welcome to montreal!

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:12

Vagy csak félsz beismerni, hogy neked is tetszett volna. Tudom én magamról, hogy miképpen mozgatom meg a lányok fantáziáját és ez épp elég garancia arra, hogy tudjam nem bennem van a hiba. Én csak éltem egy lehetőséggel, majdnem kétszer tettem felejthetetlenné az estéjét - ebből egyre emlékszik nagyjából, a másik pedig mondhatni lényegtelen. Ehelyett ő most itt pöffeszkedik, mint egy pulyka, mert nem tetszik neki ez a felállás. Nem teszek úgy, hogy kiszolgáltatva érezze magát, nem viselkedek annyira tirpák módon sem, hogy ezzel zsaroljam. Csak egyszerűen nem az én formám, de neki semmi sem jó.
- Sajnálom, az ellen nem tudok mit tenni, ha némi alkohol nélkül ennyire frigid vagy. - vonom meg a vállam, miközben csak őt figyelem. Tényleg nem tudom már hova tenni ezt a szintű elzárkózást, amikor már valahol így beszél. Tény, ezzel odabasz az egómnak. Az egómnak, amit a legutóbb azért nyomtam el magamban, hogy ne döntsem tényleg végleg két vállra. Mert megtettem volna és most lehet ő itt sem tartana. Azóta is kibaszottul frusztrált vagyok, mert hiába az a néhány lány, akikkel elszórakoztam, én tőle nem kaptam meg azt, amit szerettem volna. Így viszont hiába próbálkozok mással, ha egyszerűen vele akarom befejezni azt, ami ott félbe szakadt. Bosszantó és egyben kellemetlen.
- Nem, félreértesz. Én nem zsarolás céljából alkudozok, azért pedig bocsánatot kértem és ha jól tudom emlékszel is rá. - nincs mentsége, tekintetem vádlón csillan. Ne merje felhozni újra és újra, amikor már tisztáztam, hogy miért tettem. Elvetettem a sulykot, ez van. De nem fogok minden egyes alkalommal bocsánatot kérni tőle, ahányszor csak meglátom.
- De várjunk csak... mi? Azért a május még nagyon messze van. Vagy te mire célzol?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:12

Frigid? Én frigid? Nagy szemeket meresztek rá, hirtelen tán még a számat is eltátom, pedig nem is nagyon kellett volna másra számítanom tőle. Nem is tudom, miért várok valami mást mindig, mint amit kapok minden alkalommal.
- Nem vagyok. Csak nem esek hasra tőled, mert nem olyan lány vagyok, akivel csak úgy szórakozhatsz, Lio. Ezt már megbeszéltük.. - nem szeretem magamat ismételni, de most nem azért húzódtam vissza a tüskés kis odúmba, mert neki kihagy a memóriája. Csak magamat véden, végre tudatosan cselekszem, akkor is, ha a közelemben van, mondhatom úgy is, hogy reflexszerűen űzöm messzire az összes eshetőséget, amiben Lionak és nekem egy kicsivel is több közünk van egymáshoz, mint a szimpla osztálytársaknak. A történtek fényében annyira nincs könnyű helyzetem.
- Emlékszem... - pillantok el róla mellénk, nézem hogy tempózik el mellettünk valaki a víz alatt. Azt sem igazán tudom megállapítani, hogy a mi csoportunk tagja-e vagy sem, de legalább amíg őt bámulom, addig nem kell a szemébe néznem. - De ez nem így működik, én megbíztam benned, te meg hátba szúrtál? Mégis mi a garancia, hogy nem fakadsz ki legközelebb is, nagyobb tömeg előtt? - nos, igen. Erre csak a szavát tudná adni, de az nekem édes kevés. Nem sok embernek szavazok bizalmat, azután meg pláne nem, ha egyszer már sikeresen leírta magát előttem. Aztán mégis hálás vagyok neki, mert nem hagyott magamra és nem is használt ki. Nem igazán tudom, hogy melyik az igazi énje.. Hogy nem fogom-e megemlegetni, ha bízom benne... Újra.
- A május igen. De a síszünet már nem tart sokáig. Magántanuló leszek. Találkozunk a szalagavatón és az érettségin. - rántok vállat. Azt meg csak kibírom valahogy. Nem ő a párom és még csak a névsorban nem állunk egymáshoz közel. Büszke vagyok magamra, amiért végre rászántam magam. Jó lesz ez, mindkettőnknek.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:12

Ha most elárulom neki, mi jelenleg az igazi bajom, azzal csak alátámasztom mindazt, amit mond. De lényegtelen, már megint kiforgat a szavaimból és kezd már egészen elegem lenni ebből. Megint azt érzem, hogy öt perc beszélgetés után csak úgy szívesen itt hagynám őt a picsába minden jó érzésem ellenére. Mert én most tényleg csak jó arc akartam lenni, aki megkérdezi, hogy ugyan már mi a stájsz vele és miért nem válaszolt. Nem szeretem az elvarratlan szálakat, azt pedig végképp nem, ha a másik teljesen más hiszemben marad, mint ami valójában történt.
- Nem szórakozom, ha szórakoznék, akkor ígérnék neked mindent, aminek kötélnek állnál. De nem így teszek, csak őszinte vagyok. Te pedig szúrsz, mint egy sün. - csak gondoltam beszélhetnénk, úgy igazán normálisan egymással, mert a bálon is tudtam magam moderálni. Ott sem kellett kétszer noszogatni egy-két jó szóért, de kezdem úgy érezni, ez már sosem fog így összejönni. Pedig akkor ott jól éreztem magam vele és most sem áll szándékomban semmi mást tenni. Zavar ez a patthelyzet, zavar, hogy folyamatosan védekezik. Pedig én nem is nehezítem meg a dolgát, esküszöm.
- Kész csoda, hogy ekkora kételyek mellett te bíztál bennem. De mert ha megint megígérem, hiszel nekem? Szerintem ezt már kár firtatni. - ismét nyakig merülök, sőt az államig, hogy a fülem is bele érjen a vízbe. Jobban esik most a kellemes meleg, épp elég az ő fagyos tekintetét állni. Már ha végre rám nézne, mert már arra sem méltat. Hát ez remek.
Ellenben meglep amit mond. Ő most miattam akar magántanuló lenni? De az kibaszott nehéz, bejönni minden alkalommal dolgozatot írni, hónapos egyeztetés a tanárokkal, lehetőleg alkudozás, hogy ne csapjanak ki.
- Nem tudod mit vállalsz. Én voltam magántanuló és nem egy könnyű menet. Nem egyszerű úgy készülni, hogy közben a jegyeidnek is meg kell lenni legalább kettőnek vagy háromnak egy hónapban. Én nem kértem, kaptam ezt a helyzetet, mert a szüleimmel kellett mennem éveken keresztül. De inkább vagyok bent a suliban, mint tanulok csak az érettségire. Amúgy is, bírni fogod így a matekot?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:12

Még mindig a szavai hatása alatt vagyok, elgondolkodtat. Nem tudom elképzelni, hogy külső szemmel tényleg egy frigid picsának gondol. Nem vagyok az, csak ... Teljesen különbözünk. Fogalma sincs arról, hogy mi minden zajlik most bennem, nem is akarom igazából, hogy tudja.. Azt már elégszer ecseteltem neki, hogy nem vagyok egyéjszakás lány, sem többször egyéjszakás. Nem bírom elviselni, ha valami nem biztos, velem rossz lóra tett.
- Elég nyilvánvaló, hogy nem ugyanazt akarjuk. Szóval te minek hívnád, ha nem szórakozásnak? - teszem fel a nagy kérdést egy fokkal normálisabb hangnemet megütve. De még mindig neheztelek rá is meg magamra is, amiért hagytam eddig fajulni az egész szituációt. Amiért vonzónak találom, pedig csak egy kicsit kellene belegondolnom abba, hogy viselkedik, mikor valami nem úgy alakul, ahogy ő azt akarja. Olyankor aljas. Nagyon.
- Nem, nem valószínű... - sóhajtok nagyot. Egyre több emberben kell csalódnom és egyre rosszabbul viselem. Talán ezért vagyok a kelleténél is jóval szúrósabb vele. Talán nem ezt érdemelné a történtek után, mert mégiscsak köszönhetek neki ezt-azt, de a sérelmeim akkor is ott motoszkálnak bennem, és nem tudok csak úgy szemet húnyni. Meg... Igazából a kilátásaim szerint nem is kell, fortyoghatok továbbra is magamban, miközben a találkozásaink számát drasztikus mértékben lecsökkentem.
- Megoldom, nem kell aggódnod. Már érett egy ideje és ha meg akarom tartani a bajnoki címemet, akkor keményebben kell edzenem, többet és jobban, mint bármikor. A matek is meglesz.. A tanárok is tudják, hogy épp csak át kell csúsznom, nem fognak alám tenni... - ilyenkor azért örülök neki, hogy van nevem.. Vagyis, hogy az apámnak van, meg pénze is, és ha szépen nézek, akkor talán elsimít néhány problémát az érdekemben. Én meg majd lenyelem a békát és megpróbálok aludni annak tudatában, hogy nem önerőből jutottam el idáig.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:12

Most ezzel megfogott. Voltaképpen a kiélvezem a helyzetet és az élet akkor és ott adta lehetőségeit erős szinonímája a szórakozásnak. Nem tudom azt mondani, hogy nem, ha egyszer ebben igaza van. Más kérdés, hogy mivel ő teljesen másképp gondolkozik a kapcsolatokról és viszonyulásokról, így felfoghatja mindezt nyűgnek, tehernek, bántásnak, kihasználásnak, a lényeg hogy csupa negatív dolognak. Így nem fogom neki megmagyarázni, hogy én általában csak akkor vagyok benne a buliban, ha a lány is úgy akarja. Ő is úgy akarta, nemrég pedig észnél volna. Büszke vagyok magamra, hogy sikerült kihúznom magam a kísértés alól.
- Nem szórakozom, élek egy lehetőséggel, amivel mindketten jól járunk. Nem ígérgetek semmit, ha így tennék, akkor nevezném ezt szórakozásnak. - még mindig nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Elvégre miért kellene elköteleződni ennyire fiatalon? Nem véletlenül nincs barátnőm, elvégre akkor saját magamat szabályoznám be.
Beigazolódik az állításom, miszerint annyira fölösleges neki ígérgetnem, nagy lány ő már, tudja azt is, hogy tőlem mit várhat. Vagyis... sejti, hogy milyen kimenetele lehet ennek. Nem bízik bennem, ez teljesen egyértelmű. Hallgatás a válasz szavaira, de nem érzem ettől kellemetlenül magam. Tiszta lapokkal játszom most és ezt ő is jól tudja.
Nekem az is hótra mindegy, hogy ő most épp mit és hol tanul, de az azért egy kicsit mellbe vág, hogy feltételezhetően miattam fogja meglépni ezt. Nem tudja mire készül, csupa olyan érvet hoz fel, amik részben meg is állják a helyüket és részben nem. Én tudom miről beszéltem az imént, neki fogalma sincs.
- Ha többet fogsz edzeni, kevesebbet tanulsz. A matekhoz pedig idő és rengeteg gyakorlás kell. Szép bajnokot avathatunk, akinek még érettségije sincs. Én elkezdtem mérlegelni, hogy változtatnom kell, csak túl sok az egyesem. De le akarok vizsgázni rendesen, már csak azért is hogy megmutassam magamnak. - nem egy nagy lelkesítő beszéd abból a szempontból, hogy őt ez mégis hol érdekelje? De azért lássa be, ha teljesen átcsoportosítja az idejét, azzal nem hogy a karrierre is remekül tud koncentrálni, de egyik sem fog összejönni neki.
- Jön a vb és az eb is, de milyen teljesítményt nyújtanál, ha esetleg a rossz vizsgák miatt nem sikerül az érettségi?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:13

Jól járunk? Én nem egészen így fogalmaznám meg, az én szempontom valahová messzire vinne, nem akarok most belemenni, hogy mikor járnánk jól, de nem tudok kötekedni azzal a résszel, hogy nem ígér. Tényleg nem ígért tündérmesét, habos, rózsaszín felhős örök szerelmet, még csak egy második éjszakát sem, én vagyok az, aki túlgondolta és aki reggel hatalmas tévedéssel kelt fel. Nem igazán volt tapasztalatom ezzel, de megvoltam nélküle, most legalábbis úgy érzem, hogy nem szeretném gyarapítani. Úgyis lepattanna reggel, én meg úgy érezném magam, mint aki másra nem jó. Hiába kedvelem, legszívesebben utálnám, mert sokkal könnyebb lenne távol tartanom magam tőle.
- Amivel az egyikünk általában jobban jár, mint a másik... - javítom ki automatikusan. Ő nem emészti magát miatta, csak hagyja megtörténni az eseményeket. Én viszont nem tudok csak úgy sodródni az árral, túl sokat foglalkozom a jövővel és túl sok jelentőséget tulajdonítok a történéseknek is. Nem tudok csak úgy átsiklani felette, mint ő. Sosem ment, és őszintén szólva örülök is neki, csak azért nem tudok igazi züllött tini módjára viselkedni.
- Lesz érettségim... - szögezem le még mielőtt felhúzna vele. Szép, hogy ennyi mindent néz ki belőlem. Meglehet, hogy csak jövőre, de lesz. Egy csomó embernek nincs érettségije, mégis boldogul... Én is megvagyok még nélküle egy évig, ha úgy alakul. - Különben sem tervezek sehova jelentkezni, belefér ha csúszok. A VB-n viszont egy hiba se megengedett. De minek is magyarázok olyasmiről, amiről fogalmad sincs... Inkább csak örülj, hogy megkönnyítem mindkettőnk helyzetét, neked más dolgod nincs, csak távol tartani magad tőlem ahelyett, hogy beleszólsz az életembe. Mit gondolsz, az még menni fog? - lemondóan sóhajtok. Nem, sejtem, hogy nem fog neki menni, már csak dacból sem. Én viszont eleget láttam ma már a képét, így inkább eloldalgok, amíg még lehet. Amíg még bele nem fojtjuk egymást a vízbe.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:13

Kár firtatni már tovább a témát, egyszerű csak csöndben elereszteni és meghagyni azoknak a választ, akik talán erre érdemesebbek. Teljesen másképp gondolunk mindent, már ami az ilyen légyottokat illeti. Nekem gondtalan kifejezése a fiatalságnak, ő pedig feltételezhetően többre számít az aktuális fiújától. Nem én leszek az a személy, ezt már most érzem.
Ellenben nem értem, hogy miért próbál minden szavamban valami támadni valót keresni. Én most nem vádaskodok, nem cikizem, nem bántom, csak elmondom a tapasztalatomat. Jobb ha nem megy abba bele, mert pórul fog járni. A suli rendszert állít, kényszerít, hogy tanuljak és készüljek óráról órára. Még ha ezt nem is teljesítem mindig mindenből és nem is teljes mértékig, de szinten tart. Egy magántanuló legfeljebb akkor fog tanulni, ha a magántanár ott van, máskülönben esze ágában sincs előszedni a tananyagot. Nem tudok mit tenni, ha nem tartja kompetensnek, sőt mi több, tesz rá, hogy meglegyen az érettségije. Ha azt gondolja, nélküle is sikeres lesz, ha azt hiszi, hogy majd mindig ünnepelt sportoló lesz, akkor téved. A húgomat pont emiatt féltem, mert tudom, hogy a karrierje egy rossz lépés miatt véges lehet. Más kérdés, hogy ő tudatosan készül, érettségizni akar és ha úgy jön, az egyetemen is tovább tudja vinni a tánctehetségét és a tudását. Mert nem minden aktív mozgást űző jár szerencsésen és nagyon sokan mennek el utána teljesen más pályára vagy válnak a szakma oktatóivá. Megvonom a vállam.
- Azt gondolom, hogy szűk látókörű vagy. Olyasmit kergetsz, ami csak legfeljebb hónapokat fed le. Mi van, ha másképp alakul? Ha lesérülsz? Arra nem gondoltál, hogy ott fogsz állni érettségi nélkül, karrier nélkül egy szál magad? Bár lényegtelen, sosem fogsz hiányt szenvedni semmiben. - mondom ezt pont én, aki még igazán csak tapogatózik, hogy mit kellene tennie. De azt hiszem egy egyetem nem ártana... csak hát melyik, hol és miért. Megkerülöm őt, elúszok a medence széléig, ahol feltámaszkodok a szélére, hogy kitekintsek a tájra. Meseszép a naplemente innét nézve, miközben egy pillanatig sem fázok. A többiek hangja annyira távolinak hat, vagy csak egyre kevesebben lennének?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:13

Már megint kiborít, képes rá percek alatt, hogy végigkergessen az érzelmi szinteken, mintha csak egy hullámvasúton ülnék, pobt úgy érzem magam. Csak a szemem van bekötve, mert sose tudhatom előre, mikor jön a váltás. Nem igazodom ki rajta, minek osztogat egyáltalán tanácsokat, ha nem is kértem. Pont tőle nincs rá szükségem, mert magából indul ki. Eszébe se jut, hogy én nem ő vagyok, mások a képességeink és én bizony képes leszek arra is, ami neki nem ment. Nem kell hozzá az, hogy higgyen bennem.
- Lesz érettségim... - ismétlem magam, pedig utálok papagájosat játszani. Nem is értem magam először, hogy miért akarom vele megértetni az egészet, aztán rájövök, hogy ez egy kis csata, egy alig védett front, ha megnyerem, akkor esetleg van esélyem anyának is előadni egy hasonlót.
- Nem, te vagy szűklátokörű, Lio. Fogalmad sincs, mekkora lehetőség ez, egyszerűen nem érted, mert nem vagy benne. Ha előtted itt lenne a lehetőség, hogy megvalósítsd az álmaidat, te se fordítanál neki hátat... Arról nem én tehetek, hogy neked nincsenek céljaid és nem tudod mit kezdj magaddal. Érettségizni később is ráérek, ha most jön össze. De az igaz, hogy nem tudhatom előre, meddig tart ez az egész. Én csak a legjobbat akarom. Kivételesen magamnak. - de meg se várja, hogy befejezzem, csak kikerül, én meg reflexszerűen fordulok utána. A telefonom megint csipog egyet, azonnal késztetést is érzek arra, hogy megnézzem. Nagyon remélem, hogy végre az edzéstervem érkezett meg. Át kell tanulmányoznom, bele kell vésnem a fejembe... De valahogy nem akaródzik odanyúlni érte, hiába érek Lio mellé. Csak a szemem sarkából nézek felé, visszagondolva talán kemény szavakat vágtam a fejéhez, elvégre még csak azt sem tudom, mit akar kezdeni az életével, most hogy biztonságos gyerekmentes övezet a jövője.
- Sajnálom, én nem úgy gondoltam, hogy nem lesz belőled semmi... Csak azt mondom, hogy meg lehet érteni az indokaimat. Az is teljesen ésszerű, hogy nem akarok a közeledben lenni minden nap, minden órán, mikor csak bonyodalmat okozunk egymásnak.. - rántok vállat. Én így gondolom, ő meg nem. Ő annyira más, annyira lazán kezeli a kapcsolatait és minden mást is. Talán én vagyok koravén vagy kapcsolatfüggő, a fene tudja..

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:14

Legszívesebben felhorkantanék. Nem tudom mire vélni a szavait, mögüle csak a bántást érzem. Ismét és ismét, pedig most nem akartam... áh, mindegy mit foglalkozok én vele? De komolyan.. Miért akarok ennyire jó arc lenni, ha mindig mindenbe beleköt? A medence szélét támasztom, jól esik csak megpihentetni karomon az állam és nézni a vidéket. Annyira nyugtató, annyira magába szippant. Csak akkor rezzenek össze, amikor megszólal a telefon. Vélhetőleg az övé, biztosan azt várja, hogy mit szólnak a szülei az ötletéhez. Mellém ér, érzem a víz selymes simogatását a hátamon, ahogy felzavarja a kis hullámokat. Egészen aprók, kellemesen melengetik a bőröm.
- Nem tudom feltűnt-e, de én nem úgy álltam hozzád, hogy bonyodalmat okozzak neked. - van valóság abban, amit mond. Mégis kissé úgy érzem, hogy nem ez lenne a megoldás. Elszaladni egy probléma elől a legegyszerűbb, de nem a legkifizetődőbb.
- De persze... senki nem gondolja azt, hogy lesz belőlem valaha is valaki. Csak a töritanár meg a húgom. Még én sem. - vonok vállat. Vagy sikerül az egyetem, vagy nem. Igazából baromira foglalkoztat a dolog, csak szarok rá. Még mindig csöpög a víz a hajamból, így inkább azt simogatom el oldalra, hátha nem zavar annyira. Aztán a telefonra sandítok, ahogy pittyen egyet.
- Nem nézed meg? Biztos fontos. - vagy csak valaki keresi, elképzelhető az is, hogy az elmúlt napokban inkább az ismerőseivel trécselt a szobában, mint kidugta volna a képét. Csak csöndben nézek magam elé, a gondolataim pedig ezer felé cikáznak. Én tényleg nem akarok a mumusa lenni, tök kellemetlen lenne, ha most miattam nem akarna bejárni

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:14

Hirtelen feltámadó bűntudatomat nem tudom hova tenni, rosszul érzem magam miatta. Pedig hányszor bántott meg az utóbbi héten, egy kezemen meg se tudom számolni. Általában véve sem vagyok kedves vele, most viszont... Egyszerűen bánt, hogy ennyire nem tudok tovább lépni, hogy saját magamat mérgezem.
- Nem tudom, feltűnt-e, hogy te magad vagy a bonyodalom, Lio... - sóhajtok nagyot lesütött szemmel. Aztán rájövök, hogy ez éppen úgy hangzott, mintha szánt szándékkal tipornám meg a lelkét. Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán van neki olyan, de mennyivel jobb lenne, ha nem taposnék bele. Sosem voltam én ilyen, általában azt kapják tőlem vissza az emberek, amit én kapok tőlük. A sok szívesség után talán nem szolgált rá. Különben is van valami a tartásában, valami ami inkább arra késztet, hogy nyújtsak neki vigaszt.. A hangja is arról árulkodik, hogy igazából zokon veszi az egészet, hiába ránt hanyagul vállat. Kedvem lenne megérinteni, megsimogatni, már emelem is a kezemet felé, de csak az ujjam hegyéről vállára hulló vízcseppek útját figyelem, miközben visszaengedem a karom a vízbe. Nem kellene.. Beleavatkoznom sem kellene.
- Ugyan már Lio, a szüleid biztosan hisznek benned, az a dolguk.. Csak borúsan látod a dolgokat. De nem akarom, hogy ezt magadra vedd, ez az én döntésem. Oké? - várom, hogy megerősítsen benne. Szinte úgy várom, mintha csak feloldozás lenne a számomra. Mert fontos, mert nem akarok még több kellemetlen szituációt.
- De, de megnézem... - fordulok végül a telefonom felé, megint kinyomom magam a vízből, hagyom a súlyomat a csípőmre nehezedni, ahogy előrenyúlok érte. Borzalmasan hideg van. A csípős, hűvös szellő végigborzongatja az egész testemet a combomtól egész a fejem búbjáig, de még mindig nem az érkezik az e-mail fiókomba, amit várok. Elégedetlenkedő sóhajjal ejtem vissza a telefonom, ami nagyot koppan is a széken. Megfordul a fejemben, hogy talán most kéne megfeledkezni erről a beszélgetésről, mielőtt nagyobb éket nem verek magunk közé. Nem mintha bármit is számítana. Egyáltalán nem. Csak átfordulok, kiülök a medence szélére, a felsőtestemet egy törölközővel takarom be, miközben azt figyelem, hogy szállingóznak el az emberek. Pedig még nincs vacsira idő.. vagy csak ennyire nem vagyok éhes.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:15

- Ah... - szóval én vagyok maga a bonyodalom. Én kérek elnézést, hogy próbálok nem minden esetben pöcs lenni vele, ahányszor bárhol összefutunk, legyen az bármennyire kacifántos helyzet is. De egyöntetűen zavarom őt és ezt most nem tudom miért. Pusztán mert volt több közöttünk, mint átlagos osztálytársak? Vagy mert láttam őt úgy, teljesen bedrogozva? Vagy mert majdnem terhes lett? Nem is tudom melyikből válasszak, mert több bűnömet nem látom most hirtelen. Bocs, hogy kicsit kikapcsolódtam, bocs, hogy bele mertelek ebbe az egészbe vinni. De azért ott az ágyban nem azt mondtad, hogy ez mennyire szar lesz, neeem, ott imádtál. Annyira nem szeretem ezt a hozzáállást, mert kissé úgy érzem, hogy az én hibám az, hogy hozzá mertem érni. Kinek az ötlete volt az a csók? Hm? Emlékszik még rá? Most szívesen olvasnám be az egészet neki, de semmi értelme nem lenne, csak még jobban elmérgesítené a helyzetet. Nem rosszban akarok lenni vele, sőt mi több még el is mondom neki a véleményem magamról, hogy nem vagyok tökéletes. Mert ezzel tisztában vagyok.
- Tévedés, a szüleim a karrierjükben szeretnek hinni, nem pedig bennem. - kikívánkoznak a szavak, de menten a pofámra is lépek, ha arról van szó. Mert ez nem ide való, nem rá tartozik. Vagyis nem hiszem, hogy bármi ilyen érdekelné.
- Jó, dönts ahogy szeretnél. Én szóltam, voltam magántanuló és nem tett jót. - vállat vonok, innentől kezdve tényleg nem érdekel, ha nem akar rám hallgatni. Inkább csak kémlelek tovább. Azért a szemem sarkából azt lesem, mit babrál a telefonnal. Még mindig fognivalóan formás a segge, még mindig nehezen tudnék ellenállni neki. A legutóbbi félbehagyott éjszaka után... mindegy, nem fog semmi sem történni.
Csak figyelem őt, ahogy kiül a medence szélére. Mondanom kellene neki valamit? Vagy ennyi volt ez és most látjuk utoljára egymást? Kicsit beszédülök a látványától, miközben magamban tipródok. Bőven tudnék neki mit mondani. Végül csak odébb csusszanok, teljesen vele szemben. Megkapaszkodok a peremben a lábai mellett.
- Nézd, Oly... én nem szeretnék rosszban lenni veled és tudom, hogy nem bírsz elviselni. De tényleg meg fogod bánni. Szép vagy, fiatal, érzéki, hidd el nem a karrier az első. Most még nem. Most még legyél nyárig gondtalan, arra koncentrálj, ami a feladatod és ne arra, ami az elvárás. Akkor is nyersz nyáron, ha bejársz az órákra. Akaratos vagy és ez majd előre lendít. De ne tegyél keresztbe magadnak miattam, oké?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:16

Hiába szeretnék elvonatkoztatni tőle, azon jár az agyam, mennyire bántottam meg őt. Miért kell ilyenekkel foglalkoznom? Miért nem lehet csak simán elmenni mellette, átnézni rajta, mintha nem is létezne? Sokkal könnyebb dolgom lenne... Nem sok mindent kértem még az életben, most jól jönne egy kis égi segítség, hogy túllendüljek ezen az egészen. Ez indokolatlan. Nem kedvelhetem ennyire, mikor egy jó nagy seggfej, elszórtan jó napokkal.
Mint a bál... Akkor beszélt a szüleiről, azt már tudom, hogy nem ápol velük sem túl jó, sem túl szoros viszonyt. Ha jobban belegondolok körülbelül ugyanott tartunk mi ketten, csak más tényezők sodortak oda minket.
- A szüleid tutira büszkék rád... Azért a szüleid. Ők akkor is szeretnek, mikor seggfej vagy.. - rántok vállat. Kiváló indoklás, de miért akarom én vigasztalni? Miért érzem úgy, hogy nekem is szükségem lenne rá? De az én helyzetemről senki sem tud, nem is adom ki a kis titkaimat, elszenvedek szépen csendben magamban. De a saját kimondott szavaim mintha engem is megnyugtatnának kicsit. Nevetséges...
A medence szélén ülve lóbálom a lábaimat, kavargatom velük a vizet, míg elém nem kerül. Közvetlenül elém, nagyon-nagyon közel. Mi az ördögért csinálja, hát nem veszi a lapot, hogy épp távolságot akarok tartani tőle? A szavaiba menten bele is pirulok, és zavar, hogy ha most a tenyerem mögé bújnék, azzal csak még egyértelműbb lenne a helyzet. Nem is teszem, nem teszem még kínosabbá.
- Azt csinálom, Lio... Az a feladatom, hogy felkészüljek az EB-re és a VB-re, mindenki más azt várja, hogy érettségizzek le.. Te mondtad, azt csináljam, ami a feladatom, ne azt, amit elvárnak tőlem. - a hangom békésebb már, leginkább azért, mert még fülig pirulva is fogást találtam rajta. A saját szavait fordítom ellene és tudom, hogy még csak meg sem fogja tudni cáfolni, hogy az imént ezt mondta. Még el is mosolyodom, ahogy erre rájövök, most végre őszintén mulattat a helyzet. Pedig nem hittem volna, hogy fogok még a közelében mosolyogni, pláne nem ennyire elégedetten.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:16

Hosszasan eltűnődök, vajon melyik részét nem értette annak, amit mondtam? A szüleimmel nem hogy nem jó a viszonyom, egyenesen pokoli. Persze nem tudok hosszú távon haragudni rájuk, mert mégis csak a szüleim és örüljek neki, hogy vannak éy olyanok amilyenek. Csak nem könnyű megbocsájtani nekik azt, hogy elhanyagoltak minket éveken keresztül és olyan dolgokba rángattak bele minket, amik rossz hatással voltak a gyerekkorunkra. Ki vágyott mondjuk egy paparazzóra a mekiben ácsorogva?
- A szüleim a karrierjüket szeretik és azt az életet, amit felépítettek. Kétlem, hogy ebbe mi a testvéreimmel beletartoznánk. - hanyagul vonom meg a vállam, miközben rezzenéstelen arcot vágok. De igen is bánt a dolog, legbelül rosszul esik, hogy minden fontosabb nekik, mint meghallgatni minket. Kevesebb pénzzel is pont úgy szeretném őket, ha fele annyi időt áldoznának ránk, mint amennyit eltöltenek a munkájukkal. Mindegy, nem számít igazából. Itt is az ő pénzükből vagyok és legalább annyi vigaszom van, hogy ezekkel a lehetőségekkel élhetek.
Nem győzködöm tovább, mert teljesen lényegtelen. Ellenben kapok a lehetőségen, hogy beálljak vele szemben. Csak felpillantok rá, most bizony ő van felül - kivételes alkalom - és nem tudok olyan választ kitalálni, amivel letörölhetném azt a mosolyt az arcáról. Most felszabadultnak tűnik, én pedig talán nem is akarom, hogy elmenjen a kedve. Nekem is mosolyt csal az arcomra, ez a jó hangulat ragályos.
- Sosem azt csinálod, amit elvárnak tőled. Makacs vagy, tudod ebben hasonlítunk. Talán még abban is, hogy minket senki nem ért igazán.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:16

Egy kicsit kényelmetlenül érzem magam, vagy talán csak furcsán. Nem vagyok hozzászokva, hogy élcelődésen, veszekedésen és a részegen egymásnak esésen kívül tudunk mi emberi módon is kommunikálni. Pedig nem is olyan rossz ez, kimondottan örülök neki, hogy kezd elvonulni a sok feszültség, még mosolyogni is tudok rá. Tudom, hogy nem tud semmit felhozni, ami az ő oldalán állna, megfogtam őt, de igazából így sem arra számítok, hogy annyiban hagyja. Nem szokta, ilyenkor szokott az a rész következni, hogy belém rúg, általában oda, ahol a legjobban fáj. Most mégsem teszi, szemében mintha szomorúság csillanna, miközben minden mozdulatával azt igyekszik alátámasztani, hogy mennyire nem érdekli őt. Aha, naná... Együttérzően nézek rá. nem sajnálkozva, inkább csak empátiát mutatva. Tudom, mire gondol.
- Te legalább látod őket.. Ott vannak melletted, akkor is, ha azt érzed, hogy nem. Az apám nem látott a születésnapom óta.. Valami mindig fontosabb neki, minthogy meglátogasson.. - szinte csak lehelem magam elé, aztán gyorsan rájövök, hogy nem a legjobb dolog az, hogy kiadom a gyengeségemet. Nem most, és nem neki. De már mindegy, inkább a lábaimat fixírozom, minthogy ránézzek, apró köröket írok le a vízben a lábfejemmel. Zavarba jövök saját magamtól, meg a ténytől, hogy elég egy mosoly, egy biztató pillantás, hogy teljesen másképp álljak hozzá. Mert nem akarom én őt minden áron utálni, csak hát az a legegyszerűbb. Lehetnénk mi jóban is, lehetnénk barátok, ha tudnám kezelni a helyzetet, ő meg tudna néha akkor is normálisan viselkedni, ha nem csak kettesben vagyunk..
- Ebben is csak addig hasonlítunk, amíg nincsenek itt a haverjaid.. Lehetnél többször is normális... - sóhajtok egyet, a pilláim alól nézek fel rá apró, megbújó mosollyal a szám szélén. Nem lesz az, tudom, hogy ez a ritka pillanatok egyike, amikor ledobja az álarcot, mert senki más nem látja. Csak pár pillanat lesz az egész, aztán újra ott folytatódik minden, ahol abbamaradt. - Mindegy. Becsüld meg, hogy együtt vannak a szüleid és veled vannak. Sok mindent megadnék azért, hogy megtudjam, az milyen érzés...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:16

Legalább látom őket? Mikor, vacsi után? Vagy amikor ne adj isten megjönnek és a vacsora hideg, vagy épp a hangulat maga fagyos? Nem szeretem a képmutató beszélgetéseiket, mintha minden rendben lenne ám. Pedig nem, csak ezt maguknak sem akarják beismerni. A húgom miattuk olyan, amilyen, pedig egy kicsit kevésbé lenne szorongós és nem kellene megfelelési kényszerrel is küzdenie, ha minden rendben lenne. De csak ha lenne, mert semmi sincs rendben.
- Az enyémnek is mindig fontosabb volt minden. A karrier, a családi sorozat, a gálák, a lényeg, hogy mindenhol ott legyen. Csak a mi életünkben nem. - téved, ha azt hiszi, hogy könnyebb a dolgom, csak mert a faterom hazajár és mert együtt vannak a szüleim. Mégis a hallgatás most jobban esik a meleg vízben. Figyelni, ahogy a vízzel játszadozik, ahogy azt figyeli, mit alkot. Mosolyom sokkal szélesebb lesz, egy idő után fel is pillantok rá.
- Nem jössz inkább vissza? A törölköző mégsem egy kabát odakint. A víz pedig jó meleg. Na, ne kéresd magad, tudom, hogy fázós vagy. - nyújtom felé a kezem, tekintetem immár játékos. De ha nem adja magát is megfogom a kezét és behúzom a vízbe, miközben teszek egy lépést hátrébb. Most annyira máshogy érzem magam, megkönnyebbült vagyok, talán felszabadult is. De most nem marjuk egymást, ellenben egy picit még mindig frusztrált vagyok. Csak nem törődök vele.
- Itt vannak a haverjaim, de pont leszarom. - biccentek a jakuzzi irányába. Most olyan könnyedén intenék be nekik, mintha vadidegenek lennének. Szívhatják sok mindennel a vérem, de most békén hagyhatnak. Figyelem csak őt, most annyira mások a vonásai, vajon ha szilveszterkor nem vagyok annyira tahó, hanem egy picit hagyom még nem kipukkadni azt a lufit, akkor is ezt kapom tőle? Annyira vonzanak azok a szemek és annyira törékenynek tűnik...
- Nem tudom milyen érzés. Talán valamikor kiskoromban tudtam, de nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Tudom, idilli a házasságuk, tudom, hogy szeretik egymást. De nincs idejük ránk. Te talán magányos vagy?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:16

Hallom, amit mond, sőt, kimondottan figyelek is minden szavára attól még, hogy tekintetemet a lábaim körül fodrozódó vízgyűrűk kötik le. Tényleg hasonlítunk mi ketten, nem tagadhatom le, mikor annyira nyilvánvaló..
- Anya tizenhét évig bírta, és most itt vagyunk. A családom szét fog hullani, még nem jelentették be a válást, de apa ritkán jön, anya meg sosem megy haza... - mármint haza haza, nem ebbe a Párizsi idilli otthonba, amit berendezett magának és kötötte az ebet a karóhoz, hogy mostantól itt fogunk élni. Több mint fél év telt el azóta, mégse szoktam meg. Még mindig remélem, hogy anya észhez tér, addig pedig minek próbálnék meg gyökeret ereszteni? Nem vagyok én mazochista, nem akarom, hogy fájjon az elválás.
- Ne, jó nekem itt ki... - nt. Be sem tudom fejezni, már a vízben találom magam. A törölköző épp csak leesik a vállamról, az egyik sarka belelóg a vízbe, visszafordulok megigazítani és letörlöm az arcomba csobbanó vízcseppeket is. Jó ötlet volt a részéről, a meleg víz ölelése olyan kellemes. - Most jobb? - nézek a szemébe gyanakvó pillantással, kihasználom, hogy talán most először vagyunk egymagasak, mert ő is nyakig merül a vízben. Az egy dolog, hogy én tényleg kezdtem fázni, de neki miért nem volt jó a tisztes távolság?
- Tudod, hogy nem erre gondoltam... - hunyom le a szemeimet egy pillanatra. Talán természetes, hogy máshogy viselkedik, mikor itt vannak a haverjai. Mármint, hogy itt, és hallják, amit mond és beszólogatnak egymásnak. Nem viselkedne ő így, csak kiölne az arcára az a pökhendi vigyor, amiért legszívesebben szájon törölném. Mert az nem Lio, az az álca, amit a világnak mutat.
- Magányos? - kapom fel a fejemet, ízlelgetem a szót, és ha jobban belegondolok bólintanék is, mégse teszem. - Te magányos vagy? - kérdezek vissza automatikusan, mert jobban érdekel az ő válasza, mint amit én mondhatnék neki. - Néha.. - ismerem el mégis, mert tudom magamról, hogy úgysem tudok hazudni. Sose ment, pláne nem valaki olyannak, aki valószínűleg sokkal jobban műveli nálam. Kinézem belőle. És azért is, mert gyanítom nem válaszolna addig, míg én magam nem teszem meg. - De olyankor lefoglalom magam. Edzés, verseny, nem sok időm van azon gondolkodni, hogy magányos vagyok-e.... - rántom meg a vállam, mint ő az előbb. Mintha az egész nem számítana. Pedig este, mikor nem tudok aludni, olykor elképzelek magamnak egy életet, amiben anyuék együtt vannak, amiben Pascal meg én normális testvérekként élünk együtt, és amiben még Hervét is érdekli, hogy mi van velem. Aztán rájövök, hogy sokkal fájdalmasabb felébredni arra a tudatra, hogy az az egész csak az én fejemben létezik.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:16

Nem tudom milyen érzés egy válást végignézni, biztosan nem kellemes. Nem is tudom mit kezdenék magammal, ha egy ilyen bekövetkezne az én idilli családomban a szüleim idilli házasságával. És igen, én maró iróniával értem ezt, hisz nem is olyan idilli az, ami kívül szép piros, belül meg lukacsos és rohad. Vagy tán mégsem? Én lennék a drasztikus? Simot megviselné, annyi szent, Brie pedig bele akarna halni... ismerem, tudom milyen, én pedig ott állnék, nem tudom melyiküket ölelném jobban magamhoz és kénytelen lennék minden rossz érzés és gyengeség ellenére kemény maradni. Mert ki, ha én nem? Már pusztán a gondolat is elborzaszt. Szívesen tennék most bármi olyat, amivel jobb kedvre derítem. De csak a baromság jut eszembe, ahogyan behúzom magamhoz a vízbe. Ártatlan tekintettel pillantok rá, ahogy méregetni kezd.
- Sokkal. - adom meg a kérdésére az ésszerű választ széles vigyorral. Elpillantok megint a srácok felé, akik még mindig egymással szemben próbálnak valamit hősködni. Vajon most úgy tisztában lennének azzal, hogy ha mi most itt elvagyunk, az mit is jelent? Összeraknák a képet?
- Kettőnk közül te esketsz mindig titkokra. - muszáj emlékeztetnem arra, mi mindent mondott, amikor bármi történt köztünk. De nincs a hangomban sem gúny, sem élcelődés, inkább halk és eltűnődő. Mert most egyszerűbb csak elmerengeni azon, vajon ő milyen olyankor, ha mások nem látják? Késztetést érzek rá, hogy csak úgy megérintsem a karját a víz alatt. Annyira máshol jár ő, hogy még a kérdésre is csak felkapja a fejét. De visszakérdez. Én... nem is tudom, ezen nem gondolkoztam igazából. De hogy érti? És én hogy értem?
- Néha.... inkább kirakatnak érzem az életet, amiből nehéz kiszabadulni. - vonok vállat. A sok balhé, mások tesztelése, a bizalmatlanság, hisz tudják, hogy van pénzem. De nem tudok elmenni amellett, amit rajta látok, a szemeiben.
- Pedig annak tűnsz. A tekinteted sóvárog valami után. - közelebb húzódok hozzá, úgy érzem meg kell érintsem az arcát.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:16

Nem akarok most komor hangulatba burkolózni, hisz az volt a célom, hogy egy kicsit kiszakadjak abból a mókuskerékből, ami otthon vár rám. Egy kicsit magam mögött hagyni az egészet, mégis ott tartok, hogy az elcseszett családomról beszélek, ráadásul pont neki. Őszintén nem értem meg magamat sem, nem tudom miért osztom meg vele ezeket a tényeket. Nem mintha kardinális kérdés lenne bármelyik is, de talán igaza van abban, hogy hasonlítunk. Talán emiatt van az, hogy azt hiszem, ő meg tud érteni. Pont ő...
Nem is tudok haragudni rá, pedig már rég nem is kellene itt lennem. Az edzőmmel kellene veszekednem, amiért csak hiteget az új edzéstervemmel kapcsolatban. Ki kellene kelnem magamból, ehelyett csak behunyt szemmel próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy hozzám ér. Érzem, ahogy az ujja hegyét végighúzza a karomon, szinte cirógat, engem meg még a meleg víz ellenére is kiráz a hideg.
- És te vagy az, aki nem képes megtartani őket... - sóhajtok nagyot. Tudom, hogy már bocsánatot kért, de nagyon úgy tűnik, hogy emlékeztetnem kell rá. Nem szeretnék még egy olyan helyzetet, olyan váratlanul ért, mint hideg tőr a szívembe. Túl kell lennem rajta, és hinnem kell benne, hogy rajtunk kívül senkinek nem volt kellően nyilvánvaló, hogy mi folyik köztünk... - Csak nem akarom, hogy pletykáljanak, elég bajom van nélkülük is... - rántok vállat. A haverjai biztos nem tudnák tartani a szájukat, már csak abból kifolyólag is, hogy ő se tudja. Bár neki nyilván nem lenne olyan kínos, és nem kapna érte megvető pillantásokat, csak hátbaveregetést. Én meg megint ki lennék téve a kis rajongótábora bosszújának - már azalatt a rövid idő alatt, amíg még bejárok a suliba.
- Csak felszín és közöny.. Semmi mélység, azt ne keress. Ez az egész olyan. Nem csak a te életed. Néha szeretnék eltűnni csak a világ szeme elől.. - nézek fel rá hitetlenkedve. Nem hiszek a fülemnek, hogy ebben az esetben tényleg ugyanarra vágyunk. Egy halvány kis mosoly játszik ajkaimon, de őszintébb, mint az összes többi, amit produkálni tudnék. Aztán újra lehunyom a szemem, hogy ne láthasson benne semmit. Semmit az égadta világon. Ne láthassa meg, hogy az egyetlen, amire vágyom az a szeretet és az odafigyelés, amit nem kapok meg. Mégis, mikor megérzem vizes tenyerét a bőrömre simulni, olyan gyengéden, mintha félne, hogy eltörök, készségesen hajtom bele az arcomat. - Miért csinálod ezt? Miért nehezíted meg? - szakad fel belőlem, mint valami segélykiáltás, de hangom sokkal erőtlenebb, mint volt. Talán naiv vagyok, hogy engedek neki, hogy nem távolodom tőle messzire, és talán ostobaság még hinni, de az előbb mutatta meg, hogy van másik oldala is.. Talán ez jelent valamit.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:17

Nem tudom mit mondhatnék arra, hogy nem tudom megtartani a titkaimat. Ez nem egészen így van, képes vagyok rá, én csak... egy kicsit elvesztettem ott a józan ítélőképességemet, nem gondolkoztam mielőtt cselekszem. Most pedig hiába is magyaráznám, azt hiszem ez veszett fejsze nyele lenne. Patthelyzet. Inkább csak elpillantok a feje fölött valamerre.
- Tudom, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. Csak idegesített az a pacák a pökhendi vigyorával. - mélyen a szemeibe nézem, hangom halk, ideje lesz lassan beismernem azt, hogy zavart, ami ott történt, zavart, ahogy előttem csinálták. Azt hittem, hogy mással is eljátssza ugyanazt, pedig belátom, hogy tévedtem. Ő nem olyan, nem lehet olyan. Annyira más arcát mutatja, teljesen megfeledkezek arról, hogy mások is vannak rajtunk kívül. És az az őszinte mosoly... Ilyen mosolyt többnyire még csak a húgomtól kaptam. De ez a mosoly most mégis más, csábít, ahogy csak ajkait fürkészem.
Annyira más ő, mégis annyira meg tudja érteni, mit nem szívlelek a családomban, mi az ami elől csak eltűnnék, ha már megoldani nem lehet. Mert egy ideig biztosan több figyelmet kapnánk, aztán minden visszazökkenne a saját medrébe. Ők a saját útjukon, mi pedig magunkra hagyva. Nem tudom többé hanyagul kezelni a helyzetet, nem vonok vállat, egy pillanatra csak elmélázva nyitom el a számat. Valaki, aki megért... aprót bólintok, hisz érzem, nem látna gyengébbnek, nem tartana hülyének, amiért apró dolgokat fújok fel. Mert ezek nem apróságok, beszélni kell róla és most nem tudok lakatot tenni a számra.
- Én sem érzem benne jól... - magam. A bálon is talán azért értettük annyira meg egymást, ez az egész nem lehet más csak egy rózsaszín lufi, ami félek kipukkad, ha megzavarom őt. Pedig annyira nem úgy láttam az anyját, amikor bájolgott a gálán egészen máshogy festett, mint amikor meglátogattam őt a halom édességgel.
- Te vagy az első, aki úgy ért meg engem, hogy igazából nem is ismersz. - ujjaim gyengéden simítják végig arcélét, majd csak simítom selymes bőrére a tenyerem. Annyira magától jön most minden, egy kicsit engem is megijeszt ez a közvetlenség. De a tekintete annyira ide láncol, nem tudok szabadulni. Most talán nem is akarok.
- Annyira más vagy, mint a többi lány...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:17

- De Lio, a titok az azért titok, hogy megtartsd. Akkor is ha, mérges vagy rám, vagy utálsz. Nem használhatod fel ellenem, ha olyan kedved van és nem tetszik egy ártatlan flört.. Ami még ha az lett volna... - forgatom meg a szemeimet és magyarázom neki, mintha nem tudná a szó jelentését. Bár jelen körülmények között majdnem biztos is lehetek benne, hogy így van. Vagy csak annyira felpaprikázta magát rajta, hogy nem is érdekelte, hogy mit ígért. Én pedig szeretném érte utálni, de nem tudom. Azért, amit akkor éjjel tett, vagyis inkább azért, amit nem tett és azért sem, mert végre talán látom, hogy milyen is lehet ő valójában. Hogy őt is megviseli ez az élet, ami másnak a leghőbb vágya.. Hogy meglehet, több a hasonlóság, mint a különbség, de azért nem merek semmi ilyesmit kijelenteni, mikor az irányába érzett bizalmam törékenyebb, mint egy csigaház.
Ahogy biccent felém, csak szélesedik a mosolyom, tudom, értem, hogy mi zajlik le benne, vagy legalábbis nem állok tőle olyan távol, és ez rettentően rémisztő. Nem is akarok mellette maradni, nem ésszerű, hogy ezt csinálja, még akkor sem, ha tetszik. Egyáltalán miért tetszik, ha tudom, hogy úgyis csalódni fogok?
- Mert nem engeded, hogy ismerjelek... Lehet, hogy én szúrok, mint egy sün, de te se vagy különb... - rázom meg a fejem, ahogy felemelem a fejem a tenyeréből és újra rá emelem pillantásomat. Pedig olyan nehezen szakadok el tőle, hogy szinte fáj. Már megint hinni kezdtem, de jó lenne észhez térnem, még mielőtt baj lesz.. - Azért mert nem rajongok érted feltétel nélkül, vagy azért mert a többiekkel ellentétben engem nem a pénztárcád mélysége érdekel? Végső soron teljesen mindegy, megkaptad, amit akartál, majdnem még többet is sikerült adnom, mint kellene... - sóhajtok lemondóan. Afelett se tudok csak úgy elsiklani, hogy most akár terhes is lehetnék. Akkor lennék csak igazán nagy bajban...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:17

Flört, ami nem is volt az.... már kinek az értelmezésében, mert mindketten úgy vettük le azzal a balfékkel, hogy bizony tolja neki azt a kis flörtvonatot. Erre bepöccentem, de végső soron mindegy is, megváltoztatni ezt már úgysem fogom. Meg talán valahol nem is akarom, hiába éreztem már akkor azonnal azt, hogy ezzel bizony túlmentem egy bizonyos határon. Túl akartam, mert nem tetszett, de nekem elég volt egyenlítésnek az is, hogy bemoshattam neki. Megérdemelte a szemét állatja, de ez most vajmi keveset számít.
- Hányszor szeretnéd még felhánytorgatni nekem ezt? - kérdezem halkan, mégis szemrehányóan. Nem tetszik, hogy mindahány alkalommal mártírt csinál magából, pedig még inkább megköszönhetné csak, hogy segítettem neki. Ki más szedi le róla, ha én nem vagyok ott? Egy ilyen buli után bármelyik párocska összekaphat, nem biztos, hogy konkrét erőszakoskodásnak vették volna és főleg nem avatkoznak közbe.
- De tudod... akkor sem bántam meg, amit kapott. És utálj érte, nem érdekel. - megkeményednek a vonásaim egy pillanatra. A dac mondatja velem ezt és az önbecsülésem. Mert úgy éreztem, ennyi jár, így kell cselekednem és ha visszaforgatták volna az időt, akkor sem cselekszem másképp. Úgy fest igaz a mondás, miszerint csak a rossz élmények a maradandóak.
Mégsem akarok most parázs vitát szítani, amikor annyira mást sugall, mint mond. Nem tudom félreértelmezni a jeleit, nem tudom csak úgy itt hagyni. Pedig azt kellene, miért adná fel pont most a makacsságát? Miért lenne ez a helyzet másabb? Mert hasonlóan szar a családi élete? Mert megosztott velem valamit, ami eddig annyira nem volt nyilvánvaló mégis minden egyes kibaszott gazdag családban jelen van?
- Mert szeretnél ismerni? - hangom meglepetten csendül arra, amit mond. Nem tudom, megosszam-e vele, nem tudom érdemes lenne-e, nem tudom nem menekül-e el megint, mint tette ezt eddig bármikor. Mert csak az zavar és bosszant is egyben. Én mégsem szegülök ellent neki, kimondom az első olyan gondolatot, ami eszembe ötlik, ha csak rá gondolok. Mert nem viselkedik úgy, mint mások, mert nem népszerű akar lenni, mert a pénzből náluk is Szajnát lehetne rekeszteni. Rosszul esik a válasza, mert csak azt kapom, amire számítok. Kételyeket. Most itt be kellene ezt fejezzem és mondjuk visszamenni a szobámba, úgy tenni, mintha itt nem történt volna köztünk valami, amit talán én is csak oda képzelek.
- Ennyire nem számít? - kérdezem elfúló hangon, sért, hogy rögvest kategorizál, de akkor ott egy kissé beparáztam. Beparáztam attól, hogy rám akaszkodik, megfojt, nem fogom majd tudni levakarni magamról. De az istenért, én sem tudom őt kiverni a fejemből! Mi a franc van velem?
- Jah, meg... aztán úgy viselkedtem, mint egy hülyegyerek.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:17

Az arcomra van írva, hogy nem azt kapom, amire vátam. Vagyis csak újabb megerősítést nyer bennem, hogy mégsem ismertem annyira félre. Hogy mégsem ez az igazi oldala. Nevezhetem pillanatnyi elmezavarnak is, vagy aminek akarom. Találgathatném itt napestig, hogy melyik a valódi énje, de nem óhajtok túl nagy erőfeszítéseket tenni, ha mindenképp ugyanaz a vége. Részérő tuskó-üzemmód, részemről sírás.
- Nem, én nem... - kezdeném, de végig se tudom mondani, és nagyon felbosszant. - Igen, megérdemelte... Tudod mi a te nagy bajod? Nem lehet hozzád két szót szólni anélkül, hogy ne húznád fel magad... - szúrós szemmel nézek rá. Nem gyűlölettel, nem vádlón, csak haragosan, mert azt hiszi, hogy egy kicsit sem vagyok hálás.
- Nem tudom.. Fogalmam sincs, hogy származna-e belőle bármi jó, ha ismernélek. Úgy igazából... - fájdalmasan nézek rá, de őszinte vagyok. Amíg nem tudom, melyik ő valójában, addig nyilvánvalóan nem a válasz. De már megint összedörrentünk.. Kezdem azt hinni, hogy mi másra nem is vagyunk képesek.. Vagy nagyon megértjük egymást, vagy nagyon nem. - Származna? - teszem fel aztán ismét a kérdést, ezúttal nem költői és nem is magamnak szánom. De a választól mégis tartok. Mert mi van ha igen? És mi van ha nem? És mi van akkor, ha ő se tudja?
- Ne aggódj kaptam már az élettől nagy pofonokat, és még fogok is, úgyhogy ez sem lesz sokáig dobogós. - Ellenben az a szilveszter éjszaka.... Mikre nem gondolok közben.. Az egy egyszeri eset volt, egy botlás, ami elindította ezt az egészet és ami azóta is kísért. De most először bánom, hogy nem emlékszem a mostanira. Mi a franc ütött beléd, te lány?Hogy nem emlékszem a csókjára, amit kiköveteltem. Fejezd be, Oly... Tényleg remegett a lábam? Eddig és nem tovább!! Miért nem emlékszem rá? Vagy legalább miért nem felejtette el ő is? Most kellene eltűnnöm, messzire szaladnom.. vagy csak elég lenne kiszállnom a vízből, hogy kitisztuljanak a gondolataim, hogy ne kísértsenek a mellkasán végigcsorgó vízcseppek, mikor kiemelkedik egy picit a vízből, hogy ne előtte piruljak bele a saját gondolataimba. Meg is fordulok, menekülés helyett újra a telefonomért indulok, felnyomom magam a medence szélén. Pedig még csak nem is csipogott, nem jött üzenetem, értesítésem, válaszom egyetlen barátnőmtől sem, pedig már el is meséltem a történteket...
A víz hullámzik körülöttem, szeretnék kimászni, megint a törölközőért nyúlni, de nem fázom. Épp csak azért, mert... Forró bőr simul az enyémhez, egy test a hátamhoz, pedig még a lábujjaim sem érik a medence alját.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:17

Bosszús pillantást kap a válaszáért cserébe. Persze, mert én csak úgy működök, ha veszekedhetek, ha valakibe jól belerúghatom, ha én szenvedek, szenvedjen már ő is. Ugyan, ekkora faszságot még életemben nem hallottam. De most mit magyarázkodjak, ha nem ismer? Vagy tévesen ítél meg, az az ő baja, nem? Hiába mondok neki bármit, csak azt tudja skandálni, amit eddig vélt felfedezni. Mert megvertem a pasast, mert amúgy egy agresszív faszkalap vagyok, mert mindig bántom őt? Mégis miből következtette ezt a nagyszerű dolgot? Utálom a helyzetet, nem szeretnék semmit sem a szájába rágni. Nem szeretnék úgy gyenge lenni előtte, ha erre a következtetésre jut mindig. Miért tűnt el az imént az a varázs? Miért hittem azt, hogy most majd másképp fogunk beszélni egymással? Ha én nem rúgok bele, majd megteszi ő. Tényleg hasonlóak vagyunk, hasonlóan tudjuk, mikor jó a másikon taszítani még egyet a szakadék felé. Válasz helyett csak fújok egyet, eleresztem a szavait a semmibe, a sötétbe. Most tűnik csak fel mekkora a csend, hogy senki nem hiányolt, nem hívtak vacsizni, gyere, bontsunk valami piát... mondjuk akkor sem mentem volna, mert most úgy érzem, nem is tudnék úgy kikapcsolni. Bizonytalanul pillantok csak Olyra, most úgy elmondanám neki, hogy amúgy lehet nem bánná meg... de nem tudom, nem voltam még ilyen helyzetbe. Úgy érzem magam, ingoványra léptem és nem segít semmit sem az, ahogy viselkedik. Bizonytalanság sugárzik belőle, a medence széléről felgyulladó lámpa pedig ezt hivatott alátámasztani.
Ehelyett felpiszkálja bennem a bizonytalanságot, ami eddig is lappangott bennem. Ha ennyivel elintéz, miért akarjak bármit mutatni neki? Elnyitom a szám, de nem jönnek a szavak a nyelvemre. Valahol végtelenül bánt, hogy így elkönyvel, de tudom, hogy ezt én basztam el. Úgy kezdettől fogva. Nem tudom mit tehetnék, amikor hátat fordít nekem, ragadjam meg a karját és húzzam vissza magamhoz? Miért tenném? Nem vagyok senkije, sok közünk pedig továbbra sincs egymáshoz. Az osztálytársam és mégsem ez jut róla eszembe... kitámaszt a medence szélére, feltolja magát, telefonja után nyúl. Mindjárt elmegy, már látom magam előtt, lendíti a lábát és kint is lesz, amit pedig az imént tapasztaltam végleg semmissé foszlik visszafordíthatatlanul. Teszek egy kósza lépést, majd még egyet, amíg a hátához nem érek. Megtorpanok, elpillantok a válla fölött, kezem pedig a karjára csúsztatom. Gyengéden fogok a csuklójára. Vajon elég tudatos mindez? Vagy már magam sem tudom mit miért teszek...
- Azt hiszem elég egoistán hangzana, ha azt mondanám, hogy igen. Nem tudom... fogalmam sincs, tetszene-e amit látnál. Nem tudok nem pöcs lenni, de megpróbálhatom. De úgy nehéz, hogy még ilyenkor is kibúvót keresel. - nem fogom meg a telefont, mert a víz csak úgy csorog a kezemről, de remélem veszi a célzást és leteszi. Vagy most szalad el jó messzire tőlem, nem is tudom, de én szeretném, hogy szembe forduljon velem, kezem a derekára simítom, úgy fordítom vissza magam felé. Látni akarom az arcát, ha ennyire szerette volna látni, milyen vagyok azok előtt, akiknek nyitott könyv az életem.
- Tudom, hogy eddig semmi jót nem írhatok fel magamnak. De zavart, ahogy az a gyökér méregetett.... és zavarna, ha más is úgy nézne rád. Én... azt hiszem önző voltam, amikor bepipultam és nem tudom miért, de képtelen vagyok csak úgy elmenni melletted. Nem tudlak kiverni a fejemből akkor sem, amikor ott sem vagy.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:18

Olyan, mint egy időzített bomba, nem tudhatom mikor fog robbanni, csak abban lehetek biztos, hogy elpusztít mindent maga körül és megjárom, ha vele kezdek. Olyan forrófejű, hogy szólni se lehet hozzá anélkül, hogy ne emelné meg a hangját és ne menne át egy bunkó seggfejbe. Főleg, ha rólam van szó, azt hiszem az a specialitásom, hogy pillanatok alatt kihozom belőle az indulatokat. Pedig még csak nem is provokálom, vagy ha igen, akkor sem szánt szándékkal. Egyszerűen csak... akaromm, hogy tudja, hogy amit művel az nem jó. És örülnék neki, ha meg is értené... De nem érti, én meg jobbára azt teszem, amihez a legjobban értek, keresem a kiutat. De nem találom. Máskor talán kétségbeesnék és szó szerint menekülnék, de mikor forró bőre az enyémnek préselődik és a fejem búbjánál megérzem, hogy a hajamba fújja a párát, az egész testem elgyengül egy kicsit. Vagy attól, amit mond? Nem elképzelhetetlen. Ő sem tudja, hogy mi lehetne ebből, de mintha most először érezném rajta, hogy nem zárkózik el teljesen attól, hogy kiderítsük. Közösen. Ez pedig veszettül megdobogtatja a szívemet.
- Megpróbálnád? Komolyan? - az is lehet, hogy én magyarázok túl sok mindent bele, mert a meglódult pulzusom el akar hitetni velem dolgokat. Dolgokat, amik talán a levegőben vannak, de az is lehet, hogy csak a fejemben léteznek, mint a tökéletes családom idilli képe. Mégis szembefordulok vele, mikor megérzem karját a csípőmre fonódni, nem kell túl sok noszogatás, mert én is rá akarok nézni. Egyenesen bele azokba a sötét szemekbe, amiktől rettegnem kéne, mert a vesémig lát, én meg teljesen beleveszek a pillantásába. Nem csak most, de miért is lenne most másképp? Ajkaim halk pukkanással válnak szét, ahogy arcomon kirajzolódik a meglepettség. Közénk szoruló karjaimat mellkasáról nyaka és válla találkozásáig csúsztatom, majd csak lejjebb húzom, hogy merüljön vissza a vízbe, hogy egy vonalba kerüljünk. De talán rossz ötlet, eddig azért tartottam magunk között a karjaimat, hogy a távolságot tudjam biztosítani, de bőre még mindig forró, az enyém olyan hűvösnek hat mellette, hogy kedvem lenne szorosan hozzábújni. Csak lassan realizálódik bennem a jelentése annak, amit mond. Féltékeny. Féltékeny volt. Mert nem az övé vagyok, mert nem vele vagyok... Nekem meg csak szép lassan felderül az arcom, mert sosem hallottam még ilyen nyitottnak, ilyen őszintének. Most lenne lehetőségem visszavágni mindenért, bántani őt, megragadni az alkalmat, hogy fájdalmat okozzak neki, hogy érezze milyen az, de eszemben sincs megtenni.
- Rajtam csattant, minden.. Én csak azt szeretném, ha nem gyalogolnál keresztül rajtam, mintha nem lennének... érzéseim.. - nyelek egy nagyot. Szeretném most elszakítani a pillantásomat az övétől, de nem tudom. Egyszerűen úgy vonz, mint egy másnes. Akkor is, ha tudom, hogy nagyon megégethetem magam vele, mint a pillangó és a gyertya lángja, amit körültáncol és az lesz végül a veszte. - Én sem tudlak.. és azt hiszem nem is akarlak igazán elfelejteni.. - ismerem be végül, aztán az ajkamba harapok gyengéden, nehogy véletlenül mást is mondjak. Nehogy véletlenül túl lelkesnek tűnjek és elijesszem, pedig mélyen legbelül nem csak a szívem zakatol.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:18

Valakire bízni a minden titkomat, a valós énem minden gyengeségemmel együtt igazán hosszadalmas munka eredménye. Vannak azok a személyek, akikben bízok, akikkel hosszú és igen csak rögös úton jutottam el addig, hogy bízhassam bennük és a kezükbe adjam mindenemet, teljes valómat. Akiben egyszer már megbízom, azt feltétel nélkül teszem. Mi viszont közel sem járunk itt, nem tudom eldönteni, akarom-e hogy járjunk itt, mégis maradok és adok egy esélyt annak, hogy megpróbáljuk. Őszintének tűnik, nem olyannak mint a többi lány. Vagyis a legtöbb lány. Azt tudom, hogy vonzódom hozzá veszettül a szőkesége ellenére is. Pedig még a haján is szívesen időznék most el, amit most felfogva tűzött össze a feje búbján. Akarok is elvonatkoztatni a jelen valóságtól és nem is. Akarom is, hogy változtassunk és valahol nem is. Tele vagyok kételyekkel, én ilyenbe még soha nem mentem bele, mert tartottam attól, hogy csúnyán megégetem a kezem. De most valahogy akarom, hogy így legyen. Valahogy a tudat zavar, hogy magántanuló akar lenni, hogy kerülni akar, hogy mindig távolságtartó. Ilyen nem történik két szimpla osztálytárs között, nem?
- Azt hiszem igen. - hangom bizonytalan, mégis határozottnak akarok tűnni. Nem tudom, jól csinálom, amit csinálok, de most az egyszer nem akarok manipulálni, meg akarom mutatni, hogy tudok én komoly is lenni, lehet rám másképp is tekinteni, mint egy csupán játszadozó kamasz. Tudom, sokszor éretlenségre vall, de annyira könnyű volt csak így cselekedni. De ez most más, érzem, hogy bánnám, ha csak hagynám kicsusszanni a kezeim között a lehetőséget és nem találkoznánk sosem, csak úgy, hogy már a lehetősége sem lenne meg annak, hogy beszéljünk. Úgy igazán, őszintén. Mint most.
Szembe fordul velem, látom a szemeiben a kételyt és a hinni akarást, zöldjei foglyul ejtenek, érzem ahogy a kezei a vállamra csúsznak, ujjai a nyakam peremét cirógatják. Finoman nyom, nem ellenkezek. Csak berogyasztom a térdeimet, hogy ismét lejjebb merüljek a kellemesen meleg vízben. Most úgy érzem, itt akarok maradni így az idők végezetéig. Szinte ösztönösen simítom a másik kezem is a derekára és húzom magamhoz egészen közel. A lélegzetem egy pillanatra kihagy, a gyomrom pedig érzem, apróra zsugorodik. Furcsa érzés jár át, olyan amit nem éreztem még. Izgulok? Meglehet, mégis annyira nyugodt vagyok, hogy engem is meglep szívverésem egyenletes dobbanása.
- Nem szánt szándékkal teszem... csak... nem voltam még így, soha senkivel nem viselkedtem még így. - őszintén mondom ki a szavakat, mégis egy kissé erőtlenül, mintha csak szégyellném őket. Mintha szégyellném magamat is, én, aki máskor szemrebbenés nélkül pofátlanul menti magát valamiből, ha kényelmetlen neki a helyzet, de most nem tehetek így, nem használhatom fel a fegyvereimet, mert valójában nincs is, fegyvertelennek érzem magam vele szemben. Tekintetem megerősítést követel, szeretném hinni, hogy amit most teszek, az jó és így helyes.
- Miért? - bukik ki belőlem a kérdés, amelyben kapaszkodót vélek felfedezni. Elszakítom a tekintetemet az övétől, az ajkaira siklik. Jaj, nem lenne szabad, még jobban elvesztem a józan eszem.

» Hugo Saint-Claire