a többiek színe elé kerülnénk. Nem tudom mennyire akarja világgá kürtölni mi zajlik most éppen közöttünk.
Az éjjel leesett friss havon már többen végigcsúsztak - legnagyobb bánatomra. Talán ha nem kellett volna ennyit könyörögni neki.... De az élvezetet nem csökkenti.
- Az attól függ, hogy bírod-e az iramot.. - nézek rá kihívóan, a szemüveget felveszem és egy utolsó igazítás után lendületet veszek, talpra érkezem és a súlyomat előre engedve kezdetét veszi a rögtönzött verseny.

» Hugo Saint-Claire