welcome to montreal!

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:55

Ohohó, vár minket a fehér vakítás, a forralt bor, a forró medencés bulik és a határtalan láblógatás a hosszú síelős napok után. Valami hasonló szlogennel lett meghirdetve az idei síszezon. Sokaknak ez a szünetet jelenti, négy nappal megtoldott hosszú hétvégét, ami azt jelenti, lesz egy hetem a hóban dőzsölni. Naná, hogy ott a helyem, ide csak az nem jön el, akinek pénze nincs. Ez most bunkón hangzik, de így van. Az összes gazdag gyerek itt villog, meg a stréberek, akik valami támogatást kaptak a sulitól. Ők a potenciális áldozatai általában a hóban fürdetésnek, a szobából kizárásnak, a reggelinél vajas kenyérrel pofán törlésnek. Mert ezek itt mindennaposak és Tintinnel soha nem hagytunk ki egyetlen egy alkalmat sem. Idén valami új helyre megyünk, mert nem hogy st. Moritzban nem voltam, úgy Svájcot is elkerültük. Apa szerint semmi érdekes nincs ott a jódlizáson kívül, így csak átutazóban voltunk fölötte a forgatási magángéppel. Hát az sem most volt.
Hatalmas sporttáskával és egy bőrönddel felvértezve érkezek meg a minden faszával felszerelt repülőhöz. Mert igen, repülővel óhajtunk menni. Ami azt takarja, hogy nagyjából fél óra az út határig, aztán irány Svájc. Már ezen az oldalon fel fognak tűnni a hegyek, hisz az Alpok francia része hatalmas, majdnem az összes ismertebb sípályáját ismerem. Szeretem ezt a sportot, kár, hogy többnyire szezonális. Ugyan nyáron is megmaradnak itt-ott a hósipkák, de ki a francnak van kedve olyankor fent fagyoskodni?
Apropó... hol a francban van Tintin? Akármerre pillantok, sehol. Biztos már a helyén a buszon. Tuti nekem foglalja a legjobb helyet, máshogy nem is lehet. Lassan kerülök sorra, mire leadhatom a cuccaimat sorsára hagyva. Ahogy fellépek a gép lépcsőjére ami a magasított utastérbe vezet, már kapom is le a hátizsákom. Majd jól megdobálom vele Tintint. A felismerés csak az után jön, hogy sehol nem látom a pajtit. Hé, nem erről volt szó. Mindenki nyüzsög, beszélget, van aki dobálózik, köszöntenek, de a mosolyom nem az igazi. Így nem is lesz olyan buli ez az utazás!
Kelletlenül vágom le a hátizsákom az egyik üres székre, hogy levehessem a kabátot. Akkor marad a b terv, zenét hallgatok, vagy tudja is az ég. Azért nem annyira vészes a helyzet, akad idefönt néhány olyan arc, akikkel szintúgy el tudok ökörködni. Majd megmentjük a helyzetet, hellyel, üggyel...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:56

Kétszer pakolom át a bőröndömet, ráülve cipzározom össze, de már késésben vagyok. Az utolsó utáni pillanatban keltem fel, már tegnap össze kellett volna cuccolnom, de sehogy se sikerült mindent bepakolnom úgy, hogy ne kelljen előszednem még egy bőröndöt, meg egy táskát, meg... Túl sok ruhát akarok magammal vinni.. Így viszont nincs időm anyát várni, ahogy kész vagyok, már ülök is a taxiba, nyomatékosan közlöm vele, hogy iparkodjon a csomagommal és utána csak akkor álljon meg, ha muszáj, mert le fogom késni a gépet. Kerülő úton megyünk, komolyan veszi a kérésemet, így még időben odaérek, messziről látom a többieket, feladom a bőröndömet, közben a telefon a fülemen van és csak hallgatom az edzőm kifakadását, sűrűn bólogatok, nagyokat sóhajtok, de nem hagyom magam lebeszélni róla. A bolondja azt hitte, hogy csak szivatom, mikor közöltem vele, hogy sítáborba megyek... Pedig nagyon is komolyan gondoltam. Kell egy kis nyugi, anyu, az öcsém meg minden idegesítő tényező nélkül. Nem is tervezek mást, csak deszkázni, lazítani, elfelejteni mindent, miközben meghódítom az Alpok csúcsait. Hazai pálya lesz, a régi sulival is St. Moritzba mentünk minden évben, csak akkor még Pascal is jött velem. Most megspórolok egy hetet.
- Igen, igen... Értem... - átmegyek a kapun, egyeztetem a papírokat is, a vállamra kanyarítom a kézipoggyászomat és andalogva szállok fel a repülőre. Többször is rám szólnak, amiért még mindig telefonálok, az egyik nő nem is akar tovább engedni. Mérgesen fújtatva teszem le a telefont egy utolsó rendben után, aztán megszaporázom a lépteimet, de még így is én vagyok az utolsó, aki a fedélzetre lép. A szűk kis folyosón nehezen férek el, tolakodnom kell, mert még szinte senki nem találta meg a helyét.
- Bocsánat... Elnézést... Vigyáztam.. Menj már arrébb, Fleur... - lököm meg az említettet az ülése irányába, hogy elférjek mellette meg a hatalmas csomagja mellett. Ezt engedik felhozni? Komolyan? Én miért nem tudok róla?! Áhh... Figyelem a beszállókártyámat, keresem az ülésemet, forgolódok is egy sort két morgolódás között, sikeresen neki is megyek valakinek, akin az előbbihez hasonlóan lökök egyet. Teljesen biztos, hogy osztálytárs, ismerem a kabátját, csak nem tudom honnan.. Így annyira nem is zavartatom magam, csak lábujjhegyre állva a fejem fölé ügyeskedem a táskámat, hogy a helyére tudjam pakolni, de be kell látnom, hogy még így sem igazán érem el. Térdemet a karfámra emelem, felnyomom magam, hátha több hasznát veszem a könyöktámasznak így, mint egyébként. Fel kéne adni, de nem szokásom.. Hol van ilyenkor egy stewardess, aki segít felpaszírozni oda a cuccaimat?!

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:56

Unottan nyomkodom a telefont, a kijelzőn jobbra görgetve a programok között előkeresem a zenelejátszót. Tudom, nem a legjobb elfoglaltság, de addig sem kell a szék háttámláját mereven bámulnom, ha már nem jutottam az ablakhoz. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne csak kipenderíteni bentről a gyereket, hogy oda vágódjak be szorosan és csak nézzek kifelé. Biztos vagyok benne, hogy ez sem fog sokáig így lenni, mert repülőn viszonylag hamar elalszom és csak akkor ébredek fel, ha már a kerekek zöttyennek egy hatalmasat a leszállópályán. Repülőn utazni tökéletes egy komfortos alváshoz, vagy nem is tudom mitől tör rám ilyenkor az álmosság.
Lázasan görgetni kezdek a zenék között, hátha felpakoltam az új kedvenc számaimat, de csalódottan veszem tudomásul, hogy a szokásos formámat hoztam és kibaszott lusta voltam bármit is feltolni a laptopról. Na sebaj, majd hazafelé. Már épp készülnék a fülhallgatót is a fülembe illeszteni, amikor meghallok egy ismerős hangot: Menj már arrébb, Fleur...
Először úgy igazán el sem jut a tudatomig, hogy ez kié és miért mondja, pont leszarom, ha valamelyik debil nem fér el a másiktól. Szűkös a folyosó és? Tessék tágítani egy picikét lányok. Talán akkor elfértek egymás mellett. Azonban tekintetemet teljesen bevonzza egy formás fenék úgy tőlem tíz centire. Nem tudom megállni, hogy ne szemezzek vele úgy, mintha megbabonázna, de édes istenem annyira fogni valóak. És annyira ismerősek, hogy tudom, ezt már fogtam. A hozzá társuló szőke haj pedig megerősít abban, hogy bizony ez az a nőci. És ő is jön, hát az agyam eldobom. A seggéről továbbra sem tudom levenni a szemem, főleg ahogy betérdel a karfára és... most azonnal kellene lehűtenem magam, ha nem szeretném azzal kezdeni az utat, hogy elvonulok egy zacskó jég társaságában - amit abból a mini hűtőből szedek elő - a mosdóban. Kac, kac, mindenki rajtam röhögne. Így hát csak úriember módjára felállok és oda lépek mögé, hogy egy erős lökéssel a kívánt helyre toljam a táskát. Te is hozhattál volna azért kicsivel kisebbet.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:56

Ha csak két centivel nagyobb lenne a hely odafent, nem is lenne semmi problémám, nem kéne mericskélni, mikor van éppen b ent a bőröndöm, simán belökhetném egyetlen jól irányzott mozdulattal a helyére és ráérnék leszálláskor foglalkozni azzal, hogy fogom kibányászni. Nagyon próbálkozom, esküszöm megfordul a fejemben, hogy a szomszéd ülésre állva talán elérhetem, de az épp foglalt, így nincs sok lehetőségem. Keresnem kell valakit, akinek a kompetenciái közé beletartozik az is, hogy felpattintja a kézipoggyászomat a helyére és lehetőleg mindezt mosolyogva teszi. Na de persze, hogy a személyzet ilyenkor nincs jelen.. Vagy de? A csomagom hirtelen kerül a helyére, egy kar nyúl át a vállam felett, hogy megtegye helyettem, amire én apró termetem miatt képtelen vagyok. Nagy mosollyal az arcomon fordulok hátra, lekászálódom a karfáról és ugyan eszembe jut megkérdezni, mi a fenéért nem segített már öt perccel ezelőtt, ha látta, hogy itt szórakozom vele.. De aztán nem teszem, mert a mosoly is az arcomra fagy, mikor egy ismerős mellkassal, majd arccal találom szembe magam. Erről nem volt szó, mikor az utazást hirdették, senki nem szólt arról, hogy Thibodeaux is tiszteletét teszi. Ez egészen biztos... Máskülönben nem lennénk itt most szemtől szemben és nem akarnék pánikszerűen lemenekülni a gépről.
- Na ne... Na ne... - ismételgetem a fejemet rázva. Nem véletlenül akartam magam mögött hagyni egy kicsit Párizst, ha sok időre már nem tudom, legalább így biztosítottam volna, hogy regenerálódjon a szervezetem a mindenféle megpróbáltatás miatt. merthogy ő igen is azt jelent nekem. Még mindig nem tudtam túllendülni a dolgokon, persze találkoztunk a folyosón, órákon is, de köszönésen kívül semmire sem futotta a részemről. Csoda, ha nem örülök és azon gondolkozom, vajon mennyi időm van még leszállni a gépről és .... A csomagom már rég a gép gyomrában van, nem baj, csak jusson vissza hozzám, jó fej leszek és nem csinálok botrányt.
- Meggondoltam magam, inkább leszállnék... - mondom a légiutaskísérőnek, ahogy mellénk érve kedvesen kér, hogy foglaljuk el a helyünket. A szemem sarkából látom csak, hogy épp zárul a gép ajtaja, az egyetlen menekülési utamat zárják el előlem. Miért olyan nagy kérés az, hogy... Én egyszerűen csak nem akarok a közelében lenni, el akarom felejteni az egészet, ő pedig egyáltalán nem partner ebben.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:57

Na, mi van kislány, bökd ki, ne csak azt kántáld, hogy na ne... de miért esik ez ennyire szarul? Nem szóltam hozzá eskü egy szót sem, de ha nem tolom be a táskát a helyére, még nem indulunk el időben és akkor meg az lesz a baja mindenkinek. Megkíméltem csak a csapatot egy fölösleges hisztitől. Amúgy meg mi a franc van abban a táskában, hogy ilyen nehezen ment be? Mert volt súlya, ha nem lendületből tolom meg, akkor nekem is hirtelen a csuklóm jajveszékelt volna, hogy ezt másképp kellett volna.
Tekintetem elsötétül egy pillanatra, amikor a légiutaskísérőnek mondja el a kis panaszát. Ő bizony leszáll. Hát szálljon, nem kell a hiszti, sem a dráma. De tényleg, ha ezen múlik, akkor nem fogok hozzá szólni egy büdös szót sem. Úgy fordulok vissza a helyemre, mintha azzal jelezni akarnám csak neki az elhatárolódásomat, lássa csak, nem érdekel. Bosszúsan dugom ismét be a fülembe a lejátszót és sértetten pillantok el az ablak felé. A gép elindul, a nő hangját pedig már nem is hallom, amint elindítom az első zenét ami ujjam ügyébe kerül. Remek, valami lírai szar. Gyorsan tovább is kapcsolok, miközben pár szó beszűrődik a lejátszó között a váltásközi csöndben.
- ... nyugodjon meg.... - bla és bla, gondolom a szokásos sablon, kisasszony nyugodjon meg, üljön le és csatolja be magát, a gép hamarosan felszáll. Meg hogy értse meg, ha nem indulunk el most, akkor várni kell a következő felszállási engedélyre. A gépen kitör a balhé, valaki őt a székébe rántja, gondolom a mellette ülő. Én már csak a telefont bámulom, el is feledkezek a szokásos procedúráról. Megkocogtatják a vállam, hirtelen semmit sem értve pillantok fel a dekoráns megjelenésű nőre. A füleire mutat, biztos húzzam ki.
- Uram, kapcsolja be az övét. - mondja is, mire csak egy lomha jah... után az ölembe ejtem a telefont, hogy eleget tehessek a kérésének. Az egyik tanár elöl már névsort olvas, hallgatom kik jöttek, intek, ahogy a nevemhez ér, majd ismét bedugom a fülhallgatót. A nő előre megy, elmutogatja a szokásos dolgait, beszél mellé, ez pedig már marhára nem érdekel. Körbepillantok, mindenki elnyugodott vagy épp izgatottan kémlel kifelé. A gép elindul, hamarosan már a kerekek sem lesznek a talajon és megkezdődik a téli vakáció. Hurrá... úgy érzem, hogy ennél szarabb síszünetem nem is lesz soha az életben, mint a mostani. Miért gondoltam azt, hogy majd ő is tudja kezelni a helyzetet? Baszki... de már kár utólag sírni, így is meg úgy is osztálytársak maradunk, ezt az évet ki kell húzzuk valahogy.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:57

De még mennyire, hogy meggondoltam magam. Nem akarok én vele egy hétig közös levegőt szívni, egy helyen lenni, de még csak közös fedél alatt se... Se itt, se máshol. Az iskolában is annyira elkerülöm, amennyire csak lehetőségeimhez mérten tudom. Az óráink ugyan közösek, a szünetekben felszívódom, vagy olyan társaságot keresek, akiket még csak pusztán véletlenül se keresne fel. Így volt akkor is, mikor a stréberekkel ebédeltem, bár az egy nagyon rossz húzás volt a részemről.
A mostani helyzeten viszont képtelen vagyok változtatni, hiába másznék már lefelé, becsukják az ajtót, a fedélzeten dolgozó egyenruhás nő nagyon igyekszik megnyugtatni és a helyem felé terel. Kénytelen vagyok araszolni, pedig nem akarok, látványosan nem, talán már a többieknek is feltűnik, mikor kétségbeesett arccal zöttyenek bele a székembe és nagyon igyekszem, hogy ne nézzek oldalra. Tudom ki ül a folyosó másik felén, majdnem mellettem, és nem akarom, hogy összetalálkozzon a pillantásunk. A kiengedett hajamat hagyom az arcom elé omlani, hogy mintegy függönyként takarjon előle. Nem kell neki látnia, hogy mennyire felzaklatott a tény, hogy vele együtt kell utaznom. Bár azt hiszem sejti a reakciómból, mennyire nem örülök neki. Arra készültem, hogy csak én leszek meg a deszkám, néhány nyavalyás kölyök, akiket simán elkerülök, nem foglalkozom velük, de nem léptem túl kettőnk ügyén. Olyannyira nem, hogy minden nappal egyre rosszabbul viselem az állandó jelenlétét és a látszatot, hogy úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Ugyanúgy beszél, ugyanúgy viselkedik, ugyanúgy váltakozik a seggfej és a jófej énje. Én meg egyszerre birkózom a két érzéssel, és voltaképp egyik se tetszik. Nem tudom eléggé utálni ahhoz, hogy ne vegyek róla tudomást, kedvelni meg nem akarom, mert tisztában vagyok vele, hogy mi lesz a vége. A semleges érzés meg olyan távol áll tőlem, mint amilyen magasra most emelkedni ezt a gép.
Pánikszerűen szorítom meg az övemet, kicsit meg is rántom, hogy biztonságban érezzem magam. De ugyan már, most száll fel a levegőbe egy kitudja hány tonnás szörny, sose viseltem jól.. Az ujjam elfehérednek, ahogy a karfát markolom, a kapkodó légvételem már nem is Lionak köszönhető, hanem a borzalmas érzésnek és a tudatnak, mennyire utálok én repülni. Nem akarok rosszul lenni, nem akarok hányni, csukott szemmel koncentrálok valami szépre, valami jóra, hátha eltereli a figyelmemet, de még annyira se megy, mint általában. Csak legyen már vége... Nem akarom ezt.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:57

Ujjaim a térdemen dobolnak a zene ütemére, ahogy találok egy érdekeset. Vagy kismilliószor hallgattam már, most mégis megtetszik és sikerül is általa elvonatkoztatni. Nem törődöm a felszállással, csupán érzem a nyomást, ahogy valami kissé lefelé húz, pár percig most sok száz kilósnak érzem magam, mint egy szumó birkózó, vagy annál is többnek. De tudom, a kellemetlen érzés hamar el fog múlni és nem marad más hátra, mint a gondtalan repülés egy kis alvással megspékelve.
Érdekes, most nem érzem úgy, hogy mindjárt le akarnának ragadni a szemeim. Tekintetem ismét felemelem, előre pillantok el az ülés fölött, a nőt figyelem, aki még mindig mutogat és közben mozog a szája. Nem figyelek arra, mit mond, ahogy igazából arra sem, mit mutogat. Az egyik tanár kihajol az ülésén, hátrapillant a folyosón, megragadja a figyelmét valami. Amire én is felfigyelek. Hátra sandítok, valaki épp a nyakpárnájával szórakozik, mert leejtette a földre. A marha. Jót mosolygok a helyzeten, ha nem épp felszállnánk, akkor biztos hátra is jönne a tanár. De így csak beszél hátra valamit, maradjon a helyén, csatolja vissza az övét, akármi. Megcsóválom csak a fejem, ismét lassan visszadőlök a háttámlának, de ahogy fordulok előre, figyelmemet nem tudja elkerülni a mellettem ülő szöszi merev tartása. Elég kicsit szemügyre vennem, szembeötlik, hogy amúgy retteg. Úgy kapaszkodik abba a karfába, mintha attól elmúlna ez az egész. A rázástól van vajon ez? Nem tudom, először csak úgy megpróbálok ügyet sem vetni rá. Felképelne biztosan, ha bármit próbálnék tenni, így csak visszadőlök a helyemre. Ujjaim a megszokott ütemet kezdik ütni a térdemen, majd a karfán. Nem tudom, annyira nem passzol most ez, nincs kedvem dobolni, szinte görcsösen rándulnak meg minden egyes leütésnél. Egészen addig a pillanatig, amíg abba nem hagyom, kezem a magasba emelem, kontaktot keres, odébb araszol, végül puha ruhaanyagot talál, kellemesen meleg kézfejet. Tenyerem úgy simul rá a kezére, mint a tökéletesre szabott bársony a formára. Ujjaim pedig nem erőszakosan találnak utat a tenyere felé, hogy végül a kezére szorítsak. Nem szólok semmit, még igazán rá sem nézek, de most már kereknek érzem az indulást, miközben a zene dübörög a fülemben. A pulzusom lüktetésével együtt.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:57

Mindig utáltam repülni, azért vettem részt olyan kevés külföldi versenyen, azért nem akartam külföldre menni nyaralni, mert bármennyire kárpótol is az idegen kultúra, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy egy út során egészen pontosan négyszer többször van halálfélelmem, mint ahányszor lennie kellene. Most is így van ez, a szívem veszett ütemben veri a bordáimat, kapkodva veszem a levegőt, a mellettem ülő idegen férfi rám sem hederít, a többiek se. Ezért ülök mindig anya mellett, ő megnyugtat és rendre utasítja Pascalt is, ha gúnyolódna rajtam. Hervé sincs is, anya sincs itt, apától sem kapok együttérző pillantást, mert ki tudja mi csinál, valószínűleg megint a szőlősgazdákkal tárgyal, az idei évi előrejelzések alapján próbál üzleteket kötni, de ez mindig lutri. És apu ilyenkor mindig ideges. De még az ideges arcát is jobb lenne látni, mint az előttem ülő feje búbját vagy a szemhéjamat bámulni belülről.. Egy kicsit el vagyok veszve az érzésben, egyre inkább maga alá temet a félelem, már a körmeim karistolják az amúgy elég masszív szövetet a karfán, ki akarom lyukasztani, belefúrni az ujjaimat, görcsösen szorítom, nem akarom ereszteni. Vagy inkább nem tudom ereszteni. Fogalmam sincs, egész addig, míg egy meleg érintést nem érzek a kézfejemen. Először azt hiszem, hogy a kísérő látja meg rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, csak akkor pillantok fel, mikor meg is fogja a kezem és egy percnél tovább tartja azt. Jóval tovább. Nem is kellene felnéznem ahhoz, hogy tudjam, most nem vele van dolgom, de megteszem. nem néz rám, előre mered, én meg nem értem mégis minek foglalkozik azzal, hogy nem bírom a felszállást. Gyorsan le is rázom magamról a kezét, nem akarok vele semmi kontaktot, főleg nem testit... A következő pillanatban viszont akkorát dob a szél a gépen, hogy a levegő a tüdőmben reked és szinte automatikusan nyúlok a keze után, még mielőtt lehullana az a karfája mellé. Jók a reflexeim, sőt, kifogástalanok, ezt most is bizonyítom, ahogy elkapom és hevesen megszorítom. Most már én nem nézek felé, csak kapaszkodok belé, hagyom hogy a tenyerem az övébe simuljon, ha nem húzza el. Szükségem van rá, de pokolian nehéz elismernem magam előtt is, ezért fordítom el a fejemet, és ezért hunyom be szorosan a szemeimet. Meg azért is, hogy véletlenül se tudjak a szemébe nézni.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:58

Nem kér belőlem, de ez nem lep meg. Lassan már ennél látványosabban nem is kerülhetne és már ezt Tintin is megjegyezte. Persze... neki még nem mondtam el, hisz megesketett, ha nem is adtam a szavam, de megtartottam magunknak a kettőnk titkát. Minden, ami köztünk történt, a szoba falai között maradt. Nem tudom, tudja-e, értékeli-e ezt, vagy csak élből utasít el. De nem ellenkezek. Miért tenném? Csak segíteni akartam, de nem kér belőlem. Tiszta sor, ilyen helyzetben is hagyjam magára.
A gesztus céltalanná válik, szándékom pedig zárt ajtókra talál. Eleresztem, nem erősködök, nem pillantok rá. Egy kesernyés mosoly villan át az arcomon, ahogy ellöki a kezemet magától. Nem tudom eldönteni, csak egyszerűségében esik rosszul, vagy férfiúi önérzetemnek. Csak hagyom, hagynám, hogy kezem tétova húzzam vissza a lendületből, melyet ő adott azzal a lökéssel. De mégsem ereszt. Mintha meggondolná magát, meglepetten pillantok rá, mégis habozás nélkül fogok újra a kezére, ahogy kényelmes, ahogy a helyzet adja. Tenyeremet az övére csúsztatom, ujjainkat pedig összekulcsolom. Érzem a szorításából, hogy szüksége van erre. Egy pillanatig még őt figyelem, érzem, ahogy az ér a nyakamon egyre erősebben lüktet, talán valamiféle adrenalin dolgozik, talán csak kirántott a melankóliából, ki valami ismeretlenbe. Elpillantok előre, de újra és újra a látóterembe kerül, mert nem tudom róla levenni a szemem. Ő nem fog rám nézni, ebben teljesen biztos lehetek. Egy idő után már én sem. Ismét ráz egyet a gép, ujjaim erősebben szorítanak finom bőrére, miközben hüvelykujjammal a kézfejét kezdem simogatni. Nyugalom kislány, mindjárt fent vagyunk.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:58

Tudom, hogy mennyire nem kellene engednem még csak ennyit sem, távolságot kellene tartanom, de ebben a pillanatban szükségét érzem a gesztusnak. Kell valaki, akibe kapaszkodhatok, képletesen és szó szerint is. Olyan hévvel szorítom a kezét, hogy az már talán fáj is neki, érződik rajtam a pánik meg az, hogy mennyire nem akarom ezt az egészet. Hagytak volna inkább leszállni, akkor nem lenne ilyen rossz, ilyen kellemetlen a helyzetem. Akkor azt se tudná meg senki, hogy rettegek a repüléstől. Mert így van, pár óra alatt átélem a legnagyobb félelmemet és még csak nem is tudok ellene tenni. A karja elég hosszú ahhoz, hogy áthidalja a köztünk lévő távolságot, jól esik, hogy összekulcsolja az ujjainkat, bár ezt nem ismerném el. Még magam előtt se merem, ezért nem is nézek felé, akkor pillantok csak rá a szemem sarkából, mikor megérzem simogatását a kézfejemen. Szorosan tartom, nincs köztünk semmi egyéb kapocs, most nem is jár azon a fejem, hogy mi történt köztünk, inkább azon, hogy ennek ellenére igyekszik megnyugtatni. Még mindig nem tudom hova tenni a viselkedését, egy biztos, nem hagyja, hogy megutáljam. Pedig szeretném. Most mégis hálás vagyok neki, minden dobásnál rászorítok a kezére, nem óhajtom elengendi még akkor sem, mikor a légiutaskísérő hangja csapja meg a fülemet, aki rosszallja, hogy gátoljuk a szabad közlekedést. Annyira koncentrálok, hogy közben fel sem tűnik, hogy nem emelkedünk tovább. Nem akarom elengedni a kezét, de kínos lenne, ha két órán keresztül így ücsörögnénk, szóval lassan és finoman jelzem neki, hogy most már elengedheti a kézfejemet. Nem szorítom már úgy az övét, de így is érezhető, hogy összeizzadtak a tenyereink. Vajon mire emlékeztet ez....
- Köszönöm.. - szólok halkan, vagy inkább csak motyogok, futó pillantást vetek felé, a számba harapok és talán egy kicsit ki is pirulok. Aztán csak elhúzom a kezem, a hajamat a fülem mögé tűröm vele és repülő üzemmódba helyezett telefonommal kezdek babrálni. Mintha tudnék nem rá figyelni...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:58

Dehogy eresztem el a kezét, eszem ágában sincs. Másodszorra már nem löki el a segítséget - jó hogy, ő nyúlt utána. Megnyugtat talán engem is? Vagy csak nem unatkozom? Nem tudom, csak jó most így. Talán inkább némi bűntudat dolgozik bennem, még mindig előtted a vádló tekintete, a szomorú arca, amikor elküldött, az a passzivitás, amit felém tanúsít, ahányszor csak találkozunk az osztályban, a büfében, bárhol. Igen, ez bassza az önérzetemet rendesen, mert én érdekes helyén tudom kezelni a történteket, csak ő nem. Ő akar úgy tenni, mintha amúgy nem történt volna semmi, mintha levegőnek szeretne pusztán nézni, semmi másnak. De most nem így van, nem ez történik meg. Apró elégedett félmosoly suhan át az arcomon, ahogy újra és újra csak rászorít a kezemre. Kellemetlen, talán egy picit fáj, de határozottan érezteti velem azt, hogy igen, most szüksége van rám. Ez egyelőre kellő elégtétel.
Azzal, hogy akkor szilveszter éjjel sokkal de sokkal több történt köztünk mint gondoltam volna valaha, beindított bennem valamit. Szőke és mégis vonzónak találom. Talán csak mert jó volt az ágyban, az olyan más volt. Sokkal másabb, mint amikor valaki olyat döntök meg, akiről tudom, elég egy édes szavam hozzá, róla lerepül a ruha. Ez teszi Olyt igazán vonzóvá számomra, mert ő nem hagyta sokáig. Most pedig ugyanúgy viselkedik.
Végigsimítok újra és újra a kézfején, a nő már megint itt terem, magyarázni kezd, hol érdekel engem.... csak szavad kezem emelem fel, ne ragozza túl, nem fogom elengedni a kezét, amíg nem stabilizálódik a gép. De ezt ő maga is beláthatja, amikor látja, egy újabb rázkódásnál ismét a kezemre szorít.
Nem tudom hány perce simogatom a kézfejét, amikor enged a szorításból. Érzem, annyira nedves a tenyere, tényleg halálfélelme lehetett. Repült ő már valamikor is? Ezt nem tudom egészen eldönteni. Már csak akkor húzom el a kezem, amikor teljesen elereszti. Megköszöni! El sem hiszem, hogy végre szól is hozzám. Biztató mosolyt kap és míg kezemet visszahúzom, őt figyelem. Tenyeremet nadrágomhoz nyomom, beletörlöm az izzadtságot. De még előtte vetek rá egy pillantást. Nem tudok rajta kiigazodni, egyszer elutasító, most pedig engem nézeget, mert tudom, hogy nézeget!
Nem tudnék most aludni, nyugtalanul fészkelődök a helyemen. Amint lehet, ki is csatolom magam. Pozíciót váltok, jobb lábamat keresztbe pakolom a térdemre, kis idő múlva pedig vissza. Nem köt le igazán a telefon, a zenék sem. Mikor érünk már oda?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 02:59

Egyből meg is bánom, hogy megköszöntem, az arcán szétterülő vigyortól igazán megkímélhetett volna.. De már mindegy, nem tudom meghazudtolni magam, meg a tényt se, hogy volt gyerekszobám. Anyám akkoriban még nevelni is tudott, most már hiába is próbálkozna.. De a hála azért ott munkál bennem. Nem éltem még át egyedül, örülök neki, hogy most sem volt rá szükség. És ha jobban belegondolok, inkább vele osztottam meg ezt a pillanatot, mint bárki mással. Mégis jobban örültem volna, ha nem csöppen bele. Furcsa kettősséget érzek, már attól a pillanattól kezdve, hogy realizálódott bennem, hogy közösen kell töltenünk a síszünetet. Meg akartam szabadulni tőle, ki akartam verni a fejemből, új lapot adni neki, abban a reményben, hogy tudok még a közelben lenni anélkül, hogy minduntalan csak az jutna eszembe, hogy mennyivel több volt köztünk azon az éjszakán. Örök időre megjegyeztem, hogy nem akarok több egyéjszakás kalandot. Borzalmas vagyok benne...
A repülés borzasztóan hosszúnak tűnik, pedig alig több, mint egy óra, sokkal többet fogunk mi a buszon ülni, ami Zürichből elvisz St. Moritzig, de ott legalább biztonságban tudhatom magam, és legfőképp nem kell tartanom a fel- és leszállástól sem.
Az út hátralévő részében igyekszem lefoglalni magam. Mivel a fülhallgatómat előrelátóan a kézipoggyászba csomagoltam, ami pedig nem is olyan rég Lio segítségével landolt a helyén, amit nem érek fel, így kénytelen voltam játékot keresni. Megtaláltam a telefonomon az ezer éve letöltött mahjongot és a tetrist is, legalább egy kis ideig kikapcsolom az agyam elven kezdtem játékba, és sikerült is belemerülnöm annyira, hogy csak azt vettem észre, hogy ereszkedni kezdünk. A telefon máris nem volt olyan érdekes elfoglaltság, hisz ilyenkor hiába mondják be, hogy csatoljuk az övet - amit amúgy egész út alatt nem is oldottam ki - nekem inkább a zuhanás jut eszembe a helyzetről. A repülést ímmel-ámmal, de megszokta a gyomrom, a landolás viszont sokkal jobban lesápaszt. Miért is nem jöttünk busszal?!

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:00

Nem tudom mikor sikerül elaludnom, de egy idő múlva már nem nézelődöm oldalra, nem várok semmi jelre, gesztusra, bármire. Meg szerintem az úttal nem is lesz semmi gond. A helyzethez mérten egy picit elnyújtom a lábam az előttem lévő szék alá, kicsit lejjebb csusszanok és kényelembe helyezem magam. Nem tudok ugyanúgy végigülni egy pozícióban az utazás alatt. Egy idő után azonban már zavarónak sem mondhatnám. A kellemes sötétség hívogat, beborít mindent, az álmok mezejére lépek és nem is akarok onnan visszajönni.
Arra ébredek, hogy ráz a gép. Ismét. Ja hogy szóval megérkeztünk. Mennyit aludtam? Hol járunk? Kómásan pislogok fel, ösztönösen túrok a hajamba - biztos csálén áll - majd kapcsolok, hogy be kellene csatolni az övet. Annyira lomhának és lassúnak érzem magam, hogy úgy érzem a folyosón fel-alá cirkáló nő lassított felvétellel mozdul meg és indul el hátra valami miatt. Hátra sandítok, valakinek beragadt az öve. Rángatja, mint egy őrült, azt skandálva, hogy meg fog halni, meg fog halni. Brr, viccnek is rossz lenne így egy repülőn, miközben épp landolunk. Még akkor is, ha már talán közel vagyunk a földhöz, az a néhány méter is gázos. Hátra forulok ki, pisszegek, vészjósló tekintettel nézek rá. Oda érünk, meg fogom verni, ez már egyszer biztos. Ha ennyire pánikol, minek száll gépre?
Apropó, pánik.... rögvest a szöszi jut eszembe, mert miért is ne. Vajon megint kezdődik a pánikvasút? A telefon a földön a lábánál, ő pedig megint rákövül a karfára. Ej, nem lesz ez így jó. De most háborgassam? Most nézzem csak úgy, hogy elönti a páni félelem? Neem, a legutóbbi után még mindig jövök neki eggyel, elvégre mégis csak ő vette be azt a kibaszott tablettát és festett nagyon vacakul otthon utána. Előttem a kép szinte, ahogy előre fordulok. Nem tervezem még egyszer megkísérelni, de megint a kezére fogok. Vajon ha nem nézek rá, megint odébb söpri a segítséget?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:00

Gyorsan elrepül az a kicsivel több, mint egy óra, amit rettegés helyett azzal töltök, hogy a saját rekordjaimat döntöm meg újra és újra ezekben az ostoba játékokban... Most nem vesztegetem az időm arra, hogy sipákoljak , hogy felkeljek kitúrni a táskámból a fülhallgatómat, amit akkor se érnék el, ha nagyon tollászkodnék.. Különben is, ahhoz ki kellene csatolnom az övem, még mit nem. És ha pont akkor zuhanunk le?!
Persze emiatt is csak én aggódom, a mellettem ülő férfi ölében laptop van, valami táblázattal és sok számmal, a másik oldalamon a folyosó túloldalán pedig Lio horpaszt a lehető legnagyobb nyugalomban. Irigylem, őszintén csodálom, amiért képes teljesen ellazulni és lemenni alfába. Talán egy picit engem is megnyugtat az, hogy nézem enyhén oldalra bukó fejét és elnyíló száját, ahogy békésen veszi a levegőt. Mellkasa emelkedésének ütemére én is hamar ráállok és láss csodát egész addig tudom is tartani, míg meg nem hallom azt az eszelőst valahonnan hátulról. Ezt most miért kellett?!
A telefonom kirepül a kezemből, csak remélni merem, hogy nem tört ripityára a képernyője, bár nem ez lenne az első alkalom, hogy szanaszét töröm. De azért tudnám értékelni, ha nem kéne magyarázkodnom miatta.. Vagy ha ez a hibbant befogná a száját. Hallom a kísérő tanár hangját, a légikisasszonyt is, és Lio is megébred mellettem, de akkor én már rég nem is azzal foglalkozom, mit kiabál. Sokkal inkább azzal, hogy képes vagyok pillanatok alatt én is pánikba esni. Az övem rendben, duplán ellenőriztem, az utazás alatt is végig becsatolva hagytam, fel se keltem, meg se moccantam, mintha belekövültem volna az ülésbe. Nem olyan kényelmetlen, de most kifejezetten zavaró, hogy ha eléggé hátra csúszok ahhoz, hogy már majdnem biztonságban érezzem magam, a lábam nem éri el a folyosó padlózatát. Valahogy senki se akarja, hogy ne feszüljön meg az összes idegem, amíg landolunk. Vagy mégis... Egy illanatra összerezenek, ahogy hirtelen megérzem kézfejemen a puha érintést, reflexből kapom oldalra a fejemet, a szívem hevesen kalapál, rám van írva, hogy kétségbeesett vagyok, rajta viszont semmi se látszik. Nem is fordul felém, én pedig ennek hatására némi hezitálás után tenyerébe csúsztatom az enyémet. Szorosan kapaszkodok belé, nem akarok, de mindkettőnket megkímélem most attól, hogy visszautasítom, mikor felszállásnál is egészen bevált ez a trükk. Én se nézek többet felé, csak a kezét fogom, erősen, idegesen, de hálásan, amiért nem firtatja, hogy szükségem van rá. Röhejes vagyok, egy világbajnok, aki fél a repüléstől. Miért nem félhetnék mondjuk inkább a pókoktól, mint minden normális korombeli? Az túl könnyű lenne...

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:00

Eszem ágában sincs őt kellemetlen helyzetbe hozni, amikor ennyire kiszolgáltatott valaki, felém, bárki felé. Csinált bármit, az most nem számít. Mert segítségre van szüksége és tudom, hogy most senki sem lenne ott. Tudom milyen halálra rémülni, várni az elkerülhetetlent. Amikor oltásnál megláttam a tűt, ahogy elfogott a rettegés, kivert a víz, a világot távolinak éreztem, kissé visszhangosnak, mégis fájón élesnek és csak egy valamit láttam, a tűt. Akkor sírhatnékom volt, de elszorult a torkom. Rám jött az öklendezési kényszer, mégis visszafogta valami. Egyszóval szabályosan rosszul voltam és most ezt látom rajta. Majd pont én lennék ebben előítéletes és mondani azt, hogy gyermeteg és dedós dolog az, hogy fél a repüléstől?
Egy apró mosoly kúszik az arcomra, ahogy megérzem keze melegségét, megrezzen, mégis erősen szorít rá az enyémre. Nem eresztem, eszem ágában sincs. És ugyanolyan szorosan markolom, amint ujjaimat az övéi közé fűzöm. Csak fogom, biztatva, hüvelykujjam a már bejáratott köröket rója, tudom, hogy ez már egyszer egészen megnyugtatta. És tudom, hogy most sem lesz másképp, mert nem lehet másképp. Csak várom a landolást, hogy a rázás véget érjen és az az idióta is elhallgasson. Most kedvem lenne kibaszni őt, de mégis hol?
Csak akkor eresztem el a kezét, amikor a gép már gurul. Szó nélkül csatolom ki a biztonsági övet és kelek fel a helyemről. A telefont a zsebembe süllyesztem, a fülhallgatót pedig a pólóm nyakába akasztom. A holmijáért nyúlok, én gyűrtem oda be, én is fogom kiszedni onnét. Meg amúgy is... elég csak rá pillantanom, ahogy nyújtom felé a cuccot.
- Minden okés?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:01

Nem túlzás kijelenteni, hogy én viselem legrosszabbul a repülést a bandából, hisz nem látom, hogy a többiek úgy kapkodnának a karfájuk után, mintha az életük függne tőle. Nem is hallom a hangjukat, ahogy egymást cikizik érte és jelen pillanatban az sem érdekel, hogyha engem érnek majd attrocitások emiatt, amikor leszállunk. Elvégre landolunk, csak idő kérdése, hogy megszűnjön bennem ez a feszültséget generáló, szorító bizonytalanságérzet és a helyét átvegye a megnyugvás, hogy a fejem ne zúgjon, a szívem ne verjen olyan hevesen, mintha egy kalitkába ragadt madárka verdesne, aki a szabadulását reméli. Néhány perc és a vérem már a fülemben zubog, ütemesen dobol a dobhártyámon, de így legalább elnyomja a külvilág zaját is, valószínűleg azt sem hallanám, ha valaki újra jajveszékelni kezdene, de jobb így. Jobb csak kapaszkodni a felém nyújtott karba és remélni, hogy minél hamarabb vége lesz... Aztán vége is lesz, a szemeim kipattannak, mikor megérzem, hogy a gép huppan egyet földreérkezéskor, de ez már félreélrtelmezhetetlen jele annak, hogy megérkeztünk. És pár napig nem is kell ilyen szörnyeteg közelébe jönnöm..
Akkor eszmélek csak igazán, mikor Liot látom fölém magasodni, a pólója felcsúszik, ahogy a csomagomért nyúl, nem tudom nem a hasát bámulni, pedig el kéne fordítanom a fejem. Muszáj lenne úgy tennem, mintha nem történt volna semmi. Miért megy neki ilyen jól, nekem meg... Aztán a csomag az ölemben landol, felállok vele, miközben futva nézek csak fel rá és bólintok. De a francokat okés minden velem, majd akkor ha lekerültem innen... Kivételesen nem köszönöm meg, hogy kisegített, sokkal jobban vonz a lehetőség, hogy az elsők között szálljak le a fedélzetről, és beszívhassam a friss levegőt, ami talán a tüdőmet is megnyugtatja kissé. Így is teszek, tolakszom egy kicsit, néhányan méltatlankodnak is érte, de szemtelen vagyok, amiért figyelmen kívül hagyok mindenkit. Valóban én vagyok a második, aki levágtat a lépcsőn, és mire leérek már a térdeim sem remegnek. Örülök neki, hogy ennek nem volt sok szemtanúja, a hajamat hátratúrva várom meg a csoport többi tagját, aztán az elsők között veszem át a bőröndömet is, hogy felszállhassak a buszra, ami tovább visz minket. Legalább repülni már nem kell. Ez is valami.. És most már legalább ki tudom bányászni a fülhallgatómat is a táskámból. Netezhetek, telefonálhatok, zenét hallgathatok. Mennyivel jobb ez, mint fent a felhők felett remélni, hogy az a fémváz egyben ér földet..

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:01

Megköszönni meg a Jó tündér keresztanya fogja, igaz? Már abban a pillanatban tudom, hogy minden ugyanúgy visszaáll a régi kerékvágásba, hogy megragadja a holmiját és elvonul mellettem. Nem is tudom, mint egy pipiskedő díva. Pedig most semmi olyat nem tettem, áh mindegy hagyjuk, nők. Mindjárt levisz az életről ő is, minek kellenek nekem a szüleim, amikor itt van ő is? Ahogy viselkedik velem, jó hogy nem szeretne karantént felszerelni körém, hogy ne is lásson. Tudom, hogy ez minden vágya, süt minden mozdulatából, a megnyilvánulásaiból. Direkt sokkal előrébb ül tőlem, hogy ne kelljen velem szemeznie az órákon még csak véletlenül sem. Pedig ha látná, hogy tudom, a testbeszéde mi mindenről árulkodik. Hogy a matekon árad belőle a feszültség, hogy görnyedezik a füzete fölött, szinte látom magam előtt az arcát is, ahogy stresszel, néha belefeledkezve a tollát rágcsálja. Vagy ahogy a többi órán igazából tesz rá, hogy ott van, csak valamit olvasgat ha épp nincs kedve figyelni. De igazából a kémiaórák a kellemetlenek, amikor a hatalmas pult két oldalán állunk, közöttünk csupán a csapák és csövek vannak, de amúgy teljes rálátásunk van egymásra. Miért akarod ennyire megnehezíteni a helyzetet és miért nem lenne egyszerűbb csak túllépni a történteken? Direkt utálni akar, úgy látom.
Ahogy mindenki lecsordogál a gépről, a buszt célozom meg. Minél hátrébb, annál jobb. A hátizsákommal az ölemben csusszanok be leghátulra legbelülre. Inkább az ablakon nézek ki, a napszemüveget a fejem tetejére csúsztatom. Kelleni fog, odafönt vakít a Nap, ahogy megcsillan a havon. Már csak tényleg idő kérdése és ott leszünk. Már alig várom. Tudom hogyan fog zajlani, elsők között furakodok le a többiekkel, hogy a legjobb ágyakat befoglaljuk, miközben azzal versenyzünk, hogy melyikünk jut be előbb. Ahogy megakadunk az ajtóban, mert egyszerre érünk oda, de én most már előnyben vagyok vele szemben, így könnyedén rántom hátra és szakadok be az ajtón mint egy idióta röhögés közepette. Majd minden cuccunkat, ami a kezünk ügyébe kerül, az ágyra vágjuk, hogy jelezzük, az ott a miénk, vagyis most már az enyém.
Mert a néhány óra utazás után a társaság fáradt lesz, felélénkülni pedig csak egy kis szórakozástól fogunk. Húzzuk magunkkal a többiek hangulatát, mindenki élénk lesz, ha nem is fog mindenkinek tetszeni. Egy gyereket ki is vágunk a szobából, mondván semmi keresnivalója nálunk. Hogy aztán minden cuccunkat ott hagyjunk és nyakunkba vegyük a tábort, szétnézzünk és leguríthassuk az első üveg sört. Mert ez erre nálunk így dívik már évek óta, ahányszor sítáborba megyünk. Azért Tintin faszkodásai hiányoznak. De nem ront az élményből, én pedig jól fogom érezni magam.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:01

A közérzetem sokkal jobb, valószínűleg az arcomra is van írva, hogy a légnyomáskülönbség meg a repülés puszta tudata már nem borzolja a kedélyeimet, és nem irritálja a gyomromat, ami ennek következtében hirtelen megszűnik liftezni is. A fülemben már a Spotify lejátszási listám aktuális dala dübörög, nem tudom a címét, annyira nem fog meg se az ütem, se a szöveg, hogy lehúzzam a telefonom paneljét és megnézzem rajta. Helyette csak a neten szörfözök, dobok egy üzit az edzőmnek, hogy túléltem a repülést, még véletlenül addógna... Mire elküldtem az sms-t, már mindenki a buszon van, páran elmennek mellettem, de senki nem ül le hozzám. Nem is vágyom a társaságra, ez nem csak abból látszik, hogy a fülem be van dugva és látványosan belemeredek a telefonom képernyőjébe. A testtartásom is árulkodó, lassan a szemeim is kezdenek lecsukódni, a tanár magyaráz valamit, a többiek zizegnek mellettem, mint egy felbolydult hangyaboly, én viszont nem foglalkozom velük. Csak arra kelek fel, hogy a mgötöttem ülő megrántja a székemet, sikeresen végigalszom az utat a zenével a fülemben. Üzenetem is érkezett, a telefonom rezgésére sem ébredtem meg. Csoda. Így viszont én vagyok az utolsó, aki lekecmereg a buszról és a bőröndömet húzva megindulok a szállás felé. A táj szép, a hó megcsillan a hegygerincen, egy pillanatra elámulok a vakító fehérségen, a hideg pedig végigfut a hátamon. Boldog mosoly terül szét az arcomon már akkor, mikor arra gondolok, hogy meghódítom a csúcsot és én leszek az első, aki a holnapi friss havon végigsiklik.
Figyelem a többiek elmebeteg tülekedését, szemforgatva követem őket, én nem sietek sehova, nem beszéltem meg senkivel, hogy egy szobában lennénk, így fel vagyok rá készülve, hogy a kiközösített nem nagy népszerűségnek örvendő csajok maradnak mellém, de még ezt sem bánom. Úgyis csak aludni fogunk együtt, a nap többi részében igyekszem majd úgy tenni, mintha nem is ismernék senkit közülük. Elvégre mindig ide jártunk az előző sulimmal, feltérképezem, hogy kik vannak még itt a régi bandából.
Jól tippeltem, hogy nem a legtutibb szoba jut nekem, nem is a legjobb ágy, de csak rávágom a cuccomat, kicipzározom a bőröndömet, a felszereléseimet összeszedem és úgy döntök, hogy kihagyom a szokásos köröket, meg a tanár hülye ötletét, hogy városnézésre invitáljon, és becsatlakozom azok közé, akik azon versenyeznek, hogy ki fog leghamarabb lesiklani a pályán. Ó, egy ilyen lehetőséget nem hagyhatok ki. Gyorsan szedem a lábaimat a vegyes társaság után, a felszerelés bérlésén pedig nem is kell agyalnom sokat, mikor meglátom, hogy ki áll a pultban.
- Helló, Marceeel! - húzom el a nevét és már előtte is termek, hogy megöleljem. Talán túl hirtelen és túl közvetlen vagyok, amin a többiek meg is lepődhetnek, de kivételesen nem zavartatom magam. Nem árt, ha tudatosul bennük, hogy bizony lépéselőnyben vagyok szinte hazai terepen. - Ezer éve... - mosolygok fel rá. Magasabb nálam, bár ezen nincs semmi meglepő, nálam majdnem mindenki magasabb. Miért hasonlítom mégis Liohoz azon nyomban, hogy meglátom.. Nem pillantok a hátam mögé, direkt nem. Tudom, hogy az ő tekintete mélyed most a hátamba, érzem magamon, hogy lyukat tudna vágni a testembe, de nem foglalkozom vele. Inkább a színes kis bukókat tanulmányozom át. Mekkora is a méretem?

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:01

Harmadszor ásítom el magam, ahogy a csoportvezető tanár egy térképet lobogtatva a kezében magyarázni kezd a közeli kisváros történelmi jelentőségéről. Komolyan ezt kell hallgatnunk? Mert bármennyire igyekeztünk előbb eliszkolni, elcsípett minket, hogy kötelesek vagyunk végighallgatni a mondandóját. Hát persze, majd lemegyünk oda és meghallgatjuk, hogy jódliznak egy isteneset. Nem azért jöttem ide, hogy megcsodáljam az ezredik fa építésű templom tornyát és kantáros gatyába öltözve parádézzak egy bojtos kalapban. Már siklanék a havon, messze, el innen, dönteném magamba a forralt bort és szívesebben szednék fel valakit, aki...
Nagyöleléééés, tőlem két lépésre egymás nyakába borul két csaj - hogy ne rohanjak oda - amiért lelkesen indulnának a városba, de engem nem ez érdekel. Tőlük messzebb, sokkal messzebb ugyanez történik meg egy szőkével és egy nyurga gyerekkel. Szemöldököm rögvest rosszallóan összefut. Pfej, nem is olyan rég még azt sem tusta megköszönni, hogy segítek neki, most meg vígan ugrándozik egy vadidegen nyakába. Nem is köt le már, hogy mennyire feltűnésmentesen szublimáljak a csoportból, egyenesen elindulok a bódék felé. Kell a sífelszerelésem, már ki akarom próbálni. Óhatatlan vágyamnak pedig most azonnal eleget teszek. Beállok a sorba, várok, ezek még mindig nem cuppantak le egymásról. Ott áll bent a bódénál, rögvest beljebb lép, leemel egy rózsaszín sisakot, leteszi a pultra.
- Szépségem, mit szólsz ehhez? - nyújtja át, nézegeti, még mindig csak a lábát lógatja, engem pedig most már kibaszottul irritál.
- Hé, Ken, a barbie szetted ne most álmodd meg, oké? Mások is várnak itt.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:01

Őszintén szólva nem sokat tudok erről a srácról, biztos mesélt minden évben, de nem volt olyan érdekes, hogy meg is ragadjon bennem, úgyhogy épp csak annyira emlékszem, hogy csak a síszezont tölti itt, és hogy minden évben ő válogatta össze nekem a felszerelést, amiben elég profinak tűntem. Most meg úgy állok előtte, hogy fogalmam sincs igazából mire is van szükségem, vagy mekkora kellene belőle. Nem mintha sokat nőttem volna tavaly óta, de sosem figyeltem igazán az ilyesmire, mert megtette ő helyettem.
- Klassz.. - vigyorgok vissza rá, mikor levesz a polcról egy rózsaszín sisakot. Bár már rég kinőttem a pink korszakomból, egész csinos, fehéret meg úgysem kapnék, szóval megelégszem azzal, hogy messziről fog virítani a rózsaszín fejem a pályán. Egyszerű szemüveget választok hozzá és már a deszkákat lesném, mikor meghallom Lio gúnyos hangját.
- Szeretnéd esetleg? - nyújtom felé a bukót nagy lendülettel, mert irritál, hogy megint nagy az arca. Egyszer láttam olyannak, amilyennek látni szerettem volna, aztán még egyszer, most az ideúton is,de aztán mindig visszavált arra a szemétládára, akitől legszívesebben a világból is kifutnék. Csodálkozik, hogy nem tudom, hogyan is viszonyuljak hozzá? Hogy nem tudok normálisan viselkedni, vagy egyszerűen csak úgy, mintha semmi sem történt volna? - Nem? Akkor várd ki a sorod.. - fordulok vissza a srác felé, aki egy kicsit elhűlve nézi a műsort, ahelyett, hogy egy szót is szólna. Talán a többiek se értik a viselkedésemet, sokszor én sem értem magamat. De most csak az menti meg Liot attól, hogy az arcába csapjam a hajamat, hogy sokkal magasabb nálam.
- Az a snowboard jó lesz.. - intek a fejemmel egy fényesen csillogó fekete irányába, amin rózsaszín cirádás Angel felirat virít, megnyittatom a számlámat az üzletben, aztán a hónom alá is kapom a szerzeményem és nagyot mosolyogva kifelé veszem az irányt.
- Bocs miatta.. - intézem el ennyivel Lio kirohanását, nem pillantok rá, még mindig tartom magam ahhoz, hogy én leszek az első, aki lesiklik a pályán. Mindenki más csak utánam jöhet.
- Találkozunk az esti bulin? - szól utánam, valószínűsítem, hogy csak a balhés kölyök idegrendszerét akarja egy kicsit túráztatni még a beszólásért, én meg csak vigyrogva konstatálom.
- Minden bizonnyal.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:02

Nem szoktam hozzá, hogy leoltsanak, ahhoz meg főleg nem, hogy ő visszaoltson. Hah, tudtam, hogy olyan marad, mint amilyen volt az ékszerboltban, távolságtartó és kötekedő. Majd a kötekedés maradt, ahogy tart mostanáig, jobb bizonyítéka pedig nem is lehetne ennél a megnyilvánulásnál. Bosszúsan pillantok rá, mert a szavaimat nem neki címezem. Olyan az egész, mintha ők már ezer éve ismernék egymást, meg mint akik összejárnak. Áh, vagy úgy... nem tudtam, hogy mással is kikezd, aztán meg úgy csinál, mintha mi sem történt volna. Oké, tiszta sor.
- Benézed a méreteket, kislány. - még jobban ki is húzom magam. Nem hagyom, hogy csak úgy beszóljon, ahogy azt sem, hogy az a palimadár ott vele szemben kiröhögjön. Most olyat bevernék neki azért a sunyi pillantásért.
És nem reflektál, hát az agyam eldobom. Most direkt csinálja ezt? Felbassza az agyam, aztán meg csak eloldalog. Hát persze, meg még tegyetek is rá egy lapáttal, légyszi. Nem bírom megállni, hogy megint be ne szóljak. Viszket a tenyerem, hogy csak azért is arcoskodjak.
- Javaslom, hogy három óvszert húzzál fel öregem, mert semmiben sem lehetsz biztos. - jegyzem meg gonosz mosollyal, miközben megveregetem a gyerek vállát. Vetek még egy pillantást a szöszi felé, aztán elsorolom a kívánságomat. Még mindig én vagyok az, akit ki kell szolgálni és még mindig köteles megtennie.
Aztán pedig irány a pálya, meg néhány stand, ahol csak úgy gőzölögnek a forralt borok, mindenféle ízben. Imádom végigkóstolni, imádom a száguldást itt, gondtalannak lenni és lassan le is csillapodok. Észre sem veszem, hogy mennyire hamar kezd el lemenni a nap, de hát aki jól érzi magát...
Most pedig készülődik mindenki az esti bulira, mert itt azt is szerveznek, jó kis ivászatos bulit valami helyi placcon. Alig várom, hogy mindenkit alaposabban szemügyre vehessek, aki kapható egy kis piálásra, táncra, összemelegedésre, bármire. Mert ide annyira ki sem kell öltözni, csak a szokásos hozd magad szlogen szól. Egy üveg sörrel a kezemben veszem a nyakamba a bulit és sasszézok be a táncolók közé.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:02

Mint egy tőr a hátamban, szinte érzem, ahogy a bordáim közé fúródik, levegőt venni is elfelejtek és úgy kell magamat kényszerítenem, hogy ne dermedjek le a mozdulat közben. Hogy a következő lépés is olyan természetesnek látszódjon, ne remegjen meg a szám széle, hogy hiteles legyen a látszat, mikor kinyitom a számat.
- Kapd be, Thibodeaux! - nem fordulok vissza, a szemeim elárulnák, amit a hátam nem tud. Csak a nevét ne mondtam volna.. Alig észrevehetően ugyan, de érződik, hogy a hangom elveszti az élét, aztán elcsuklik. Még egy mondatot már nem tudnék mondani. Kavarognak az érzéseim, egy épp betérni készülő utat enged nekem, én meg majdnem fel is lököm. Azon nyomban utat tör magának az első könnycsepp, aztán a következő. Nem tudom, miért sírok vagy mit siratok. Talán azt, hogy nem mentem vissza és nem töröltem képen úgy, hogy még a fogát is a pultra köpi. Talán azt, hogy másodjára is bíztam benne és megint keresztülgyalogolt rajtam. Talán mindkettőt.
Felérve első dolgom, hogy lepillantok a völgyre, a szám lassan elnyílik az elém táruló látványtól. Imádom ezt a tájat, régi ismerősként köszöntöm, lassan pásztázom végig, míg az utolsó könnycseppjeimet végleg az arcomra nem szárítja a csípős szél. Az első siklásom öröme oda. A pályán már nem friss a hó, de hallom, hogy ropog a deszka alatt, az egyik érkező engem is beterít vele, míg felcsatolom a bakancsomra a snowboardot, aztán lendületet veszek, hogy fel is álljak vele. A sisak már a fejemen, az arcomat csak még egyszer megtörlöm, a helyére igazítom a szemüvegemet és lendületet véve a következő pillanatban már siklok is. Tartom az egyensúlyomat, könnyedén szántom végig az ösvényt, amit előttem ki tudja hányan jártak már be. De mind hiába. Hiába tudom, hogy én vagyok az első a csoportban, aki meghódította a hegyet. Hiába nyertem meg ezt a futtában kötött fogadást, lélekben nem vagyok itt. Érzem, hogy az arcomba csap a levegő, hogy a fülemben süvít a szél, a táj rohan mellettem, de sem felszabadult, sem boldog nem vagyok. A lelkem ott ragadt a küszöbön, mikor kiléptem a bolt ajtaján a felszerelésemmel. Mikor Lio minden kérésem ellenére is elárulta, amiről szeretnék megfeledkezni. Minek kellett felhozni, hogy még mindig kétséges az egész szezon? Épp csak örülhetne magának csendben, hogy nem lesz 18 évesen apa. Tehetne úgy, mint eddig, mintha csak átlagos osztálytársak lennénk. Neki nem nehéz, tök érdekes, hogy egész eddig ment és épp most bukik ki belőle.
Leérve pillantom meg őket, ahogy kis csoportokban mozognak, nem csatlakozom hozzájuk, inkább egy vadidegen pároshoz társulok be harmadiknak, akikkel könnyen megtalálom a közös hangot, de hamar megunom. Nem az igazi így, nem őszinte a mosolyom, nem tudom magam mögött hagyni, pedig kellene. Rá se kéne bagóznom. Mégis túl korán adom fel a próbálkozást és viszem vissza a felszerelést, szó nélkül hagyom a pulton, úgyis tudja, hogy az enyém. Nincs kedvem se magyarázkodni, se beszélgetni, inkább csak a szobámba vonulok. Vagyis a szobánkba, ahol már javában készülnek vagy valami ahhoz hasonlót csinálnak, pedig alig kezdett el sötétedni. Egymás után kerülnek elő az üvegek, egyet a tanár el is csakliz a lányoktól, mikor bejön a nagy hangzavarra. A többiről meg nem tud. Én se tudok, amíg elő nem veszik, még az én párnám alá is dugtak egyet. De csak addig tart a meglepetés, míg a következő körben én is a kezembe nem kaparintom az üveget. Valami édes vacak, émelyítő érzés, talán második nekifutásra nem, úgyhogy iszok még egyet. Nem vagyok teljesen rendben, nem is vagyok alkoholhoz szokva, meg nem is ettem sokat a nap folyamán, de a buliba érve - ahova nem is akartam elmenni - már egyáltalán nem ez foglalkoztat. Valaki egy italt nyom a kezembe, kell egy kis idő, mire felismerem, hogy Marcel az, aki aztán mesélni is kezd valamit nagy hevesen. Nem nagyon fogom fel, de a vigyor továbbra is ott van a képemen. Nem miatta, hanem azért, mert ma bulizok, holnapra pedig kitakarítok mindenkit az életemből, aki nem odavaló.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:02

Ha nem tudnám, hogy kitört a síszünet, most teljesen elfeledkeznék arról, hogy csak idebent olvad le hamarosan a ruha, de odakint mínuszok röpködnek már. A benti társaságot ellenben ez izgatja a legkevésbé. Mire a táncolók közé lépek, már a hangulat a tetőfokára hág. Elsétálok smárolók között, valaki épp hozzám simul, de továbbállok, így ő is lekopik. Nekem még innom kell ahhoz, hogy ki is nézzek valakit magamnak. Csak a zene ritmusára lépve haladok előre a tömegben. Jobbra pillantok, megakad a szemem egy szőkén, de ő túl magas. Egy kicsivel odébb pedig széles a válla. Az ötödik szőke elhessegetése után már magamtól kérdezem meg, miért pont azokat nézem?
Alaposan meghúzom az üveget, úgy döntök inkább nem adok választ a kérdésemre, csak tovább haladok. Egy lánygyűrű kellős közepére csöppenek mint legújabb láncszem, akik rögvest rám cuppannak. Ezaz csajok, nyomjátok. Legyen csak szép az estém. Nem is győzöm kihasználni az alkalmat, hogy megtáncoltassam őket. De hamar tovább billenek rajtuk. Nem vágyom ekkora csajkoszorúra, az üvegem pedig kifogy. A túlsó végében felállított - miféle okos találta ezt ki? - pulthoz sétálok, ahol kikérek még egy üveget hogy ez is milyen kurvadrága. Mellettem már ketten tablettával tolják, fogalmam sincs épp mivel. A tanárok nincsenek itt, biztos letipliztek a városba vacsorázni, vagy durmolnak. Nem is érdekel, én nem kérek az ilyen estéből. Jól akarom csak kicsit érezni magam, ha pedig buli, akkor arról én nem hiányozhatok. De nem ám, nem úgy mint Tintin haverom, aki képes volt kihagyni a síszünetet. Mégis miféle kifogást fog találni? A nője nem akart eljönni? Pfej, én ha egyszer becsajozok, esküszöm ilyen kifogással nem fogok élni. Nem pincsi akarok lenni, hanem férfi.
A tömeget figyelem, elég fülledt van itt, a levegő is bent rekedt. Megpillantom a szöszit, megint azzal a fickóval van. Torz grimasz ül ki az arcomra, megfordul a fejemben, hogy oda megyek, de inkább mégsem. Nem is tudom volt Oly hangjában valami... szomorú. Talán picit elvetettem a sulykot. Lehet nem kellett volna, de most már mindegy. Úgysincs semmi közünk egymáshoz, nem? Mit számít, hogy mit mondtam?
Ellazulok inkább ismét, ellenkező irányba vetem magam, észre sem veszem, hogy most senki nem is érdekel, csak végigaraszolok a tömegen. Légszomjam támad, fullasztó a tömeg, a zene, a forróság. A ruhamegőrzőhöz lépek, kikérem a kabátot, hogy egy mozdulattal magamra kanyarítsam. A farzsebemre tapintok, ujjam ütközik az öngyújtóval, laza mozdulattal húzom ki onnét, majd egy szál cigit keresek a belső zsebben. Mindig ide rakom, mert sosem lehet tudni, ki akar keresgélni. A cigi pedig kapós dolog. Az egyik közeli asztalnak támaszkodok, ahogy meggyújtom a cigit. A számba veszem, megszívom. A kabátot pedig összébb húzom magamon. El is felejtettem, hogy idefönt a hegyekben gecihideg van. Néhányan még vannak is itt, így csöndről ne nagyon álmodjunk. Na meg a zene is kihallatszik. Figyelem, ahogy a bentről kiáradó levegő mennyire hullámzik a kifelé pislákoló fényben. Egy rakás szar ez a buli, összecsődítettek mindenkit és még a pia is drága. Inkább alszok, épp elég volt, hogy az a kretén kibasszon velem és a sítalp a cipőmre szoruljon, mert eggyel kisebbet adott hozzá. Nagyszerű, mit ne mondjak. Direkt megmondtam, hogy negyvenhatos kell. Ha normálisan kiszolgál, akkor nem bukfencezek egyet, mert beszorul a lábam és nem ez vonja el a figyelmem. Mindegy, majd holnap kirángatom a pultból és megcsókoltatom vele a cipőm talpát.

Tárgy: Re: Saint Moritz - l x o Szomb. 14 Nov. 2020, 03:02

Ugrálok és táncolok, dobálom a hajamat és élvezem az estét. Előttem és mögöttem is, meg mindenhol vannak, olykor csak homályosan látom őket, de még elég stabil vagyok, jó, hogy nem magassarkút vettem. Mi több, nem is hoztam, ide nem kell, nem azért jöttem, nem is öltöztem ki, pedig néhányan itt rázzák magukat egy szál kis selyemtoppban. El se tudom képzelni, mennyire fáznék benne, még ebben a melegben is. Már nem most, most elég melegem van ahhoz, hogy a kardigánként szolgáló kockás ingemet a derekamra kössem és ujjatlan felsőben fussak neki a következő számnak. Közben talán magamra is löttyen az italom, amit gyorsan kiiszok. A következő meg azon nyomban landol a kezemben. Megint nem látom, hogy kitől kapom, csak emelek rajta egy kicsit jelezve, hogy bárki is vagy, köszi, hogy hozzájárulsz az estémhez. Marcel is hamar rámtalál, sokat mesél, én annál kevésbé figyelek rá. Már tudom, hogy pont ezért nem tudok róla semmit. Sosem kötötte le annyira az érdelődésemet, hogy igazán meg is hallgassam, így jobb híján csak táncolok vele. Aztán táncolok vele. Meg még táncolunk is. Nem tudom, hogy köt ki a számon, de szinte erőszakkal csókol meg és húz magához, nekem meg szinte ívbe hajlik a hátam, ahogy próbálok elhajolni előle. Szabad kezemet mellkasára támasztom, nem akarom én ezt az egészet, sokat ittam, és egyébként is rossz emlékeket ébreszt bennem. Vagyis nem teljesen rosszat, csak... Fájdalmasat, inkább. Elszakadok tőle, még bocsánatot is kérek, amiért lelépek, de jobb most eltűnni, mielőtt még valami nagyon félrecsúszna. Én nem ezért jöttem ide, sőt. Igazából amiért jöttem az már az első nap megdőlt, mikor Liot megpillantottam a fedélzeten. Le kéne zárni, el kéne engedni vagy inkább elfogadni, hogy a semmi az semmi marad, ő meg ugyanolyan seggfej, mint volt. Csodák még mindig nincsenek. A poharamat egy másik lány markába csúsztatom, aztán ügyesen kezdek lavírozni a tömegben, hogy kikérjem a kabátomat. Ebben a városban összesen nincs annyi ember, mint aki most itt tobzódik, nem hiszem el, hogy szinte át kell nyomakodnom magam az emberek között, pedig így van. Nagy nehezen érek csak el a ruhatárig, ahol majdnem a pulra hanyatlok hirtelenjében, túl nagy lendülettel érkezem. Csak bocsánatkérően pillantok rájuk, elkérem a kabátomat, a sapkámat is a fejemre húzom és a küszöbön úgy torpanok meg, mintha csak falnak ütköznék. Az izzadt homlokomat megcsapja az éjszakai szél, a hó is esik, a hol is szépen világítja meg az égboltot, én viszont nem akarok maradni, csak egy kéz akar maradásra ösztönözni, ami elkapja a csuklómat és nem ereszt. Aztán még ránt is rajtam egyet, így kerülök a bejárati ajtó mellé, de háttal a falnak és már közelítene is felém.
- Marcel, kértelek, hogy ezt ne... - hajolok oldalra, kiszakadnék a béklyóból, de megcsúszik a talpam alatt a hó, így inkább hátra esek. A hideg valamelyest kijózanít, de a nyelvem még mindig lassan forog. - Azt mondtam, hogy nem akarom... - lökök rajta egyet kétségbeesetten. Melyik része nem volt világos? Tutira sokat ittam, de el tudom ismételni, ha nem hallotta kristálytisztán.

» Hugo Saint-Claire