welcome to montreal!

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:50

Már az éjszaka közepén felriadok, pedig Alex még csak nem is bújik be mellém az ágyba. Előttem van a kép, felnőtt, pont olyan, mint az apja... Minden tagjában őt tükrözi, a gesztusai, az egész megjelenése.. Aztán szembefordul. Ekkor jövök rá, hogy nem a fiamról álmodok. A nappaliban vagyunk, túl fényes a kép, mégis annyira élethű. A fájdalmas tekintete, a dühtől parázsló íriszei, megfeszülő teste, ahogy rám néz. Nem kell megmozdulnia se ahhoz, hogy tudjam, ha képes lenne rá, megütne. Nem is egyszer. De sosem tudott bántani. Fizikailag legalábbis nem. Mégis százszorosan kaptam vissza minden egyes alkalommal, egészen addig, míg egy élő és lélegző érzelmi roncs nem lett belőlem. Emlék vagy álom? Teljesen mindegy, mert nem tudom megkülönböztetni, nem tudok visszaemlékezni se, hogy pontosan hogy történt, miket mondott vagy mit tett. Épp azzal voltam elfoglalva, hogy nehéz lépteit tanulmányozom, amik az ajtóig vezették. Az ajtóhoz, amin kisétált, fájdalmasan lasssú léptekkel, ökölbe szorított kézzel és a fene se tudja, milyen arckifejezéssel, de ha sejtésem nem csak, pusztító düh tombolt benne. És mind felém irányult.
Talán elvetettem a sulykot, de még mindig úgy érzem, hogy szükséges volt. Hogy így jobb lesz nekünk és neki is. Hogy ha azt hiszi, hogy én képes voltam teljesen elengedni, akkor majd ő is belenyugszik ebbe. Három év telt el, nem hihette azt, hogy csak úgy ölbetett kézzel vártam rá, hátha méltóztatik még ebben az életben felbukkanni.
De eltelt három nap és nem jelentkezett, nem tolta ide a képét, nem talált meg az utcán, se a munkahelyemen nem látogatott meg. Egyszerűen csak eltűnt, bennem pedig elkezdett érlelődni egy nyomasztó rossz érzés. Persze tudom az okát, a lelkiismeretem riaszt fel éjszaka, amiatt esik nehezemre letuszkolni a falatot a torkomon és esküszöm, hogy egyetlen őszinte mosoly sem jelent meg azóta az arcomon, hogy kilépett a lakásból és ezzel együtt az életemből is. Én üldöztem el, én vagyok az ok, gratulálhatnék magamnak, elvégre sikerrel jártam, az lett, amit én akartam. Mégis minden vagyok, csak boldog nem. Azóta nem találkoztam Antonioval sem. Le kell rendeznem magamban vagy szemrebbenés nélkül meg kell tanulnom hazudni. Talán a második előbb bekövetkezik, mint hogy feldolgozzam a tényt, hogy talán az utolsó szálat is sikerült most elvágnom, ami még Pierre-t hozzám kötötte. Most először viszont megértem, hogy így már nincs maradása.
Tegnap Enola telefonja keltett, kissé zaklatott volt, mikor Pierre után érdeklődött. Kelletlenül vallottam be neki, hogy nem vagyok büszke magamra és hogy örökre megutáltattam magam vele. Tőle pedig megtudtam, hogy két napja színét se látta, se ő, se a srácok. Az ágya érintetlen, a cuccai szanaszét vannak - pont úgy, ahogy hagyta őket. A homlokom aggodalmas ráncokba szalad, de aztán megnyugtatom, hogy valószínűleg az én hibám az egész. Nem először lépne le egyetlen szó nélkül.. Bár abban nem egészen vagyok biztos, hogy nem ellenkező hatást váltok-e ki ezzel az anyjánál, mit ami a célom.. De mivel nem engedem, hogy túl sok minden nyomot hagyjon a szívemen a történtekből, így mást nem tehetek érte. Mennyivel lenne jobb, ha ugyanaz a zaklatott kislány lennék, akit első alkalommal itthagyott? A hiánya megedzett már. Tudtam mire számíthatok tőle, nem múlta felül a várakozásaimat. Mégis fáj, hogy igazam lett. Én vertem a koporsóba az utolsó szöget és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. Meg kell tanulnom együtt élni vele, erőt kell merítenem ahhoz, hogy jó anya lehessek, ha már feleségként pocsék leszek.
Már majdnem kivasaltam a száraz ruhákat, élére hajtogattam Alex összes nadrágját, még az alsóit is. Bekészítettem egy újabb adag mosatlant, hogy reggel már csak el kelljen indítani a gépet - egy kisgyerekes lakásban mindig van mit mosni... Megírtam a bevásárlólistát, kipakoltam a mosogatógépet, kínomban már a nappaliban csüngő fényképeket is megigazítottam a falon, de a gondolatok csak nem engedtek szabadulni. Megint magam előtt láttam őt, egy pillanatra megtorpanva néztem arra, ahol ő állt, hisz én most pont ott voltam, ahol akkor. Alex a kezemben. Alex most alszik. Csak egyedül vagyok. Ebben is csak akkor leszek biztos, mikor eltűnik előlem, és az egész nappalit olyan kongó üresség keríti be, mintha soha nem is járt volna benne. Pont ilyen most a szívem is. Én is üres vagyok. És nem bírom tovább.
Kabátot veszek fel és megered a lábam. Zsebre dugott kézzel lódulok meg, én se tudom merre vezetnek lépteim, míg rá nem találok az ismerős ösvényre. Már tudom, hova tartok. A sötét erdő nem olyan ijesztő, mint amilyennek fiatalabb koromban hittem. A vadles még mindig ott van az egyik fa tetején, a felfelé vezető létra egyik-másik foka viszont már szemmel láthatóan elkorhadt. Felrémlenek bennem az emlékek és elszorul a gyomrom is egy pillanatra. Legszívesebben hánynék magamtól, amiért minden kedves pillanat most jut eszembe, de mivel nem sokat ettem napok óta, maximum a sárga epét öklendezném fel. Enélkül is keserű a szám íze.
Olyan hideg van, hogy a sötét ellenére is pontosan látom a lélegzetemet, Csípős szél rázza meg az erdőt olykor, végigborzongat engem is, minden széllökésre dinamika nélkül szaporázom meg a lépteimet. Még mindig nem tudok szabadulni a gondolataimtól. Üldöznek engem, ők se akarják, hogy magam mögött hagyjam őket. Pierre se akarta, vele mégis sikerült... Egy kósza gondolat erejéig megfordul a fejemben, hogy talán igazából ezzel a lépéssel baltáztam el az egész életemet. Nem is tudom aztán elhessegetni, míg el nem érem az úticélt. Az is magányosan áll a külvárosban, az erdőn túl, az is sok emléket őriz kettőnkről.
Sose mászok fel rá.. Lefelé mindig problémát okoz a tériszony. Átkozott és alattomos, én pedig szenvedek tőle. A hajnal első sugarai viszont fényt vetnek egy pár cipője, amiknek gazdája is van. Rémeket látok, vagy rikítóan fehér? Hallucinálok? Mielőtt átgondolnám, már fel is kapaszkodtam az első néhány fokra. A lábaimat és a kezeimet egyszerre használom, nem eshet bajom, tőle tanultam. Igen ám, de most nem mászik közvetlenül mögöttem egy Pierre-kaliberű fickó, hogy a testével tartson vissza egy halálos zuhanástól. Nagyjából nyolc méter magasban már rájövök, hogy hatalmas nagy hülyeséget csinálok. A tenyerem is izzadni kezd a fémen. De nagyból biztos vagyok benne, hogy jobban járok, ha felfelé megyek, mintha megállok és addig tanakodok azon, hogy evickélek le, míg megoldja helyettem a gravitáció a problémát.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:51

Az elmúlt napok teljesen összefolytak a számomra. Űzött vadnak éreztem magam, aki sehol sem talál megnyugvást. Utam egyenesen haza vezetett a családi fészekbe, az otthon melegébe, ami azonban annyira tűnt sivárnak és kihűltnek, mint a lelkem. Mindenből csak a ridegség pillantott vissza rám, a képekről, a személyes holmikról, a táskámról, még a szobámban sem találtam megnyugvásra. Orkánként hagytam oltári nagy felfordulást a lakásban órákkal később. Ott hagytam mindenemet, a táskámat, ami mindig arra állt készen, a telefonomat, ami már így is az utolsókat pittyegte. Semminek szükségét nem éreztem és ilyen felzaklatott állapotban legfőképpen anyámmal nem akartam összetalálkozni. Fájt volna, hogy látja rajtam mennyire megzuhantam, fájt volna az, ha bevallom neki mi történt, nem akartam neki fájdalmat okozni, csak... nyugalomra vágyta. Azt akartam, a fejem kitisztuljon, reálisan és higgadtan tudjak döntést hozni. Évekkel ezelőtt hoztam egy elbaltázott döntést, most sokkal másképp csinálnám.
Utam jó ideig ismerősökhöz vezetett, hol buliba toppantam be, hol kártyázás kellős közepébe, marasztalni akartak, én menni szerettem volna. Nem tudom hogy került hozzám némi euró, de zsebre vágta. Végül egy elhagyatott víztoronynál lyukadtam ki. Az utam mindvégig hazugság és ábránd is volt egyszerre, csupa-csupa olyan helyszín, ahol annak idején sokszor fordultam meg és Claire is velem volt. A rossz időszakunk, a zűrös időszakunk, amikor minden nap ajándék volt, amikor már kezdett jól lenni... és amikor beleszerettem. A víztorony is egy ilyen helyszín volt, ahol meghúztuk magunkat, mikor csak nyugalomra vágytunk és egymás társaságára. Valamikor a toronytól nem messze állt egy kis téglaépület, fészerszerűség lehetett. Az most már félig összedőlve, a teteje beomolva, használhatatlan. Sokszor aludtunk ott nyári napokon, amikor még viccesnek találtuk a bujkálást. Azok a nyári szünetek, a hosszú és forró éjszakába nyúló ténfergések, együttlétek. Csak élveztük az együtt töltött időt. Az mostanra kihűlt, elszürkült mint egy jobb napokat látott fénykép.
Egy fejezet most lezárult, ez az utóbbi napokban tudatosult csak igazán bennem. Itt lenni fent a magasban, kémlelni a horizontot, amíg világos van, miközben a hideg szél sokszor arra késztet, szorosabban húzzam össze a kabátot magamon. Csak estére hagytam el a helyet, amikor igazán fázni kezdtem, sötéttel, amikor nem akartam felvonni magamra a figyelmet. Mégis mivel világítottam volna? Néha csak átadtam magam a zene ritmusának, ahogy áthaladtam a tömegen, talán szívtam is néhány slukkot, már nem emlékszem. Teljesen egybemosódott minden a napokban, csak én voltam és a gondolataim. Máskor meg csak tetőről tetőre ugrálva hajtottam magam, amíg ki nem melegedtem. A realitás talajára csak sokára érkeztem meg.
Ma végre aludtam is valamit. Talán csak pár órácskát egy házibuli megüresedett kanapéján. Az emberek között sétáltam el, lépdeltem át néhányukat. A kevés alvással viszont jött a tudat is. El kell engednem a múltam. Talán tényleg így lesz a legjobb. Ez már a levegőben lógott az első pillanattól kezdve, talán azóta, amióta megléptem. Olyan, mint ha álomvilágban járnék, de ez az álom nem jó, kísért. A mosdóban saját tükörképemmel szembesülök, olyan vagyok mint egy kísértet. többnapos kialvatlan, karikás szemek, fénytelen tekintet. Én nem ezt akarom, nem lezárni a múltat. Egyszerű lenne csak léteznem benne. A tükör darabjaira hullik, ahogy teljes erőmmel beleöklözök. Nem tetszik a látvány, a szomorú valóság. De sajnos nagyon is életszerű, a fájdalom is valós, ahogy a vércsík, ami lecsurog az ujjaimon és a mosdókagylóba csöppen. Fáslit keresek vagy valami ruhaanyagot és már állok is tovább. Nem találom a helyem, olyan mint ha kitaszítottak volna a világból. A régit akarom, a nőt, a fiamat, akit talán sohasem fogok megismerni. A víztoronynál kötök ki ismét, felkapaszkodok rá. Újabb nap, újabb merengés. Könnyebb csak ébren álmodni, mint álmok közt szenvedni. Nem ettem még, öreg hiba, de egyszerűen nem kívánom. Vizet is csak az éjszaka folyamán ittam, éhgyomorra nem kívánom az alkoholt. Talán lenyúlhattam volna valami kaját, olyan vagyok mint egy rossz sittes.
Tekintetem egy idő után megragadják a felkelő nap első sugarai. Gyönyörű a látvány, amit talán napok óta először szemlélek meg ilyen korán. Sokszor csak rohan a világunk, én pedig nem érek rá minden kis pillanatot kiélvezni. Most, hogy emésztem magam minden miatt, annyira könnyű ezeket észrevenni, szinte kiszúrják a szemem. Sóhajtok csak. Ha valaki példát mutat nekem, talán nem térek rossz útra. Talán... de akkor Claire-t sem ismerném, akkor a fiúkat sem ismerném, akkor nem kellett volna elmenekülnöm sem. Minden egyes nagyobb döntésemmel számot vetettem már a napokban, egyszerűen nem találom a hibát. Akkor csak bennem lehet a hiba, semmi másban. Ha én nem lennék ennyire visszataszító...
Megrezdül a létra. Majd még egyszer. Hallom, ahogy erősen ráfognak, szinte ütődik a tenyérhez a fém. Nem is olyan ritmusosan, inkább lassan, óvatosan, megfontoltan. Valaki araszol felfelé, kíváncsiságom egy pillanatra úrrá lesz rajtam. Elképedt tekintettel veszem észre, hogy az érkező személy nem más, mint Claire, aki enyhén szólva sincs a helyzet magaslatán. Szó nélkül térdelek fel és ragadom meg a kezét egy erős fogással, mielőtt még elbizonytalanodna és a végén dobna egy hátraszaltót. Már láttam, ahogy megcsúszott a lába. Könnyedén húzom őt fel és egészen addig nem eresztem el a kezét, amíg ő szükségét nem érzi.
- Te bolond vagy, mit keresel itt?

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:51

Néha akkora marhaságokra vagyok képes, hogy még én is meglepem magam vele. Hogy a francba jutott egyáltalán eszembe nekiindulni és felmászni? Miért nem gondoltam bele abba az elején, hogy ennek sose volt még jó vége? Hogy nem érzem magam biztonságban, ha egyedül lógok a csövön kitudja hány méter magasan? Még társaságban se, nemhogy egyedül... Egyre csak veszítek a lendületemből, és ezzel egyenesen arányosan nő bennem a pánik is. Szinte csak azt várom, hogy lépéseim elakadjanak, nem sok kéne hozzá, érzem, hogy a kétségbeesés kezd a hatalmába keríteni. Ennek a létrának sose lesz vége?
Nem merem elengedni a fokot és fél kézzel kapaszkodni, pedig talán jót tenne, ha az izzadt tenyeremet a kabátomba tudnám törölni. De talán le is esnék. Nem merek kockáztatni.. Mély levegőt veszek, próbálok úgy tenni, mintha ott lenne mögöttem, mintha biztos lehetnék abban, hogy nem fogok leesni, de csak az emlékek kavarognak a fejemben. Mennyi mindenbe rángatott bele engem.. Mennyi helyre másztunk fel közösen.. Milyen lelkesen tanítgatott függeszkedni és a csúcsra törni és mennyire élvezte, ha vele tartok. Milyen büszke volt rám, mikor a határaimat feszegetve legyőztem saját magamat és a félelmeimet, mikor megbirkóztam a tériszonnyal is, csak hogy belepaszírozzam magam az életébe. Annyira akartam, hogy akarjon engem, hogy az már fájt. Fájt az izmaimnak, amiket sanyargattam és fájt lelkileg az a sok megpróbáltatás, amit a félelmeim okoztak. Amiket magamnak okoztam, és amikről talán sejtelme sincs, milyen nyomot hagytak bennem. Azok kötöttek hozzá. És most a sok gyötrődés lendít át a holtponton és késztet arra, hogy akár fent van, akár nem, nem adhatom fel. Ha másért nem, azért, mert már látom a korlátot, már mindjárt fent vagyok. A tagjaim is érzik ezt, a lábam szinte begörcsöl, a kezem még mindig csúszik. Már kapkodok és remegek, az illúzió, hogy mögöttem mászik, már csak a múlté. Idefent hidegebb van és jobban fúj a szél is, az arcomba csap, a hajamat köpködöm és nyújtózom az utolsó fokért. Egyszerre kettőt akarok mászni, fel akarok érni, a lábam viszont kicsúszik alólam és egy halk, de annál kétségbeesettebb sikítás hagyja el a számat. A pillanat tört része alatt fut át az agyamon néhány gondolat. Nem írtam fel a bevásárlólistára a csokis gabonapelyhet, nem indítottam el a mosást és ha itt most leesek, akkor Alex egyedül marad. Ha itt most leesek, sose tudom meg, hogy képzelegtem-e vagy tényleg az Ő fehér cipőit láttam. Ha itt most leesek, nagy a valószínűsége, hogy senki se fog megtalálni. De a kezemet megragadja valaki, én meg kalimpáló lábakkal engedem, hogy felhúzzon. Bár igazából teljesen mindegy, hogy engedem-e, felhúz. Már az se érdekel, ha nem Pierre az, csak hagyja hogy kifújjam magam. Csak hagyja, hogy kapaszkodjak belé, amíg azt nem érzem, hogy a lábaim nem akarnak összecsuklani... Pedig már nem is állok, mégis remegnek. Én meg csak hátrébb araszolok, hátamat a torony oldalának vetem és belebámulok a felkelő nap első sugaraiba.
Nem kell ránéznem, hogy tudjam ő az, pedig már behunyt szemmel pihegek mellette, a fény narancsos színűre festi a szemhéjaim belső oldalát, a kezét még mindig szorosan tartom. Kell egy perc, talán kettő is, mire megszólalok, de olyan büszkén teszem. Észre sem veszem, hogy még mindig az emlékek hatása alatt vagyok egy kicsit, de ez elég ahhoz, hogy diadalittas vigyorral nézzek rá.
- Felmásztam... - kémlelem végig a horizontot. A fák fölött egészen ellátni a belvárosig, sőt tovább is. Be tudom lőni az Eiffel-tornyot, meg a Notre Dame-ot, a többire nem figyelek. A szívem zakatol, túl sokat túráztatom mostanában és túl sokszor történik ez Pierre miatt. De két dologban legalább már most biztos lehetek: tévedtem, mikor azt gondoltam, hogy megint lelépett és hálával tartozom, amiért nem engedte, hogy lezuhanjak.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:52

Ha az ember sokáig van ébren, lassan megszűnnek az éberség és az álomvilág határai. Mint ha egy káprázattá halványulna a kettő, amiben leginkább csak lebegni lehet. Lebegni addig, amíg az ár arcul nem csap és fullasztóvá nem válik ez a súlytalanság. Mikor a lufi kipukkad és érzi, hogy nincs más hátra számára, mint a zuhanás. A zuhanás, amiből legszívesebben felébredne, aminek a vészfékje is eltörött és nem lehet már kiszállni. Csak előre és előre. A szemeimnek alig hiszek, amikor megrezzen a fém, a létra csak úgy belekondul az erős rángatásba. Aztán ehlal, mint ha tényleg csak egy vízió lett volna. Hogy aztán még hangosabban adja a tudtomra, valaki jön, valaki közeleg. Felkészülök arra, hogy valaki leszámolni szeretne velem, számon kérni, mit keresek én idefönt a tilosban. Egyik sem érkezne a legjobb időben, ellenkezni sincs erőm, csak úgy ülni itt. Ha most valaki a halántékomhoz szorítana egy stukkert, könnyűszerrel süthetné el. Egyszerűen csak nincs miért ellenkezni.
A sikításra eszmélek magamhoz, miféle gondolatok forognak körülöttem, az ösztönöz arra is, hogy kihajoljak, mégis mi történt. Szinte gondolkozni sincs időm, vajon tényleg őt látom-e, mert mindjárt leesik. A keze után kapok, úgy szorítok rá görcsösen, mint ha most ezen múlna, hogy felérjen ide biztonságba. Itt már jó helyen van, itt már nem eshet bántódása. Sokáig nem eresztem el a kezét, sokáig csak a vonásait fürkészem. Tényleg Claire az, érzem az illatát, amit mélyen beszívok, hallom szívének heves lüktetését és a sápadt arcát. Azt hitte leesik, egy pillanatig még én is. Hirtelen eszmélek rá, mennyire megijedtem, hogy nem tudom elkapni a kezét és... nem tudom mit tettem volna, ha leesik. Egyszerűen csak nem akarok belegondolni, hisz itt van, itt ül mellettem, a térdei reszketegek de még mindig szorítja a kezem. Arca egyik másodpercről a másikra válik pirospozsgássá, ahogy kinyitja a szemét. Rám tekint, én még mindig ijedt és aggódó tekintettel meredek rá. Egyszerűen csak nem akarom elhinni hogy itt van és mégis.
"Felmásztam"... ennyi? Komolyan csak ennyit von le róla? Hogy felmászott? Van fogalma róla, hogy milyen következményekkel járt volna, ha leesik? Fan fogalma róla, hogy mennyire tett volna engem akkor teljesen ronccsá? Van fogalma arról, hogy mekkora baromságot csinált? Hirtelen kap el a harag.
- Esküszöm nem vagy százas. Jól vagy? - akaratlanul is végigtapogatom őt, eleresztve a kezét, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy tényleg felmászott ide és nincs semmi baja. De van, a fejével, komolyan.
- Különben is mit keresel itt? Te nem szerettél sosem annyira mászni. - csak én erőltettem, mert meg akartam neki mutatni azt a csodát, azt a lélegzetelállító látványt, amiben nekem van részem nap mint nap. De egyáltalán nem díjazom, hogy ezt most ő így...
- Mi van, ha leesel? Mi lesz akkor a gyerekkel? - addigra már teljesen szembe fordulok vele, a karját fogom picit erősebben az eddiginél, aztán lassan észre veszem magamat. Elmúlik a sokk, már csak szuszogok. Eleresztem őt is és visszafordulok én is a tározó falának.
- Bocs, én csak... - kifordultam magamból egy ideje, már napját sem számolom mióta.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:52

Szakad rólam a víz, legszívesebben kibújnék a kabátomból, de tudom, hogy pillanatok alatt megfáznék. Akkor már nem az ijedtségtől remegnék, hanem azért, mert fázok. Január van, és nagyon hideg. Egyébként is a hajnalhasadás a legfagyosabb napszak, figyelem, hogy a korlát fémjére vékony rétegben leül a köd és szépen rá is dermed. A kezeimet kifújta a szél, csakúgy, mint az arcomat. És még mindig nem tudom, hogy megérte-e.
Az adrenalin még dolgozik a szervezetemben, a félelmeim ellenére is lelkes vagyok, amiért feljutottam, bár az utolsó métert már nem saját erőből tettem meg, mégis a saját sikeremnek könyvelem el. Nagyon igyekszem megfeledkezni az utolsó ballépésről.
- Felmásztam.. - fordulok felé újra, még mindig mosolygok, büszkeség tölt el miatta, hogy látta. Ő miért nem örül? Régen tetszett volna neki, ha látja rajtam, régen sokkal büszkébb lett volna rám, mint én magamra. Emlékszem, hogy kapott fel, mikor először, saját erőből sikerült felkapaszkodnom az erkélyre. Megszenvedtem vele, a combom és az oldalam is lila volt utána, de felmásztam. Rajongtam érte, a szenvedélyéért, a lelkesedéséért, még akkor is, ha tudtam, hogy ez nem az én életformám. Ez az övé.
- Semmi bajom... - sóhajtok nagyot, de hagyom, hogy megbizonyosodjon róla. Mégis hogy lennék? Nem úgy nézek ki, mint aki teljesen jól van? Mondjuk a légzésem még közel sem egyenletes, de dolgozom rajta.
- Most se szeretek... Csak ide jövök, amikor... - bűntudatom van. De végül nem mondom ki. Elég beszédes helyettem ez a félbeharapott mondat. Ide jövök akkor is, ha kilátástalan a helyzet, ide jövök, ha hiányzik.. És ide jöttem akkor is sírni, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Ez a hely őrzi az emlékeimet, a fájdalmaimat, olykor a dühömet és a reményvesztett sikolyaimat is. Soha senki nem bukkant még rá a titkos helyemre, amit ő mutatott először. Ő hozott ide, vele másztam meg, és itt csókolt meg először. Itt próbáltam meg búcsút venni tőle, de egyetlen alkalommal sem sikerült. Habár való igaz, hogy nélküle sosem másztam még fel. Mindig letelepedtem a torony lábához, körbevándoroltam, legyúrtam körülötte a füvet, átverekedtem magam a burjánzó aljnövényzeten. Sírni jöttem, sikítani, gondolkodni. Most is mindhármat tudnám, lenne rá okom. Ó, de még mennyi...
- Nem estem le... - forgatom meg a szemeimet, de aztán elhallgatok. Nem rajtam múlt, ezt mindketten tudjuk, mégse kerülget rossz érzés miatta. A lelkiismeretem nem tiszta, és ő ezt pontosan tudja. Azt is, hogy nem tudok elszámolni magammal. Egyszerűen csak nem vagyok jó ember. Már régóta nem. Mikor itt hagyott, fordult velem egyet a világ, akkorát, hogy sosem leszek már a régi. - De jó kezekben lenne, anyámék felnevelnék, engem pedig elfelejtene.. - bámulok magam elé. Így történne, és talán nem is bánnám, ha egy szörnyeteggel kevesebb lenne az életében.
Nem tudom, erre a válaszra számított-e, de talán nem lepi meg, hogy nem először fordult meg a fejemben ez a verzió. Minél kisebb a gyerek, annál gyorsabban és könnyebben felejt el. Most hogy kimondom, semmi se változik, már nem fontolgatom, hogy eldobom az életemet, de volt idő, hogy megtettem. Másodjára már nem voltam elég bátor, hiszen először neki köszönhetően nem sikerült. Miután eltűnt az életemből, az idegrendszeremet kikezdte a hiánya, azt hittem belebolondulok. Én annyira szerettem, mint soha senkit. Pedig nem vagyok az a könnyen szerelembe esős fajta. És mikor Alex születése után úgy éreztem, hogy az egész világ ellenem van, én majdnem...
- Tudom... és sajnálom.. - kezem vonakodva csúsztatom az övére. Nem haragszom rá, amiért megrántotta a karom. A kabátom vastag, alig éreztem, de megérdemeltem. Megérdemelnék ennél még jóval többet is. Tudom. Nagyot nyelek, várom, hogy ellökjön magától, várom, hogy közölje mennyire undorodik tőlem, pedig így is szenvedek. Mindketten. Csakhogy én voltam az, aki egyszeriben adott neki valamit, aztán rögtön utána ki is húzta a lába alól a talajt. Kegyetlenebb voltam vele, mint egész eddigi életemben bárkivel, és nem vagyok rá büszke.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:52

Hiába a mosoly, hiába a tudat, hogy magától indult el egyes egyedül a létrán, ha egyszer őrültséget csinált. És ha nem vagyok fent vagy nem kapom el? Biztos látta a lábam, mert kilógattam, ettől pedig csak inkább még jobban dühít a dolog. Haragszom magamra, amiért nem voltam előrelátó, amikor leléptem. Én tényleg azt hittem, hogy helyre lehet hozni, hogy csak megbeszéljük a dolgokat, az elmúlt éveket és minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Elpillantok messzire az épületek felé, ahogy válaszol. Igyekszem rendezni az érzéseimet és ezzel a vonásaimat is, miközben ő kifújja magát. Kiadta az utamat, nem tehetem meg azt, amit eddig, pedig mennyire szívesen ölelném csak úgy magamhoz. Mennyire szívesen hágnám át azt a láthatatlan falat, ha tudnám, hogy nem húzódik el. De ahogy ő nem vágyik már a közelségemre, úgy én sem az elutasításra... a francokat nem.
Nem kell befejeznie a mondatot ahhoz, hogy tudjam mire gondol. Túl régóta ismerem már és ha úgy is érzem, évek estek ki és ő most már egy másik ember, a múltját nem tudja elszakítani magától. Fontos neki, mert hozzám kötődik, fontos neki mert minden nagyobb döntést itt hoztunk meg, talán utánam folytatta ezt itt. Tudni szeretném, mi minden titkot suttogott el ezeknek a falaknak, látni mit élt meg, tudni minden titkáról, amiket itt elhintett. De tudom, hogy ezek már nem igazán derülnek ki. Mégis fontos neki ez a hely annak ellenére, hogy elküldött és nem szeretné, hogy bármi közöm legyen hozzá. Mert a múltját nem tudja megtagadni és talán nem is akarja valahol... jó ez így nekünk? Csak egymást bántjuk, vele pedig magunkat. Én tényleg kész lennék bizonyítani, de ha esélyt sem ad rá, nem tudok mit tenni. Nem fogok a végtelenségig erőszakoskodni vele, ha minden zsigerével ellenem van. Pedig most baromira nem így érzem.
Ismét rá pillantok, ahogy témát vált. Nem esett le, de épp hogy, én pedig... nem, nem gondolok bele továbbra sem. Ellenben valami elpattan nálam. Mi az, hogy őt meg elfelejtené? Mi ez a hozzáállás? Nem is értem, te jó isten, mi ez az agymosás, amin keresztül húzták?
- Claire, hallod te magad? Nem az számít, mi történt a múltban, hanem az, hogy mit fogsz most tenni, mit teszel abban az időben, amikor bízik benned már és kötődik hozzád. Elég ha lát és megadod neki a biztonságot... Én... szerintem az lenne az igazságos, ha téged szólíthatna az anyjának, mert te szülted meg, te szenvedtél meg érte. Még ha nem is voltam ott, még ha nem is tudom milyen a kapcsolatotok, sosem kételkedtem volna abban, hogy nálad jobb helyen nem is lehetne. Amikor láttam hogy kötődik hozzád... az anyádék meg sem érdemlik. Mindig mindenkit csak kihasználtak, téged is. Apádnál nagyobb görényt még életemben nem láttam. - a szenteskedő, a ... ismét ökölbe szorul a kezem de lehűtöm magam. Kár lenne a gőzért, nem akarom, hogy megint összevesszünk és el akarjon menni. Nem tudok rá haragudni még annak ellenére sem, amiket mondott nekem, annak ellenére sem, hogy tudom, el akar tiltani a gyerektől. Ennél nagyobb vétket követtem el, hogy itt hagytam őt válasz nélkül és egyedül hagytam rá egy gyereket három éven keresztül. Csak két kezembe fogom a kezét és lágyan összehajtom, úgy adok az egyik bütykére egy puszit.
- Sajnálom, hogy cserben hagytalak és annyiszor csalódnod kellett bennem. Biztos anyu is haragszik rám, amiért megint szó nélkül leléptem. De szükségem volt időre, gondolkozni, újraértelmezni mindent. Én nem tudok tovább lépni csak úgy, én nem tudok másra úgy tekinteni mint rád. De igazad van, megbízhatatlan vagyok, biztos csapnivaló apa is lennék... - szavaim halkak, a tekintetét keresem, őszintén beszélek. Ahogy kimondom a szavakat, érzem, hogy az én szívem is ezzel együtt nehezedik el. Kelletlen szorítom össze az ajkaimat és kapom el a tekintetemet lefelé.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:52

Hamar rájövök, hogy az ő büszkeségére áhítozom most is, de már nem kapom meg. Sokkal inkább kiborul, minthogy örülne a vakmerő mutatványomnak. Egészen más színben látja a helyzetet, ez pedig engem is arra késztet, hogy gondoljam át, fogjam vissza a lelkendezésem. Holott én teljesen biztos vagyok abban, hogy ha nem látom meg a kalimpáló lábait és a fehér edzőcipőjét, akkor ugyanúgy csak a torony tövénél pihennék meg. Magamtól eszembe sem jutott volna öngyilkos küldetést választani, csak hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem hallucinálok. Pedig rég nem szedek már semmit, amitől ez egyáltalán előfordulhatna.
- Tudom, hogy borzalmasan hangzik... - nyelek nagyot a saját felvetésemre, hogy mi lenne, ha nem lennék része Alex életének. - De néha eljátszom a gondolattal, hogy talán nagyobb esélyt kapna, ha teljesen új lappal indulhatna. Ne mondd, hogy hülyeség, csak képzeld el, milyen élete lehetne nélkülem. Nélkülünk. Még olyan kicsi, nem is nagyon fog emlékezni arra, mi történt három éves kora előtt. Talán ez is jobb lenne, mint hazudni neki. De az élet nem igazságos. Sosem volt az. Az emberek nem azt kapják, amit megérdemelnek... - Próbálom leplezni ugyan, de egyetértek vele. Az lenne az igazságos, ha tudná, hogy nem a nővére vagyok. Ha Claire helyett anyának hívna, ha hozzám szaladna először megmutatni a legújabb rajzát, vagy a lenyúzott térdére tőlem kérne puszit. Szeretném, ha lenne rá alkalmam, ha megtapasztalhatnám, hogy milyen igazából anyának lenni, nem csak titokban vágyni rá. Ehhez pedig a legjobb esélyem, nem a bíróságon keresztül vezet. Mégis meddig húzódna az elhelyezési per? Előkotornának rólam mindent, és felhasználnák ellenem. Bevetnének mindent, és azt mondanák, hogy hozzám képest a szüleim patyolattiszta múltja alkalmasabbá teszi őket a gondviselésre. De mégis milyen jogon? Milyen jogon mernék felülírni az anya és gyereke közötti kapcsolatot, csak mert tinédzser koromban csináltam pár hülyeséget... Mégis ki vállalná értem a felelősséget? Ha pedig még Pierre is belekeveredne ebbe, róla is biztosan előásnának valami terhelő erejűt, ami rossz színben tünteti fel őt. Már azon kívül, hogy a bőre színe alapjáraton sarkalatos pont. Hiába mondják ezek, hogy liberális elveket követnek, meg egyenlőség van. A francokat van.
Nagyot dobban a szívem, ahogy tenyeremet sajátjába zárja. Észre se vettem eddig, mennyire fáznak az ujjaim, a bőre meleg, a szája felülete viszont furcsán érdes. Valószínűleg kifújta a szél. Az enyémet is kikezdte már, mert annak ellenére nyalom meg folyton, hogy tudom, nem szabadna. De azok után, hogy kapkodtam a tüdőm mélyére a hideg levegőt, már majdnem borítékolhatom is magamnak, hogy másnapra a torkom is begyullad. Az immunrendszerem nem túl erős...
- Enola aggódik... - bólintok szavaira, de még ezt is nehezen nyögöm ki. Annyiszor akartam hallani tőle valami indokot, miért hagyott maga mögött mindent és mindenkit.. egy olyan igazit, nem azt, hogy így volt jó... Annyiszor szerettem volna, ha megjelenik és csak bocsánatot kér.. Most pedig itt van és megteszi, én meg csak habogok, mint a partra vetett fal. Letaglóz, mennyi fájdalom van a hangjában, és az is, hogy mindet érzem én is. Ha belenéznék a szemébe, ő is látná, a lelkemig hatolna a pillantása. De nem tehetem ezt vele, és magunkkal sem. Így csak elfojtom a vigasztaló gondolataimat. Tényleg el kell érnem, hogy megutáljon? Nem volt elég az a sok hazugság, amit a fejéhez vágtam? - Tovább tudsz lépni... Csak tudod, nekem ebben is van három év előnyöm... - nem akarom, de megint bántom. Jobb ez, mintha tudná, hogy még mindig remélek, bár hiába.. Jobb, mintha tudná, hogy más körülmények között nagyon is örülnék, ha ő lenne a gyerekem apja.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:52

- Nem, nincs ilyen opció. Neked ott kell lenned mellette, világos? - megmakacsolom magam, hangom határozott. Senkinek sem tenne jót az, ha így történne. Alex olyan emberek keze közé kerül, akik mindent megtennének, hogy soha többé ne legyen szabad akarata, Claire pedig ezt egy életre bánná, tűnjön számára bármennyire ésszerű döntésnek a lemondás, valójában sohasem lenne az. Egyáltalán nem is értem, miért jut ilyen az eszébe, miért fontolgat ekkora baromságot. Ő maga tudja a legjobban, miért lenne végtelenül ostoba döntés. Én is tudom, láttam rajta, megéltem vele milyenek a szülei.
- Ugyanaz történne vele, mint veled. Belekényszerítenek valamibe, amit nem szeretsz, zsarolnak, sakkban tartanak és rövid időn belül az ő élete is olyan fordulatot venne, mint a tiéd. Tényleg ezt szeretnéd? Tényleg ez lenne a helyes út, hogy hagynád azokba a hibákba sodródni, amikbe egyszer te már beleestél? Claire, el tudod képzelni mit csinálna az én temperamentumommal? - mert biztos vagyok benne, hogy a szabadságát mindennél fontosabbnak tartaná, azt a szabadságot, amit a nevelőszülőkkel biztosan nem kapna meg. De nem vádaskodok, hisz valami oka van, hogy így akarna dönteni, hogy engem is okkal tilt el tőle. Már az előtt megbuktam a szemében, mint apa, hogy egyáltalán bizonyíthattam volna, érett vagyok ahhoz, hogy foglalkozzak vele. De nem tudom okolni azért, ha azt gondolja, a három évemmel épp eleget bizonyítottam. Akkor azonban nem tudtam róla, hogyan is tudhattam, ha soha nem mondta senki. Magamra maradtam a napokban a ténnyel, hogy talán életem egyik legfontosabb tényezőjét hallgatták el előlem Istent játszva a fejem fölött. Ennél képmutatóbb dolgot nem is képzelhetnék el, egy részem tényleg lelépett volna ezt követően, kiábrándulva mindazon emberekből, akik benne voltak és tudtak róla. De mégis maradtam.
Hah, remek. Aggódik... végül is szó nélkül léptem le, de ott hagytam a holmijaimat szerte. Tudhatná, hogy ha végleg lelépek, nem hagyok olyan eszközöket hátra, mint egy mobiltelefon vagy bármi, amivel őt bajba sodorhatnám. De anyu ezek szerint nem a régi, nem gondolkozik már az én fejemmel, talán igazán már nem is ismer. Több időt kellene vele töltenem, többet érdemel ő is tőlem. Az utóbbi napok kialvatlanságának eredményeképpen csak még jobban felébredt mardosó bűntudatom, ami kimondatja velem a szavakat is. Talán megértésre vágyom, talán csak hogy fogadja el. Én lennék a legboldogabb ember, ha nem kellene titkolóznom előtte, de nem tehetek másképp. Egyszerűen túl veszélyes, túlságosan olyan dolgokat tudna meg, amiért talán óhatatlanul is bajba keveredne, és ha tudná, mi mindent követtem már el... soha nem tudna már úgy tekinteni rám. Felpillantok rá, a szavai bántók még mindig. Mekkora keserűség van benne, hogy ezt mondatja vele? Mekkora űrt hagytam én magam után, hogy így meggyűlöljön? Nem tekint már most sem úgy rám, mint régen, tekintete még mindig vádló, noha annyira már nem, mint volt a házban.
- Mi mást is várhattam volna tőled... - jegyzem meg cinikus hangvétellel, miközben elfordulok tőle. Eleresztem a kezeit, csak felegyenesedek. Nekem idefönt nincs tériszonyom, magabiztosan lépek el a korlátig és pillantok el a távolba. Nincs szükségem a bántó szavaira, sem arra, hogy gúnyolódjon. Egyáltalán miért jött ide? Miért jött fel, ha tudta, hogy én vagyok idefönt? Már kiigazodni sem tudok rajta. Egy része még érzem, kötődik felém, de teljesen más ember lett belőle. Érdemes bármit is remélnem tőle még?
- Inkább leviszlek, jobb lesz mindkettőnknek. Neked már nincs dolgod velem, amit szerettél volna, eddig is elmondtad. - nem fordulok hátra, nem szeretném, hogy lássa mennyire rosszul esnek ezek a szavak is így kimondva.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:53

Igaza van, magam előtt nem tudom letagadni. Én nem mondanám ki, megteszi helyettem. Átkozom miatta. Még csak most jött vissza, ki tudja mennyi ideig marad? Mégis annyira tisztán látja a helyzetet, hogy megrémülök tőle. Magamtól is, ha már itt tartunk. Hogy vagyok képes utálni őt és egyszerre a közelében lenni? Mert megint itt kötöttem ki, ide hozott a lábam, ide húzott a szívem. Találnom kell egy másik helyet, amit nem tudok hozzá kötni. De ott van a sok emlék, amit nem tudok megtagadni magamtól, nem is akarom. Tudom, mit vállaltam és tudom, hogy szükségem lesz a boldog emlékekre. A múltra, amit vele töltöttem, hogy tartsa bennem a lelket a kemény napokon. Mikor már az sem fog boldogítani, hogy Alex velem van és szépen cseperedik.. Vagy mikor Enola beszámolóit fogom hallani arról, hogy a fia elköltözött, visszajött, megházasodott és családja lett. Hogy újra körülvette magát olyan emberekkel, akikben bízhat, akikre számíthat.. Hogy csak akkor látom, mikor véletlenül összefutunk. Kelleni fog a boldog múlt, a keserű jelent el fogja mosni..
Nem tudom megcáfolni, amit mond, így egyszerűen csak elfordítom a fejem. Nem tüntetőleg, csak azért, hogy ne lássa az arcomra kiülő kétségbeesést. Az anyja szerint valóban olyan, mint ő, mikor kisgyerek volt.. Alex vakmerő és olyan eleven, hogy egy jobb napján a legfittem bébiszittert is megizzasztaná. Ha ennél többet is örökölt Pierre-ből, ami egyelőre még nem forrott ki, az egész egyszerűen katasztrófa. Tudom, hogy indulatos, olykor agresszív is, de nem akarom, hogy a fiam is megtapasztalja ezt az erőt.. Már a feltételezés is elég, hogy a hajlama meg van rá.
Összeszorított ajkakkal, könnyben úszó szemmel tárul elém a kép, amit nem akarok látni. Tönkretesz lelkileg, hogy Alex hasonló sorsra juthat. De hát ő fiú, vele engedékenyebbek lennének.... Viszont azt pontosan tudom, hogy ugyanolya elárultnak érezné magát, mint én. Én nem kellettem a szüleimnek. 16 évesen meg akartam keresni őket. Nem pénzért vagy a szeretetükért, hanem azért, hogy lássák, mit veszítettek el, mikor lemondtak rólam. Könnyebben beszélek erről, mint más hozzám hasonló sorsú, elmélkedés szintjén még egyszerűbb a dolog, de ha át kéne ültetnem a gyakorlatba, az eleve veszett ügy lenne. Talán önzőség, hogy egyszerűen nem tudom megtenni a fiammal, amit velem is tettek. Ennek ellenére eljátszom rosszabb napjaimon a gondolattal, hogy könnyebb lenne neki komplikációk nélkül élni.
- Nem... - hangom alig több sóhajnál, nem tudom, hallja-e. Megtört vagyok és fogalmam sincs, mi lenne a helyes. Őrlődöm magamban, ő pedig megint ellök. Megérdemlem, mert bántom. Szeretem, de fájdalmat okozok neki, hogy ne ő tegye és hogy ne szeressen. Mintha az olyan egyszerű lenne.. Gyűlölni sem egyszerű, pedig annyi minden van a számláján, hogy az két életre is elég lenne bőven, nem hogy egyre. Minden gyenge pillanatomban emlékeztetnem kellett magam arra, hogy mennyi kínt éltem át miatta.. Amikor jó volt együtt, az viszont mindent felülírt bennem, a létező összes rosszat hajlamos voltam olyankor szélnek ereszteni, hogy pofára ejthessen újra. Darabjaimban vagyok, ezt csak a vak nem látja.. De, még ő is... Még Hazel is érzi olykor, mennyire magamba vagyok zuhanva.
- Mégis mit vártál? Azon kívül, hogy úgy teszek majd, mintha semmi sem történt volna... Pierre, nem nézhetek csak úgy félre, nem tettethetem, hogy minden rendben van. Pedig bár úgy lenne... - már csak magam elé beszélek, eleinte eszemben sincs felkelni, aztán mégis megteszem. - Várj... - Bizonytalanul lépek közelebb hozzá, anélkül, hogy egy pillanatra is lenéznék, és ahogy megérintem a vállát, rögtön meg is kapaszkodok benne. Szükségem van rá ahhoz, hogy ne szédüljek bele a puszta tudatba is, hogy milyen magasan vagyunk. - Én is sajnálom. Azt, hogy bántalak, azt hogy soha nem beszéltem neked róla neked és hogy nem vártam egy kicsivel tovább rád.. Vártam volna én, ha tudom, hogy van mire... De most megragadtam a lehetőséget, hogy visszakapjam Őt, nem szalaszthatom el. Még miattad sem. Túl sokszor csalódtam, talán itt az ideje, hogy most te csalódj bennem... - fejezem be halkan. Fogalmam sincs volt-e már rá példa, ha igen, azt nem kötötte az orromra. Ettől függetlenül a vallomásom őszinte, mégis olyan nehéz kimondanom. Az utolsó utáni pillanatban rántom szinte vissza magamhoz, pedig tudom, hogy egyszerűen csak el kellene engednem őt, hagyni hogy fájjon neki és először csak meggyűlöljön, aztán meg is kopjon benne az emlékem. De most, hogy visszajött és önként kellene elengednem.. Én erre nem vagyok kész.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:53

Egyszerűbb lenne csupán nézelődni, eltűnődni a horizonton, a Nap most kel fel, narancsosan festi be a határt és haloványan, sápatagon, kissé megkopva kúszik feljebb és feljebb. Már a közlekedés is ide hallatszik, ahogy az emberek igyekeznek a munkába. Az egész városban nagy a dugó ilyenkor, ha valaki nem indul el időben, akkor bizony számolhat a késéssel. Rohanó világban élünk, az emberek sosem vesznek tudomást sem más, sem a saját problémáikkal. Én is igyekszem csupán figyelmen kívül hagyni a szavait. Annyira egyszerű lenne csak nézelődni, emészteni magam a történteken, elengedni a múltat és úgy tenni, mint ha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem, ez nincs így. Egyáltalán nincs semmi sem rendben, eddig sem volt és talán már sohasem lesz. Régen egykor azt hittem, hogy ha elérek valamit, azzal megkönnyítem a saját életemet. Hogy az örökös harcból van kiút, egyszer már én is igazán megérdemlem, hogy ne a folyamatos küzdelmekről szóljon az életem. De én választottam ezt, tisztában voltam azzal, hogy ha fejest ugrok a rosszban, az illegálisban, akkor kiút csak egyféleképpen lesz. Csak hibázni nem szabad, akkor jó a játék. Időnként persze a legjobbakkal is előfordulhat...
Nem zárom őt ki az elmémből, egyszerűen nem hagyja. Ha nem figyelek is hozzám szól, eléri, hogy egyedül csak és kizárólag rá összpontosítsak. Kár lenne firtatni, ez a helyzet most melyikünknek fáj jobban, hisz inkább nézőpont kérdőse. Vívódik, jót akar magának, a gyereknek... Ő is hibázott egyszer, amiért nem tudom elítélni. Alighanem egy olyan sarkalatos pontja volt az életének az a kényszer, amiből még az sem segítette volna ki, ha mellette vagyok. Ismerem a szüleit, képesek lettek volna jogi útra lépni.
- Nem várom azt, hogy úgy tegyél, mint ha mi sem történt volna. Ha dönteni szeretnél, dönts egyöntetűen. De az nem megoldás, hogy mindig visszatáncolsz és újra és újra belém rúgsz. Igen, hibáztam. Itt hagytalak a szarban a világ legaljadékabb szüleivel, gyerekkel, egyedül. De ne hibáztass olyanért, amiről nem is én tehetek. - egy szuszra mondom ki mindazt, amit gondolok. Határozott hanggal, de nem emelem meg, csupán kérdőn pillantok rá. Mégis mit akar, mit gondol normálisnak? Miért gondolja azt, hogy létezhet normális, ha egyszer soha semmi sem volt az? De meglepnek a szavai, az egyik pillanatban még vádol és bánt, a másikban meggondolja magát. Ha rá nézek, úgy érzem, hogy nála elveszettebb nőt még életemben nem láttam. Ennyire elveszettnek akkor láttam, amikor először magához tért, a tudata tiszta volt. Akkor elhittem, hogy fogalma sincs mit kezdjen az életével. Én akkor tudtam. Most én sem tudom, csak részmegoldásokat... de jó az neki vajon? Tanácstalan hallgatásom, az állam megfeszül egy pillanatra. Annyira szívesen segítenék most neki tartani a terheit, annyira végtelenül sajnálom most őt. Nem tudok rá haragudni, mert tudom, hogy én is hibás voltam. Sokszor hagytam kétségek között, amikor pedig eltűntem, azt sem mondtam neki, hogy miért teszem. Aljas volt tőlem, tudom. De ezen már nem tudok változtatni.
- Nem a te hibád, hogy nem tudtál rám várni. Ha nincs mi táplálja a tüzet, a nagy lángolások is kiszunynak. - hazudok magamnak is, éreztem azt a tüzet nem is egyszer. De egyszerűbb csak így elfogadni. Miért marjak magamba azzal, hogy tudom, csak lemondott rólunk? Persze valahol megértem... neki már mást kell szem előtt tartania.
- Miért gondoltad úgy, hogy nem érdekelne ő? Miért gondoltad azt, ha tudomást szerzek róla, csak átjáró háznak használnám őt is? Ha valaki tökéletesen átérzi milyen apa nélkül felnőni, az én vagyok. Azt sem tudtam, hogy kicsoda, még a mai napig nem tudom. Nem tudom eldönteni, hogy akarom-e én ezt már megtudni valaha is. De nem szeretnék űrt hagyni egy kicsi gyerekben, én szívesen megismertem volna már kezdettől fogva. Ezt vetted el tőlem, ahogy minden olyat is vele, amiket már nem fogok többet sohasem megtapasztalni. Te ott voltál neki, amikor baja volt, fájt valamije, örült, boldog volt. Én elvettem tőled három évet, te elvetted tőlem a lehetőséget, hogy megismerjem a fiamat. Nem állok az utadba, hogy visszakapd a szüleidtől... ha más ára nincs, akkor menj hozzá ahhoz a fickóhoz. Én ezért csalódtam csak benned, mert más megoldást meg sem próbálsz, mert száműzöl egy olyan dologért az életetekből, amit a biztonságotokért léptem meg. És mert úgy teszel, mint ha bennem csak csalódni lehetett volna...

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:53

Próbálok kapaszkodni a múltba, próbálom átívelni a köztünk lévő szakadékot és nagyon igyekszem, hogy ne a fájdalom üljön ki az arcomra. Vagy legalábbis ne csak az. Mert pokoli nagy büntetés ez. Sosem akartam én bántani őt, mégis szinte automatikusan léptem meg, mintha csak így védekeznék a sok fájdalom ellen, amit ő okozott. Bántott engem, számtalanszor, most pedig viszont bántjuk egymást. Értelmetlenül.
- Akkor mit vársz? Döntsek? Döntöttem, mikor megszültem Alexet, meg akkor is, mikor mindenkit megeskettem, hogy egy szóval se említik meg neked. Nem állítom, hogy minden döntésem rossz lenne, van egy csodás fiam, aki miatt végül talpra álltam és aki megérdemli, hogy rendes életet biztosítsak neki. De legszívesebben nem döntenék el már én soha semmit, vagy másnak okozok vele fájdalmat, vagy magamnak... - kétségbeesett vagyok, reményvesztett és már nem csak a magasságtól félek. Attól is félek, hogy végleg eltaszítsam magamtól, meg attól is, hogy visszaengedjem az életembe, mert már nem csak engem tud bántani. Nem a magam érdekeit kell szem előtt tartanom, de ugyanakkor az sem megoldás, ha nem adom meg neki az esélyt, hogy legalább Alex életének a része legyen. Hogy tudatosuljon benne, hogy valakinek az apja és felelősséggel tartozik. Elvárhatom még egyátlalán, hogy felelősséget vállaljon érte? Annyira szeretnék bízni benne, hagyni, hogy az ostoba szívem felülírja a józan eszemet és újra az a tizenéves legyek, aki végérvényesen belezúgott. Könnyebb lenne csak szeretni őt és nem hadakozni vele.. Annyival könnyebb lenne, ha el tudnám felejteni az elmúlt éveket és azt, hogy mennyire elveszettnek éreztem magam nélküle a világban. Annyira úgy képzeltem az életem, hogy mindig ketten leszünk, hogy a lényem egy része szinte eggyé is vált vele, amit aztán el is veszítettem. Árnyéka vagyok csak régi önmagamnak, nem csoda, hogy nem találom vele a közös hangot.
Szavai úgy érnek, mintha arcul csapna, a szemeimet szorosan össze kell préselnem, hogy a könnycseppek ne guruljanak végig arcomon. Ha tudná, hogy én egyetlen pillanatra se szüntem meg őt szeretni... De nem fogja megtudni, nem adok a kezébe még egy kártyát, így is túlságosan erős, higgye csak, hogy már nem is pislákol az a parázs, ami annak idején hevesen izzott, higgye csak, hogy már nem tudok lángra lobbanni iránta. Könnyebb lesz úgy házasodnom, ha nem vádol a szívem elárulásával, elég ha én tudom, hogy milyen hűtlen vagyok a saját érzéseimhez.
- Mégis mit gondoltam volna, mikor engem is magamra hagytál, Pierre? Csak annyit tudtam, hogy senki nem tudja merre vagy, de ha itt hagytál engem és a családodat is, akkor megtennéd a fiaddal is. Ahányszor csak felbukkantál, majd eltűntél, csak mgerősítettél abban, hogy jobb, ha ő semmit se tud rólad. Nem tudod elképzelni, milyen nehezemre esett hallgatni róla, hányszor haraptam a nyelvembe, mert majdnem kicsúszott a számon. Csak a másnapot akartam megvárni vele, csak egyetlen reggel kellett volna mellettem ébredned ahhoz, hogy reménykedni kezdjek. Alex előtt se titkoltam volna a végtelenségig, hagytam volna, hogy megismerjek, ha akar. Most pedig azt hiszem, nincs jogom eltiltani tőled, amíg... Nagyon ajánlom, hogy ne kelljen megbánnom ezt a döntésemet, Pierre! - sóhajtok nagyot, de a hangom határozottabb lesz. - Csak azt kérem, hogy hagyj egy kis időt, hogy legyél fokozatos és hagyd, hogy én mondjam el neki, mikor már nem vehetik el tőlem. Tudom, hogy ez egy szívesség és hogy nagyon nagy kérés, hogy várj pár hónapot... De addig is láthatnád, hagynám, hogy megismerd. - teszek neki ajánlatot. Én nem akarok rosszat Alexnek, előbb tépném ki a szívemet a helyéről, minthogy neki ártsak. Ő a legjobb dolog az életemben, sőt ő az egyetlen, aki miatt még ilyen áron is megéri folytatnom, megéri kitartanom. Azt elviselem, hogy Pierre csalódott bennem. Azt is, hogy meggyűlöl, amiért a lehető leggyorsabb és legbiztosabb megoldást választom ahelyett, hogy kockázatot vállalnék. Sose voltam jó a szerencsejátékban, nem bízom magam a véletlenre és ezzel most már neki is együtt kell élnie.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:54

Önző dolog tőlem, de valahogy nem tudok most együtt érezni vele. Elpillantok a város felé, fürkészem a reggeli fényeket, a szürkés eget a város felett, ahogy a távolban lengedezik egy félig leszakadt plakát. Kicsit olyan a mi életünk is, a közös életünk, a kapcsolatunk, ami már csupán csak egy aprócska ponton kapcsolódik hozzánk, köt össze minket. De bárhogy tudnék erre a pontra gondolni, az annál erősebben áll meg. Voltaképpen mindegy, mi történt a múltban, van egy fiunk, akit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni, aki akkor is összeköt minket.
- Igen, azt akarom, hogy dönts. Azt akarom, hogy bármi legyen a döntésed, az a végleges, tudod, hogy ki fog hatni mindenre. - a vonásaim kemények, ahogy ismét rá pillantok. Más férfihez fog hozzá menni, más fogja felnevelni a fiamat, akit akármennyire szeretnék, nem tudok kizárni a fejemből. Egyszerűen nem megy, bárhogy próbálom. Folyamatosan egy rossz érzés kerít a hatalmába, egy olyan kép a jövőjéről, amiben őt látom, a szája lebiggyed, szomorú és dühös egyszerre. Dühös a világra, dühös a szüleire, akik körberajongják, mert hazudtak neki. Nem akarom, hogy úgy érezzen, mint én, annak ellenére sem hogy nem igazán kötődöm hozzá. A francokat nem, amióta megérintettem azon vívódok, hogy miképpen történhessen ez meg újra és újra. Sóvárgok a figyelme után, sóvárgok az után, hogy ismét láthassam.
Keserű szavak hagyják el Claire száját, amire akaratlanul is összeugrik a gyomrom. Én is kétségek között vívódtam, nem volt olyan nap, hogy ne számoltam volna el magammal, jól döntöttem-e. A lelkiismeretem folyamatosan önmagammal szembesített, a tetteimmel, melyek ha nem történtek volna meg, nem kellett volna döntést hoznom. Pokolian hiányzott és sokszor éreztem úgy, hogy mindent ott hagyok és hazamegyek hozzá, hozzájuk,a családomhoz. Olyan nehéz volt ismét elhatározni magamat, amikor békésen szuszogott újra és újra mellettem, hogy ott hagyjam. Olyan nehéz volt minden lépést megtenni csak és kizárólag az érdeküket nézve. És mindebből semmit nem tudnak, semmit nem tud, nem engedem, hogy átlássa, belecsöppenjen. Ez már az én titkom marad talán örökre. Ha az az ára, hogy gyűlöljön, akkor az az ára. De nem fogom beleártani ennél jobban az életem rosszabb oldalába.
- Miért akarod, hogy hazugságban éljen? Nem ezt érdemli, nem a szüleidet érdemli. Téged érdemel és.... - nem, az olasz fickót sem érdemli meg. Csak elharapom a mondatot, lassan pillantok le a kezeire. Úgy nyúlok utána, mint ha most mindennél jobban lenne arra szükségem, érezni keze melegét, megbizonyosodni arról, hogy tényleg valóban itt van. Annyira hihetetlenek a szavai, annyira más most. Úgy érzem, hogy nem is ismerem, tényleg ennyire hatással volt rá mindaz, amit tettem?
Ahogy a vonásait fürkészem, az eltökélt tekintetét, egyre inkább úgy érzem, bármit mondhatok neki, azzal nem leszünk sokkal előrébb. Nem fogom meggyőzni, hisz nem hisz a szavamnak, akkor mégis mi mást tehetnék? Vívódok, szám oldalába harapok, állkapcsom megfeszül. Nem tetszik ez a helyzet, mégsem tudom jobbá tenni. Nem tudom azt mondani neki, hogy gondolja meg magát, üljünk le, beszéljük meg ezt a dolgot, a kettőnk ügyét, vagyis most már a hármunkét. Szívesen vinném el csak úgy innét messzire, a gyerekkel együtt. Messze attól a pasastól, akit most legnagyobb problémának tekintek, aki befurakodik a családomba, ami sosem volt igazán az enyém.
- Nem tudlak meggyőzni, igaz? Ha tudnád, mennyire sajnálom azt, hogy hoztam egy rossz döntést, még ha az érdeketek ezt is kívánta.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:54

Rég vége annak az időnek, mikor meg tudtam alkudni magammal, mikor hittem a jobb jövőben meg a boldog befejezésben. Felébredtem ám nagyon gyorsan, kidurrant az a rózsaszín lufi, ami ugyan közel se volt tökéletes, mégis az életnek hittem. És nagyon taccsra vágott. Ez a bolond meg a mellkasomban hajlamos arra, hogy elfeledje, csak mert épp megdobogtatja a múlt.
Pánikba esem.. Nem akarok dönteni, nem akarok több hibát elkövetni, se ellökni, se magamhoz édesgetni. Nem akarok semmit, amit nem lehet visszacsinálni. Fájdalmasan nézek el, inkább nézem a mélységet és kezdek felszínesen levegő után kapkodni, minthogy rá nézzek. Minthogy döntenem kelljen, mert abba tudom, hogy belehalok. Nyomorultnak érzem magam így is, ő meg követelőzik. Semmit se tudok adni neki, csak könnyeket apadhatatlanul. Csak egy kicsivel kellett volna tovább távol maradnia, három hónappal később visszajönnie. Nem lett volna jobb akkor se, de a helyzet más lenne, nem tépném magam miatta, egyszerűen csak belenyugodnék, ő is belenyugodna abba, hogy elkésett. Könnyebb lenne, ha csak az utálatot látom a szemében.
- Nem akarom, hogy hazugságban éljen! Azt akarom, hogy jól éljen, stabilan, biztonságban! - emelem fel a hangom. Hát ennyire nehéz neki felfognia, hogy miért csinálom? Nem azért megyek hozzá Antoniohoz, mert nem találok nála jobbat, vagy mert annyira szerelmes vagyok belé. Még csak nem is azért, mert unatkozom és nélküle nem tudnék mit kezdeni magammal. Más körülmények között biztosan messziről kerülném. De most ő a legjobb lehetőségem.
Kíváncsi lennék, hogy fejezte volna be.. Őt? Őt érdemli? Meg engem? Ha ez csak így menne... Hajlandó vagyok neki adni egy esélyt, hogy az apja legyen, persze.. Egyet és nem többet.
- Nincs ezen mit sajnálni... Én ha nem is fogadtam el, vele éltem, most neked kell az én döntésemmel élned. Cserébe nem fogok közétek állni, ha te nem szúrod el nála is. - hidegen válaszolok ismét. Elhúznám a kezeimet is, de annyira fáznak és olyan jól esik a meleg érintés... Végül mégis elhúzódom, a létra felé veszem az irányt, de csak állok a torony peremén, a lábaim belegyökereznek a fémbe, mély levegőt veszek, biztatom magam, hogy mennyi fog, le fogok tudni mászni, ha már felfelé is sikerült túlélnem.
- Majd üzenek Enolával, ha a játszótérre megyünk... Ő is ott szokott találkozni Alex-szel. Általában kedden és csütörtökön délután, pénteken Max-hez szoktam vinni, szombaton a keresztanyjához, ha sikerül egyeztetni vele.. - igyekszem továbbra is hűvösen beszélni, de a hangom megremeg, lassan fordítok hátat a mélységnek, próbálom rátenni a lábam a legfelső fokra, de csak nem sikerül... Beljebb lépek, a hajamba túrok, újabb mély levegőt veszek. - Menj csak, mindjárt összeszedem magam én is.. - intek a létra felé, az előbb már nagyon mehetnéke volt, én nem fogom visszatartani és.. majd megoldom a lejutást valahogy.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:54

Hazugságban, biztonságban, vagy ahogy hívni szeretné, lényegtelen. Ugyanúgy egy olyan világban fog helyet kapni, ami mű, megrendezett, ahol a szereplők igazából nap mint nap hazudnak egymásnak, ahol érezhető, hogy valami nem stimmel, anyu meg apu nem szeretik egymást. Ez nekem nem tetszik, bárhogy is lehessen ezt kivitelezni. Szinte lehetetlen anélkül, hogy a gyerek ne sérüljön meg közben így vagy úgy. Talán most kellene a sarkamra állni és azt mondani, hogy de az apja vagyok és tesztet akarok, vállalni őt és a vele járó összes mindenséget - nem érdekelve, hogy mindenki haragját magamra vonnám ezzel a húzásommal. És mi ez, hogy felemeli a hangját? Nem beszéltem én sem úgy vele, hogy elkapja az ideg. De csak makacsul a nyelvemre harapok és inkább nem mondok semmit. Nem, egyszerűen...
- Mi? Közénk állni? Ezt hogy érted? - nem igazán jut el a tudatomig az a pár szó amit az imént mondott, épp ezért rökönyödök meg hirtelen nagyon. Most akkor engedi és láthatom? De ha láthatom, mégis milyen áron, én leszek majd egy bácsi, egy kedves távoli ismerős? A büszkeségem mást ordít a fülembe, azt mondatja, hogy nem, ezt így nem, én az apja akarok lenni. Látni akarom, felvenni, játszani vele, megnevettetni és vele együtt nevetni. Annyira áratlannak tűnt és olyan csöpp kisfiú. Olyan, aki azt érdemli, hogy a szülei neveljék és ne azok a személyek, akiket meg sem illet ez a lehetőség.
- De hát... - az ajkaimba harapok, némán hebegek végül csak még mindig döbbent arccal. Szívesen tiltakoznék, mégis a józan eszem kapcsol és visszanyelem a szavakat. Ha csak egy mód van rá... ha csak így lehetséges... ha egy pillanatig is látok bármi reményt arra, hogy változni fog a helyzet, akkor szó nélkül egyezek bele. Ellenben. Tudja, milyen makacs vagyok, tudja mennyire indulatosan és erőszakosan szerzem meg azt, ami az enyém. Mert az a gyerek az enyém és az övé, nem pedig másé.
- Mi a garancia rá, hogy valóban az apja lehetek egyszer? - kérdezem kételkedve. Mert bizony a kétség belopózott az elmémbe, átrágta magát a lelkembe. Ez a Claire már nem az a nő, akit én szerettem három éve, akit még most is szeretek. Ha az eddigieket figyelembe veszem, akkor csak az riaszt "ne bízz benne, nem fontos neki a szavad". Elkeserítő, hogy ilyenek járnak a fejemben, de valahol jogosnak érzem, a sajátomnak.
Figyelem, ahogy lepillant a mélybe, látom ahogy összerezzen, hogy ne látnám? Ismerem milyen érzések lengik át, amikor ilyen magasról lepillant, ezerszer átkoz el engem és hogy feljött velem bárhová is. Felfelé könnyebb volt mindig is, lefelé már annál kevésbé. Ebben semmit nem változott, a tériszonya a régi maradt. Milyen kár, hogy nem lehet azt a sok rosszat csak úgy elhagyni valahol félúton.
- Leviszlek. - mondom végül határozottan. Finoman fonom ujjaimat a karjára és húzom beljebb. Tudom, hogy akár egy érintésre is összerezzenhetne, de jól tudom, miképp bánjak ilyenkor vele. Hátat fordítok neki, kissé előre is görnyedek, hogy fel tudjon kapaszkodni. Mint régen, két kéz, két láb. És már fordulok is a látra felé, hogy lefelé együtt tegyük meg az utat.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:54

Fogalmam sincs, mit gondolhat és ez jobban zavar, mint valaha. Megvet engem? Gyűlöl? Ahogy rám néz.. Fájdalmas a pillantása, az érintése mégis gyengéd. A tenyere egy picit kérges, de meleg és képes elnyelni az enyémet. Végigborzongok a gondolatra, milyen kicsire mehettem össze a szemében, hogy mekkora csalódást okoztam neki. Akarom is meg nem is, hogy érezze.
- Úgy, hogy találkozhatsz vele... - sóhajtok nagyot. Nehéz beletörődnöm, hogy három évig hiába titkolóztam és próbáltam kizárni. Ennyit ért az egész, most engedek neki. Hazel szavai járnak a fejemben. Ő az apja, a vérszerinti és az egyetlen. Ha bele akar folyni Alex életébe, akkor nem zárhatom ki addig, míg meg nem bizonyosodom róla, hogy teljességgel alkalmatlan a felelősségvállalásra. Ez viszont csak és kizárólag akkor derülhet ki, ha megadom neki az esélyt, hogy bizonyítson és nem írom le jó előre őt. Ördögi kör, amit muszáj vagyok megtörni, bár ezt is némi fenntartással teszem.
- Egyelőre nem szeretném, ha tudná, hogy ki vagy pontosan. Láthatod, megismerheted, játszhatsz vele. De nem jöhetsz hozzánk, és nem tudhatja, hogy te vagy az apja. Te leszel a barátja a játszótérről, ahogy Enola. Nem fog örökké tartani ez a helyzet, de nem akarok zűrt. Olyan közel vagyok már... Egyelőre ezt tudom neked felajánlani. Később elmondom neki, hogy ki vagy te, ha még mindig itt leszel.. - teszem hozzá, de tudhatja, hogy tőlem ennél jobb ajánlatot nem kaphat. Így is nagyon sokat teszek kockára ezzel, sosem bocsátom meg magamnak, ha összetöri Alex szívét. És neki sem. Ő még olyan pici, és olyan ártatlan.
- A garancia? A szavam... - rántok vállat. Nem bízom benne, de én is hazudtam neki. Magától értetődik, hogy jelenleg nem tart a világ legszavahihetőbb emberének. De ha már egyszer beengedem a fiam életébe és megszeretteti magát vele, biztosan nem én leszek az, aki elszakítja őket egymástól. Nekünk pedig nem kell jóban lennünk, elég ha megtűrjük egymást. Alexért. Innentől kezdve pedig csak ő dönt, hogy él-e ezzel a lehetőséggel.
Magamon is meglepődöm, hogy tudok egyszerre Alex életén merengeni és rettegni a magasságtól. De a tériszony alattomos egy szörnyeteg, beleszövi magát a gondolataimba és megbénítja a tagjaimat. Félre akarok állni, hogy odaengedjem, de megfogja a karom és félreérthetetlen jelet tesz. Csak tétován megrázom a fejem, hogy én bizony nem mászok a hátára, de ugyan mikor foglalkozott ő a tiltakozásommal? Hátat fordít nekem, nekem pedig le kell vetkőznöm a büszkeségemet, ha emberi időben akarok lejutni innen. Vagy úgy, hogy élek... Várok egy percet, aztán beadom a derekam, egyik kezemet a válla fölött, a másikat a hóna alatt csúsztatom át, a mellkasa előtt kulcsolom össze, miközben a hátára is ugrom. Stabilan áll, megszoktam már.. Ez olyan, mint régen. Igazgatom magam egy ideig, míg rátalálok az ismerős helyzetre, szorosabbra fűzöm dereka körül a lábaimat, aztán csak összeszorítom a szemeimet. Tudja, ha kész vagyok, meg sem moccanok, levegőt is csak akadozva veszek és egyre jobban remegek. Az első néhány lépés után még jobban kapaszkodok belé, megnyikordul alattunk a vasszerkezet, de ahelyett, hogy sikítanék, a számba harapok, arcomat a nyakába temetem és imádkozom, hogy egyben lejussunk. Rettentően félek, még így is, pedig hallom, hogy egyenletesen lélegzik, érzem is hogy süllyed a mellkasa, annyira szorosan hozzá préselődök. Próbálok csatlakozni hozzá, felvenni az ő légzésének ritmusát és nem pánikrohamot kapni, míg a hátán vagyok, végül beérem azzal, hogy a parfümjének illata csillapítja a remegésem, ahogy újra és újra beszívom. A semminél ez is több.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:54

Hogy találkozhatok vele... ez a mondat újra és újra visszhangzik a fejemben, miközben egyre tisztábban látom magam előtt a képet róla és rólam, ahogy ott a játszótéren találkozunk. Ő önfeledt, vigyorog szégyenlősen, az anyjához bújik és inkább a homokozóba szalad. A mentsvára, a játékai, én pedig az idegen, akit csak egyszer látott még. Ugyan akkor bátor kis legény volt és pacsit is kaptam tőle, ez mind nem jelent semmit. Nem ismer engem, idegen vagyok neki, tart tőlem. Így pedig baromi nehéz bárhogy is elképzelni, hogy barátkozzak vele és még meg is szeressen - lehetséges vajon?
Nem tetszik, most már határozottan nem tetszik ez a hozzáállás. Kimondatlanul még csak-csak olyan mint egy elbaszott vicc, ami inkább a helyzet szánalmasságát emeli ki. De kénytelen vagyok belemenni a játékszabályaiba, ha bármit is akarok. Most úgy érzem, őt teljesen elvesztettem, ha pillanatokra fel is éled az a Claire, aki régen is volt, már nem az. Nem tudom hová tenni ezt, nem tudok megbarátkozni sem vele. El kellene fogadjam, igaz? Tovább lépni, találni más elfoglaltságot, más nőt, nem őt keresni... de nem tudom, hogy képes lennék rá. Nekem ő kell és Alex csak még egy ok arra, hogy ő hozzám tartozik, nincs mese.
A szava... az a szava, ami most nem tudom mégis mennyit nyom a latban. Talán hihetek neki, talán legközelebb már letagadja az egészet. Pont úgy, ahogy megtagadja a közös múltunkat, mindazt, ami összeköt minket, azt is, hogy vonzódik még mindig hozzám. A szava, amely elárult egyszerre mindent, a szava, amely engem tőle távol kíván, amelyet most átkozok, mert bánt és csak űrt hagy maga után. Kételkedve pillantok rá.
Mégis odalépek hozzá, mert szánom, hisz még mindig ugyanaz a lány, aki annyira reszketegen szemlélődött körbe az első magaslaton kezdetekkor. Mindennek az elején, amikor már jobban volt, kötődött hozzám és semmi sem veszélyeztette a mi közös kis életünket. Most ez egyszerre dőlt rommá és elevenedik fel, ahogy megérzem a kezét, ahogy belém kapaszkodik, majd felrugaszkodik rám. Várok picit, tudom, hogy most mi jön. Csak lehunyom a szemem és a mozdulatokra figyelek, a szívverésére, a lélegzetére, mely egyre egyenletesebbé és elhalóbbá válik. Teste szinte megfeszül, én pedig tudom, hogy elhelyezkedett. Ugyanolyan erősen tapad hozzám, mint eddig bármikor. Tudom, hogy ez roppant nehéz feladat lesz így, hisz húz a súlya. De nem kételkedek magamban egy szemernyit sem. Lassan a létra kapaszkodójára fogok, megfordulok és lassan elindulok lefelé, fokról fokra, egy ütemre, higgadtan. nem inog meg a lábam, a tenyerem sem izzad. Csak a lélegzetem egyenletes, ahogy összpontosítok. Végtelen időnek tűnik, míg leérünk, én közben nem nézelődök semerre csupán a kapaszkodót figyelem, a kezeimet és a lábaimat.
Kis idő múlva talpam talajt ér, a száraz fű zörrenve terül szét cipőm alatt, én pedig eleresztem a létrát. Várok egy picit, majd miután meggyőződök róla, hogy Claire még mindig úgy kapaszkodik belém az életét féltve, mint ha az én tartozékom lenne. Halkan szólalok meg.
- Leértünk, leszállhatsz. - megvárom, amíg így tesz, majd csak felé fordulok.
- Soha többé ne menj fel oda, ha itt vagyok, ha nem. Érted? - aggódnék, ha tudnám, hogy tényleg évek óta egyedül mászik oda fel. Én honnét tudjam mi mindent csinált itt amíg én távol voltam? Volt egyáltalán érdekében még egyszer eldobni felelőtlenül az életét? Nincs kilátástalanág, csak ő hiszi ezt. Engem pedig roppant mód bosszant, mert nem tudok mit tenni gyakorlatilag semmivel szemben sem.
- Miért jársz ide még mindig, ha annyira el akarsz feledni? Ennyire rossz volt bármi, az elmúlt több mint öt évben? - egy kérdés, majd utána rögvest még egy szakad ki a számon. Ha már úgy akar tenni, mint egy kedves ismerős, mikor tegyem fel ezt neki? Nyomaszt, mert megcsúfolja vele mindazt is, ami jó, ami valaha kedves volt nekünk. Valamikor el tudtuk képzelni az életünket is együtt amire ő most képtelen.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:55

Nem mond semmit, úgyhogy talán belenyugszik, hogy nem igazán van más választása, mert nem adok neki. Vagy elfogadja a féletételeimet és aszerint játszik vagy sehogy. De talán ő is belátja, hogy ez mégis sokkal több, mint amit néhány nappal ezelőtt el tudott volna képzelni. Annyira még én sem vagyok gonosz, hogy elszakítsam tőle, így is eleget hazudtam már neki és ez még mindig nem jelent semmit. Ha azt látom, hogy nincs jó hatással a fiamra vagy egyszer csak fogja magát és megint eltűnik, nem kell magyarázkodnom utána, ha nem tudja, hogy az apja. Attól még meg fogja viselni, ha ez megtörténik, de nagyon remélem, hogy ezzel az utolsó utáni eséllyel megtanul gazdálkodni.
Sosem szerettem mászni, mert ha valahova felmegyek, akkor onnan lejönni igencsak érdekes mutatványnak bizonyul. Ismerős a helyzet, annyiszor hozott le a hátán már magas helyekről, hogy megszámolni sem tudom. Gyakorlott mászó, biztos tartással, mégis félek. Ez új, eddig sosem féltem mellette, de a bizalmam megcsappant az irányába, talán ez van kihatással rá. Vagy csak azt érzem, hogy nem igazán érdemlem meg én most, hogy kihúz a bajból. De nincs egy szavam se, jó mélyre lenyelem az összeset. Nem mintha amúgy meg tudnék szólalni, miközben szorosan behunyt szemekkel a nyakába szuszogva várom a megváltást. Csak jöjjön már..
A szavaira eszmélek fel. Máris? Lent lennénk? Lassan kinyitom egyik szememet, majd a másikat is. Valóban, igaza van, fel sem tűnt, hogy már nem mozog, pedig éreztem, hogyan feszülnek meg az izmai.. De lemászok róla tüstént, előbb a lábaimat fejtem le a derekáról, aztán a karjaimat is, amik egész eddig hátulról ölelték át testét. Kicsit zavarban vagyok, tétován állok egyik lábamról a másikra, még szerencsem, hogy kirángat belőle.
- Ne aggódj, eddig se mentem fel. Első és utolsó alkalom volt.. Visszakapod a helyedet.. - pillantok fel a toronyra. Elnyílik a szám, ahogy belegondolok, hogy én ott fent voltam, de bele is borzongok, hogy onnan estem volna le, ha nem kap el. Ha csak képzeltem volna azt a pár fehér cipőt, amivel legutóbb a nappalink szőnyegét koptatta.
- Csak könnyebben tudok itt gondolkodni, ne láss bele ebbe semmit, Pierre.. - sóhajtok nagyot. Ez azért nem a színtiszta igazság. Először miatta jöttem, rá gondoltam, szidtam és átkoztam, sírtam is, jó sokat. Ha a torony beszélni tudna, kétségtelenül elárulná az összes titkomat. Hogy mennyire szerettem őt akkor, mennyire össze voltam törve és még úgyis csak őt akartam volna.
- Annak az öt évnek több mint a felében nem voltál itt... - emlékeztetem. Nem is mondok többet, a hangom elég vádló még mindig. Minden jó élményem, minden közös pillanat be van árnyékolva. Mintha csak behúzták volna rá a sötétítőt. Ő volt az első nekem, az első szerelmem, az első kapcsolatom, aki először összetörte a szívem és az első gyerekem apja is. Túl sok első pillanat köt hozzá, sose fogom tudni méltóképp elfelejteni a jót, de a rosszat se. A kettő közül az egyiket nem is akarom.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:55

Különös érzés kerít hatalmába. Fent vagyunk még szinte a létra tetején, amikor érzem, hogy jobabn szorít, jobban mint eddig bármikor is a kelleténél. Különös érzés a feszültségét megérezni ebben a magasságban, azt hogy fél. Az ilyenhez jó szimatom van és most egy kissé megrendít. itt legbelül, mélyen bennem, ott ahol még nem rúgott belém. Az életem szól erről a sportról, az első igazi olyan tevékenység, egy életérzés, amely igazán megszüntette a korlátaimat, amely a végtelen szabadságot nyújtotta nekem mindeddig, amióta csak mászom. Nem pusztán hobbiból csinálom, mert ez divatos manapság, nem is elsősorban azért, hogy a lehető legkönnyebb úton tudjak meglépni, ha arról lenne szó. És még csak nem is azért, mert nem találtam semmi mást helyette. Imádom, ez az életem, az egyetlen olyan stabil pont talán az anyám mellett, amiről tudom, hogy akkor is az életem részét képezi, ha már nem lesz semmi más. Ebbe a dédelgetett kis világomba avattam be Claire-t miután már tagadhatatlan volt, szörnyen vonzódunk egymás felé. A pont, amikor megnyitottam a szívem neki, megmutattam, mi az amit igazán szeretek. Nem tudom már melyik épületre vittem fel először, de ez a torony is az elsők egyike volt, majd vált ismét újra és újra a kapcsolatunk egyik találkozópontjává, fontos momentumává, a mi kis titkunkká. Itt mondtam először neki azt is, mennyire szeretem, itt osztottam meg vele számtalan olyan dolgot, melyek fontosak a számomra, sokat jelentenek és bíztam benne, hogy méltón bánik majd velük, az álmokkal, amiket dédelgettünk ezen a helyen csak mi ketten. Most mindezzel árul el, mindezzel forgatja meg a kést a szívemben és hozza igazán a tudtomra, többé már semmi sem a régi. Semmi sem az igazi. A lelkem összefacsarodik a tudatra, az érzésre, de semmi más nem változik. Meg sem rezdülök, légzésem épp olyan egyenletes, a mozdulataim pedig lassúak, megfontoltak és magabiztosak. Mint ha nem is vennék mindenről tudomást. Talán tényleg nem akarok erről tudomást venni, mert félek, elég egy apró megingás és mindketten könnyen lent végezzük.
Leérek, halkan szólok hozzá, lassan kapcsol is. Leteszem, egy pillanattal sem tartom őt tovább, mint szükséges. Nehezen fordulok felé, most már érzem, hogy mindaz a rossz érzés, mely a lefelé vezető úton gyökeret eresztett bennem, most szétszabdal. Nem nézek rá, elpillantok valamerre. Félek attól, amit talán felfedeznék a szemeiben, a kételyt, a bizonytalanságot. Ennyire nem mehet messzire... és mégis. Pedig tudom, hogy a tériszonya ellenére élvezte, sokszor meghitt pillanatokat éltünk át, bárhol is voltunk, ahová ember nem jött fel. Most pedig mindez csak romokban. Talán ő nem is így emlékszik már, talán a sok rossz elfedett minden jót. Úgy érzem nem maradt szikra, vagy talán mégis?
- Ah... értem. Végül is már nem köt semmi sem a helyhez, sem téged, sem engem. Csak az emlékek. - amit lassan úgy érzek, szélnek is ereszthetnék. De én nem ő vagyok, én megbecsülöm, óvom minden rossztól, mert tudom, hogy azok igazak voltak az utolsó emlékfoszlányig.
Egyszerűen nem törődöm a válaszával, csak úgy teszek, mint ha valami teljesen hétköznapit mondana. Nem érzem még mindig felelősnek magam a történtek miatt, noha rettentően bánom, hogy így tettem. Szívem szerint visszaforgatnám az idő kerekét arra a pontra, mikor leléptem. Csak magammal vinném őt is, mostanra biztosan minden rendben lenne, én pedig már Alexet is ismerem. Ehhez képest a rideg valóság az, hogy van egy lassan három éves fiam, akiről semmit nem tudok, akinek a mosolya után már most sóvárgok, akit szívem szerint magamhoz ölelnék, legyen ez bármilyen érzés is. Akkor minden rendben lenne, nem kellene arra gondolnom, hogy mi mindent veszítettem el. Nem akartam beismerni, ahogy tudom magamról, hogy nem is fogom, számomra nincs olyan, hogy kudarc, csak megoldás, az idő pedig mindent enyhít. Alex kicsi még, nem sokról maradtam le...
- Mikor és hol láthatom? - tárgyilagos vagyok, semmitmondó pillantással fürkészem az ő íriszeit, miközben a zsebembe csúsztatom a kezeimet. Ha nem szeretné, hogy bármi közöm legyen hozzá, ám legyen. Én belemegyek a játékba. De akkor nem fog köszönetet mondani, mert tudom, hogy kellő eltökéltséggel bármit elérhetek. Ezt ő is nagyon jól tudja, nem véletlenül aggódik ennyire a fickója miatt. De még egyszer nem akarom átélni azt, amit az imént. Nem, most már soha többé nem viszem inkább sehová magammal. Így lesz a legjobb. Nekem.

Tárgy: Re: something old - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:55

Minek is ámítom magam? Elég kiköpnie egy mondatot és máris feltörnek az emlékek, hiába akarom elfojtani. Elnézek én is, előbb csak a mellkasára, ami pont szemmagasságban van, aztán el is fordulok. Ő se bír rám nézni, csak a szemem sarkából látom, hogy a körülöttünk ébredező erdőt figyeli. Idelent már nem fúj annyira a szél, én sem vacogok, nem is remegek már. Hát persze, nem is miatta volt, csak fáztam. Ennyi az egész. De, de igen. Minden miatta van. Túl közel kerültem hozzá, megint rá voltam utalva és rémesen féltem. Nem a magasságtól, hanem attól, hogy mégis döntök és rosszul teszem, ha kizárom őt az életemből. Tudom, hogy mi lesz ennek a vége, csak azt nem mikor fog bekövetkezni. Pierre talál majd mást, én meg belepusztulok, ha rezzenéstelen arccal végig kell néznem, hogy más teszi boldoggá. Ez nem volt benne a pakliban, nem készültem fel rá lelkileg. Semmi bajom sem volt a gondolattal, hogy egy boldogtalan házasságban fogok megöregedni, de a fiamnak jó élete lesz.. Eddig bírtam is. Most úgy érzem, hogy a felismerés fog a pokolba taszítani. Ha nem kap meg engem, talál majd mást, aki nem bántja, aki tiszteli és szereti. Talán egy olyan nőt, akinek nincs tériszonya és az immunrendszere sem olyan gyenge, hogy képes egy kis szellőtől is megfázni. Valakit, akit nem kell mindig megmentenie saját magától is. Biztos belefáradt már. Tudom, hogy jobb lesz így, miért olyan nehéz akkor elengednem? Miért kapaszkodok bele, ha már ennyiszer cserben hagyott? De most már nem akarom csak úgy elzavarni. Talán neki és Alexnek még nem késő és lehet normális kapcsolatuk. Én nem állok közéjük. Úgy szeretném, ha nem okozna neki csalódást.. Ha jó apja lenne..
- Majd Enolának megüzenem.. Úgysem árt hazamenned, és megnyugtatni, hogy még mindig élsz.. - húzom el a számat. Megint megcsinálta. Ugyan nem lépett le, de senki sem tudta, hogy merre jár. Az anyja nem rajtam keresné, ha megtalálta volna a srácoknál. - És ha valakit utálni akarsz, utálj engem. Ne a srácokat. Nem igazán hagytam nekik más választást.. - sóhajtok nagyot, aztán még mielőtt belemennék a részletekbe, hogy megfenyegettem őket, inkább hátat fordítok. Nem köszönök el tőle, de hosszú idő óta először én hagyom ott. Talán nem így kellene lennie, talán búcsúznom kellene, mert igenis szükségem lenne egy tisztességes lezárásra, ami már évek óta érik. De egyelőre nem tudok újra a szemébe nézni. Még gyűjtöm hozzá az erőmet.