welcome to montreal!

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:02

Nem tudom mit vártam az estétől, ez nem Párizs, komolyan példát kellene mutatni bulizásból, akkor talán picit érdekesebb lenne az egész. Így viszont egy kis kóceráj csak, ahol megragadták a lehetőséget, hogy az érkező csoportokat becsábítsák. Biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik minden nap lejárnak majd ide. Sőt biztos vagyok benne, hogy majd én is lejövök, ha másért nem, akkor inni vagy táncolni. A számok legalább nem voltak szarok. Na mindegy, szerintem elszívom a cigit, addig még megálmodom, hogy visszamenjek-e, vagy inkább irány a faházak és csucsu van. Azért fasza, hogy azokban úgy megoldották a fűtést, rendesen melegem volt már készülődéskor is. Én pedig idiótaságokon gondolkozom, mert pont annyit ittam, hogy már másszanak a gondolataim, de nem eleget, hogy rendesen jól érezzem magam. Elbasztam, hamar untam rá. De nem akarom a szöszit még egyszer látni azzal a... Marcel. Igen, Marcelnek hívják de ki mondta? Mert kössz a segít...
- Hé! - hagyja el a torkom önkéntelenül, mert nem tetszik, amit látok. Hogy mégis mit? Mintha Oly nem lenne tiszta, de mégis annyira ellenkezik, hogy nem tudom elképzelni azt, csak a pia mondatja vele. Mi van, ha tényleg nem akar semmit?
- Hé! - ez már a kölyöknek szól, akit az imént még olyan szépen elképzeltem, miképpen a csinos kis pofáját végighúzom a pulton le a lábamig. Amúgy is jön nekem, mert átbaszott. És ha engem valaki átbasz, akkor nagyon csúnyán ráfarag. Ismét ég a tenyerem, de most már szabályosan, ökölbe is szorítom. Nem érdekel, hogy mennyi van még a csikkből, a talpamon oltom el és elpöckölöm valamerre, hogy pár lépéssel később már megragadjam a fickó grabancát és dühösen rántsam meg magam felé. Kettőt sem pislog, kipördül felém, én pedig visszakézből törlöm pofán.
- Melyik szót nem értetted, seggfej? A nemet, vagy a nem akaromot? - valósággal rángatom magam előtt, észre sem veszem, hogy igazából az egész napi sérelmem tódul fel és úgy rángatom, mint egy rongybabát. Nem számítottál rá, mi? Köcsög. Eleresztem, taszítok rajta egyet, hogy aztán vállal a falnak vigyem és beadjak egy gyomrost is neki. Megpróbál egyet ütni erőtlenül, de úgy roskad össze, mint egy zsák krumpli. Mert az is vagy, köcsög, krumpli!
- Még egyszer olyannal próbálkozol, akkor még kaphatsz többet is. De azt megemlegeted, mert eltaposlak, te faszkalap! - már ordítok vele, néhányan összegyűlnek körülöttünk, de senki nem akar beavatkozni. Biztos látják, mi a szitu. De egyik se próbált volna meg közbelépni. Nem, én vagyok csak az az ügyeletes balfasz, aki annak ellenére is megteszi, hogy délután hülyére vett a szöszi. Mert a történtek óta ennyivel jövök neki.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:02

Nem tudom, hogy most húzzam-vonjam magam, vagy bújjak ki a karja alatt, hogy szabaduljak tőle?! Mert nem ért a szóból, a többszöriből sem, nekem meg semmi jó érzésem nem marad. Katasztrófa ez az egész táborozás. Maradhattam volna otthon is, mennyivel kevesebb lenne a feszültség körülöttem... De imádom a deszkát, erre a kis időre még a telet is, idefent csodás, csak borzasztóan hideg.. Viszont ha tudom, hogy egy szemétládával kell osztoznom az élményen és egy félkegyelmű is betalál már rögtön az első nap, nagyon gyorsan átértékeltem volna a helyzetemet. Túl sok minden történt másfél hónap alatt ahhoz, hogy ne tegyen be ez így a gyomromnak.. Na jó, az érzéseimnek is, de ezt úgyse ismerem el soha.
Egy erőteljes hangot hallok meg nem is olyan messziről, aztán egyre közelebbről és remélem, hogy kikerül minket. Hogy nem nekünk szól, és ha sikerül végre lefejtenem a kezét a csuklómról, akkor leléphetek innen. Most nem is tűnik olyan rossz öteltnek a szobában törteni a kirándulás többi részét, azt a pár napot, amit élveznem kellene... Már ott tartok, hogy simán feláldoznám a kényszerűség oltárán, csak legyen egy kis nyugtom. Itt legalább attól nem kell tartanom, hogy anyám a nyakamra jár és ellenőrizget, nem úgy, mint otthon.
A hang viszont nem kerül el, a gazdája is megérkezik, nehezen fókuszálok rá, de már a hanghordozása is túlzottan ismerős. Nem akarom őt se. Csak hagyjanak békén. Ő is meg ő is. Meg mindenki. Rángatom a kezem, de csak akkor engedi el, mikor Lio taszít rajta egyet. Behúzott neki? Most tényleg?
- Héé, ááállj! - szólok rá, de püföli, kap tőle még egyet, még védekezni se tud. Rossz nézni, pedig annyira homályos lesz a szemem egy pillanat alatt, hogy alig veszem ki a mozgó alakokat. Nem hiszem el, hogy sírok, csak mikor a hideg csípni kezdi az arcomat én meg hirtelenjében letörlöm a kibuggyanó könnyeimet. - Ereszd el, nem kértem a segítséged! - intézem a szavaimat még mindig Lio felé, mikor már látok is valamit. Nem kell tőle több segítség, több szívesség. Nem kell tőle semmi, rövid távon könnyen el tudom határolni magam tőle, tett róla, hogy undorítónak tartsam. Most talán meg kéne köszönnöm, hogy leszedte rólam, de csak egy egyszerre zavart, dühös, csalódott pillantást vetek rá, a torkom pedig elszorul még mielőtt mondhatnék valamit.
- Inkább gondolkodjál el azon, hogy miért vagy ilyen seggfej... - vágom a fejéhez a sérelmet, amint meg tudok szólalni. Nem akartam, nem így terveztem, de csak kicsúszott a számon, még mielőtt átgondoltam volna, hogy ezzel elárulom neki, mennyire fájó pont az nekem. Ha esetleg magától nem jött volna még rá. Az első eredményekre még várnom kell, akkor majd kiderül, hogy lesz-e probléma a turbózott hormonjaimból. Napok kérdése. De nem itt fogom megvárni, bár épp nem fázok, vagy csak nem érzem.. Teljesen mindegy, kihasználom a kínálkozó egérutat és meglépek. A pályák felé tartok, tudom, hogy arra most nem lesz senki, nekem meg kell egy kis magány. Nem tudom, hogy a lányok visszaértek-e már a szobába és ha igen kivel.. Csak kell egy kis tér és egy kis idő, hogy összeszedjem magam. Nem láthatnak ennyire kifordulva önmagamból, már így is megvan az esély arra, hogy pletykák keljenek szárnyra rólunk.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:03

Nem figyelek rá, nem érdekel, amit mond. Hát persze, hogy a védelmére kel, mint délután. Pedig épp az imént erőszakoskodott nála. Hát nem veszi észre, hogy én jót akarok? Hogy csak neki segítek? Nem veszi észre, hogy kihasználni akarta és csak a vesztébe rohan? Kibaszottul utálom most ezt a helyzetet, mert más nem jött - mondjuk akkor is közbeléptem volna, mert zavarta a szemem - de kénytelen voltam én lépni. Most pedig mi a hála? Lebasz.
A vörös köd felszáll, eloszlik, helyén pedig a zavarodottság marad. Fújtatok, akár egy gép, az öklöm még mindig ütésre kész, kissé megremeg a dühtől. A srác a fal tövében görnyedezik, ő pedig sír. Sír a fogalmam sincs min. Én már végképp nem értem őt. Miért ennyire közvetlen? Miért akarja azt védeni, aki az imént baszott ki vele?
Amiért velem is próbált rendes lenni, amikor írogattam neki. Meg amikor az édességet vittem neki. Nem tudom mind a mai napig, hogy megette-e, vagy kidobta. Őszintén nem is érdekel. De olyan ő, mint aki magát használja sakkbábúnak. Egy lépés előre, egy vissza. Vagy inkább kettő? Nem is tudom. A hideg szél a nyakamba fúj, teljesen józan vagyok. Leheletem a sör és a cigi szagának kettősével távozik az orromon, számon. Még mindig fújtatok, még mindig nem értem őt. Kérlek magyarázd el, hogy én is értsem. Mit csinálsz te tulajdonképpen?
Csak elindul a semmibe, a lejtők felé. Még a járása sem egyenes. A szavai fájnak, de igaza van. A délután túltoltam. Nem kellett volna egyből arra gondolnom, hogy majd ők ketten... a gyerek kispályás, nekem pedig csak bepöccent ott valami. Nem is tudom. De úgy érzem, hogy most nem hagyhatom magára. Nem láttam tisztának a tekintetét, a gyanú pedig felébred bennem. Mi van, ha valamit betoltak neki? De akkor kinyírom ezt a pancsert. Bevillan a kép a két tablettásról, meg hogy fogalmam sincs mit nyomtak be. A fele sem játék, ő pedig... nem egy bulis típus, ezt mintha mondta volna. De semmi sem biztos. Zsebre csúsztatom csak a kezeimet, kifújom a levegőt és elindulok utána. A lelkemre venném, ha most itt hagynám és valami történne.
Egy darabig csak követem őt, tisztes távolságból. De látom, hogy egyre kevésbé stabil a mozgása, kileng, elindul másfelé. Az első pont, amikor úgy érzem, hogy jobb ha közelebb megyek és megszólítom, amikor erősen behúzza a kanyart a meredek lejtő felé. Nem vagyok biztos benne, hogy vajon jó ötlet hagyni még így garázdálkodni. Mire várok, hogy a hideg levegő kijózanítja? Attól tartok, nem csak részeg.
- Nem fázol? Szerintem vissza kellene fordulnunk. Messze vagyunk már és késő van. - beszélek hozzá, bár igazából fogalmam sincs minek, nem tudom válaszol-e egyáltalán. Hátra pillantok, a házak távoli csillagként pislákolnak már. Te jó ég, ennyire legyalogoltunk volna? Épp csak megfordulok, majdnem átesek rajta. Hé, hé, kislány, ne állj meg ilyen hirtelen, bármit is akarj.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:03

Nem tudom, merre visznek a lábaim, csak baktatok előre, csoszogok és figyelem, ahogy a lépteim felkavarják a frissen lehullott havat. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt, meg az esőt is, meg a kirándulást, és azt is hogy Lio mindent tönkretesz. A nagy lehetőségemet a szórakozásra még a tréning időszaka előtt, sőt az egész szezonomat. Hogy egyetlen pillanat alatt válhat pokollá az életem, csak mert valaki elkapta azt a mondatot ott a boltban. Ha egy kicsivel is jobban figyeli a reakciómat, biztos vagyok benne, hogy teljesen világos lesz az egész, én leszek a kurva, Liot meg mindenki vállon veregeti. A gondolatba bele is szédülök. Az arcom szinte megfagy, nem vizes, sokkal inkább szúró érzés, ahogy a hideg folyamatosan szárítja rá a könnyeimet. Anyám ha látna, biztosan letromfolna, mennyire nem tesz jót ez a bőrömnek. Különben sem úgy nevelt, hogy ne tudjak megugrani egy ilyen akadályt. Meg se kellene éreznem, mégis zaklatott vagyok, szomorú és részeg. Pedig már múlnia kellene, de érzem magamon a saját tompaságomat. A bulit is ki kellett volna hagyni, de csak kellemetlenséget tudok okozni magamnak, azt viszont teljesen profi szinten művelem.
Nem fázok? Hallom a hangját, ami elől menekültem, nem hiszem el, hogy utánam jött, nem hagy gondolkodni. Ha úgy döntenék, hogy kisétálok a világból, akkor is követne? Valószínűleg igen, mert csak beképzelem őt… És én akkor is haragudnék rá. De ahelyett, hogy megszaporáznám a lépteimet, csak lassítok, aztán teljesen meg is állok. A fehér hó visszaveri a hold színeit, világosságot ad, bár nehezen állapítom meg merre vagyunk most. Régen jártam már erre és akkor sem volt éjszaka, de valahogy csak visszakeveredek a szállásra. Ha más nem egyszerűen hátraarcot vágok és elindulok arra, amerről jöttem. Jobb híján ez a legkézenfekvőbb megoldás, mert tényleg fázok. Mi az ördögnek mondta? És hogy a fenébe került az orrom elé? Egy kicsit hátrahőkölök, mikor a mellkasának csapódok hirtelen, aztán kecsesen fenékre is hullanok előtte. Egy nagy szusszanás, aztán már vergődök is újra talpra, de még mindig ott áll, én meg tiszta hó vagyok, de legalább abban biztos lehetek, hogy nem vagyok annyira részeg, hogy csak hallucinálom őt. Nagyobb átok az nekem, hogy ő is itt van.
Többször is szólásra nyitom a számat, de nem jön ki hang a torkomon, alighanem úgy tátogok, mint egy hal a vízben, csak én sokkal szerencsétlenebbül is nézek ki, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis kíváncsi vagyok a véleményére.
- Mi a baj velem?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:03

A semmi jó válasz? Nem. Az nem magyaráz meg semmit, nem indokol semmit, egyszerűen csak olyan semmi. De mégis mit mondjak? Lio, gondolkozz, mitől nem fog menten késhegynek szaladni? Mert ha csak ránézek, összefacsarodik a szívem. Elesettnek tűnik, tekintete még mindig nem tiszta, de annyira szomorú és sír. Sír... én nem szoktam a lányokat vigasztalni, jajj, Brie is mindig elküld a picsába csak, mert valami olyat mondok, ami nagyon nem oda való. Mint hogy "ha belefulladnál a párnáidba, akkor nem kellene ezekkel foglalkoznod" és a "szerintem zárd be magad, attól nem talál meg senki" sem egy nagy szívmelengető vigasztalás. Az én tudásom pedig kifújta ott, hogy csajok felszedése és lerázása. Miért sír? Miért kell most itt lennem és ezen töprengenem?
Mert még mindig bánnám, ha valami baja esne, mert teljesen kiszámíthatatlan. Mégis ki más jönne utána? Az a pöcs, hogy majd jól valahol lefogja és megerőszakolja? Eddig én sem vetemedtem el és nem is fogok. Ha nem akarja, hát nem akarja, csak...
- Túlreagálsz dolgokat. - vágom rá dünnyögve, elpillantok valamerre. De igazából ezzel nem hazudok, csak nem épp ide való. Tényleg mindjárt eret vág, már látom a csíkot is a hóban. Ahj, mégis mit mondjak neki?
- Figyi, szerintem ezt akkor beszéljük meg, ha józan vagy. - próbálom hárítani a kérdését valami remek taktikával. De ez sem tűnik annak, másnap ha kijózanodik, akkor vajon emlékezni fog ezekre? Vagy épp majd szóba sem áll velem, mint eddig és még csak egy fikarcnyit sem fog bízni bennem. Számít ez valamit? Számít ez nekem? Hol érdekelne ez? De az osztálytársam és nem akarom, hogy úgy üljük végig az órákat, hogy mindketten a csengőt várjuk. Meg a nap végét. Nem akarom, hogy most miattam lógjon megint és megbukjon, tudom milyen szar, nekem is ott lebeg a fejem fölött, hogy megbukom és kibaszok még egy évet az ablakon.
- Sajnálom... ami délután volt. Kicsit túllőttem a célon, azt hittem csak, hogy őt is úgy akarod összeszedni.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:03

Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg akarom tudni a választ, főleg nem az ő meglátását de mivel rajta kívül nincs itt más, akit kérdőre vonhatnék, csendben várok. Talán ő sincs itt és az előbb csak megcsúsztam a havon. Talán úgy kéne tennem, mintha normális lenne az egész és elkerülhetném őt az év hátralévő részében. Csalódottságom leplezetlen, ahogy felnézek rá. Egyszer a nyakam fogom szegni, nem mintha tervezném, hogy sokáig ácsorgok majd vele szemezve.. Főleg azért, mert egyáltalán nem tetszik, amit mond. Teljesen jogosan érezhetem magam szarul, jogosan vádolhatom azzal, hogy elárult. Ennek kellene annak a pontnak lennie, amikor végleg betelik a pohár és soha többet még csak szóba se állok vele, de valami dolgozik bennem. Nem tudom megmagyarázni, csak szédelgek kissé, próbálom magam azzal nyugtatni, hogy ez nem az ő közelségétől van, nem hathat így rám. Felfelé pillantva arra leszek figyelmes, hogy a levegő, amit kifúj a száján, pontosan előttem gomolyog még hosszú másodpercekig, aztán az én párám is csatlakozik hozzá. Rémesen hideg lehet, éreznem kellene, ha látom is, de nem érdekel annyira, míg a testem nem mutatja a jeleit.
- Józan vagyok... - méltatlankodó a hangom, mert nagyon is észnél vagyok csak egy kicsit szédülök. Épp annyira, hogy meg kelljen támaszkodnom a mellkasán, hogy a kabátja gallérját tudjam kapaszkodónak használni és rántani rajta egyet, miközben a szórakozott mosoly, amit a két kis párafelhő okoz, lehervad az arcomról.
- Elárultál, becsaptál. Én hittem neked.. Én annyira akartam, te meg az első alkalommal felrúgtad az ígéreted és átgázoltál rajtam. Pedig soha nem ártottam neked, el akarlak felejteni, de nem így.. - felzaklat a tudat, hogy azt hiszi részemről ennyi volt csak. Egy éjszaka, ami jól sikerült, meg egy kellemetlen reggel. Annyira mások vagyunk, máshogy látjuk a dolgokat, de ennyire nem ismerhetett félre. Ugye nem?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:03

Nem tudom mit mondhatnék, nekem szegez egy olyan kérdést, amire nem tudom a választ igazából. Ez eddig még eszembe sem jutott, mégis mit mondjak? A legtöbb libát könnyű lekoptatni, hol nem szarom le, hogy hol sírják el a bánatukat? Mégis úgy érzem, hogy Oly azért jutott ide, mert én ide juttattam. Igen, bűntudatom van. Nem úgy, mint máskor, őszintén bűntudatom van. Mert olyan szavak hagyták el meggondolatlanul a számat, amire egyszer szavamat adtam. Minden oka megvan rá, hogy dühös legyen, hogy vádoljon és utáljon is érte. Mit adtam neki azzal, hogy rá hajtottam? Mit mondhatnék, amivel jobbá tudnám tenni? Miért bántom őt folyamatosan? Mert valahogy mindig sikerül egymás útját kereszteznünk és ez már beteg. De valahogy nem tudok elmenni szó nélkül mellette, nehezemre esik az is, hogy az osztályban ne szóljak hozzá. Talán a történtek miatt, mert együtt lendültünk túl valami olyan dolgon, ami nagy súlyt aggatott volna a nyakunkba. Mert mi ketten mint két érett felnőtt döntöttük el, hogy helyesen cselekszünk. Legalábbis igyekszem azt hinni, hogy ez volt a helyes. Megrázó volt, ha azt hiszi, hogy engem nem hatott meg, akkor abban téved. Hogy csak egy zacskó édesség volt az egész, ami a kukában végezte.
Lenyelem a válaszom, ami reflexből jönne "látom...", mert tudom, hogy csak olaj lenne a tűzre. Két részeg van, aki tudja magáról és aki maga előtt is tagadja. Ő úgy fest ez utóbbi, látszik, hogy nem igazán az a bulizós fajta. De mégis miért érzem azt, hogy attól még fura? Nincs két részegség, de ha már józanodna, fáznia kellene. De nem reszket. Megkapaszkodik a kabátomban, önkéntelenül nyúlok a karja alá. Nem úgy tűnik, hogy innét vissza tudna jutni, nem hagyhatom itt.
- Mondtam már, hogy sajnálom. Tényleg. - próbálok szóhoz jutni, de nem hagyja. Nem vagyok ingerült, csak egy icipicit. Talán annyira sem kellene. Nem is tudom, hogy miért hittem azt, hogy őt is. Nem ismerem őt, hisz nem engedte sosem, hogy jobban belátást nyerjek az életébe. Nem mintha ezt kötelező lenne megtennie.
- Nem így? Hogy? Akkor hogy? - hangom kivácsian csendül, mégis arcomon megütközöttség jelenik meg. Nem tudom hová tenni őt, nem tudom, mit akar, igazából azt sem, hogy tudatában van-e annak, amit mond. De érdekel, piszkosul érdekel.
- Elhamarkodottan mondtam azt, amit. Én csak... nem tudom mi ütött belém. Tudom, hogy megígértem, tudom, hogy ez mennyit jelent. És az is, ami utána történt. Esküszöm arról senki sem tud.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:03

Sokra megyek a sajnálatával. Ennyi erővel nyíltan el is mondhatta volna, hogy megvoltam neki, vállon veregetnék, benőlem meg céltábla lenne. Csak megspórolná nekik az időt, míg összerakják maguktól is a képet. Nem olyan bonyolult. Vesznek engem, a lányt aki furán viselkedik és kerüli Liot, veszik őt, aki úgy tesz, mintha semmi se történt volna, és ha netán valaki látott minket eltűnni szilveszterkor... Nem akarom ennek kitenni magam.
- Mondd meg nekik is, hogy nem volt semmi. Hogy ha kurvát akarnak, ne engem ajánlgassanak egymásnak... - bukik ki belőlem a fájó igazság. Ez lesz, már előre is vetítettem. Meg fogják találni a fogást rajtam, rá fognak jönni, hogy ez a gyenge pontom, és végem lesz. De hogyan is érthetné ezt, róla minden lepereg. Úgy irigylem érte.
- Nem tudom... - vallom aztán magam elé meredve. Még nem jöttem rá, hogy tudnám kiverni a fejemből, hogy sokkal többet gondoltam az egészbe, mint ami volt. Hogy mennyire fájdamas volt az egész, mennyire nehezen viseltem el azt, ami utána jött. Pedig még segíteni is akart. Hogy utálhatnám így? - Egyszerűbb lenne, ha akarnám is. Ha megutáltatnád magad velem.... - mondom ki hangosan is azt, ami a fejemben jár. Magamtól nem megy, még mindig érzem, hogy vonz magához, sokkal jobban, mint máskor. Még akarom őt, a legrosszabb, hogy nem elfelejteni, hanem közelebb húzni, pedig tudom, hogy nem kéne.. De olyan csókja illette a számat, amit nem is akartam, egy kicsit se. Az övét viszont akarom. Mert hiába olyan gonosz, mikor szükség volt rá, a helyén volt az esze és talán még a szíve is. - Lehetnél mindig egy szemét, szar alak.. Akkor hamar menne.. - épp csak azt nem vágom a fejéhez, hogy ez az egész az ő hibája. De nem az. Csak én már nem hiszek neki. Hiába mondja, hogy nem mondta senkinek, bármikor megteheti. Ha azért nem is lennék pletyka tárgya, mert összefeküdtünk, a másik még mindig ott van. Akár terhes is lehetnék tőle.
- Miért csináltad? - lehelem magam elé, szinte alig hallhatóan. Inkább magamtól kérdezem, mint tőle, míg közelebb araszolok és teljesen a mellkasának nem simulok. Így könnyebb állnom is, csak egy kicsit kell előre dőlnöm, már nem felfelé nézek hanem előre a kabátja szövetére, remélve, hogy a hirtelen rámtörő szédülés múlni fog.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:04

Nekik? Kiknek? Megütközve figyelem őt, miközben dobálja a szavakat. Miért mondanám bárkinek, ha egyszer nem hallotta senki? Na jó, de, mi van, ha a mai után a mögöttem sorban állók megtudták? Rájöhettek, kisilabizálták, bármi. De akkor én szíjat hasítok a hátukból, ezt is tudja vajon? Nem tudok csak röhögni az egészen, mert ezen nem akarok úgy továbblépni, ahogy eddig. Azok mások, azok tényleg komolytalanok, de most egészen másról van szó.
- Mert mondott már rád valaki ilyet? Mutasd meg melyik az és agyon verem. - hüledezek értetlenül. Tettre kész vagyok akár most is, ahogy egészen fölé magasodok. Pedig nem is őt akarom megverni, de észre sem veszem, hogy a tartásom mennyire elárulja, szó nélkül megtenném.
Nem tudja. Remek, ez annyira tipikus női hozzáállás. Csak egy egyszerű kérdést tettem fel, amire tudja a választ. Ő pedig azt mondja, hogy nem tudja. Mit nem tud ezen? Ha ő nem tudja, én sem fogom. De hamar kibukik, mi is igazán a baja. Óh, vagy úgy, szóval azt akarja, hogy legyek tirpák paraszt, hogy neki könnyebb legyen. Az állam megfeszül, ez viszont azért így nem tetszik. Pedig segíteni akarok neki haza találni, lehet csak félvállról kellene vennem, amit mond. Tisztában van azzal, amiket mond?
- Sajnálom, hogy csalódnod kell, de nem vagyok egy ízig vérig seggfej. - el sem hiszem magam, itt picsogok lassan már vele együtt, holott vissza kellene mennünk. Már rég a táborban kellene legyünk, nem pedig itt valamelyik isten háta mögötti pályán. Nem kellene, hogy itt szobrozzunk a végtelenségig, én kezdek már fázni. Nem tudom, hogy ő miért nem. El akarok indulni, már szorosabbra is fonnám az ujjaimat, amikor hozzám simul. Ledermedek, most itt fog elaludni? Annyira éber volt az imént még a tekintete... De csak a hátára simítom a kezem. nem kellene, hangzik a fejemben, de én akarom. Nem tudok így elindulni, csak gondolkozom a kérdésén, mert még én magam sem tudom a választ.
- Nem tudom, bepipultam, hogy tartja a sort, szóval tart téged és ha láttad volna hogy néz rád...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:04

Ez a szédülés rossz. Nagyon rossz. A szemem se az igazi, olyan furcsán látok, sokkal közelebb hajolok, mint az indokolt lenne, hátha így majd nem lesz homályos a kép mikor újra felnézek rá. A számba harapok, ahogy látom változni az arcát és vele együtt mozdul az egész teste. Mint egy ugrásra készülő medve, ahogy hozzásimultam. Fel vagyok készülve rá, hogy ellök magától, de ugyan miért tenné? Volt oka neki, hogy mellettem maradjon...
- Még nem mondott, de mondhat. Bárki... De... Mára elég a verekedésből... - olyan nehezen emlékszem vissza, hogy mi is történt nemrég. Nagyon tompán megy csak, pedig... Mennyit idő telhetett el azóta? Mióta vagyunk kint? Még csak nem is fázok, mondjuk a szél engem nem is ér el, Lio tökéletesen elfogja előlem. Vajon ennek tudatában van? Nekem is csak akkor esik le, mikor közelebb bújok hozzá. Innen már érzem az illatát is, ami még mindig kellemes, megint hosszan szívom magamba, mint mikor először éreztem. Az a pulcsi azóta is nálam van. Soha nem is fogja visszakapni.
- Egyszer te is kivételt tehetnél... - billentem felfelé a fejemet félig csukott szemhéjjal. Egyszer megtehetné velem, hogy segít. Csak úgy magától.. De kérdéses, hogy akkor lenne-e az igazi seggfej, ha megtenné vagy akkor ha hagyná, hogy továbbra is csak szenvedjek miatta.
- Hogy nézett? Hm? Úgy, ahogy te szoktál? - a tekintetét keresem, ajkamat megnyalom, de a hideg idő rögtön ki is ráz, mikor megérzem, hogy ez nem volt a legjobb ötlet. De úgy nézek rá. Pont úgy, ahogy ő szokott, a szememben az érzés tükrével, hogy akarom. A kabátja nyakánál fogva húzom közelebb magamhoz, hogy kénytelen legyen lejjebb hajolni, én pedig nyújtózkodni tudjak, míg elérem a száját.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:04

Közel van, túl közel és ahogy azonnal észreveszem, nem is akar elhúzódni. Az előbb még okolt, vádolt, elege volt belőlem, most pedig úgy bújik mint egy dorombolós kiscica. Bevillan a szilveszter, akkor is ugyanez volt. Ivott és máris elemébe jött, táncolt, ingerelt, bujtogatott. Mert bűnre csábít, élvezetes bűnre. Seperc alatt elveszek a pillantásában, pedig tudom, hogy nem szabad, nem engedhetek a csábításnak.
A szél a nyakamba fúj, elpillantok egyenesen a semmibe, mire észbe kapok pedig megcsókol. A hold élesen világít, az árnyékunk a hóra rajzolódik, miközben én hülye engedek neki. Viszonzom a csókot, egy pillanatig hagyom, hogy magával rántson és vétkezzek. Bűnbe essek, mint a legutóbb, aminek nem volt jó következménye. Miért akar elfelejteni, ha engem csókol? Miért akar távol maradni, ha közben belém kapaszkodik? Annyi miért bucskázik végig tompa elmémen. De a hideg kijózanít, megszakítom a csókot, a nyakam önkéntelenül húzom be, hogy az anyag takarásába kerüljön. Rájövök mit művelünk és arra is, ezt nem most és így kellene megtenni. Vissza kell mennünk.
Szavai még mindig égetik az elmém, öntudatra ébresztenek, mégis annyira hamisnak érzem. Vagy talán nem azok? Nem az alkohol mondatja vele? Levetkőzi a gátlásait, ahogy akkor. De ő nem ilyen, ő nem dobja oda magát bárki elé, elém pedig főleg nem.
- Hogy nézek rád? - bűnös kérdés, de nem bírom megállni. Nem tudom mit gondoljak már, mi igaz és mi nem, mit tegyek és mit ne. De itt nem maradhatunk. Annyira sápadtnak tűnik...
- Jól vagy?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:04

Nyelvem hegyével rajzolom körbe alsó ajkát, mielőtt még szomjazva nyújtóznék feljebb a csókjáért. Forró a szája, akár a lélegzete, egy kicsit felmelegít, azonnal többet akarok. Kezeim addig kúsznak, meg a nyaka köré nem tudom fonni őket, tarkóján a hajába túrok, mert visszacsókol, mert a számban érezhetem az ízét és a nyelve játékát. Ha nem is akarta, most akkor is enged nekem, én pedig készségesen simulok a karjaiba. Olyan ösztönösen jön az egész, az agyam kikapcsol közben. Azért kéne utálnom, mert ilyen hatással van rám, mert még így is, még most is többet akarok tőle.. De vége szakad, túl hamar húzódik el, a szemeim pedig gyorsan pattannak ki. A szemeit nézem, egy pillanatra teljesen elveszek bennük, csábosan mosolygok rá, vissza akarom édesgetni, fel akarom szítani benne a tüzet, látni akarom a szemében a szenevdélyt, ami arra az estére emlékeztet engem. Tetszett, pokolian élveztem és megint akarom, minden porcikám vágyik rá, és tudom, hogy ő sem közömbös. Akkor nem így csókolna, akkor nem engedné, hogy a számba szívjam a száját, azokat a puha ajkakat.
- Úgy, mint akinek tetszik, amit lát... - nyalom le a számról a csókja utolsó bizonyítékát, de továbbra is a nyakába csimpaszkodok. Most én is így nézek rá, akarom őt csókolni és érinteni, meg akarok kapni tőle mindent, amit csak adhat.Őt akarom.
- Csókolj meg, és jól leszek. - gátlástalanul incselkedve húzom fel magam hozzá, de a rémes hideg hozzám is elér. Fázom, didergek, talán a szám is hirtelen indul kékülésnek, jó lenne, ha megosztoznánk a testhőjén, ha femelegítene és el se eresztene.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:04

Persze, hogy tetszik amit látok. Nem kicsit hízelgő, hogy ennyire a nyakamba kapaszkodik és csakis engem akar. A szöszi, aki eddig hol került, hol csak sértetten viselkedett velem. Akivel azóta viselkedünk így, amióta megszűntek köztünk titkok létezni. Aki csak akkor áhítozik a csókomra, amikor valamivel ellazul. És most is csak azt látom a szemeiben, hogy nem tiszta. Egyfelől valahol kibaszottul kiábrándító, hogy csak úgy vágyik rám, ha van a fejében egy kevés. De most fogalmam sincs, mi van a fejében. Vacillálok, mit is tegyek. Legyek felelősségteljes és csak cibáljam vissza őt, vagy engedjek egy picit a kísértésnek és tegyek eleget az óhajának. Érzem, hogy pokolian akarom megint, érzem, hogy tudat alatt teljesen felspannol, de nem engedhetek ennyire. Kint vagyunk a hidegben, hóban, mindenben.
- Miért csak ilyenkor akarsz elcsábítani, hm? - keserű szavak ezek inkább, kijelentés, mint kérdés, mely csak csöndet von maga után. Nem tudom eldönteni, engedjek-e a kérésének, végül csak adok egy utolsó rövid csókot. Csak semmi nyelves, most nem is hagyom, hogy az övét a számba tuszkolja. Ideje vissza indulnunk, látom rajta, hogy fázik. A világért se akarnám, hogy itt józanodjon ki, mert menten megfagy. Egyszerűbb felemelni őt, mint lehámozni magamról a kezeit. Annyira ingatagnak tűnik, én pedig teljesen kijózanodtam. Mit nekem két sör, legfeljebb csak ütni ütöttem tőle előbb. Már várom azt is, hogy az a faszfej megtorolja. De úgysem fogja, mert akkor valaki elé bizisten berángatom, hogy erőszakoskodott.
- Nem vagy józan, Oly. Visszamegyünk a szállásra és a szobádig kísérlek, jó? - ez lesz a legjobb. Csak szenvedek vele, ha így maradunk. Nem akarom ezt így, nem akarom abban a tudatban, hogy megint csak így képes rá. Bassza az egóm, igen, ezt kár is lenne tagadnom. De most az a legutolsó, ami számít.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:04

Végre egyszer nem gondolkozom az apró részleteken, a miérteken és nem érdekelnek a következmények sem. Nem rám jellemző viselkedés, de pokolian tetszik, lehullanak a gátlásaim és mindenféle körítés nélkül csak vagyok én meg ő. Más nem is kell.
- Miért nem engedsz ilyenkor a kisértésnek? Most szabad.. - nem szakadok el tőle, nem akarom elengedni. Úgy ragaszkodom hozzá, mint az óvodás a kedvenc plüssjátékához, azzal a különbséggel, hogy nagyon is más szándékaim vannak vele. Eleget tesz a kérésemnek ugyan, de alig.. - Gyerünk Lio, tudsz te ennél jobbat is... - buzditásnak szánom, akaratos vagyok és levakarhatatlan, de minden porcikám kívánja, a testem még emlékszik rá, mit kapott tőle és a folytatást vágyom. Más nem is érdekel, csak kapjam meg, csak csókoljon és ne eresszen el, amíg levegőt tudok venni. Csak akarjon, amennyire én akarom. Ujjam hegyét végigfuttatom az arcán, enyhén borostás álláig, és nagyon is készen állok rá, hogy azok a sörték pirosra dörzsöljék az arcomat. Vele akarom tölteni az éjszakát és mellette ébredni reggel. Akkor is, ha nem tartogat nekünk semmi mást az élet, csak kósza pillanatokat. Ki akarom élvezni, maradéktalanul.
- Mutasd meg, hogy tudsz úgy csókolni, hogy a lábam is beleremeg. Akkor visszamegyek veled bárhova.. - ajánlok alkut, amit el kell fogadnia. Muszáj elérnem, hogy kívánjon, hogy tépje édüs karmolja a testem, amíg csak meg nem kap. Én akarok lenni a szirén, aki teljesen megrészegíti, akiért úgy rajong mint senki másért. Aztán megyek vele, megyek ahova akarja. - Kísérj a szobámig, kísérj az ágyamig.. - sutyorgok neki halkan, a vágytól egy kicsit rekedt hangon. Ha nem takarná a testét a kabát, már rég végigsimítottam volna a mellkasán, feltornáztam volna magam, hogy mohó forró csókkal szívjam meg a nyakát. De most sem vagyok rest elengedni és tenni néhány ingatag lépést az ellenkező irányba, a sötétség felé, hogy kénytelen legyen utánam jönni és meggyőzni.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:05

Miért ilyen nehéz neki nemet mondani? Hisz tálcán kínálja magát, kérnem sem kellene, de sem a hely, sem az alkalom nem kecsegtet annyi jóval, mint az tűnik. Miért csábítsam ismét ágyba? Ja nem is kell, de szinte biztos vagyok abban, hogy másnap ugyanúgy megbánná, mint tette ezt a legutóbb is. Hisz bánta, nem? Mert ő normális lány, nem olyan mint az összes többi, a hódításaimnak nevezett egydimenziós fruskák. Nem az a fajta, aki egy hozzám hasonlatos tisztességtelen fickóval kikezd. És most is csak az ital beszél belőle. Mert az beszél belőle, meg ki tudja még mi. Talán a dac, hogy erőszakoskodtak vele. Egy lány ilyenkor mit él át? Van aki biztosan elzárkózik, vagy úgy tesz mintha mi sem történt volna. Van olyan, hogy meg akarja torolni? Eszeveszett bődültségeken gondolkozok már. Pedig nem érzem fáradtnak magam, inkább gondterheltnek, lestrapáltnak és még fázok is.
Már tényleg nincs messze, azok a házak egyre csak nőnek és nőnek és már egészen közel vagyunk hozzájuk. Kicsit fáradok. Nem nehéz ő nekem, mint egy kis madár, annyira könnyen emelem. De ebben a hóban menni lehetetlenség. Hogy jöttünk el egészen odáig le? Hogy nem vettem észre, hogy ugyanezt az utat megtettem egyszer már igen csak könnyedén? Ja, hát persze, lejtő... most pedig felfelé van. Kipirulok, érzem, hogy melegem lesz. De nem vennék rá mérget, hogy emiatt. Inkább miatta. Mert a szavai bűnös suttogásként elérnek az elmémig, becsapnak, megvezetnek,én pedig tudom, hogy elég egy pillantást vetnem rá és könnyedén elcsábulnék.
Kipattan az ölemből, eltávolodik, tesz néhány ingatag lépést, én pedig most unom meg a szórakozását. Nem játszhat csak így velem, nem teheti meg.
- Gyere vissza! - megragadom a kezét, hogy véletlenül se húzhassa ki, ujjaimat az övéi közé fűzöm, úgy húzom vissza magamhoz. Szinte csattan a kabátomnak, én pedig a hirtelen felindulás szikrájával ragadom meg az állát. Azt akarod, hogy remegjen a lábad? Azt mondtad, ha kapsz még egy csókot, engedelmeskedsz? Ha ez kell hozzá, megkapod. Nem kell lehúznia magához, megteszem azt én is. Ajkaimat az övére tapasztom, csókot lehelek rá, forrót, mohót, elfúlót. Még én is beleszédülök egy kissé. Nyelvem az övét keresi, birtoklón vív ádáz csatát a jó ég tudja mennyi ideig. Érzem a tulajdon felszínre bukó vágyaimat, amiknek óvatlanul nem parancsolok megálljt. Csak mikor már a légszomj kerülget. Kezem a derekán, úgy húzom őt magamhoz, mintha csak azt akarnám, érezze, hogy mit ért el. Mert elérte, kipirultam, felhevültem, már kurvára nem érdekel, hogy hideg van. De vissza kell mennünk.
Nehezen, de elszakadok tőle. Zihálok, nem merek rá nézni. Mit művelek? Miért akarok megint rosszat neki? Önző vagyok, istenemre mondom. De ő akarta, ő provokálta ki. És most mit ért el vele? Hogy cseszettül be vagyok már megint indulva rá. De nem szabad, tiltott gyümölcs. Az osztálytársam, aki még jobban kerülni és utálni fog, ha megteszem. Nem tehetem meg. Nincs ez jól, nem józan. De még ha az lenne, szívesebben hinnék neki akkor, mint így. Halottnak a csók, nem?
- Most pedig visszajössz velem és elmész aludni. - szar kimondani még ezt nekem is, de önuralmat kell erőltetnem magamra. Nem eresztem el a kezét, de elindulok, őt pedig húzom magam után. Nem lehet más vége ennek az estének, így a helyes. Téved, ha azt hiszi, hogy nekem csak az számít, hogy mindenkit mindig megdöntsek, amikor csak lehetőség kínálkozik rá. Téved, ha azt hiszi, hogy skalpot gyűjtök. És téved, ha azt hiszi, hogy nekem olyan egyszerű ez most...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:05

Szeretek a karjaiban lenni, erre már rájöttem. A vonásait is szeretem nézni, az állkapcsát, ami olykor megfeszül, a hosszú szempilláit, amik a barna szemét keretezik. Barna, olyan egyszerű, olyan semmilyennek kellene lennie, olyan átlagosnak. Most mégis feketének tűnik, vészesen sötét, én pedig alig veszem ki a szembogarát, már magába is szippantott. Hogy lehet ilyen mély? Miket akar nekem mondani? Mit tud még mutatni? Mindegy, teljesen mindegy. Akarom.
Óh, visszamegyek én, ne aggódj, Lionel. Visszakapsz, ha én is megkapom, amit akarok, ha megadod, amire minden apró idegszálam vágyakozik. És megkapom, a belsőm ujjong, mikor megérzem a számon az övét. Még szédülök egy kicsit az őrködéstől, mert a kabáton keresztül is érzem, hogy a tartása szilárd, a mellkasa pedig kemény. Szeretném végigfuttatni rajta az ujjaimat, végigsimogatni meztelen bőrén, végighúzni rajta a nyelvemet is, hogy csak egy nedves csík jelezze az utamat testén. A gondolataim elkalandoznak, már messze járnak, míg mi vadul faljuk egymás ajkait. Olyan ismerős érzés jár át, mégis más. Valahogy nem ugyanaz. Szédülök behunyt szemmel, szédülök akkor is, ha kilesek a pilláim alól és látom őt, amint szinte küszködve csókol. Meg akarom nyugtatni, hogy szabad, hogy jobban akarom, mint valaha, hogy sose volt még ekkora szükségem rá, de épp azzal van elfoglalva a nyelvem, hogy az övét hívja édes táncba. Részegítőbe. Percek telnek el így, csak ketten a város határában, a hegyek peremén hódolunk egymásnak és én még mindig többet akarok. Forró szájába nyögök, már nem tudok közelebb férkőzni hozzá, pedig próbál közelebb vonni magához. Akar engem! A szívem hevesen veri a bordáimat, a fejem egy kicsit kóvályog, mikor elhúzódik tőlem. Gyorsan visszahúznám, ha hagyná magát. Akarok még, nem elég ennyi. De bizonyítja, hogy még mindig tévedhetetlen vagyok, ő meg még mindig kegyetlenül jól csókol. Apró mosoly játszik ajkaimon, miközben megint lenyalom a számat, igazán finomakat kapok tőle ma éjjel, nem is akarom, hogy befejeződjön, de kezdek fázni. Engedek neki, mikor magával húz, megszaporázom a lépteimet, hogy tudjam tartani vele az iramot - hé, nekem rövidek ám a lábaim! -, de nem nézek az orrom elé. Fejemet a vállának döntöm, egyik kezemmel magához ölelem az egész karját, míg másik ujjaimat hagyom az övéivel összefonódni.
- Visszamegyek veled aludni... - a hangom fáradtan cseng, de lassan bólintok. Felfogom ám amit mond. Vagy nem így mondta? Mindegy, úgysem hagyom aludni.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:05

Nem ellenkezik, ami megnyugtató. Kell is, mert nem tudom mit fogok csinálni elsősorban magammal. Kell, hogy kiszellőzzön a fejem az út során, kell hogy lenyugodjak, kicsit jót tesz a hideg. Most csak hagyom, hogy a nyakamat borzongassa, a füleim már úgyis egészen elfagytak. Szóval nem vészes. De még mindig meglep, mennyire könnyedén vinne bele a rosszba. Kár tagadni, hogy vonz, nekem pedig nincs mentségem arra, hogy szőke. Csak érjünk vissza, csak tudhassam le, rábízom én az első lányra, aki az ajtóhoz legközelebb fekszik, fel is keltem. Csak tudjak addig parancsolni magamnak. Bizisten úgy érzem most bármelyik első melegedő helyen képes lennék neki esni, tépni róla a ruhát, birtokba venni az ajkait, a formás melleit, forró bőrét, látni rajta, hogy mennyire kíván, ahogy reszket és... nem szabad ilyenre gondolnom. Nem akarom megnehezíteni mindkettőnk helyzetét és mégis. Kettősség van bennem, egyik oldal pedig küzd a másikkal. Pokolian megnehezítetted a dolgomat, csajszi. És még csak nem is józan. Vagyis most már talán elhiszem, ahogy néha reszket, érzem, hisz a karomat magához szorítja. Lehet igazából menni sem tud annyira magától, előbb mintha szédült volna.
Kicsit lassítom a lépteimet, de azt kívánom, bár ott lennénk már, aztán én is bejegelem a seggem a hóban és minden rendben lesz. Nem, nincs rendben, ez így nincs rendben, mindketten ki vagyunk és ki is leszünk. Teljesen kész vagyok, hogy nem fogom őt megkapni, mert nem kaphatom meg. Pedig megpusztulok érte. Mégsem mondhatom ezt most, amikor csak a karom kell érte nyújtanom.
Hamar beérünk a túlfűtött faházak közé, ahol a mi táborunk is van. Bár fogalmam sincs, melyik a szobája, így csak végighúzom a folyosón. Igyekszek halk lenni, de a cipőnk cuppog a megolvadó hótól és a faszerkezet is nyikorog a lábunk alatt. A pokolba az ilyen padlóval.
- Melyik szobában vagy? - fordulok hirtelen felé, ahogy megtorpanok. Le akarom tudni ezt, mert érzem, hogy a meleg nagyon ellenem dolgozik. Ellazulok, a tartásom sem annyira darabos mint az imént odakint és hát túl frissek az ingerek, elég csak rá pillantanom és menten a falnak tudnám lökni, hogy aztán keményen neki essek. Miért teszed ezt velem, mondd? Aztán majd megint én leszek a balfasz, aki ágyba vitt mert kihasználtam a helyzetet.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:05

Csendbe burkolózva sétálok mellette neki dőlve, szinte rá támaszkodva, teljesen rá hagyatkozva. Nem szabadna bíznom benne, mégis ösztönösen teszem, jó érzés tölt el, ahogy illata csiklandozza az orrom. Árad belőle, karakteres, talán már örökre belém is ivódott, bárhol felismerném.
A szemeim olykor maguktól csukódnak le, hosszú pillanatokra burkolózom a sötétségbe és csak a légzésemet hallani. Meg az övét. Meg tudom különböztetni őket, mert az enyém nem túl szabályos. Egy kicsit kezdem elveszíteni a tudatomat is, erősebben kapaszkodok belé ilyenkor és várom, hogy megérkezzünk. Ennyire messze voltunk? Sokáig tart, míg meglátom a fényeket, hunyorgok is egy kicsit, a karjába rejtem az arcomat, de nem állok meg. Továbbra is kitartóan vezet, én meg csodával határos módon nem esem hanyatt a csúszós havon. Az épületbe érve azonnal lekapom a sapkát a fejemről és a kabátom cipzárát is lejjebb húzom. A hajam nagy valószínűséggel ezer fele áll, de nem kezdem el igazgatni. A folyosón már egy lélek sincs, így maximum ő láthat meg. Az meg nem érdekel, akár össze is túrhatja még jobban. Igen, akarom, hogy ezt tegye, hogy vágjon a falnak és ne kíméljen. Még az álmosság is messzire kerülne.
Időben megtorpanok, mikor szembefordul velem, bár nagyon szívesen kötnék ki ismét a mellkasán, így lebukom, hogy félig már a kabátomból is kibújtam.
- A tiédben... - válaszolom csillogó tekintettel neki, ahogy ránézek, szemeim még mindig csábítják, huncut mosoly játszik a szám szegletében, ahogy megint közelebb araszolok. - Jó leszek.. - ígérem neki, megtámaszkodom a mellkasán, a kabátja cipzárával játszadozom, aztán az övét is teljesen elhúzom, hogy be tudjak bújni alá. Olyan jó meleg van ott, hívogat, én meg elégedetten bújok hozzá.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:05

Nem fogja elárulni, hogy melyik az ő szobája. Nézhetek rá szépen, kérlelően, könyörgően, beszélhetek csúnyán is, akkor sem fogja érdekelni. Csak figyelem őt, ahogy kissé kócos haja körbe keretezi arcát, a szemei még mindig bágyadtan csillannak a folyosó tompa fényénél. Az sem tűnne fel senkinek, ha itt menten egymásnak esnénk, ráadásul a halovány fények egyfajta hangulatos összképet is festenek. Nemár, minden ellenem dolgozik? Minden, még ő is. A cipzáromnál matat, megfogja, lehúzza. Mégis mi baj lehetne ebből, hát nem? Nem. Tovább fog menni, kacérkodni fog, csábítgatni fog. Hiába ígéri, hogy jól viselkedik, tudom, hogy azonnal megszegi. Mert az arcára van írva és tudom, hogy az enyém sem sokkal különb. Eláshatná magát, vagy megteszem én magammal. Mondjuk a takaró alá, de mégsem az enyémbe kellene. Mégis annyira gyengén tartja magát, látom a testtartásán, kissé ferde még a válla tartása is. Mit csináljak veled, te lány? Vigyelek tényleg be a szobába? De nem fogunk semmit sem csinálni, azt is tudod? Remélem sejted, sőt biztosra is mehetnénk. Bedugom valamelyik szobába, vagy végignyitogathatnám az összeset és ahol üres ágyat lelek, ott hagyom.
- Rossz vagy, tudd meg. Most pipiskedsz nekem, reggel meg elküldesz a picsába. - dünnyögöm bosszúsan, de mégsem tudok csak úgy elsétálni. Vagyis de, de nem mondom neki, hogy kopjon le. Ha annyira akar, úgyis utánam jön és tényleg velem alszik. Vagy rosszabb és akkor szenvedünk az ágyban. Milyen remek kilátások.
- Na jó, gyere... aludhatsz ott.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:06

Furcsa mód késztetést érzek a maradásra, arra, hogy vele legyek, hogy csókoljam és utána mellette aludjak el. A kabátja alatt is olyan jó meleg van, egy kicsit kiráz a hideg, de nem tol el, én meg szép lassan kezdem érezni az arcomat is, felmelegedek. Nem teljesen, de valamennyire talán sikerül.
- Én nem vagyok tahó reggelente... - nem akarom bántani, de kibukik a számon, mikor eszembe jut, hogy a legutóbbi ilyen esetnél mi várt rám ébredés után. Nem, azt nem akarom. És látszik, hogy ő se akar engem, pedig az előbb még csókolt, mintha ezen múlna az élete. Vagy csak azért volt, mert kiköveteltem? Ő nem is akarta? Az egész az én ötletem volt, de akkor meg minek adta meg, amire vágyom? Hogy utána visszautasítson? Hát ennyire bántani akar? Minden szava és tette erre mutat, az én szám meg csalódottan biggyen le.
- Nem akarod, hogy veled legyek.. - nem kérdezem, inkább tényként állapítom meg. Kezem még mindig mellkasán pihen, már el is indul lefelé a hasa irányába, de aztán megtorpanok. - Miért nem akarsz engem? - választ követelek, tudni is akarom, meg nem is. Ő meg fájdalmat akar okozni, szóval biztosan meg fogja adni ezt a kegyelemdöfést. - Akkor majd alszom máshol... - szakadok el tőle hirtelen és benyitok az első szobába, ami épp útba esik. Nem lepődöm meg, hogy nem az én szobatársaim néznek vissza, ők viszont látszólag kérdőn mérnek végig. Azt se igazán tudom megállapítani, hogy a mi csoportunk tagjai-e, de közülük biztos szívesen alszik velem valaki. Igazán nemfoglalok sok helyet.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:06

Nem tetszik a válasza. Mert igaza van. Mert a legutóbb is én fogtam hirtelen menekülőre, én akartam minél előbb lelépni, közömbös lenni, közömbös, ami most kibaszottul nem tudok lenni. Mégis mi a rosseb ütött belém, hogy így viselkedjek? Miért van az, hogy bármit is csinál, abba én így vagy úgy belecsöppenek? És ha még tudná, hogy mennyire akarom őt. Hát nem érzi? A keze végigvándorol a mellkasomon, lepillantok rá, követem az útját, nem szólok semmit. Semmit az ég világon. Tekintetem az övével találkozik csupán, ahogy ismét rá emelem. Nem tudok másképp tenni, nem tudok úgy viselkedni, mint aki józanul gondolkozik. De valahol megoldja helyettem.
Elnyitom a számat, választ akar, akkor megkapja. Vagyis nem, mégsem. Ha nem érdekli, hát akkor nem mondom meg. Jobb is lesz ez így. Elindulok, de azért hátra sandítok, ahogy benyit az első szobába. Még világos van. Biztos ébren vannak, de miért ne lennének? Szünet van, nem kell tanulni, itt egy rakás jó arc, akikkel bármilyen hülyeségbe bele lehet menni. Néhány lépés után mégis megtorpanok. Biztos vagyok benne, hogy nem az ő szobája az. Én annyira hülye vagyok, tényleg csak úgy otthagynám? De hát a suliból valók, biztos nem akarnának megint rámászni. Elég csak egy pillanatra is bevillanjon a kép, úgy nyúlok a karja után, mintha azzal valaki véres torkából rántanám vissza.
- Velem jössz. Ha nem akarsz az ágyadban aludni, elférsz mellettem. - mormogom kimérten. Nem nézek rá, csak elindulok. Én vele ellentétben tökéletesen tudom, hol a szobám. És azt is, hogy ott jó helyen lesz, mert... mert...
Megtorpanok a szoba előtt, a nem tudom biztosra, alszanak-e de mintha sötétség lenne. Lehet még vissza se jöttek, ezek a srácok képesek ott eltölteni a hajnalt is, ahol jól érzik magukat. Mert hát csupa fiúból áll a benti társaság. Csak vetek rá egy pillantást. Hiányérzetem van, tudom, hogy nem válaszoltam meg a kérdését, ami valahol az én hiú lelkemet is sérti. Nem tudnám azt mondani, hogy nem akarom. Csak... megint ugyanaz lenne a reggel. Mégis szó nélkül terelem be őt magam előtt a szobába. Lerúgom a cipőt, ledobom a kabátot, vaktában tapogatózva igyekszem nem átestetni magunkat egy halom itt hagyott táskán. Mert senki nem pakolt ki, én sem. A holmijaim csak váratnak magukra valahol a táskám legalján.
- Csak ne kérdezz semmit. - leültetem az ágyra, még össze van minden hajtogatva rajta. De nem ezzel kezdek el vacakolni, ledobom magamról a pulcsit, a pólót és nekilátok a farmert is legombolni. Kényelmetlen már, feszült rajtam jó ideje. De ezt neki nem kell tudnia.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:06

Hirtelen találom magam szemben négy éber tekintettel, fiúkkal, akiket nem hiszem, hogy ismerek, de talán nem is franciák. Hatalmas szemekkel merednek rám, míg én egy kicsit zavarba is jövök. Inkább mégis Lioval aludnék, akkor is, ha nem akarja. Ha egy kicsit se akar engem. De nem visszakozom, már biztos elment, és akkor a folyosón kellene aludni, ahhoz meg nem sok kedvem van.
- Sziasztok, tudom, hogy eltévesztettem a szobát, de a lányok még nem jöttek vissza és nincs kulcsom. Aludhatnék veletek? - kérdezem teljesen ártatlanul, és úgy hazudok, mint a vízfolyás. Egyedül csak én tudom, hogy mi az igazság, hogy azt se tudom merre vagyok arccal, nem hogy a szobám merre van. De még mielőtt válaszolhatnának, valaki karon ragad és erőnek erejével húz ki onnan, az ajtó csattan mögöttem. Minek van ez még itt, ha nem akar engem? Minek rángat magával, és minek mondja, hogy mellette aludhatok?
- Miért csinálod ezt? Mindig bántasz.. De megértettem, hogy már nem akarsz, majd alszok valahol.. - válaszolom akadozva. Utálom, mikor így beszél, mikor ingerült és mély barázdákat növeszt a homlokára. Utákom a tudatot, hogy ez mind miattam van. Megoldottam volna egyedül is, nem kellett volna behúznia magával a sötét szobába, hogy aztán szorosan mögötte totyogva elbotorkáljunk az ágyáig. A kabátomat nemis tudom, hol dobtam el, ment vele a sapkám meg a sálam is. Aztán mikor érzem, hogy megáll hirtelen, egy kicsit hezitálok. Az ujjaimmal játszom, miközben próbálom tartani a szám, kiegészítve azzal is a kérését, hogy nem csak nem kérdezek, de nem is szólok semmit. Teljes némaságba burkolózom és akkor követem csak a példáját, mikor hallom hogy leveszi a nadrágját. Nincs nálam alvós szett, szóval csak lefejtem a derekamra aggatott ingemet, lerúgom a bakancsomat is valahová és már a nadrágomat is húzom le, mikor az egyensúlyvesztéstől nem túl kecsesen az ágyra huppanok. Így viszont sokkal könnyebben fejtem le magamról, bár biztos sokáig tart, tovább mint neki. Azt se figyelem, hogy ezt hova dobom, de az ujjatlanom marad, csak a melltartómat kapcsolom ki és húzom ki alóla. Egy kicsit zavarban vagyok, mikor beljebb araszolok az ágyon, a számba harapok, nehogy kinyissam... Csöndet kért, vagy valami egészen hasonlót. Mégis érzem a feszültséget a levegőben. Most mérges rám, Mérges azért, mert én akarom őt? Mert sokkal többet is akarnék, mint amit kaphatok tőle?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:06

Nem tudom mit válaszolhatnék a kérdésére, amivel ne bántanám őt meg. Nem akarom hitegetni, nem akarom hogy többet gondoljon annál, ami. De határozottan lázba hoz, nem is tagadhatnám le, hogy nem. Hálás vagyok azért, hogy nem faggatózik, csak követ, jön utánam szó nélkül. De mèg mindig bennem a bűntudat, hogy nem hagyhatnám itt őt. Persze mint az előbb belecsöppen egy vadidegen társaságba és amilyen közvetlen most még olyanba vinnék bele, amit később megbánna. Megbánta azt is, hogy lefeküdt velem, pedig engem ismer. Nem úgy mint akit igazán ismernie kellene, de mint az odztálytársát, igen. Most annyira távolinak tűnik az a bál, amikor mèg semmivel nem tudtuk tönkre tenni ez a.... igazából fogalmam sincs mit. Nem mondanám, hogy lenne bármi köztünk, mègis úgy vonz, mint még soha senki. Megőrjít, hogy ennyire fel tud hergelni.
Mint a kémek, úgy lopakodjuk, törjük át magunkat a sötèt szobán, ahol aztán egy pillanatig sem várakozok azzal, hogy megszabaduljak a cuccaimtól. Nem akarok belegondolni, hogy ő is épp így tesz, csak elterelem a gondolataimqt. Minden megyek már megint bele, pedig csak flelnem kellene neki. De itt alszik csak, mi rossz lehetne ebből? Mint a legutóbbi? Nem történhet meg, nem tehetem meg vele. Mégis az a franc igazságérzetem....
Az alsó meghagyom, noha olyan mint Ádámnak a falevél, van de minek. Én is kitapogatom az ágyat, hogy aztán befeküdhessek.az ágy kisebb, mint emlékeztem, mert hamar megtalálom őt is. Mégsem fordulok az oldalamra, szembe vele. Csak fekszem, lélegzek mélyeket ès igyekszem nem rá vetődni. Pedig megbódít a közelsége, az édeskés illata, a fejembe tódul mondat, amivel nekem az este dorombolt és a fejem tompán lüktet. Hozzá érek. Csak a vállammal, majd kezem a karjára téved.
- nehezen tudom visszafogni magam most, nem tudom azt mondani, hogy nem kívánlak egész este és tennèk meg olyat, amit megbánunk. Mert mások vagyunk, én a pillanatnak élek, te pedig nem. De... tudod attól még egészen bírlak.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:07

Kellemetlenül érzem magam, rosszul érint az indulata, hogy azt érezteti, nem akar tőlem semmit. De az előbb még úgy csókolt... Mással is így teszi? Nem is volt olyan különleges? Nem csak én kapom ezt tőle, hanem bárki más is, aki kiprovokálja? Naív vagyok, mert különlegesnek hittem magam. Utánam jött, teljesen biztos voltam benne, hogy azért, mert velem akar lenni, aztán csak visszaráncigált. Most meg úgy viselkedik velem, mint egy jégcsap. Csak magamra húzom a takarót, megosztom vele is, ennyire nem vagyok önző, pedig nagyon fázós vagyok, ez meg kicsi, úgyhogy oldalra fordulva a falnak háttal fekszem le. Történetesen pont látom a vonásait abban a leheletnyi fényben, ami beszűrődik, hallom ahogy levegőt vesz, érzem, ahogy hozzám ér a sötétben. Csak csukott szemmel élvezem az érintést, a bőrének férfias illatát. Olyan közel van, hozzá akarok érni, megint birtokba venni és el se ereszteni reggelig. Sőt, még akkor se. És talán ő sem annyira közömbös, mint amennyire mutatja.
- Akkor ne fogd vissza magad.. Tudom, hogy össze fogod törni a szívemet, de így is akarlak. - suttogom felé, ajkaim elnyílnak, nedvesen érintik meg vállát, amint puha csókot hintek a bőrére. Fekve már nem is érzem, hogy szédülnék, mintha elmúlt volna, pedig minden más maradt a régiben. A kinti hideg okozta volna?
- Mert én nem is élek igazán, Lio... Úgy irigyellek érte. Taníts meg rá, hogy csináljam. Hogy legyek elég jó neked? - simulok hozzá, közelebb is hajolok, nyomatékosításként újabb csókot adok, ezúttal közvetlenül a nyakába, kalandozó tenyerem, már a mellkasát cirógatja. Még mindig nem tettem le róla, hogy elcsábítom. Bír engem. Csak azt nem tudom, mennyire.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:07

Nem tudom eldönteni, hogy a csend inkább jótékony-e mintsem kínos, de azt hiszem inkább előbbi. Annyira nem feszengünk, csak felfújjuk, igaz? Kérdezem mindezt magamtól, de nem tudnám megmondani rá a választ. Ismét érzem a kettősséget magamban, ahogy szeretném ezt a törékeny békét megóvni és nem tovább pusztítani magam körül, mindazonáltal pokolian kívánom még mindig. Tudom, hogy én állítottam őt le odakint is és aztán nem engedtem, hogy tovább próbálkozzon. De attól még érezhető jelei vannak megtagadásomnak, ami cseppet sem könnyíti meg a helyzetet. Eszeveszettül kívánom őt, sóvárgok a csókja után, vágyom az érintésére, azt akarom, hogy érezze, mennyire lüktetek már lassan megint. De gondolataim némák maradnak számára. Hosszan, akadozva és elfúlón fújom ki a levegőt, ahogy a vállamat csókolja. Nem akarod, hogy kevésbé legyen nekem szar, igaz? Felé fordulok végre, arca a félhomály jótékony rejtekébe burkolózik, szemei csillogását mégis annyira könnyű kivennem. Pár pillanatig csak figyelem őt, hezitálok, még a levegőt is bent tartom. Nem tudom mitévő legyek, a vágy belülről marcangol szét, miközben az agyam azt diktálja folyamatosan, ugyanaz lesz a vége, mint a legutóbb.
- Én is... - suttogom alig hallhatóan, elfúló hangon. Bűn volt kimondani, mely égeti a számat, tudom, hogy ezzel csak reményt adok neki, amit nem lenne szabad. Ujjaimmal végigsimítok a karján, gyengéden cirógatva, épp csak érintve a bőrét. A kísértés annyira erős, hogy nem tudom ezt megtagadni magamtól. Mint a tiltott gyümölcs, ő most olyan nekem. Tudom, hogy valami van vele, ha nem is részeg, de mi van ha olyan tablettát is megitattak vele? Kezem az arcán állapodik végül meg.
- De vissza kell fogjam magam, mert ez nem a helyes út, neked sem. Ha most engedek a vágyaimnak, a kérésednek, akkor reggel bánni fogod és én leszek az utolsó gazember. Ennek nem így kell megtörténni. Emlékezni fogsz te erre? - nem tudom mennyit ivott és mit, de valami bitang erőset kaphatott, ami ennyire gátlástalanná tette őt. Mert hiszem, hogy ennyire akkor sem lenne, ha teljesen józan lenne.
- Miért akarsz elég jó lenni nekem?

» Hugo Saint-Claire