welcome to montreal!

Tárgy: chances - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:42

to Pierre

Negyedszerre tekerem Alex nyaka köré a sálat, aztán visszahajolok bekötni a bakancsomat, de épp egy fél párral végzek, mikor meglátom, hogy ugyanúgy kibontotta és a földre hajította, bele a sárba, amit kitrappolt a csizmáiból. Méltatlankodva nézek rá, tudja, hogy ez a 'nemhiszemelhogymármegint' nézésem, de nem kiabálok vele. Beteg, én meg a világ legrosszabb anyja vagyok, hogy ilyenkor elráncigálom bárhova is, de megígértem. Neki is és az apjának is. Amaz biztosan azt hinné, hogy meggondoltam magam, egy séta pedig nekünk is belefér még. Csak a játszóházba nem engednének be így, hogy mindent összeköhög és tüsszög. Az óvoda, azt tartom felelősnek ezért, pedig ha valakinek, akkor Alexnek igen erős az immunrendszere, és az is teljesen biztos, hogy ezt nem tőlem örökölte. Csodálom, hogy nem fektetett ki még a sok baci, ami körülötte terjeng. De ma vettem ki az első szabadnapot, nem kellett kimásznom reggel mellőle az ágyból, nem kellett azon ügyeskednem, hogy úgy vigyem át a szobájába, hogy ne ébredjen fel közben. Aludhattunk hosszan a délelőttbe nyúlóan, tartottunk egy kései reggelit vagy inkább korai ebédet és hagytam magam meggyőzni arról is, hogy ne csak séta legyen, hanem hintázhasson is egyet. Naná, hogy sikerült meggyőznie róla, nem tudok nemet mondani neki, mikor látom, hogy a kis orra mennyire ki van pirosodva, mégis hozza azt a nyavalyás teknőst, és ahogy van mamuszban és kabát nélkül vágtatna is ki az ajtón. Na még mit nem. Szépen beöltöztetem, sapkát húzok a göndör kis fürtjeire, sokadszorra is visszakötöm a sálat a nyakába és a biztonság kedvéért elteszem a kesztyűt is a táskámba. Mire a másik pár cipőmet is bekötöm, már türelmetlenül trappol az ajtó előtt, futtában kanyarítom magamra a kabátot, a sálat fel sem veszem, csak begyömöszölöm a táskába és már indulhatunk is. Így hármasban, ő meg én meg a teknős, amit ki se lehet robbantani a kezéből, mióta megkapta. De már kezdem megszokni, hogy együtt is alszunk vele..
Az ajtón kilépve megcsap a hűvös szél, végigfut a gerincem mentén a hideg, Alexnek meg se kottyan, feltartott kézzel várja, hogy felvegyem és cipeljem el a metróig, hogy ott aztán kénye-kedve szerint kirandalírozhassa magát. A huncut mosoly ott játszik a szája szélén még akkor is ha beteg, én pedig kivételesen teljesítem is a kérését, hogy belém kapaszkodva, őt hurcolva tegyük meg az utat. Vállamra hajtja a fejét, fél szemmel látom, hogy hüvelykujját a szájába dugva bújik hozzám. Igen, valószínűleg egészen addig, míg meg nem látja legújabb barátját és át nem vált abba a csíntalan kölyökbe, aki hisztis, akaratos és borzasztóan neveletlen. Olykor még mindig megfordul a fejemben, hogy hatalmas ostobaság beengednem Pierret az életébe, néhány találkozás után már nagyon ragaszkodik hozzá és nem szeretném, ha csúnyán cserben hagyná a fiát. De a szívem mélyén érzem, hogy nem tilthatom el tőle.. Talán el kellene mondanom a szüleimnek is, hogy visszajött, hogy részt akar venni a fiunk életében. Talán Antonionak is szólnom kellene róla, de nem merek. Félek a következményektől, a kiborulásoktól és sértődésektől. Félek attól is, hogy minden amiért eddig dolgoztam elvészne, hogy Antonio feladná a harcot, ha tudná, hogy már nem egy fantommal kell versenyeznie..
Ezen a metróvonalon sokan vannak, kettőnk közül én élvezem kevésbé, a kezemet tartom a szája elé, ha köhög, mert ő sosem teszi oda, van még mit tanulnia, de ezt már korábban is tudta, most éppen csak makacskodik. Az ölemben ül, néha ficereg, de elbeszélget a mellettünk ülővel, bemutatja neki a teknősét, azt is elmeséli mi mindent szoktak csinálni, közben pedig megérkezünk. Nem merek sosem a közelben találkozni vele, még lebuknánk, így marad a belváros, bár most még itt sincsenek sokan. Elég hideg van, talán nem most kellene Alexnek csúszdáznia.
- Tudom, hogy késtünk... - szögezem le, még mielőtt Pierre látványosan az órájára meredne jelezve ezzel, hogy majdnem fél órát csúsztunk. Talán az is megfordult már a fejében, hogy egyáltalán nem is jövünk, pedig üzentem Enolának, hogy ha nem is sokáig, de láthatják ma a gyereket. Ezek szerint most egyedül jött.. Ahogy Alex észreveszi, messziről integet neki a teknőssel a kezében, kiveszi az ujját is a szájából, a nyálat róla természetesen a kabátjába törli, én meg felsóhajtok. Ezt is megbeszéltük már vagy ezerszer... De legalább a nagyi sokat mondó pillantásait el tudom ma kerülni.

Tárgy: Re: chances - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:44

Változott a terv. Korábban a játszóház volt megbeszélve, de Alex beteg, anyu csak ennyit hagyott meg nekem, mielőtt dolgára ment volna. Fogalmam sincs, hogy mégis hová megy és milyen felindultságból, mikor az unokája a mindene és most lehetősége lett volna találkozni vele. Hosszasan állok a tükör előtt, figyelem a tükörképem, a tetoválásaim azon részét, amely felkúszik a képbe. Borotválkoznom kell, ápolatlannak tűnök negyednapos borostával. De még nem jutottam el oda, hogy visszavágjam, az üzletek lehajtása akárhogy nézzük nem kicsit fárasztó. Figyelni, fejben mérlegelni, hogyan járjak jól... kimatekozni, kinek mennyi lóvét perkáljak le, hogy nekem is bőségesen maradjon és senki ne húzhassa a száját. Belendült az ipa, én pedig belevetettem magam a mélyébe. Nappal alszom, éjszaka pedig pezseg a vérem az adrenalintól, ami löketet ad ez a teljesen más világ. Jah... más világ. Olyan világ, amit nem mindenkinek mutatnék meg, különösen nem a kisembernek. Az én kicsi énem, ahogy anyu mondani szokta. Nekiállok a borostaigazításhoz.
Most sajnos üres kézzel fogok menni, de fogalmam sincs, mivel készüljek. Magamra kapom a bundás bélésű bőrdzsekit és már úton is vagyok. A kocsi lassan melegszik fel, tökölök vele egy sort, és mire az ablak sem lesz párás... le kellene cserélnem a tragacsot vagy legalább korszerűbbé tenni. Rég volt az is vizsgán, mondhatni megoldottam eddig nagyon sok mindent hamis papírokkal. Nem akarom erre pazarolni az annyira nehezen összeszedett lóvét. Ezzel igazából hazudok, de bukni könnyű, hatalmasat zakózni pedig még könnyebb. Fordult már elő, hogy én jöttem ki rosszul és a tartozásomat nem tudtam időben lehajtani. Túl könnyen jártam, hogy belelógattak a jeges vízbe és úgy fenyítettek be. de az régen volt, nem engedhetem meg magamnak, hogy ismét kockára tegyem a biztonságot, anyám biztonságát és most már kiskrapekét is. Az én kiskrapekom. Még szoknom kell a gondolatot, de egészen barátkozok vele.
Mélyen szívok a cigiből, miközben várok. Az egyik mászókának támaszkodok neki, egyik kezemet szorosan tartom magamhoz, míg a cigit tartóval megtámaszkodok rajta. Szüntelenül kémlelem a környéket, fogalmam sincs honnét jöhetnek. De azt hittem, hogy én fogok elkésni. Ehelyett ők nincsenek. Ekkora lehet a baj? Mi van, ha a törpe belázasodott? Mi van, ha Claire meggondolta mégis magát és azt terveli épp, hogyan tartson távol engem Alextől? Láttam rajta, mennyire félti tőlem. Minden egyes mozdulata, grimasza, a szavai ellenem szólnak. Nem tudok többet adni, mint magamat. Sem a szavam, hogy más életet választok, sem a biztonságot nem tudnám nekik megadni. Mégis annyira bánnám, ha elszalasztanám a lehetőséget. Hozzánk nem jönnek, miért is tennék ezt a gettó kellős közepén? Túl ártatlan az a gyerek ahhoz, hogy olyat lásson, ami esetleg felzaklatná. Nem is tudom, késelés, verekedés, ahogy épp kifosztanak valakit? Ez a környéken mindennapos, nekem csak azért nem esett semmi bajom, mert ebben nőttem fel és megtanultam túlélni ilyen körülmények között.
Messziről megpillantom őket. Szívok még egyet a cigiből, mielőtt elnyomnám a csikket a talpamon és a tőlem nem messze lévő kukába hajítsam. Nem kell, hogy bármelyik gyerek összeszedjen ilyet itt. Nem haragszom, amiért késtek. Fordított esetben már fejmosást kaptam volna érte. de most más a helyzet, én nem neheztelek. Kényszeredett mozdulatnak érzem, de visszaintek neki. Még ezt szoknom kell, hogy egy kiskrapekkal kommunikálok. Végtére is értelmes ő is, nem? Én csak Pí vagyok, egy barát, ahogy a teknősét is hívják.
- Nehezen tudtatok elindulni? - kérdezem érdeklődve mielőtt még tennék bármi megjegyzést. Kénytelen vagyok bármiféle rossz szót lenyelni, ha azt szeretném, hogy ne forduljon sarkon az első pillanatban. Kezem ügyébe azonban hamarjában a teknős kerül a gyerekkel együtt, ugyanis Alex az első adandó alkalommal át akar mászni hozzám.
- fel, fel. - mutogat a fejem fölé. Biztosan azt akarja, hogy vegyem ismét a nyakamba. Úgy fest tetszett ez neki, én pedig készségesen teszek eleget neki. Még mondanék valamit Clairenek, de már mutogat is a gyerek a hinta felé. Szóval oda akar menni.
- Hintázni jöttünk? - hihetetlen azért ez a gyerek, egy pillanat alatt feloldja azt a feszült hangulatot, ami az anyja és köztem generálódik. De bár ne így lenne. Ha nem tartanék attól, hogy tiltás lenne belőle, már rég léptem volna. Annyira zavar ez az egész esküvő dolog...

Tárgy: Re: chances - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:45

Egész addig tűnik jó ötletnek Enola nélkül találkozni, míg meg nem érkezünk és szemben nem találom magam vele. Nem igazán tudom, hogy viselkedje vele és most a lehetőség sem adott, hogy önkéntes villámhárítóként közénk ékelődjön. A feszültség adott, részemről legalábbis biztosan, még szoknom kell a helyzetet, hogy egyre több a titkom, és egyre kevesebb az időm. Kezdek fáradni. Nem azért, mert nem aludtam eleget az elmúlt pár hétben és nem is azért, mert Alex betegsége nagy eséllyel átragadt rám is. Az immunrendszerem sosem volt elég ellenálló ahhoz, hogy ne kapjak el minden nyavalyát, és szinte biztos vagyok abban, hogy reggel hőemelkedéssel keltem fel, talán nem is festek túl jól, de nem feltűnő az állapotom. Mindketten tudjuk, hogy éltem már jobb napokat is. Különben sem teheti szóvá, nem is teszi, a késésünk felett is elsiklik annyira, hogy ne kössön bele abba, hogy az idejével szórakozom. Vagyis voltaképp nem én, hanem a fia, akire ezt az időt amúgy is szánná, szóval végső soron ugyanott vagyunk.
- Nem szereti a sálat... - magyarázom, és látom, hogy amint átveszi, megint le akarja fejteni a nyakáról. Tudom, hogy nem kellemes, de épp köhécsel össze-vissza, és még csak most tanulja, hogy a kezét a szája elé kell tenni közben. Rosszalló pillantással figyelem, ahogy a nyakába veszi, mögéjük lépve lehúzom Alex derekára a felkúszó anyagot, hogy ne fázzon meg jobban. - Talán ezt most mellőzhetnétek... - próbálom betűrni a pólóját a nadrágjába, hogy ne legyen még betegebb. Ugyan fagy és hó nincs, de elég hideg van ahhoz, hogy fokozódhassanak a panaszai. Már így is egy fél vagyont költöttem köptetőkre, nem hiányzik még egy pár recept.
- Nem, nem, most nem hintázunk. Alex, ahhoz hideg van, nem ülünk le. Mit szólsz ahhoz a mászókához? - intek a fejemmel az egyre növekvő kis oszlopokig, aminek a tetejére felmászva majdnem olyan magas lenne, mint az apja. A ténytől, hogy ő nem fél a magasságtól csak én, most próbálok egy kicsit elvonatkoztatni. - Nem maradunk sokáig.. - intézem végül Pierre felé egyhangúan. Ez legalább eltereli a figyelmemet a magas mászókáról, de a hideg mégis kiráz. Én már most fázom, zsebre is dugom a kezeimet, a vállaimat felhúzva figyelem a párosukat, az egyforma apró kis gesztusaikat. A boldog mosolyt Alex arcán, a betegen csillogó szemeinek felfelé ívelő sarkát. Még csak nem uis tudja, hogy ő az apja, mégis látszik rajta a játék öröme és hogy imád vele lenni. Imád vele bármit csinálni, a rendetlen oldalát rendszerint pedig csak nekem mutogatja. Nem érzem igazságosnak, de nem hánytorgathatom fel annyi idő után, hogy neki egész más arcát mutatja. Csak nehogy meglepődjön, mikor egyszercsak kibújik a szög a zsákból, és Alex megmutatja, hogy nem olyan áldott jó gyerek, hanem hisztis, akaratos, rendetlen és néha kibírhatatlan is. Jobb lenne, a már most tudná, nem rettegnék annyira, hogy egyszer csak besokall és nem fogom tudni betapasztani a fiam szívén keletkező űrt.

Tárgy: Re: chances - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:45

Nem tudom hogy álljak a kis Tücsökhöz, lehet csak egyszerűen ráparázok. Anyunak annyira egyszerű, ő már babusgatott engem is meg a szomszéd kölyköket is annak idején. Még ha érteném, látnám, érezném a dolgot. De nem, pedig csak én vagyok türelmetlen. Szívesebben megmásznék vagy ezer tornyot, hidat, épületet, bármit, mert tudom, hogy abban minden egyes mozdulatom profi és nehezen tudnék hibázni. Hol tudom én, hogy mit szeret, mivel fogom megbántani, hogy kell egy kölyköt kezelni? A teknős sem az én érdemem, hogy ennyire hurcolja magával mindenhová. De megmosolyogtat, már akkor, amikor meglátom a kezében.
Nem teszem igazán szóvá miért késtek, nem tudhatom, hogy egy gyerekkel milyen a készülődés, ő nem csak annyit csinál, hogy felkap egy kabátot, sapkát, esetleg valami fasza bakancsot ami meleg is és útnak indul.
- Nem szereted a sálat, töki? - elég Alexre pillantanom, a kételyeim mindjárt alább hagynak.
- Ü-üm. - figyel ő, néz azokkal a hatalmas kék szemeivel olyan okosan, ahogy az anyja is tud. Kíváncsi mi jár most a kis buksijában azok alatt a bongyor tincsek alatt. Elhúzom a kezét a sáltól, megrázom a fejem. Nem szólok semmit, de abbahagyja. Ha leveszi, én is le fogom venni őt a nyakamból. Azzal vajon tisztában van? De csak kapaszkodik, ő már mással foglalkozik, máshol jár. Az annyira ismerős teknős az arcomba lóg, arra nézek, amerre mutogat. Érzem, ahogy Claire matat mögöttem, megvárom amíg abbahagyja, csak utána indulok el a mászóka felé. Mellőzhetnénk. Mármint mellőzhetnétek engem, mi? Mert nincs szükséged rám, mert eddig is megvoltál nélkülem. Lenyelem a megjegyzést, nem akarom, hogy elmenjenek sokkal előbb. Miért van az, hogy ennyire kurvára félek kinyitni azt a lepcses pofám? Máskor be nem áll, máskor senkit nem hagyok érvényesülni. Most pedig teljesen függök tőle. A kérdés az, melyiküktől?
- Tudsz olyan magasra mászni, mint én, hm? - felpillantok a törpére, aki teli szájjal vigyorog. A tekintetünk találkozik, bizakodó és bágyadtan csillog. A nózija is mindjárt csöppen. Tényleg kis beteg, más mint a legutóbb. Annyira nem élénk, mert mikor leveszem, nem erősködik, hogy maradna a nyakamban.
- Nem ártana egy zsepi neki... - most látszik meg az, hogy mennyire nem értek ehhez. Csak tartom őt, egyik karomra ültetem, miközben zsebkendő után keresgélek. Szokott lenni nálam, most épp Nincs. Hogyne, a kabátom nemrég lett kimosva, miért is nézném én meg, hogy minden van-e? Az anyjánál tuti van, mentést várunk, mielőtt a mászókára teszem.
- Ha nem jó neki most a hidegben, miért nem szóltál, hogy menjünk máshova? Nekem egy kávézó is jó, igazából mindegy. Feljöhettetek volna hozzánk is. - ott meleg van legalább. Nem tudom, voltak-e már, még ezt nem kérdeztem sosem anyutól. De sanda a gyanú, hogy nem. Már miért is? Miért szeretne oda visszajönni, ahol minden rám emlékeztetné?
Alex hamarjában kész lesz, én pedig a mászókára teszem. Már menne, feszít, elhúzza a fejét a zsepi elől. Pí a kezemben marad, nem kell most neki. Mászni akar és kicsit el is foglalja magát a csimpaszkodással. Néha felénk fordul, szól, nézzük, nagyokat vigyorog.
- Az orrod elé nézz, mert seggre fogsz esni. - nem mintha zavarna, hogy produkálja magát, de kapaszkodjon azért. Most ilyen hideggel a fém is csúszik egy picit, elég ha csak száraz a tenyere. Látom, hogy nem megy be egyik fülén, a másikon meg ki, hanem figyelni kezd. Nem is olyan nagy baj, én is el tudom mondani legalább az anyjának, hogy mire jutottam. Mert gondolkoztam, rengeteget.
- Bírom a srácot, Claire. Azt akarom, hogy ne úgy nézz rám, mint egy betolakodóra. Szeretnék rá vigyázni én is valamikor. - mert ha Max megteheti, akkor én miért ne? Mi akadálya lenne a dolognak?

Tárgy: Re: chances - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:45

Magamban még mindig azon tanakodom, hogy hihetek-e neki, és nyíltan rettegek, hogy mikor fogja meggondolni magát. Mikor maradok itt a fiammal, mikor töri össze a pici szívét, mikor rúg belém is akkorát, hogy többet nem kelek fel belőle. És mégse tiltom el tőle, mert Alex szereti, már most teljesen oda van érte, pedig alig ismeri és még csak az igazat sem tudja. Nem volt része az életének, ő mégis vakon bízik benne, olyan természetességgel ül a nyakában, mintha már ezerszer csinálták volna én meg teljesen jelentéktelennek érzem magam egy pillanatra. Mert teljesen mindegy, hogy én kelek fel hozzá éjjel, ha a nővérének hisz, miközben Pierre a barátja, akit a szívébe zárt, mert telibe találta, hogy a teknős a kedvence. De nem tud róla semmit, legutóbb is csak egy kis ízelítőt kapott abból, hogy Alex természete milyen változékony, hogy akaratos és néha kezelhetetlen is. Neki mégis szót fogad. Ha ezer évig rágom magam, akkor se fogom megérteni, hogy képes rá ilyen hatást gyakorolni. Árnyéka vagyok önmagamnak, miközben őket figyelem, és talán nem én vagyok az egyetlen, aki ilyenkor kifodul önmagából. Csak Alexnek nem kell megjátszania semmit, ő lehet őszinte, viselkedhet természetesen, lehet ártatlan kisgyerek, aki semmit sem ért abból, ami körülötte zajlik. Csendben asszisztálom végig a beszélgetést, de hegyezem a fülem, hogy ha nekem nem tetszőt hallok, akkor azért közbe tudjak szólni. Vagy épp zsebkendőt tudjak adni, mikor az kell. A fiam feje mögé csúsztatom a kezem, másikkal az orrához tartom a zsebkendőt, már ügyesen fújja, nem ész nélkül, először csak az egyiket, aztán a másikat. Külön szólnom sem kell érte. A következő szint az, hogy egyedül is megtanulja megtörölni az orrát, mint a nagyfiúk. Persze utána automatikusan tartja az arcát egy puszira, megszokta, hogy kap, még ő is cuppant hozzá, már most látom, hogy egy kicsit álmatag szemmel fordul vissza az apjához, hogy végre a mászókára tegye.
- Három percnél tovább nem tudnád lefoglalni egy kávézóban.. És különben is, kell neki egy kis friss levegő, még hideg időben is. - azt már szándékosan nem teszem hozzá, hogy eszemben sincs felmenni vele hozzájuk. Nem véletlenül nem jártam náluk azóta, hogy lelépett. Enola is megérti, hogy sosem viszem oda Alexet, pedig hívott már ebédre, vacsorára, sütire és kávéra is. Én viszont még mindig tartom magam a kijelentésemhez, hogy nem teszem be oda a lábam. Nagyjából soha többé. Segít elengedni a múltat, ha nem látom. Elég az, hogy őt nem tudtam teljesen kitessékelni az életemből.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet... Még túl korai.. - még nem bízom benned. Utóbbi bár nagyon égeti a nyelvemet, nem mondom ki. De nem is szögezem le rögtön, hogy hallani sem akarok az ötletről. Most leszek csak biztos benne, hogy lázas vagyok, más esetben azonnal ugrottam volna kötni az ebet a karóhoz, hogy sosem vigyázhat rá úgy, hogy én nem vagyok ott. - Örülnék neki, ha előbb összeszoknátok és... Jó? Ez nem egy nem... - közlöm egyértelműen, mielőtt azt hinné. Bár nagyon szeretném azt mondani. - Ez egy kérés, hogy legyél türelemmel. Ezt még... Nekem is szoknom kell.

Tárgy: Re: chances - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:46

Eltűnődve figyelem a kölyköt. Annyira kicsi még és mégis egyre önállóbb. Ha nem is magától fújja ki az orrát, már tudja hogy kell. Eszembe juttatja, mennyi mindenről maradhattam le. Mert tudom jól, nem akartam én gyereket, nem vagyok rá még mindig teljesen felkészülve, de sérti az önérzetem, hogy sosem voltam itt mellette. És most lehet azzal jönni, hogy én léptem le, nekem nem kellett ez az élet, én zártam ki mindenkit a saját döntésem jóvoltából. De volt lehetőség elmondani, lett volna lehetőség beszélni róla, biztos vagyok benne, hogy nem hagytam volna Clairet szarban, hogy akkor újraterveztem volna, hogy mindenkinek jó legyen. Mert a kölyök nem ezt érdemli, nem szeretném, hogy úgy nőjön fel, ahogy én is. Nem akarom, hogy azt higgye, nem érdekel engem, hogy mindenki másnak ott vannak a szülei, hogy őt majd ezért bántani fogják. Nem értem és nem is tudom Claire indítékait elfogadni. Mégis mi ez a játék, amit mi játszunk? Mint a gyerekek, vagy mintha elbaszták volna a forgatókönyvet és mentjük a menthetőt. Ácsi, hogy én nem voltam itt, neki nem lett volna kötelessége belemennie alkuba. A szülei, akiket emiatt most csak még jobban gyűlölök meg sem érdemlik Alexet. Az álszenteskedő faterja, aki mindenre ráhúzza a vallás kifogást, csak hogy ő mindig tisztára moshassa magát és a begyöpösödött neje, aki inkább szikkadna el tehetetlenségében mint ezt a gyereket a fiaként emlegesse.
Claire szavaival szemben mégis annyira fegyvertelennek érzem magam, pedig ezt mind és mind felhánytorgathatnám neki. De ugye ki vagyok én, hogy betoppanok és azonnal követelőzök? Mert amúgy elveszek mindent, ami kell, amit csak akarok. Mégis széttép a kétség, hogy akkor nem láthatom többet a kis kópét.
- Fogadunk, hogy lekötöm a figyelmét három percnél tovább? - nem adom olyan forrón azt a kását, ha ő rögtön tiltakozik, akkor én is rá kell licitáljak. Nem hiszem el, hogy mindig mindenbe bele akar és tud is kötni. Ne mondja azt, hogy ő akkor is tudni fogja mi történik, ha soha nem történik meg. Miért szűkíti le ennyire a lehetőségeimet? Miért jó neki az, hogy sakkban tartson? Soknak érzem amit csinál és igazából nem is értem mire fel jó ez neki. Revansot akar venni? Kibaszni velem, hogy tudjam, milyen érzés kiszolgáltatva lenni? Neki fogalma sincs arról, hogy én ezt tökéletesen tudom milyen. Csak én nem az érzéseknek vagyok kiszolgáltatva, hanem valami sokkal rosszabbnak.
Túl korai. Hamarjában szaladnak össze a szemöldökeim értetlenül a homlokomon, amikor azt firtatja, miért nem vigyázhatok rá. Azt gondolja, hogy nem vagyok rá képes? Azt hiszi, hogy mert ő kezdettől fogva itt van vele, mindent sokkal de sokkal jobban tud? A kibaszott életbe már. A gyerek jobb is, hogy már a mászásra figyel, nem pedig ránk.
- És? És mi? - kérdezek vissza a szavába vágva. Hangom halk, nem kell Alex hallja, de felháborodottan csendül. Azt hiszi, hogy ezzel így könnyen elintézhet.
- Nem, mi? Ne áltasd magad, mondd a képembe, ha velem van bajod. Mennyivel jobban tud a vak barátnőd vigyázni rá, mint én? Szerinted nekem nem kell szoknom? Nekem tök természetes, hogy ez fogadott? Választást sem adtál, pedig volt rá neked is lehetőséged. Claire, nem akarok a kölyöknek rosszat. De nagyon nem tetszik, hogy a bigott faszfej apád is előbb lengetheti mellette a puskát és az a kóró neje bitorolja azt, ami téged illet. - hagyom magam teljesen elragadtatni, miközben igazából bele sem gondolok abba, talán én adom a kanócot és még készséggel is gyújtom meg az amúgy egyre nagyobbra növekedő puskaporos hordón. A nyelvemre harapok, bár már késő. Előbb kellene gondolkoznom, mint beszélnem.

Tárgy: Re: chances - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:46

Hitetlenkedő fejrázást kap csak az egoista megjegyzésére. Pont ő lesz az, aki lefoglalja őt, nem? Még nekem sem megy, minden egyes másodpercért komolyan meg kell küzdenem, amíg nyugton tudom tartani. Ebben nem óhajtok fogadni se, egyszerűen csak nem kapja meg a lehetőséget rá. Már így is többet engedek neki, mint kellene, jóval többet annál, amit megérdemel. Mégis úgy érzem, hogy túlságosan könnyedén engedtem közel a fiamhoz, most megérezte az ízét és hiába nyújtom a kisujjamat, neki az egész karom kell. Mohó és türelmetlen, annyira jellemző rá, annyira ő. Olyan, mint régen. Csakhogy én már nem az a lány vagyok. Nélküle nőttem fel, nélküle kellett megbirkóznom egy csomó mindennel, nem értem miért csodálkozik, hogy megfontoltan akarom csak Alex közelébe engedni.
- Igen, veled van bajom. Mert nem értesz a szóból. Hazelre ezerszer könnyebb bízom a fiamat, mint rád, mert lehet, hogy nem lát, de veled ellentétben benne bízok. - fortyog bennem az indulat, szinte köpöm a szavakat, pedig ebben semmi újdonság nincs. De mégis hogy meri megkérdőjelezni a döntéseimet? Hogy meri kétségbe vonni a barátnőm alkalmasságát, hogy vigyázzon a fiamra? És különben is mi jogon szól Ő bele bármibe is? - Megmondanád, mikor volt nekem lehetőségem arra, hogy döntsek? Nem én döntöttem el, hogy teherbe esek tőled, azt se, hogy megszülöm. Egyetlen döntésem se a sajátom volt... Vagyis de, egy. És ha újra döntenem kéne, ugyanazt választanám. - Pillanatok alatt fog el a düh, a szám íze keserű lesz a haragtól, ha szemmel ölni lehetne, már biztosan fulladozna a kínoktól, amiket kívánok neki. Ha nem sejti mire gondolok, az az ő saját ügye, bár szerintem elég nyilvánvaló utalást tettem arra, hogy ha most kellene cselekednem, hasonlóan járnék el és nem árulnám el neki, hogy van egy fia. - Na jó, én ezt nem hallgatom tovább... - fordítok neki olyan gyorsan hátat, hogy feleszmélni se legyen ideje. Alexért indulok, az előbb még itt csüngött a mászókán, tudom, mert meg kellett igazítanom a pólóját, ami kicsúszott a nadrág derekából, így kint volt a csupasz kis bőre. Most viszont nincs itt. Nagyot sóhajtva indulok heves léptekkel a keresésére, a nevét kiabálom, ami tudom, hogy nem fog jót tenni a torkomnak, de ki a fenét érdekel, mikor a szívem ezerrel dübörök a mellkasomban. Hol a francban van a fiam?!!!!
- Hol van? - nézek vissza Pierre felé, meg sem próbálom lehallkítani a hangomat, kezd eluralkodni rajtam a pánik, de ez nem akadályoz meg abban, hogy egyértelműen őt okoljam ezért. Ha nem jön a hülyeségeivel, most nem kellene Alexet keresgélni. Tudtam én, hogy nem jó ötlet ez az egész, hogy csak a baj jár vele kézen fogva és tessék.. Megnézem mindenhol, az apró helyeken is, lehajolok, de nagyjából másfél perc alatt megállapítom, hogy nincs a játszótéren, ez pedig azt jelenti, hogy szinte bármerre indulhatott. Ujjaim a hajamba csúsznak, fájdalmasan tépem meg a hajhagymáimat, de mit is érdekel engem, gondolkodni sem tudok, mégis merre mehetett. Mi van, ha elrabolták? Mi van, ha Pierre keze van a dologban? Nem, ilyenre gondolnom sem szabad, nem tehetett semmit... Alex fontos neki, fontosnak kell lennie, hát a fia.
- Hol a fiam? - ismételgetem magamnak, mint valami tébolyodott, teljesen felemészt a gondolata is annak, hogy bármi baja eshet, bárhova elcsatangolhatott, ahol nem tudok rá vigyázni. Olyan pici még, nem alakult ki benne a félelemérzet és bárkivel könnyen összebarátkozik. Mi van, ha elment valakivel?
- Elnézést, nem látott egy hároméves kisfiút? Kék kabátban, szürke sállal.. - jobb ötlet híján a járókelőket kezdem kérdezgetni merre lehet, de sorra fejrázásokat és aggodalmas pillantásokat kapok csupán. - Elnézést, nem látott... - minden intéssel egyre nagyobb kő nehezedik a vállamra, egyre jobban szorít a torkom és pillanatok alatt jelennek meg rémképek a szemeim előtt. Tehetetlenségemben csak Pierre után kutatok, azt remélem nem lépett le, hogy nem futamodik meg és nem hagy egyedül a problémával. De azt se bánnám, ha eltűnne, csak a fiam kerüljön elő. Csak neki ne legyen baja..

Tárgy: Re: chances - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:46

Ó hát szóval innét fúj a szél... nem gondoltam volna, hogy egyszer pont az ő szájából hallom azt, hogy nem bízik bennem. Bennem, aki nem egyszer húzta ki a szarból, akiben bízhatott bármikor, akire számíthatott, aki ott volt neki. Még ha közvetetten is, de ő is azok között volt, akik miatt leléptem, hogy ne legyenek senki céltáblái. Mind-mind most könnyedén foszlik tovább a múlt homályába. Rosszul esnek a szavai, mert adtam is rá okot, meg nem is. Ő ellenben csak azért ad esélyt, mert... nem is tudom, igazából akkor minek is erőlteti, ha semmi sem lenne jó neki?
- Ha ennyire nem bírod az arcom, akkor miért erőltetted ezt az egészet, hm? Ha azt hiszed, hogy csak rosszat hozok a "fiad" fejére, akkor miért vagy most is itt? Tudod, bírom a kiscsávót, ha az a problémád, hogy nem tudok rá figyelni, akkor nagyon tévedsz. - nem hagyom magam, miért tenném? Miért fognám vissza most magam? A gyerek odébb mászik, biztos lefoglalja a figyelmét a kapaszkodás. Claire szavai éles pengeként hasítanak a mellkasomba, olyan nehéz elhinnem, hogy amit tapasztalok tőle, az a valóság. Annyira más ő, annyival harciasabb, annyira rideg és idegen. Nem ilyennek ismertem őt és ez megijeszt. Ennyire megváltozott minden itt? Mi a picsa történt, amiről így lecsúsztam? Lett egy vőlegénye, szült egy gyereket - aki még mindig az enyém is - és csak azt tudja hajtogatni, hogy mi minden volt muszáj neki.
- Mert ha itt lettem volna, szerinted másképp történik? Lett volna bármi szavam a jól szituált faterod mellett? Nézz rám, a törvény előtt egy gettóból jött rossz arc vagyok. - mert a törvény nem csak fekete és fehér, a törvény azok mellett áll ki, akik mintapolgárok, a város javát szolgálják. Az már senkit nem érdekel, hogy milyen az igazi valója.
Méltatlankodva pillantok rá, amikor úgy dönt, ez ennyi volt. Most komolyan faképnél hagy? sarkon fordul, bye, elmegy? A nevét mondom, de a hang valahol elszáll a semmibe. A vérnyomásom megint a plafonra ugrik, a karjára fogok, visszarántom.
- Baszd meg Claire, ne fordíts nekem hátat, nem fejeztük még be. - mondanám még tovább, hogy de igen is figyeljen rám, de megzavar az ijedt tekintete. Eleresztem a karját, ő pedig elindul. Alex! Hová a retkes ménkűbe lépett le a töki, amíg nem figyeltünk? Csak pár perc volt, neki ennyi is elég volt, hogy minden további nélkül elszeleljen?
- Nem tudom! - én is ingerültté válok, türelmetlenül válaszolok, miközben lépést tartok vele. Én is kiabálok már, a dühöm elszáll, helyére aggodalom furakszik be. Ha valami történik a tökivel, én...
- Mondtam, hogy nem tudom! Annyit láttam, mint te. - tudtommal velem veszekedett, nem tudtam semmivel sem hamarabb felmérni, mi a helyzet. De nem fogok addig hazamenni, amíg elő nem kerítem valahonnét a gyereket. Claire már másokhoz megy oda, én helyette inkább körülnézek. Ha nem ment el senkivel, akkor mégis hová mehet egy három éves gyerek? Mi olyan izgalmas neki, ami elcsábítja innét a játszótérről?
Nem vagyok messze tőle, szemem sarkából kiszúrom, amikor felém néz tanácstalan ijedt tekintettel. Nem a harag süt róla, ahogy engem sem az vezérel. Annyira könnyű csak megfogni most a kezét és valamivel megnyugtatni.
- Meglesz, nincs semmi baja. Én...- rá pillantok, tanácstalan vagyok, nem tudom mit mondjak, még sosem voltam ilyen szituációban. Azt akarom talán mondani, hogy szintúgy aggódok. De ez olyan, mint hogy valakinek erősnek kell maradnia, nem? Megpillantom az apró lábakat egy rozsdás meglendülő lépcsőn, aminek az alja épp most szakad le nagy robajjal.
- Claire, ott van! - mutatok az épület felé, ami vélhetően lebontásra vár, de legalábbis biztosan elkél neki néhány fal. Gyorsra veszem a lépteimet, ahogy megpillantom az oszlopok között felbukkanni. A picsába, hát hová mentél, kölyök?!
Megelőzöm az anyját, csak úgy kiabálok neki hátra.
- Tereld el a figyelmét, én felmegyek érte. - esélytelen a lépcsőt használni és talán ha szóval tartják, megáll. A lépcső helyett keresek egy kapaszkodót, amivel felrugaszkodhatok a falra, onnét mégis csak gyorsabban jutok fel, mint megvárni, hogy leszakadjon alattam a megmaradt pár fok.

Tárgy: Re: chances - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:46

Nem akarok tovább vele foglalkozni, szó nélkül mennék el mellőle és csak magamban szitkozódom tovább. Mert csak azért hagyom, hogy lássa Alex-et, mert tartok tőle, ha nem mennék bele, drasztikusabb megoldásokhoz folyamodna. Mert belement abba, hogy nem mondja el neki, hogy ő az apja. Mégis olyan nehéz a közelében lennem és látnom, hogy a fiam valóban kedveli, sőt utánozza is őt. Pont olyan lesz, mint az apja, pedig úgy örülnék neki, ha nem kísérne végig egy életen át. Ha megszabadulnék, vagy sokkal inkább felszabadulnék.
- Nem is akarsz más lenni... - bukik ki belőlem újra. Pedig próbálom lenyelni és nem foglalkozni a kifogásaival. Ezért ment el, mert ő a rossz arc? Apám nem rasszsita, és ha sok időbe is került volna míg elfogadja őt, megtette volna. Aztán elhagyott, újra és újra, minden egyes felbukkanásával nagyobb űrt hagyott maga után. Csodálkozik bárki is, hogy találtam mást, aki képes arra, hogy befoltozza? Akiből kérdés nélkül kinézem, hogy jó apja lesz Alexnek..
- De befejeztük! Eressz... - sziszegem abban a pillanatban, ahogy megérzem karomon ujjainak kemény szorítását. Nem tudom megakadályozni azt, hogy nagyot penderítsen rajtam, hogy újra maga felé fordítson. A rántás ellenére azonban nem kerüli el a figyelmemet, hogy Alex szőrén-szálán eltűnt. Talán ő is észreveszi rajtam, mert nem kell tovább próbálkoznom a szabadulással, ő maga enged el. Nem is kell kétszer mondani, már ott sem vagyok. Fejvesztve kérdezősködök, járkálok fel s alá, keresem az elszórt sálat, amit mindig le akar venni magáról, keresek bármit, ami jelezheti, hogy merre ment. Szemem sarkából látom csak, hogy az apja hasonlóképpen tesz, szinte körbejárjuk a teret, de nem sikerül nyomra bukkanom. Neki sem. Legalábbis arra következtetek és mintha a tekintete is némi aggodalmat sugallna felém. Bennem viszont már érik az önvád, mert figyelnem kellett volna, ő a legfontosabb az életemben mégis hagytam, hogy csak úgy meglépjen, míg én veszekedtem egyet. Ha emiatt baja lesz, azt sosem fogom megbocsátani magamnak.
Csak egy pillanatra állok meg, mikor már alig kapok levegőt és pihegek az idegesség és a futkározás miatt.
- Ő az életem... - Suttogom magam elé, szinte észre sem veszem, hogy megfogja a kezem, csak lepillantva tudatosul bennem, hogy kettőnk furcsa kontrasztja ismét az elmémbe ég. Most még ahhoz sincs erőm, hogy elhúzzam a kezem, ő az egyetlen, aki segíthet nekem. És nem akar lelépni, nem tűnt el. Egy ideges könnycsepp csordul ki a szemem sarkából, csak bólintok szavaira és úgy teszek, mint aki el is hiszi, mert nagyon szeretném, ha igaz lenne. Aztán csak elnehezedő szívvel elnézek az irányba amerre mutat, de mire megpillantom, ő már úton is van. Rohan, én pedig követem, aztán megtorpanok az épület aljánál. Alex a teknőségel játszik az egyik pillér szélén, én pedignem tudom mitévő legyek. Gyorsan letörlöm az arcomról a könnycsíkot, szipogok kettőt, hogy a hangomon ne hallhassa meg az ijedséget és míg Pierre felfelé indul érte, én lentről figyelem és leginkább csak imádkozom, hogy hozza le a fiamat. A fiunkat. Kivéltelesen bízom benne, hogy ez nem jelent neki akadályt, ennél veszélyesebb helyzetekből is kivágta már magát, csak akkor nem volt egy kis három éves útitársa, akire sokkal jobban kell vigyáznia, mint saját magára.
Nekem kell elterelnem a figyelmét... Még jó, hogy nem nekem kell felmásznom érte.. Bár kétség kívül megtenném, mindenféle akadékoskodnás nélkül feszülnék neki a mászásnak, fájdalmat és félelmet nem ismerve.
Most pedig legjobb ötletem az, hogy nem kiabálok fel neki, mert ha megijed, könnyen megbotlik még a saját lábában is. Sokkal inkább finomabb módon próbálom felhívni magamra a figyelmét, halkan énekelni kezdek neki, így csak azt a gyönyörű mosolyt látom meg az arcán, ami a legrosszabb napomat is széppé varázsolja. Óvatosan emelem fel a kezem, integetek neki egyet, nem zökkentem ki teljesen a játékból, de egy pillanatig sem hagyom, hogy az idegesség, amit valójában érzek, kiüljön az arcomra. Csak remélem, hogy Pierre időben leszedi, de én is igyekszem úgy helyezkedni, hogy szükség esetén el tudjam kapni.

Tárgy: Re: chances - p x c Szomb. 14 Nov. 2020, 03:47

To Claire
Nem akarok más lenni... hehh, régen sem volt semmi problémája azzal, hogy én milyen vagyok és voltam. Mert semmit nem változtam az évek alatt, ugyanannyira az a nigga gyerek maradtam, akit az utca nevelt fel. Érdekes, ez valamikor tetszett neki, valamikor örült, ha valamelyik túlfűtött buliban rázta nekem, én pedig minden mozdulatomban akartam őt. Megvesztem érte valamikor és most is tennék sok mindent vele szívesen, ha nem lenne ennyire rideg és távolságtartó.
Mocskosul feldühít, hogy úgy tesz, mintha soha nem vonzódott volna hozzám. Engedek a szorításból, amikor meglátom vonásain a kétségbeesettséget. Bassza meg, hogy a gyerek is ilyenkor tűnik el. Ő kérdezget, én inkább a terepet pásztázom. Nem tűnhetett csak úgy el, senki gyanús alak nem járt erre... nem kell sok ahhoz, hogy rájöjjek, hol is van. Nem várom meg amíg Claire kapcsol, elindulok nagy léptekkel, lendületet veszek magamon és már kapaszkodok is fel a falra. Minden pillanat számít, főleg hogy nem is látom Alexet a kinyúló pillér miatt. Érzem, ahogy az izmok megfeszülnek, mikor a pillér betonjára szorítok, majd felhúzom magam. Megpillantom az apró lábakat, háttal van épp nekem vagy kicsit oldalt, az anyjára figyel és mintha hezitálna. Meginduljon? Ne? Végül tesz néhány bizonytalan lépést és nekiindul. Felrúgom magam, előre hajolva lendülök utána, hogy pár másodperc múlva elkapjam a grabancát és a fekete semminek csapódjak. Hát haljak meg, hogy csúszdázni akart... az a kibaszott törmelékes cső, amit felállítanak, azt hitte azon lecsúszhat. Akkor ide akart jönni? Úgy szorítom magamhoz az amúgy is szűkös helyen a kölyköt, mintha minden centijén magamba akarnám passzírozni. Tudom, mi vár a végén, tudom, hogy neki baja eshetne, de gondolkozás nélkül fordulok úgy a becsapódás előtt, hogy inkább én sérüljek. Érzem a fájdalmas szúró érzést a lapockámnál, mintha csak meglőttek volna... de nem az az első, hogy magamat sajnáljam. A gyerekre nézek, aki még mindig kapaszkodik belém immár halálra rémült arccal. De egy karcolás sincs rajta és csak ez nyugtat meg. Az arcára simítom a kezem, látom hogy még mindig rémült és mindjárt kitör belőle a sírás.
- Nyugi kölyök, minden oké. - suttogom alig hallhatóan, de mintha mi sem történne, rázendít amint a ránk magasodó árnyék gazdáját meglátja.