welcome to montreal!

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Tényleg igyekszik. A tegnapi után a mai énje ég és föld. Remélem, személyiségbetegségben azért nem szenved, az elég furcsán venné ki magát egy szanatóriumban. A végén még kiderülne, hogy valójában ő is egy beteg, csak velem hiteti el, hogy az ápolók sorát erősíti. A gondolatot persze merő szórakozottság ihleti, vagyis az, hogy a kezdeti bezárkózó, magam elé meredős napokat leszámítva, most már kezdek masszívan unatkozni idebent. Ami részben jót jelent, ezt én is tudom. Végre minimálisan érdekel valami a külvilágból, de annyira mégsem, hogy ezen az állapoton változtatni is akarjak.
Egyedül talán annyit tettem, hogy nagy kegyesen megengedtem, hogy itt maradjon, persze, főleg az alkoholos üvegekért cserébe, és azt is nagy szájhúzások kíséretében, de azért valamennyire elmondható, hogy én is igyekszem. Még ha ez csak abban nyilvánul is meg, hogy nem parancsolom ki az ajtó túloldalára.
- Valahogy nekem is ki kell tapogatnom, hogy kivel állok szemben. – Nem tiltakozom a vád ellen, miszerint épp a határait pedzegetem, de igazából nem tudom, hogy tényleg így van-e. Fogalmam sincs, hogy utóbbi két mondatot miért mondtam neki, át se gondoltam, de ez alapján tényleg olyan, mintha cicáznék vele, pedig nem állt szándékomban.
A kérdésem mintha meglepetésként érné, pedig az emberek többsége szerintem tett már olyat, vagy vállalt már el olyasmit pénz miatt, amire utólag nem annyira büszke. Még én is.
- Nincsenek hazugságvizsgáló képességeim, de szerintem ez most nem volt igaz – sandítok fel rá alulról, ahogy az asztalon keresztül a szemébe nézek.
- Akkor mi a te kenyered? – kérdezek vissza, mikor azt mondja, hogy a szerelem egész biztosan nem. Megvárom a választ, csak azután toldom hozzá, hogy mit gondolok erről. – Szerintem ez nem így működik. Maximum arról dönthetsz, hogy keresed, vagy nem keresed, egyébként nem nagyon van beleszólása az embernek. Ha akarattal lehetne irányítani, a világ nagy tragédiáinak fele nem történt volna meg – mosolyodom el a végére a kissé szarkasztikusra sikeredett példán. Szeretjük azt hinni, hogy mindent mi irányítunk, aztán tessék, elég egy repülőbaleset.
Jó hülye vagyok, de nem akarom a whiskyre fogni, anélkül is szanaszét vannak a gondolataim, néha már azt sem tudom, mit mondok ki hangosan, és mit nem. Nem akartam ekkora labdát adni neki, eddig is azzal fárasztott, hogy miért nem nyitok a nők felé. Persze, le is csapja, de nem hibáztatom, én is ezt tenném.
- És mégis hogyan? – Nem igazán ismerkedtem össze a többiekkel, és annyira nincs is szándékomban. Ha erre céloz. De nem hiszem. Inkább magára, és ez esetben a kérdésem csak még relevánsabb. Hogyan akar inspirálni az írásra?
Az aláírás-témát már inkább nem csavarom tovább, csak iszom rá egy pohárral. Nem tudom, azt akarja-e kiprovokálni belőlem, hogy nézzük meg, hogy hova mi fér rá. Erre ugyanis hiába vár, annyira még nem ittam K.O.-ra magam.
Mellém sétál, nekem pedig egész nagy lesz a kísértés, hogy az ablakon kívüli táj helyett inkább ránézzek. Mintha zavarna egy kicsit, hogy a közelemben, ám a látóteremen kívül van, de végül uralkodok rajta. Nem akarok ettől is jobban paranoiás lenni. Bőven elég a látomásaim elől menekülni. Igyekszem el is terelni erről a figyelmem, a mondata pedig épp kapóra jön.
- Ez esetben tényleg jobb, ha egyedül mész – fűzöm hozzá halvány mosollyal, már-már szórakozottan ezen a pompás öngólon. Már ha még mindig az a terve, hogy rá akar beszélni a közös úszkálásra.
Az ablaktól hamar eljutunk az ágyig, amin kiterülök, mint egy hal, ha már úgyis ezt a hasonlatot feszegetjük. A masszírozás jól esne, akár fel is vehetnénk az állandó kezelési programok közé, ha nem a thai boksz edzés nyomai miatt történne. Jobb is, hogy beszélgetünk közben, mert legalább eltereli a figyelmemet a fájdalomtól.
- Persze, hogy létezik, különben nem lennének átvert emberek. Ha pedig állandóan gyanakszol, ugyanúgy megmérgezi a dolgot. Nem érdemes – vágom rá, amint felteszi a kérdést. – A fontos talán az, hogy tényleg ismerd a másikat, és ne csak úgy gondold, hogy ismered.
Azt hiszem, ez az a pont, mikor érzem, hogy berúgtam. Nem szoktam ennyit beszélni. Pláne ilyesmiről. Pedig, az utóbbi időben folyamatosan részeg vagyok, nem értem, most mi történik másképp.
A kérdésén elmosolyodom, a hozzátoldáson pedig még inkább. Nem rossz.
- Inkább fogalmazzunk úgy, hogy elviselhetőbb legyen, amit művelsz velem. – És ezt most főleg a gyógykezelésére értem. Azt hiszem. Ahogy az alkohol köde, minden észlelhető fokozatosságot mellőzve, egyszer csak rám ereszkedik, a tekintetem csillogóbbá válik, a pillantásaim hosszabbakká. Ez a cápa-hasonlat pedig, ahogy előadja, hirtelen túlságosan viccessé ahhoz, hogy ne nevessem el magam én is röviden.
- Minden cápa csendben úszkál a tengerben – tartom azért fontosnak leszögezni ezt a tényt, de a bujkáló mosoly még mindig az arcomon ül. A kezét viszont lehámozom magamról, mielőtt olyan területre merészkedne, ahová nem ajánlatos. Kicsit forog velem a szoba, úgyhogy inkább hátradőlök a párnára, de hamar kiderül, hogy ez mégsem volt olyan jó ötlet. Hirtelen olyan álmosság tör rám, hogy nehéz nyitva tartanom a szemem. Megdörzsölöm az arcom, a mozdulattól pedig rájövök, hogy ez csak részben a whisky műve – jó, azért nagyobb részben –, nem tudom, képzelődöm-e, de ez a krém, mintha ólomsúlyúvá tette volna a tagjaimat.
- Mmh – adok ki egy halk, nyögésszerű hangot, mikor azt kérdi, mit akarok csinálni. – Mindegy, csak ne hagyj elaludni. – Mert akkor jönnek az álmok, a látomások, és a rémképek, amitől bármi jobbnak tűnik jelen helyzetben.
- Mi? – kérdezek vissza a továbbiakra, mert nem egészen értem, hogy mi a problémája. Nem fogja fel az agyam ezeket a bonyolult alternatívákat, szóval csak pislogok kettőt, ahogy pedig felnézek rá, még jobban összezavarodom.
- Már Briana vagy, vagy még Lis? – mormolom halkan. Esküszöm, nem tudok különbséget tenni. Máris elaludtam volna? Vagy ez még az ébrenlét határa?

Lisette & Rhydian

Biztos az én érzékeim csalnak, de nekem úgy tűnik, hogy Rhydian nagyon is ütögeti itt nekem a labdát. Persze az is egyértelmű, hogy ő ezt nem így érzékeli, csak valahogy így jön ki a lépés. Önszántából egész biztos nem csinálná, annyira azért még nem vagyunk jó viszonyban. A megjegyzésére csak szélesen elmosolyodom. Hát jól van, tapogasson csak. A szó minden értelmében, egész nyugodtan.
Nem mondom, egy kicsit tényleg megáll bennem az ütő, mikor arra terelődik a téma, hogy ki és mit tett meg pénz miatt az életben. Lehet, hogy ez még az arcomra is kiül, megpróbálom terelni a témát hamar. Ha nem arra asszociálok csak, amit éppen most is teszek, akkor persze, volt már, pont mielőtt ideutaztam Párizsból. Valahogy pénzt kellett szereznem az útra meg arra, hogy itt se haljak éhen a kezdetekben. Tudtam, kihez kell fordulni, hogy be tudjak kerülni azokba a berkekbe rövid időre, akik fizettek, mint a katonatiszt. Na de ez az, amit soha senki nem fog megtudni rólam, főleg nem ő.
- Lehet, hogy nem mondtam igazat – hagyom rá, nem akarom ezt a témát tovább bolygatni és remélem, ő is érzi, hogy ez nem az a terep, amiről hosszasan szeretnék elcsevegni.
A szerelemmel kapcsolatban eddig tényleg nem volt szerencsém, a kérdésére azonban elgondolkodom. Mi az én kenyerem? Hm.
- A mások agyára menés – vágom rá, mielőtt még végig gondolnám, de aztán komolyra fordítom a szót. – Talán a kitartás, a küzdés – vonok vállat. Sokszor kellett már a padlóról felállnom, tényleg talán egy kezemen nem tudom megszámolni, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy az életem egy szenvedés lett volna, mert nem így van. Általában meg tudom fogni a dolgok pozitív oldalát.
- Igen, ez valóban igaz – mosolyodom el. A tragédiák nagy részéért a szerelem és a nők a felelősek.
Azt, hogy miként akarom inspirálni az írásra, még fogalmam sincs.
- Először azt kellene tudnom, hogy milyen stílusú könyveket írsz. Nem ugyanúgy inspirálnék egy romantikus, erotikus regényhez, mint egy kalandhoz. De sosem voltam még múzsa, ki tudja, talán kipróbálom. – Ha engedi. Ha hajlandó lesz újra nyitni az írás felé. Ha majd elolvastam a könyvét.
Rámosolygok vállat vonva, ahogy megállok az ablak mellett. Kifelé bámulok és mikor rögtön rávágja, hogy akkor jobb, ha egyedül megyek, gondolatban már fejbe is csapom magam, amiért ekkora baklövést vétettem, de azért kiröhögöm magam.
- Szerintem te is élveznéd pedig, a te szemszögedből lehet jobban, mint a tegnapit, de nem erősködöm. Egyedül is elleszek – hagyom rá, de míg az ágy felé sétálok, megköszörülöm a torkom. – Bezzeg én meg védjelek meg az egyedülléttől – köhécselek mosolyogva, de elég halkan mondtam, így lehet, hogy nem is hallotta, inkább csak magamnak mormoltam el.
Nem gondoltam, hogy a kérdésemre majd ilyen jó kis filozofikus választ kapok, és egyelőre nem is tudom, hogy most azért ilyen közlékeny, mert végre megnyílt vagy csak kezd beütni nála az alkohol, de elég rendesen. Az utóbbira tippelek.
- Szerintem te totál részeg vagy, Rhyd – adok is hangot a fejemben formálódó ténynek. – Ettől függetlenül meg kell hagynom, hogy még így is értelmes pasi vagy – mosolyodom el szélesen és még mindig bolygatom a témát egy kicsit. – És szerinted mennyi idő kell ahhoz, hogy megismerj egy embert rendesen? – Szerintem ez nem időhöz kötött. Cornelt így utólag tudom, hogy évek alatt abszolút nem sikerült megismernem, de volt ember, akit két hét alatt úgy éreztem, már évek óta. Nagyon érdekes dolog ez.
- Mit művelek? – kérdezem érdeklődve, miközben éppen felette vagyok és lassan modulok le róla, hogy aztán mellé heveredhessek.
- De te az a tipikus mogorva lennél. Még a zenét is hallom a fülemben. Düdüdüdüdüdüdüdü – hullámzik a kézfejem jobbra-balra, és bele is bökök az oldalába, aztán én sem bírom már röhögés nélkül.
- Baszki ne aludj, nem azért vagyok itt, hogy őrizzem az álmod, mellesleg csakhogy tudd, az alvás nem számít bele az időbe – közlöm a tényeket, majd oldalra fordulok, hogy szembe kerülhessek vele úgy, hogy körülbelül tíz centi van csak köztünk. Szélesen ekvigyorodom a kómás fejére és az értetlenkedésére.
- Semmi – motyogom, majd leveszem a felsőm és csak melltartó ab fekszem vissza mellé. Csupacsipke, fekete. Kérdésére csak a szemébe nézek.
- Szerinted? – Ugyan biztosan nem tudom, hogy Brienek milyen típusú fehérneműk voltak a zsánerei, de amennyire emlékszem, inkább a fehér volt az ő színe és nem az átlátszó csipke. A fiókban is zömében ilyet találtam, de csak egyet-kettőt, nyilván a legtöbbet magával vitte. – Meg tudsz különböztetni, ha rendesen belegondolsz – mondom halkan, megnyalva az ajkam. – Csak nézz végig rajtam a szememtől lefelé indulva. – Igazából már ott talál különbséget, ha jobban megnézi, ugyanis az én jobb szememben van egy barna folt is. Brieében nem volt. Szépen lassan haladva pedig több különbség is fellelhető. Szándékosan nem segítek neki, ezzel néhány bensőséges percet is szerezhetek magunknak.

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Nem csak lehet, hanem egész biztos, hogy nem mondott igazat. Beletrafáltam volna valamibe? Nagyon furcsa, hogy erre most nem harap rá, nem viccelődik, és nem kezd el kérdezgetni. De ami a legérdekesebb, hogy ez a mondat nélkülöz mindenféle – tőle egyébként már-már állandónak számító – játékos hanglejtést, vagy titokzatos pillantást. Mintha azt látnám rajta, hogy próbál minél hamarabb túlevickélni a témán.
Érdekes. Ez az első, amiről ő nem akar beszélgetni. De nem is piszkálom jobban a témát, mindenkinek joga van a saját titkaihoz. Ha ennyire mélyen van, valószínűleg nem is akarnám tudni.
A kérdésemre nem úgy válaszol, mint amire számítok. Azt mondta, nem kenyere a szerelembe esés. Ez alapján, valószínű, a kapcsolatokban sem hisz, ergó talán megérteni sem nagyon tudja, miért szenvedek ilyen kutyául. A tanácsai alapján, hogy miért nem nyitok máris, jobban a nők felé, ez mondjuk, abszolút látszik is. Arra lettem volna kíváncsi, hogy akkor mégis mit gondol erről a témáról. Bárki, aki kékszemű és meghívja egy italra? Nem ismerem a kórházközi viszonyokat, de nem tartom olyan elképzelhetetlennek, hogy a doktorok is innen szemezgetnek maguknak. A tegnap éjjel alapján nem olyan típusnak tűnik, aki visszautasítaná ezt a fajta közeledést. Ajánlatokat pedig egész biztosan kap. A löttyedt combjait leszámítva, nem néz ki olyan rosszul, gondolok vissza erre az ominózus jelenetre, mikor képes voltam kimondani ezt a mondatot. Ó, egek. Mennyire felidegesített. Nem is emlékszem, hogy voltam-e életem során ennyire kikészülve valakitől. Szóval, mikor azt mondja, hogy a mások agyára menés, nem tiltakozom.
- Ezt abszolút meg tudom erősíteni – bólintok, és meg is dörzsölöm a homlokom, hogy elűzzem belőle a sorra felbukkanó emlékfoszlányokat. A kitartás, küzdést nem tudom. Erről az oldaláról nem ismerem, de miután másodszor is hárítja a témát, inkább ezt is elengedem. Talán jobb is, én sem szívesen feszegetem a Brianához kötődő dolgokat. Úgy látszik, az ital ma este ezt hozza ki belőlem, hogy a megszokottnál jobban igénylem a kommunikációt.
- Megnyugtatlak, nem írok sem romantikus, sem erotikus regényeket – szögezem le szinte azonnal. Még az kéne. Most jövök csak rá, hogy lehet, sokkal jobban félreértette az előző mondatomat, mint ahogy azt én gondoltam. – Az inspirációt csak úgy értetem, hogy… Ezt nehéz elmagyarázni – törik bele a bicskám elsőre, és bele is túrok a hajamba. – Hogy megérint a története. Kivált belőlem valamit, ami miatt másokhoz is el akarom juttatni. A saját szűrőmön és gondolataimon keresztül.
Ez sem pontos, de így már talán megteszi. Fogalmam sincs, hogy miért magyarázom ezt neki. – De nem akarlak ezzel untatni – teszem hozzá, mielőtt még rajta látnám azt, hogy ez a süketelés már bőven nem érdekli. Az utolsó mondata viszont még elgondolkodtat valamin.
- Ahhoz, hogy múzsa legyél, pont azokról kellene beszélned, amiket eddig elhallgattál előlem. – A hangom csendesen zeng a falak között, már az ablaknál vagyok, nem is nézek rá. És igazából választ sem várok. Csak azt akartam, hogy tudja.
Persze. A tavas fürdőzést biztos, hogy élvezném. Erre a tegnap a legjobb példa. De attól függetlenül, hogy elég kétkedő arcot vágok, nem kommentálom. A fülem elég jó, szóval tökéletesen hallom az elejtett megjegyzését is, amire fel is mozdul a szemöldököm.
- Nem kell megvédeni semmitől. Elég, ha piám van. Az bőven elegendő. – Nem szeretem, ha azt érzékeltetik velem, hogy szükségem van valamire. Az a gyengeség jele. Felőlem, akármikor leléphet. Ezt a beszélgetős-fizetséget sem én erőltettem.
De nem puffogok sokáig ezen, a fájdalom, az újabb pohár whiskyk, és a felvetett téma hamar eltereli a figyelmem. És lassan azt is érzem, hogy sok lett. Elértem, amit akartam, de ezzel együtt ki is ütöttem magam.
- Dehogy vagyok részeg – ellenkezem azért, mindjárt elmúlik úgyis. Értelmes lennék? Ez jó tudni. – Épp csak az őrület mezsgyéjén egyensúlyozok – teszem hozzá, még sosem mondtam ki ilyen konkrétan. És baromira félek tőle, hogy mi lesz, ha átbillenek a másik oldalra. Azt mondják, onnan már nincs visszatérés.
- Nem tudom, ez változó – dörzsölöm meg a homlokom. – Van, amikor öt év is kevés. De van, akinél már pár nap után úgy érzed, mintha mindig is ismerted volna. – Mint Brianánál. Sosem felejtem el, mikor benyitottam hozzá, hogy adja ki a könyveimet, és kis híján kidobatott, de azért kicsikartam belőle egy randevút.
- Ezt ne tőlem kérdezd. – Káoszt teremt. Pedig már olyan kényelmesen berendezkedtem az egyhangú letargiában. Felnézek rá, ahogy keresztülmászik rajtam, akár egy macska. Pedig nem macskát, hanem cápát illusztrál éppen, a hasonlaton pedig még én is elmosolyodom, egészen addig, amíg bele nem bök az oldalamba. Felszisszenek, és automatikusan a bal oldalamra fordulok. Most már nem csak a whiskytől, hanem a fájdalomtól is csillagokat látok.
- Azért ha nem muszáj, ne ölj meg – nyikkanom a párnába fúrva a fejem. Ahogy felnyitom a szemeim, az arca nagyon közel van. Mást nem is nagyon látok belőle. És minél jobban nézem, annál nehezebb eldönteni, hogy melyikük fekszik itt mellettem. Ha már az álom peremén járok, akkor Brie, ha csupán részeg vagyok, akkor Lis.
- Nem tudom… – mondom ki őszintén. Mostanra már bőven elvesztem ebben a tengerben ahhoz, hogy képes legyek uralkodni rajta. A kapott instrukciók hallatán, előbb lehunyom a szemem, majd újra kinyitva engedelmeskedem neki. A szemébe nézek, majd a pillantásom fokozaton lejjebb halad rajta. A nyaka ívén, az mellei domborulatán, a köldökén, de amit látok, nem segít, inkább csak még mélyebbre vonz. Kinyújtom az ágyon pihenő kezem, és óvatosan megsimítom a derekát, muszáj tapintanom ahhoz, hogy valóságosnak érezzem.
- Nem akarok elaludni – ejtem ki újra a szavakat, mintha csak magamnak mantráznám. Ha most megteszem, teljesen biztos, hogy jön az édes, majd a hosszas rémálom. Minden érzékszervem zsong, kívánom, hogy Brie legyen, magamhoz akarom húzni, meg akarom csókolni, a testem forrón vágyakozik utána, de közben mégis azt kívánom, hogy tűnjön előlem a látvány. A látomás. Nem lehet igazi. Ezt már felfogtam. Megnedvesítem az ajkam, mert a whisky teljesen kiszárította.
Pedig a szemem lecsukódik. Egyre nagyobb erőfeszítésbe telik visszanyitni.
- Lis... - Magam sem tudom, mit várok tőle, de jelenleg ő az egyetlen, amibe kapaszkodhatok.

Lisette & Rhydian

Érzékelem, hogy ezt most észrevette, hogy kamuzok, de azért remélem, nem akarja tovább bolygatni a témát. Nem akarok erről beszélni, főleg nem akkor, ha szagot fogott és kapisgál valamit abból, amit tervezek. Már csak nem. Miből jött volna rá? Végtére is tényleg semmi jelét nem adtam. Azon kívül persze, hogy totál ugyanúgy nézek ki, mint Brie. De nem jöhetett rá.
Elmosolyodom a megjegyzésén, persze, hogy meg tudja erősíteni. A tegnapi után még én is simán egyetértek ezzel az állítással, de most azt hiszem, egész jól haladok. Rhyd is érezhetően kezd felengedni, ami tudom, javarészt az alkohol hatása, de azért jó azt gondolni, hogy talán egy icipicit nekem is volt beleszólásom a dologba. Nem. Az alkohol hatása.
Kicsit megkönnyebbülök, mikor nem feszegeti tovább ezeket a témákat, annyira azért még nem ismerjük egymást, mellesleg nem biztos, hogy szeretnék megosztani vele mélyebb dolgokat magamról. Jobb lenne nem túlságosan kötődni hozzá semmiféle módon és egyébként is inkább Brianáról kéne kicsit jobban faggatóznom, hogy rendesen be tudjak illeszkedni majd. Nem most volt, hogy ismertem őt, azóta biztos kurva sokat változott. Változnia is kellett, ha Rhyd ennyire bele lehetett zúgva. Nem annyira tudom elképzelni, hogy azt a Brianát szeresse bárki is teljes átéléssel, akit anno ismertem, dehát bármi megeshet persze.
- Sejtettem - mosolyodom el. - Nem is baj, a romantikust én sem nagyon csípem. Az erotikust lehet, hogy szeretném - húzom széles mosolyra a szám.
Az inspirációról elmondott dolgát érdeklődve hallgatom, és halványan bólintok. Hm. Végtére is, teljesen logikus.
- Ez lehet hülyeség lesz, de arra nem gondoltál, hogy ha túl vagy a nehezén, ezt az egészet, ami veled történik könyvbe foglald? Mellesleg az lehet, hogy terápiás jelleggel is baromi jó lenne. Kiírni magadból a gyászt - pillantok rá kérdőn, mit szól az ötlethez. - Nem úgy értem, hogy ez majd megszünteti, de talán segít feldolgozni - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még félreértené.
- Nem untatsz - szögezem le. Örülök, hogy végre beszél. Hogy megosztja velem a gondolatait, ami nyilván szintén a piának köszönhető, de azt hiszem, ez kezdetnek teljes mértékig megteszi.
Amit mond, arra csak vállat vonok és szólásra is nyitnám a szám, de aztán mégis csendben maradok. Jó. Szóval amit elhallgattam előle. Eddig. Jó.
- Amiket elhallgatok, azt okkal hallgatom el - magyarázom, bár miután kimondtam már meg is bánom. Azért jó, ha erről tud. Mégis mit mondhatnék neki? Nem akarok a múltról társalogni vele. - Majd ha egyszer kellőképp leitatsz, talán elmesélem - mosolyodom el halványan próbálva egy kicsit jobb kedvűbbre terelni a hangulatát a témának. - Vagy majd ha már eléggé összeszoktunk. - Annak nyilván jobban mesél az ember, akit már nem egy napja ismer. Igen, be akarok férkőzni kicsit a kegyeibe, de ettől függetlenül még nem ismerem eléggé, és amúgy is meg kell válogatnom, mit mondok el és mit nem.
- Szóval elég. Oké, jó tudni - mondom közömbösen. Majd meglátjuk. Nem is feszegetem ezt tovább, nem akarom éreztetni vele, hogy nem vagyok ebben egész biztos.
Jókat mosolygok rajta, mikor észreveszem, hogy a whisky megtette kellő hatását, ahogy azon is, hogy azt mondja, ő ugyan nem részeg. Ezen fel is nevetek.
- Csak vigyázz, nehogy a túloldalra billenj - mondom, majd kinyújtom felé a kisujjam. - De nézd, itt a kisujjam, visszahúzlak - kacsintok rá széles vigyorral az arcomon. Tudom, hogy ezt most full komolyan mondta, el is hiszem, hogy lassan már teljesen megőrjítem, főleg akkor voltam majdhogynem biztos benne, mikor Brieként jelentem meg nála. Most egészen jófej vagyok, hogy ébren tartom, azt nem tudom, hogy álmában kísérti-e Brie szelleme valójában vagy csak azokra emlékszik olyan élénken, mikor konkrétan én álltam mellette. Bár az elsőre tippelnék.
Hümmentek a gondolatára egyet, én is pont így gondolom.
- Mindkettőben volt már részed? - pillantok le rá, aztán ahogy látom, hogy elálmosodik, fölé mászok és átgördülök az oldalára, akkor kapok csak a szám elé, mert a szisszenéséből rájövök, hogy elfelejtettem a foltokat.
- Jaj baszki, bocs. Már elfelejtettem, hogy sebesült vagy - préselem össze az ajkaim és elhelyezkedem a párnán vele szemben. Mire kinyitja a szemét már a felsőm is levettem, a “nem tudom” megjegyzésére pedig nem szólalok meg, csak tartom vele a szemkontaktust, amíg nem halad lejjebb a tekintete. A mozdulására egy pillanatra még én is meglepődöm, de gondolom, kapaszkodót keres, hogy valóság vagyok és nem aludt még el. Az érintése nyomán libabőrös lesz a bőröm, kellemes bizsergés fut végig rajtam. Aludnia kell. Nem lehet ébren a nap huszonnégy órájában, mert fél attól, hogy mit fog álmodni. De ha nem akar aludni, jól van, legyen. Fogalmam sincs, mit vár tőlem, mégis mi a jó istent csináljak? Szikszalagozzam fel a szemhéját?
- Rhydian, hé - suttogom, ahogy látom, hogy lecsukódik a szeme, jobbom a felkarjára simít, majd arra a következtetésre jutok, hogy vagy így, vagy úgy, de biztos fel fog ébredni a következő mozzanatomra. Nem hagyom aludni.
Közelebb húzódom hozzá és egy lassú, lágy csókot nyomok az ajkaira. Vagy dühöt vagy pedig vágyat fog érezni, vagy mind a kettőt, de remélhetőleg felébred tőle. Óvatosan a jobbja után nyúlok és újra a derekamon futtatom végig a kezét, majd feljebb, az állcsontomnál, végül a számnál, ahol egy apró csókot nyomok a bőrére.
- Nem Brie vagyok - közlöm vele kerek-perec, halkan, pár centire az arcától. Most nem akarom megtéveszteni, rámászni sem akarok, csak nem hagyni, hogy elaludjon és hirtelen ez tűnt a legjobb megoldásnak. Valami azt súgja, hogy mindjárt elkezd nekem őrjöngeni, de végül is a cél szentesíti az eszközt, vagy mi a franc.

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Észre sem veszem, de a kérdései nyomán megszülető gondolatok, és maga a beszélgetés egy idő után annyira behúz, hogy képes vagyok egészen elmerülni benne. Ennek köze van a piához, de ahhoz is, hogy az elmúlt két hónap alatt rengeteg minden felhalmozódott bennem. Nem beszéltem senkivel, pláne nem érdemben, csak az orvosok fárasztottak, és néha Ana is átjött, pontosabban betört a lakásomba, de mindegy is, tudtam, hogy úgyis őrültnek fog tartani.
Két hónapja gyűlik bennem a szemét, csak rakódik és rakódik egymásra, keveredve a magánnyal, amire részben én ítéltem magam, részben a körülöttem zajló események. És most, egyszer csak, azon kapom magam, hogy jól esik beszélgetni valakivel. Az ital révén pedig képes is vagyok rá.
A könyveimről kérdez, amiről normál esetben naphosszat tudnék mesélni, annyira az életem részévé vált az írás, de mostanában úgy érzem, mintha nem csak Brie-t, hanem ezt az énemet is elvesztettem volna. Nem hiszem, hogy nem untatnám, de azért értékelem, hogy ezt mondja.
- Bevallom, még sosem olvastam célzottan ilyen jellegű műveket, szóval nem igazán vagyok tisztában a… műfaji sajátosságokkal – keresgélem a legmegfelelőbb szót, halovány iróniával. Szexről nyilván én is írtam, de attól még nagyon távol áll az erotikus regény fogalmától. Fogalmam sincs, hogy mit művelhetnek ezekben a könyvekben, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy addig jó.
Nem mondom, hogy nem gondoltam rá, hogy kiírjam magamból, amiről beszélni senkivel sem tudok. Az orvosaim is ajánlották már. Írjak naplót. Írjam meg a történetet. Vagy egyszerűen csak töredékes jegyzeteket, bármit, amihez kedvem van, vagy eszembe jut, de a helyzet az, hogy ehhez hasonló, kongó és fojtogató ürességet még soha nem éreztem, a legnagyobb válság közepette sem.
- Még nem tarok ott – hárítok, és megingatva lejjebb hajtom a fejem. Nem tudom, valaha eljön-e ez a pillanat. Csak a rohadt nagy kérdőjelek vannak mindenütt. És a sodródás. Pedig mindig is gyűlöltem.
- Ahogy a legtöbb emberből okkal nem születik múzsa – mondom ki halkan, a szavait követve. Nem szúrásnak vagy szemrehányásnak szánom, inkább csak egy elmélázó, hangosan kimondott megállapítás. – Nem kell elmesélned semmit, nem azért mondtam – tisztázom azért, hogy kicsit sincs felőlem ilyen elvárás. Csak ha már felhozta a témát, kimondtam, mit gondolok róla. Általánosságban.
De azért érdekes mondat. Okkal tart titokban előttem dolgokat? Ezt vajon hogy érti. Előttem, vagy mindenki más előtt is? Nem is nagyon akarok belefolyni. Ahogy azt sem akarom, hogy azt higgye, szükségem van a társaságára. A pián kívül másra egyáltalán nincs szükségem.
Hirtelen üt meg, miután lefekszem, nem tudom, hogy ettől, vagy a krémtől, amivel bedörzsölte az edzés nyomait, de az egész testem sajog és halványan bizsereg. A figyelmem csapong, mintha nem érném utol a saját gondolataim.
- Lehet, épp a túloldalon találom meg, amit keresek – mondom, de igazából nem gondolom komolyan. Nem nézek rá, mert nem akarom, hogy meglássa a tekintetemben: valójában mennyire tartok ettől. Furcsa, hogy ő is pont azt mondja ki, ami az én fejemben is jár. Vajon sokszor találkozott már az őrülettel? Elvégre egy szanatóriumban dolgozik.
- Láttál már ilyet? – kérdem, továbbra is a plafont fixírozva, mintha valami nagyon érdekes pontot szúrtam volna ki rajta. – Milyenek? – Nem tudom, mért akarom tudni.
Dehogynem tudom.
Ahogy felém nyúltja a kisujját, felé pillantok, de halványan el is mosolyodom.
- Na és a három közül melyiket fogjam meg? – Ó, baszki. Ebből kurva nagy másnap lesz reggel. De a reggel még messze van.
- Volt – válaszolok automatikusan, lassan az az érzésem, hogy akármit kérdezne, ugyanígy rávágnám a választ, de a kifejtéssel már meg sem próbálkozom, rám tör a fáradtság, amin igazából nincs nagyon mit csodálkozni, a délutáni edzés sokat kivett belőlem, és az utóbbi időben az alvással is hadilábon állok. Próbálok küzdeni ellene, de mintha máris azon a furcsa határmezsgyén járnék, ami álom és ébrenlét közt kanyarog, vagy megint az őrület felé imbolygok? Nem vagyok biztos benne, hogy mit látok. A nevemet hallom, tompán, és messziről. A karomon lágy simítást érzek, de nem elég erős az inger, hogy visszanyissam a szemem. Már túl mélyen járok.
Brie alakját látom, ezúttal nem a távolban, és nem is a repülőn, olyan közel van, hogy meg is tudnám érinteni, de mielőtt mozdulnék, a csókja már az ajkamon. A vágy azonnal megérint, forró, bizsergő hullámban kúszik végig a testemen, az ajkaim mozdulnak, többet akarok belőle. Olyan finoman érek hozzá, mintha egy határozottabb érintéstől azonnal semmivé foszlana, végigsimítok a testén, majd az ujjam hegye az ajkaira siklik. Felnyitom a szemem. Az ajka olyan forró, hogy szinte már éget. Csak ekkor ér el a hangja. Sokkal élesebben, és valóságosabban, mint az előbb.
Nem Brie? Hogyan? A felismerés másodszorra sem kíméletesebb, megdermeszt, és a földbe döngöl, de a düh helyett ezúttal mást érzek.
- Sajnálom. Én… nem akartam – gördülök a hátamra, és mindkét tenyeremmel megdörzsölöm az arcom. Már megint. Őrület. Annyira dühös voltam rá, azért amit a tóban művelt, erre én is pont ugyanazt csinálom. Másodszorra érintem úgy, mintha a feleségem lenne, ő pedig tűri ezt az önkényesen rákényszerített intimitást. De miért?
- Azt hittem, hogy álmodom. - Hogy Brie-vel vagyok. Most pedig baromira szégyellem magam.

Lisette & Rhydian

Érdekes az egész. Talán mintha tényleg kezdeném egy kicsit megnyitni. Mintha már ő is úgymond elfogadta volna, hogy itt vagyok, hogy be kell érnie velem, hogy jobban jár, ha nem gubózik be a kis világába, mert úgy kurva lassan fog telni az idő. Az ő érdeke. Nem az enyém. Egyszerre kell közel kerülöm hozzá és vigyázni vele, hogy ne higgye magát teljesen normálisnak, mert akkor kevés időm lesz és képtelen leszek normálisan beilleszkedni az életébe. Kezdem érezni, hogy ha Brieként jelenek majd meg neki, azzal sem lesz egyszerű dolgom, de remélem, hogy a boldogsága majd felülkerekedik minden más érzelmen. Na, azt nem mondom, hogy a mostaninál nehezebb dolgom lesz, mert valószínűleg ennél aligha, de biztos nem lesz az sem egy gyaloggalopp.
- Komolyan? Nincsenek kortárs ismerőseid akik kikérték volna a véleményed? Pedig manapság nagyon népszerű műfaj – pillanatok rá érdeklődve. Egyet ha olvastam én is, nekem sem egészen tartozik a kedvenceim közé, de belekóstoltam azért. Az is lehet persze, hogy nem megfelelőt választottam, azért nem hozta meg a kedvem.
Szóval még nem tart ott. De nem veti el a lehetőségét. Persze gondoltam, hogy még túl friss, és nem is értek hozzá – pfu basszus, nem is tudom, hogy fog menni Brie élete, nem lesz egyszerű beilleszkedni meg megtanulni a kiadóról a dolgokat -, de az határozottan pozitív, hogy nem utasítja el élből.
- Nem kell semmit siettetni – vonok vállat, majd bátorítólag nézek rá. Azt hiszem, jó kis múzsa lesz belőlem a történet végére, valószínűleg simán bestseller lesz a sztoriból. Addigra talán fel is dolgozza a történeteket. Meglátjuk.
Persze nem feltett szándékom annak lenni, úgysem fogom elmondani neki a dolgokat, figyelnem kell, mennyire engedem közel magamhoz őt. Itt komoly minden, egyetlen baklövést vétek és a börtönben landolok. Rhydből simán kinézem, hogy odajuttat, ha nem vigyázok eléggé. Nem is lenne neki olyan nehéz. Csalás és megvezetés igencsak megalapozott gyanújával két perc alatt zárnának be. Még belegondolni is borzalom.
Szóval bármennyire is akar egy részem úgy tenni, mint aki komolyan segíteni akar neki, nem lehet az ember elég óvatos.
- Addig is viszont evezhetnél egy újabb témára az írást tekintve. Nem kell regényt írni, akár csak egy kis részletet is. Már az is leköt, amíg kiötlöd, hogy ragadd meg a témát – nézek rá, hogy mégis mit gondol erről. – Adhatok egy kezdőlöketet, ha gondolod – mosolyodom el és máris gondolkodni kezdek egy apró inspiráción. – Hogy szokott lenni ez ilyen kurzusokon például? Megadják az alapot és te fűzöd tovább? – kérdezem, de igazából meg sem várom, hogy válaszoljon és azt sem veszem figyelembe, ha ellenkezne esetleg. – Ne robbanjunk bele a közepébe, csak vegyünk egy lightosabbat. Adott egy kollegális viszony, tiltott. A férfi vezető beosztású, van felesége, szintén a cégnél dolgozik. A nő kiveti a hálóját a férfira, kezdetben a pénz miatt vet rá szemet, de aztán felkelti az érdeklődését. Közös projektben vannak. Hogy írnád le a csábítás folyamatát? Konkrét csábítást képzelj el – mosolyodom el kendőzetlenül, ahogy szemöldököm is megemelkedik. Még én is meglepődöm magamon, hogy ezt így a semmiből ötlöttem ki. Tudom, hogy már kezd a fejébe szállni a pia, nem is feltétlen az a célom, hogy most azonnal kitalálja a részleteket, de ha egy kicsit is beférkőzik a fejébe és holnap talán elkezd rajta pörögni, de komolyan kurva izgatott lettem most, úgy ülök itt, mint egy gyerek.
Aztán ahogy szóba jön a pengeélen táncolás és elkezd filozofálgatni róla, oldalra biccentem a fejem.
- Mit keresel? – kérdezem, de nem várom meg, míg felel. – Nyugodt éjszakákat? Csendet? – teszem hozzá. – Azt nem ott fogod meglelni. – Nehogy azt higgye. Engednie kell az akaratából.
- Nem, nem engedem átbillenni azokat, akik hozzám tartoznak – sütöm le a szemem egy halvány mosollyal. De persze láttam embert már, akinek nem volt már helyén az esze. Párizsban foglalkoztam egy ilyennel, attól Rhyd még messze áll, de nem akarom, hogy addig eljusson. Csak szeretném meghagyni abban a hitben, hogy közel jár a teljes őrülethez. Még pár hétig.
A kérdésére hangosan felnevetek. Szerintem ez fájni fog neki holnap, legközelebb ügyelnem kell arra, hogy ne igyon ilyen sokat. Egy bizonyos szint után nem lesz túlzottan használható.
Várakozóan nézek rá, mikor azt mondja, hogy volt. Nem fejti ki, pedig azt hittem, már egészen beszélgetősre itta magát, aztán rajövök, hogy ez már sok volt neki. Ezen a szinten már csak elálmosodik.
- Igen? – várok mégis folytatást a kezemre támaszkodva, de mikor észreveszem, hogy csukódik le a szeme, elengedem ezt a kérdést.
Gyorsan cselekszem, nincs időm gondolkodni, csak valahogy igyekszem a kedvében járni, hogy ne lásson rémképeket. Még én sem tudom miért, de most tényleg a valóság talaján akarom tartani.
Az ajkára csókolok, ami némi viszonzásra lel, de miután nem tör ki dührohamban egy kicsit úgy sejtem, már félálomban van. Próbálom magához téríteni és egyben nem azt éreztetni vele, hogy tolakodó lennék. Mikor kinyitja a szemét, pár pillanatig látom, hogy nem éri el a felismerés, de amint megtörténik, sajnálkozni kezd. Pedig nem is nagyon csinált semmit, csak engedte véghezvinni a mozdulatot.
- Ccccs – helyezem az ujjam a szájára, mielőtt még befejezhetné. – Ne csináld ezt. Nem kell sajnálkoznod semmi miatt – szögezem le, aztán én is a hátamra fordulok és leejtem a kezem magam mellé.
- Meg fogsz őrülni, ha magadba fojtod a dolgokat – mondom halkan az arcomat felé fordítva. Nem akar átbillenni, tudom. – Magadnak kell feloldanod a gátat, én maximum segíteni tudok benne – jegyzem meg és a hajamba túrva könyökölök fel. – Ő sem akarná, hogy teljesen magadba zuhanj és megfoszd magad mindentől – teszem hozzá. Nem tudom, de biztos szerette Brie. Jól van. Biztos tényleg odáig volt érte Rhyd is, ez már kezd nyilvánvalóvá válni számomra is.
- Aludnod kell, Rhyd. Itt maradok, ha akarod – sóhajtva nyúlok végig a karomon, én is egy kicsit laposakat pislogva.

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

- De vannak kortárs ismerőseim, nem a múlt században élek – szögezem le, mielőtt folytatná, és egy apró grimasz is az arcomra kúszik. – De bármilyen furcsa, még egyikük sem próbált erotikus regényt a nyakamba sózni – hangsúlyozom érezhető iróniába forgatva a mondatot. Azt tudom, hogy népszerű műfaj. A szex körül mindig is nagy volt a felhajtás, ez sosem fog megváltozni. Szexszel bármit el lehet adni.
Az írás viszont nem megy, de további rábeszélés helyett, meglepő módon egy együtt érző, bátorító pillantást kapok. Egész szokatlan tőle, hogy nem faltörő kosként rohan neki a témának. El is csodálkozom, de nem hozom szóba. A csöndes elismerésem viszont mindössze néhány másodpercig tart ki, eddig bírja ugyanis, hogy ne hozza fel újra. Én pedig kényszeresen elnevetem magam, majd megdörzsölöm a szemem. Ez nem igaz.
Szóval evezhetnék egy újabb témára az írást tekintve. Erős a kísértés, hogy közbevágjak, és témát váltsak, de végül nem teszem. Végighallgatom. Bár fogalmam sincs, hová akar kilyukadni.
- Valahogy úgy. Igen – bólogatok szkeptikus várakozással, ahogy az írókurzusokról kérdez. Egyszer én is tartottam egyet, az elég kellemes emlék. Na de, hogy jön ez most ide? Csak nem…
De. Ahogy mesélni kezdi a szituációt, eleinte még el vagyok foglalva a hitetlenkedéssel, és egy zavart, „ugyan-már” félmosoly is kiül az arcomra, de automatikusan figyelni kezdek arra, amiket mond. A sztorikra mindig is fogékony volt az agyam, gyerekkoromban, ha nem olvastak ezer mesét az ágyam mellett, akkor egyet sem. Talán épp ezért lett belőlem író.
- Mi az, hogy konkrét csábítás? – pillantok fel rá a végén, kérdőn, mert hirtelen nem tudom, hogyan értelmezzem ezt a szókapcsolatot, és hogy mit is vár tőlem tulajdonképpen, de a kérdés elárulja, hogy nem engedtem el a fülem mellett az elhangzottakat. Ahogy ránézek, találkozom a fülig érő mosolyával. Fogalmam sincs, most épp minek örül ennyire.
Az ágy viszont egy idő után nagyon húzni kezd. A szemhéjaim egyre nehezebbek, most érzem csak igazán, hogy túllőttem a célon. Csak azt akartam elérni, hogy kiüssem magam, és végigaludjam az éjszakát. Álmok nélkül. Agyalás nélkül. Nem tudom, hogy megyek majd így le a holnapi kezelésekre, úgy hogy ne vegyék észre rajtam, hogy piáltam, de perpill nem is érdekel. A testem egyre követelőzőbben pihenésre vágyik, az elmém viszont baromira tart tőle. Még nem.
Igen, nyugodt éjszakákat szeretnék, és kevesebb fájdalmat, de ez úgyis lehetetlen. Az eddigi életemet már úgysem kapom vissza. Nem tudom, milyen lehet az őrület, néha már-már megoldásként is felsejlik előttem, de a bőröm alatt lappangó rémület még mindig sokkal erősebb, valahányszor ennek a jelét tapasztalom. A hallucinációk. Vagy az a kesztyű az ágyam mellett. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Félek tőle. Olykor egészen zsigeri szintig képes elérni a pánik.
Most nem tudom elrejteni előle a szokásos pókerarccal, ahhoz már nem koordinálom olyan jól a vonásaimat. Mikor felteszem a kérdést: „milyenek?”, a semmibe meredő tekintetem elárulja, valójában mennyire viszolygom tőle, és a szívdobbanásimat jelző, apró remegés is szaporábbra vált a mellkasomon. Apróságok, de a történtek óta ennyire még senkinek sem engedtem, hogy belém lásson. Most sem teljesen szándékosan.
Ahogy kimondja a mondatot, hogy nem enged átbillenni, felé pillantok. A halk, már-már duruzsoló, de határozott hangja és ezek a szavak valahogy egészen mélyre isszák magukat belém. Mintha kapaszkodót kínálnának. És ebben a pillanatban úgy érzem, mindennél jobban akarom ezt a menedéket.
A fáradtság viszont végül győz rajtam, nem tudok tovább figyelni a beszélgetésre, a félálom mezsgyéjén pedig máris megjelenik Brie, mintha csakis erre várt volna. A csókja édes és olyan hívogató, amiből tudom, nincs már visszaút, mégis ott motoszkál egy zavaró érzés, ami azt jelzi: valami nincs rendben. Túlságosan valóságos. Ahogy a kísérő érintések is, felnyitom a szemem, és hamarosan rá is jövök, hogy miért. Egyben meg is ijedek tőle, hogy mit csinálok. Hátrahúzódóm, és próbálom végiggondolni, hogy mi a fene volt ez, plusz minél jobban magamhoz térni.
Mellékes mozdulatként magamra húzom a takarót, mert érzem, hogy egy kissé a testem is reagált, nem akarom, hogy észrevegye.
A mozdulata és a szavai ezúttal nem sokat nyugtatnak rajtam. Ez így sehogy sem normális. Ugyanazt mondja ki, ami az én fejemben is jár, de így hangosan sokkal valószerűbbnek hangzik. Megnyalom az ajkam, miközben a fejemben ezernyi gondolt fut át. Lehet, hogy igaza van? De akkor sem tehetek mást. Nem akarom feloldani, ami Brie emlékéhez köt, másom nem maradt belőle. Viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy épp ez az ösztönös, makacs ragaszkodás a hibás azért, hogy most itt vagyok. Csakhogy az a helyzet, hogy még ha akarnám, se hiszem, hogy tudnám ezt irányítani.
Ahogy arról beszél, hogy Brie sem ezt akarná, az ujjaim észrevétlen a takaróra markolnak. Nem tudom, mit gondoljak. A fejemben tejes a káosz. És az álom újra elragad.

Lisette & Rhydian

- Akkor egész unalmasak lehetnek – mondom ki hangosan, amit gondolok. Nem tudom, hogy megy ez „íróéknál”, de szerintem jó buli lehet kipróbálni olyan műfajt is, ami nem feltétlen tartozik az adott író stílusához.
Az pedig, hogy írja ki magából a dolgokat, szerintem tényleg jót tenne neki. Talán megtartaná az egyensúlyt is, mielőtt még a teljes őrületbe lökném. Nagyon vigyáznom kell ezzel, mert ha tényleg átbillen, onnan sokkalta nehezebb dolgom lesz, és cseszhetem majd a nagy tervemet. Most viszont eszembe jut egy jó kis dolog. Eleinte azt hiszem, majd leállít és abszolút nem fogom felkelteni az érdeklődését ezzel, de aztán valamiért mégiscsak végig hallgat, ami már tényleg egészen jó jel.
- Most azt szeretnéd, hogy prezentáljam? – húzódik a szám félmosolyba, ahogy a szemébe pillantok. – Igazából csak annyi, hogy a folyamatra gondoltam, hogy azt írd le. A csábítás folyamatát – teszem hozzá magyarázatképp. De ezt nyilvánvaló, nem fogja most elkezdeni, és tulajdonképp kilencven százalékra azt tippelem, hogy nem is fog ilyesmivel foglalkozni. Legalábbis eddigi tapasztalataim ezt súgják.
Pár pillanatra érezhetően elengedi az álarcát, kicsit bepillantást enged magába, az érzéseibe, úgy érzem, tényleg tart ettől az egész őrülettől. Az ismeretlentől. Ez még engem is megérint, egy kicsit kételkedni kezdek újra abban, hogy jól teszem-e, amit teszek, hiszen éppen a mélybe próbálom taszítani ezt az embert. Az embert, aki épp itt fekszik mellettem és a tekintetén látom, hogy sokkal inkább kapaszkodót keresne ebben a hatalmas káoszban, ami éppen az életére jellemző. A tekintetem bátorítóvá válik, most úgy érzem, erre van szüksége.
Ennek hatására pedig úgy döntök, most nem játszom vele, próbálom visszarángatni a valóságba, amire kért. A reakciója viszont sokkal inkább azt súgja, hogy már Brie lebeg a lelki szemei előtt, de aztán hamar rájön, hogy ez most nem hallucináció. Persze hátrébb is húzódik. Ez még új neki, a hang a fejében nyilván sikít, hogy ez sehogy sincs rendben és ezt nem is hagyom szó nélkül. Mintha a takarót szorongatná maga körül védőfalként, vagy csak leplezni akarja, hogy nem hagyom hidegen. Mert ugyebár kijelentette már, hogy teljesen mindegy, melyik nő mit csinál, őt mindenki hidegen hagyja a feleségén kívül. Csakhogy ez nem így van.
Pár pillanatig még őt figyelem, amint elalszik, de aztán lassan engem is elnyom az álom.

***

- Mr. Leconte! Jól van? Öt perce a kezelésen kellene lennie! – Hangos kopogás hallatszik az ajtón, én pedig hirtelen ülök fel az ágyban. Rhyd takarója alatt vagyok, az éjjel baromira fáztam, kénytelen voltam alábújni.
- Basszus, Rhyd, ébredj – pattanok fel az ágyból olyan hirtelen, hogy az álom egy pillanat alatt kimegy a szememből. – Pfú, bűzlesz a piától, így nem mehetsz le – kerülöm meg az ágyat és ujjaimmal kifésülöm a hajam, majd hirtelen ötlettől vezérelve rögtön az ajtó felé megyek és résnyire nyitom azt.
- Üdv, Lorena. Nincs jól, nem tud lemenni. Valami vírus lehet – húzom el a szám, majd Lorena rögtön bólint is, amiből arra következtetek, hogy ez igen gyorsan ment, de aztán persze rá kell jöjjek, hogy ez mégsem ilyen egyszerű.
- Oh. Akkor máris felküldöm az orvost.
- Jó, köszönöm. – Az orvost. Ó bassza meg! Be is csukom az ajtót, majd tempósan visszamegyek Rhydhez.
- Kurva gyors zuhanyra és fogmosásra lenne szükséged, mert az orvos pár percen belül itt lesz és ha nem tudod elhitetni vele, hogy valami hányós vírusod van, akkor nagy bajban leszünk. Nem jöhet rá, hogy szereztél alkoholt. – Amennyiben már feltápászkodott, a hátához nyomva a tenyerem, a fürdőszoba felé is tolom, mert nincs sok időnk. Én viszont áldom az eget, hogy nem ittam, mert legalább kettőnk közül valaki topon van.

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

- Nagyon rendes tőled, hogy leunalmasozod a barátaimat – bólogatok. Csak mert nem valami szemét erotikus ponyvával lepik meg egymást karácsonyra. – A helyzet az, hogy én is pont ilyen unalmas vagyok, szóval nem tudom igazán átérezni a probléma súlyát – dörmögöm az orrom alatt, és sóhajtva hátradőlök.
- Elég, ha elmagyarázod. – Ha már úgyse vagyok izgalmas, ugyebár. A csábítás folyamata… Miért kell nekem ilyenekkel foglalkozni? Fogalmam sincs, honnan ötlenek fel ilyen baromságok a fejében.
- Szóval le kell írnom, hogy a férfi hogy csábítja el a nőt, aki aztán ráveti a hálóját, mert rájön, hogy sok pénze van, és nem is olyan unalmas, mint én? – zongorázom le a levegőben a sztorit, jobbra-balra ingatva a mutatóujjamat a felidézett lépéseknél, miközben a plafont vizsgálgatom. Atyavilág.
De aztán hagyom az egészet. Belátom, hogy erre most nem igazán vagyok képes. És a gondolataim is teljesen más irányba terelődnek, míg végül bele nem alszom. Mégis. Hiába küzdök annyira ellene. Ám valami mégis kiszakít a kezdődő rémálomból. Elisabeth…
A tekintetemben a ködös vágyódás maradéka, majd a felismeréssel együtt érkező hála és zavar keveréke tükröződik rá. A szavai rendezetlenül a fejemben kavarognak… Ne csináld ezt. Meg fogsz őrülni. Magadnak kell feloldanod. Ő sem akarná…

Aludnod kell.

***

Az én szemeim is megrebbennek a dörömbölésre, de ami engem illet, csak mozdulok egyet, és másodperceken belül újra visszazuhanok a mélységes, sűrű és cseppfolyós csendbe. Amennyire nem akartam elaludni, most legalább annyira nem akaródzik magamhoz térni. A testem és az elmém ezúttal egyetértenek: a puha párnákon kívül semmi másra nincs szükségem.
A beszélgetést csak távolról és foszlányosan hallom, nem ér el annyira, hogy tudomásul vegyem. Hacsak Lis nem tesz valamit azért, hogy éberebb állapotba terelgessen, az ő szavait is hatástalanok maradnak rám, pedig ezek már sokkal közelebbről jönnek.
Ha ez megtörténik, még mindig túl gyorsan beszél, ahogy kinyitom a szemem, a fejfájás hamarabb hasít belém, mint a reggeli napfény. Felnyögök, részben az álmosságtól, részben a fájdalomtól, de ez még semmi ahhoz képest, amit akkor érzek, mikor az arcomhoz próbálom emelni a kezeimet. Egy újabb nyögés, és egy halk, érthetetlenül elmotyogott káromkodás jelzi, hogy ez bizony tényleg: fáj. A tegnapi edzés. Rögtön beugrik. Ahogy a krémezése is, ha most is így kivagyok, inkább el sem képzelem, mi lett volna, ha a gyógykészítmény nélkül fekszem ágyba.
Az első meglepetés után azért erőt veszek magamon, és megpróbálok kisajtolni magamból valami reakciófélét is. Annyit fogtam fel, hogy a, azt akarja, hogy siessek, mert mindjárt itt az orvos, b, be kell kamuznom valami vírusos lófaszt…
- Mi? - szorítom össze a szemeim, és megdörzsölöm az arcom. - Inkább hívd fel, és szólj, hogy most nem aktuális. Nem epilepsziás rohamom van. Nem halok bele, ha hagy egy kicsit regenerálódni – csúsztatom a tenyerem a homlokomra, míg beszélek, így kevésbé érzem a hasításokat. Ó, bazd meg. De rég voltam ilyen másnapos. Még az se kizárt, hogy tényleg elhányom magam. Nem, mégsem. - Majd leszólsz neki, ha jöhet.
Mély levegőt veszek, visszahunyom a szemem, és rájövök, mire van szükségem.
- Hoznál egy aszpirint és egy kávét?

Lisette & Rhydian

- Rendes tőlem, hogy őszinte vagyok – mosolyodom el kimondva a másik oldalát a dolognak. Mondhatnám azt is, amit éppen nem gondolok, de én már csak ilyen vagyok. Őszinte. Na persze nem mindig, csak amikor a helyzet megkívánja. – Azt meg hadd döntsem el majd én – vonok vállat. Már hogy unalmas-e vagy sem. Ő és a könyvei. Azt nem mondanám, hogy ő az, hiszen kezdem kapizsgálni, hogy ez az ember nemhogy unalmas, de még érdekes is lehet, ha kinyílik egy kicsit. Így még a kellőnél kicsit rejtélyesebb.
- A nő csábítja el a férfit – helyesbítek. – Bár nyilvánvaló, hogy a férfit sem hagyja hidegen, bááár az elején azért próbálja azt közölni és mutatni. – Pont, mint ő. Végül is, akár erre az egész szituációra is kivetíthetnénk, ami itt, jelen helyzetben fennáll, de ezt nem közlöm vele. Ő maga mondta, hogy hidegen hagyom, mégsem hinném, hogy így van ez teljes mértékig.
Ahogy ismét belekerül a spirálba, érezhető, hogy nem tud különbséget tenni, ami jó. De azért kicsit kettős érzést is kelt bennem. Nincs időm nagyon elagyalni ezen, ugyanis lassan engem is elnyom az álom, habár azt ígértem, ébren tartom, már én sem bírom szusszal. Mindkettőnknek kell a pihenés.

***

Olyan hirtelen pattan ki a szemem a dörömbölésre, mint aki nem aludt még három másodperce. Már a kopogás pillanatában tisztában vagyok vele, hogy már rég nem kellene aludnunk. Igazából azt sem veszem észre, hogy melltartóban vagyok és nem pólóban, még szerencse, hogy csak résnyire nyitom az ajtót és nem tárom ki teljesen. Amennyire képben vagyok, csoda, hogy nem tettem meg. Baszki.
Az orvos. Nahát, ez ki is ment a fejemből! Mik vannak? Orvos egy szanatóriumban. Háh!
Ahogy becsuktam az ajtót, rögtön Rhydre zúdítok mindent, nem fetrenghet itt, mint egy döglött hal, mikro a doki pillanatokon belül feljön.
- Nem mi, hanem ki?! – vágom rá a kérdésre, miközben lehúzom róla a takarót és felnyalábolom a whiskys üveget az asztalról, hogy elrejthessem a szekrénybe, a poharakat pedig elöblítem a csapban. Kicsit pánikolok, tényleg nem jöhetnek rá, hogy ivott, mert én leszek érte leginkább meghurcolva. Azért vagyok itt, hogy figyeljek rá, simán kapok érte egy fegyelmit, itt elég szigorúan veszik a dolgokat.
- Hívjam fel? Jó. – Ez végül is nem is olyan hülye ötlet. A recepciót tárcsázom, így legalább nyerünk egy kis időt, nem jön csőstül a baj. – Szia Kate, Elisabeth vagyok, szólnál kérlek az orvosnak, hogy ne jöjjön még Mr. Lecontehoz, mert éppen a vécéhez imádkozik? Jelzem, ha jobban, igen – diskurálom meg vele, majd visszasétálok az ágyhoz, hogy most már tényleg talpra könyörögjem Rhydiant.
- Hozok, de aztán tényleg elhúzol zuhanyozni, rendben? – nézek le rá, majd a kávéfőzőhöz megyek és bedobok egy kapszulát a gépbe, hogy aztán lefőzze a kávét. Mázli, hogy itt már ilyen modern van, mert én főzöm a világ legszarabb kávéját. Ezt csak nem lehet már elcseszni, nem?
Az elsősegély dobozból kiveszek egy aszpirint és már oda is viszem neki. Leülök az ágy szélére és lerakom az éjjeli szekrényre a kért dolgokat.
- Nem mondom, hogy jól nézel ki, de remélem, azért kialudtad magad? – pillantok rá kérdőn, mert nem tudom, de én nem érzékeltem semmiféle éjszakai pánikrohamot vagy egyebet, egyszer riadtam meg, akkor is édesdeden aludt.
- Lehet, hogy a felére csökkentjük az alkoholmennyiséget. – Hosszútávon azért ez se normális, tényleg nagyon kiütötte magát, ezentúl figyelnem kell, mennyit iszik, mert valahol meg kell szabni a határt.

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

- Ez nem őszinteség, hanem egy alaptalan és rosszindulatú előítélet, ami mellesleg sértő is. – Pontosítok. Egyáltalán nem ismeri a barátaimat, mégis hogy állíthatna róluk bármit is őszintén? Nem mondanám, hogy annyira rosszul érint, igyekszem arra fókuszálni, hogy felőlem azt gondol, amit akar, úgyis hülyeség, de valahol egy kicsit mégis zavar.
- Á, szóval a barátaimról már döntöttél, de rólam még nem? Végül is teljesen logikus – sóhajtok egy jókorát, majd az arcomat megdörzsölve, a tenyereimet a homlokomnál hagyva lehunyom a szemem pár pillanatig.
- Jól van. Tehát nő vagyok – kezdem felfogni, hogy mit is akar voltaképp, legalábbis remélem, kapisgálom már. Ami ezután jön, arra pedig bárcsak, ne is emlékeznék reggel…

***

Fél füllel hallgatom, ahogy a telefonba beszél. Ez a reggeli káosz, és sebtében ébresztés annyira nem esik most jól. A másnap a szokásosnál is jobban rám telepedik. Sajog a fejem, és a tegnapi különleges edzés miatt az egész testem olyan, mint egy feldöntött gránittömeg.
- Ezt muszáj volt hozzátenni? Nem lehetett volna csak simán, még nem alkalmas, vagy épp nincs olyan állapotban? – morgolódom, miután leteszi, a csillárok számát ellenőrizve. Jó, hogy nem azt üzeni, hogy összefostam magam, ennyit a nővéri diszkrécióról. Fizetek egy valag pénzt, erre… Umh. Mindegy.
Egy kávé és egy aszpirin után lelki szemeim előtt minden sokkal egyszerűbbnek tűnik majd.
- Ühm – hümmentek a kérdésre. Kialudtam. Azért ez erős túlzás, de nem emlékszem rossz álomra, ami azért fél siker. Felülök, és beveszem a gyógyszert az éjjeliszekrényen talált vízzel, és bele is kortyolok a kávéba. Még forró, de már ez is élénkít rajtam egy egészen kicsit, még akkor is, ha csak placebo.
- Kösz – nyögöm ki egy kis fáziskéséssel. A pillantásom pedig végül rajta állapodik meg. Az ágy szélére ült, szóval elég közel van ahhoz, hogy a lusta tamtamokban pulzáló fejfájás és a mindent elnagyoltan érzékelő, reggeli kómám ködén át is beazonosítsam. Kortyolok még egyet, és közben még mindig őt vizsgalom. A sejtés, hogy valami nincs rendben, egyre csak erősödik. Míg végül rájövök, hogy mi hibádzik.
- Megtennéd, hogy… felöltözöl? – utalok rá, hogy még mindig melltartóban ücsörög előttem, ami a fejemben megszülető kérdést is magával vonzza: miért? És ez be is indítja az agyam, megpróbálom felidézni, hogy mi történt tegnap, de a folyamat lassabb, mint amire számítok, és nem is vagyok minden résznél száz százalékig biztos, hogy álmodtam-e, vagy tényleg volt valami ilyesmi.
Nem tudok rájönni, így inkább megkérdezem. Lehet, hogy kínos, de jobb, ha ezzel tisztában vagyok, inkább most essünk túl rajta, mint később.
- Nem emlékszem pontosan az este végére. – Állok meg, mielőtt folytatnám. Nem is tudom, hogy kérdezzem. – Mi történt? – nézek fel rá újra a csészémből. Alapvetően nem feltételezném, hogy bármi olyasmi, amivel ma nem szívesen néznék szembe. Alapvetően. De mostanában furcsa dolgok történnek. Már azzal sem vagyok tisztában, hogy mikor mit csinálok. Élénken emlékszem a tegnapi ébredésre, mikor… Lassan már a saját reakcióimban sem bízom meg. Elég tragikus. Itt ülök, és azt találgatom, hogy vajon mit műveltem az éjjel. A legdurvább pedig az, hogy lassan rá kell ébrednem, hogy egyáltalán nem bízhatok abban, akiről azt hittem: én vagyok. Mintha lassan, de biztosan minden eldeformálódna, amiben eddig biztos voltam. Már nem merek magabiztosan állítani semmit. De tippelgetni sem merek. A foszlányok, amik rémlenek, nem sokat segítenek a tájékozódásban. A kérdés pedig, ami a legjobban nyugtalanít, hogy miért van ennyire hiányos ruházatban?
Az alkoholcsökkentésre vonatkozó megjegyzését meg se hallom igazán.

Tárgy: Re: Rhydian & Lisette - turn it off Pént. 01 Nov. 2019, 01:23

Lisette & Rhydian

Rosszindulatú lettem volna? Én nem azt mondtam, vagyis inkább nem arra értettem, hogy unalmasak a barátai, mármint nem úgy kompletten. Hanem csak úgy az írással kapcsolatban.
- Nem így értettem. Mindegy – vonok vállat, nem fogok magyarázkodni neki. Most direkt lát bele rosszat? Jó, lehet, hogy nem fogalmaztam jól. Vagy lehet, hogy volt benne valami rosszindulat.
Azon azért elmosolyodom, ahogy levonja a következtetést. Csak az agyát akarom húzni, nyilván.
A kis sztorival pedig felpiszkálni benne talán egy kis lappangó kreativitást, egy kis életet. Hátha rákap. Szerintem halál jó buli lenne. A megjegyzésére azonban felnevetek, mert ez azért így kimondva elég viccesen hangzik.
- Lehetsz külső szemlélő is, de ha nő szeretnél lenni, eszem ágában sincs megfosztani téged a lehetőségtől – ül az arcomon széles mosoly. Kíváncsi vagyok, mi marad meg neki ebből az egészből holnapra.

Komolyan egy kicsit betojok. Nem vehetik észre, hogy ivott és ezért bármi követ képes vagyok megmozgatni. Nincs mese. A telefonbeszélgetés és az üveg elpakolása után visszatérek hozzá és végigpillantok rajta. Jó szarul néz ki.
- Jól van Rhydian, nem tudok most rendesen gondolkodni, félkómás vagyok még, mellesleg nem szeretném, hogy kiderüljön, hogy ittál – magyarázom kissé összevissza pakolgatva a dolgokat, várva, hogy végre feltápászkodjon onnan. – Szövetségesek vagyunk, érted? – fordulok vissza felé, ahogy a tekintetem az övébe vezetem. – Ebből ki kell jutnunk úgy, hogy nem keltünk gyanút, mert utána se alkohol, se ember, aki ébren tart, ha kell – vázolom a szituációt, ami éppen fennáll. Igen, lehet, hogy ezt nem kellett volna hozzátennem, de jelen helyzetben alig várom, hogy az orvos kihúzzon majd innen az apartmanból és újra nyugodtak legyenek a körülmények. Sok minden áll vagy bukik itt az egészen.
Letelepszem az ágy szélére, ahogy leteszem mellé a kávét és az aszpirint, és csak nézek ki a fejemből, mire aztán arra leszek figyelmes, hogy figyel. Oldalra biccentem a fejem, nem tudom egy pár pillanatig, hogy mégis mi olyan érdekes rajtam. Csak figyelem, ahogy néz, de ahogy aztán a mellemnél megállapodik a tekintete, fejbe kólint a felismerés, ám ameddig nem teszi szóvá, eszem ágában sincs felöltözni. Mikor megkér rá, rögtön vissza is dobom a labdát.
- Miért? – emelkedik meg halványan a szemöldököm. – Úgyis hidegen hagy, nem? – kérdezem halkan, lágyan elmosolyodva. Aztán áthajolok azért felette, akárcsak egy nyújtózkodó macska, hogy kibányásszam a blúzom a takaró alól. Magamhoz veszem, de még nem öltöm magamra. Megtenném, de megállok a mozdulatban, mikor újra megszólal. Remek, nem emlékszik, hát akkor nincs más megoldás, emlékeztetnem kell.
Kiveszem a kezéből a csészét, visszahelyezem az éjjeli szekrényre, majd óvatosan nyúlok a jobbja után, hogy aztán a derekam ívére vezethessem az ujjait. Lassan, óvatos mozdulattal húzom beljebb a hasam irányába, majd feljebb, a melleim felé. Olyan lassan, mintha attól tartanék, hogy egy hirtelen mozdulat rögtön elijesztené őt. A nyakamtól az ajkaim felé haladok, ahol ismét rácsókolok az ujjára, alig érintve a bőrét a számmal.
- Tettél egy lépést afelé, hogy visszatalálj önmagadhoz – suttogom a tekintetébe fúrva az enyém, majd leengedem a kezét és visszaadom a kezébe a kávéscsészét, és a felsőmet is magamra öltöm.

Tárgy: Re: Rhydian & Lisette - turn it off Pént. 08 Nov. 2019, 23:49

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Egy frászt nem. De a mindeggyel egyetértek. Nagyon-nagyon jó, hogy nem vagyok józan, mert akkor talán mellre is szívnám, és jobban beleállnék, de így én is örömmel elsiklom felette, főleg, hogy fél perc múlva már tejesen más problémák foglalnak le.
- Köszönöm. Látod, ezt értékelem – mozdul azért az én ajkaim is kicsit, ahogy kijelenti: nem tagadná meg tőlem a lehetőséget, hogy nő legyek, de nyilván én is csak a narratívára értettem. Különben is, ha külső szemlélő vagyok, ha nem, akkor is nekem kell kitalálnom, hogy mit csinál és azt is miképpen. De őszintén szólva, nem bánnám, ha reggelre ez is kitörlődne.
Mint oly’ sok minden más. Nem mondom, hogy annyira régen voltam ilyen másnapos, viszont otthon senki nem próbált meg kirángatni kora reggel az ágyból. Volt időm regenerálódni, most viszont nem viselem olyan jól, hogy a takarómtól való megfosztatásom után még siettetni is akar.
- Te vagy félkómás? – teszem fel a költői kérdést. – Akkor én mit mondjak – morranok, de a hangom tompasága inkább fáradtságról és nyűgösségről árulkodik, mint haragról. Aztán tűnik csak fel, enyhe fáziskéséssel, hogy mi volt olyan furcsa.
- Kimondtad a nevem – állok meg a szemdörzsölésben, és kitúrom a hajam a homlokomból, hogy felpillantsak rá. Bizonyára nem érti, hogy mért találom ezt ilyen különösnek, pedig egyszerű a válasz: sosem hallottam még a szájából. Legalábbis sosem figyeltem fel rá, ha mondta is, bizonyára épp az agyfasz kerülgetett valami más húzása miatt. A Mr. Leconte-ot már megszoktam, de ez a szó… – Mondd ki még egyszer. – Ha eddig nem tartott elég őrültnek, hát most biztos alkalmat adok rá, de cseppet sem érdekel. Azt hiszem, fontos dologra jöttem rá.
A mondandója többi része perpill nem is igazán érdekel. A tekintetem követi, bármit is csinál, amíg nem áll meg, és nem teszi meg, amire kérem.
- Azok vagyunk, persze – leszarom –, csak mondd már a nevet – sürgetem. Az azért még így is feltűnik, hogy sosem láttam még ennyire aggódni, bármiről volt is szó, például a tegnap előtti tóban úszkálásunk, ami során legalább öt szabályt megszegtünk, és ha elkaptak volna, szerintem simán kirúgták volna, talán még engem is, de ez a nyamvadt orvos nagyon felizgatta.
Ahogy visszatér az ágyhoz, átveszem tőle az aszpirint, és a kávét, ez a kombináció azért segíteni fog. Nyilván, én sem akarok lebukni a piával, nem tudom elképzelni, hogy kibírnám nélküle. Az ébren tartás részre pedig inkább nem is reagálok. A tegnap éjjelnek csak foltjai rémlenek, csak remélni tudom, hogy ez nem annyira konkrét célzás volt.
- Nem a piával lesz gond – szólalok meg végül, rövid hallgatás után, a kezemben tartott csészébe merengve. Az rendben lesz. – De ha meglátja a véraláfutásokat, nem tudom, engedni fogja-e tovább az edzést – mondom ki, ami leginkább aggaszt. Az a másik, ami nélkül biztos, hogy megbolondulok. De ahogy magamra nézek, a látvány tényleg nem olyan biztató, ráadásul baromira sajog is mindenem, azt hiszem, úgy összességében tényleg nem vagyok a toppon.
Felpillantok rá, kérdőn, hogy ő mit gondol erről, elvégre ő bizonyára ismerheti a pasast. A tekintetem viszont megakad, mielőtt az arcához érne. Most tűnik csak fel: miért nincs rajta ruha? Ahogy visszakérdez, felvonom a szemöldököm.
- Az, hogy hidegen hagy, még nem jelenti, hogy nézni is akarom. – Tényleg nem akarom. Főleg nem így, hogy ennyire hasonlít Brie-re, és bármikor képes vagyok elkalandozni, ha ránézek, és ha elfelejtem emlékeztetni magam, hogy… mi a valóság. Néha azon kapom magam, hogy vágyódom utána, és tudom, hogy ez az oka, mi más lenne? Főleg, ha nem vagyok teljesen józan, vagy ébren, könnyen becsapom vele magam. Ezt sosem vallanám be neki. Nem kell, hogy tudja. Sőt, legszívesebben az egész jelenséget kitépném magamból. Mióta a szex minden formájáról lemondtam, tényleg kevesebbet álmodok Brie-vel, kevesebb a rémálom, és kevesebb a látomás is, de nem mindig olyan egyszerű megállni, és tény, hogy vannak mellékhatásai is.
Pont ezért, tudnom kell, hogy mi történt tegnap.
Először nem értem, mit csinál. Miért nem válaszol, és miért veszi ki a kezemből a csészét. De mikor megfogja a kezem, még akkor sem sejtem, hogy mire készül. Ahogy az ujjaim a derekához érinti, annyira meglepődöm, hogy tiltakozni is elfelejtek, mintha lefagynék néhány pillanatra, engedem, hogy vezessen, és a tekintetemmel is bejárom az útvonalat. Mire rájövök, mit csinál, már inkább a kíváncsiság tart vissza, hogy elhúzzam a kezem. Egyre jobban frusztrál a kérdés, hogy mit csinálhattam tegnap. Hova fogunk kilyukadni ezzel? Ez a gyengéd lassúság, a bőre selymes melegségével változtat a pulzusomon. Ahogy felfelé haladunk, a légvételeim apróbbá és szaporábbá válnak. Mikor az ujjam rásiklik az ajkaira, a sajátjaim észrevétlenül szétválnak. A szavai zökkentenek vissza, ahogy a hangját meghallom, a tekintetem belesiklik az övébe, és el is húzom a kezem.
Szóval tettem egy lépést. Vagyis semmi érdekes nem történt, csak megint szórakozik velem.
- Ezt két mondatban is összefoglalhattad volna – jegyzem meg, újra a csészém felé fordulva. És nekem sem teszi nehezebbé, ezt az amúgy sem túl kellemes reggelt. De legalább ez most már tényleg rávesz, hogy hörpintsem fel a kávé maradékát, markoljam fel a földre ejtett törölközőm, és meginduljak végre a fürdő felé. Ki fog nyírni a hideg víz, de segíteni fog, hogy magamhoz térjek.

Tárgy: Re: Rhydian & Lisette - turn it off Csüt. 21 Nov. 2019, 22:47

Lisette & Rhydian

- Igen, képzeld, mikor nem veled vagyok, akkor ilyen későn már aludni szoktam és nem éber lenni – magyarázom a fáradságot és a szemem alatti kurva nagy karikákat, amik ebből fakadóan éktelenkednek ott.
A kezdeti pánik nem igazán hagy alább, ugyanis Rhyd abszolút nem úgy fest, mint aki partner a dologban, mivel még mindig az ágyban hempereg. Ahh. Anyám.
Mikor viszont megakaszt a mondandómban, először nem is figyelek rá. Mit akar a nevével?
- Nem jöhetnek rá – ismétlem, de ismét közbe vág. – Jól van már – legyintek hirtelen, majd megállok a tevékenykedésben és felé fordulok. – Rhydian – mondom immár halkabban, ahogy a tekintetem kérdőn az övébe fut. – Mi az? – nevetem el magam halkan és el is pillantok onnan, ahogy széttárom a kezem a kérdésre. Kicsit mintha zavarba is jönnek és ki is zökkent az előbbi pánikolásból. Nem tudom, mit akar ezzel, hiszen már eddig is a keresztnevén szólítottam, nem ez az első alkalom.
Felnyalábolom az aszpirint és a kávét is elkészítem neki, majd visszamegyek az ágyhoz és leülök a szélére, ahogy odaadom neki. A megjegyzésére elgondolkodom, eddig ez eszembe se jutott. Ha nem edzhet, nem fogja tudni hol levezetni a feszültséget. Viszont ez azt is jelenti, hogy kénytelen lesz máshogy lefoglalni magát, tehát nagyobb eséllyel indulok, hogy én segíthessek neki levezetni a feszkót. Ezzel együtt nem lesz egyszerű közeledni felé, mert több mint valószínű, hogy morcos lesz.
- Majd beszélek vele, ha esetleg ezt fontolgatná. Hátha tudok hatni rá, de egyelőre még nem biztos, hogy letilt róla. – Csak elég nagy az esély rá. Azt fogja mondani a doki, hogy ezzel csak árt magának. Ha viszont valóban letiltaná róla és nekem sikerülne meggyőzni az ellenkezőjéről, Rhyd talán egy kicsit még pozitívabban fog hozzám állni. – Bár azt én is támogatnám, ha nem veretnéd teljesen szét magad – mondom neki őszintén, mert így még csak hozzá sem lehet érni. Na, nem mintha ezt tervezném egyelőre, inkább meg kellene várnom, míg ő lép, ami megérzésem szerint nem most lesz.
Kicsit elmosolyodom a reakcióján, mikor észreveszi, hogy nincs rajtam felső, meg amikor nekem is eljut a tudatomig. Eddig fel sem tűnt a kezdeti pánik miatt.
- Mégis nézed – bökök vissza, majd a felsőmért nyúlok, hogy teljesíthessem a kérését. – Amivel persze nincs semmi probléma – teszem hozzá, és visszahúzódom az ágy szélére, de aztán megint jön egy újabb kérdés, amire rögtön reagálni szeretnék, így ez marad későbbre.
Figyelem, ahogy valószínűleg akaratlanul, de reagál az érintésre, ahogy a légzése tizedmásodpercek alatt válik szaporábbá, a tekintetem pedig bejárja az arcvonásait, majd megállapodik az ajkánál. Mikor megszólalok és elhúzza a kezét úgy teszek, mintha észre sem vettem volna. A morgására csak halványan elmosolyodom.
- Inkább bíztam volna a fantáziádra? Végtére is, a zuhany alatt tovább is gondolatod – szólok utána, majd ahogy eltűnik a fürdőben egy pillanatra elterülök az ágyon és akaratlanul is elmosolyodom, ahogy a plafont bámulom. Nem őrültem meg – legalábbis nem jobban, mint eddig -, csak tetszik hogy kezdenek jól haladni a dolgok. A dokit kivéve.
Felkelek és körülnézek, hogy nem maradt-e bármi gyanús elől, amiről az orvos rájöhetne, hogy itt nem gyomorrontásról lesz szó, de nem látok semmit, ami erről árulkodna. Tekintetem megakad a törölközőn, amit éjjel hoztam ki az ágy mellé egy nagy tállal együtt, mert attól tartottam, hogy Rhyd majd nem fogja tudni bent tartani az alkoholt. Felkapom és a fürdő felé indulok vele, majd egyet koppantok az ajtón és berontok.
- Ez kint maradt – mondom, majd leteszem a helyére és a párás üvegen keresztül megakad a tekintetem az alakján. – Jobbak azért már a foltok? – kérdezem, ugyanis az előbb nem is figyeltem erre. Három ujjammal egy csíkot húzok az üveg páráján szemmagasságban, amin keresztül halványan rámosolygok, és egy ujjal ebből lefelé függőlegesen is, egészen addig, míg nem látom a derekánál lévőt és aprót harapok az alsó ajkamba, miután megjegyzést tettem, értse úgy, ahogy akarja: - Hm. Nem rossz.

Tárgy: Re: Rhydian & Lisette - turn it off Vas. 24 Nov. 2019, 20:17

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Nem kételkedem benne, hogy fáradt, pusztán arra utaltam, hogy én momentán sokkal-sokkal szarabb állapotban vagyok. Szóval nem bánnám, ha a saját félkómásságát megszorozná kábé úgy tizenöttel, és ehhez mérten ugráltatna.
- Ha épp nem hal meg senkim, és nem egy szanatóriumban múlatom az időt, bimbózó őrület vádjával, többnyire én is aludni szoktam – dörmögöm, aminek a vége már inkább nyögésbe fullad, ahogy megkísérlem mozdítani a lábaimat. A sípcsontom és az alkarom baromira sajog, illetve a végül be nem kent combjaimban is ég a fájdalom. Reflexből nyúlok is az ágy mellett heverő piásüveghez, de a mozdulat felénél eszembe jut, hogy a nyavalyás orvos miatt ezt most talán mégsem kellene.
Baszki. Visszahúzom a kezem, és inkább a hajamat söpröm ki a homlokomból. Lassan ülésbe tornázom magam. Hallgatom, ahogy rikácsol, de nem igazán figyelek rá, inkább a másnaposság miatt rám törő hányingert próbálom meg megrendszabályozni, és a helyzetváltoztatásra azonnal jelentkező fejfájást. Egyetlen dolog jut el a tudatomig, mégpedig az a pillanat, amikor kimondja a nevem. Bosszúsan, bizonyára rájött, hogy kicsit sem figyelek, de ez most nem számít. Annyiszor a nevemen szólított már, hogy lehet, hogy csak most tűnik fel a különbség? Ahogy elismétli, már biztos is vagyok benne.
- Teljesen máshogy ejted a nevem, mint Briana. – Ez pedig olyan támpont, ami alapján képes leszek megkülönböztetni őket. Ha a valóság és a képzeletem újra összemosódna.
- Ezzel ki fogsz tudni szakítani legközelebb. – Remélem. Azt hiszem. Mindenesetre ez most eléggé fellelkesít. Már a lehetőségekhez mérten. Átveszem tőle a kávét és a gyógyszert. Az orvos említésére viszont újabb probléma jut eszembe.
- Egy sima orvos nem hiszem, hogy megértené. – Igazából, egy nem sima orvosnál sem vagyok biztos, hogy továbbra is támogatná az edzéseket, ha meglátna így. Picsába is, hogy épp most kellett felrángatni ide. A bosszúságom Lisre irányul, bár én vagyok a hibás, amiért nem mentem le a kezelésekre ma reggel. Vagyis amiért dög részegre ittam magam tegnap este. Csöbörből vödörbe.
- De te vagy a személyes ápolóm, a te véleményed csak sokat nyom a latban. Nem? – nézek fel rá reménykedőn. A betoldását, miszerint ő sem örül neki, hogy szétveretem magam, nem akarom meghallani.
- Mert ideültél elém – kezdek rögtön szabadkozni, félig mérgesen, kezdődő zavarral, mikor azzal vádol, hogy a melltartóját nézem. A végén még engem hoz ki perverznek! Holott kettőnk közül… hagyjuk is. Elpillantok róla, és inkább a kávémat szuggerálom, míg reményem szerint lesz szíves felöltözni végre.
Ám mikor visszanézek, még mindig nincs rajta az a nyavalyás felső, a tekintetemet pedig akaratom ellenére sem tudom végig az arcán tartani. A piros hibája. Baromira zavaró. Hogy állandóan odavonzza a pillantásom. És megint mit csinál… Ha eddig nem ébredtem volna fel, hát most gondoskodott róla. Jobb módszert aligha talált volna, hogy hogyan kergessen ki az ágyból.
- Na, persze. – Eszemben sincs bármit is továbbgondolni. – Valami kaját intézhetnél, mire visszajövök.
Ahogy belépek a zuhany alá, nem mondom, hogy minden félsz nélkül, de a hideg felé fordítom el a kart, mielőtt megnyitnám a vizet. Nem csordogálósra, attól egész biztos kikészülnék, így is ki fogok, de legalább hamarabb megszokom. Ahogy a hűvös víz elárasztja a testem, felkiáltok, de megállom, hogy nem kapcsolom le azonnal, nekem is kell, hogy higgadjak, és ettől állítólag a sérüléseim is jobban gyógyulnak. Az edző azt mondta, az izomfájdalom is csökkenni fog. A másnapról nem is beszélve. Egy percig szekírozom magam, aztán átállítom melegre. Az ablakot nem nyitottam ki, így az üveg pár másodperc után már párásodik is.
Érzékelem, hogy Lis benyit, és már épp elfordulnék, mikor emlékeztetem magam, hogy nem lát át az üvegen. Azért elég érdekes így beszélgetni vele.
- Igen – hazudom, eszem ágában sincs újabb krémszeánszra vállalkozni, viszont el is határozom, hogy ha visszamegyek, megkeresem, hogy hová tette. Ekkor veszem észre a satírozást, előbb vízszintesen, majd az ujja lefelé is vékony csíkot húz. A tekintetem találkozik az övével, majd lejjebb siklik a lefelé igyekvő vonallal. A saját meztelenségem, és a tudat, hogy figyel, kezdi újra megbabrálni a figyelmem, a forró víztől amúgy is zúg a vérem, mielőtt visszatérne a nem kívánt izgalom, elzárom a vizet, és hirtelen elhatározással úgy döntök, ha ő így, akkor én is.
Hezitálás nélkül tolom félre az ajtót, és lépek ki a kabinból, a hajamat hátrasimítva. Mintha ott se lenne. A törölközőért nyúlok, de nem tekerem azonnal magam köré.
- Mit gondolsz? Jobbak? – pillantok felé a vállam mögött, kikérve a véleményét, és még mindig inkább az arcom, és a hajam törülgetem, mintsem hogy eltakarnám magam. Meglátjuk, hogy reagál a saját fegyverére.
- A hideg vizes szakaszok állítólag gyorsítják a regenerálódást. – Bár igazán úgyis csak a kajától kapok majd erőre, az ébredéshez képest máris sokkal jobban érzem magam. – Serkentik a vérkeringést – tartok egy apró szünetet. – Vannak, akik szerint a depresszió tüneteit is enyhítik – magyarázok ráérősen, majd ahogy a törölközőt itt-ott óvatosan a mellkasomhoz érintem, most már a testemmel is oldalra fordulok, és újra rá pillanatok.
- Van valami ötleted, hogy mit lehetne csinálni a derekamnál? Az a legkritikusabb. - Ha a többi át is megy a rostán, ezt biztosan kiszúrja az orvos, és nem is fog tetszeni neki.

Tárgy: Re: Rhydian & Lisette - turn it off Kedd 26 Nov. 2019, 13:47

Lisette & Rhydian

Én elhiszem, hogy ő is pont olyan szarul van – sőt, valószínűleg sokkal szarabbul-, mint én, de akkor is össze kell szednie magát és nekem is, hogy az orvosnak semmi ne legyen gyanús.
- Jól van, szedjük össze magunkat – sóhajtok én is fel, ahogy rápillantok, miképp éppen össze-vissza szenved az ágyon.
A kezdeti pánikból ez a kérés, hogy ismételjem el a nevét, teljesen kizökkent, nem igazán értem, mit akar ezzel, miért olyan fontos ez most? Most jött rá, hogy már nem Mr. Leconte-nak hívom, vagy mi a franc? Azóta már vagy százszor kimondtam a keresztnevét.
Mikor aztán közli, hogy mégis miért kérte, egy pillanatra elkerekednek a szemeim. Ha Brie máshogy ejtette a nevét, akkor azt rohadt gyorsan ki kell derítenem, hogy mégis hogyan, mert kétlem, hogy el tudnám kerülni a későbbiekben, hogy a nevén szólítsam. Az elég személytelen lenne.
- Igen? Miért, ő hogy ejtette? – kérdezek rá konkrétan, hátha különösebb erőlködés nélkül ki tudom ezt deríteni tőle, de valami azt súgja, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. – Na, ez nagyszerű! – lelkendezek látszólag egy mosoly kíséretében, de belül nem igazán érzek így. Mégis hogy a picsába lehet máshogy ejteni ezt a nevet? – Gondolom leginkább azért becézett és nem a saját neveden hívott – célzok. – A párok között ez így szokás, nem? – körbelövöm az egész témát, hiszen ezt sem árt tudni, hogy minek nevezhette Briana őt? Nyuszi? Cica? Szívem, szerelmem, drágám? Ugh. Mindjárt rosszul is leszek. Mindenesetre ezt azért jó tudni. Csúnya vége lett volna, ha itt bukok majd bele a későbbiekben a szerepbe. Apró malőr.
- Az orvos is ember – próbálom megnyugtatni azzal kapcsolatban, hogy azért ne könyvelje el előre, hogy letiltaná az edzésekről. Én személy szerint, nem is tudom, melyiknek drukkolok jobban, de az is biztos, hogy meg fogom találni az arany középutat, ami nekem is jó és ő sem fog csúnyán nézni rám, sőt, talán tényleg az előnyömre fordíthatom az egészet. A kérdésére ránézek. – Hát valamennyit biztos, de hogy sokat nyom-e vagy sem, azt nem tudom. Meglátjuk. Csak nyugi. – Persze ez szerintem csak jobban felbosszantja majd, de hát most mit csináljak? Ez nekem sem szerepelt a terveim között, ha leszenvedi magát a kezelésre, akkor nem történik meg ez az egész. Úgy sejtem, hogy ez is ki lesz rám vetítve, hogy esetleg nekem kellett volna gondoskodnom arról, hogy felkeljen időben... Idő kérdése és rám zúdítja.
A megjegyzésére csak szélesen elmosolyodom. Mert ideültem elé? Hát ez nagyon jó.
- Borzalmas egy nőszemély vagyok – sóhajtok drámaian, majd a kis akcióm után már el is indul a zuhanyzó felé, hogy felfrissítse magát, aminek őszintén örülök, mert bűzlik a piától.
- Azt hiszem, te összetéveszted a munkaköröm a pincérnőével – szólok utána, miközben magamra öltöm a felsőm. Kávé meg kaja, anyám. Mondjuk az én hasam is korog már, ami azt illeti.
Utána eredek a törölközővel és kérdés nélkül be is nyitok a fürdőszobába, abszolút nem zavartatva magam. Nem mondom, hogy késztetést érzek az újabb ostromlásra, ez abszolút a természetemből adódik és az előbbi után is úgy éreztem, hogy egy kicsit végre már sikerült kibillenteni, de mára ezzel lehet be is fejezem a kis szeánszaimat.
Ahogy eltüntetem a pára egy részét a zuhany üvegéről és találkozik a tekintetem az övével, a tudat, hogy teljesen meztelenül áll az üveg mögött egy kicsit még engem is felpiszkál. A tekintetében, mintha egy kis izgalmat vélnék felfedezni, de már lehet, hogy csak beképzelem az egészet és csak szeretnék azt látni. Öhm. Nem. Ez egész biztosan az.
Éppen hogy leér az ujjam a megfelelő pontig és hirtelen el is húzódik a zuhany ajtaja. A váratlan húzás miatt nem kicsit lepődöm meg, egy fél lépést hátrálok is, ahogy kilép a kabinból. Ez a színpadi jelenet, ahogy a vizes haját hátra simítja, komolyan letaglóz kicsit és mikor csak megragadja a törölközőt és nem tekeri magára, azt hiszem ki is ül az arcomra a meghökkenés.
- Alakul – mondok ennyit, de igazából nem is annyira a foltokon akad meg a tekintetem, hanem kicsit másutt. Ahogy oldalra fordul viszont visszarángatom magam a jelenbe és újra az arcára vezetem a tekintetem, viszont halvány lila gőzöm sincs arról, mi a szarról hadovált nekem az előbb.
- Igen, ez elég ritka – reagálok, de nem igazán tudom, mire és van egy sanda gyanúm, hogy nem igazán illik arra, amit az imént mondott, így a vállam is megvonom egy mosoly kíséretében.
Mikor aztán a derekán lévő foltról kérdez, ismét elirányul a pillantásom az arcáról, lejjebb, a dereka ívénél lévő izom felé, na meg kicsit még lejjebb. A foltot tulajdonképp észre sem veszem. Most mi van?
- Ötletem? – kérdezek vissza, mintha meglepetésként érne a kérdés. – Az nincs... – állapodik meg a tekintetem a fenekénél, majd egy mély levegő kíséretével hirtelen felnézek rá és halk kacaj kíséretében fogom magam és kifordulok a fürdőszobából.
- Szép húzás! – fordulok vissza az ajtóból, hogy rákacsintsak. Az ember saját fegyverével visszatámadni tényleg az! Erre pedig én annyira nem számítottam, hogy hamarabb hittem volna el, hogy atombomba támadás éri Ottawát.

Tárgy: Re: Rhydian & Lisette - turn it off Pént. 13 Dec. 2019, 23:18

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

- Máshogy – vonok vállat. Ha akarnám sem biztos, hogy el tudnám ezt magyarázni valakinek, aki nem ismerte őt. Azért megpróbálkozom vele, legalábbis egy-két másodpercre elgondolkodom, mit is mondhatnék, és ez talán az arcomról is leolvasható, de valóban nem jönnek a megfelelő szavak. Amiben lehet, az is közrejátszik, hogy perpill a világomat is alig tudom a hasogató fejfájástól, de az aszpirin általában gyorsan hatni szokott.
- A Rhydiant nem lehet olyan sokféleképp becézni – maximum a Rhyd, amit még én is elfogadok, Camerontól a Rhy, de ennyi. De nem, nem azért különbözik a kettő, mert máshogy szólított volna, a rezgése, az intonációja más, nyilván, mert az tele volt érzésekkel.
- Igen. Általában egy emeletes faszkalap – bólintok a megjegyzésére, hogy az orvos is ember. Az utóbbi időben nem sok pozitív tapasztalatom van velük, előtte pedig nem nagyon volt szükségem rájuk, szóval mondhatni, elég szkeptikus vagyok. Hátha, majd itt megváltozik a véleményem, ezzel a gondolattal költöztem be. Felfogva, hogy ez az egyetlen lehetőségem, ami még a megszokott életminőségem határán belül van, még ha kompromisszumokat is jelent. A cél a gyógyulás. Ez azért bármennyire nem látszik rajtam, folyamatosan a szemem előtt lebeg.
A „meglátjuk, csak nyugi” azért nem altatja el a kétségeimet. De belátom: azon kívül, hogy rábízom magam, nem nagyon tudok mást tenni.
- Nekem mondod..? – kérdezek vissza én is hasonló hangsúllyal, mint az ő kis színjátéka, csak jó pár oktávval mélyebben, és kevesebb játékkedvvel. Borzasztó nőszemély. Jól látja. Pontosan így van. De azért a hangomban nem volt száz százalék komolyság, csak kilencvenkilenc, de a nők, azt mondják, ezt is képesek kihallani.
A zuhanyzó felé menet azon töprengek, ő vajon tisztában van-e vele, miért fontosak számomra azok a muay thai edzések. És mennyire. De a megjegyzése kizökkent. Vissza is fordulok egy lépés erejéig, hogy hátrapillantsak rá, mintha nem hinnék a fülemnek. De nem, inkább nem megyek bele.
- Jó, akkor majd én kérek fel, ha visszajöttem – dörmögöm, azzal vissza is fordulok, és bemasírozok a fürdőbe. Nem tudom, mitől olyan nehéz felemelni azt a telefont, és felrendelni valami kaját. Akkor mégis mit csinálhat egy személyes ápoló, ha ez nem fér bele? De tényleg. Halvány fogalmam sincs. Kezelni nem kezel, arra vannak a lenti foglalkozások. Gyógyítani nem gyógyít, arra vannak az orvosok. Nem is pszichológus, hogy a beszélgetéseken lenne a hangsúly. Azt hittem, az a dolga, hogy ha szükségem van valamire, szólhassak valakinek. De ezek szerint tévedtem.
Felsóhajtok, mielőtt a zuhogó cseppek alá lépnék. Jó mélyet, hogy kiadjam magamból ezt a futó feszültséget, és hogy lelkiekben felkészüljek a hideg vízre, de hamar rájövök, hogy erre nem lehet. Legalábbis eleinte még nem, biztos ez is csak rendszeresség kérdése.
Mikor már néhány perce a vágyott melegre váltottam, fél füllel észlelem, hogy nyílik az ajtó, és ahogy közelebb jön a kabinhoz, egyetlen kérdés köré csoportosulnak a gondolataim: mit akar? Az ujjbegyei csíkot rajzolnak a párára, észre sem veszem, de már vezeti is a tekintetem, és nem csak azt. A gondolataim tovább mozdulnak, magamat sem értem eléggé, akkor hogyan is igazodhatnék ki rajta? De nem, ezúttal nem hagyom, hogy játszadozzon, akár tudatosan csinálja, akár nem.
És hirtelen ötlettől vezérelve, eldöntöm, hogy megelőzöm. Talán a kíváncsiság hajt, hogy hogy reagál. Talán az eddigiek miatti, elfojtott indulat. Talán csak a mindenkiben ott lapuló apró gonoszság, ami arra sarkall, hogy revansot vegyek. De tény, hogy felébresztett bennem valamit, ami annyira mélyen a személyiségem része lehet, hogy a közelmúlt összes vihara alól gyökerezik. Mással legalábbis nem tudom magyarázni, hogy belemegyek a játékba, mi több, ezúttal én magam vállalom a játékmester szerepét. És a vágyat is érzem az ereimben, hogy nyerni akarok. Én akarok felülkerekedni. Ez a különös magabiztosság pedig egész biztosan érződik a kisugárzásomban. Tisztában vagyok vele, hogy csak pár percig fog tartani, de jól esik a jelenléte, jól esik végre érezni valamit a gyászon és az emésztő önsajnálaton kívül. Érezni, hogy ki voltam, és hogy ki lehetnék. Ha jelenleg, hét méterrel a föld alatt, nagyon messze is állok tőle.
De mindez most nem számít. Az arcán meglepetés ül, és a szokatlan, tőmondatos válaszai alapján le is fagyott nála a rendszer, vagy pedig nagyon máshol jár gondolatban, mert az tisztán érezhető, hogy nem igazán van jelen a beszélgetésben. A válaszai még csak nem is stimmelnek minden ízben az elhangzottakra, engem pedig furcsa elégedettség fog el. Még háttal állva is érzem, hogy szinte megérint a tekintete. Rég éreztem utoljára ezt. Vagyis, inkább úgy fogalmazok, hogy rég figyeltem oda rá ennyire, és az egészben az az irónia, hogy rám is hatással van ez a helyzet, még ha nem is engedem, hogy izgatottá tegyen, de valahol tudom, hogy nem kellene hozzá sok.
- Kár – válaszolok könnyedén, hogy kimondja: nincs semmi ötlete. És érzem, hogy ezt megint csak nem én mondtam. Hanem az a valami, amit ebben az egy hétben előpiszkált bennem, és ami úgyis visszaalszik majd, ahogy kilépek azon az ajtón, ebben biztos voltam, így nem is tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki.
Oldalra pillantok rá, ő pedig felnéz a tekintetembe, csak ő tudja, mit láthat, ahogy én is látok valamit, amit jól ismerek, mielőtt még elnevetné magát, és hátat fordítva kisétálna az ajtón.
A szavai félmosolyra húzzák az ajkaim, örülök, hogy nem látja. És örülök, hogy kiment, mert nehezen tudnám elfojtani. Magamra húzom az alsóm, és rájövök, hogy a köntösömet kint hagytam. Mindegy. Az első utam úgyis a szekrényhez vezet, hogy kitúrjak belőle valami nem piaszagút, és ami elfedi a lázam és a vírusos gyomorrontásom (van egyáltalán ilyen?) után kutakodó orvos elől a sérüléseimet.
- És lázat hogy szimuláljak? – teszem fel a kérdést, miközben öltözöm. – Meg vírusokat. – Úgy viselkedem, mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna, és immáron tetőtől talpig felöltözve visszaülök az ágyra, hogy felvegyem a kagylót, és letelefonáljak, hogy hozzanak fel reggelit, ha már ő nem volt rá képes. Mostanra már rég kajálhatnánk.
Míg kicsöng, felé pillantok.
- Felfrissíthetnéd a memóriám, hogy mit kérhetek tőled, és mit nem. A jelek szerint nem vagyok teljesen tisztában a szolgáltatásokkal. Sem azzal, hogy miért vagy itt velem. – Nem annyira morcos a hangom, inkább tárgyilagos, még, de úgy látszik, épp senki nem akarja felvenni azt a rohadt telefont. Sóhajtok egyet. – Milyen kaját kérsz? – nézek vissza rá.

Tárgy: Re: Rhydian & Lisette - turn it off Kedd 17 Dec. 2019, 22:38

Lisette & Rhydian

Máshogy. Ez igen. Ebből aztán sokat megtudtam. Egyelőre fogalmam sincs, hogy fogom kideríteni, márpedig valahogy muszáj lesz, mert ezzel egy nap alatt le fogok bukni, és azt nagyon nem szeretném.
Mikor azt mondja, a Rhydiant nem lehet olyan sokféleképpen becézni, elnevetem magam.
- Már nem úgy gondoltam, hogy például Rhyd – magyarázom, majd ránézek, hogy ebből érti e mire célzok? – Drágám, Kedvesem, Nyuszi... Cica – húzódik mostanra széles vigyorra az ajkam. Hát én mondjuk biztos nem szólítottam így soha, egyetlen férfit sem, de ez nem jelenti azt, hogy Brie sem tette. Sőt, róla még simán el is tudom képzelni. Viszont Rhydianről nem biztos. Hm. Érdekes dolgok ezek, de igazából leszarom, muszáj kiderítenem valahogy. Francia.
- Általában. De nem mindig – vonok vállát nem vitatkozva az állításával. – Mi lenne, ha majd utána kezdenél el aggódni, miután itt járt? Haszontalan feleslegesen stresszelni magad olyanon, ami lehet, hogy meg se fog történni – nézek rá.
A megjegyzését már elengedem egy mosollyal a fülem mellett, felveszem a felsőt és megjegyzem, hogy én ugyan nem vagyok pincérnő, amire látom rajta, hogy kissé megakad. Pár pillanatig nem értem, most mi olyat mondtam, ami miatt így néz rám és mondja ezt ilyen cinikusan. Lehet, hogy tényleg nekem kellene kaját rendelni neki? Hát honnan tudjam, mit enne?
A fürdőbe utána viszem a fürdőlepedőt és rögtön ismét támadásba lendülök, de ezúttal csak diszkrétre tervezve a dolgot.
Végül mikor fordít a helyzeten olyannyira megrökönyödöm az egész szituáción, hogy össze-vissza beszélek, a figyelmem pedig nagyon nem arra irányul, amire kellene. De ő is tudja, ő irányította a gondolataimat és a tekintetemet, ami szokatlan tőle, de meglehetősen tetszetős. Szerintem ez benne lehet a személyiségében valahol mélyen, ezt most elfojtva, de idő kérdése és a felszínre tör, amit én nagyon fogok élvezni.
A tekintetében mintha némi játékosság és büszkeség ülne, ami szintén úgy hat rám, mintha félrészegen megpörgetnének egy felmosófa körül.
Hűha.
Kimegyek és nem sokkal utána Rhyd is kiér, a kérdésére pedig az ötlet egész hamar az eszembe ötlik.
- Mivel a tested egész valószínű, hogy a másnaposságtól amúgy is melegebb, ha kis szerencséd van, nem ad lázmérőt. – Ezzel oda is megyek hozzá és a tenyerem a nyakára simítom, hogy megnézzem, valóban igazam van-e. – Igen, nem rossz – bólintok. – Ha mégis lázat akarna mérni, akkor majd... Itt van ez a gyertya – veszem le a polcon lévő díszgyertyát, és el is indulok, hogy meggyújtsam, majd az asztalra tegyem. – Szóval majd ide ülj, én elterelem a doki figyelmét úgy nyolc másodpercig, te pedig a láng fölé tarthatod a mérőt. De vigyázz, utána rázz egyet rajta, mielőtt még teljesen felfutna a higany. – Ez jó tervnek ígérkezik, de sok benne a buktató. Próbálkozni lehet mégis.
- Te nem ezt csináltad, amikor gyerekkorodban nem volt kedved iskolába menni? – nézek rá kérdőn, mert én ezt számtalanszor eljátszottam. Mindig bejött.
- A vírus rész... Rohanj a fürdőbe és hányj. Vagyis csinálj úgy. De ezt csak akkor kell bevetned, ha nagyon kötekszik – vázolom a következő lépést, amire gyanítom, nem fog vállalkozni. – Csak gondolj arra, hogy a cél szentesíti az eszközt – teszem hozzá, majd inkább átrakom az éjjeli szekrényre a gyertyát. – Inkább maradj az ágyban – javaslom, mikor leül és a telefonért nyúl.
- Kérhetsz kaját, de nem tudom, mit szeretsz – mondom, mert gondolom erre irányult a kérdés. Legalábbis egy része. – Egyébként meg azért vagyok itt, hogy ne legyél egész nap egyedül és ne süllyedj depresszióba még jobban– teszem hozzá. Jó, lehet, hogy a munkakörömbe ez is beletartozna a kaja rendelése, és az is biztos, hogy egy másik ápoló készséggel kapta volna fel a telefont, de amellett meg egész biztosan megőrülne. – Majd tartunk egy ilyen napot, ahol elmondod, mi a kedvenc színed, ételed, italod a whiskyn kívül, és akkor majd elküldhetsz ruhát vásárolni meg rendelek neked a kedvencedből – próbálok szépíteni a dolgon. Mondjuk egy ilyen nem is lenne rossz, mert legalább jobban megismerhetném és a későbbiekben is könnyebb lenne a dolgom.
- Két tükörtojás jó lesz egy virslivel – mondom a legegyszerűbbet, habár itt vannak gasztronómiai csodák, nekem az most pont elég lesz. Jól esik, hogy megkérdezi, nekem egy kis bűntudatot okoz ezzel, amiért az előbb olyan hirtelen leteremtettem.
Ha felveszik, megvárom míg rendel, ha nem, akkor felajánlom, hogy lemegyek és kérek reggelit.
- Ennél először vagy legyünk túl a nehezén? – Azaz az orvoson. Én az előbbire szavaznék, de legyen, ahogy akarja.

» Lisette & Rhydian - Ways to make you fade away
» Gentlemen's play - Benjamin & Rhydian
» brand new handmaid's tale | rhydian × anaїs