welcome to montreal!

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:07

Csak bele kellene fúrnom a fejem a párnába, nyakig húzni a takarót és aludni. Nem várni arra verdeső szívvel, hogy felém forduljon, perzselő csókkal illesse a számat és magához vonva vegye birtokba az érte sóvárgó testemet. Minden porcikám emlékszik még az érintésére, ami minden szabad bőőrfelületet beborított és ami most kínzóan kis területen, csupán a karomon ér hozzám. A tenyere meleg, én meg libabőrös leszek a nyomán. Saját magam igzatom fel az emlékekkel, és egyre csak arra tudok gondolni, hogy meg kell kapnom. Most. Szemérmetlenül nyomom közelebb magam hozzá, ahogy hallom a hangját tompán és halkan. Alig fér közénk a kezem, de becsúsztatom magunk közé és a hasát cirógatom, majd lejjebb haladva a csípőjénél húzódó alsója derekát rajzolom körbe a körmeim hegyével. A szám kiszárad, már csókra szomjazom, de mmég nem kapok. Felőle akár meg is fulladhatok. Vagy meg is gyulladhatok. A kettő közül nem tudom melyik az esélyesebb, hogy hamarabb bekövetkezik.
- Akkor ne fogd vissza magad.. - simogatom és kész vagyok addig folytatni, míg el nem veszíti az önkontrollját. Mégis meddig tarthat, hogy elfeledkezzen minden másról?
- Nem leszel gazember.. - szinte ígérem neki, ahogy ujjam lejjebb tévednek és az anyagon keresztül is végigsimogatom. A számat automatikusan nyalom meg közben, szabad kezemmel hátrasöpröm a hajamat, amin kényelmetlenül fekszem és addig hajolok, míg el nem érem az ajkait. Most lágy vagyok és puha, nem akarom, hogy megint elutasítson, többet talán nem is viselnék el. - ... és ezt onnan tudom, hogy az előzőt sem bántam meg... mert kedvellek. Élni akarok egy kicsit, veled.. - Most!

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:07

+18

Tudtam, hogy ha beismerem, én is mennyire kívánom őt, azzal megindítok egy lavinát az úton. Nem is lavinát, lávafolyamot, hisz ahogy megérzem ujjait a hasamon, a bőröm alatta szinte felizzik. Érzem az enyhe libabőrt, ahogy ott a hasam önkéntelenül is megrándul érintése nyomán. Annyira nehéz ilyenkor a szavakat keresni, annyira nehéz tiszta fejjel gondolkozni. Még ha most valaki egy vödör jeget öntene a nyakamba, lenne kiút, de kezdem úgy érezni, lassan elveszek. Pedig én próbálok ellenállni a kísértésnek, én igyekszem, dolgozom rajta. Vagyis szeretnék dolgozni rajta, vagyis ez rettenetes, borzalmas ötlet. Meg akarom dolgozni, azt akarom, hogy piszkosul élvezze, hogy megkapja amit akar. Buja gondolataim úgy szabadulnak fel elmémben, mintha nem hogy kinyitották volna a rácsos ajtót, de ajtó soha nem is lett volna ott. Egy pillanatra csupán lehunyom a szemeimet, ajkamba harapok, igyekszem a kísértésnek ellenállni, azt mantrázni magamban, ezt nem szabad, rossz döntés, ha meglépem. De nem tudok ellenállni, vétkezni fogok. Ez pedig a napnál is világosabbá válik, ahogy még lejjebb simít. Gyűlöllek, tudod? Gyűlöllek, mert ezt váltod most ki belőlem. Pedig nem akarom. Ajkaim önkéntelenül nyílnak el, ahogy megadom magam neki. Nem tudok ellenállni, elveszem a csókjában. Mohón kapok az ajkaira, nyelvemmel az övét becézem, miközben kellemes bizsergés fut végig a gerincem mentén. A megkönnyebbülés érzése, ahogy leveszi a vállamról a felelősséget, mert ő akarja, mert ő kezdeményez és mert rájövök, ez ellen nem tehetek semmit. Semmit az ég világon. Ha most eltaszítanám magamtól, kimenekülnék a szobából, akkor esetleg. Kezem felfedezőútra indul, az ujjatlan alá csúsztatom, megragadom a mellét és ahogy az anyagot elhúzom, megszakítom a csókot, hogy arra is adhassak. Bűnösnek érzem magam, de a vágy most már szétfeszít. Nem bírom. Cselekedni akarok, kényeztetni őt. Egészen feltámaszkodok az alkaromra és úgy követelek tőle újabb vad nyelves csókot, amint fölé magasodok. Eleresztem a mellét, kicsit húzom, nyüvöm az anyagot, ahogy lesimítok rajta. Le, egyenesen a bugyijáig. Az utolsó csepp önuralmam is tovaszáll, ahogy megérzem, az anyagon keresztül is mennyire nedves. Ujjammal végigsimítok rajta, anyagon keresztül fedezem fel ismét minden egyes apró domborulatát, vagy épp ahogy a kisajkak között bemélyed. Ingerlem, de épp csak. Meddig játsszuk ezt, vajon mindenestül akar? Vajon megelégszik ezzel? Akarom, hogy élvezze, eleget akarok tenni az óhajának, minden mással pedig később foglalkozni. Vajon helyes ez így? Kedvel... visszhangzik a fejemben két fullasztó csók közepette.
- Gyűlölni fogsz. - szűröm ki a fogaim között, ahogy megszakítom ismét a csókot. Majd azzal a lendülettel magam fölé is húzom őt. Egy pillanatra arcélét simítom, a szemeibe nézek. Ismét elveszek bennük látva az ő vágyát, vele együtt pedig a sajátomét.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:07

+18

Nem kell sokáig ostromolnom, kényeztető csókjaimnak és kacérkodó ujjaimnak, hamar tapasztalom az erejét. Diadalmaskodom fölötte. Minden józan ész ellenére úgy veti rám magát, mint egy megvadult állat, szívja a számat, csókol és követelőzik, én meg nem vagyok rest megadni neki mindent, amit csak akar tőlem. Készségesen simulok a karjaiba, feltűnik, hogy megint olyan kényelmes, mintha nekem találták volna ki, de sokkal inkább az köt le, hogy belefulladjak a csókjába. Akarom őt, már akkor is akartam, mikor először megkaptam. Akkor is akarom, mikor az iskolában látom meg, akkor is, mikor teljesen tisztán gondolkozom és tudom, hogy mi ketten nem ugyanazt akarjuk a másiktól. De ez addig nem érdekel, míg szomjazva hajol a számra, míg szenvedélyesen szívja meg a mellem és pillanatok alatt képes tűzbe borítani az egész testem. Mintha az illata is megváltozna, sokkal erőteljesebben érzem, nem tudok betelni vele, annyira megrészegít. Képtelen vagyok neki ellenállni, egész este csak őt akartam és most, hogy ujjaim nyomán megérzem lüktetését, már biztos vagyok benne, hogy eddig is csak miattam fogta vissza magát. Ha nem én lennék az, biztosan már a folyosón a lánynak esett volna, ha nem én csábítottam volna, nem kérette volna magát ennyi ideig. Tényleg ennyire utál? Becsap, mikor azt mondja, hogy bír engem? Az nem újdonság, hogy a testemet akarja, én viszont most többre is vágyom. Érik bennem a gondolat, hogy őt akarom megkapni, az egész lényét mindennel, ami vele jár. De legfőképp azonnal.
Torkomból halk, szinte alig hallható nyögések törnek fel, ajkamba harapva ringatom a csípőm egy ütemre, míg ő simogat. Istenem, de simogat. A lábam köze már hevesen lüktet, én pedig szemérmetlenül tárom fel neki, hogy jobban hozzám is férjen. A kezéhez dörzsölöm magam, de az én ujjaim sem állnak le, az anyagon keresztül markolok rá, magam mögött hagyva a tőlem megszokott határozatlanságot. Nagyon is tudom, hogy mi a célom, nem akarom szerezni magamnak. És nem csak ma éjszakára.
- Sosem tudlak igazán gyűlölni... - suttogom fátyolos hangon fölé hajolva. A száját nézem, a vastag ajkait még a majdnem teljes sötétség sem tudja elrejteni előlem, mutatóujjammal rajzolom körbe egymás után többször is. Olyan csókolni valóak, hívogatnak magukhoz, én pedig egyszerre hajlok rá, hogy csókban forrjunk össze és nyomom az ölemet az övének. A szívem ritmusát, azt a vad dübörgést érezheti a férfiasságán, míg lejjebb nem csúszok és el nem tűnök a takaró alatt. Nedves csíkot, a csókjaim nyomát és forró lélegzetemet hagyom csak hátra a lefelé vezető úton. Érzem, ahogy hasa megfeszül, mikor hozzá érek és végigcsókolom. Veszítse csak el minden eszét, uralják az ösztönök a testét, ahogy az enyémmel is teszik. Arcomat simítom előbb csak férfiasságához, az anyagon keresztül is érzem, hogy forró, nem állom meg, hogy rá ne csókoljak. Kéjesen, lágyan, vigyázva rá, pedig legszívesebben rávetném magam.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:08

+18

Míg a számat tépi, ezerszer fordul meg a kérdés a fejemben, miért csinálom? Miért nem próbálok még csak ellenállni sem? De lehet neki? Egy pontig lehetett, én pedig nem éltem ezzel. De valami késztetett arra, hogy ne engedjem őt ott aludni abban a másik szobában a vadidegen srácokkal. Vannak itt mindenfélék, nem bíztam volna csak úgy oda bárkire.
De most már nincs visszaút, amikor annyira felspannol, hogy szinte fájna, ha abbahagynánk. Ajkai csókra csábítanak, teljes lénye megrészegít. Birtokolni akarom őt ismét, mint szilveszterkor, hódolni a vágynak, megadni neki, amit akar. Fordítok magunkon, talán egy picit korán is, de az alkarom érzem már zsibbad. Amúgy is, kit érdekel? Helyezkedek picit alatta, ahogy hozzám simul, tekintetem az övébe fúrom, amíg el nem pillant az ajkaimra. Miért mondja ezt nekem? Miért kell elbizonytalanítania? Hisz annyira máshogy viselkedik józanon. Igen, annyira más, annyira nem ez történne. Érzem, hogy megint felcsillan a lehetőség, hogy abbahagyjuk, mert megsuhint a másnap képe. Ha már tiszta lesz, semmi sem befolyásolja, akkor is így viselkedne? Nyitnám a számat, hogy megszólalja, de csak egy elfojtott nyögésre futja. Érzem, hol a keze, a csókjai elterelik ismét a figyelmem a kéj birodalmába. Miért most kell ezt csinálnia? Miért csalogat mindig vissza? Gyűlölni fog reggel, hazudott, hogy nem. És én is magamat, hogy nem tudtam ellenállni. A takaróra simítok, minden egyes érintésével egyre kevésbé vagyok ura önmagamnak, érzem ahogy férfiasságom lüktet és duzzad, hogy már fáj az alsó szorítása. Kitörne, én is szívesen tenném, az ágyra teperném, magamévá tenném. Benyúlok a takaró alá, tétován húzom az ujjaimat végig az anyagon, végül a hajába túrok. Nem bírom, vétkezem, vétkezni akarok. Lerántom a takarót, felhúzom őt magamra, fenekére simítom a kezeimet, úgy húzom csípőjét az enyémhez, hogy érezze mennyire kész vagyok tőle. Tettek mezejére akarok lépni, pördülök vele, pillanatok alatt vagyok fölötte és kapok mohón ajkaira.
- Akarlak... - suttogom, tudom, hogy most bármit tehetnénk, mert biztos vagyok benne, hogy senki nincs itt. Ujjaim a bugyijába vándorolnak, kényeztetem, majd meggondolom magam és lehúzom róla. Egészen széthúzom a lábait, az öléhez férkőzök, a nadrágot is lehúzom épp csak annyira, hogy ne szorítson már. Türelmetlen vagyok, nem számít, hogy rajtam maradt, de őt akarom. Aztán csak villan a felismerés, az arca, ahogy elsápad, mikor megtalálom a gumit, ami tök üres és. A gumi...
- A picsába... - szitokszó hagyja el a szám, Arcomat mellei közé temetem. Mintha csak kidurrant volna a színes lufi, lélegzethez jut a józan ész. A forróság még mindig elönt, gyilkol, hogy fogalmam sincs, hol találok óvszert, mert valahova jó mélyen elsuvasztottam valamelyik sporttáskában. Még lüktetek, akarom őt, de kínálkozik a kibúvó lehetősége. Mi lenne, ha most nem akarnám megbántani?
- Az óvszer. Fogalmam sincs, hol van. - dünnyögöm elhaló hangon, felpillantok rá. Nem akarom cserben hagyni, csupán pár pillanat, amíg figyelem őt, aztán a fejemre húzom a takarót. Eltűnök lejjebb, végigcsókolom a hasát, szétfeszítem a lábait és negédesen veszem birtokba az ölét.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:08

+18

Csókja fullaszt, jobban akarom, mint a levegőt, de nem csak ezért zihálok, mikor elhúzódom tőle és elindulok a testén lefelé. Kedvem lenne végigcsókolni az összes izmát, amik meg-megrezzennek érintésem nyomán, a bőrének minden négyzetcentijét, a csípőjénél markánsan kirajzolódó V-vonalat, és meg is teszem. Csókolom, ahol érem, ahol pedig nem a szám, ott simogató ujjaim kényeztetik. Odaadóan fészkelem magát lábai közé és halk nevetés hagyja el a szám, mikor megérzem, hogy hajamba túr. Ez az, vedd fel a ritmust, akarom, hogy őrülj meg, úgy akarom, mint még soha. Csak hagyd, hogy szeresselek a kezemmel és a számmal, ha már a szívemnek nincs erre lehetősége. Csak hagyd, hogy úgy szeresselek, mint még soha senkit, mert látnom kell a tűzet a szemedben.
Csókolom és simogatom, ujjaim az alsója derekába akasztom, hogy szép lassan lehúzzam, de nem várja meg, türelmetlen, és felhúz magához, pedig már a szám szélét is megnyaltam. Most mégis ölem váltja a nyelvem helyét és olyan erősen szorít magához, hogy kénytelen vagyok a számba harapni. Így csak egy elfúló nyögés hangzik fel, de van ebben kín, vágy és elégedetlenség is, mert félbeszakított. Ámbár azonnal kárpótol is érte, mikor szinte a csípőjével szegez a matracnak. Csak az anyagok ne feszülnének közöttünk, akkor lennék a legboldogabb... Nem is.. Most vagyok.. Most vagyok, mert meghallom vágytól mély hangját, ahogy nekem suttog. Csak nekem, mert engem akar, én meg olyan csókot adok neki válaszul, amiben megbizonyosodhat róla, hogy én meg csak őt akarom. Ujjai már a fehérneműmet pödrik le a csípőmről, de amúgy sincs már sok funkciója, az anyag szinte teljesen elázott. Továbbra sem csak fekszem alatta, testem minden kincsét feltárva előtte emelem csípőm közel hozzá, segítek abban, hogy kiszabaduljon végre ő is és folytassa az ostromot. Fel vagyok készülve rá, hogy vad mozdulattal fog elmerülni a testemben, olyan állatiasan fog viselkedni, hogy talán nyoma is marad, de várom. Kapkodva veszem a levegőt, teljesen széttárom a lábaimat, de mégsem érkezik. Helyette csak rám hanyatlik, szaporán veszi a levegőt, mintha csak elmúlt volna a varázsom, pedig nem. Pedig érzem, hogy nem. Ne-ne, ne most gondold meg magad. A szívverésem nem csitul, a vér a fülemben dobog továbbra is, így elég lassan fogom fel, amit mond, de csalódottságomat nem tudom leplezni.
- Ne... - nyögöm csak szinte önkívületi állapotba süppedve. Nem akarom tudomásul venni, hogy ennyi volt, mert a belsőm iszonytatóan lüktet érte. Nem is kell, mert mire tiltakoznék, hogy nem is kell, már újra az ölemet kényezteti. Ismerős érzéseket kelt bennem, hátam már az első pillanatokban elemelkedik a matractól, aztán visszahanyatlok rá. - Ne hagyd abba.. - korrigálom saját magam. Felhajtom a takarót, épp csak annyira, hogy a szempilláim alól lássam őt, hogy összeakadhasson a pillantásunk és láthassa, mennyire a hatása alá kerültem.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:08

+18

A felismerés fáj, még annál is jobban, mint a tudat, hogy az önuralmam fabatkát sem ér. Nem tudom melyik rosszabb, mindkettő, de inkább az előbbi. Mert azt még élveztem, élveztük is volna. De sikerül csillapítanom magam, kell, hogy csak lejjebb csusszanjak, eltűnjek a takaró alatt és noha befejezem, amit ennyire sikerült majdnem félre vinnünk, már érzem, hogy nehezen vagyok innét visszafordítható.
Nem hezitálok egy pillanatig sem, ahogy elhelyezkedek a lábai között. Csókolom a combját, a hajlatot, a kisajkakat, szívogatom, kicsit sem zökkenek ki az iménti mohóságomból - noha érzem saját elégedetlenségemet, amit most már nem is fogok semmivel sem csillapítani. Majd megoldom, ha nem lesz itt. De félek, ha hozzám ér, menten megint elveszek. Úgy kényeztetem őt nyelvemmel, ahogy eddig sem, miközben két ujjamat becsúsztatom forró hüvelyébe. Már tudom mi a jó neki, úgy emlékszek arra, mintha tegnap lett volna. Messzire elkerül a gondolat, hogy őt miért is jegyeztem meg ennyire.
Ahogy felrántja fölülem a takarót, úgy pillantok én is rá. Tekintetünk találkozik, sajátomat az övébe fúrom. Látni akarom, ahogy élvezi, látni akarom, ahogy beteljesül. Szabad kezemmel hasán simítok végig, majd visszahúzom azt a combjára. Egyre intenzívebben mozgatom az ujjaim, miközben folyamatosan ingerlem a számmal. El is feledkezek tulajdon feszültségemről, mert csak arra figyelek, hogy mi a jó neki. Akarom, hogy legalább neki jó legyen, akarom látni ahogy elélvez. Egy kis elégtétel ez nekem is, ha más nem. De nem hagyom annyiban. Látom, ahogy egyre többször rándul össze, vonaglik, mindez pedig miattam van, én okozom neki, testi bilincseit oldom fel teljesen.
Ujjaimat végül csak kihúzom, egy kissé felfokozott hangulatban nyalom le róluk a nedvét, majd csak fölé mászok, végigsimítok rajta mint egy sóvár kutya, hogy mellé dőljek sután. Remélem most már nem akar lázba hozni, remélem, hogy ez elég volt neki. Tudom, hogy mindez, amit cselekszik nem az igazi, nem is tudom igazából mit tenne. Valószínűleg tiltakozott volna az ellen is, hogy itt aludjon. Mégis nálam van, velem.
- Próbálj meg aludni, rád fér.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:08

+18

Teljes téboly zsong a fejemben, megint szédülni kezdek, és fogalmam sincs mi történik velem. Egy kicsit elveszítem saját valómat, ahogy feltárom neki a testem, egy kicsit inkább vagyok most az, aki szeretnék lenni, mint önmagam. Pedig vele sosem kellett rejtegetnem a személyiségemet, nem érdekelt, ha nem tetszik neki az, aki vagyok. Most már ez is foglalkoztat, és kiborít a tudat, hogy nem ismerem. Vagy inkább az, hogy ő mennyire ismeri a testemet? Mintha ezerszer járta volna már be ezt az utat, úgy simogat, úgy csókol, én meg próbálok magamhoz térni, de minden mozdulata, ujjainak határozott mozgása és nyelve játéka is kizökkent egész addig sodorva, míg már nem tudok mást, csak hangosan zihálni és az ágyneműt marni. Nem is bírom sokáig, keresem a tekintetét, de a homályban alig találom, pedig érzem, hogy figyel, tovább perzsel és végül ez a tudat lendít át a mámoros érzésbe. Nem futja többre, csak sűrűn kapkodom a levegőt és ösztönösen bújok közelebb hozzá, amint megérzem, hogy újra mellém heveredik. A belsőm még remeg, ahogy a lábaim is, mégis vállgödrébe hajtom a fejem, kezem a mellkasára simítom, és várok, hogy csillapodjon a légzésem. Nehezen megy, lassabban, mint gondoltam és lassabban, mint szeretném, de percek csupán, hogy tudjak reagálni a szavaira, miután már a tüdőm is megbarátkozott az örömömmel.
- Nem, még nem.. - súgom felé kissé rekedt hangon, ujjaim már ismét a hasát simogatják, majd férfiasságára tévednek. Mit tévednek, szánt szándékkal vezetem oda őket, hogy mohó markomba kaparintva kezdjem kényeztetni. Szeretném viszonozni, szeretnék vele lenni, úgy igazán, s ha már ez nem lehetséges, elérni máshogy, amit akarok. Nem csak az én élvezetem miatt kötöttünk ki itt és tisztán érzem, hogy még mindig kíván. Én pedig készségesen fogom a gyönyörbe hajszolni, ha nem söpri el a kezem, ha hagyja, hogy lejjebb kúszva végighúzzam rajta a nyelvem is.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:08

Mélyen beszívom a levegőt, érzem, hogy a tüdőm fellélegzik a rengeteg oxigéntől. Az elmúlt percekben teljesen rendszertelenül vettem a levegőt, ziháltam, zihálok még most is egy picit. Pedig nem én voltam az, aki levegő után kapkodott, akinek a teste minden egyes porcikája önálló életre kelt, mert meghajtottam. Mert őt hajszoltam gyönyörbe, mégis nekem kell a levegő, hogy a gondolataim józanok maradjanak. Így is, hogy hozzám bújik, mert a keze már a hasamra simít, majd lejjebb. Lehunyom a szemem, egy pillanatig várom a végzetem, hogy ismét sutba dobjam az önuralmam és átjárjon a vágy és átvegye az irányítást. Egy pillanatig kiélvezem tenyerének melegségét, a legapróbb rezzenést is. De ahogy érzem ismét a lüktetést, csak a kezére fogok. Nem szabad, nem helyes. Mit fog szólni reggel, hogy csúnyán visszaéltem mindennel? A helyzettel? Hát nem beszámítható, nem tudom mégis eljutottunk volna-e eddig, ha teljesen józan. Nem, ezt a cselekedetet úgy hívják, erőszak. Én pedig nem vagyok olyan. Megadtam neki, amit szeretne, mert nem akartam, hogy gyötrődjön. De nekem olyan mindegy, nem? A választ tudom, igazából nem. De a helyzetre való tekintettel ez mellékes.
Ujjammal végigsimítok a kézfején, ahogy rá csúsztatom a tenyerem, majd finoman ráfogok és elhúzom, fel a takaró fölé, el minél messzebb az ágyékomtól. Nem tudom megígérni, hogy végig kibírnám és nem tudom, hogy jobb lenne-e ha én is végre kielégülnék. De csak rá pillantok. Hosszasan elidőzve a tekintetében, mélyen beszívva az illatát.
- Csak aludj, mindenre itt áll az egész síszünet. - mondom halkan, egészen felhúzom az ő válláig a takarót. Azért mégis fent vagyunk a hegyekben, hiába fűtenek ezerrel idebent. Jobb így békességben, jobb lesz így elaludni. Csak igyekszem a gondolataimat elterelni, met még mindig annyira aj ajkaira siklik a tekintetem. Vágyom rá, mindennél jobban és zavar, hogy kielégületlen maradok. De talán majd egy kis alvás jót tesz.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:08

Kész vagyok rá, hogy megadjam neki mindazt, amire vágyik, még annál többet is. Mert hiába vette birtokba a testem és hiába rándult össze minden izmom a gyönyörtől, még mindig vágyom rá. Még mindig csak csókolnám őt és a tény, hogy kettőnk közül csak én élvezhettem, nem hagy nyugodni. Nem azért, mert amit kapok azt illik viszonozni, hanem mert akarom. Mert még mindig érzem, hogy nem csillapodott bennem a vágy arra, hogy együtt legyek vele és ha márhogy nem lehet, így akarom őt megkapni. Simogatom, lassan fedezem fel és már épp rátalálnék a ritmusra, mikor megállít. Zavarodott pillantást vetek felé, nem értem miért szab gátat saját magának, az élvezetének, így előbb próbálok úgy tenni, mintha nem jelentene semmit. De ismét megállít. Tenyere az enyémre simul, először azt hiszem csak, hogy vezetni próbál majd, megmutatja hogy a legjobb neki, a visszautasítás ténye csak akkor tudatosul bennem, mikor elhúzza a kezemet és jelentőségteljesen még a takaró alól is kihúzza az egész karom. Hát mégsem akar annyira, mint én őt, mégsem kellek neki... Csalódott vagyok, mert nem kaptam meg mindent, amit akartam és sértett is, mert visszautasított. Kétszer. De nem merek megszólalni, csak akadozva veszem a levegőt percekig, utána dugom csak vissza a karomat a takaró alá. Most nem merészkedem vele lejjebb, megállapodok vele a mellkasán, egyszerűen csak fázik. Az arcom viszont szánt szándékkal fúrom a nyakába, hogy aztán apró puha csókokkal kövessem végig álla vonalát egészen a füléig. - Még mindig kívánlak.. - suttogom bele álomittas hangon, végül arcomat vissafektetem vállgödrébe, orrom megállapodik nyaka finom bőrénél, ahol legjobban érződik az illata és halkan szuszogva, a mellkasát cirógatva hagyom, hogy minden történés ellenére elnyomjon az álom. Nem alszom jól, folyamatosan mocorgom éjjel, néha meg is ébredek, olyankor feljebb húzom a lábamat, jobban magamhoz szorítom a párnát, amit ölelek, de kényelmetlen. De még mennyire az. Majd reggel kérek másikat a recepcióstól. Nem is tudok igazán pihentetően aludni, bár jótékony hatással van rám az illat, amit minden alkalommal hosszan belélegzek. Finom és ismerős, megnyugtat, mikor forgolódni kezdek. De elérkezik az a pont, mikor már nem tudok hova mászni, nem tudok hogy fordulni, mert minden póz kényelmetlen, a fejem alatt valami kemény emelkedik és süpped vissza ütemesen, az arcomon érzem, hogy testmeleg bőrön fekszem. De nehezen teszem össze a kettőt, mert a fejem zúg a látásom homályos, kell néhány perc, mire magamhoz térek. Homlokomhoz szorított kézzel emelem fel a fejem, hogy legalább körülnézhessek, de bár ne tenném. A szívem akkor kezd ütemes dobolásba, mikor meglátom, hogy ki alszik éppen alattam és kettőnk közé pillantva realizálódik bennem, hogy egyikünkön sincs ruha. Ne, ez nem történhet meg még egyszer. Nem keveredhettem ide vele. Mégis hogy? Próbálok visszaemlékezni, de az estéből alig vannak meg a képek. Ráérek ezt később is átgondolni, most inkább azon kellene jártatnom az agyam, hogy lépek le innen feltűnés nélkül.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:09

- Csak ne nehezítsd meg a dolgom. - suttogom feszülten, rá pillantok, tudom, hogy nem tetszik neki. Már miért tetszene? Melyik nőnek tetszene, hogy elutasítják? Melyik nő lenne elégedett, ha nőiességének csorba esik? Szinte az arcára van írva, ami a gyenge fénynél felsejlik. Pedig nem erről van szó, egyszerűen csak amit tesz, minden mozdulata, cselekedete nem az övé. Nem mondhatom azt, hogy akarja, mert valami biztosan mondatja vele. De akkor vajon megtörténne ez valaha is? Kívánna valaha is? Vágyna rám ismét, mint akkor szilveszter éjjel? Bizonytalan vagyok mindenben, hisz minden cselekedete teljesen másról szól. Kerül, belém köt, ott néz levegőnek, ahol csak jól esik - történetesen az osztályban. Csak essünk túl ezen, legyen reggel, köszönjünk el egymástól és ígérem, hogy nem zaklatom. Nem fogom táncba vinni, nem fogok rá hajtani, semmit sem tenni, ha úgy szeretné. Lassan elalszik rajtam, még bújik, de meddig? Annyira nehéz most, itt fekszik rajtam, semmi nem fedi, az illata édeskés, az orromban ragad, pezsdíti a vérem. Mondd, miért teszed ezt velem? Miért kívánlak téged ennyire pokolian? Mert megtehetném, kimászok mellőle és átmegyek a szomszéd szobába, biztos bármelyik csaj önként és dalolva térdelne le elém. Ehelyett itt fekszek mint egy merev fa és agonizálok. Mert segg hülye vagyok, erre nincs mentségem. Egy idióta, aki nem elégült ki rendesen - jobbára semennyire. De most ez nem is lényeges, nem számít - mi számít? - aludnom kellene, mint neki, mindjárt reggel. De olyan nehezen tudom csillapítani a gondolataimat.
Végül nehezen, de sikerül elaludnom. Alig mozdulok, éberen alszom, még azt is érzem, ahogy rám nehezedik, ahogy egyenletesen szuszog rajtam, a meleg levegőt az arcomba fújja, ahogy az ujjai önkéntelenül újra és újra megmozdulnak a bőrömön. Majd megmozdul, egyre jobban, a haja pedig csiklandoz. Viszket az állam tőle, arcom torz grimaszba rándul, majd lassan magamhoz térek én is. Ez nem álom, tényleg viszket. Szabadon heverő kezemmel nyúlok fel, hogy megvakarjak. Most már visszaaludni sem tudnék, a szemeim azonnal kipattannak. Lepillantok rá. Én emlékszek még az éjszakára, rá, minden megnyilvánulására. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha még mindig úgy viselkedne, ha ott folytatnánk, ahol abbamaradt. De rémült tekintete másról árulkodik.
- Jobban vagy? - kérdezem rekedtes hangon, először az nem is tudatosul bennem, hogy talán neki furcsa a szituáció. Nem tudom, mi van meg neki és mi nincs, de lassan ez a felismerés is eljut az agyamig. Kezem az arcomra csúsztatom, te jó ég, ezt még meg is kellene neki magyaráznom. Mégis csak egy valamit tartok fontosnak, hogy a tudtára adjam.
- Ez nem az, aminek látszik. Nem történt semmi olyan.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:09

Lassan térek magamhoz, nagyon lassan. A felismerés viszont annál gyorsabban ér, hogy nem itt és nem így kéne kelnem. Nem Lioval kellene farkasszemet néznem, nem kéne a homlokomat ráncolnom az álmos pillantása láttán, hanem meg kellett volna lógnom még akkor, mikor aludt. Talán nem is aludt, de miért nem emlékszem, hogy kerültem ide?!
- Rosszul voltam? - hunyom le a szemeimet egy pillanatra, miközben feltámaszkodva hátra túrom a hajamat. A hangom borzalmas, sosem volt még ilyen előtte, szinte vallatni keletne vele, úgyhogy inkább csak megköszörülöm a torkom, mielőtt bármi más is elhagyná a számat. De nos igen, el tudom képzelni, hogy az este nem úgy alakult, ahogy én terveztem, mert a fejem hasogat, a saját hangom hallgatása csak rátesz egy lapáttal. Létezik, hogy saját magamtól fáj a fejem?!
Gyerünk Oly, ne kapjon el a sikítófrász. Ne itt, ne most, ne előtte... Csak maradj veszteg és gondolkodj, csak egy kicsit legyél észerű, mielőtt kiborulsz és botrányt csinálsz... Csak adj magadnak egy lehetőséget, hogy képbe kerülj. De mégis mire gondolhatnék? Mi az az olyan, ami nem történt meg, miközben nagyon is meztelennek érzem magam és még a hideg is kiráz a felismeréstől, hogy csupasz testtel fekszem rajta és érezhetően rajta sincs több ruha?! Csak a szemeimben láthatja a pánikot megcsillanni, a torkom megugrik közben, talán még ő is hallhatja ekkora csendben mekkorát nyelek. Aztán még egyet. Nem jönnek a szavak, mert minden erőmmel azon vagyok, hogy összerakjam a képet, amiből nem csak egy kirakósdarab hiányzik, hanem egy egész nagy fekete lyukat kellene betömni, amire egyedül nem vagyok képes. - Hogy kerültem ide? - kérdezem meg akadozva végül azt, ami a legjobban érdekel, de nem tudok egészen konkrétan fogalmazni. Ide, a szobájája, az ágyába, a mellkasára. Nem is tudom, miért vagyok még itt, szedelőzködnöm kéne és eltűnni innen még több kellemetlenség nélkül, aztán jó messzire elkerülni őt most már az év hátralévő részében. De amint megemelkednék, szinte zuhanok is vissza a fejemhez kapva, még csukott szemmel is forog velem a szoba, de most már a gyomrom is rákezd. Vajon Marcel is így érezte?! Te jó ég, Lio bevert neki..

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:09

Kérdez, ami jó. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki vagy magamtól hol kezdjem el. De legalább kikövezi nekem az utat, csak fel kell szednem azokat a köveket. Én még szívesen maradnék itt így, szívesen pihennék vagy lustálkodnék annak ellenére, hogy mennyire szörnyen frusztráltnak érzem magam. Mert ahogy telnek a kínzóan csöndes másodpercek, érzem, hogy lassan kezd visszatérni elégedetlenségem egyetlen oka. De még ha tenné azt magától, amit az éjszaka - úgysem fogja - akkor most nem lennék ekkora kibaszott nagy dilemmában. Mitévő legyek úgy mégis?
- Valamit szerintem tettek a piádba. Olyan voltál, mint aki berúgott, de valahogy mégsem. - gratulálhatok magamnak a frappáns válaszomért. De legalább őszinte, még ha ezzel semmivel sem segítem őt ki. Nem magyarázom meg sem azt, hogy mit keres itt, miért vagyunk meztelenek, mit csináltunk az éjszaka folyamán. Tényleg, mire emlékszik ő egyáltalán? Mit tudhatok biztosra, amiből kiindulhat? Vannak kapaszkodói? Emlékszik egy picit is arra, hogy mennyire beindult rám, amitől majd' megpusztultam? Kár lenne, ha nem, ha csak olyan dolgok villannának be neki, amik nem festenek túl jó képet rólam. Pedig most nem voltam egy igazi faszkalap, de tényleg. Újabb kérdést tesz fel, én pedig rá sandítok.
- A buli nem egészen úgy alakult, ahogy tervezted, rád akaszkodott az a fickó, de nagyon durván. Szóval lekapcsoltam rólad. Aztán elindultál éjnek éjjelén a vakvilágba le a pályán. Utánad mentem, mert nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne téged botorkálva magadra hagyni. Aztán... - aztán mondtál dolgokat, amiket sosem gondoltam volna és nem akartál visszamenni a szobádba, mert velem akartál lenni. De ezt mégsem mondhatom így neki, még mindig erős bennem a gyanú, hogy semmire sem emlékszik. - ... aztán nem emlékeztél melyik a te szobád, idegen srácokhoz nyitottál be és inkább ide hoztalak akkor. - ennyi a történet. Most megint részletesen elemezgethetném, mit keresünk itt meztelenül, de szerintem elég egyszerre ezt megemésztenie.
Feltápászkodna, nem marasztalom, de képtelen rá. Valahogy késztetést érzek, hogy a hajába túrjak, játsszak a tincseivel, amíg összeszedi magát.
- Biztosan jól vagy? Mire emlékszel?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:09

Nagyon igyekszem rövid idő alatt végigpörgetni az este eseményeit, nem is azért, hogy mindenre emlékezzek, sokkal inkább meg akarom nyugtatni magam, hogy van a helyzetre logikus magyarázat. De a memóriám cserben hagy, olyan mintha elvágták volna a képet és a film a ma reggeli valósággal folytatódna. Mit műveltem én az éjjel?
- Úgy is érzem magam, mint aki nagyon berúgott... - motyogom magam elé csukott szemmel. Nem tudom, hogy este hogy voltam, de most biztosan rosszul vagyok. Nem csak attól borzadok el, hogy teljes órák estek ki, hanem attól is, hogy fogalmam sincs semmiről. Persze az megvan, hogy Lio szobájában vagyok, a többiek meg sehol sincsenek. De valahogy ide kerültem és egyelőre nem ismerem a miértjét és a hogyanját sem. Akkor nyitom ki a szemeimet, mikor meghallom a hangját, de kellemetlen zavart sugárzok felé, amiért fel kell vázolnia az én estémet, amit magamtól nem igazán sikerül összetenni. Talán, ha nem fájna ennyire a fejem. Még az a szerencsém, hogy halkan beszél, mert egy-egy erősebb megnyilvánulásba biztosan beleremegne az összes megmaradt agysejtem.
- Ahaa, az még megvan... - utalok Marcelre, meg arra, hogy leszedte rólam. Bár nem pont úgy emlékszem, hogy békés eszközökhöz folyamodott volna, az előadása némiképp ferdíti a valóságot. - Aztán sétáltam egyet, te meg jöttél utánam... Bocsánatot kértél, arra még emlékszem. Aztán felébredtem... - veszem sorra, hogy nálam mi maradt meg az egészből, de furcsán kimaradt az estém jó része. - Idegenekkel akartam aludni? - a szemeim nagyra nyílnak, kezdek egy kicsit tartani attól, hogy van még olyan részlete az éjszakának, amit a homály fed és nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom ismerni, mégis megkérdezem. - Miért vagyok akkor teljesen meztelen, ha aludni hoztál be? Mit nem mondasz el? És hol vannak a többiek? - nézek szét a szobában. Akkor is követelem a választ, ha utána megbánom és átértékelem az egészet, akkor is kiszedem belőle, ha el akarja hallgatni. Nagyon nehezemre esik, de felnyomom magam a mellkasán megtámaszkodva, aztán óvatosan lekászálódom róla, vissza az ágyba, a takarót lehúzom róla, azt fogom magam elé, mielőtt még fülig vörösödnék előtte. De nem moccanok, míg válaszokat nem kapok.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:10

Látni az arcán a felismerést, a gyötrelmet, ahogy rájön, hogy amit mondok nem kamu, nem én találom ki. Nem is tudom ez hogy működik, de azzal hogy kimondom talán eszébe jut mindaz, ami történt. Ahogy elkezdett bolyongani, amikor velem szemben állt és sírt, amivel igazából nem tudtam mit kezdeni, de mégsem hagytam ott. Miért hagytam volna őt ott? Nem az én hibámból került olyan állapotba, ahogy megtaláltam azzal a faszfejjel. Tuti ő itatta le, mérget vennék rá. Látom a grimaszt az arcán, amit akkor vág, mikor szóba kerül. Gondolom nem tetszett neki, hogy a rózsalovagját kiütöttem a nyeregből. De megérdemelte azt, amit kapott, még kamatostul is. Ha kell, akkor keményen meg is mondom a véleményem róla, mert engem kerül, holott egyszer sem erőszakoskodtam vele, sőt ő is akarta azt a szilveszter estét, ezt meg még védené, szép lenne, ha még ki is áll érte. Gumit ne adjak esetleg a sikeres afférhoz? De nem teszem szóvá ezt az apró észrevételt. Még mindig elég sápadt és elég szarul van ahhoz, hogy mindenfélékkel traktáljam. Mellékes.
- Ja. - elismernem is nehéz annak ellenére, hogy kimondtam ezt a bocsánatkérést. De igazából azt ott és akkor jogosnak éreztem, meg egy kicsit reméltem is, hogy elfelejti majd. Hát nem. De tényleg túlzásba estem és tényleg meggondolatlan voltam, mi van, ha valaki összerakja a sztorit? Balesetek mindig is vannak, de alighanem kettőnknek inkább lenne szörnyen kínos, mint egy bolondos légyottnak az eredménye.
- Igen... - folytatnám azzal, hogy mert én nem akartam vele lefeküdni, de vajon ez megvan neki? Mert nagyon úgy fest, hogy nincs. Akkor az egész este nincs? Hogy mennyire pokolian kívánt és mennyire rám mászott? Hogy a ruhák inkább miatta nincsenek rajtunk, mint miattam? Kelletlenül rándul az arcom kínos grimaszra. Most kell nagyon jót válaszolnom. Már zakatol a fejemben a válaszok hada, mit mondok. Leöntöttek minket, le kellett venni, de mégis mindenre elég ésszerű válasz lenne? Lerántja rólam a takarót, amivel a fél oldalam menten lefagy. Úgy nyúlok vissza érte reflexből, hogy alaposan meg is rántom.
- Hé, ezt add vissza. - azzal nem számolok azonban, hogy ő is szabályosan visszarepül rám. Közel van megint, olyan szívesen megcsókolnám. Az ajkai teljesen elvonják a figyelmem, annyira formásak és...
- El akartál csábítani. És még mindig annyira vonzol. - motyogom elbambulva, lassan pedig kapcsolok, hogy mit is művelek. Nem szabad, ennek nem lesz jó vége.
- A többiek nem jöttek vissza, nem tudom hol vannak. De azért akartál máshol aludni, mert nem akartam, hogy itt aludj, mert sejtettem, hogy mi lesz a vége...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:10

Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne vörösödjek el, ha rá nézek, hogy ne gondoljak ebbe többet, mint ami... De még csak azt se tudom igazán, hogy mi ez. Nem sok mindenre tudnék asszociálni abból a pózból, amiben ébredtem, de csak és kizárólag azért nem teszem, mert Lio azzal indított, hogy nem történt semmi olyan. Na de semmi milyen nem történt? Minél inkább igyekszem visszaemlékezni, minél jobban erőltetem a gondolataimat, annál jobban kezd fájni a fejem, úgyhogy rövid úton abba is hagyom. Első körben kénytelen leszek rá hagyatkozni, meg arra, amit mond, épp ezért figyelek oda minden szóra. Már amennyire a koncentrációm ilyen korai órán, ekkora fejfájás mellett működhet. Nem ismerek magamra az elmondottak alapján. Én biztos, hogy nem akartam idegen srácokkal aludni, gyanakodva méregetem, hátha hazudik, hátha észreveszek valami jelet, hogy csak szívatni próbál, mert nála sosem lehetek biztos az igazságban, de nem.. Csak a grimasz, ami ráncba húzza az egész arcát, az idegesít. Ezt meg minek kaptam?
- Ne, ne, nee. Az nekem kell... - kapaszkodok a takaróba, amit sikeresen elcsentem tőle, mert nem figyelt. Mert nem is gondolta, hogy le fogom húzni róla, hogy magamat takarjam vele. Így viszont újfent a mellkasán kötök ki, kissé keresztbe rajta, a különbség csak annyi, hogy a takaró közénk szorul, így az én testem felülről csupasz és rettentően fázós vagyok. A szemembe hulló hajszálakat igyekszem nagy levegővel elfújni, majd mikor nem sikerül inkább eltűröm őket az útból, hogy fel tudjak nézni rá. A következő pillanatban viszon a hideg azonnal végigszalad a gerincemen, egész testemben megrázkódom és nem csak azért, mert olyat hallok a szájából, ami teljes képtelenség.
- Elcsábítani? Én? - nézek rá úgy, mint valami holdkórosra. Esküszöm nevetnék is rajta, ha nem gondolnám, hogy komolyan beszél. Pedig nagyon úgy tűnik, én meg azt se tudom hova kapjak hirtelen. A legnagyobb őrültség lenne azok után újra a hálójába keveredni, hogy nem igazán tudom magamban lerendezni az előző esetet sem. Nem véletlenül kerülöm el, nem véletlen az sem, hogy goromba vagyok vele. Olyankor ő is utálatos és sokkal könnyebb távol tartanom magamat tőle. Tiszta sor. - Mit csináltunk az éjjel? - kérdezem félve keresve a tekintetét. Félrenézek, meglátom a nadrágomat a földön, mellette nem messze a melltartóm hever. Én nem vagyok ilyen... Annyira nem vagyok, hogy legszívesebben rögvest elsírnám magam, de még bírom. Még hallanom kell, mielőtt eltűnök innen meg nagyjából az egész világ szeme elől is szégyenemben. - Mi lett a vége? - vajon mi? És... ő nem akarta? Akkor.. Képes voltam ráerőszakolni magamat részegen? Édes istenem, ezt soha nem mosom le magamról...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:10

- Én is fázok, hideg van. - ne tiltakozzon, ha egyszer tudunk osztozni is a takarón. Ha most az ő pucér segge kivillan, az ő hibája, miért kellett legurulni rólam, miért kellett kisajátítani azt a rohadt takarót? Most vess magadra!
Akármennyire is érdekes most ez a szituáció, attól a pillanattól számolnom kellett bármivel, mikor így rajtam fekve elaludt. Ó, ha emlékezne arra, mit mondott nekem, mennyire kívánt és mennyire nehezemre esett, hogy ellent mondjak a kísértésnek és ne tegyek eleget a kérésének. Még ha így tehettem volna, mert pokolian akartam. De mostanra csak egy kósza gondolattá zsugorodott látva a pírt az arcán, veszem a jelet, hogy ő semmi ilyesmire nem szándékozik vetemedni. A férfi egó azért egy rohadék mocsok dolog és most nem engedne, sóvárgok utána, mert félbemaradt valami, mert valamilyen oknál fogva vonz és mert csak úgy leteperném most. De a riadt bambi szemeit figyelve csak egy valami jut eszembe, azt sem tudja mi történt vele. Nem hazudok, arcom sem rezdül csak mesélek neki.
- Te, de még hogy, csókot követeltél, azt akartad, hogy úgy csókoljalak, hogy a lábad remegjen. - nem kertelek most már, a szavak keresetlenül is törnek elő. Az igazat akarja tudni? Hát rajtam biztosan nem fog múlni.
Hallom a kérdésben a bizonytalanságot, fél a választól. Figyelem, ahogy elpillant oldalra - helyzetfelmérés? - milyen jó is most, hogy nincs senki rajtunk kívül. De vajon miért is jó ez? Meséljek neki? Mondjak el mindent?
- Többet akartál, behoztalak ide, arra gondoltam jó ötlet lesz majd, nem mertelek ilyen állapotban kint hagyni. Kínoztál, kísértésbe hoztál, engem akartál. - folytatom, a szám is kiszárad már csak belegondolva, mennyire pokolian rossz volt, egy karnyújtásnyira tőlem, igazából most is. Egy pillanatra a tekintetem is felparázslik, majd csak elpillantok másfelé.
- Végül is túl könnyű lett volna, te nem vagy magadnál, mert ez nem te voltál, hanem az akivé váltál attól az italtól. Nem történt semmi. Én az ilyet tisztán játszom, nem gátlástalanságba hajszolva. Szóval jah... ennyi. - nem kell tudnia, hogy kielégületlen maradtam, már miért az ő problémája? Én kellett volna jobban ellenálljak a kísértésnek. És nem kell tudnia azt sem, hogy majdnem megtettem, csak a lustaság volt az egyetlen apropó, hogy mégsem.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:10

Készen állok rá, hogy tudjam az igazat. Vagy legalábbis próbálom elhitetni magammal is és pont úgy tenni, mintha nem is lényegi, sokat számító dolgokról lenne szó. Mintha teljesen mindegy lenne, mit műveltem előző este, annak semmilyen következménye nem lenne. De tudom, hogy van, hogy lesz. Másképp miért kellene farapófogóval kihúzni belőle a szavakat? Beszélne ő magától is, általában nem szorul biztatásra. Most viszont, mintha bizonytalan lenne. Vagy én vagyok bizonytalan mindkettőnk helyett? Talán ennek több értelme van.
Szavai úgy érnek, mint a hideg zuhany, élből utasítom el a képet, ami homályosan felsejlik. Nem tehettem.. Én nem. Most mégis a szájára siklik a pillantásom, szinte már minden barázdáját ismerem, több ízben is kóstoltam, de hogy a tegnap este közte volt-e.. Őszintén fogalmam sincs. De azt tudom, milyen érzés akarni őt, és milyen megkapni tőle azt, amire vágyom. Ismerem az érintését, részegítő csókjainak emléke is feldereng. De nem akarhattam többet... Hiszen tudom milyen már a másnap, tudom, hogy kellemetlen lesz a vége, és azt is, hogy ez őt egyáltalán nem érdekli. Csak én kezelem rosszul, én érzem magam kihasználva, pedig semmit sem ígért akkor sem. Most pedig.. Fülig vörösödve próbálom két kezembe temetni az arcomat. Ja, ennyi. Szóhoz sem jutok, csak nyelek egy nagyot. Félek, ha kommentálom, azzal is csak rontok a helyzeten. Csak ki kellene sétálnom szépen innen, megőrizve a maradék parányi kis méltóságomat, elkerülve az összes lehetséges kínos végkimenetelt. De még mindig kapaszkodik a takaróba...
- Csukd be a szemed... - kérem halkan. Belátom, hogy esélyem sincs elvenni tőle a takarót, és arra se látok sok esélyt, hogy el tudnám takarni magam előle. - Kérlek... - teszem hozzá. Gyerünk, ne nehezítsd meg a helyzetet, csak adj egy kis egérutat.. Menekülőre fognám, ha így tenne már talán messze lennék tőle. Messze, a folyosó másik végében, egy másik szobában. Nem bírom vele, pláne nem rajta. Érzem, hogy ki fogok borulni, de nem tehetem előtte, nem láthatja meg a gyengeségem. Sosem tudhat erről.
Ha behunyta a szemét, ha nem, én feltolom magam ismét, ezúttal a takaró nélkül és gyorsan lábra pattanva hátat fordítok neki. Iparkodom az öltözéssel, a bugyim után nem is kutakodom, egyenesen a nadrágomba bújok, az ujjatlanom hiányában meg csak az ingemet kapom magamra, de gombolás helyett hanyagul megkötöm a mellkasomon. A többi cuccomat csak felnyalábolom és vissza sem nézek rá, ahhoz túl kétségbeesetten akarok köddé válni.
- Kösz Lio, hogy velem voltál, hogy itt aludhattam.. és hogy nem... Szóval kössz. Majd biztos találkozunk. - akadozva beszélek, de kezem már az ajtó kilincsén van és pillanatok alatt eltűnök a láthatárról. A folyosón meztelen talppal csattogok végig, aztán a szobámhoz érve eltörik a mécses is. Nem bírom tovább. A szobába érve pedig három kíváncsi szempár szegeződik rám. Ők már tudják, amit én nem. Hogy mennyire tehetetlen vagyok az érzéseimmel szemben.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:10

Komplikáltabb ez a helyzet, mint azt gondolnánk. Hogy miért? A kisasszony megnehezíti saját magának, tesz róla hogy kellemetlen legyen és mindketten úgy gondoljuk, ez vérciki. Pedig nem. Én nem gondolom így. Nem hiszem azt, hogy neki lenne mit szégyellnie. Paradicsomvörös lesz, elrejti az arcát előlem. Ohó, és még mit nem tud a tegnap estéből. De komolyan sajnálom. Szerintem a szülei nem is tanították őt meg bizonyos helyzetek kezelésére, amire ő képtelen ráérezni. Pedig semmi oka nincs arra, hogy kiboruljon, kételkedjen, rettegjen attól, hogy bármi kitudódik. Én esküszöm tartom a szám, ha ez kell neki, nem fog senki sem rajta röhögni, hisz azon a kis társaságon kívül másokkal nem is találkoztunk. Senki előtt nem csinált hülyét magából, én pedig nem okolom őt egy olyan dolog miatt, amiről nem is tehet.
- Muszáj? Láttalak már mindenhogy. - hangom nyűgös, értetlen, ahogy őt figyelem pedig rájövök, hogy de ezt komolyan is gondolja. De még mennyire komolyan gondolja. Kell pár másodperc, hogy elfordítsam a fejem. A szomszéd ágyra odabaszott táskát nézem, de nem bírom ki hogy ne sandítsak oda rá. Annyira hófehér a bőre és annyira jó alakja van, ha nem lenne most ez a szitu, én komolyan tényleg... nem szabad erre gondolnom, amíg itt van, félő még tényleg leteperem.
- Aha... - nem... biztos vagyok benne, hogy nem fogunk összefutni és hogy továbbra is kerülni fog. De csak rá nézek. Most szívesen megmondanám neki azt is, hogy mi történt az éjjel. Hogy mennyire akart, mennyire nem bírtunk magunkkal, végül csak neki szereztem ötömet. Ahogy reszketett a kezeim között, mert annyira élvezte minden egyes mozzanatát. Ettől tartottam, hogy majd a szöges ellentéte lesz reggel. És ha megint megtörtént volna? Furcsa nekem az egész helyzet, ahogy kezeli, kerül mint egy leprást és még csak rám se néz.
Az elkövetkezendő két napban bizony randán megbosszulja magát a kis önfegyelmezésem. Tudtam, hogy ott helyen neki kellett volna esnem, akkor nem törne rám a frusztráció random reggeli közben, fent a felvonón más lányok mellett ücsörögve, vagy bármi olyan helyen, ahol nem is tudnék mit tenni velük. Az esti bulik ugyanolyan szarok, kiábrándítóak, a csajok pedig nem tetszenek. De azért nem rosszak, na. Van amelyik igazán tehetséges, csak sosem jutunk tovább egy légyottig. Nem tudom mi van velem, megunom őket, miközben épp próbálnak szikrát csiholni. Megy is, nem velem van a baj, de mégis.
Aztán az egyik nap végére már kell a lazulás. Átadták a jakuzzit, amit eddig csak készítettek. Több sem kellett a srácoknak, hogy a medence környékére merészkedjenek. Az odaút pedig kegyetlenül hideg, így én azt már futva teszem meg, hogy bombaként csobbanjak a forró vízben, Áááh, ez már kellett.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:10

Úgy menekülök, mintha izzó vassal kergetnének, pedig.... Pedig csak Lio elől futok, mindig előle, mindig őt próbálom messzre kerülni és megy is. Egy teljes napig nem mozdulok ki a szobámból sem, csak a kantinig, ahol a reggeli, az ebéd és a vacsora is svédasztalos. Rájöttem, hogy nem érdemes a korai tömeggel tolonganom, így mindig késve megyek, elvégre úgysem sietek a hóra. A lányoktól persze megkérdezem, hogy milyen most az állapota, bentről azt is látom, hogy egy friss adag esett le a délelőtt folyamán, de nagyjából ez ki is tölti a napom érdembeni részét. A többi időmet az ágyamban fekve töltöm. Hol keresztbe fordulok, hol hasra, hanyatt, de sehogy se kényelmes, éjjel is pokolian nehezen alszom el, még mindig azzal a gondolattal a fejemben, hogy ez így nem mehet tovább. A másnap reggel viszont meghozza az ihletet, a megoldást, ami igazából mindig az orrom előtt volt, csak soha nem akartam vele élni, de most még kapóra is jön. Az edzőm az első, akit felhívok, őt lehet legkönnyebben meggyőzni a tervemről és ő a legnagyobb szövetségesem is, az egész ügy sikerének a kulcsa. Anyám sose menne bele csak úgy, ha kútfőből pattant ötlet lenne, de nem az. Nagyon is szóba jött már a téma múlt év decemberében, akkor viszont a lehető legnagyobb elánnal álltam hozzá. Nem akartam magántanuló lenni, nem akartam teljesen elszigetelődni, de úgy látom, hogy jelenleg ebben rejlik az egyetlen megoldás a problémámra. Arra, hogy tudom elkerülni Liot az év hátralévő részében, hogy tudok megszabadulni attól az érzéstől, ami a torkomat szorongatja... Így, elegánsan és egyszerűen. Senki sem gondolhatja úgy, hogy megfutamodom, statisztikák támasztják alá, hogy sokkal produktívabb vagyok a korai órákban, mint délután, de eddig nem hagytam, hogy a karrierem befolyásolni tudja az iskolai életemet. Most pont ezt várom. Csak venné fel az edző és bólintana rá.. Csak ne azzal menne az idő, hogy Lio bosszantó üzeneteit olvasom. Miért írok egyáltalán vissza neki? Semmi köze az egészhez. Vagyis van, de nem úgy, ahogy ő azt gondolja. Sőt, igazából ez az egész miatta van, bár neki ezt sosem ismerném be. Senki másnak sem.
A bikinit úgy kapom kölcsön az egyik szobatársamtól, aki talán megelégelte, hogy a szobában gubbasztok a telefonomat szorongatva és elhintette az infót, hogy ha sietek, akkor elsőként áztathatom magam a frissen átadott jakuzziban. Nekem meg több sem kell, bár érzem, hogy a felső nem igazán a méretem és a bugyi is szorosabb, mint az enyém, de megteszi. Határeset, és meg vagyok róla győződve, hogy a forró vízben ücsörögve is ugyanúgy tudom folytatni a telefonálgatást. Talán még el is érem, hogy küldje el azt az edzéstervet, amit erre az eshetőségre kreált. De nem sokáig van nyugtom, naivan hittem, hogy egy darabig senki sem fog zavarni, erre csak az ránt fel újra a valóságba, hogy becsobban mellém egy hatalmas test, aztán még egy. Én meg azzal a lendülettel, hogy csurom víz leszek, pattanok is fel, hogy morogva átmásszak a medencébe, ahol épp nem három évesek módjára viselkednek ezek az ökrök. A telefonomat csak leteszem az egyik székre, nem akarom, hogy vizes legyen, épphogy nem áztattam meg az iménti sokktól.. Nem örülnék most neki, túl sok tervem van mára vele, így is már csak az e-mailt várom. Addig talán kitalálhatnám, hogyan fogom tálalni anyámnak az ötletemet.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:11

Jól esik a forró víz a bőrömnek és nem csak annak. Már egy kis hideg és menten megfagynak a golyóim de úgy összességében én is. Nem is értem hogy szeretik a nagyon északi népek, a norvégok, finnek, svédek, izlandiak azt a szokást, hogy a szaunából kirohannak a hóra hemperegni, majd vissza. Értem én, hogy ez valahol egészséges, de a franc akar egészséges lenni, amikor épp elfagy a pöcsöm is. Ennél én többre tartom magam, mint ilyen bolond terveknek hódoljak. A srácok készen állnak, néhányan a medencébe szállnak, van aki pedig a jakuzzi felé veszi az irányt. A franc akar bugyogni most, azt lehet otthon is, amikor gázokat ereget. Inkább elnagyolt karcsapásokkal veszem birtokba a medencét hosszában, miközben érzem, hogy a vizes haj nem volt egy jó ötlet. Már mindegy is annak, majd rádermed jég formájában. Nem, dehogy, itt nem lehet igazán megfagyni, elég csak egy kis időre a víz alá bukni. Így teszek rövidesen, ahogy elérek a medence széléhez és ellököm magam egy forgással a vissza irányba. Nem egy hosszú medence ez, igazán úszni sem szeretnék. De most ez jól esik.
Néhány kör után egészen kiürül a hely, így csak lassan abbahagyom az úszkálást és csak lebegek a kellős közepén. Azt mondták a többiek, valami zseniális innen a látkép. Jobb lenne talán megnéznem? Megfordulok a hegyek irányába, ám mielőtt még a napot kiszúrhatnám ahogy lemenőben vörösre festi az eget, megpillantom a szöszit. Hát ő? Mégis úgy döntött, hogy nem szeretne vámpírrá aszódni? Amióta nem válaszolt az üzenetemre, nem kerestem. Már ugyan miért, amikor semmi értelme további rongyrázásnak? Mintha csak elbeszéltünk volna folyamatosan egymás mellett, pont olyan érzésem volt. Szomorú. Én már igazából nem is akarom tisztázni a helyzetet, ha ok nélkül haragszik rám, hát tegye. De felébred bennem a kíváncsiság, hogy mit buzog annyira a telefonjával. Mögé úszom halkan, óvatosan, hogy aztán az ujjaimmal az oldalára fogjak mindkét oldalt.
- Most megvagy. Mégis úgy döntöttél, hogy kijössz napozni? Ha már felszerelésért nem mersz elmenni.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:11

Anya meg fogja érteni, ugye? Be fogja adni a derekát, elvégre az állítása szerint azért vagyunk itt, mert nekünk akarja a legjobbat, a legtöbb lehetőséget ahhoz, hogy fényes jövőt és karriert fussunk be. Nekem pedig most erre van szükségem, csak el akarok tűnni egy kicsi időre, épp elég nekem felkészülni a bajnokságokra, meg az érettségire. Nem kell a felesleges feszültség is, ami folyamatosan ott pattog az éterben, ha csak meglátom Liot. Rosszul vagyok programozva, én nem tudom könnyedén kezelni a helyzetet, főleg így nem, hogy nem vagyok benne biztos mi történt a buli éjjelén. Talán igaza van, és tényleg az alkohol hozza ki belőlem ezt, tényleg elengedem a gátlásaimat és minden lehetőséget kihasználok, hogy a közelébe férkőzzek. Jobb lesz, ha egy darabig elkerülöm, és legközelebb majd csak a ballagáson találkozunk. Az formális, csupa hivatalos maszlaggal, esély sincs arra, hogy bármi történjen és másfél órát csak kibírok vele egy légtérben... Még, hogy nem gondolkozom...
A tájat figyelem, kikönyökölök a medencéből, a nyakamon és tarkómon a pihék érzik a hideget, de most nem fázok. A víz kellemesen meleg, bár szívesen elücsörögtem volna a forró jakuzziban is, ha nem lepi el egy csapat 18 éves óvodás... Így csak ez maradt, nem mintha bánnám, elvagyok én itt, csendben, talán fel sem tűnik senkinek, hogy itt vagyok. Nem is baj, nem akarok nagy feltűnést kelteni, most örülök annak, hogy magam lehetek, nincs kedvem társasághoz. Egyébként is leköt, hogy a fülemet hegyezve várjam, mikor kapok üzenetet a telefonomra és cirka kétpercenként rá is nézzek, hátha elfelejt csipogni. Feltolom magam, a csípőmön támaszkodok meg, így elérem a székre pakolt telefont, amin még mindig nincs bejövő e-mail, kezdek türelmetlen lenni. Elégetlenkedve huppanok vissza a vízbe, kellemesen megborzongok, mert a vizes testem azért érzi a kinti hideget, de nem csak amiatt rándulok meg. Néhány ujj csimpaszkodik a derekamba, én meg lendületből söpröm le, mintha így akarnék megszabadulni a gondolattól is, hogy meg se kell szólalnia, de tudom ki a gazdája.
- Te mindenhol ott vagy? - fordulok szembe vele karbatett kézzel és szúrósan nézek fel rá. Nem hiszem el, hogy arra tette fel a szabadidejét, hogy engem pesztráljon. De mégis... Pedig azt reméltem, hogy elkerülhetem a tábor hátralévő ideje alatt - bár ezt nyilván eszemben sincs bevallani neki.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:11

Mintha csak a moziban lennék, ahogy a kerek fenék telibe feltárul előttem a vízből felrugaszkodva. Annyira ismerős, tudom, hogy már többször fogtam és azt is, hogy mennyire bele is harapnák pusztán játékból. Szórakozott vagyok tudom és nem bírok leállni. De mit tehetnék, ha nem tudom figyelmen kívül hagyni mikor itt van? Amúgy is beszélni akartam vele, bár hogy pontosan miért meg miről, fogalmam sincs. Én már kerestem eleget, többször is mint kellene. Mert volt bűntudatom, érdekelt, hogy idejekorán kárhoztathatom-e el a fiatalkoromat és vállaljam a felelősséget. Vegyes érzéseim vannak vele szemben, haragszom, mert folyamatosan elutasító amikor csak teheti, közben meg úgy viselkedik, hogy ne tudjam én sem őt levegőnek nézni. Ki érti? De most komolyan.
Épp ezért veszem a bátorságot és odaúszok hozzám, ahogyan visszacsusszan a vízbe, úgy fogok a derekára. A francba is, már túl kiszámítható vagyok neki. Felegyenesedek, ezzel pedig mindjárt fázni kezd a felsőtestem ahogy kiemelkedik a vízből. De már menten meg is gondolom magam, ahogy a libabőr végigjárja a bőröm. Brr...
- Ott, mindenhol, a bőröd alatt, az elmédben. - jegyzem meg szórakozott vigyorral, miközben egy picit helyezkedek a vízben.
- Egész nap a telefon lóg a füleden? Mert akkor értem, hogy miért felejtettél el válaszolni nekem. Vagy a hallgatással úgy gondolod, minden el van intézve?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:11

Értékelni tudtam volna, ha nem most támad fel benne is a kedv egy kis fürdőzésre, de késő bánat ilyeneken gondolkodnom, mikor láthatóan itt van és nem is nagyon akar tágítani... És még ha tudná, hogy mennyire a fején is találja a szöget... Csak egy grimaszt vágok, a szemeimet forgatom, mintha annyira képtelenség lenne, hogy körülötte forognak a gondolataim, pedig igazából tényleg mindig visszakúszik a fejembe a tudat, hogy milyen kiszolgáltatott lehettem és mégsem használt ki. Pedig megtehette volna, semmire sem emlékeznék belőle, tagadnia sem kellene, nem tudnék vádaskodni... És az sem olyan elképzelhetetlen, hogy akartam őt. Épp ezért kéne minél távolabb tartanom magam tőle. Mert veszélyt jelent rám és a terveimre is, amiket már olyan szépen kigondoltam. Soha többet nem fordulhat elő, hogy csak úgy összegabalyodom vele, mintha nem kéne azzal foglalkozni milyen következményei lennének.
- Csak nem sérti az önérzetedet, hogy nem válaszoltam? - vonom fel kérdőn a szemöldökömet. A szórakozott vigyor az arcára van írva, engem viszont inkább bosszant a helyzet. Minek keresett meg egyáltalán? Vagy... Miért nem tud csak úgy lenni, éldegélni mellettem, mintha nem ismerne? Igazán megkönnyítené a helyzetemet. - Tudod, nem érek rá egész nap veled cseverészni. És ha már nem úgy alakul a síszünet, ahogy terveztem, abból kell kihoznom a maximumot, amim van... - sóhajtok fel. Nem vagyok vevő a humorára, most nem. Túl nagy elhatározást hoztam meg, egyelőre nehéznek érzem magam mögött hagyni az iskolát, pedig nem is nagyon voltam hozzászokva, még csak nem is szeretem.. De ahogy szokták mondani, valamit valamiért.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:11

Miért gondoltam volna bármi olyanra, hogy majd lesz egy jó szava hozzám vagy csak úgy a hanglejtése lesz másmilyen? Ugye, hogy számolnom kellett ezzel a stílusával, amit azóta vet be velem szemben, amióta csak találkoztunk ott az ékszerüzletben. Akkor sem adta könnyen magát, akkor sem volt egy pillanatig sem kedves. Mégsem tudom magam felhúzni rajta, ami annak jele, hogy én bizony készültem erre, számoltam vele, hogy semmivel sem fog másabban viselkedni velem. Csak így...
- És ha azt mondom, igen? Szerintem komoly témáról volt szó és te csak úgy ennyiben hagytad. Sőt, mondok valamit, csakis azért nem írtál vissza, mert nem akartad átnézni az írásaidat az én olvasataimmal. - ujjaim kószán mozdulnak a bőrén, de aztán csak eleresztem őt, hagyom a kezemet odébb sodródni. Hátra sem kell néznem, hogy tudjam valaki épp most csobbant pont úgy a medencébe mint percekkel korábban én is tettem. Fiatalság bolondság, néha tudni kell remekül időzíteni valamivel.
- Felfújod Oly, nem történt semmi. Valaki bekeverte a piád, majd rád akartak mászni, én pedig összeszedtelek és visszavittelek. Én nem fogom elhíresztelni, sem pedig az utadba állni, amiért ez történt. Vegyük úgy, hogy nem történt semmit. Nem jó alku? - én tényleg próbálok jó fej lenni annak ellenére, hogy mennyire fagyos velem szemben. Nem várok tőle semmit sem. De én is érzem, hogy ez így nem jó, valaminek történnie kell és ha ő nem fog megoldást találni. akkor kínálok neki én.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:11

Távolság, távolság... Hol van az, mikor még mindig a bőrömet simogatja?! Nem győzöm lesöpörni magamról a kezét, nem győznék menekülni, de jelenleg a női a mosdó az egyetlen hely, ahová valószínűleg nem jönne utánam. Bár még ebben sem lehetek biztos. Valahogy mindig egymásba botlunk, kiborítjuk egymást és magunkat is, hogy aztán megint fel tudjuk kavarni az állóvizet. Sosincs nyugtom tőle, a legváratlanabb pillanatokban kerül a látószögembe, elront mindent és még csak tenni sem tudok ellene, mert az osztálytársam.
- Vagy csak nem akarok belegondolni, hogy milyen kimenetelei lehettek volna annak az estének.. - javítom ki automatikusan. Felelőtlen voltam, én okoztam magamnak és tudom, hogy hálásnak kellene lennem. Voltaképpen az is vagyok, de a bizalmamat eljátszotta, nem véletlenül vagyok képtelen sokadjára is köszönetet mondani neki.. Mert azt várja. Mert azt akarja, hogy ismerjem el, hogy az én hibám volt, és ő az áldozat, aki mindent elszenvedett, miközben nekem az egészről halvány lila fogalmam sincs. Talán, ha lenne kapaszkodóm azon kívül, amit ő mond.. De nincs, a szavát pedig már nem vehetem készpénznek.
- És mégis meddig tart a kis alkud? Addig, amíg te akarod? Vagy addig, amíg fel nem húzod magam valami apróságon és elfelejted, hogy jó mélyen kussolnod kéne? Nem, én ezt többet nem bízom rád.. Annak meséled el, akinek csak akarod. Már nem sokáig leszünk osztálytársak.. - teszem hozzá, bár talán nagyon előre szaladtam, hisz még semmit sem tudtam elintézni, de megteszem. Nem akarok minden pletyka főszereplőjévé válni, nem akarok felesleges feszültséget az életembe és egyáltalán nem akarok minden nap karnyújtásnyira lenni tőle, miközben minden erőmmel utálni akarom, mert egy seggfej, hogy aztán néha elhinthessen bennem némi reményt, amitől teljesen megbolondulok. Nem akarom úgy kerülgetni, mint a forró kását... Megéget.

» Hugo Saint-Claire