Elnyúltan egyedül néztem a táblát és a többieket. Még volt néhány perc az óránk végéig, de az én idegeim már teljesen kikészültek. Untam az egészet. Csoda, hogy a tanár nem mordult rám. Talán túlságosan elfoglalt volt a magyarázásban és nem akart megszólítani, hogy megszakítsa azt az összhangot, amit magyarázás közben alakított ki. Unatkoztam, mert Jerry beteget jelentett mára és elfelejtett nekem szólni. Írtam már neki egy rakás sms-t, de amikor az utolsó üzenetemre valami Jerry-féle hihetetlenséget írt, inkább én is hagytam őt pihenni. Megnéztem a régi Instagramm posztjait, 26 perccel ezelőtt volt elérhető. Ott semmi megjegyzés privátban. A többi közösségi oldalt is leellenőriztem. Sehol semmi. Csak itt sms-ben kínoztuk egymást. Bár mondjuk, ha tudom, hogy nem jön be akkor én is otthon maradok valami kifogással. Komolyan. De ha így tettem volna, akkor ki beszélget mondjuk Hell-el? Ki válaszol a történelemtanár fránya kérdésére, amit látszólag senki sem tud? Ki mondja meg a konyhás néninek, hogy ne búsuljon a lánya miatt? Épp férjhez megy és a néni egyedül fog maradni. Talán más is tudott volna beszélgetni Hell-el, éppen úgy más is válaszolhatott volna a történelemtanárnak és a konyhás nénit is megnyugtathatta volna valaki más, ha én nem vagyok itt. Sejtem, hogy igen. De az a nap, mégsem lett volna ugyanolyan és ezt tudom. Kíváncsi vagyok mi történne akkor, ha én nem jönnék egy nap iskolába. Vajon nagyon hiányoznék a többieknek? Mire megválaszolhattam volna magamnak ezt a kérdést, addigra az életmentő csengő is megszólalt. Csak úgy kipattantam a padból és már kezdtem is nagyban összepakolni a dolgaimat. Nagy szünet van, valószínűleg lesz elég időm átmenni a következő terembe, de addig is… Fő a gyorsaság! Nem akarom, hogy… Hát persze. Persze, hogy elhúzom az időt, megakad a táska pántja a székben, le könyökölöm a földre az ásványvizes palackomat, egyszóval égetem magam. A többiek előtt. Hiába próbálok sietni, így is úgy is, mintha valami ellenem dolgozna. Talán a Sors tréfája, így akar móresre tanítani, amiért eddig olyan jól kerültem és most… most, hogy beszélhettem vele, már megint félve gondolok arra, hogy akár a szemeibe nézhessek, hogy a szemeikbe nézhessek. Ki kell mennem a teremből, amilyen gyorsan csak lehet. De…De látom, hogy néznek és nem csak ők, hanem mások is. Biztos kíváncsiak, hogy mire fel ez a nagy sietség. Őszintén? Én sem tudom. Ezért inkább valamivel nyugodtabban veszem fel a földről a vizes palackot. Ezt eléggé… Elbénáztam. Igen, tudom. Nem újdonság. Csak nincs mellettem a padtársam. Nincs kire stabilan hivatkozni és ez bánt. A hátamra veszem a táskám és indulnék.
A leghátsó padban ülve, kácsingózok a székkel, vagyis hát, csak nekidőtöttem magam a mögöttem húzódó szekrénysornak, aminek üvege mögött állatok csontváza, makettek, ősrégi térképek bújnak meg. Tollam végét ajkaim közé fogva bámulom a legelső sorban ülő Lukas tarkóját. Hogy lehet még a nyaka is ilyen rohadt szexi? Sido mellettem ül - ahogy szinte mindig, mióta megismerkedtünk az utca szélén - és nagyon koncentrál. Őszintén megvallva, nekem arról sincs fogalmam, hogy milyen órán ülök éppen. - Istenem - sóhajtok fel - nézd már milyen jól áll neki a fekete póló - súgom oda barátnőmnek, miközben a szemem végigjáratom Lukas felsőtestén. Csoda, hogy még nem nézett hátra, amilyen feltűnően bámulom. Ilyenkor mindig elképzelem, hogy milyen érzés lenne, ha én csomagolnám ki a testét az éppen aktuálisan rajta lévő ruhából, és abba beleremeg a lábam.
A csengő hangosan, szinte már dobhártyát bántóan töri meg a teremben megülő csöndet, amibe csak a tanár úr moraja vegyül. Jobb mutatóujjamat a jobb fülemre szorítom, mert zavar a hangos zaj. Szemem követi Lukast, ahogy feláll, hátrapillant ránk a válla fölött, int egyet, majd a táskáját bal vállára kapva kisétál a teremből. Valószínűleg ebédelni megy a fizikás haverjaival, aztán pedig emelt fizika órára. Ahova én nyilván nem járok.
Szomorú pillantást vetek oda, ahol az előbb még elhaladt, majd Sidohoz fordulnék, hogy megkérdezzem lemegyünk-e a büfébe, de a figyelmemet eltereli valami más. Méghozzá a legjobb barátom, Simon szerencsétlenkedése. Amúgy is groteszkül nevetséges látványt nyújt, a maga majdnem két méterével, madárcsontú testével, és fészek szerűen boglyos hajával. Mikor lekönyököli a vizét az asztalról összeszorítom a szemem. Ez egyre kínosabb, de eszemben sincs leállítani, mert valahol piszkosul vicces, és nagyon élvezem. Mire végre összeszedi magát már az osztály összes teremben ragadt tagja őt bámulja, én pedig, hogy mentsem a helyzetet odaugrok mellé. Megragadom a könyökét, és húzni kezdem magam után, ki egészen a folyosóra. - Sidoooo! Ne maradj le! - kiabálok hátra a vállam felett.
Mégis mit csináljon az ember lánya, ha még mindig a történelemórán kell szenvednie, de persze, hogy semmi, azaz szó szerint semmi kedve nincs hozzá? Naná, hogy a legjobb barátnőjével beszélget. Normális tinédzser helyzet, nem igaz? Naná, hogy az. Ezért sincs semmi meglepő abban, hogy én ugyanezt csinálom Hellel... ahelyett, hogy a tanárra, meg az órai anyagra koncentrálnék. Miért is tenném, nem igaz? Végtére is éppen óra folyik, vagy mi a szösz - akkor is, ha ez így elég csúnya képzavarnak tűnik, de semmi gond - , tehát mikor máskor figyeljük a fiúkat, ha nem óra közben? Hülye kérdés, tudom. - Ne bámuld már, mert még a végén idenéz! Azt pedig tuti nem szeretnéd, mert még beszélni kellene vele! Na, akkor mit kezdenél magaddal, mi? Eresztek meg barátnőm felé egy halvány vigyort, de azért közben igyekszem a tanár felé is figyelni. Nem, még véletlenül sem szeretném magamra vonni a figyelmet... sem a tanárét, sem pedig az osztálytársainkét. Mondjuk... ezzel valószínűleg már elkéstem, na de sebaj. Viszont Hell nem igazán hagy figyelni, mert közben még mindig Lukast figyeli, méghozzá elég feltűnően. Még akkor is, ha megpróbál feltűnésmentesen viselkedni. Hát, barátném, ez így biztos nem fog menni. - Na, ne szomorkodj már! Ne add fel, előbb-utóbb úgyis észre fog venni. Kizárt, hogy ne tegye! Nyugtatgatom Hellt, de mire a mondandóm végére érek ő addigra már Simon mellett van, majd villámgyorsan eliramodik mellettem a fiúval együtt, a folyosó felé. - Mintha lenne más választásom, basszus! Várjatok meg, hallooood? Heeell, állj meg! Ne rohanj, legalább a folyosón ne, mert elesünk! Kiabálok barátnőm és Simon felé, hátha meghallják... mármint meghallják, persze, de meg is értik, és megállnak. Ha igen, akkor én is lelassítom lépteimet és megállok mellettük, hogy kifújjam magam. Ha nem veszik a fáradtságot legalább lelassulni, akkor bizony gyors léptekkel, szinte futva követem őket, valószínűleg ki, az udvarra.
Kezdőlap 
A leghátsó padban ülve, kácsingózok a székkel, vagyis hát, csak nekidőtöttem magam a mögöttem húzódó szekrénysornak, aminek üvege mögött állatok csontváza, makettek, ősrégi térképek bújnak meg. Tollam végét ajkaim közé fogva bámulom a legelső sorban ülő Lukas tarkóját. Hogy lehet még a nyaka is ilyen rohadt szexi? Sido mellettem ül - ahogy szinte mindig, mióta megismerkedtünk az utca szélén - és nagyon koncentrál. Őszintén megvallva, nekem arról sincs fogalmam, hogy milyen órán ülök éppen. 
Mégis mit csináljon az ember lánya, ha még mindig a történelemórán kell szenvednie, de persze, hogy semmi, azaz szó szerint semmi kedve nincs hozzá? Naná, hogy a legjobb barátnőjével beszélget. Normális tinédzser helyzet, nem igaz? Naná, hogy az. Ezért sincs semmi meglepő abban, hogy én ugyanezt csinálom Hellel... ahelyett, hogy a tanárra, meg az órai anyagra koncentrálnék. Miért is tenném, nem igaz? Végtére is éppen óra folyik, vagy mi a szösz - akkor is, ha ez így elég csúnya képzavarnak tűnik, de semmi gond - , tehát mikor máskor figyeljük a fiúkat, ha nem óra közben? Hülye kérdés, tudom.