welcome to montreal!

Rhydian & Anaїs

a clean home is a happy home

Még mindig alig hiszem el, hogy képes vagyok megtenni, hogy kéretlenül illesztem a kulcsot a zárba és mint valami alattomos besurranó tolvaj, úgy lopakodok be korán reggel az egyik legkedvesebb barátom házába. Még akkor is, ha legutóbbi találkozásunk alkalmával nem a szívélyes fogadtatás taglózott le. De itt vagyok. Három napig emésztettem magam, három napig rágtam Ben fülét, hogy csináljunk valamit, hogy segítsen megoldani a problémát, de nem pszichológus, és azon kívül, hogy nagyszerű szakembereket tudna ajánlani, a szakértelmével most aligha mennénk sokra. Nem úgy tűnt, mintha Rhydian hajlandó lenne egyáltalán meghallgatni az embert, de azok után, hogy még a kávéfőző is kigyulladt, nem szándékoztam sokáig nála időzni a fiammal. Kicsi még a káoszhoz, amit a barátom képes lenne rázúdítani percek alatt. Sietősre fogtam hát a távozást, miután megbizonyosodtam arról, hogy nem fog leégni az egész kóceráj. Bár amennyi szeszes üveg hevert szerteszét, az utóbbi napok leforgása alatt ez is könnyűszerrel megtörténhetett volna. Igazából hálát is adhatnék, amiért nem csak a ház romjait találom a birtokon.
Azt hinné az ember, hogy másodszorra már nem fogadja olyan megrökönyödéssel a disznóólat, ha egyszer már látta, mégis úgy állok meg a becsukott bejárati ajtóban, mint aki rögvest hátat fog fordítani és inkább hagyja a fenébe az ötletét. De engem nem ilyen fából faragtak. A kezemben szorongatott felmosóvödröt és a tisztítószereket az egyik sarokban hagyva állok neki könyékig felhúzni a gumikesztyűt, majd csak ezután veszem elő sorra a szemeteszsákokat és a lehető leghalkabban szitkozódva állok neki a bejárattól felszedni először az üres vodkás üvegeket. A legtöbb az, de van közte gin, whiskey és tequila is, úgy tűnik Rhydian megadta a módját az utóbbi pár hétben a tivornyának. De legalább nem a nappaliban aludt el és nem ébred fel azonnal a motoszkálásra. Sőt, ha követi az eddigi mintát, akkor egészen sok időm van rendbe vágni a lakást. Vagy legalábbis kipofozni, hogy hihető legyen, hogy ez bizony nem egy szeméttelep szertehagyott kajás dobozokkal, mindenféle papírfecnivel és inkább bele sem gondolok mi minden fordul meg a kezeim között pár óra alatt.
Kilenc megpúpozott szemeteszsákkal és másfél órával később már nem vagyok olyan lelkes, mint abban a pillanatban, mikor nekivágtam a takarításnak, de képes vagyok meggyőzni magamat arról, hogy ez most szükséges ahhoz, hogy észhez térítsem a részeges főnökömet. Egyébként sem beosztotti minősítésemben vagyok most itt, ezt jól példázza az is, hogy a csinos blúzomat pólóra, a szoknyámat leggingsre, a tűsarkakat pedig sportcipőre cseréltem. A munkatársaim ölni tudnának azért, hogy így lássanak, hisz előttük igyekszem mindig a megfeddhetetlen énemet mutatni, nem úgy mint ezen a reggelen, mikor Rhydian félig megrágcsált, penészes pizzáit szedem össze a méregdrága szőnyegről, amin a dohányzóasztal pihen, amin hajdanán át lehetett látni, de már csak a pohárlenyomatokat lehet kivenni az üvegen. Briana forogna a sírjában, ha látná mit művelt a házukkal a férje. Vagy magával, ha már itt tartunk. Hogy nincs jó bőrben, az nem kifejezés. Ha hamarabb észrevettem volna, hogy ennyire nagy a baj, akkor nem kellene térdig gázolnom mindenben, ami az utóbbi napokban a keze ügyébe került. Azt hiszem néhány poharat is megreptetett, mert a konyhában szilánkok hevernek mindenütt.
Egészen sok mindent sikerült gyorsan megoldanom, bár nem is ülök le egy pillanatra sem. A szétszórt ruhákat a mosókonyhába viszem és indítok egy mosást, közben azon gondolkozom, hogy ide ipari mennyiségű fertőtlenítőszer sem lenne elég, hogy kiűzze az állott pia és a romlott kaja szagát. A hűtőben is legalább akkora káosz fogad, itt egyetlen könnyed mozdulattal, válogatás nélkül seprek mindent a kukába. A piáit megtalálva pedig jótékonyan befektetem az üvegeit a kosárba, amiben egyébként reggelit hoztam neki.
Jócskán a délelőttöt taposom már, mikor meghallom, hogy megnyikordul a lépcső. Ennyi jelzi csupán, hogy valaki közeledik felém, de nem pillantok fel. Nagy meglepetés úgysem érhet, csak Rhydian az. Remélem.
- Mondd, hogy fel vagy öltözve... - bocsátom a vállam fölött hátra, épp csak annyira elfordítva a fejemet, hogy véletlenül se lássam, ha mégsem így áll a dolog. Hogy mit fog szólni ahhoz, hogy csak úgy bemerészkedtem ide, nos ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy nem lesz elragadtatva tőlem. De muszáj a sarkamra állnom, ha nem akkor akarom viszontlátni, mikor májzsugort diagnosztizálnak nála. Vagy rosszabb.

Anaїs & Rhydian

I've been reading books of old…

Ana váratlan betoppanása azért még ott motoszkált a fejemben néhány napig. Sem akkor, sem utólag nem tudtam igazán eldönteni, hogy mi vezette ide voltaképp. Tényleg ennyire nagy problémák lennének a cégnél? Nehezemre esik elhinni. Vagy barátként akart meglátogatni csak jó volt ürügynek? Nem tudom, de gyanítom, nem úgy sült el, ahogy eltervezte, márpedig ezt ő általában elég nehezen viseli. Remélem, arra legalább elég volt ez a csalódás, hogy ne akarjon újra próbálkozni. Az a tűz mondjuk tényleg veszélyes lehetett volna, de ha nem zavar meg, akkor nem is felejtkezem el a konyháról. Nem tudom, hogy aggassak magamra ennél is feltűnőbb jeleket, hogy nem akarok táraságot, sem élőt, sem virtuálisat.
És ami azt illeti… a szellemjárásról is le tudnék mondani. Tudom, hogy ez baromság, sosem hittem a szellemekben, az ezotériában, meg az ehhez hasonló kultuszokban, ebben Briana volt a profi. És baromi sokat szívattam vele. Az ajkaim szélei megrándulnak, egy halvány mosoly tolakodik elő, de fél úton meg is szakad, ahogy inkább átfordulok a másik oldalamra. Nem nézem meg az órát, mióta nem járok be dolgozni, leszoktam erről az apróságról, teljesen mindegy, hogy mennyi az idő, a napok és az éjszakák enélkül is ugyanolyan vánszorgósan követik egymást. Mégis mihez kellene igazodnom?
Valami gond viszont van velem, mert ha az még normálisnak is nevezhető, hogy minden éjjel vele álmodok, az aligha, hogy olykor ébredés után is teljesen valóságosnak érzékelem. Látom a vonásait, az apró mozdulatait, hallom, ahogy beszél hozzám, és ritkán még megérinteni is sikerül. Lehetséges, hogy kezdek megőrülni idebent? De amennyire ijesztőek ezek a látomások, annyira a függőjükké is tesznek. El se tudom dönteni, hogy melyik az erősebb érzés: a fájdalom, hogy minden reggel újra átélem az elvesztését, vagy a vágy, hogy ha kis időre is, de ismét velem legyen.
Ma viszont valami más is történt. Valami, amibe azonnal bele is szédülök. Ahogy felülök az ágyon, egy hanyag mozdulattal hátrasimítom a hajam, és megkísérlem kidörgölni az álmot a szemeimből, majd ahogy a kezem visszaejtem a lepedőre, az ujjaim hozzáérnek valamihez, a lágy szövet odavonzza a pillantásom. Egy női kesztyű? Selyem és fekete. Hogy kerül ez ide? Brianáé, azt rögtön felismerem, és történetesen… épp ezzel álmodtam az éjjel. Az emlékképek hirtelen megelevenednek a fejemben.
Amint erre rájövök, gyorsan le is teszem, és inkább felállok. Magamra kapok egy nadrágot, és elindulok lefelé. Minél messzebb a hálótól. Nem, ezt most inkább nem is vettem észre, keresnem kell egy kis piát, hogy gyorsan kitöröljem a memóriámból.
Lefelé trappolva viszont egy női hangra leszek figyelmes, ami nyomban megtorpant.
- Brie? – kérdem automatikusan, de ahogy felemelem a fejem, már meg is pillantom Anát. Mi a picsa van ma reggel? Őt is ide hallucinálom? A tekintetemben felcsillan némi kételkedés, pláne mikor a szemem elé tárul a pár héttel ezelőtti állapotú nappalim. Az arcomra, az első döbbenet mellett, ki van írva, hogy néhány pillanatra képtelen vagyok összerakni, hogy mi folyik körülöttem.
- Ana...? Hogy kerülsz ide? – szólítom meg, reménykedve, hogy válaszol is, és bebizonyítja, hogy nem valami furcsa álomban lézengek még mindig. Ne legyél hülye, Rhydian. Figyelmeztet a józanabbik énem. De amíg nem szólal meg, egy tapodtat sem mozdulok a lépcsőről, és róla sem veszem le a pillantásom. Már-már nem is pislogok. Ami így félkómásan azért elég derék mutatvány tőlem.

Rhydian & Anaїs

a clean home is a happy home

Biztosan nehezen lehetett kibírni mellettem az elmúlt napokban, mikor hol azon háborogtam, hogy mennyire szét van esve a cég és magaménak érzem a felelősséget, hogy mindennel határidőre meglegyünk, ami természetesen képtelenség, vagy azon siránkoztam, hogy Rhydian mennyire elhagyta magát. Utóbbi miatt kifejezetten rossz volt a közérzetem is és ha Liam és a munka nem fárasztott volna le, biztos vagyok abban, hogy rémálmok gyötörnének a barátom jelenlegi életkörülményei miatt. Helyette csak éber álomként látom magam előtt az egész káoszt, ami a nappaliban fogadott és talán emiatt van az is, hogy tegnap mennyire ráförmedtem Emmára, mert nem dobta ki a csokipapírját. Arról már ne is beszéljünk, hogy már megint csokit evett. Mióta terhesen én is kívántam az édeset, van mit a képembe vágnia, mikor meg akarom húzni a határvonalakat. És persze ott az örökös adu a kezében: Ben. Ő ismerte fel a helyzet súlyosságát is és nem gondoltam volna, hogy hagyni fogja, hogy menjek a fejem után, ennek ellenére még biztatott is. Valószínűleg épp eléggé kiismert már ahhoz, hogy tudja, akkor fog újra helyreállni a lelki békém, ha azt látom, hogy Rhyd is visszazökken a régi kerékvágásba. Mondjuk ehhez egy kiadós takarításon kívül egy alapos fejmosásra is szükség lenne, de ami késik, az nem múlik.
- Jó reggelt... Vagy inkább napot? - veszem a bátorságot ezúttal, hogy felé is forduljak. Bár választ nem kaptam a kérdésre, mégis inkább azt tudom elképzelni, hogy több hetes cuccban mászkál és ő is legalább annyira bűzölög, mint a lakása, amit időközben már sikerült alaposan átszellőztetnem.
- Engedelmeddel beengedtem magam... - válaszolom nemes egyszerűséggel, ha még a másnap miatt nem tért volna magához annyira, hogy rájöjjön. Persze ez enyhe túlzás, hiszen most éppen nem kértem ki a véleményét, de felhatalmazásnak vettem azt, hogy kulcsot adott a lakásához. Biztos vagyok benne, hogy most magát szidja ezért, így mielőtt még visszakérné, ahelyett hogy szemügyre venném és megállapítanám, hogy szarabbul néz ki, mint a minap. Csak kiemelem a kosárból a termoszt és meglöttyintem benne a folyadékot, jelezve hogy ez rá vár. Felkészültem arra, hogy még nincs új kávéfőzője vagy nincs itthon kávéja, vagy patkányok és csótányok másszák már, úgyhogy előre gondoltam minden lehetőségre. Nem mellesleg olyan erős, hogy ettől biztosan felébred. Aztán jöhet a puha, omlós vajas croissant, hogy valami szilárd is legyen benne.
- Délre jönnek a kárpitosok, hogy megpróbálják megmenteni az ülőgarnitúrát.. - intek a nappali bútorzata felé, amin már messziről látszik az a hatalmas folt, amiről nem tudom eldönteni mi lehet, de igazából tudni sem akarom. Csak tűnjön el onnan. - Felhívtam a kertészeteket, nem volt túl szívélyes, mikor szóba kerültél, de rendbe teszi a kertet. Még befejezem a konyhát, aztán megnézzük mi nincs itthon - igazából semmi, mert mindent kidobtam - és elintézzük a bevásárlást... - sorolom mi mindent terveztem a mai napra és szándékosan szeretném őt is bevonni, nehogy azt higgye, hogy a kanapén ücsörögve nézheti végig, hogy kipofozom az életét. Már amennyire az erőmből kitelik. - Addig mondjuk reggelizz meg és... A többit megbeszéljük.. - hagyom magára néhány percre a gondolataival, de csupán a mosást veszem ki és teszem be a következőt, mielőtt elfeledkeznék róla. Aha, a tisztítót is útba kell ejteni. Na nem mintha feltételezném, hogy most azonnal szüksége lenne az öltönyére. Sajnos nincs olyan állapotban, hogy visszatérjen az irodába. Én viszont lassan úgy érzem magam, mint egy házvezető-titkárnő kombó, csak velük ellentétben nekem jogomban áll hátsón billenteni őt, ha azt látom, hogy nagyon rossz irányba halad az úton.

Anaїs & Rhydian

The legends and the myths…

A kérdés el se nagyon jutott az agyamig, még mielőtt kiszelektálhattam volna. Bár a műszer biztos megtette automata üzemmódban, lassan nem is kellek az irányításhoz.
Egy hosszú, lenvászon nadrágban csörtetek, bár felső az valóban nincs rajtam, lévén, nem készültem betörőre. A személyi higiéniám a lakással ellentétben egészen rendben van, és ez leginkább a napi szinten űzött, túlélő thaibox edzéseimnek köszönhető. A mélydepressziónak, amibe zuhantam, aligha.
- Nem igazán vágom, hány óra van – vallom be, mikor a lépcső alján motoszkáló nőben végül felismerem Ana vonásait. – Azt látom – nyugtázom egyelőre csak ennyivel, hogy szó nélkül önállósította magát. A fejem még tele az álmommal, és az ébredést követő nonszensszel, szóval még el se jutottam igazán addig a pontig, hogy kiakadjak rajta, vagy a skála másik végpontja: megköszönjem az önkéntes beavatkozást. Sőt, az ébredés utáni néhány korty whiskynek köszönhetően, amihez a másnap elkerülése érdekében, és egyéb jótékony hatások reményében az utóbbi időben már-már rutinszerűen nyúlok, amint csak kinyitom a szemem, sanszos, hogy fel sem tűnt még igazán, micsoda csodát vitt itt véghez.
A kávé illata viszont csalogató. Ahogy a croissant-é is. Így mikor leérek a lépcsőn, egyből, szó nélkül el is kanyarodok a lenti fürdőszoba felé, hogy egy kis hideg vízzel megdörzsöljem az arcom, hogy valamennyire magamhoz térjek. És ha már ott vagyok, magamra kapok egy köntöst, hogy mégse félmeztelenül tébláboljak előtte. Tejesen nem veszett ki belőlem az udvariasság, csak jó pár mérfölddel mélyebbre kötözött. De az elpalástolásnak egyéb oka is van: nem mintha az előbbi királyi levonulásom közepette nem lett volna nagytotálban látható minden egyes kékes-zöldes-lilás véraláfutás, ami az utóbbi másfél hétben rajtam megtalálható, de azért mégis inkább eltakarom előle, mielőtt ebbe is túlságosan beleállna. Vajon minek köszönhetem ezt a mostani látogatást?
Épp hogy visszalépek a konyhába, részben meg is kapom rá a választ.
- Mi? Dehogy jönnek ide kárpitosok – vágom rá reflexből. Majd az általa mutatott irányba fordulok. – Az vörösbor. Úgyse jön ki. – De igazából, ha kijön, az se érdekel. Nem vágyom emberekre, legfőképp arra nem, hogy idegenek jöjjenek-menjenek a házamban.
- A kertészt akkor dobtam ki, mikor megpróbált életvezetési tanácsokat osztogatni – sandítok rá, hátha célzásnak veszi. De a mindent kidobtam résznél azért kellően lesápadok. – Remélem, legalább a piákat nem bántottad. – El is veszem az asztalról a termoszt, és inkább abba temetkezem, mielőtt valami meggondolatlan csúszna ki a számon. De ahogy pár percre egyedül hagy, fogalmam sincs merre teszeget-veszeget éppen, megint az álmom és a reggeli jelenet felé kalandoznak a gondolataim. Attól tartok, ha ez így megy tovább, tényleg meg fogok őrülni. Vagy ez már annak a jele? Vajon mit szólna Ana, ha elmesélném neki? Komplett idiótának nézne. Talán az is vagyok.
Ahogy újra feltűnik előttem, halkan felsóhajtok, és komoly ábrázattal a tudtára adom az álláspontom.
- Nézd, Ana, kösz, hogy rendet raktál. Tényleg. És kösz a reggelit is. De a többi már igazán nem szükséges. Van két gyereked, férjed, munkád, életed, törődj inkább ezekkel. Én nagyon jól megvagyok, nincs szükségem erre – adom elő némi határozottságot előkotorva magamból.
- Harryvel jobb már a helyzet? – kérdezek rá inkább erre, az túlzás, hogy nem tudok aludni tőle, annyira érdekel, de ha már itt van, legalább egy-két információmorzsát begyűjtök. Valószínűleg a ritka viszonylag józan állapotomnak tudható be az érdeklődés.
A titkárnőm mostanra, úgy látszik, kezdi megérteni, vagy ha nem is, legalább megszokni a távollétem. Mikor legutóbb belehallgattam a rögzítőmbe, már jóval kevesebb üzenettel bombázott meg, ami feltételezem annak is a jele, hogy a kezdeti nehézségek után mégiscsak megoldódtak a problémák. Aztán lehet, hogy tévedek.

Rhydian & Anaїs

a clean home is a happy home

Hidegzuhany, az kell neki. Vagy legalábbis kellene. Meg kellene pendítenem a "csőd szélén állunk" húrt, hogy végre méltóztasson az önsajnálaton kívül bármi mást is csinálni? Nem látom a változást és a lakás is pont az én álláspontomat támasztja alá. Itt és most Rhydiannek szüksége van valakire, aki felrázza és ha nincs más önként jelentkező, én nagyon szívesen magamra vállalom ezt a szerepet. Teszek rá nagy ívből, hogy sosem kért erre.
- Sejtettem.. - hümmögöm, hogy fel sem merült bennem a gondolat, hogy tudná az időt vagy egyáltalán azt, hogy milyen napszakot írunk. Az is kérdéses, hogy az évszak megvan-e neki még, mert találtam elszórtan pár ide nem illő ruhadarabot is, de nem óhajtom szóba hozni. De ugye, aki nem dolgozik, sőt a nap jó részében részegen vagy legalábbis erősen bódult állapotban vegetál, annak nincs is szüksége holmi időérzékre. Neki pedig nagyon is mindegy, hogy telnek a napjai.
Várom a kifakadását, de talán még túl álmos hozzá, hogy megpróbáljon kijjebb tessékelni a házból és az összes cókmókomat utánam vágja a néhány zsák szeméttel együtt "ha már összeszedted, vidd is magaddal" alapon. De nem érkezik a letorkollás. Hogy azért, mert rájött volna, hogy tántoríthatatlan vagyok? Fogalmam sincs.
- De. Jönnek. Délre. - nyomatékosítom benne, hogy akár a feje tetejére is állhat, én nem mondom le a tisztítókat. Őszintén szólva csodálkozom, hogy arra a kanapéra még rá mer ülni és... Bele sem gondolok, hogy mennyi mocskot fognak kiszedni belőle. És a szőnyegekről még nem is beszéltem. - Nézd, nem élhetsz ekkora disznóólban, ez a szag pedig, jobb ha tőlem tudod, hogy egy szeméttelepen is kellemesebb, pedig már szellőztettem is! - adok hangot felháborodásomnak. Semmi kétségem, hogy ő nem szokott ennek a kellemes időtöltésnek hódolni túl gyakran. Azon is csodálkozom, hogy ő maga nem bűzlik úgy. Vagyis de, minden pórusából árad a masszív alkoholisták utánozhatatlan áporodott szaga, hiába látszik rajta, hogy egyébként talán az egyetlen, amire figyel, hogy ne heti egyszer álljon zuhany alá. - Egyébként ez már a 21. század, képzeld a vörösborfoltot is el lehet távolítani. - talán nem a legjobb időzítés arra, hogy flegma hangvételt öltsek, de látom rajta, hogy egy kicsit sem rajong az ötletért, hogy kilapátoltam őt a szemétből. Pedig ez így lesz, még egyszer nem fogja őt maga alá temetni se a pia, se a sok maradék. Talán tényleg vissza kellene fognom magam, de ha célozgatni próbált, én ugyan nem rezzenek meg arra a feltevésre, hogy én is követhetném a kertész sorsát és kirúghatna ebben a minutumban. Remélem tudja, hogy egy szerződésbontás aligha akadályozna meg engem abban, hogy itt legyek. A rendőrséget pedig csak nem hívná rám. - De, kidobtam őket. Nincs szükséged több alkoholra, hidd el nekem... A házad pedig mostantól hivatalosan is piamentes övezet. - a dühöngését nem várom meg, de néhány perc alatt végzek a mosás ki és bepakolásával, átdobálok mindent a szárítógépbe és elindítva a programokat, ezúttal abban reménykedem, hogy mire visszatérek, már javában a reggelijét fogyasztja, ahogy kértem tőle. Sokkal gördülékenyebben indulna a nap, ha az én terveim szerint haladnánk.
- Szívesen. Egyél... - teszem hozzá, mikor meglátom, hogy még nem is kezdett neki a croissant-nak, de mégis folytatja, így én sem mehetek el szó nélkül mellette. - Van két gyerekem és egy vőlegényem - javítom ki automatikusan, bár ez a mondandóm szempontjából annyira nem lényeges pont, hogy fennakadjak rajta - és mind a három tudja, hogy van egy barátom is, aki éppen tönkreteszi magát, úgyhogy kérlek kímélj meg attól, hogy kiokítasz arról, hogy mivel is kellene foglalkoznom. Ha már te nem foglalkozol magaddal... - nagyot sóhajtok csak mielőtt kiesne a számon, hogy ha ő nem foglalkozik magával, akkor rám hárul a feladat, hogy gatyába rázzam. Tartozom ennyivel Briannának is, hogy nem hagyom a férjét utána halni végleges májleállásban. - Látom, hogy nem vagy jól... Nem muszáj velem beszélned, ha nem akarod, hogy belefolyjak, de egy szakember talán segítene, Rhydian. Aggódom érted és ne mondd, hogy nincs miért, mert nekem is van szemem. Most pedig egyél! - szinte ráparancsolok, de abban nem vagyok biztos, hogy be is válik. Emmánál sem jön be soha ez a trükk, de mindig megpróbálom. Ugyanúgy elé tolom a reggelit, mintha csak otthon lennék, ugyan nálunk sosem volt ekkora felfordulás.
- Ja és egy hétre előre rendeltem neked ebédet. Rád férne, ha normálisan ennél... - csak úgy mellékesen jegyzem meg, ha már arról van szó, hogy ennie kell, mert én azt mondtam. Sosem voltam még vele szemben ennyire rámenős, új ez a helyzet mindkettőnknek, de ha nem kapom el a gyeplőt idejében, lent fogja találni magát a padlón. Mármint... Még ennél jobban. Most még van kifelé a gödörből.
- Harry a legnagyobb ballépés, amit a cég életében elkövethettél.. - forgatom meg a szemeimet. Nem várhatja, hogy pozitívan álljak ehhez, mikor nála egy zöldfülű is jobb választás lenne a cég élére, míg ő "határozatlan időre távol van". - Egy pojáca, egy mitugrász alak.. Bementem az irodába, vittem Liamet is magammal, és majdhogynem kidobatott a fiammal együtt. A projektek folyamatosan csúsznak, de persze a fizetésedet simán felveszi.. - sorolom neki, bár kétlem, hogy bármelyiket úgy a szívére venné, hogy azonnal összekapja magát. - Tudsz róla, hogy ketten felmondtak? - teszem fel a kérdést, amivel szinte biztosra veszem, hogy meglepem, ugyanis én is nemrégiben szereztem tudomást róla. Márpedig, ha a cég teljesítőképessége kerül veszélybe, akkor erősen el kell gondolkozni, hogy hogyan tovább.

Anaїs & Rhydian

The testaments they told…

De mi a fenét keres itt Ana? Ez az első értelmes gondolat, ami a fejembe tolakszik, miután sikerrel beazonosítom, hogy senkit nem kell leütnöm ~~idő előtt~~. A másodperc töredéke alatt végigjáratom a memóriám: ugye nem beszéltünk meg semmiféle találkozót, amit elfelejtettem volna? Nem rémlik. Attól persze hívhatott. Csakúgy, mint a múltkor, most sem vettem volna fel, vagy észre. Ám létezik egy elhanyagolhatatlan különbség is: ezúttal nem tapadt a csengőre, hanem ahogy körbepillantok, nyomban leszűröm: egy ideje már idebent garázdálkodik.
Jó ég.
Egyelőre inkább bele sem gondolok, hogy ez mit jelent, csak betódulok a lenti fürdőszobába. A mosógép halkan zümmög, a tárcsa engedelmesen forog, én pedig próbálom nem elképzelni, hogy milyen ruhadarabokat rágcsálhat. Remélem, az alsóim nem… De inkább gondolatban sem fejezem be a mondatot, csak hosszan, kedvetlenül kifújom a levegőt a tükör előtt, szemügyre véve az ábrázatomat, és azon tűnődöm, hogy a férfi, akit látok, vajon készen áll-e erre a küszöbön ácsingózó konfliktusra?
Semmi kedvem hozzá. Se erőm. Szóval azt a taktikát választom, hogy mindenre rábólintok, megpróbálok nem madárijesztőként viselkedni, és akkor hátha hamarabb szabadulok. Holnap pedig egészen biztosan lecserélem a zárat.
De úgy látszik, ez az elhatározás már a legelső mondatnál megdől. Kárpitosok? A kijelentés hallatán, úgy nézek rá, mintha legalábbis Donald Trump látogatását jelentette volna be. A kettő kábé egyforma öröm- és meglepetésfaktorral bír jelenleg.
- Kivéve, ha felhívod őket, és lemondod a találkát – vetem közbe, hogy nem a brigád munkamorálját vontam kétségbe, hanem egy kevésbé burkolt döntést hoztam, csakúgy, mint az irodában szoktam, mindössze annyi különbséggel, hogy olyankor általában ránézek közben, és előbb a véleményét is megtudakolom. Most azonban nem érdekel. Az én házam. Én döntöm el, hogy ki mikor állít be. És többnyire azt is, hogy mikor fogadok vendégeket. De ezt egyelőre még nem vágom a fejéhez.
- Nem kell eltúlozni a dolgokat – szögezem le az indoklás hallatán, továbbra sem pillantva rá, megkerülöm, és az asztalhoz lépek. Felveszem a kávéskulacsot, és bele is kortyolok, hátha az majd kitisztítja a fejem. Ahhoz képest, hogy későn keltem, nem aludtam sem jól, sem eleget. De ezek szerint még nincs dél, ha ezeket a szerencsétleneket akkorra jelentette be.
Oké, valóban volt némi rumli, és nem volt kedvem takarítással meg mosogatással szarakodni, elismerem, nem volt olyan patinás a lakás, de engem nem zavart, tudtam, hogy mikor hova kell lépni, hogy mit hova kell dobni, arra a vegetálásra, amit mostanában lefolytatok, pont megfelelt minden. A bejárónőt szabadságra küldtem. Nem akartam, hogy zavarjon, és azt sem, hogy Briana szobájában bármit is elmozdítson a helyéről.
De mikor harmadszorra is ehhez a témához kapcsolódik a megjegyzése, már én is türelmetlenebbül csattanok fel.
- Akkor nem vörösbor. Teljesen mindegy, Ana. – Nem ez a lényeg. Majd veszek másikat. A lényeg inkább ott húzódik, hogy… - Mi? – Kidobta a piákat? Erre most már tényleg megfordulok, és a pillantását keresem. Ezen a ponton most már határozottan kezd dühíteni a helyzet. Mégis milyen jogon dobálja ki a cuccaimat, és mondja meg, hogy mit csináljak? Persze, nem várja meg, hogy kifakadjak, már vonul is a fürdőbe, de eszemben sincs leülni reggelizgetni, megyek én is utána.
- Mégis honnan tudnád, hogy mire van szükségem? Voltál már a helyemben? – Nem. Senki sem volt. Senki sem tudja, hogy mi történik velem. Hogy milyen abban a házban élni, amiben minden apró sarokhoz valami emlék fűződik. Olyasmiről, ami már sosem lesz ugyanaz. Ez pia nélkül nem megy. Akármilyen övezetnek nyilvánítja a házam.
Most már mérges vagyok, mióta felkeltem, úgy érzem, semmit nem tartok kézben, ami körülöttem történik, kezdve azzal a nyavalyás kesztyűvel, aztán Ana váratlan, sodró intézkedései, semmi nem úgy működik, ahogy kellene, mintha kezdeném elveszíteni az irányítást a saját életem fölött, és ez valahol ijesztő, másrészt egyre gyorsabb ütemben emeli a pulzusomat a felháborodásból fakadó düh.
De azért megpróbálok, még egyszer, viszonylag nyugodt hangnemben rendet teremteni, és közölni vele, hogy rendben, hálás vagyok az eddigi fáradozásokért, de most már elég lesz. Fel sem tűnik, hogy férjet mondtam, vőlegény helyett, még akkor sem, mikor rájavít, váratlanul ér ez a baráti szöveg, már-már meg is hatódnék, ha nem lenne kétszázon a vérnyomásom az eddigiek miatt.
- Pontosan azzal foglalkozok, amivel akarok! – fakad ki belőlem az elemi tiltakozás. – Felnőttem már hozzá, hogy megtehessem. – Ahogy közben visszatér a konyhába, én is követem, és persze vele párhuzamosan hajtom a magamét, úgy festhetünk, mint valami elfuserált házaspár egy olcsó sitcomban.
- Nincs szükségem szakemberre! – vágom rá ezt is azonnal, bármiféle átgondolás nélkül. Fogalmam sincs, mire van szükségem, de arra biztos nem, hogy turkáljanak a fejemben, és bizarrabbnál bizarrabb kérdéseke tegyenek fel. Nem hinném, hogy ez bármin is segítene.
- Pedig nincs miért – mondom mégis, talán csak, mert nincs ennél jobb érvem, és hogy ha már engem felidegesített, én is visszaadhassam egy kis töredékét. – Ha még egyszer kimondod, hogy egyél, esküszöm, a tányérral együtt a falhoz vágom az egészet – szögezem le az asztalra pillantva, szívva két mélyebb levegőt. Lehet, hogy ebben az idegesítés dologban egyelőre ő áll nyerésre.
Mikor az előre rendelt kaját említi, inkább felpillantok a plafonra. Istenem, adj erőt, hogy ne fakadjak ki. Próbálok elszámolni háromig.
Olybá tűnik, mintha szerepet cseréltünk volna, és most ő osztogatná nekem a feladatokat, és vázolná a tényeket, csak ez most nem a tervrajzokról és azok kivitelezéséről szól, hanem az életem a téma, ehhez viszont cseppet sem vagyok hozzászokva, sem tőle, sem mástól. Nem is viselem zökkenőmentesen. Gyanítom ő se látott még így kiborulva, bár… számos dolog van jelenleg, ami újdonságnak hathat velem kapcsolatban. Benne van, hogy úgy megbántom, hogy soha többé nem látom, ahogy az is, hogy élete végéig kiábrándul belőlem, de momentán ez is eltörpül amellett, hogy egyedül akarok lenni. A piámmal.
Végül inkább a cégre terelem a szót, hogy tartsunk egy kis fegyverszünetet.
- Kell neki idő, hogy beleszokjon. Nem volt még ilyen felelősség a vállán – állok ismét Harry védelmére. A felmondásokra viszont felvonom a szemöldököm.
- Nem. Kik? – fordulok felé, és egyben le is ülök végre az asztalhoz, szembe kerülve az ott árválkodó croissant-nal, de alig hogy rápillantok, felsejlik az előbbi, jellegzetes hangsúlyú „egyél”, és inkább vissza is kormányzom a tekintetem Anára. – És miért? Nekem erről miért nem szólt senki?

Rhydian & Anaїs

a clean home is a happy home

Sokat merengtem azon, hogy mi az ember dolga barátként és mi lenne a helyes cselekedet ebben a helyzetben. Egyik részről egyértelműen azt mondanám erre a kérdésre, hogy a feltétel nélküli támogatás. De hogy állíthatnám azt magamról, hogy valódi barátja vagyok, ha nem az ő javát akarnám, ha nem lennék őszinte hozzá? Ha más nem vállalja magára ezt a hálátlan feladatot, hogy tükröt tartson elé, hát leszek én az a szörnyű némber, aki megteszi. Hálás lesz érte. Talán nem ma és nem is holnap jön el a napja, de visszatekintve belátja majd, hogy muszáj volt őt gatyába rázni.
- Már miért tenném? - nézek rá, mintha csak most is részeg lenne. Nem képzeli komolyan, hogy azért ganéztam ki a fél házát, hogy a berendelt takarítóbrigádot csak úgy lemondjam, mert derogál neki úgy viselkedni, mintha normális lenne. Kerekíthetünk ebből oltári nagy veszekedést, ha nagyon ellenkezik, amiért beleütöm az orrom az ő dolgaiba, de nem tegnap találkoztunk először. Dolgozni is éppen azért szeret velem, mert ha a helyzet azt kívánja, elég határozott tudok lenni ahhoz, hogy a legmakacsabb ügyfelet is jobb belátásra térítsem. Nem gondoltam volna, hogy a közeljövőben még ellene is szükségem lesz erre a képességemre.
- Nem túlzom el a dolgokat, elhiheted, hogy volt pár órám megkeresi a finomabb kifejezést arra, ami itt fogadott - nézek körül a nappaliban és a karjaimmal hadonászva illusztrálom neki, milyen halom szemetet takarítottam el utána. Most viszont elég pofásan néz ki vagy legalábbis nem úgy, mintha komposztálót telepített volna a nappaliba.
A makacskodása épp elég előljáróban ahhoz, hogy biztosra tudjam, mennyire nem fog örülni annak, hogy eltüntettem a piáját. A jelenlegi állapot szerint simán el tudom képzelni, hogy még a kávét is vodkával öblíti le, vagy bármi mással, amit éppen a rendesen lecsupaszított - mostanra teljesen kiürített - bárszekrényben talál. Nem mehet ez így tovább, nem lát tisztán.
- Kidobtam... - ismétlem meg egy fokkal halkabban, hisz tudom, hogy a nyomatékosítás csak olaj lesz a tűzre. Fel voltam készülve rá, hogy eljön ez a pillanat, mert merészkedem beleszólni a döntéseibe, mégis pokoli rosszul esik, mikor az aggódásom és a szeretetem jutalma csak egy csokorra való abból a maró önsajnálatból, amibe beletemetkezett.
- Nem, nem voltam a helyedben és nem is szeretném úgy végezni, mint te. De ha máshogy állna a helyzet, te nem tennéd meg értem? - teszem fel az elgondolkodtató kérdést és nem tudom megmondani, hogy annak örülnék-e jobban, ha válasz is kapnék rá vagy ha költőinek kezelné. Egy kicsit félek attól, hogy ha az én lábam alól csúszna ki a talaj, Rhydian levenné rólam a kezét, mikor azt látja, hogy reménytelen eset vagyok.
- Mondok valamit! Nem csak te veszítetted el a feleségedet, én is szerettem őt, a barátom volt, nekem is fáj, hogy nincs már itt velünk, de szállj már egy kicsit magadba! Szerinted így akarna látni téged most? - szakad ki belőlem egy szuszra minden. Én is kiborulnék, ha Bennel történne valami és igaza van abban, hogy fogalmam sincs milyen elveszíteni valakit, aki addig a világot jelentette nekem. De sajnos azt kezdem megtapasztalni, milyen ha olyasvalakit veszítek el, aki fontos nekem. Egy cseppet sincs ínyemre.
- Akkor viselkedj is úgy, mint egy felnőtt! - folytatom a sort, sikerül pillanatok alatt felmérgesítenem őt és saját magamat is. Ennyire nagy kérés volna, hogy beszéljünk meg mindent higgadtan?
Kétségbeesésemben már nem tudom mit mondhatnék, hogy van-e bármi, amivel hatni tudok rá. Persze nyilván annak örülne a legjobban, ha valóban inkább a gyerekeimmel foglalkoznék ahelyett, hogy őt pesztrálom a végtelenségig, de félő, hogy amint kilépek az ajtón, ott folytatja majd, ahol abbahagyta. Részegen, a nappali kanapéján. Egy fokkal jobban érezném magam, ha legalább egy pszichológushoz el tudnám ráncigálni. Akárhogy is, ennek nem lesz jó vége.
- Jó, akkor kérlek áruld el, hogy mire van szükséged! - tárom szét a karjaimat tehetetlenségemben. Én tényleg itt vagyok és tenni akarok azért, hogy minél gyorsabban maga mögött hagyja ezeket a borzalmas időket. Jelen állás szerint viszont akkor sem tudom jobb belátásra bírni, ha fejre állok. Amíg ő maga nem látja be, hogy sürgős lépéseket kell tenni a változtatás irányába és süket fülekre találnak a szavaim, addig csak a reménykedés marad. Megvan az ideje a gyásznak, de a továbblépésnek is.
- Vágd a falhoz.. - lököm elé a tányért, mintha ezzel is csak tovább akarnám hergelni. Talán, ha kiadja magából a feszültséget és nem lepi el a vörös köd az agyát, akkor lehet vele értelmesen is beszélni. Ha ehhez törnie és zúznia kell, szívesen kipakolom az összes tányért, még adogatom is neki, hogy célbadobósat játszhasson. - Hátha utána megérted, hogy én nem az ellenséged vagyok. - Türelmesen várok, ha kell akkor perceken keresztül rezzenéstelen arccal, és várom, hogy történjen valami. Mert most vagy megeszi a reggelijét, miközben farkasszemet néz velem, vagy tényleg darabokra pattan a kerámia, a péksüteményt pedig alighanem hozzám vágja, hogy azzal üldözzön el.
- Nem véletlenül nem volt soha vezető beosztásban, Rhydian... - a nyelvem éles, hiába próbálkozom valamivel lágyabb hangot megütni vele szemben. Idegesít, hogy a nyilvánvaló összefüggésre is nekem kell felhívnom a figyelmét. Ébresztő!
- Mike és Teresa. - válaszolom röviden. Nem kell bemutatnom neki őket, talán a memóriáját még nem itta el. Nem kezdettől fogva ugyan, de oszlopos tagjai voltak a cégnek, a portfóliójuk pedig jelentős részben nálunk készült. A bombabiztos páros - csak így emlegettük őket. És nem merném kijelenteni, hogy az ő felmondásuk nem fog még néhány embert arra késztetni, hogy ők is felálljanak. - Ha felvennéd a telefont, erről is tudnál.

Anaїs & Rhydian

The moon and its eclipse…

- Mert előbb-utóbb biztos felrémlik benned, hogy erről előbb velem kellene egyeztetned. És a dél nem jó – nézek körbe sebtében, támpontot keresve, hogy kitaláljam, miért nem. Közben az órát is megtalálom: tizenegy tíz. – Edzésem lesz – ötlik eszembe az egyetlen valós elfoglaltságom manapság, nem kellett sokáig leltározni. Igaz, közel sem délben kezdődik, hanem késő délután, de akár kezdődhetne is, nem? Nem tudhatja biztosra, hogy nem igaz. Maximum sejtheti.
A pillantásán látom, hogy úgy beszél hozzám, mintha egy zavarodott elmét interjúvolna, ami feszes, egyenes vonalba húzza a szám, a sötétlő tekintetemet kiegészítve, általában kedvelem a társaságát, de most nagyon idegesít a jelenléte. Bár manapság kié nem…
- Nekem teljesen megfelelt – dörmögöm, de ezúttal inkább kerülöm a pillantását, és a kávéba menekülök. Átfut az agyamon, hogy kár, hogy nem zsugoríthatom bele magam ebbe a kulacsba, szívesen kámforosítanám magam ebből a szituációból. Nincs kedvem a konfliktushoz, fáradt vagyok, és nyűgös is, a fejem is sajog egy kicsit az éjjeli elfogyasztott literszám piamennyiségtől, egyszóval nem vagyok abban az állapotban, sem hangulatban, hogy felvegyem vele a kesztyűt, és ahogy látom, ezt tökéletes ráérzéssel ki is használja. A májam alatt lappangó feszültség viszont előrángatja belőlem a morcos makacsságot. Pedig valahol hálás vagyok érte, hogy kitakarított, de ezt jelenleg semmi pénzért nem vallanám be. Akkor azt is be kéne, hogy valóban lecsúsztam, mélyen és teljesen, a béka csókos segge alá.
De ez gondolom, normális. Nem? Ami viszont abszolút nem, az a nyavalyás kesztyű, ami reggel a párnám mellett fogadott. Nem tudom elengedni a dolgot. Félig itt vagyok, Anával vitatkozva a konyhában, de részben még mindig ezen rágódom. Esküszöm, nem én tettem oda. De akkor ki? Vagy ennyire részeg lettem volna, hogy nem emlékszem rá? Nincs értelme, miért vettem volna ki épp egy nyavalyás kesztyűt a cuccai közül, nem vagyok ennyire kattant. Remélem. Kizárt. Ami miatt mégis elég nyomasztó a dolog, hogy ma éjjel is vele álmodtam, a kesztyű pedig egész biztos, hogy szerepelt az álmomban. Reggel pedig az ágyam mellett hevert. Ez mindenhogy őrültség. A kellemetlen, morajló érzés viszont magába szív, és nem tágít, mintha egy kavargó, feneketlen örvénybe kerültem volna.
A piáim kidobásának említése viszont elég ahhoz, hogy kibillentsen ebből a dilemmából. Hitetlenkedve nézek rá. Hiába erősíti meg, továbbra sem hiszem el, míg a saját szememmel nem látom. Lecsapom a kulacsot az asztalra, és odacsörtetek a bárszekrényhez: valóban üres. Majd a hűtőhöz, de ott sem találok egy árva palackot sem.
- Hát ez nagy jó – morgom, érezhetően ironikus hangsúllyal, ahogy becsapom a hűtő ajtaját. Ha eddig nem voltam elég dühös, hát most érzékeny pontra tapintott. Most már nem kerülöm a tekintetét, egyenesen a szemébe nézek. – Teljesen megőrültél? Miért kellett kidobni mindet? Nem lett volna elég összegyűjteni? Szerinted viccből vettem őket? – akadok ki, és erősen gesztikulálva automatikusan az ajtón túli kukák felé mutatok. Ha már úgyis arról beszélünk, hogy mire van szükségem, hát piára biztosan. Esküszöm, nem sok választ el tőle, hogy kimenjek, és feltúrjam a kinti konténert. De egyelőre legyűröm a késztetést, inkább utána megyek.
- Neked nem lenne rám szükséged, mert ott a családod, de nyilván támogatnálak, amiben tudlak – darálom egy levegővel, ez most teljesen lényegtelen. – De biztos nem osonnék be a lakásodba, míg alszol, hívnám a nyakadra a kárpitosokat, és dobnám ki az összes piád – adom elő úgy, mintha égbekiáltó bűnöket sorolnék. A jelenlegi idegállapotomban annak is tűnik. Kétségbe vagyok esve, hogy minden széthullik, és a legapróbb dolgok is az akaratom nélkül változnak, mikor görcsösen ragaszkodnék mindenbe, ami kicsit is az állandóság érzetét nyújtja. Eddig azt hittem, a kreativitás és a rugalmasság a két legnagyobb erényem, de az utóbbi hetekben rá kellett jönnöm: nem bírom a változásokat.
Ahogy egyszer csak megtorpan, és hátrafordul, hogy rám kiabálja a kijózanítónak szánt mondatokat, én is megállok, és eleinte csak nézek rá, gyors ritmusban emelkedő és ereszkedő mellkassal, nem fair tőle, hogy Brianát hozza fel. De a szavai fejbe kólintanak. Beáll egy kis csönd, mire újra megszólalok.
- Teljesen irreleváns, hogy hogy akarna látni – mondom ki végül halkan, és a dühöm egy része elillan, a helyére szomorúság költözik a szemembe. Az oda-vissza üvöltözésünk megteszi a hatását, látom rajta, hogy menet közben ő is jócskán felhúzta magát. Ismertem már ezt a tekintetét, és ezt a vehemenciát, épp csak eddig sosem ellenem vetette be. És az is igaz, hogy sosem ütközött ekkora ellenállásba részemről. Olyanok vagyunk, mint két összecsapó villám. A fejem annyira tele van mindenféle hülyeséggel, hogy egyszerűen nem tudom beleképzelni magam az ő helyzetébe, szemszögébe.
- Egy pohár whiskyre! – túrok a hajamba a kérdése hallatán, ugyanis vészesen kezdek józanodni, ami a legkevésbé sem jó jel. Korántsem vagyok részeg, de már hozzászoktam, hogy mindig van bennem egy kis tompító mennyiség, csak néhány korty, ami elveszi az élét a világnak, megvethet érte, ha akar, az sem érdekel.
Mikor viszont elém löki a tányért, biztatva, hogy vágjam csak a falhoz, ismét annyira összefut bennem az indulat, hogy nem tudom megakadályozni a mozdulatot, felállok, a kezem pedig automatikusan mozdul, és teljes erőből elhajítom a kerámialapot, a hűségesen rajta ülő croissant-nal együtt.
- Az istenit már! – A csörömpölés és a szétszóródó szilánkok zaja, az egész jelenet dramatikus hatása utólag érint meg, ahogy ott állok, szaporán beszívva, és fújva ki a levegőt. Mintha ez a tiszta, elemi agresszió és rombolás valóban közelebb sodort volna a józansághoz. Legalábbis arra rádöbbent, hogy ez mennyire nem én vagyok.
- Sajnálom – mormogom aztán, ahogy a homlokomon végighúzva a mutatóujjam, visszasüppedek a székre. – Sajnálom – ismétlem meg, mintha az előbb nem is ezt, vagy nem is én mondtam volna, de nem nézek rá fel, inkább az asztalra könyökölök, és a tenyeremmel alaposan végigdörzsölöm az arcom. Lehunyom a szemem, és hátrasimítom a hajam, míg a céges híreket hallgatom.
- Én sem voltam vezető, mielőtt a cég élére kerültem volna, ha azt hiszed, megalapozatlanul hoztam döntést Harryvel kapcsolatban, akkor tévedsz. Akkor is, ha esetleg én is tévedtem – mondom ki első ízben, hogy hajlandó vagyok belátni: valós gondok lehetnek a kinevezett helyettessel. – Neked szántam a pozíciót, de a baba mellett nem akartalak ezzel is megterhelni – vallom be őszintén, a hangom ezúttal halk, kivetve magából a dühöt, a dacot, és makacsságot, minden szélsőséges érzelmet a szavaimat körbefonó komor melankólián kívül.
Mike-ot és Teresát sajnálom, és a telefonos dolog is jogos, de akkor sem vagyok most alkalmas arra, hogy céges ügyeket intézzek. Egyszerűen nem érzem magamban az erőt hozzá. Sem a koncentráltságot.
- Nem tudom, mi történik velem, Ana... – nyalom meg az ajkam, ahogy megformálom a szavakat. Szavakba önteni se tudom, de mintha nem kifelé, hanem egyre mélyebbre tartanék. – Nem stimmelnek a dolgok. Voltál fent a szobámban? Te hagytad ott a kesztyűt? – pillantok fel rá, valahol reménykedve, hogy igen választ kapok, még ha a józanabbik felem tudja is, hogy ez nem fog bekövetkezni. De mi van, ha mégis? Más magyarázatom nincs.

Rhydian & Anaїs

a clean home is a happy home

Ismer engem, tudja mire számíthat. Igazából csak Benen múlt, hogy nem hamarabb jöttem már, hogy a körmére nézzek, de most még az ő jó szándéka sem tartott vissza. És milyen jól tettem, hogy nem hagytam magam meggyőzni újra és kibányásztam a több napos kajamaradékok halmából meg még isten tudja miből.
- Majd én beengedem őket... - találok megoldást szinte azonnal a problémájára. Tudhatja jól, hogy ennyivel ugyan le nem ráz engem. Egyébként pedig - ha valóban edzése lesz és nem csak ezzel akarja megúszni a nagytakarítást - nem árt, ha eszik is valamit, mert jelen pillanatban csak az érződik a megjelenésén, hogy napok óta iszik. Esküszöm most is érzem, ahogy a bőréből a masszív alkohol szaga párolog. Sosem láttam még ilyen állapotban, de ha rajtam múlik, nem is lesz ez tartós.
- Van egy gyönyörű lakásod, ami reggel jobban hasonlított egy koszfészekre, egy egész szeméttelepre, mint egy olyan helyre, ahol emberek élnek. Épp csak patkányt vagy csótányt nem találtam és ez a szerencséd! - pirítok rá újra, bár szavak nélkül is kezdem érezni, hogy nem vagyok szívesen látott vendég a mocskában. Ha a takarítás miatt utál, akkor a magánakcióm hatását... Nos, még megsaccolni sem merném. Nem biztos, hogy szeretnék lejátszani vele egy meddő vitát arról, hogy teszi tönkre az alkohol a belső szerveit, hogy válik tőle függővé és hogy rombol le mindent szép lassan, lépésről lépésre. Azt hiszem már javában benne van a folyamatban. Fogalmam sincs, hogy lenne képes így edzésre.
- Nem! De kezdem azt hinni, hogy te igen.. Tényleg úgy viselkedsz, mintha megőrültél volna. Nem folytathatod ezt.. Mégis mire jó? Mire jó ez az egész? - mutatok körbe ismét. Nem, nem arra gondolok, hogy egy drága kanapét pecsételt meg azzal a folttal. A francba vele! Magyarázza meg, hogy mégis mit akar ezzel elérni, hogy miért jó neki, ha félájultra issza magát. Ettől nem lesz jobb, de még csak nem is változik semmi. A változáshoz akaraterő kell, neki pedig szemlátomást elég kevés jutott ebből, úgyhogy kisegítem őt. Erre valók a barátok. Meg arra, hogy ne hagyják, hogy hülyeséget csináljon a másik. Akkor sem, ha nem látja át a saját helyzetét.
- De, megtennéd, ha erre lenne szükségem! - nézek a szemébe és olyan hangszínt ütök meg vele szemben, mintha egyenesen megparancsolnám neki, hogy tegye ezt, pedig csak remélem, hogy valóban így van. Mondhat bármit, nem gondolkozik józanul, nincs az ítélőképessége csúcsán és ez sajnos egyre jobban meglátszik. Rajtam is, mert kezdem elveszíteni a türelmemet. Csak egy pillanatra, mégis elég ahhoz, hogy felhozzam az egyetlen személyt, akire épp most nem kellene gondolnia. De ha már belementem, nem hagyhatom annyiban, talán ez képes lesz megtörni az önpusztításba vetett makacsságát. Máskülönben tényleg csúfos kudarcot vallok és azt nehezen viselem.
- Már miért lenne az? Te fordított esetben azt akarnád, hogy fulladjon a vodkába, ha elveszítene téged? - vetem oda neki a kérdést, bár ennek valójában már csak elméleti síkon van értelme. Egy olyan világban, ahol fordítva történnek meg az események. Semmi kétségem, hogy Brianna hozzá hasonlóan vigasztalhatatlan lenne... - Nem hagyhatod el magad! - ismételni tudom csak magam ezzel. De képes vagyok elmondani neki még sok százszor, ha tudom, hogy egyszer - záros határidőn belül - eléri az ingerküszöbét bármi, amit kiejtek a számon.
- Inkább enned kéne! - sóhajtok egyet lemondóan. A frászt van szüksége whiskeyre. Ha valahonnan előhalászik egy üveget, esküszöm a fején töröm szét. Nincs rá szüksége! Bár kétségkívül könnyebb elmenekülni a tények elől. Újra emlékeztetnem kell magam, hogy nem haragudhatok rá, amiért teljesen kicsinálja őt a gyász.
Nem számítok rá, hogy hosszú idő után először végre tényleg hallgatni fog rám. Eszembe sem jut, hogy ma itt tányér fog törni az indulatok miatt. Mégis megtörténik.
Soha nem féltem tőle. Soha nem éreztem magam feszélyezve előtte. Nem gondoltam, hogy bárkit tudna bántani. Őszintén most sem gondolom, hiszen egy jó ember. Egy jó ember, akivel a legrosszabb történt meg nem olyan régen. Most először fordul meg a fejemben, hogy talán tényleg tévedtem. Hogy arra lenne szüksége, hogy mindenki hagyja csak békén és a saját ütemében dolgozhassa fel a veszteséget, anélkül, hogy bárki beleszólna. Mintha lassított felvételként nézném végig, ahogy a tányér a falnak csapódik, csak a csörömpölő hangra rezzenek össze kissé. Sosem volt agresszív típus, nem gondoltam volna, hogy megteszi. Így viszont csak elhűlve pillantok rá, rövid ideig a hangomat sem találom, hiszen épp most vette semmibe a gondoskodásom jeleit. Nem tudom mit mondhatnék ezek után. Mivel téríthetném magához ebből a krónikus melankóliából, amibe ringatta magát.
Nem szólok semmit, nem tudok és nem is akarok megszólalni jódarabig. Csak figyelem, ahogy kifújja magát, aztán visszaül az asztalhoz - sőt inkább csak roskad. Mintha teljesen felemésztette volna az erejét az, hogy ripityára törjön egy védtelen tányért. Szeretném neki azt mondani, hogy nincsen semmi baj, de őszintén szólva nem vagyok meggyőződve erről.
- Tudom.. - sóhajtok. Naná, hogy tudom. Ő meg nem bolond. - De te is tudod, hogy nem azért jöttem, hogy azt hallgassam tőled, hogy engem akartál a cég élére, de... - folytatom lágyabb hangon. Már nem merem felemelni a hangom, fogalmam sincs mit hoznék ki belőle. Nem a cég miatt jöttem, persze fontos az is, hogy ne menjünk csődbe, mert egy balfácán mindent tönkretesz, míg Rhydian végre olyan állapotba kerül, hogy tudjon foglalkozni az ügyfelekkel, de az elsődleges mégiscsak az, hogy végre olyan állapotba kerüljön. - Miattad vagyok itt. Engedd, hogy segítsek! - próbálok hatni rá szép szóval. Hátha a sok kudarcba fulladt próbálkozás után ezúttal nem falakba ütközöm. Segítenék én bármivel. Még az edzőterembe is elviszem, ha arra van szüksége, hogy jól kiadja magából a feszültséget. Az előbb tartott belőle bemutatót, hogy mennyire jó hatással van rá, ha előveszi az erősebbik oldalát. Ha az kell, szakembert is kerítek neki, akivel le tudja tenni a piát. Mindenben segítenék, csak mondja már meg mire van szüksége!
- Milyen kesztyűt? Szerinted felvittem volna a kesztyűt a szobádba? Jézusom Rhydian.. Kidobtam a kukába.. Aztán lefertőtlenítettem magam.. - jelzem egyértelműen, hogy nem óhajtottam semmit a szobájában hagyni. Koszos kesztyűt meg végképp nem. A szemeteivel együtt kihajítottam az összeset, ugyanis nem csak egy párral használtam el. Elég undorító volt, ezt meg kell hagyni.. De egy kis szellőztetés és máris jobb színben látok mindent.