Éppen a Parfumerie Romance nevű cégtől jöttem, mikor eszembe jutott, hogy most jólesne egy kis friss levegő. Így jutottam ki végül a külváros Mount Royal parkjában.
Éppen messengeren cseteltem Stéphel, megvitatva a mai termést, mikor hirtelen a táskámat levették a vállamról és eliramodtak. Rögtön utána kiáltottam hatalmas hangorgánummal (amiről azt se tudtam eddig, hogy van):
- Hé! Mégis mit képzel?! - és utána eredtem. A hajszolás közepette, véletlenül neki is mentem egy kinézetre nálam csak néhány évvel idősebb férfinak.
- Elnézést! - néztem vissza egy pillanatra, sajnálkozó szemekkel, majd visszafordultam és a rabló nyomában voltam megint.
Átugrottam több kutyát is, majd padokat is. Szerencse, hogy jó formában vagyok, hiszen anélkül nehezen tudtam volna ezeket véghez vinni. Már majdnem utolértem többször is, ám mindig sikerült akkor is megszökni a karmaim közül.
- Álljon meg! Én még úgyis bírom! - hazudtam, mert igazából én is kezdtem fáradni a végére.
Mire nem motivál egy igazán kellemes időt hozó délelőtt? Amikor az ember tesz egy sétát a parkban a reggeli kávé után, netán úgy dönt, hogy kicsit megmozgatja az amúgy nem a lazításhoz szokott izmait. A megszokott rutin, az ötkor kelés, a mindennapos fizikai terhelés és a kondicionálás késztet arra, hogy kicsit adjak a tüdőmnek, felpezsdítsem a keringést a lábamban és lefussak néhány kört.
Arra azonban sohasem számíthat az ember fia, hogy nem csak magától fog futni, de meg is futtatják. Csak két jókora kör után állok meg zenét váltani, mert valami borzasztóan unalmas és lassú szám következik, amire őszintén szólva nem igazán lehet intenzíven kocogni, amikor egy lány nekem szalad. Egyetemista korúnak tűnik, fiatal és zsenge, aki mindjárt kiköpi a tüdejét. Azért valahol lehangoló, hogy a mai fiataloknak nincs akkora kitartása és lendülete, mint nekünk volt ennyi idősen. Ó, még azok voltak csak az igazán forrongós idők! Egy pillanat elég ahhoz, hogy ráeszméljek, mi is történik. Egy fickó rohan elöl elég összeszedetlenül, női táska – női táskaa??? – a kezében, míg ő utána. Ó, szóval egy tolvajt kerget és nagy eséllyel nem készült fel arra, hogy megkerget ma itt bárkit is. Pedig mennyiszer hallottam már a katonaságnál, hogy fontos az egyenletes légzés. Kiszakítom a fülhallgatót a füleimből, zsebre vágom telefonostul és utánuk eredek. A lányt valahol lehagyom, de a fickóra olyan könnyeden lendülök rá, hogy egy rántással a földre is teperem. Jó, kellett egy kis sprint és egy fékezés hozzá, ő pedig a földön. A táska még a kezében, a másikat vállból csavarom hátra és szegezem a földhöz. - És most szépen visszaadjuk a táskát annak, aki a tulajdonosa. Te pedig megvárod a rendőröket. – sziszegem neki bosszúsan, miközben feszítek egyet a karján, had érezze, mennyire vágytam én is egy ilyen akcióra ma – segítek, semennyire.
Amikor az "Álljon meg! Én még úgyis bírom!" mondatokat kiejtettem a számon, akkor köptem már ki szinte sokadjára a tüdőmet. Már a pokol legmélyebb bugyrába is beledobtam képzeletben a fickót, akinél per pillanat a táskám volt, de nem volt túl sok időm továbbra sem a kis gondolataimra, mivel egy erősebb szellőhullámot éreztem a jobb oldalam felől, aki szintén a rablóm után szaladt.
Már hátulról is felismertem, hogy az volt az, akinek nem is olyan régen nekimentem, így futottam én is tovább a nyomukban. Vicces. Gondoltam. Hogy nő létemre én futok két pasi után. Szórakoztattam magam így, csak hogy ne a szaggatott légvételemre gondoljak, majd lassan én is odaérek hozzájuk, ahol a rablóm már bőszen a földön terül el, és a megmentőm pedig ott tartja, az egyik kezét vállánál hátracsavarva.
- És most szépen visszaadjuk a táskát annak, aki a tulajdonosa. Te pedig megvárod a rendőröket - hallottam már, amit az ismeretlen (mondjuk mindketten ismeretlenek, de mindegy, az én hülye logikám, ne keressetek semmi értelmeset benne) a másik földön levőnek mondott.
Erre kapcsoltam, és a kezemben tartott telefonomon tárcsáztam is a zsarukat, akik csak hamar ki is értek. Hú..már egy ideje itt vagyok, de még mindig meg tud lepni Montréal teljes mássága Côte d'Azur-nél, de persze jó értelemben.
Na. A rendőrök utána el is vitték az emberkét, én pedig felvettem a földről lassan a táskámat. Azután az idegen felé fordultam hálás tekintettel:
- Köszönöm, Uram, hogy segített - mosolyogtam szelíden rá - Egyedül biztosan nem értem volna utol - zavartan a hajamba túrtam, nevetgélve.
Jól van, okos kislány és kapcsol. Nem azért futottam most le egy szuszra a tüdőm, hogy eleresszem a két lábán ezt a gyászhuszárt, miután kicsavartam a kezéből a táskát. Még csak tartanom sem kell tőle, hogy esetleg befenyít testi sértésért, mert ami azt illeti, több tanúm is van, hogy én csak segíteni akartam. Miközben a földre szegezem, többféleképpen váltogatom a súlypontom, hogy ne legyen kényelmetlen a pozíció. Nem olyan egyszerű egy helyben tartani egy erőteljes férfit, miközben tíz percig csak várunk. De legalább senkit nem kell megkérnem, hogy tárcsázza azt a telefonszámot. Nem a máltai szeretetszolgálat tagja vagyok, csak hivatásos katona és ha nem vagyok szolgálatban is azért néha beugorhatok segíteni a civileknek, ha igen csak bajban vannak. Ahogy jönnek a hivatalos szervek, felhúzom a fickót a földről és átszolgáltatom nekik. Innentől nem az én saram a dolog, de azért elmondom amit láttam, amit tapasztaltam. A feljelentés joga ettől kezdve nem engem terhel. De jól esik, hogy a leányzó nem hálátlan és odajön hozzám megköszönni a segítséget. - Szóra sem érdemes. Váratlanul ért, igaz? – lendületes formában vagyok még és a hirtelen jött némi adrenalintól is pörögnek rendesen az agytekervényeim. - Nem tűnsz annyira elveszettnek, de gyanítom nem vagy otthon az önvédelemben. Esetleg pár fogást megmutassak neked, hogy legközelebb ki tudd védeni az ilyen téged ért támadásokat? – teszem fel az egyszeri és visszautasíthatatlan ajánlatot neki. Csak most, csak neki és még egyszer nem fogom elmondani. Igazából nem hoztam semmit magammal, magammal meg nem fogom kocogni hívni, mert nem is olyan szerelésben van. - De semmi gond, ha dolgod van és sietnél.
- Hát, mi tagadás, nem gondoltam volna, hogy ma még futni fogok! - válaszoltam a kérdésére, hogy igenis, váratlanul ért. Nos, igen, az enyhén magasított sarkú cipőm, a szűk farmernadrágom és a kék selyemingem a bőrkabátommal nem éppen a futáshoz van tervezve.
Amikor a férfi azután megkérdezte tőlem, hogy mutasson-e meg nekem néhány fogást az ilyen esetek ellen, majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben. Mindig is érdekeltek az ilyen önvédelmi gyakorlatok, bár, ha lehet ezt mondanom, mindig is a vívás volt a kedvencem, azt néztem (és nézem a mai napig) a tévében is. Viszont az is tény, hogy nem hordhatok magamnál minden alkalommal napjainkban kardot. Nem vagyok a három testőrben. Úgyhogy nem sokat gondolkoztam a válaszon, rögtön feleltem is neki:
- Persze! Csak örülnék neki! - mosolyogtam vidáman - Mindig is érdekelt az önvédelem, csak valahogy sosem jutottam el odáig, hogy beiratkozzak ilyen helyekre. Visszatartott az, hogy..nos, hogy sokkal vékonyabb vagyok, mint az átlag emberek - mutattam végig viccesen magamon.
- A vívás lenne számomra az ideális, csak ugye, ma már nem a legelterjedtebb utcai módszer ezekre a támadásokra - kuncogtam, de ezalatt kicsit zavarba is jöttem a szavaimtól rögtön.
Nos igen, az emberek alapvetően úgy állnak az élethez, hogy semmi meglepetésre nem számítanak. Pedig már annyiszor megtanította nekünk azt a leckét, hogy járjunk nyitott szemmel és mindig legyünk résen. Nem tudok nem mosolyogni a megjegyzésén. Végül is egy nyílt terepen egy olyan időpontban a parkban, amikor amúgy is rengetegen vannak, nem számíthat az ember lánya arra, hogy épp megpróbálják őt rettenetesen galád módon kirabolni. A szomorú talán csak az az egészben, hogy az emberek annyira közömbösek már egymás felé, hogy ha azt kiabáltam volna, "fogják meg, tolvaj", senki nem állt volna az útjába és senki nem mozdította volna úgy egyáltalán a füle botját sem. Nem tartom magam hősnek, de ennyit igazán megtehetek egy idegennek, reménykedve abban, hogy a karma egyszer csak visszaszolgáltatja a gesztust nekem is. Azt hiszem a katonaság nevelte belém ezt a fajta mentalitást, hogy a civileken segíteni kell. De amit már megéltem velük, nem csoda, ha az ilyen apróságokat természetesnek veszem. Csak figyelem, ahogy a rendőr elviszi a fickót, aki még mindig próbál ficeregni. Pedig ha alapul azt veszem, hogy már semmi esélye sincs meglépni, akkor csak egyszerűbb lenne azt mondani, "rábasztál haver". - Hát miért nem kezdesz vívni? Igazából bármilyen sportot kezdesz el űzni, a kondidat szinten tartja. Ki tudja, most lehet lazán lefutottad volna a rablódat. - jegyzem meg mosolyogva. Nem rejtem véka alá, hogy mennyire fontos a sport, nekem is, akinek a könyökén folyhatna a mindennapos edzés és a rutin. - Hol is kezdjem. Talán megmutatnék pár apró trükköt, ha nem gond. Nem kell hozzá különösen nagy erőkifejtés, csak a pontokat kell jól eltalálni. - példának okáért megfogom a kezét és megnyomom a hüvelyk és a mutatóujja közötti puha részt. Bizony tud az fájni. - Ha megragadnak, akkor ezzel tudsz lazítani a szorításon. Szorítsd ökölbe a kezed. Van egy pont, mit ha eltalálsz, ki tudod minden erőlködés nélkül nyitni a másik tenyerét. - és közben mutatom is, ha engedi.
- Igen. Talán meg is fogadom ezt a tanácsot tényleg már - válaszoltam mosolyogva a férfinak. Majd ezután már arra koncentráltam, amiket magyarázott az önvédelemhez tartozó gyakorlatokról.
Amikor megfogta a kezem, érdeklődve figyeltem tovább, hogy mit fog csinálni, és kicsit tényleg felszisszentem, remekül mutatva, hogy megértettem hogyan működik. A "szorítsd ökölbe a kezed" résznél, mikor ezt mondta, bólintottam egyet, és teljesítettem is, kíváncsian figyelve tovább, hogy most mit fog mutatni nekem.
Tényleg érdekelt. Mindig érdeklődve, kíváncsin figyeltem azokat, inkább a tévében, akik tudnak ehhez hasonló önvédelmet. Tényleg elkezdem a vívást... Gondoltam e pillanatok alatt, ahogy a férfi mellett álltam. Végül is van akaraterőm. Hiszen sikeres vegyész lettem! És itt nevettem volna fel viccesen, ha egyedül lettem volna, de nem akartam, hogy a mellettem levő hülyének nézzen, hogy "Ez meg mégis mit röhög magában?" De nem csodálnám, ha már attól ilyen gondolatai támadnának, hogy miért nézek olyan bambán előre.
Vettem észre egy másodperc alatt magam, és visszatértem a valóságba.
Sokszor gondolkoztam el a tényen, hogy miért mentem igazából katonának. A kihívás miatt? A bizonyítási vágy miatt? Vagy egészen egyszerűen mert szeretnék tenni valamit a társadalomért és nem csak ölbe tett kézzel ülni? Meglehet. Kiskoromban is mindig én voltam a kis buzgó önkéntes a suliban, legyen szó rendezvényekről, műsorról, versenyről, bármiről, tenni akartam a suliért, a diákokért, a közösségért. Más kérdés, hogy ez a lelkesedésem lehalt a középiskolát tekintve. De mindig szerettem tenni valamit az emberekért és ez most katonaként sincs másképp. Feladatom a civilek segítése, legyek bárhol a világon, legyek épp szolgálatban vagy lógassam a lábam mert szabadnapos vagyok. Sosem ez számított igazán. - Tényleg már? - megmosolyogtat, ahogy ezt inkább magának bizonygatja mint nekem. De sehonnét sincs elkésve, hisz még annyira fiatal, annyira előtte az élet és annyi választási lehetősége van még, amit bőven ráér megbánni is. De még azzal sem veszít igazából semmit. Körülöttünk csitulnak a dolgok, a rendőr odébb áll, a fickó már csak az ablakon nézegethet kifelé és lefogadom óvadék ellenében már este valaki mást szemel ki magának valamelyik másik parkban, sikátorban, akárhol. - Örülök, hogy segíthettem és minden motyód megvan. De a lényeg az, hogy nem esett semmi bajod. Egyébként Aaron vagyok, Aaron Lewis. - kezet nyújtok neki, hisz még mindig csak mint két ismeretlen vagyunk. - Ellenben ha megbocsájtasz, mennék a dolgomra. - szívesen elbeszélgetnék vele még, de futni jöttem elsősorban és utána még annyi minden teendőm van, hogy ki sem látok belőle. Többek közt meglátogatni néhány rokont, ismerőst és még ki tudja mi vár rám estig. Könnyed búcsút veszek tőle és visszatérek a futópályámra.
Kezdőlap 
Mire nem motivál egy igazán kellemes időt hozó délelőtt? Amikor az ember tesz egy sétát a parkban a reggeli kávé után, netán úgy dönt, hogy kicsit megmozgatja az amúgy nem a lazításhoz szokott izmait. A megszokott rutin, az ötkor kelés, a mindennapos fizikai terhelés és a kondicionálás késztet arra, hogy kicsit adjak a tüdőmnek, felpezsdítsem a keringést a lábamban és lefussak néhány kört. 
