Nagyon izgatott voltam, mert ma volt a napja annak, hogy Brie hivatalosan is kutyás gazdi legyen, ehhez viszont a legfontosabb tényező – a kutya – hiányzott. De csakis máig. Mert a minap megkért, hogy kísérjem őt el. Érthető, ha fülig ér a szám, ez azt jelenti, hogy azzal a kutyával nem csak Brie fog törődni, hanem én is. Vagy legalábbis én így képzeltem el, aztán kiderül. De jobb minél előbb megkedveltetnem magam a kutyával még mielőtt egész végig ugatna rám. Csakhogy Brie különösen nagy kutyát akar. Egy Berni pásztort. Akiknek elsőre nagyon értelmes fejük van, de az elején szörnyen esetlenek és mégis ez az, ami olyan szerethetővé teszi őket. Nem beszélve arról, hogy milyen nagyra nőnek, de amíg kicsik addig olyanok, mint egy plüss, akit szeretgetni lehet, sőt igénylik is ezt. Végtére is milyen lenne egy nagyra nővő kutya, ha nem ilyen? Plusz szeretetbombák, ha szembe jönnek veled biztos lehet benne, hogy leterítenek a lehengerlő súlyukkal. Hogy mindezt honnan tudom? A YouTube a barátnőm – ha már a Google a barátom – és megnéztem egy-két videót a Berni pásztorokról, akiket nagyon imádnak a gazdáik, csak nem olyan hű, de ismertek, plusz a tartása is egy nagy kihívás. Sokat esznek. De tudom, hogy ezt meg tudjuk engedni magunknak. Különösen, ha ezzel a kifogással most már kérhetek egy hörcsögnél nagyobb állatot! Szóval lehet, hogy egy kicsit álszentnek tűnők ezzel, de részben azért támogatom a nővéremet, mert majd nekem szintén szükségem lesz az ő támogatására, ha elszánom magam és kijelentem a szüleimnek, hogy én is akarok valamit. Most azonban ne is foglalkozzunk ezzel, csak annyi a lényeg, hogy én is nagyon várom már a testvérem új házi kedvencét. Reggelinél gyorsan kanalaztam a müzlimet, hogy minél hamarabb túl esek rajta és akár indulhassunk is. De lassítanom kellett. Sabrine-nek egyéb dolgai is voltak, ezért sem volt vagy lett volna szabad zavarnom még őt. Szépen lassan le is nyugtattam magam. Hogy ne pörögjek. Hogy végig tudjam csinálni ezt az egészet. Ne reagáljam túl a dolgokat. Ez az egész sokkal többről szólt, mint az önös érdekeim. Vagy legalábbis próbáltam úgy tekinteni rá, mintha több lenne. Amikor úgy éreztem, hogy eleget hagytam a nővéremet nyugodtan foglalkozni a saját dolgaival, egyszerűen bekopogtattam a szobájába. - Sabrine, én vagyok az. Elkészültél? Indulhatunk? – kíváncsiskodtam, már még azelőtt, hogy kinyitotta volna az ajtót. Igyekeztem nem halkan suttogni, szóval biztosan meghallott. Kivéve, ha fejhallgató van rajta és most éppen zenét hallgat, mert akkor most kopogtathatnék az ajtóján naphosszat vagy egészen addig amíg eszébe nem jut a mai tervünk. Én készen álltam. A kérdés már csak az volt, hogy vajon ő is?
Ezer meg egy éve szeretnék már valamilyen kisállatot magamnak és ezzel a szüleim is tisztában vannak. De mindezidáig nem adták áldásukat a dologra, mondván nem vagyok elég stabil. Viszont amióta Jordan nagynénje kezelésbe vett és ha úgy vesszük akkor Jordan is, azóta sokat javultak a dolgok azt hiszem és végre a szüleim is azt mondták rendben. Legyen olyan állatom amit csak szeretnék. Túl sokáig nem kellett rajta gondolkoznom, hogy mire is vágyom igazán, hiszen már egészen pisis korom óta rajongásig szerelmes vagyok a berni pásztorkutyusokba. Azokba a szőrös trikolor kis mackókba. Mindegyik egy önálló kis személyiség akiket csak imádni lehet és akik azt a rengeteg szeretetet és törődést amit kapnak, egy életen át hálálják meg és sokszorosan adják vissza. Már hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt kiválasztottuk a tökéletes kiskutyust és most végre elérkezett az ideje annak, hogy elmenjünk és elhozzuk Őt az új otthonába. Ehhez pedig a legjobb segítségnek a kisöcsém tűnt, aki legalább annyira örült a kis jövevénynek, mint én. Plusz legalább addig is tölthetek vele kettesben némi időt. Az elmúlt időszakban úgyis mindenkinek olyan kautikusak voltak a mindennapjai, hogy ez igazán ránk fért már. A nap túlnyomó részét a szobám megnyugtató magányában töltöttem, noha most kivételesen nem a depresszióra való hajlamom miatt, hanem azért, hogy teljesen kutyabaráttá és kutyabiztossá tegyem. A kis tálkáin kívül ugyanis minden más dolga nálam lesz. A rengeteg játék amivel lefoglalhatja magát, a kis ágyikója amiben majd napközben aludhat és a szoba ketrece amit majd akkor használunk amikor szükség lesz rá, egy-egy adott szituációban. Éppen az utolsó simításokat végeztem a szobán, hogy csak azokat tudja elérni és megszeretgetni a pici kis fogacskáival amit neki szabad, amikor egy izgatott kopogtatásra lettem figyelmes. Sejtettem, hogy Simon lesz az, hiszen már reggelinél is láttam a szemeiben az izgatott csillogást ami minden pibizonnyal az enyéimben is ott van, csak én már az évek alatt ezt megtanultam kezelni. - Az attól függ mit gondolsz a szobámról? Alkalmas egy kiskutya tartására? – pillantottam fel rá, Z ülésből miközben belépett az ajtón. Pár pillanattal később már ott álltam mellette és én is végig futtattam a tekintetem a szobán ami így első ránézésre egészen másmilyennek hatott a rengeteg kis gumi és plüss játék miatt. - Lehet, hogy egy icipicit túlzásba estem a játékokat illetően. Nem? – tettem csípőre a kezem és úgy biggyesztgettem a számat, miközben a töménytelen mennyiségű kutyaholmit szemléltem.
Már nagyon, nagyon be voltam zsongva attól a tervtől, hogy elmegyünk Brie új kiskutyájáért. Reggeltől egészen eddig, mert végre nem kell tovább várakoznom. Persze, hogy fülig ér a szám. Egy kis állat látványa persze, hogy boldoggá tesz. Miért ne tenne? Szerintem bárki örülne annak, ha a testvére kiskutyát kapna és neki kellene segítenie abban, hogy haza kerüljön. Boldog voltam. Végre talán egy kicsivel jobb kedvre derülhet a testvérem is. Tudom, hogy egy kicsit bonyolult a helyzete velem, nekem nem mond el dolgokat, ahogy Lionel-nek tette, amikor még itthon lakott és nem járt máshová egyetemre. Néha bánom, hogy egy kicsivel nem vagyok idősebb, de ez van. Most komolyan hasznosnak érzem magam, aki segíthet neki, rajta. Kíváncsian lépek be a szobájába, ami tényleg plüss rengeteggel, kutyás játékokkal meg mindenféle ilyesmivel van tele. Talán egy kicsit túlzásba esett, de nem teszem szóvá. Inkább mosolygok. Ha ő boldog, az nekem pont elég. Nem kezdek okoskodni arról, ez talán egy kicsit eléggé sok mindent vásárolt így egyszerre és esetleg nem kellett volna még. De nem teszem. Csak nézem és persze ámulok. Mi mindenre vagyunk képesek akkor, ha akarunk. Először nem tudom mit mondjak neki. Csak nézem az egész szobát, úgy ahogy van. Ha választhatnék milyen állat lennék, akkor biztosan a kutyát mondanám, mert nekik különösen nagy gondot szentelünk, nem úgy, mint egy macskának, aki el van egész nap, dorombol egy párat a karjainkban és azzal kész is, máris levett a lábunkról, egy kutya szerintem megküzd azért, hogy észre vegyük és szeressük őt, na meg törődésre szomjazik. Néha én is ilyennek érzem magam, néha meg azt akarom, hogy ne vegyenek észre és ellehessek a saját világomban. Igazából a hangulatomtól függ, mit szeretnék, hogyan érzek és hasonlók. - Iszonyat mázlista lesz az a kiskutya, mert te lehetsz a gazdája. – sóhajtok fel végül. Mert valóban. Lehet, hogy egy nap megnő az a kutya és már nem lesz elég neki ez a szoba, de hiszem, hogy a nővérem képes lesz vigyázni rá. - Ha nem lenne elég hely… Még mindig kiviheted az udvarra, de vigyázz vele, ne pisiljen be. Vagyis na… Biztos, hogy be fog először pisilni, amit fel kell takarítani utána, ám hiszem, hogy jó móka lesz. Már csak azért is, mert olyan szeretni valóak! – hozzá hasonlóan én is csípőre tettem a kezem és úgy néztem újra végig a kutyaholmikon. - Hát annak érdekében, hogy megkíméljük a cipő és papucsainkat szerintem ez pont elég. Így első ránézésre lehet, hogy sok, de inkább legyen, mint rágnia, mintha semmi se lenne vagy nagyon kevés. – csak megnyugtatni akartam őt, azt bizonygatni neki, hogy helyesen döntött. Mert helyesen döntött csak neki is be kell ezt látnia. - Menjünk is vagy még szeretnél elintézni valamit előtte?
Az öcsémmel az oldalamon, végig nézve a szobámon, határozottan azt éreztem, hogy igenis túlzásba estem és talán egy kicsit kevesebb minden is elég lett volna így elsőre. Viszont nem szeretném, ha a kiskutyám is magányosan érezné magát és nem lenne mivel lefoglalnia magát ameddig én majd az egyetemen dekkolok. Mert egyébként nyilván vinni fogom magammal mindenhová, még oda is ahová alapból nem tehetném meg. Nem szeretném, ha magányos lenne és szenvedne. Nem azért akartam Őt, hogy magányosan és unatkozva töltse a mindennapjait, hanem azért, hogy szeretve legyen és Ő is viszont szerethessen. - Remélem, hogy majd Ő is így fogja gondolni Öcsi. – mosolyogtam rá a testvéremre. Nem volt véletlen, hogy Őt kértem meg arra, hogy tartson velem. Tudom, hogyan érez a kutyákkal kapcsolatban és egyébként is annyira kevés időt tudok vele tölteni, hogy valamilyen szinten így összehozom úgymond a kellemest a hasznossal. - Elvileg szobatisztaságra nevelték, de biztos vagyok benne, hogy egy-két baleset azért tényleg elő fog majd fordulni. Viszont erre vannak ezek. – emeltem fel két csomag kutyapelust ami pontosan az olyan balesetek elkerülése végett lett kitalálva, mint amilyenek minden bizonnyal az első egy-két nap és éjszaka folyamán előfordulhatnak majd. Mosolyogva nyugtáztam a testvérem utolsó mondatát, hiszen tényleg úgy van ahogy mondja. Szeretni valóak és bolyhosak és puhák és tulajdonképen minden apró kis porcikájukban tökéletesek. Érdekes, hogy még be sem tette a házba a szőrös kis mancsát és máris jobb a hangulatom és boldogabb vagyok, mint jó ideje bármikor. Jó persze Jordan közeledése és csupán a jelenléte is jobbá teszi a mindennapjaimat, de Teddy érkezésére már olyan régóta várok, hogy azt már nem is lehet nyomon követni. - Jogos. Anya tuti kiakadna, ha szétrágná valamelyik méreg drága Jimmy Choo cipőjét. – kuncogtam magamban az elképzelésen, miszerint anya éppen akkor nyit be a szobába amikor Teddy valamelyik kedvenc lábbelijét csócsálja nagy elánnal. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy gutaütést is kapna ott helyben. - Mára már csak annyi dolgom van, hogy elmenjünk érte és utána addig szeretgessem és kényeztessem ameddig meg nem unja. – mosolyogtam rá az öcsémre, majd felnyaláboltam a táskám és a kocsikulcsomat. - Na, készen állsz egy kiskutyás kalandra? – pillantottam rá kérdőn, majd a válasza után lassan elindultunk a garázs felé, hogy birtokba véve az autómat elinduljunk a kiskutyámért.
Csak azt számított, hogy a nővérem boldog legyen. Amikor mosolyog, az mindig jobb, mintha szomorú lenne és én nem tudnám felvidítani őt, azért mert nem vagyok elég, mert nem én kellek neki, hanem esetleg Lio, de ő sem volt itt és velem kellett beérnie, én viszont elvoltam a saját kis világomban. Más nem is kellett már csak egy kiskutya a családba. Én is szeretem a kutyákat, de még nem gondoltam arra, hogy gondoskodjak is egyről. Túlságosan gyereknek tartom magam még ehhez és úgy gondoltam inkább kimaradok a magánéletéből, nem szólok bele, nem faggatom őt, mert ez így mindannyiunknak rendben lesz. Szóval most békésen mosolygok rá, mert nem számított, hogy régen mi volt, csak a most. És most én álltam mellette nem pedig valaki más. Szóval örültem. Tényleg örültem, hogy itt lehetek mellette, hogy hallgathatom, hogy segíthetek neki a kiskutyával. Mit számít az, hogy most milyen fajta, nem igaz? Csak szeretettem volna, ha ő boldog, ha ehhez meg egy kutya kellett akkor áldásom rá. Nekem biztosan nem lesz vele bajom, sőt talán engem is felvidít. Mert sosem lehet tudni. Nálam pedig egyáltalán nem. Tehát mi tagadás, tényleg jól felkészült a kutyus fogadására. Na de sebaj. Legalább egy darabig nem kell amiatt aggódnia, hogy nincs meg minden ami kell, hanem megvan már jó előre. Nem tudom mennyit fogja majd rágcsálni azokat a dolgokat amiket a testvérem vett, de nem akartam előre elszólni magam, hogy majd vészmadár lehessek. – Oh, hát hátha nem kell majd használni a kutyapelust. Vagy ha igen, akkor ne sokáig. – vigyorodom el, mert biztos nem szeretné hetekig cserélni majd a kutyán a pelenkát, csak azért, hogy anya ne kapjon szívrohamot ha a kutya bepiszkít. – Uhh elképzeltem. Hogy fogják hívni amúgy a kutyádat? Mi lesz a neve? Tudod már? – mert ha nem tudja még akkor biztosan segítenék neki elnevezni, nem mintha olyan hű de profi lennék névadásban, de ki tudja. – Rendben. Akkor menjünk. Én készen állok. – azzal mentem is utána, remélve, hogy nem lesz olyan hosszas az utazás és hamar szembe találhatom magam az ő kutyájával. Mert azért szerintem annyit megenged, hogy majd én is megnézhessem és megsimogassam, mielőtt haza hoznánk. Nem? – Mit szólnál ha elmennénk még egyet a parkba is játszani vele? Vagy valami, mielőtt tényleg haza hoznánk? Vagy minden áron haza akarsz jönni vele? Akkor mondjuk lehetnénk az udvaron. Az se rossz ötlet. – darálom le neki hirtelen az ötleteimet, miközben azon vagyok, hogy beüljek a kocsiba, az anyós ülésre természetesen, nem akarok hátulról előre hajolni és úgy beszélni hozzá, mert az nem mókás, sok hely, most úgysem kellett nekem. Mármint, hogy hátul elterpeszkedjek és kényelembe helyezve magam elunjam az egész utazást. Nem! Nekem látnom kellett, hogy merre megyünk, hogy hová is megyünk tulajdonképpen. Szóval én is fel voltam pörögve egy kicsit, nem csak ő.
Imádom az öcsémet, még akkor is ha ezt sokszor Ő nem így érzékeli. Tény, hogy vele nem olyan szoros a kapcsolatom, mint Lióval, de ennek ellenére nehezebb és szomorúbb lenne nélküle az életem. Éppen ezért is örülök neki annyira, hogy velem jön és segít hazahozni a kiskutyámat. Hálás vagyok a sorsnak, hogy van nekem és figyel rám, még úgy is, hogy megvan a saját élete és a saját nehézségei az életben. Talán nem hazudok, ha azt mondom, hogy egy dolgot talán jól csináltak a szüleim az életben, mégpedig azt ahogyan egymáshoz közelállóknak „neveltek” minket. Már amennyire ezt nevelésnek lehet hívni amit ők ketten csináltak. - Hát akit a tenyésztő nekem gondolt, azt Ő elnevezte Theodornak. De szerintem nem ez a név marad. Nekem sokkal jobban tetszik a Teddy. Mit gondolsz? – pillantottam rá érdeklődve, miközben összeszedtem minden szükséges dolgomat ami kellhet. - Tulajdonképpen ez nem is rossz ötlet öcsi. - mosolyogtam rá ahogy Ő is beült mellém az autóba. Nem rossz ötlet egy kis időt eltölteni úgy a kiskutyámmal, hogy csak az öcsém és én vagyok vele, hiszen a legtöbbet úgyis mi leszünk vele. Arról nem is beszélve, hogy minél jobban megismer minket annál könnyebb dolgunk lesz a nevelésében. Plusz szeretném, ha jó emlékeket társítana ahhoz a naphoz amikor végülis elszakítjuk a testvéreitől és az anyukájától. - Arra gondoltam, hogy odafelé menet megállhatnánk és vehetnénk egy-egy nagy adag jégkását. – jegyeztem meg jókedvűen. Tudom, hogy imádja a jégkását. Éppen ezért is gondoltam rá, hogy ezzel a jéghideg cukorbombával dobnám fel még inkább a hangulatot. Hiszen azt mindig meg kell ünnepelni, ha éppen nem egy depressziósabb hangulatomat élem és ez hivatalosan is egy olyan alkalom. Arról már nem is beszélve, hogy piszkosul meleg van. - Hogy állsz a vlogolással mostanában? Ezer éve nem hallottam, hogy videóztál volna. – pillantottam oldalra az öcsém felé, miközben a városon keresztül haladtunk. Titokban mindig is szerettem nézni a videókat amiket csinált. Valahogy mindig azt éreztem, hogy így még inkább megismerhetem a kisöcsémet. De azzal is tisztában vagyok, hogy ez valójában csak egy hobbi volt a számára és néha az ember könnyen rá tud unni a hobbijaira amelyek azelőtt lekötötték.
Kezdőlap 
