welcome to montreal!

Lisette & Rhydian

Jót mosolygok ezen az ellenkampányon, de szegény nem tudja -bár igazán sejthetné az eddigi akcióim után-, hogy ezzel csak sokkalta jobban felkelti a kíváncsiságom. Mi lehet abban a könyvben, amit ennyire rejtegetni kíván előlem? Mondjuk az is igaz, hogy mit nem?
- Na jó, ez igaz – bólintok mosolyogva, de aztán hozzáteszem: - De attól még néha tudok filozofikus is lenni. – Egyébként tényleg. Az igaz, hogy az alap beállítottságom tényleg nem ez. Az inkább Brie volt kettőnk közül.
Az viszont vicces, hogy így megmondja, amikor épp nemrég állította, hogy nem ismer. Mikor viszont ezt szóvá teszem, máris újra megfog, főleg, mikor hozzáteszi, hogy milyenek is az emberek nagy általánosságban.
- Ebben tényleg van valami, viszont, ha egyre több dolgot zársz ki, akkor egy idő után kilyukadsz majd ott, hogy tényleg tudni fogod, hogy mit akarsz. Vagy hogy épp milyen vagyok. – Attól függ. Szerintem mindkettőt tekintve el fog jutni erre a pontra, csak idő kérdése.
Mielőtt viszont még túlzott filozofálásba bocsátkoznánk, már el is illanok, és hamarosan vissza is térek, hogy együtt merülhessünk el a habokban.
- Hivatalosan igen... hivatalos környezetben vagyunk, de itt most el kell kicsit tekinteni a kőbe vésett dolgoktól. – Hisz ez a lényeg. Oké, egy szanatórium alapvetően tényleg olyan hely lenne, ahol pontosan úgy kellene tekintenünk egymásra, mint ápoló és páciense, de most pont azt akarjuk elérni, hogy máshogy sikerüljön. A kérdésére rápillantok.
- Mi lenne, ha ezt te mondanád meg? A hivatalos pozíciókat most rögtön zárjuk is ki. Hogy tekintenél rám? – Lehet, hogy ezzel még jobban összezavarom, de szeretném elérni, hogy kicsit legalább elkapja a fonalat és ne mindent én adjak a szájába. – Egész nyugodtan ereszd szabadon a fantáziád – teszem hozzá bíztatásképp, habár kicsit tartok tőle, hogy nem lesz benne ebben a játékban.
Aztán megint ott vagyunk, ahol a part szakad, pedig épp az előbb próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez így nem lesz jó, ha már gondolatban letiltja a kísértésbeesés gondolatát. Mikor ezt hangosan is közlöm vele, látom, hogy máris tiltakozni próbál, aztán valahogy mégsem mond semmit, aminek már kezdek megörülni. Talán végre rájött, hogy tényleg igazam van ezzel kapcsolatban. Nem szólok semmit, de a kézfejemmel afféle „na látod” mozdulatot teszek.
Mikor nem azt feleli, amire számítok, kissé meglep ugyan, amit mond, és el is gondolkodom rajta.
- Igen, végül is. Akkor most el is játszok a gondolattal – mosolyodom el, mielőtt a fogam lágyan koccan a pohár peremén. Miután lenyeltem a korty bort, halkat hümmentek, a mosoly pedig még mindig a szám szélén ül.
- Egy szanatórium pont olyan, mint egy bármely másik hely – vonok vállat. Itt is igyekeznie kellene arra, hogy ne egészen hivatalos helyként tekintsen erre a kibaszott kócerájra. Aztán arrafelé terelődik a téma, amit nem annyira díjaznék alapvetően, hiszen mindig is utáltam, ha valaki őt dicséri, most pedig nagy valószínűséggel ez fog következni. Rhyd nyilvánvalóan odáig volt Brianaért, szóval nem hinném, hogy az ellenkezője fog bekövetkezni. Mindenesetre hasznomra lesz, ha többet megtudok róla.
- Lehet, hogy így van, de nyilván az egész lénye maga mellett tartott. – Legalábbis amit mutatott magából, amit engedett láttatni. Nem hiszem, hogy Rhydian ismerte az árnyékosabb oldalát, bár most csak abszolút a vakvilágba lövöldözök a gondolataimmal.
Elérhetetlennek. Csendben hallgatom végig a leírását róla, de közben a gondolataim ezer felé cikáznak. Vajon tényleg annyira csak neki nyílt meg? Nem tudom, elég nehéz évek távlatából kikövetkeztetni, hogy milyenné válhatott, de ha a régebbi énjére emlékezek vissza, akkor pontosan ez volt az akkori pasijaival. Szeretett játszadozni velük, de egyszerre nem egyel, hanem mondjuk kettővel, aztán ahhoz húzott jobban, akivel jobban alakultak végül a dolgok. Szóval szerintem csak nagyon ügyesen mozgathatta a szálakat. Én legalábbis biztos, hogy ezt állítanám.
- Hát, valamiért mégiscsak melletted volt, hiába bomlottak utána a férfiak. Mondjuk nem csodálom. Te tudod, miért volt veled? Biztos mondta néhányszor, hogy miért szeret. – Na ez is egy fontos információ számomra, hogy a későbbiekben majd fel tudjam használni. Na és még, ami fontos, ha már itt tartunk: – Tényleg, és hogy ismerted meg?

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

Hát, tud. Főleg, ha részeg. Vágom rá gondolatban, de igyekszem fegyelmezni magam, ami mostanában nem annyira jellemző rám. A saját fájdalmam annyira elnyomott bennem minden más érzést, hogy nem igazán tudtam energiát szakítani a mások érzelmeivel való törődésre. Ha megbántottam, hát megtörtént, majd megbékél egy idő után, vagy ha nem, legalább nyugtomat hagyja. Úgy tűnik, a húgomnál bevált. Valahol mélyen érzek egy kis szomorúságot amiatt, egy űrt, ami csak tovább táplálja a Briana után maradt szakadékot, de aztán meggyőzőm magam róla, hogy így a jobb. Nem hinném, hogy annyira hiányoznék, én és a lehetetlen problémáim a svájci életébe.
- Na igen, mondjuk, úgy ötven év múlva – ráncolom a homlokom, de nem mérgesen, hanem inkább egy majdnem előbújó mosollyal, ami a vonásaim mögött lapul. Erről valahogy Woody Allen filmje jut eszembe. – Vicky Cristina Barcelona. – Teszem hozzá indoklás nélkül, felé pillantva.
- Miért, mi van kőbe vésve? – kérdezek rá, már a jakuzziban ülve. Nem is vagyok benne teljesen biztos, hogy csak a hecc kedvéért, hogy megdolgoztassam egy kicsit, vagy tényleg… kíváncsi vagyok, hogy ezzel mire gondol, de arra jutok, hogy mindkettőből van benne.
- Ha most látnálak először? – kérdezek vissza egy kis pontosítás végett. Szóval azt szeretné, hogy én mondjam meg, hogyan tekintenék rá. Hát, ez elég egyszerű. – Az utóbbi két hónapban leginkább sehogy. – De tudom jól, hogy nem erre akart kilyukadni, tudom. Tudom. De nem olyan egyszerű elvonatkoztatni. Honnan tudjam, milyen lenne ha, ha egyszer nem abban a helyzetben vagyok. Az írói fantázia nem húzható rá mindenre, ez mostanában… más.
- Nem tudom, adj valami támpontot. Le van árnyékolva a kreativitásom. – Nem véletlen, hogy nem írok, be van szűkülve a látóterem, ezzel tisztában vagyok, és az érzelmi skálám sem túl változatos, de ha már belementem ebbe az egészbe, jól van, valamivel igyekszem megpróbálkozni, de segítenie kell. A tekintetem felé téved.
- Úgy, mint egy vonzó nőre, akiről nem tudom eldönteni, hogy mit akar tőlem, de próbálom emlékeztetni magam, hogy házas férfi vagyok – teszem hozzá mégis egy kis idő után. Nem tudom, hogy ezzel most jó felé léptem-e, de nem mondhatja, hogy nem próbálkozom.
Mikor azt mondja, hogy akkor el is játszik a gondolattal, olyan arcot vágok, mint aki nem teljesen erre akart kilyukadni, de felőlem tegye, amíg csak gondol rá, addig nem érzem veszélyeztetve magam. Egy picit azért lehet, mégis zavarba hoz, ahogy a túloldalról szótlanul méricskélni kezd, így hogy tudom, mi jár a fejében, inkább én is a poharam után nyúlok, és vissza sem teszem a medence szélére.
- Igen, bármelyik másik hely, ami idióták számára van fenntartva – mondom ki, nem igazán mérlegelve a szavaim, nem vagyok büszke rá, hogy ide kerültem, de túl vagyok már azon a ponton, hogy az itt dolgozók előtt szégyenkezzek emiatt. Bőven elég a látogatók előtt, teszi hozzá a fejemben egy sokkal halkabb és távolabbi hang, de nem is akarok igazán meghallani.
Ahogy óvatosan Briana felől érdeklődik, elgondolkodom, miért nem érzem most is azt a gátat, ami a kezeléseken általában megakadályozza, hogy róla vagy a közös életünkről beszéljek. Legalábbis elég kínszenvedéssé teszi, most viszont szinte ömlenek belőlem a szavak, nem esik nehezemre felidézni néhány közös pillanatot. Igen, igaza van, az egész lénye maga mellett tartott. Ez így elég pontos megfogalmazás.
Először megdöbbenek azon a kérdésen, hogy tudom-e, miért volt velem? Hogyhogy miért? Épp az előbb tisztáztuk, hogy a szerelmet nem lehet tulajdonságokba zsúfolni. És ahogy visszagondolok, nem is jut eszembe semmi ilyesmi, mikor kifejezetten azt mondta volna, hogy ezért szeret, gondolkodás közben pedig halványan meg is ingatom a fejem.
- Szerintem ilyesmivel inkább a férfiak szeretnek bókolni. – Az újabb kérdés hallatán viszont halványan elmosolyodom. – Túl sok a kérdés, várj, most én jövök – töprengek el rajta, mi is érdekelne vele kapcsolatban. A sablonos dolgok nem. De mondjuk…
- Miért dolgozol egy szanatóriumban? – jut eszembe ismét, amire az előbb nem igazán válaszolt. Most nem engedem kitérni. – Miért nem zavar, hogy el vagy zárva a várostól, mikor láthatóan elég pezsgő típus vagy. Ezt is hozzáveheted az előbbi jellemzéshez – toldom hozzá egy újabb mosolytöredékkel, tényleg ilyennek képzelem el, - egy pezsgő, élettel teli nő, aki talán nálam is frusztráltabb idebent. Nem bírod a bezártságot, nem bírod a monotonitást – kezdek random elemzésbe, miközben a tekintetem végig az arcát figyeli, és tartok egy kis szünetet, mielőtt hozzátenném az utolsó szegmensét a megfigyeléseimnek, egy kicsit hezitálva, de végül nem foglalkozom vele, hogy túlságosan merész. – És nem bírod szex nélkül.

Lisette & Rhydian

- Ötven év múlva valószínűleg már nem leszel itt – mondom kicsit poénkodva. – Legalábbis őszintén remélem. – Persze nyilván értem, hogy nem erre akart kilyukadni, és igen, abban totálisan igaza van, hogy néha még ötven év sem elég arra, hogy rendesen megismerjünk egy-egy embert. Viszont a filmcím, amit hozzátesz mindenféle indoklás nélkül, nem sokat mond, ugyanis még nem láttam. – Bármit is akarsz ezzel mondani – mosolyodom el kicsit zavartan, hiszen egy kissé tényleg kényelmetlen, hogy nem tudok ehhez hozzászólni, de amitől még jobban az, hogy tényleg fogalmam sincs, hogy mire akar ezzel célozni.
- Hát elvileg az, hogy nem történhet semmi ápoló és páciens között. És ha a hivatalos környezethez annyira ragaszkodunk, akkor ez természetesen vonzza azt is magával. – Tulajdonképp azt gondolhatja, bolond vagyok, hogy a munkámat kockáztatom azzal, hogy megpróbálom elcsábítani, és joggal kérdezné, hogy miért éri ez meg nekem. De mi lehet a legrosszabb forgatókönyv, ha kitudódik? Kirúgnak? Az a legkevésbé sem érdekelne, hiszen ha kirúgnak, akkor az egész tervem bebukott, szóval kvázi repülhetek vissza Párizsba. Az már nagyobb baj lenne, ha Rhyd teljesen megelégelné a dolgot és esetleg a hatóságokhoz fordulna, de amíg nincs bizonyítéka, addig nem vagyok nagy bajban. Meg miért tenné? Elég baja van, nem hiszem, hogy erre vetemedne, főleg már most, mikor tényleg elértem nála egy kicsit.
A kérdésére még időm sincs válaszolni, mire hozzáteszi a maga válaszát, amire ismét nem kap választ, csak egy lemondó pillantást.
- Dehogy van leárnyékolva. Ha nem próbálkozol, akkor nem is fog menni – bíztatom kicsit, de aztán ahogy felém pillant és látom rajta, hogy tényleg próbálkozik, amire gondolatban esküszöm, örömtáncot járok. Azt viszont nem tudom, hogy komolyan gondolja-e. Ja, de! Egész biztos, hogy komolyan mondja, hogy vonzónak talál -már külsőre-, hiszen a hasonmásomat feleségül is vette.
- Miért? – hagyok egy kis hatásszünetet, mielőtt óvatosan folytatnám: - Házas vagy? – Tudom, hogy ezt nagyon nehéz elfogadni és feldolgozni, nem telt el még hosszú idő, ióta meghalt Brie, de muszáj erre ráébresztenem, hogy már nem házas. Özvegy. És amiatt nem blokkolhatja magát.
Azon viszont nagyon jót mosolygok, ahogy kissé láthatóan zavarba jön attól, hogy konkrétan kimondom neki, hogy eljátszom a gondolattal. Igaz, ez most még csak egy próba volt, de szándékomban áll később tényleg „játszani” egy ilyet.
- Jaj már, te nem vagy idióta. Azért vagy itt, hogy még véletlenül se kerülj annak közelébe – forgatom meg a szemem. És ha tudná, hogy tényleg, abszolút nem közelít az őrület felé. Az mondjuk biztos, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki megpróbálja megbolondítani. Brie is. Még a halálából is.
És rá is terelődik a szó, úgy érzem, itt a remek alkalom, hogy végre kipuhatolózzak némi információt tőle, a kapcsolatukról. Még akkor is, ha nem ez volt szándékomban, mielőtt beültem ebbe a jacuzziba.
A válasza a kérdésemre, ami arra pontosul, hogy tudja-e, miért volt Brie vele, nem annyira elégít ki. Már csak azért nem, mert ez a válasz arra enged következtetni, hogy Brie lehet soha nem is mondta neki?
- Néhány kedves szó azért biztos elhagyta ezzel kapcsolatban a száját. Nem hiszem, hogy sosem mondta – futnak össze a ráncok a homlokomon. Viszont nagyon ügyesen tereli a témát, rögtön fordul a kocka és máris az én életem van terítéken, amit nem szerettem volna, de nem is mondhatom azt, hogy nem felelek.
A kis jellemzésre én is elmosolyodom. Nahát, tényleg kezd kiismerni. Pedig nem szándékoztam engedni, hogy ennyire belém lásson. És még azt állítja, hogy fogalma sincs, kivel áll szemben.
- Nem lesz ez ötven év – jegyzem meg, mielőtt válaszolnék. - Ápolónő vagyok. Valahol el kell helyezkedni, ágytálat meg nagyon nincs kedvem cserélgetni – vonok vállat őszintén. Rengeteget cseréltem már, és egyébként sem szerettem sosem kórházban dolgozni, a szanatórium sokkal jobb, mert: - A kórházakban jönnek-mennek az emberek. Itt történetek vannak. És tényleg meg lehet ismerni a pácienseket, és látni, hogy javulnak. – Ez egy random válasz, igen, de ahogy belegondolok, tényleg sokkal jobb itt dolgozni, és nem csak azért, mert egy cél lebeg a szemem előtt, hanem ezért is. Nem önszántamból jöttem ide, amit nem tudhat, de amit mondtam neki, komolyan így van. Az igazi igazságot ugyebár nem mondhatom el. Mit szólna, ha azt vágnám rá, hogy azért, mert át akarom venni a feleséged helyét?
- Valóban nem – bólogatok a legutolsó hozzátett megjegyzésére. – Hazugság, ha valaki azt mondja, hogy bírja. Jó, biztos vannak olyan emberek, akiknek kevésbé fontos az életükben a testiség, ezt nem mondom. De te bírod szex nélkül? – kérdezek vissza, ha már itt tartunk, és ő sem válaszolt még az önmegtartóztatásos kérdésemre korábban, mert nem volt hozzá elég részeg. Mostanra viszont már ivott egy kicsit, és hiába tudom, hogy „tutibiztos”, hogy nem bírja, kíváncsi lennék a válaszára.

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

- Ezzel nem vagy egyedül – horkanok fel, jelezve a mondat képtelenségét, és most már az arcomra engedem azt a somfordáló félmosolyt, ami már percek óta kerülgeti a vonásaim. Nem épp erre akartam kilyukadni, de elismerem, szép lecsapás volt. Fel sem tűnik, de ezen a ponton szinte csak a beszélgetésre koncentrálok, azok a szürke ködfelhők, amik kitakarják előlem az életet, mintha egy rövid időre egészen elhalványodtak volna.
- Nézd meg, és megtudod – nézek rá, már-már hunyorogva. Nem tagadom, egy kicsit élvezem a titokzatosságot, és a tőle olyan szokatlan bizonytalanságot, így hogy halvány fogalma sincs, miről is beszélek, de szerintem tetszene neki, már ha nem csak elengedné a füle mellett ezt az apró megjegyzést. Pedig kilencvenkilenc százalék, hogy ez fog történni.
- Hát nem is – erősítem meg, ártatlanul ráncolva a homlokom, mintha ez teljesen nyilvánvaló lenne, de az arcvonásaim csak az első pár másodpercben mutatnak értetlenkedő komolyságot, aztán ahogy a bor felé nyúlok, megenyhülnek, elárulva, hogy most már leplezetlenül ugratom egy kicsit.
- Ha közhelyeket ismételgetsz, azzal nem segítesz túl sokat – sóhajtok fel hátrahajtva a fejem a medence szélére, és a plafonon táncoló fénycsíkok mozgását figyelem. Aztán mégis előrukkolok valamivel, ami illeszkedhet a megkezdett játékba, és jól játssza a szerepet, a kérdés olyan természetesen csusszan elő az ajkai közül, mégis érzem rajta a finom óvatosságot. Tudja, hogy rizikós terep, és nem is téved benne, a kérdés lassan gyűrűzik végig rajtam, és mielőtt beszippantana az a hatalmas, kavargó bánat, amit a szomorú felismerés hoz magával: „nem, már nem vagyok”, az utolsó pillanatban inkább irányt váltok, és egy oldalfolyosó felé terelem a gondolataim. Nem kell őszintén válaszolnom. El kell vonatkoztatnom. Ez csak egy játék. Egy szituációs játék, amiben a nő, akivel beszélgetek, mindössze csak meglepődik a hallottakon.
- Talán – válaszolom, mintha szándékosan sejtelmes akarnék lenni. Meghagyva a lehetőségét, hogy bármikor kiléphessek a társalgásból, ha úgy akarom, de nem zárva be minden kaput előtte. Mintha én is vacilálnék, és a későbbiekre bíznám magam.
- Igazán? Akkor győzz meg róla – dobom fel a labdát, könnyedén, csak mert tudom, hogy úgysem tudna élni a lehetőséggel, pedig speciel ezt én sem bánnám, ha sikerrel járna. De nem fog.
- Mit kellett volna mondania? – kérdezek vissza, mert nem igazán értem, hogy mire gondol, és látszik is az arcomon, hogy csak kapizsgálom a fonalat. – Nem volt az a becézgető fajta. – És annyira nem is bánom, hogy nem hívott cicának vagy valami hasonlónak.
Ahogy hallgatom a kórházak és az itteni körülmények összehasonlítását, jó elismerem, ebben talán lehet valami, bár azért nem vagyok teljesen meggyőzve, ám amikor kiemeli a történeteket, a pillantásom mélyebbre fut a tekintetében. Furcsa érzés, talán most először veszem őt komolyan. És talán most először érzem, hogy képesek lehetünk megérteni egymást. Ezzel ugyanis mélységesen egyet tudok érteni. Legalábbis tudtam. Valamikor. De a tudat, hogy ezt ő is értékeli, mintha egy vékony, láthatatlan fonállal közelebb hozna minket. Nem is válaszolok rá, csak csendben tudomásul veszem.
A folytatásnál viszont azonnal figyelmeztetem.
- Ne fordítsd vissza – ingatom meg a fejem egy halvány mosollyal, már akkor, mikor azt mondja: „hazugság, ha valaki azt mondja, hogy bírja”, mert meg vagyok győződve róla, hogy rólam beszél. Aztán, ahogy folytatja, elbizonytalanodom, talán tényleg általánosságban beszélt volna, csak én látom már bele mindenbe? A végére azért így is-úgyis ide lyukadunk ki.
- Amint látod. – A válasz rövid, és az egyik szemöldököm önkéntelenül feljebb fut, ahogy futólag felé pillantok, hosszabban nem nagyon szeretném feszegetni a témát, de teljesen hárítani sem akartam, ha már ő ilyen készségesen válaszolt az előbb. Végül is, tényleg láthatja, hogy mi a helyzet. Nincs igényem a szexre, ha lett volna, bármikor lefeküdhettem volna vele, valahogy kétlem, hogy ellenkezett volna, sőt. A látszólagos magabiztosságom igyekszik nem tudomást venni róla, hogy akkor mégis mi volt ez az előbb. Vagy mi ütött belém a tóban. Vagy azon a reggel, amikor meg voltam róla győződve, hogy Briana fekszik mellettem. Ezek nem jelentenek semmit, legalábbis egyáltalán nem olyasmi, amin ne tudnék könnyen uralkodni.

Lisette & Rhydian

tumblr_inline_p3i2bmRDBo1qlt39u_400.gifv

Tetszik, hogy veszi a viccet. Tényleg annyira más tud lenni, ha elengedi magát. Napok, hetek óta teljesen be van feszülve, fogadok, hogy neki is jól esik egy kicsit másra gondolni, mint a feleségére. Egy idő után már elég idegőrlő lehet, hogy nem megy ki a fejéből, segítséggel viszont elérhető, hogy végre mással is foglalkozzon. Jó lenne, ha ezt ő maga is bevallaná magának, úgy nekem is könnyebb dolgom lenne, és az együtt töltött időnk fele sem arra menne el, hogy elvonatkoztassam a monoton gondolataiból.
A film, amit említ, egyelőre nem mond semmit, és ahogy érzékelem, Rhyd sem szándékozik többet mesélni róla, szóval kénytelen vagyok annyival beérni, hogy majd ránézek, mi is ez.
- Vagy nézzük meg majd együtt – dobom vissza a labdát. – Akár holnapra megszerzem – mondom komolyan, hiszen tényleg kíváncsi vagyok rá, de egyedül úgysem valószínű, hogy megnézném. Nincs erre túlzottan időm, de ha úgyis itt vagyok vele, akkor ez még akár össze is hozhat minket.
Mikor rögtön rávágja a „Hát nem is” mondatát arra, amit az előbb mondtam neki, vissza kell fogjam magam, hogy ne szúrjam le rögtön. Hullámzik, úgy látszik pár pillanatra, képtelenség meggyőzni bármiről, de mikor rávillantom a tekintetem és a borospoharat a szájához emeli, kisebb meglepettség ül ki az arcomra. Mintha ugratna. Megint. Meglepően jól csinálja, ezt már nem egyszer bizonyította is, de nem gondoltam, hogy azok majd nem egyszeri alkalmak lesznek. Most viszont úgy fest, hogy talán tényleg kezdi elengedni magát, vagy legalábbis próbálkozik.
A kérdésre pedig, amit óvatosan teszek fel neki, látom rajta, hogy egy pillanatig, mintha bezárna és beismerné magának, hogy ez a szomorú igazság, de aztán mégis más irányt vesz a dolog. Talán.
- Talán én is – nézek a szemébe komolyan. Hisz nem tudhatja. Ha már játszunk, akkor csináljuk rendesen. Végtére is, akár házas is lehetnék. Ma már nagyon sok nőnek az sem számít, ha van mellette valaki. Nem tartja vissza sok minden attól, hogy kikezdjen más férfival, sőt, még bűntudata is alig van.
- Ha az lennél, élből elutasítottad volna ezt az ajánlatomat, amit az előbb vázoltam. Mivel a józan eszed is azt súgja, hogy ezzel a jó irányba terelhetők a dolgok, nem így tettél. Tehát, abszolút nem vagy idióta. – Ez valóban így van, és habár nem gondolkodtam az érveken túl sokat, ez tényleg azt bizonyítja, hogy még nem vakult el teljesen, ami nagyon jó.
Ahogy Brie szóba kerül, lehet, hogy csak én vagyok túl előítéletes vele szemben, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy annyira szerette Rhydiant, ahogy Rhydian őt. Csak lehet, hogy ezt Rhyd nem vette észre, mert Brie mindig is nagyon jól csűrte-csavarta a szálakat. Mellesleg ha valaki szerelmes, eléggé le tud szállni a rózsaszín köd.
- Nem is a becézgetésről beszélek – ingatom meg a fejem. – Te sosem kérdezted meg tőle, hogy miért szeret? – Az emberek erre azért kíváncsiak szoktak lenni. Na meg általában elhagyja a szájukat egy-egy kimutatott dolog után, hogy „na látod, ezért szeretlek”.
Tényleg elgondolkodtat kicsit a kérdése. Már nem csak azért, mert tényleg ki kell erre ötlenem egy hazugságot úgy, hogy hiteles legyen, hanem mert amit mondok... végül is, tényleg úgy is gondolom, így nem válik akkora hazugsággá, mint amekkorára számítottam.
A szex meg hát, igen... általánosságban beszélek, rá is célozva ezzel, de rögtön le is állít, hogy ne tereljem magamról a szót. Elmosolyodom a kérésére.
- Nem fordítom. Ezek tények – vonok vállat. – Egyébként meg az nem fordult meg a fejedben, hogy nem azért közeledek feléd, mert szimplán nem bírom szex nélkül, hanem mert tényleg vonzódom hozzád? – Nem kertelek, egyszerűen közlöm vele, mi a helyzet, aminek megint a fele igaz, a fele nem. Tényleg vonzónak tartom, a külseje és a személyisége -az, amelyiket nagyon jól el tud rejteni- is egyaránt lehetne nem közömbös számomra, az mondjuk igaz, hogy az eredeti tervemben nem szerepel az, hogy a végére esetlegesen tényleg belehabarodjak. Az nem lenne túl előnyös az elhatározásaimat tekintve.
- Azt látom, hogy engem próbálsz elhárítani a közeledből, de az is tény, hogy hatással vagyok rád. Szóval azért ez a kijelentés, bárhonnan is nézzük, kicsit sántít – mosolyodom el, miközben nem engedem a tekintetét, és egy ülésnyivel közelebb is húzódom hozzá.

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

A váratlan javaslatra, hogy feldobja: nézzük meg együtt, először nem is tudom, hogy mit mondjak, szavak helyett csak a szemeim kerekednek el alig láthatóan. Közös filmnézés? Nem egészen erre gondoltam, de végül is… Az időmbe belefér, én is gondoltam már rá, hogy milyen jó lenne, ha a filmek most is le tudnának kötni, de mostanában képtelen vagyok bármi elé is odaszögezni magam. Ráadásul ezt épp én ajánlottam, még azt sem mondhatom, hogy nem érdekel.
Na de vele?
- Talán. Lehet róla szó… – reagálok egy kicsit bizonytalanul, mint akinek még nem jutott eszébe a megfelelő kifogás, de közben lázasan keresi. Mondjuk, az is eszembe jut, hogy neki köszönhetően három napra úgyis be vagyok börtönözve ide. Se edzés, se kezelések. Talán nem annyira rossz ötlet.
Kényszerítem magam, hogy a házas-téma kapcsán ne zuhanjak bele a mélybe, tudom és érzem, hogy ez lehet a ma este legfontosabb és legkétségesebb pontja, ha itt erőt vesz rajtam a gyász és a hozzá kapcsolódó mázsasúlyú érzések, akkor a többi már elúszik. Ezt valószínűleg ő is tudja, éppen ezért bátor húzásnak tartom, így beletapintani a közepébe, mindenesetre az inger működik, ahelyett hogy beleesnék, igyekszem minél távolabb evezni magam a valóságtól, ami azt jelenti, hogy inkább a játékot választom. A tapogatózó sejtelmességet pedig csak fokozza, mikor azt válaszolja: talán ő is.
A pillantásom ismét megtalálja, nem értem, hova akar kilyukadni, azt hittem, az ő szerepe egyértelmű és behatárolt, sablonos, sztereotíp nő, akinek a magát kelletés az egyetlen motivációja, de úgy látszik, ebben is szándékosan bizonytalanít el, és utálom beismerni, hogy ez is működik. Kezd érdekelni a sztori. Egy talán-házas férfi és nő egy medencében, az éjszaka közepén, hm.
- És mit csinál most a férjed? - teszem fel a kérdést, amit valószínűleg akkor is feltennék, ha ez most tényleg valóságos lenne. A rögtönzött érvelését végighallgatom, de nem felejtem el felhívni rá a figyelmét.
- Még egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem – nem annyira ellenvetésnek szánom, inkább vallomásnak, de hogy a józan ész súgta-e… franc tudja. Nem akarok arra gondolni, hogy lehet, épp az lökött erre, hogy nem voltam egészen, nos… önmagam. De mielőtt túlságosan felidézném, inkább nem rágódok tovább ezen. Most már úgyis így van.
Valahol kezd idegesíteni, hogy már a harmadik Brie-vel kapcsolatos kérdésére kell azt válaszolnom, hogy nem, nem volt ilyen. Mintha azt sugallná ez az egész, hogy valami nem volt rendben, pedig tévedés, a kapcsolatunk, a házasságunk teljesen tökéletes volt. És ahogy ezt kimondom gondolatban, eszembe is jut a válasz.
- Tökéletes – ejtem ki a szót, először mintha csak magamnak mondanám, aztán neki is megmagyarázom. – Ezt mondogatta mindig, hogy milyen tökéletes vagyok, és az élete is olyan tökéletes mellettem. – Remélem, ez most már elegendő lesz.
Szóval tények, summázom a mosolyba foglalt választ. – Nos, meglehet, de még a tények sem érvényesek mindenkire – vetem közbe, mielőtt annyira biztos lehetne benne. Nem akarom elismerni, hogy igaza van, de a következő kérdésénél már nem is kell mérlegelnem.
- Nem – vágom rá azonnal a szavaira, ami arra utal, hogy szinte már nevetségesnek tartom az ötletet. Hogy miért? – A hozzád hasonló nők, de ha már tényekről beszélünk, és általánosságokról – utalok vissza az eddigi beszélgetésre –, mondhatjuk azt is, hogy a nők, nem igazán vonzódnak az olyan depresszív, érdes és bántóan érdektelen férfiakhoz, mint amilyen én vagyok. Vagy mondhatnék akár zárkózottat, cinikusat, vagy alkoholistát is. – Mégis mi vonzó lenne ezekben? Nem is áll szándékomban bárkinek is tetszeni.
- Azt ne mondd, hogy ez a zsánered – a hangomban érezhető irónia lapul –, a pszichológusok szerint az elég problémás gyerekkorról árulkodna. – Magam sem tudom, miért teszem hozzá ezt a részt, talán csak távol akarom tartani attól, hogy rólam beszéljünk. Vagy körbe akarom lövöldözni, hogy lássa, nekem is vannak ám patronjaim tartalékban.
- Mindenkit hárítok, és ennek semmi köze a szexhez – pontosítom az észrevételét, és egyben egérutat is ások, azt viszont észreveszem, hogy közelít, bár egyelőre akár a véletlen helyezkedés is lehet. Miért foglalkozom vele egyáltalán? Annyit beszélünk a szexről, hogy lassan már mindenbe belelátom, pedig egyáltalán nem akarom.
- Hasonlítasz Brie-re – teszem végül hozzá –, bizonyára ezért van, hogy néha úgy érzed, hatással vagy rám. – Nos, ez elég pöcs szöveg, de biztos fel fogja dolgozni.

Lisette & Rhydian

Úgy látom, Rhyd szeret olyan válaszokat adni a felvetéseimre, amikkel nem mond egyértelműen igent vagy nemet rá, hanem majd később, ha oda kerülünk, eldönteni, hogy mi lesz abból a talánból. El tudok képzelni olyan helyzetet, amikor egészen tetszene ez a fajta titokzatosság, bár igaz, most sincs semmi problémám vele, el is mosolyodom, ahogy kimondja.
- Szuper, akkor holnapra be is készítem – ígérem meg. Filmnézés közben sok minden tud történni. De ha nem is, utána sok jó témát el tud indítani, ha úgy adódik.
Kicsit ugyan érezhetően ingoványos a talaj a házasságos témánál, nem is vagyok biztos benne, hogy ettől most nem fog megromlani a hangulat, de úgy vagyok vele, hogy ezt azért szó nélkül sem hagyhatom.
Látom rajta, hogy kicsit meglepődik a reakciómon, és amikor ő is tovább göngyölíti a szituációt, már-már nehéz megállnom, hogy ne mosolyodjak el rajta, de persze én is felelek a kérdésre.
- Üzleti úton van – engedek most már a késztetésnek, és sejtelmes, apró mosoly bukkan fel a szám sarkában. Hát ez mondjuk egészen kezd izgalmas lenni. Ahogy látom, eddig ő is benne van a játékban, ami kicsit szokatlan, de határozottan tetszik, hogy végre nem mutatja fel a stop táblát.
- Ne aggódj, azon leszek, hogy megbizonyosodj róla – emelem meg a poharam felé egy apró koccintásra, mielőtt még újabbat kortyolnék belőle. Nem szándékozom ennél a pohárnál többet inni, mielőtt még újra abba a „hibába” esnék, amit a tónál tettem, noha nekem határozottan tetszett az az éjszaka.
És a következő téma a kedvencem, Brie. Kicsit ugyan nehezemre esik róla beszélni, évek távlatában is nehéz visszagondolni a nővéremre, és igaz, számtalanszor eljátszottam a gondolattal a fejemben, hogy mi lett volna, ha nem így alakul a kettőnk közti kapcsolat, valahogy sosem jutottam arra a következtetésre, hogy mennyivel jobb lett volna az úgy. Nem csak rajtam állt a dolog. Igazából roppantul idegesített mindig, hogy én voltam elkönyvelve fekete báránynak, miközben ő mindig, minden esetben példát mutatott mindenki előtt. De csak látszólag volt ilyen, igazi színésznő volt... Nem esett nehezére megvezetni az embereket.
Felkapom a fejem, ahogy kimondja a „tökéletes” szót. Ez annyira klisé, hogy mikor kifejti, vissza kell fognom magam, hogy ne röhögjem arcon. Másrészről viszont elég szomorú ez az egész. Briana tényleg ezt hangsúlyozta neki? Hogy tökéletes?
- Elvakíthatta a szerelem – pillantok el róla, és inkább nem is mondok többet ehhez a témához, mert bármennyire is próbálnék tárgyilagos maradni, képtelen lennék nem túl szemrehányóan beszélni erről az egészről. És ahogy látom, ő sem nagyon szeretné ezt a témát tovább bolygatni, de ha mégis, akkor majd valahogy erőt veszek magamon és megpróbálok tárgyilagos maradni.
Lágyan bólintok, mikor azt mondja, hogy a tényke sem vonatkoznak mindenkire. Ez végül is tényleg igaz. Mikor viszont a kérdésemre olyan gyorsan válaszol, hogy ez idő alatt esélytelen még csak elgondolkodni is a kérdésen, kicsit kétkedő arckifejezéssel pillantok rá, és csak jobban torzulnak a vonásaim, ahogy kifejti, miért gondolja ezt.
- Ez borzalmasabb jellemzés volt, mint amit rólam mondtál – futnak ráncba a szemöldökeim. - Tudod Rhydian, te tökéletesen olyan vagy, mint Shrek. Ismered? Tudod, mint a hagyma. Több rétegű. És csak szépen lassan le kell hámozni ezeket a rétegeket. – Egyébként nekem tényleg tetszik, hogy szépen lassan nyílik meg, ha pszichológus lennék, már-már örömtáncot lejtenék erre az eredményre, amit elértem az elmúlt időben nála, és még csak pszichológusi diploma sem kellett hozzá. Az is igaz, hogy néha a hajamat téptem volna már attól, hogy folyamatosan csak bezárkózott, de így, ahogy jelen helyzetben állunk, már-már azt mondom, hogy totálisan megérte.
Halkan felnevetek a feltételezésére, hogy ez lenne a zsánerem. Amit utána hozzátesz a gyerekkorral kapcsolatban, mondjuk nem egészen tetszik, és nem is szeretnék erről beszélni, a gyerekkorom nem annyira olyan téma, amiről szívesen témáznék vele. Valamennyire már érezhetően így is kezd kiismerni, biztos, hogy észrevenné, ha nem mondanák igazat, bár talán ebben sem feltétlenül kellene hazudnom. Akár meg is ismerhetné a sztorit.
- Tényleg mindenkit hárítanál? Mi a helyzet a barátaiddal? Vagy a családoddal? – érdeklődöm, ha már elvonatkoztatunk kicsit. Végül is, nem hátrány, ha róluk is kapok némi információt. - Szerintem csak engem és a habitusomat tartod magadra veszélyesnek. - Hiszen teljesen megboríthatom a gyászt, ami dolgozik benne.
- Esetleg külsőre – vágom rá rögtön a megjegyzésére, talán túl hamar is. – Már abból ítélve, amit eddig elmondtál róla – teszem hozzá, hogy nehogy ő is meglepődjön a túl hamarságon. – De kétlem, hogy ez lenne a háttérben. És azért, ha magadban is elkezdesz ezen gondolkodni, nem hiszem, hogy oda lyukadsz ki, hogy mindennek ez az oka. Te magad mondtad, hogy teljesen más vagyok.

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

- Te pedig kihasználod az időt..? – simítom rá a kérdést az üzleti útra, a hangomban és a pillantásomban épp csak derengő célzással, de teljesen nyitva hagyom a végét, rábízva hogyan folytatja, hogyan tálalja, hogyan magyarázza. Eddig működik az érdeklődés a két karakter között, kíváncsi vagyok, meddig fog kitartani. Valahogy olyan feelingem van, mintha egy regény megírása előtt próbálgatnám a szereplőket, különböző szituációkba dobálva be őket, hogy lássam, mennyire működik az elképzelés. Rezonálnak-e egymásra, vagy mehetnek a kukába, mert túl hűvös, erőltetett, vagy érdektelen az egész. Bár még sosem bújtam egyik bőrébe sem a valóságban.
Látom, hogy ő elég magabiztos, de nekem egyelőre még eszemben sincs koccintani semmi olyasmire, ami ennyire homályos előttem, az már-már olyan lenne, mintha bűntársak lennénk, és épp most kötöttünk volna valami titkos, sötét szerződést, ami hosszú időre engem is elkötelez. Szó sincs róla. És egyelőre ünneplésnek sem látom okát.
Ahogy azt mondja, Brianát elvakíthatta a szerelem, felvonom az egyik szemöldököm, elég magasra szalad.
- Mindenkit elvakít – jegyzem meg kurtán és hűvösen. Nem feltétlenül van köze a házasságom részleteihez, pláne ha utána arra használja az elhangzottakat, hogy sértegessen vele. Fogalmam sincs, miért is részletezem neki mindezt.
- Úgy látszik, ma nagyon belejöttem – vágom rá, ahogy a jellemzésemet méltatja, ezúttal a sajátomat. Ettől függetlenül nem kevésbé igaz. A következő mondata viszont abszolút fejbe kólint, egy-két pillanatra meg is fagynak a vonásaim, úgy meredek rá. Shrek? Hát, sok mindenre számítottam, de erre nem. Már az elején félbeszakítom.
- Az lett az új taktikád, hogy sértegetsz? – mondom ki végül, az előbbi után most már nehéz bent tartani. De ettől még ugyanúgy végigmondja, amit akar. Nem hittem, hogy ezt is megélem, hogy valaki épp Shreket látja bennem. De végül is miért ne, teszem hozzá egy cinikusan, bizonyára, én sem vagyok kevésbé undorító jelenleg. Egy kicsit valahol mégis megborít ez az összehasonlítás. Azon töprengek, hogy mégis mit akart ezzel.
- Kösz. Ez nagyon felemelő érzés. – Azzal egy hajtásra ki is iszom a poharam tartalmát.
- A mindenkibe ők is beletartoznak. – A családom és a barátaim. Nekik sem vettem fel, míg otthon voltam. Ugyan mit fognának fel ebből az egészből? Később meg is bizonyosodtam róla, hogy nem sokat. Egyedül vagyok ebben a helyzetben, erre már sikerült ráébrednem. És ha már annyira a Shrekes példánál akar maradni, lett egy szamaram. Hurrá.
- Nem tartalak veszélyesnek, Elisabeth. Másoktól sem ezért vágtam el magam, egyszerűen csak nem érdekelnek. Momentán akkora szakadék tátong köztem és a többi ember között, hogy abszolút áthidalhatatlan. – Hogy erről ki vagy mi tehet az teljesen mindegy.
- Igen, külsőre – bólintok, az ő és Brie-témában. – A férfiakra főleg a külsőségek hatnak, ha arról van szó, hogy kihez vonzódnak és kihez nem. – A válaszaink már-már olyan gyorsan követik egymást, mintha visszafogottan vitatkoznánk.

Lisette & Rhydian

- Ki – vágom rá egy apró bólintással. – Rég nincs már szenvedély közöttünk – húzom el a szám, próbálva felvenni a szerepet. Végtére is tudom, milyen ez, Cornel és köztem is kihunyt már a végére a tűz, igaz, ott más problémák is akadtak, mint ez.
Tetszik a szituáció, nem gondoltam, hogy majd egy kicsit is belemegy a játékba, habár még mindig úgy vélem, hogy nem feltétlen tudhatja, hogy van-e valakim, vagy nincs. A mai világban egyébként a nők és a férfiak jó nagy része is magasról tesz rá, hogy ott csillog-e a karikagyűrű a kezén vagy sem, ami azért elég szomorú önmagában.
Mikor rátérünk erre a „tökéletességes” dologra, látom rajta, hogy a megjegyzésem kicsit meglepi, és szerintem félre is érti, amit ezzel mondani akarok, főleg abból ítélve, ahogy odavágja, olyan ridegen.
- Ne értsd félre, nem azt szeretném ezzel hangsúlyozni, hogy olyan nagyon messze állnál a tökéletestől, csak ez valahogy nekem annyira klisésen hangzik. – Azt azért mégsem mondhatom neki, hogy lehet, „nem tudott volna mást mondani”. Azzal csak tovább rontanám a helyzetet. Pedig simán el tudom képzelni Brieről, hogy valóban így volt.
A jellemzésre adott reakciómmal pedig ismét nem sértegetni akarom, ahogy ő állítja, de az arcvonásai felett nem tudok elsiklani, miután befejeztem a mondatomat. A tenyerembe temetem az arcom, és képtelen vagyok megállni, hogy ne nevessem el magam.
- Nem... Bocs, nem sértegetlek – nyögöm ki két levegővétel között, majd igyekszem minél hamarabb rendezni a vonásaimat. – Nem a külsőségekre gondolok, azok nagyon is rendben vannak. És belsőre sem arra a részre értem, amire te gondolhatsz, csak erre a morcosságra. Igen, pont erre – mutatok rá, ahogy kissé sértett arccal issza ki a pohara tartalmát. Jaj istenem. Most akarva-akaratlanul is visszataszigáltam a védőfal mögé egy kicsit, ahogy érzem, én pedig igyekszem tényleg viselkedni és újra komolyan venni a dolgot, mert hát ahogy látom, ő most nem annyira partner a jókedvben.
Végtére is igen, gondolom, hogy mindenkit csak hárít most, de gondolom...
- Ez teljesen normális jelenség egy trauma után. – Majd jobb lesz egyszer. Főleg, ha engedi magát egy kicsit ellazítani végre. De ezt most nem teszem hozzá, és erre is csak ennyit mondok, mert nem akarok jönni a felesleges sablon dumákkal újra.
- És egyébként ez gondot okoz? Akadály? Mármint, hogy hasonlítok túlzottan Brianára – konkretizálom, mert idő közben akad egy ötletem. Végül is, mielőtt idejöttem volna, barna volt a hajam, igaz, a szőkét már nagyon megszoktam, és amiatt muszáj is volt váltanom, hogy ha megjelenek Rhyd előtt, mint Brie, igencsak furcsa lett volna barna lobonccal. Szerettem a barnát, ha úgy van, akkor simán visszafestetem, azon ne múljon.
Aztán mivel a hangulat kicsit már alábbhagyott a kezdeti kis szerepjátékunk óta, úgy döntök, hogy megpróbálom visszavezetni a dolgot oda, ahonnét kiindultunk.
- Na és sokszor kapsz egyedül kimenőt? - pillantok rá remélve, hogy veszi a lapot, hogy most mégis mi a jó fenéről beszélek. - A párod helyében azért kicsit félnék egy ilyen férfit kíséret nélkül hagyni menni egy ilyen, öltözethiányos helyre - mosolyodom el halványan, ahogy aztán lassan lejjebb futtatom a tekintetem a nyakán át egészen a mellkasáig, majd hirtelen vissza az arcára, a szemébe nézek.

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

- Akkor miért nem váltok el? – teszem fel az evidensnek hangzó kérdést, holott tisztában vagyok vele, hogy a szenvedélyen kívül sok más dolog létezett még a világon, ami képes volt összetartani két embert. De néha csak elszánni nehéz magad, pedig a változás sokkal könnyebbé tenné az életed. Tudtam, hogy én is éppen ellenálltam egynek, méghozzá olyan mereven, hogy a körülöttem tomboló vihar időnként csaknem ketté roppantotta a testem.
Vajon ő mennyire saját magát szövi bele?
- Szerintem is lapozzunk tovább – sóhajtok fel, miután rájövök, hogy tényleg félreértettem, amit mondott. Arra viszont már nehezebben tudtam választ adni, hogy ez egyébként miért is számított. Nem mindegy, hogy milyennek lát? Engem vagy a házasságomat?
Hogy valójában mennyire nem, az csak a következő betoldása után válik világossá. Szabályosan elszörnyedek, mikor Shreket hozza szóba. Aztán az indoklása hallatán megforgatom a szemem, és igyekszem inkább a poharamba temetkezni, és nem annyira arra koncentrálni, hogy milyen jól szórakozik rajtam. A hirtelen lehúzott ital, érzem, hogy rögtön a fejembe is száll, legalábbis az arcom szinte azonnal égni kezd. A tenyereim közé gyűjtök egy kis vizet, és mintha csak egy zuhanyzás utáni természetes mozdulat lenne, végigdörzsölöm vele a bőröm, és egyben a hajamat is hátrasimítom.
A morcosságban valóban nem téved, de nem akarok erről, vagy a Shrekről beszélgetni vele. A kérdése viszont meglep. Gondot okoz-e, hogy hasonlít a halott feleségemre? Nem is tudom, hogy erre most mit válaszoljak.
- Nem akkora gondot, hogy összetévesszelek vele. És ne aggódj, azt sem jelenti, hogy más szemmel néznék rád. – Két mondat, ami talán inkább a saját megnyugtatásomnak szólt, mint az övének, de azért igyekeztem nagyon meggyőzően prezentálni. Normál esetben nem is lett volna ezzel gond, ha minden a rendes kerékvágásban marad, és nem kezdem el Brie-t lépten-nyomon mindenkibe belelátni. És nem kerülök szanatóriumba sem miatta. Biztos voltam benne, hogy a hasonlóságukat is csak felnagyítva érzékeltem, de erről sem akartam, hogy tudjon.
Szinte felüdülésnek éreztem, mikor visszatért a kezdeti szerepjátékunkhoz, nem gondoltam volna, hogy így lesz, de sokkal komfortosabban éreztem benne magam, mint mikor én voltam terítéken. Már ez utóbbi azért nem akkora meglepetés, de azt hittem, nehezebben fog menni.
A fogalmazásán kis híján elmosolyodom, és nem sikerül megállni, hogy ne tegyem hozzá.
- Neki sem szokása hagyni menni. – Mikor viszont én is kimondom, még egyszer, hirtelen annyira ingerlően hangzik, hogy nem tudom tovább bent tartani a nevetést. Olyan váratlanul tör rám, halkan és visszafogottan, de pont úgy, mint mikor végül átszakad egy sok-sok hordalékot felfogott gát, és a víz vékony csíkokban, de folytonosan csordogálni kezd. Bizonyára az elfogyasztott alkoholnak is van hozzá egy kis köze, meg a megkönnyebbülésnek, hogy végre nem a fájdalmas témák között kotorászunk, de nehezemre esik abbahagyni.
- Bocsánat, csak… - veszek egy nagyobb levegőt végül. – A kici kínai esetét juttatta eszembe, aki nem menni fürdő egyedül, és a férjét sem hagyni menni, mert nem beszélni nagyon angol nyelv – ragad az arcomon továbbra is a széles mosoly, de inkább nem is nézek rá, mert továbbra is azzal küzdök, nehogy újra elnevessem magam. Mivel mostanra már amúgy is kezdtem elzsibbadni, felállok, és Lis felé sétálok a vízben, hogy megbabráljam kicsit a mellette lévő akciógombokat.
- Lássuk csak… – kezdem vizsgálgatni, azt viszont túlzás lenne állítani, hogy olyan mélyen értenék hozzá, eddig valahogy sosem én foglalkoztam ezzel a részével, pláne nem félrészegen, így csak találomra megnyomok valamit, és várom a hatást.

Lisette & Rhydian

- Elég bonyolult. – Ezt szokták mindig mondani, nem? A legegyszerűbb magyarázat, ami mögött általában egy normális indok sincs, de sokkalta könnyebb ezt állítani, mint egy igazi okot találni rá. Tulajdonképp most én magam sem tudnék kutakodni az agyamban ilyen-olyan miértért, hiszen természetesen nincs férjem és igazából jelenleg senkim sem, akivel bármiféle problémáim lehetnének. Cornel volt az utolsó férfi az életemben, akivel komolyabb volt a kapcsolatom, de azt hiszem, elég is volt egy jó időre.
Aprót bólintok csak a javaslatára, miszerint jobb lenne, ha tovább lapoznánk. Nem jól értette, amit mondtam, és azt hiszem, nem is akarja megérteni, hiszen ha jobban elfilozofálgatna ezen a tökéletességen, rájönne, hogy tényleg egy klisé, és Brie valószínűleg azért hangoztatta, mert jól hangzik és az isten se fogja bolygatni egy ilyen kijelentés után a témát.
A jókedvem viszont a Shrekes példa -vagyis leginkább, ahogy reagál rá- csak fokozza. Most mindent félreért, de sebaj, lassacskán majd csak megtanulja, mit kell tőlem komolyan venni és mit nem.
Tudom jól, hogy simán összetéveszt Brievel, amivel persze semmi gond nincs, és ezen aztán tényleg nincs semmi meglepő, csak ő gondolja úgy, hogy mindenkibe belelátja a halott feleségét, szegény nem tudja, hogy az tök normális, ha a tulajdon ikertestvérébe is. Állítása szerint viszont nem okoz neki gondot. Ebben erősen kételkedem, de ha ezt állítja...
- Ugyan, én egy percig sem aggódtam – legyintek. Kár. Azért remélhetőleg ez változni fog rövides időn belül. Nem szándékom tovább firtatni a témát, inkább visszatérek a kezdeti kis szerepünkhöz, amit láthatólag vesz, bár ahogy megismétli amit mondtam és elkezd nevetni, kezdetben érthetetlenül állok a dolog mögött.
- Mi a vicc tárgya? – mosolyodom el én is kicsit, inkább zavaromban, de aztán ahogy egyre inkább kiszélesedik a mosolya és nevetni kezd, széttárom a kezem és rá pillantok, most már én is az orrom alatt kuncogva. Bármi is az, amin nevet, jó látni, hogy végre kicsit kiengedi a fáradt gőzt. Mikor viszont elkezdi magyarázni, hogy mi az, ami elszakította a cérnát nála, már értem a miértet. – Semmi probléma, néha sajnos kijönni akcentus én nálam – nevetek én is, ahogy megdörzsölöm az orrnyergem. Jó, ez így valóban furcsán hangzott így, hogy háromszor kimondtuk és eléggé helytelen, de így jött ki. Nagyon jó, a lényeg így el is sikkadt, de nem baj, jó látni, hogy végre kicsit lazább már.
Figyelem, hogy hová igyekszik felém, majd mikor megáll a gomboknál, pár centit arrébb csusszanok, hogy elférjen. A világítás funkción kívül fogalmam sincs, hogy a többi mit jelent, de láthatólag ő biztosan tisztában van vele, hogy melyik micsoda. Mikor viszont az egyiket megnyomja, a hatástól hirtelen megugrok kicsit és felpillantok rá.
- Khm – köszörülöm meg kicsit a torkom, ugyanis kezdem úgy érezni magam, mint az egyik vígjátékban, ahol a csaj elhagyta a vibrátoros bugyijának a távirányítóját, ami egy gyerek kezébe került véletlenül, aztán az jól eljátszadozott vele.
- Ha a feltűnésmentes kényeztetés a célod, elég jól csinálod – mosolyodom el és egy picit jobban helyezkedem el, mert ez a fúvóka éppen olyan helyen van, ami biztosan nem maradna hatás nélkül, ha aprót nem mozdulnék arrébb és kétlem, hogy ez lett volna az eredeti célja.

» Lisette & Rhydian - Ways to make you fade away