welcome to montreal!

Tárgy: Old ways won't open new doors Pént. 17 Jan. 2020, 04:01

Rhydian & Lisette
Riverside Szanatórium
Old ways won't open new doors

Tárgy: Re: Old ways won't open new doors Pént. 17 Jan. 2020, 15:16

Lisette & Rhydian

Miután Rhydiant természetesen eltiltotta a muay thai-tól a doki egy ideig, így egy kicsit találékonyabbnak kellett lennem azzal kapcsolatban, hogy mivel foglaljam le. Mellesleg nyilván attól, hogy most nem csinálhatta, amit szeret, sokkal morcosabb is tudott lenni, mint eddig, aminek köszönhetően már megint nehezebb dolgom lett. Viszont ismét arra hajtok kicsit, hogy kibillentsem a komfortzónájából, hátha tényleg sikerül kimozdítanom abból a szilárd helyzetből, ahová bebetonozta magát –habár néha már kicsit mégis úgy festett, hogy kezd megtörni-.
A mai tervemmel kapcsolatban első körben egyértelmű elutasítást várok, biztos, hogy nem fog belemenni abba, hogy legalább egy kicsit is beleolvasson egy erotikus regénybe, abba meg pláne nem, hogy felolvassak neki belőle, végül pedig abba, hogy próbáljon meg írni valami hasonló szösszenetet. Nos, a terv pedig egészen gyönyörűnek hat, de ez közel sem lesz ilyen egyszerű.
Most nem whiskyt vagy vodkát hozok, hanem egy üveg jóféle, minőségi bort, az sokkal jobban fog illeni a könyvhöz és én is megkívántam ezt a vöröset, így azzal együtt robogok be ma más másodszor Rhyd apartmanjába.
- Na, de jó, hogy itthon talállak – viccelek mosolyogva, miközben leteszem az egyik kezemben lévő mogyoróval és mandulával teli tálat a dohányzóasztalra és mellé a bort is. – Mit szólsz egy felolvasó esthez? – sandítok rá oldalra, aztán le is vetődöm a kanapéra, letéve magam mellé a két könyvet, amivel készültem. Azt ugyan nem árulom el, hogy milyen típusú könyvről van szó, ugyanis akkor élből el is utasítaná a lehetőséget, így meg legalább öt százaléknyi esély van rá, hogy rábólint. Az öt százalék nekem már elég ahhoz, hogy felkeltsem a kíváncsiságát. – Aztán vannak más terveim is, hosszú még a nap, nem hagylak unatkozni. – Arcomon széles vigyor ül, pont úgy nézek ki, mint aki mesterkedik valamiben, mert hát valóban így is van. Valahogy jobban be is vagyok zsongva, mint az eddigi terveimmel ellentétben, nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog reagálni ezekre a sorokra. Évekkel ezelőtt olvastam el Coelho Tizenegy perc című könyvét, most újra elővettem, és egy nap alatt át is rágtam magam rajta, ami nem volt nehéz. A másik könyvről majd beszélünk később. Kicsit reménykedem, hogy nem olvasta még a könyvet.
- Vannak kedvenc részeim a regényben és nagyon kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzájuk. Akár írói szemmel, akár sima emberi szemmel – pillantok rá, majd fel is nyitom a könyvet és lapozgatni kezdek benne, miközben a jobb kezemmel integetek neki, hogy üljön csak le oda szembe velem. – Ismered Paulo Coelhot? Vagyis inkább úgy kérdezem, olvastál-e már tőle? – Nyilván ismeri, hiszen szerintem kevesen vannak a világon, akik még nem hallottak róla, az a kérdés, hogy csak hallott vagy olvasott is, és ha esetleg olvasott, akkor ezt a regényt kezébe vette-e már? Remélem nem, mert akkor sokkal élvezetesebb lesz az egész, de ha igen, akkor is érdekes lehet, csak ez esetben nehezebb lesz rávennem, hogy hadd olvassak fel belőle.

Tárgy: Re: Old ways won't open new doors Szer. 22 Jan. 2020, 22:08

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

Ahogy Cameron mondaná: veled aztán kurva királyul kibasztak, haver.
Mivel bekamuztuk, hogy beteg vagyok, pontosabban Lisnek semmi más nem jutott eszébe a fosós-hányós-lázam van eszméletlenül kreatív hármas mentőötletén kívül, néhány napig nem kell lemennem a foglalkozásokra, és ez a része jó. Kijózanodni is volt időm, és amúgy is utálom ezeket az erőltetett, felesleges baromságokat. Nem ettől fogok meggyógyulni, de ezt valamiért egyedül csak én látom így, az egész flancos kócerájban. A probléma viszont, hogy az orvos a képzelt vírusaim és a testemet borító véraláfutások láttán az edzésről is letiltott. Egy egész kibaszott hétig. Én pedig már a gondolattól is rosszul vagyok.
Ha eddig még nem őrültem meg teljesen, hát most már aztán tényleg semmi akadálya nem lesz. Nem hagyhatom el az apartmanomat, amíg Dr. Winnsley pár nap múlva vissza nem tolja a seggét egy kontrollra, és úgy nem ítéli, hogy minden rendben van. Hogy a pár nap az ő szótárában mennyi, arról persze hiába is faggattam.
Ez a nagy helyzet.
Igyekszem túlélni. Lis megfojtásának gondolatatát pedig kizárni a fejemből.
A tegnapi nap szinte vánszorgott, próbáltam lefoglalni magam a naplóval, órákig bűvöltem a szöveget, de digitális technika nélkül aztán pláne meg vagyok lőve. Szereztem egy szótárat a könyvtárból, de őszintén szólva még mindig csak sötétben tapogatózom vele.
Mikor Lis benyit, épp a fotelban ücsörgök, jobban mondva inkább egy kényelmesebb, félig lecsúszott pózban fetrengek. A fejem a háttámlának döntve, a lábaim a kanapé végébe nyújtva, a napló most is a kezemben, a másikból pedig épp egy pohár jeges whiskyt illesztek vissza az alacsony dohányzóasztalra. Nem nyelem le azonnal a kortyot, nehogy hirtelen felindultságból valami túlságosan gorombát mondjak. A naplót pedig inkább, úgy ahogy van, kinyitva a mellkasomra fektetem, míg ki nem böki, hogy mit akar. Csak a pillantásommal érdeklődöm.
- Nehéz lenne máshol lennem, ha egyszer szobafogságban vagyok – morgom nagyon is célzó szándékkal. Neki köszönhetem, hogy itt ragadtam, úgyhogy inkább csak ne poénkodjon. A tekintetem követi az asztalra helyezett rágcsát, de főleg a bort, bort még sosem hozott, fel is pillantok rá.
- Mihez? – bukik ki belőlem a kérdés. A tekintetem pedig a kíváncsiság és a hitetlenkedés furcsa keverékét tükrözi. A felolvasóest határozottan azon programok közé tartozik, amiket a legkevésbé vártam tőle. Abban sem vagyok biztos, hogy ezzel is csak viccelődik-e.
Ahogy a kanapéra vetődik, viszont észreveszem a nála lévő két könyvet. Mi a fene? A borítókat egyelőre nem tudom beazonosítani, de tulajdonképpen annyira nem is érdekel. Inkább visszanyitom a mellkasomra fektetett naplót, és látványosan azt kezdem böngészni.
- Kösz, de inkább kihagynám. Van mit olvasgatnom. – És ez a más terveire is érvényes. Igaz egy szót sem értek ebből a német katyvaszból, de úgy teszek, mint aki nagyon is el van merülve a sorokban, és mintha baromira csak zavarna a betoppanásával.
Az viszont nem kerüli el a figyelmem, hogy… nem is tudom, mi a jó kifejezés rá, mintha… izgatott lenne. Legalábbis lelkesebb és zizegőbb, mint máskor, ez a homályos ígéret pedig érzésem szerint semmi jót nem jelent. Nem abból a fából faragták, hogy csak úgy fogja magát, és békén hagy, ha azt mondom, nem érdekel a terve.
De azért mégis megpróbálom.
Kíváncsi a véleményemre? Ezt elsőre nehéz hova tennem.
- Miért is? – firtatom, de nem nézek fel a könyvből, hogy elfoglaltságomat hangsúlyozzam, inkább lapozok egyet. Szóval regényt hozott. Pár pillanat erejéig elgondolkodom rajta, vajon mi lehet a kedvence. Danielle Steal? Harry Potter? Nem, baszki, tuti, hogy az a csillogó vámpíros, romantikus baromság. Van akkora szerencsém. Ezzel sajnos tisztában vagyok.
Hallom a lapok halk, jellegzetes susogását az ujjai között, vagyis nem úgy fest, hogy el tudom tántorítani. Inkább csak iszok még egy kortyot a whiskyből, és megpróbálom tényleg kizárni a jelenlétét. Ha nem kap figyelmet, előbb-utóbb úgyis megunja. Az emberek többsége így működik, nem?
Mikor viszont kimondja Coelho nevét, az eddig barikádként használt könyv szinte magától esik a gerincére a hasamon.
- Mi? Ne már – futnak fel a szemöldökeim, és lemondóan meg is forgatom a szemem. Az arckifejezésemről félreérthetetlenül leolvashatja, hogy az úriember nem tartozik a kedvenc szerzőim közé. Sőt. – Coelho? Ez most komoly?
Az újabb kérdésre most már inkább válaszolok, hátha le tudom beszélni róla.
- Nem olvastam, de a gagyi, örökérvényű igazságok puffogtatása nem tartozik a kedvenc műfajaim közé. – Erről híresült el a pasas, hogy féktelenül osztja az észt, és roppant komolyan veszi magát, miközben… – Olyan kaliberű bölcsességekről értekezik, hogy a szeretet fontos, feltétlenül keresd meg a misztikus kardodat, és ha lekváros-vajas szendvicset eszel, előbb ne lekvárral, hanem vajjal kend meg a kenyeret.
Ránézek. És azon töprengek, vajon melyik kötet lehet a kezében.
- Nézd, tudom, hogy elég depressziósnak tűnök, de nincs erre szükségem, oké? – Ettől kéne jobban lennem? Hogy felolvas néhány Coelho-idézetet?

Tárgy: Re: Old ways won't open new doors Kedd 28 Jan. 2020, 02:11

Lisette & Rhydian

Rhydian minimálisan érdeklődő látványa már-már szinte megszokott, abszolút nem lepődöm meg azon, hogy néha a háta közepére sem kíván, de azért tudom, hogy nincs minden veszve, megpróbálom egy kicsit elérni újból, hogy legalább egy kicsit megpiszkáljam a fantáziáját. A mostani tervemmel pedig ha jól alakulnak a dolgok, akkor nem kicsit, hanem nagyot tudunk ugrani.
- A szobafogság néha egész jó – vonok vállat. – Jó, tudom, neked nem ez a legkellemesebb az egészben, de legalább nem vagy egyedül Értékelhetnéd. Értékelhetnél – javítom ki magam egy apró mosollyal, ami csak kiszélesedik, mikor észreveszem a meglepettséget a hangszínében.
- Felolvasóesthez – ismétlem meg magam, majd ahogy rápillantok, észreveszem, hogy ő is éppen olvasgat valamit. – Te is olvashatsz fel abból, amit a kezedben tartasz. – Ám ekkorra villan csak be a jelenet, mikor megláttam azt a naplót. Brianáé. Oh. Már majdnem elfelejtettem, hogy az is létezik, pedig nagyon nem ártana egy kicsit közelebb férkőznöm ahhoz, mert az a kézzel írt könyvecske kincset ér még nekem is. Miután félig-fekvő pozícióba helyezem magam a kanapén, újra rápillantok és én is kinyitom a kezemben lévő könyvet, pont ahogy ő teszi.
- Kösz, de inkább kihagynám – mormogom ugyanúgy, miként ő szólalt meg. – Egész biztos vagyok benne, hogy ez most sokkal jobban fog jönni, mint az ott, bármi is legyen az – biccentek a fejemmel a kezében lévő olvasmányra. Még reménykedem benne, hogy egyszer majd „legálisan” is a kezemben foghatom, ha rájön, hogy némettudás nélkül nem lesz egyszerű megfejteni a volt felesége kis titkait. Merthogy biztos vagyok benne, hogy tele van titokkal. Azt nem tudom, hogy Rhydnek mennyire volt őszinte kapcsolata Brievel, de képtelen vagyok elképzelni, hogy túlzott őszinteség tengett a kapcsolatukban, már ha csak a testvéremből indulok ki.
- Hát mert… mert kíváncsi vagyok egy író véleményére – vonok vállat. Ez mondjuk nagyjából meg is állja a helyét, de legfőképp nem ezért hoztam, mint tudjuk. A valódi okot nem kötöm az orrára feltehetőleg úgyis hamar rájön majd.
Közben el is kezdem lapozgatni a Coelho-könyvet, a megfelelő részt keresem, amit fel szeretnék neki olvasni. Kezdetnek jó lesz. Mikor azonban rákérdezek, ismeri-e, felpillantok rá merő lemondással intézett szavai hallatán.
- Mi a baj Coelhoval? – futnak fel a szemöldökeim. Ha olvasta a Tizenegy percet, akkor már nem biztos, hogy egyáltalán bele tudok olvasni neki. Mondjuk nem tudom, mit gondoltam, hogy egy író kihagyná az egyik legismertebb szerző regényét. Aztán mikor kifejti, a végére elnevetem magam.
- Hát ebben mondjuk nagy az igazság, hogy először a vajat kell rákenni, bár sokan biztos nem így csinálják – töprengek el ezen az egyébként abszolút nem fontos információn. Azért meglep a véleménye, hogy ennyire elutasítja ezt a stílust, ami amúgy szerintem nem is egészen igaz rá. Bár más könyvét nem olvastam, de ebben nem is igazán ez a lényeg.
- Maradjunk annyiban, hogy a te klisés megszólalásod vezetett ahhoz, hogy ezt a kötetet hoztam be és nem mást. – Persze egyébként lehet, hogy eszembe sem jutott volna egyáltalán bármit behozni.
- Kevésbé tűnsz depressziósnak, mint amilyennek hiszed magad – biccentem oldalra a fejem, ahogy szemügyre veszem és közben meg is találom azt az fejezetet, amiből szeretnék neki felolvasni. Leteszem hassal a kanapéra a könyvet és töltök egy-egy deci vörösbort, majd az egyiket megkerülve az asztalt odaviszem neki.
- Ugyan már, adj egy esélyt neki. Ha nem tetszik, akkor majd befejezem – pillantok le rá, miközben átnyújtom a poharat és aztán visszamegyek. Lehet, hogy ez elhamarkodott kijelentés volt a részemről, meglátjuk.
- Tizenegy perc – mondom a könyv címét neki és fel is pillantok rá, hogy ebből tudja-e esetleg, hogy miről szól. – Tudod, mire utal a címe? – helyezkedem törökülésbe, egyik kezemben a borral, másikban a könyvvel. Ha valaki nem tudja, mi a téma, igen sok minden eszébe juthat az embernek, ami azt illeti. Kíváncsi vagyok, mire gondol, ha esetleg nem ismeri a kötetet. Miután aztán válaszolt rá, bele is vágok a dolgokba, de kezdetben csak egy kevésbé konkrétan erotikus részt olvasok neki fel.
- „Nézte a gyönyörű nőt, aki ott ült mellette diszkrét fekete ruhában: ezzel a nővel véletlenül találkozott, bár korábban is fölfigyelt rá a bárban, és észrevette, hogy nagyon nem illik abba a környezetbe. És ez a nő felszólította, hogy kívánja, és ő nagyon kívánta, sokkal jobban kívánta, mint gondolta volna – de nem a melleit, nem a testét kívánta, hanem a lényét. Át akarta ölelni, és némán nézni vele a tüzet, közben borozgatni, elszívni néhány cigarettát, és semmi mást nem csinálni. Ennyi elég is lenne.”

Tárgy: Re: Old ways won't open new doors Kedd 28 Jan. 2020, 13:18

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

Nem tudom, miben mesterkedik, de elég ránézni, máris sejti az ember, hogy készül valamire. Hát még, ha ismeri is. Ha visszagondolok, hogy eddig milyen katasztrófák történtek, mikor hasonlóképp eltervezett valamit, komolyan fontolgatni kezdem, hogy inkább itt helyben leütöm magam, míg még megtehetem. Mondjuk ezzel a kemény táblás könyvvel.
Egy hét leforgása alatt, kicsit mintha már enyhült volna köztünk a kiélezett helyzet, de így, hogy sikeresen elintézte nekem ezt a pár napos, fél hetes bezártságot – nézőpont kérdése –, mondjuk úgy: nem vagyok túl boldog, és a szimpátiagörbéje ismét jócskán visszaesett. Ám szemlátomást őt ez kicsit sem zavarja, sőt, most épp, ha jól hallom, arról próbál meggyőzni, hogy a szobafogság tulajdonképpen egészen jó dolog.
- Választhatok? Akkor inkább egyedül lennék. Kösz – mormogom, és inkább újabbat lapozok a mellkasomon ácsingózó könyvben. Tökmindegy, úgyse értek három szó per oldalnál többet. Akármelyiknek is esek neki, és ami azt illeti, ez sem tesz épp boldoggá. Sosem fogom megfejteni ezt az átkozott naplót. Baromira erős a kísértés, hogy hirtelen felindultságból a sarokba vágjam, de ha Lis még sokáig idegesít, még néhány perc, és voltaképp ő is egészen szimpatikus céltáblává válhat.
Nyűgös vagyok. Sosem viseltem jól a bezártságot. Pláne, ha a nettől és az edzéstől is el vagyok vágva, ami mostanában kábé az egyetlen lehetőség, ami segít, hogy valahogy átvészeljem a napot. Ja, nem, a piát kihagytam. A poharam után nyúlok, hogy egy jó hosszú korttyal odabent marasztaljam a torkomban gyülekező megjegyzéseket.
- Szóval úgy szoktál megmagyarázni szituációhoz nem illő kijelentéseket, hogy megismétled a szót. – Elismerésem. Ettől még ugyanúgy nem értem, mit akar ezzel a felolvasóest dologgal, hiszen se este nincs, se lebénulva nem vagyok, hogy ne tudjam én magam elolvasni, amit akarok.
De ezt sem mondom ki, inkább továbbra is várom, hogy megmagyarázza. Hátha csak én értem félre, és mégis van valami értelme. Bár őszintén, erősen kételkedem.
- Miért tenném? – lendítek aprót a kezemben tartott naplón, és értetlenül ráncolom a szemöldököm. – Ez eléggé magánügy. – Ettől többet inkább nem is mondok. Nem tartozik rá. És arra sem vágyom, hogy kioktasson: nem kellene a halott feleségem naplójában kutakodnom, vagy hogy inkább azon kéne dolgoznom, hogy minél jobban kizárjam a gondolataimból.
- Két perce vagy bent, és máris az idegeimre mentél, szóval ebben erősen kételkedem – fejezem ki cseppet sem őszintétlen aggályaimat. Vagyis röviden: nem. Kösz, nem. De ezzel együtt halványan most már az is elkezd érdekelni, hogy mi a nyavalyáról gondolja, hogy ennyire „jól fog jönni”. Annyira viszont még nem furdalja az oldalam, hogy ne tudnám elnyomni. Túl fogom élni, ha enélkül kell meghalnom. „Nem érdekel.” „Nem érdekel.”
Szóval kíváncsi egy író véleményére. Oké, ezzel megfogott, erre nem tudok mit mondani.
- Akkor hagyd az asztalon, majd belenezek – pillantok fel rá a könyv felső szegélye fölött. Már csak az hiányzik a végéről, hogy ha lesz időm. Mintha annyira híján lennék. De inkább elodázom az öniróniát, és – azért is – visszapillantok a napló kanyargó betűs szövegére.
Mikor kiderül, hogy Coelhoról van szó, annyira ösztönösen adok hangot a meglepettségnek és a már-már felháborodásba csapó tiltakozásnak ~~és lekezelésnek~~, hogy szinte engem is váratlanul ér; tisztában vagyok vele: ezért a néhány hónappal ezelőtti énem kíméletlenül elítélne. Tény, hogy sosem kedveltem az írót, de ennyire elutasítóan sem szokásom viselkedni, ha irodalomról van szó. Épp hogy a nyitottság volt jellemző rám, és bár az ízlés általában nem vita tárgya, mindig is igyekeztem elkerülni, hogy egy sznob pöcsfejnek tűnjek. Mostanában mondjuk már egészen megbarátkoztam a gondolattal.
- Az, hogy fájóan klisés, és sem a vallás, sem a misztikus tanok nem érdekelnek, amitől hemzseg minden oldal – sorolom fásultan, de meggyőződéssel, és még sokáig tudnám folytatni. Én magam ugyan még nem olvastam tőle, de az elmondások alapján nem is szándékozom.
- Akkor keresd meg őket, és inkább nekik olvasd fel. Én már, köszönöm, de megugrottam ezt a szintet. – Legalábbis, ami a lekváros kenyeres hasonlatot illeti. De igazából az egész Coelho-témára vonatozik. El sem hiszem, hogy öt perce erről vitatkozunk.
- Milyen klisés megszólalásom? – kapom fel a fejem erre a vádra, megforgatva a szemem, egy picit feszülten. Kételkedem benne, mert egyrészt ez nem az én stílusom, másrészt mert épp az előbb használtam degradálásképp Paulo barátunkra. De erre most már tényleg kíváncsi vagyok. A tekintetem már-már kihívó.
- Akkor pláne felesleges Coelho-idézetekkel gyógyítanod – morgom újfent, de ezúttal nem fordulok vissza a könyvemhez. Nézem, ahogy lapozgat, és fel-felpillant rám. Nem értem. Esküszöm, nem értem, mit vár ettől a nyamvadt felolvasástól. Hogy meghallok két mondatot a mestertől, és megváltozik a világlátásom?
És nem hiszem magam depressziósnak, ez nem egy olyan állapot, amit hisz vagy nem hisz magáról az ember. Nem tudom, mit láthat rajtam azon kívül, hogy halálra tud idegesíteni, és általában él is ezzel a lehetőséggel, de inkább nem is akarok belegondolni.
Elveszem tőle a felém nyújtott bort, és a pohár talpát az ujjaim közé akasztva, némán felnézek rá. A bor az valóban nem rossz ötlet, ez az első dolog, amit tényleg értékelni tudok.
- Oké – sóhajtok nagyot, ahogy újra erőltetni kezdi a dolgot, essünk túl rajta, csak hagyjuk abba ezt a sehová sem vezető, idegőrlő huzavonát. Inkább meghallgatom, amit el akar olvasni, csak aztán ne táncoljon az idegeimen többé.
- A szenvedésemre? – tippelek ironikusan, ahogy a tizenegy perc mibenlétéről kérdez. Amit viszont ezután hallok – a konkrét szöveget –, arra nehéz mit mondani. Egy darabig keresem az okát, és a miértjeit – az aktualitását, de aztán akaratlanul is Brie úszik be a gondolataim közé. A vonásaim kicsit megváltoznak, és lágyabbak lesznek, ahogy az emlékek és a velük együtt érkező, domináns, de ugyanakkor sejtelmes érzés utat tör bennem. Hiányzik az a mély és érzéki kapcsolat, amit köztünk volt, ez valóban messze túlmutatott a puszta szexualitáson. Azt hiszem, Coelho mesterünk is valami ilyesmit akar magyarázni. Igen, van ilyen, mikor nem csak a testet kívánja meg az ember.
- Na és a tartalomról vagy az írástechnikáról szeretnél véleményt hallani? – szólok közbe, mikor úgy érzem, vége a szövegnek, de az se nagyon zavar, ha épp csak egy nagyobb levegőt vett.

Tárgy: Re: Old ways won't open new doors Pént. 31 Jan. 2020, 05:20

Lisette & Rhydian

Tudom, hogy rám neheztel amiatt, hogy szobafogságra van ítélve. Ha nem lenne amúgy az arcára írva, persze arról gondoskodott, hogy a tudomásomra hozza, szóval vagy így, vagy úgy, de persze, tudom… De azóta igyekszem azért nem hagyni, hogy magányos legyen és csak azon agyaljon, hogy nem edzhet. Több-kevesebb sikerrel eddig megy is. Ha minden igaz, most is el fogom tudni terelni a gondolatait. Igazából hagyhatnám és benézhetnék hozzá naponta egyszer, hogy mi a helyzet és habár tudom, hogy a pokolba kíván néha, azért én sem azért vagyok itt, hogy az idegein táncoljak. Egyelőre többször sikerül, mint kéne.
- Most mondhatnám azt, hogy igen, de igazából… nem akarom, hogy elküldj – biggyesztem le a szám, majd mosolyba hajlik. Kicsit próbálok hatni rá ott, ahol nem annyira számít rá, de úgyse megyek el. – Engedd, hogy a munkámat végezzem – teszem hozzá. Most mit üljek ott lent a sok hülye ápolóval? Sokkal célravezetőbb és szórakoztatóbb itt lenni.
- Miért ne illene a szituációhoz? – emelkedik meg a szemöldököm kérdőn. – Itt minden szituációhoz illik, Rhydian, ezt jegyezd meg – emelem fel a mutatóujjam, mint aki éppen valamit nagyon magyarázni próbál. – A felolvasással vagy az estével van bajod? Mindjárt este van, ha azzal esetleg – vonok vállat. Most elbeszélünk talán egymás mellett vagy csak megint kötekedni akar, mint sokszor, de nem érdekes. Majd meglátja, milyen jó lesz!
- Miért, mi az, a naplód? – kérdezem úgy, mint akinek fogalma sincs, mit tart a kezében. Az a napló németül van és ha jól tudom, ő nagyon nem beszél azon a nyelven, szóval ha tudná, mennyit tudnék segíteni vele neki. Na meg ő nekem, persze. Kölcsönösen jól járnánk, de ennek egész biztos még nem jött el az ideje és az sem biztos, hogy valaha bízni fog bennem annyira, hogy megossza velem.
- Azért gondolod, hogy az idegeidre megyek, mert folyamatosan csak ezt mantrázod magadnak, hogy nem érezheted velem jól magad, amit nem igazán tudok hová tenni – pillantok a szemébe. Így van, ez egész biztos. Jó lenne, ha kicsit lazábban venné az ittlétet és a jelenlétemet, hogy közelebb tudjak férkőzni hozzá, mert ezzel az örökös, feleslegesnek érződő körökkel lassan kiszaladok a világból is.
- Hogyne, hogy engem megfossz a jótól? – intek nemet a felvetésre, hogy hagyjam az asztalon. Hát nem, nem azért jöttem.
- Jó, nem érdekel, de adj egy esélyt neki, na – emelem égnek a tekintetem, a következő megszólalásra pedig fel is horkanok. Hihetetlen ez a pasas. Ahogy viszont már-már kicsit felháborodva és kíváncsian rákérdez, hogy milyen klisés megszólalásról beszélek, a távolba révedve gondolkodom el.
- Hű, megfogtál – mosolyodom el zavaromban. – A lényeg, hogy nem vagy tisztában a műfaji adottságokkal, szóval majd ezután nyilatkozhatsz érdemben. – Lehet, hogy klisés megszólalása nem volt, ez elhamarkodott kijelentés volt a részemről. Erotikus regényt viszont még nem olvasott, úgyhogy itt az ideje, hogy bevezessem a rejtelmekbe.
- Nem gyógyítani jöttem most, hanem szórakoztatni – ingatom meg a fejem, miközben lapozgatok, aztán végül felállok és töltök neki egy pohár bort, mert ezzel szerintem egy fokkal könnyebb lesz vele. Ahogy átnyújtom neki, azt mondja oké, amire kissé meglepetten nézek le rá. Végül is csak úgy öt perc kellett ahhoz, hogy legalább egy „okéig” eljussunk. Remélem ez az idő egyre rövidebb lesz mostantól, mert felesleges huzavonának tartom, minden egyes alkalommal, de rendben… lehet, hogy csak eképp lehet eljutni a lelkéig. Agh.
- Az még csak ötnél jár – passzolom vissza a labdát rögtön, mikor a szenvedésére utalgat. – A főszereplő szerint ennyi ideig tart a szex – magyarázom, majd rá is nézek kíváncsian, a reakciójára várva, majd bele is kezdek az egyik részletbe, aminek olvasása közben fel-felsandítok rá. Látom, hogy egy kicsit elgondolkodik, majdnem biztos vagyok abban, hogy Brie jutott eszébe, amire basszuskulcs, nem számítottam. Hogy lehetek ilyen hülye? Nem azért olvasgatok, hogy a halott feleségére gondoljon. Na jó, majd mindjárt…
- A tartalomról. – Írástechnikáról hadoválhatna itt nekem, bár… hm. – Első körben, majd következő alkalommal lehet az írástechnikáról is. – Ugyanis annak is hasznát venném majd a későbbiekben, ha egyáltalán eljutok odáig. Néha kicsit kilátástalannak érzem, de nem adhatom fel!
- „Szó nélkül segített bevinni a bőröndöket. Aztán ahelyett, hogy azt mondta volna: „de jó, hogy itt vagy”, vagy „mi ez az egész?”, egyszerűen magához rántott, és elkezdett vadul csókolni. Olyan hévvel simogatta a testemet, a mellemet, az ölemet, mintha már régóta várt volna erre a pillanatra, és most attól félne, hogy végleg elszalasztja.”- újabb idézetet osztok meg ezúttal már a könyv vége felé eső részről. Leteszem a könyvet magam mellé és a pohárba kortyolok. Kis idő múlva szólalok csak meg: - Te nem őrülsz bele a testi kontakt hiányába?

Tárgy: Re: Old ways won't open new doors Szer. 05 Feb. 2020, 00:26

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

A lekonyuló szája sarka azt sugallja, hogy rosszul esik neki a nemleges válasz. Mintha a gyereknapját rontanám el… és ez igazából nem is lenne rossz taktika. Alapvetően elég fogékony vagyok az ilyen zsarolásra, mindig is kerültem, hogy fájdalmat okozzak vagy akár rossz kedvet okozzak másoknak, a baleset óta viszont mintha minden empatikus képességem nyomtalanul felszívódott volna. Nem érdekel, mit gondolnak rólam, vagy hogy én milyen hatást váltok ki másokban. Kiüresedtem. Vagy épp túlcsordultam. Mások érzései egyáltalán nem férnek belém, ha a sajátjaimmal sem tudok megküzdeni.
- Pedig ez nem igazi visszautasítás. Ne vedd úgy a szívedre. Csak egy félőrült, gyászoló pasas kosarazott ki. Nem hinném, hogy gyakran megtörténik – teszek úgy, mintha épp randira hívott volna. Úgy látszik, a „nem akarom, hogy elküldj” egész inspirálóan hat az irónia-tartalékaimra. A munkavégzéses kifogásra már lemondón megforgatom a szemem.
- Mért nem az a munkád, hogy masszírozol, pálmaágakkal legyezgetsz, és mindig újratöltöd a az üres poharam? – sóhajtok fel hangosan. A kérdés persze teljesen költői. Észreveszem magamon, hogy a megszólalásaira elkezdek azonnali válaszokat dobálni, és ezzel együtt sokkal randomabb és átgondolatlanabb kijelentéseket tenni, ezt pedig általában akkor csinálom, ha valaki kezd felidegesíteni.
- Mert nem este van, hanem koradélután, és mert általában egy kulturális rendezvényt keresztelnek erre a névre. Harmadrészt pedig nem értem, mit akarsz elérni – foglalom össze szintén elég hirtelen, hogy miért furcsállom a felkonferált programot, de lényegében csak az utolsót gondolom komolyan. Az időérzékem is meglehet: csúnyán cserbenhagyott, máris beesteledett volna? Az ablak felé pillantok, ebben a kastélyban, esküszöm, mintha állandóan egy helyben ácsorogna az idő.
Szóval minden szituációhoz illik. Pompás. Végül is… egy elmegyógyintézetben mégis mire mondod, hogy furcsa?
Meglep, hogy pont naplóra tippel, de a lepattintás és a titkolózásom után nyilván logikus.
- Ha azt mondom, igen, holnapra biztos lenyúlod. Eltaláltam? – dörmögöm az orrom alatt. Voltaképp még a szakmai ürügy is meg lenne hozzá: csak az állapotomat akarják figyelemmel kísérni. Na, persze. Nem mintha nem kapnék rendszeresen olyan házi feladatot, hogy vezessek naplót, épp csak sosem csinálom meg. Nem vagyok még kész arra, hogy írjak, de ha készen lennék, akkor sem erre akarnám pocsékolni az időmet.
- Miért, mit szeretnél, mit mantrázzak rólad? – vágom rá ismét, és végre ránézek, a tekintete az íriszeim mélyére fúr, bár mostanra sikeresen kibillentett a sodromból, mégsem állom sokáig, inkább visszapillantok a kezemben tartott sorokra. – Senkivel sem érzem jól magam. Ezért költöztem el a világ elől – fűzöm hozzá egy kicsit halkabban és kicsit utólag, mintha abban reménykednék, hogy megérti végre, nem vele van problémám, hanem az egész élettel.
Fogalmam sincs, milyen jótól fosztanám meg, de valami azt súgja, inkább ne kérdezzek rá. Példát persze nem tud mondani, nyilván, bele is dőlnék a kardomba – itt helyben –, ha bármi közöst látna bennem a szeretett Coelho-jával.
- Attól, hogy még nem olvastam, nem azt jelenti, hogy nem vagyok tisztában a műfaji kritériumokkal – tiltakozom; miért is ne tudnám, hogyan épül fel egy erotikus regény? Nem olyan nehéz elképzelni. Kamasz koromban még lehet felizgatott volna, hogy minden oldalon dugnak, de manapság már előbb fakadnék sírva a pongyola stílusba ágyazott, buta tartalmatlanságtól.
Szóval szórakoztatni akar. Sandén nézek fel rá. A szórakozásnak annyi formája létezik. Ez leginkább kínzás lenne a számomra. Újra felteszem magamnak a kérdést: miért akar nekem erotikus regényt olvasni? Ennyire magára vette volna a múltkor, hogy leszóltam a műfajt? Hogy csak azért is vérszemet kapott? Vagy ez is valami körülményes gyógytechnika, mint a halastavas kirándulás, és a szinte állandó meztelenkedése? Hát ezzel rábaszott, mert teljesen kizárt, hogy bármit is elérne vele. Végül ez a gondolat igázza le az ellenállásom. Akkor inkább essünk túl rajta.
- Gyorstüzelő fickó lehet – kommentálom ironikus hangsúllyal a tizenegy perces szexet, de végül lehunyom a szemem, és hátradöntöm a fejem a fotelben, némán jelezve: oké, hallgatlak. A könyvet addig várakozóan a hasamra fektetem.
Az elhangzottakról nem meglepő módon Brie jut eszembe, de én is azon vagyok, hogy kiűzzem a fejemből, az emlékekkel együtt. Nem akarok rá gondolni. Pláne nem így az estéhez közeledve. Inkább a következő idézetre figyelek, de pontosan az, amire számítottam. Aztán egyszer csak az tűnik fel, hogy elhallgatott.
- Nem igazán áll össze a sztori. Az elején az hittem, üdvözlő szex, a bőröndök miatt, de aztán mintha búcsúzkodnának… de azért még szexszelnek. – Erről beszéltem. Baromi zavaros, mert voltaképp nincs is sztori, de oké, ha megígértem, hogy tartalmilag kielemzem neki, akkor teszek vele egy próbát. A rövid csönd után elhangzó kérdése viszont elég éles váltás.
- Ehhez a témához még nem ittam eleget – rázom le magam azonnal a terítékről. De nem is értem, mit gondol… most vesztettem el a feleségem, és a testi kontakt hiánya zavar a legjobban? Az, hogy tegnap megcsókoltam, vagyis tegnap is, villan eszembe az a nyavalyás tó, és ahogy azt suttogom az ajkai közé, hogy megőrjítesz, nos, ez tényleg igaz, totálisan kikészít, és valóban az agyamra megy, de egyik esetben sem azért léptem át a határt, mert... De nem is értem, mit magyarázkodom. Pláne gondolatban. Teljesen hülye vagyok.
- De úgy érzem, kettőnk közül nem én bírom rosszabbul az egyedüllétet. Miért zárod be ide magad? - Nekem megvan rá az okom, de neki? Az utóbbi öt nap elvégre szinte csak velem volt, hacsak nincs viszonya valamelyik orvossal, végül is megértem, hogy... többre vágyik ennél.

Tárgy: Re: Old ways won't open new doors Pént. 07 Feb. 2020, 03:20

+16

Lisette & Rhydian

Azért próbálom meg azt a megoldást, hogy nem akarom, hogy elküldjön, mert ezzel még nem próbálkoztam, hátha ez egy jó irány. És mert tényleg nem akarok most nem itt lenni.
- Dehogynem az, ennél igazibb már nem is lehetne – villantom rá a tekintetem. – És nem úgy kezellek, mint egy… félőrültet – teszem hozzá ismét kicsit felháborodott pillantással. Nem is tudom… egyébként igazából tényleg nem őrült, csak esetleg én teszem azzá. És ez így bárhonnan is nézem, egy kicsit lelkiismeret furdalást okoz. Főleg, hogy így kimondja…
- Tulajdonképp újra töltöm a poharad és habár pálmaággal nem legyezgetlek a masszázs még szóba jöhet – vágom rá. – Ha nincsenek ütés-foltjaid még egész kellemes is lehet, bár nem mondom, hogy én vagyok a világ legjobb masszőre – ajánlom fel egyben ezzel a későbbiekre vonatkozóan. Bár nyilvánvaló, hogy nem akarja, hogy megmasszírozzam, minden egyes porcikája sikítva ellenkezne a női kezek érintése ellen direktben. Gondolom. Aztán ki tudja? Tud néha meglepetést okozni, mint például tegnap reggel a fürdőszobában, ugyebár…
- Nincsenek hátsószándékaim, ha ez a kérdés. Ez egy program, hogy ne unatkozz, nem értem, mi a problémád. Jó-jó, tudom, nem unatkozol, köszönöd szépen – zárom le ezzel, vagyis próbálom és leülök ezzel jelezve: úgyis itt maradok, ha tetszik neki, ha nem. Egyébként meg tudom, hogy tudat alatt biztos nem bánja, ha itt vagyok. Vagy lehet, hogy rosszul gondolom, de valami ezt súgja.
- Tessék? Miért nyúlnám le? – lepődöm meg most őszintén, mert hát oké… van benne valami, de ha akartam volna, már rég lenyúltam volna és biztos jó sok mindent megtudhattam volna, na de erről ő nem tud… remélem. Mármint, miért tudna? Csak nem tud?!
Kérdőn nézek rá, próbálva olvasni az arckifejezéséből, de még mindig nem nagyon engedett a morcos arckifejezésből. Aztán végül elgondolkodtad az újabb kérdésével. Komolyan, olyanok vagyunk itt, mint két óvodás, ide-oda passzolgatjuk a labdát egymásnak.
- Hát mondjuk, hogy mennyire aranyos vagyok, hogy töröm magam azért, hogy valami történjen is veled a nap folyamán – pislogok szépen rá ahogy kiszélesedik a mosolyom. – De mi lenne, ha megpróbálnád? – sóhajtok halkan és tényleg kérlelő tekintettel nézek rá, habár ő közben elpillantott rólam.
- Rendben, de mint mondtam, kíváncsi vagyok a véleményedre – ismétlem meg magam, amit már az előbb is elmondtam neki. Kezdjük már el, könyörgöm!
Végül bele is vágok, kezdve a címmel, a reakciója a tizenegy perc mivoltában viszont meglep és ez az arcomra is kiül egy mosoly kíséretében. Főleg, ahogy így lehunyt szemmel hátradől.
- Hát… Tizenegy perc végül is nem is biztos, hogy elég egy igazán jó szexre – nyilatkozok teljesen közvetlenül. – Bár vannak kivételek – harapom be az alsó ajkam elfojtva ezzel a mosolyom, aztán rá is térek a könyvre, nem feszegetem egyelőre ezt a témát jobban.
Ahogy elhallgatok meg is szólal, amit figyelmesen hallgatok és kortyolok is egyet a borból.
- Mert búcsúzkodnak. Ez a részlet már a könyv vége felé van, és itt a nő elbúcsúzni jött a férfitól. Egyébként mi a baj azzal, ha búcsúzkodnak, de még szexelnek? – érdeklődöm. Sokaknál van olyan, ha el kell válniuk valami miatt és így próbálják utoljára éreztetni a másikkal, mennyire fognak hiányozni egymásnak. Bár ez szerintem csak különleges kapcsolatokban tud működni.
A kérdésemet rögtön le is rázza, amire egy pillanatig nem is tudom, hogy hagyjam-e a fenébe vagy erősködjek kicsit. Talán tényleg jobb, ha iszik még egy kicsit, akkor jobban megnyílik ilyen téren is. De figyelnem kell rá, hogy nem viheti túlzásba, a másnap miatt. Meg azért, hogy valamilyen szinten emlékezzen is.
- Innod kell hozzá? Nem fogok erősködni, csak kérdeztem. Viszont tényleg érdekel, de ha nem akarsz erről beszélni, akkor… hagyjuk – döntök végül így, mert nem szeretnék most tényleg túllendülni a határain, ha nem muszáj. Érezze csak azt, hogy úgy megy minden, ahogy ő szeretné.
A kérdése kicsit megakaszt, és nem rögtön, de úgy húsz másodpercnyi gondolkodás után felelek neki.
- Tulajdonképp mondhatnám is, hogy ez a dolgom, de nem fogok hazudni: nincs senkim. Nem vagyok tősgyökeresen idevaló, és talán észrevetted, hogy unatkozom – nevetek fel kicsit. – De nem az a cél, hogy az agyadra menjek. Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de nekem nem teher bejönni hozzád. Szóval igen, nem bírom jól az egyedüllétet, és kereshetném más társaságát is persze, de úgy vagyok vele, hogy kellemest a hasznossal. – Ahogy ezt elmagyarázom neki, rájövök, hogy akaratlanul is őszinte voltam hozzá, és hirtelen vissza is gondolok, hogy nem mondtam-e olyat, amivel egy kis gyanút is kelthetnék, de azon kívül, hogy nem vagyok idevalósi, nem mondtam olyat.
Közben őrült módjára lapozgatni kezdek, egy bizonyos jelenetet keresve, bár tudom, hogy ezzel magában a történetben most totál össze fogom zavarni, de mindegy, majd itt hagyom neki a kötetet, hátha elolvassa és akkor összeáll a fejében.
- Na, meg is van. Figyelsz? – sandítok rá, ugyanis most kicsit az előbb eltértünk a témától, és ha bármiféle módon jelzett, bele is kezdek. – A vágy a forrása mindennek – hogy eljött otthonról, hogy felfedezett egy másik világot, hogy megtanult franciául, hogy legyőzte az előítéleteit, hogy földet akar venni, hogy szeret, és nem kér érte cserébe semmit, hogy nőnek érzi magát csak azért, mert egy férfi nézi. Lassú, kiszámított mozdulattal a másik pántját is lecsúsztatta a vállán, és a ruhája derékig lesiklott a testén. Azután kikapcsolta a melltartóját. Ott állt meztelen felsőtesttel, és elképzelte, hogy a férfi a következő pillanatban ráveti magát, elkezdi simogatni, és örök hűséget fogadnak egymásnak. És elképzelte, hogy talán a férfi is elég érzékeny, hogy érezze ugyanezt a vágyat és majd ugyanezt a gyönyört. Kezdett megváltozni körülöttük a világ, megszűntek a zajok, eltűnt a kandalló, a képek, a könyvek, és mindketten különös transzba estek, amelyben semmi más nem létezik, csak a vágy sötét, homályos tárgya – ismét elhallgatok és helyezkedni kezdek, a hátam a kartámlának döntöm és kinyújtom a lábam, így akaratlanul Rhyd lábához ér az én lábfejem. –Ez annyira izgalmas. A képzelgés maga, ami megelőzi a valóságot, nem? – felpillantok rá, most aztán tényleg kíváncsi vagyok mit mond, és hogy a folytatásra hogy fog reagálni majd.

Tárgy: Re: Old ways won't open new doors Pént. 14 Feb. 2020, 17:14

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

Na ja, persze, hogy nem úgy kezel, mint egy félőrültet. Sokkal inkább komplett elmebetegnek néz, akinek Coelho-idézetekre van szüksége, hogy átvészelje a napot.
De szerencsére csak gondolatban vágom rá a szavaira. Nem akarok veszekedni. Mert ha elkezdjük, biztos, hogy elindul a lavina, és mindent kiadok magamból, márpedig most egészen sok minden gyülekezik odabent. Az egyetlen feszültség-levezetőm az edzés volt, amitől megfosztva még inkább úgy érzem, hogy olyan vagyok akár egy lassan ketyerésző időzített bomba. A látszólagos nyugodt olvasgatás ellenére bármikor fel tudnék robbanni, alig kellene hozzá néhány tíz másodperc.
Másrészt, ha jobban belegondolok, az is igaz, hogy talán egyedül vele nem érzem magam annyira, nem is tudom… abnormálisnak. Ennek mondjuk, lehet, szimplán az az oka, hogy ő még nálam is sokkal őrültebb, de ez most nem is olyan lényeges. A gondolat végére halvány mosolyra mozdul a szám sarka.
- De. Lehetne – pillantok rá, szándékosan szúrósan, hogy visszafojtsam a késztetést, de nem sikerül, a mozdulat tovább csúszik, és félmosollyá rajzolódik az arcomon. Eszembe jut, hogy tényleg utasítottam már vissza néhány randevút, és mindig borzalmasan kínos volt, főleg másoknak, de így utólag egészen vicces felidézni.
Az ő esetében nem hinném, hogy így történt volna, sőt. Ha nem ilyen körülmények között találkozunk, pár évvel korábban bizonyára én küzdöttem volna a figyelméért. De hisz’ annyira hasonlít Brianára. A mai napig nem vagyok képes teljesen szétválasztani őket, és ez az, amiből még a legtisztább pillanataimban is tudom: milyen mélyen is vagyok valójában. Muszáj itt lennem. Egyedül itt van rá esély, hogy ez változzon, és ne negatív irányba, még ha egyelőre nem is látok konkrét eredményeket.
- De vannak, szóval inkább kihagynám ezt az exkluzív ajánlatot. – Csak vicceltem, egyébként sem szeretem, ha masszíroznak. Túlságosan intim. Ha szex a vége, az más, az nyilván jól esik, de amúgy csak ne tapogasson senki. Inkább én voltam, aki ezzel hódított az egyetemi időkben, a csajok imádták, ha egy pasas a macho lazaságon kívül ilyesmihez is értett. Mikor azt mondja, amúgy sem számít profi masszírozónak, nem is állom meg, hogy ne tegyem hozzá. – A nők általában tényleg nem olyan jók benne.
A továbbiakra nem is szólok, hiszen a jelek szerint magával is nagyon jól megbeszéli a tényeket. És azt is sejtettem, hogy úgysem fog csak úgy vesztesen elkullogni.
- Hogy kielemezz? – tippelek, hogy miért akarná elolvasni a naplóm. Már ha írnék ilyet. Rövid ideje ismerem, de azt már megtanultam róla, hogy mennyire borzasztóan élénk és kíváncsi természet, nehezen képzelem el, hogy nem fenné rá a fogát. De az is lehet, hogy tévedek, és a magánügy fogalmát kivételesen tiszteletben tartja.
- Szóval az idegesítés szándékosan beiktatott rutinprogram, amiért valójában hálásnak kellene lennem? – fordítom le, amit mondott, de ha nagyon őszinte akarnék lenni magammal, ezen a ponton már nem tudom biztosan eldönteni, hogy én magam is nem csak szándékosan ellenkezem-e. Nem szórakozásból, inkább makacsságból. Mert nem, és kész. Mert semmihez sincs igazán kedvem, és mert mindenre annyira nehéz rávenni magam, mintha egy egész világot kéne elmozdítani a helyéről. Inkább töltöm azzal az időmet, hogy szócsatázom vele, minthogy bármi konkréthoz is össze kelljen szedni magam.
Mi lenne, ha megpróbálnám. Mintha ez ilyen egyszerű volna.
Végül mégis megadom magam. És a jóvoltából hamarosan azon kezdek töprengeni, hány perc is szükséges egy igazán jó szexhez.
- Szerintem az ilyesmit nem percben mérik – jelentem ki nemes egyszerűen. Az előbb említett masszázsos verzió órákig is tarthat, de reggelente, ha már eleve úgy ébredtem, az is elég volt, ha csak hozzám simult a takaró alatt, vagy egyáltalán nem csinált semmit, csak a kezét a csípőmre vagy az alhasamra csúsztatta, pillanatok alatt elborított a vágy, és bármire kész voltam.
A téma kapcsán önkéntelenül is előúszik egy csomó apró, belém égett emlék, amikről azt sem tudtam, hogy ilyen mélyen elraktároztam, vagy hogy néhány semleges mondat ilyen könnyen előhívhatja. Lehet, kár volt lehunyni a szemem. De nem esik jól megmozdulni.
- Csak a fonalat próbálom elkapni. – Vagy mondhatnám úgy is: minimális logikát keresni az egészben. Ha már véleményt kell mondanom. Anélkül nehéz lesz. De a rövid magyarázat után, mondhatjuk, hogy értem. Nagyjából.
A felolvasott részletet követő kérdése pedig már egészen személyes vizekre evez, amit rögtön hárítok. Ebbe aztán tényleg nincs kedvem belemenni, nyilván hiányzik a szex, hiába nem akarom, hogy így legyen, és hiába gondolni sem akarok rá, időnként nehéz figyelmen kívül hagyni. És ilyenkor baromi bűntudatom van. Nem is értem, ha ennyire fáj valami, hogy olykor úgy érzem, darabokra szaggat, és ha ennyire elhagyott az életkedvem, hogy egy szanatóriumban kötöttem ki, akkor hogy lehet, hogy egy apró bizsergő érzés ilyen könnyen utat tud törni mindenen. Már ez is, hogy nagyjából öt perce erről beszélgetünk, csak beszélgetünk… nem húzza az agyam a szokásos könnyűvérűségével, akaratom ellenére közelebb sodor a vágyhoz. Elég ironikus, hogy épp most, mikor fogalma sincs róla. És igazából számomra is meglepő. Sosem találtam izgatónak ezeket az ócska ponyvákat, és most is kétlem, hogy ez lenne az oka. Talán csak rossz az időzítés.
Tökmindegy. Most már meghallgatom, mit akar, nem akarom leállítani, azzal csak még jobban rácuppanna a témára. Kísérő pszichológia órára viszont nem vágyom.
Ami pedig a leginkább meglep, hogy ezt ő is elfogadja. Ha nem relaxálnék épp, hol a plafont, hol a szemhéjamat nézegetve, biztos furcsán pislognék rá erre a „ha nem akarod, akkor hagyjuk”-ra. Nocsak. Nem is tudtam, hogy ilyesmire is képes.
Érdekesebb téma inkább, hogy ő miért vágja el magát a világtól egy maréknyi zakkant agyú kedvéért.
- Na és, te nem őrülsz bele a testi kontakt hiányába? – dobom vissza egyszer csak a saját kérdését, ha már ő is feltette nekem. Az egy dolog, hogy nincs senkije, és nem idevalósi, de… - Miért épp itt? Nem hinném, hogy csak itt kapnál munkát. És ahogy az utóbbi hetet elnézem, szabadnapod sem igazán volt. – Vagyis, ha itt sincs senkije, megértem, hogy unatkozik. Nem látom át annyira, hogy működik az itteni rendszer, és ha őszinte akarok lenni, annyira mélyen azért nem is érdekel, de akkor se értem, az ő külsejével és habitusával mit keres egy ilyen helyen.
- Hogy érted, hogy kellemeset a hasznossal? – akadok meg azért ezen a ponton. A hangom pedig elárulja, hogy tényleg nem értem, ezzel most pontosan mire is gondol.
Az valóban furcsán hangzik, hogy nem teher bejönnie hozzám, eddig rajta kívül azért mindenki mást elég hatékonyan elijesztettem, viszont most először érzem, hogy csakugyan beszélgetünk valamiről. Ez lehet, neki is feltűnik, vagy inkább ő sem szereti, ha túl sokáig ő a téma, mert egy hirtelen váltással ismét visszakanyarodik a könyvhöz.
- Hogyne – válaszolom, bár a az ellőbb hallott vad csókok iránti lelkesedés továbbra is csak úgy árad belőlem. Hallgatom a szavait, és egyelőre csak ismerkedem az újabb jelenettel, felötlik bennem az a furcsa gondoltat, hogy egy nagyon pozitív verzióban akár még rólam is szólhatna ez a felsorolás, egészen addig, hogy „nőnek érzi magát”, de aztán másfelé kanyarodik a szöveg, és a képek és mozdulatok tisztán és pontosan előttem vannak, nem esik nehezemre elképzelni, a leírt szituáció feszültsége pedig mintha bennem is ugyanúgy életre kelne. Látom magam előtt a ruhája pántját lesimító, melltartóját kikapcsoló nőt, a halvány libabőrös, hamvas meztelenségét, a tekintetében gomolygó vágyat és hívogatást, és hirtelen rádöbbenek, hogy a szám kellemetlen szárazsága nyelésre ingerel.
Ez most mintha más lenne, mint eddig. Szinte érdekel, hogy hogyan folytatódik. De folytatja is, én pedig érzem, hogy egy kicsit nagyobb erőfeszítés szükséges hozzá, hogy mélyebb levegőt vegyek. Az alhasamban gyülekezik egy kis melegség, mintha minden végtagom felől oda összpontosulna a váráramlás, majd ahogy tovább hallgatom: „semmi más nem létezik, csak a vágy sötét, homályos tárgya”, megérzem az ismerős feszülést is, amire már kinyitom a szemem.
Ez az a pillanat, amikor a lábujjai megérintik a lábfejem, az érzet pedig láthatatlanul végigfut rajtam, így meg is mozdulok, mint aki hirtelen rájött volna, hogy útban van, és inkább visszahúzom a lábam, és feljebb is tornázom magam a fotelben. Amúgy sem volt már kényelmes ez a póz.
Átnyúlok az asztalra, hogy magamhoz vegyem a boromat, a naplót pedig átfut az agyamon, hogy cserébe az asztallapra fektetem, de aztán meggondolom magam, jobb szeretem, ha van valami a kezem ügyében, amit babrálhatok.
Megkóstolom a kitöltött bort, majd néhány korttyal ki is iszom az egészet.
- Roppantul – igazolom vissza a megállapítását, és ezzel tulajdonképpen tényleg egyetértek, mégis szívesebben eljátszom, hogy csak rávágom a haladás érdekében. – Sok van még? – nézek rá, azt próbálva kifejezni, hogy mennyire untat, és nem tudomást venni róla, hogy a szívverésem néhány taktussal hevesebben zakatol.

Tárgy: Re: Old ways won't open new doors Szomb. 22 Feb. 2020, 05:33

+16

Lisette & Rhydian

Nem kerüli el a figyelmem az a kis mosoly az arcán, amit most viszont nem igazán tudok hová tenni.
- Valami vicceset mondtam? – érdeklődöm kicsit oldalra biccentve a fejem. Amúgy teljesen mindegy, ez már azért nagy lépés, hogy legalább egy kicsit is, de mosolyog.
Azt viszont sejtettem, hogy a masszázst elutasítja, nem is ő lenne, ha azt mondta volna, hogy „persze Lis, mindennél jobban vágyom arra, hogy megmasszírozz”. Biztos rögtön meg is kérdeztem volna, hogy kicserélték-e?
- Nem most gondoltam, amúgy sincs kedvem hozzá – vonok vállat. Mikor hozzáteszi, hogy a nők nem jók benne, felvonom a szemöldököm. – Ne késztess rá, hogy bebizonyítsam, hogy azért annyira mégsem vagyok rossz – mosolyodom el. Nem tudom egyébként, sosem értékeltek masszírozásban… Na, meg ha én nekiálltam ilyesminek, általában nem alvás vagy ellazzulás lett a vége.
A napló szóba kerülésénél rákérdezek, hogy miért gondolja, hogy lenyúlnám a könyvecskét? A válaszára pedig csak megingatom a fejem.
- Nem vagyok én pszichológus, hogy elemezgesselek. Mellesleg egy napló tökre magányügy, de amúgy tényleg az? – Tudom, hogy Brianáé, de jó lenne, ha a későbbiekben egy kicsit betekintést engedne, hisz egyedül úgysem tudja megfejteni, nem tud németül, az az egész rohadt napló meg azon a nyelven van írva. Igazából rögtön fel is merül a kérdés bennem, hogy vajon miért is írhatta olyan nyelven, amit a férje nem ért? Kétlem, hogy csupán azért, hogy nehogy elfelejtse a nyelvet, vagy valami hasonló bugyuta indok.
Mikor kiforgatja a szavaim, rávillantom a tekintetem.
- Mégis mi a francért idegesítelek annyira, most már kíváncsivá tettél? – érdeklődöm, hiszen ilyen nyíltan még sosem kérdeztem rá, de most már komolyan érdekel, ha folyton ezt szajkózza. Hátha megértem a logikát.
Aztán végül megadja magát, bár biztos úgy van vele, hogy essünk túl rajta, de azért remélem, menet közben sikerül majd felkeltenem az érdeklődését és esetleg a vágyát is.
- Igen, ez igaz – mosolyodom el a kijelentésén. Tényleg nagyon sok mindentől függ a jó szex fogalma, nem csak az időtől. Sőt, attól talán a legkevésbé.
Halvány mosoly kúszik az arcomra, mikor felsandítok a könyvből és látom, hogy lehunyta a szemét. Hát, így nem lesz nehéz talán felkelteni a vágyát, simán el tudja majd képzelni a jeleneteket, ha jól sejtem. Vagyis egy normális embernek nyilván így menne, de Rhyd más, ő lehet, hogy majd minden erejével azon lesz, hogy kiűzze a sátánista gondolatokat az agyából.
Az első rész után talán kissé elhamarkodottan kérdezek személyeset és a válasza rögtön rá is ébreszt, hogy ezt valóban elsiettem. Nem tudom, hogy gondolhattam, hogy majd nemes egyszerűséggel válaszolni fog a kérdésre. Viszont mikor visszapasszolja a kérdést, halkan elnevetem magam.
- Miért úgy tűnik? – kérdezek vissza, majd mikor még hozzáteszi a következő kérdést, megvonom a vállam. Basszus, azért nem számítottam rá, hogy majd ilyen kérdésekkel fog bombázni. Rögtönöznöm kell. – Hát… én szeretem ezt csinálni. Elég nagy kihívás, én pedig szeretem a kihívásokat. – Mondjuk ennek a fele még igaz is. Sőt a másik fele is, ha úgy vesszük.
- Úgy, hogy hasznos, mivel te nem vagy egyedül és úgymond rendeződsz és kellemes, mert sokkal inkább vagyok veled, mint egyedül vagy egy olyan emberrel, akivel abszolút nem szimpatizálok – felelem a kérdésére, de aztán nem akarok túl sokat időzni ezeket a témákon, főleg nem rajtam, így odalapozok a kötetben, ahol az egyik legjobb jelenet van.
Miközben olvasom, néha, nagyon óvatosan fellesek, de amint észreveszem, hogy nyitva van a szeme, már csak a sorokra koncentrálok. Megeszem a kalapom ha ez nem mozgatta meg. Mikor elhelyezkedem és a lábam hozzáér, vissza is húzza, és a válasza valamint a siettetése halk sóhajra késztet, aztán fészkelődöm még egy kicsit, és észre sem veszem, hogy a jobb vállamról kicsit lejjebb esik az anyag, ezzel szabaddá téve a vállam, a nyakam és a kulcscsontom területét.
- Most komolyan ennyi? – emelkedik meg a szemöldököm, majd miután kortyoltam egyet a pohárból, úgy döntök, akkor folytatom még.
- „…A férfi nem mozdult. Eleinte félénknek látszott, de ez nem tartott sokáig. Nézte a nőt, és képzeletében a nyelvével simogatta, szerelmeskedtek, egymásba fonódtak, gyengéden és vadul ölelték egymást, együtt izzadtak, s végül együtt kiáltottak fel a gyönyörtől. A valóságban azonban nem szóltak semmit, egyikük sem mozdult meg, és ez még jobban fölizgatta Mariát, mert ő is bármit elképzelhetett, amit csak akart.” – megállok és újra rápillantok. – Itt azért már egészen kezd forrósodni a levegő… érzed? – mosolyodom el kacéran, és most már várom, hogy végre legyen valami reakció, bár valamiért úgy sejtem, hogy csak jól leplezi, hogy tulajdonképp megmozgatja a fantáziáját. Nem létezik, hogy ne.

Tárgy: Re: Old ways won't open new doors Vas. 23 Feb. 2020, 17:33

+16

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

- Csak, továbbgondoltam valamit – válaszolok röviden, és a fejem ingatásával jelzem, hogy nem fontos, és nem is akarok beszélni róla. Visszafordulok a könyvemhez, és ezzel együtt az arcizmaimat is megkísérlem ráncba szedni, de hiába nyalom végig az alsó ajkam: nem sikerül. Mint mikor abba akarod hagyni a nevetést, mert valamiért kínos, vagy nem helyénvaló, de a gondolataid annál jobban lecsapnak a témára. És azt is sejtem, hogy így csak még kíváncsibb lesz, de hát, ilyen az élet, egy szimpla „éspedig”-re úgysem fogok reagálni.
A kedvem viszont egy hangyányival mintha tényleg jobb lenne. A megjegyzése pedig, a szám másik sarkát is felfelé kényszeríti, így most már bujkáló mosollyal vizsgálgatom Brie halandzsáit.
- Eszemben sincs – „provokálni”, de tisztában vagyok vele, hogy az arckifejezésem pillanatnyilag szöges ellentétben áll a mondat igazságtartalmával. Mintha ezzel is csak heccelném, pedig nem így van. Azt hiszem.
Ahogy a naplóra kérdez, komolynak tűnik. Tegyük fel, elhiszem neki, hogy tényleg nem érdekli, legalábbis nem szakmai szempontból, de hogy emberileg sem birizgálná a kíváncsiságát? Ugyan. Ezt már jóval nehezebb elképzelni. Már csak azért is, mert ha valóban naplót írnék, annak nagy valószínűséggel rajtam kívül ő lenne a másik főszereplője.
- Az attól függ, kell-e jelentened bárkinek is. – Ha ő nem is pszichológus, azért jó pár van belőlük ebben az intézményben. Én pedig, igen, még mindig bizalmatlan vagyok, pedig érkezésem első pillanatától fogva mindenki arról próbál meggyőzni, hogy a páciens és a kezelői közötti bizalom mennyire fontos, nyugodtan rájuk bízhatom magam, azért vannak, hogy segítsenek, sőt, néhányan addig a pontig is elmennek, hogy csak így lehet sikeres a kezelés. Mintha a bizalom csak egy egyoldalú döntés lenne, ami csakis rajtam múlik... Egyelőre eszem ágában sincs. És nem is áll szándékomban mindenbe beavatni őket. List sem. Bár vele kapcsolatban tényleg nem tudom eldönteni, hogy mennyire szerves része a belső rendszernek, ahogy azt sem látom tisztán, hogy mik a motivációi.
Mikor felteszi a kérdést, hogy miért idegesít, nem is értem… neki nem nyilvánvaló?
- Nehéz szavakba önteni – szögezem le, és az arcomon egyértelműen játszik egy kis túlzó irónia, ha nem érti, nehéz lesz elmagyarázni. De aztán rájövök, hogy valóban nem olyan egyszerű. Miért idegesít ennyire?
- Azért mert erőszakos vagy, nem tartod tiszteletben az akaratomat és a határaimat, és abszolút képtelen vagy rá, hogy megértsd, mi történik velem. Halvány fogalmam sincs, hogy kaptad meg az ápolói diplomádat, mikor gyakorlatilag nulla empátia rejtőzik benned. Azt is utálnám, ha betegként kezelnél, de… - felsóhajtok. Ezt mondtam, elég egy apró szikra, és ki fog ömleni minden. Az ajkamra harapok. Nem tudom, hogy folytassam. Annyira ellentmondásos és zavaros… amint azt hinném, hogy kezdem kiismerni egy kicsit, a következő szavával vagy tettével nyomban keresztülhúzza. A káosz naiv kispályás hozzá képest. Én viszont mérnök vagyok, sosem tudtam kezelni, vagy jól kezelni az ilyesmit, én a logikában, a rendrakásban és a rendszerezésben vagyok erős, de most az egész világom darabjaira hullott, és csak botorkálok a romok között.
- Egyszerűen csak túl mások vagyunk. És állandóan provokálsz – összegzek inkább ezzel a két mondattal. Oké, mostanában már én is kezdem, de ez csak egy válaszreakció. Ő hozza ki belőlem. És jelenleg amúgy is mindenkit jobb szeretnék távol tudni magamtól, ennek érdekében minden szavammal támadok és ironizálok, ezt is tudom. Mindenesetre furcsa, hogy rákérdez. Nem feltételeztem volna róla, hogy érdekli.
A kérdését válasz helyett inkább visszafordítom felé. Hogy úgy tűnik-e?
- Nem szívesen hozom fel a témát, de ha a tóra gondolok… nos, igen, eléggé úgy tűnik. – És amúgy is, elég csak ránézni, sugárzik róla, hogy szenvedélyes természete van, de nem is titkolja túlságosan. Az ilyen embereknek általában nagy a szexuális igénye, amit itt fogalmam sincs, hogyan kompenzál, vagy elégít ki, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy olykor velem is érezhetően flörtöl. Pedig tiszteletben kellene tartania, hogy a szex az utolsó, amire gondolni tudok. Vagyis akarok.
A kihívásos szövegre halkan felhorkantok.
- Na igen, azt elhiszem. – Kihívás az bőven lehet ebben a szakmában, ha nagyon önironikus vagyok, azt mondom: itt vagyok például én. De a kérdésnek csak a felére válaszolt, és úgy látszik, a többire nem is fog. – Szóval szerinted, mi szimpatizálunk? – akadok meg ennél a pontnál, nem látványosan, de azért ez meglep. Nem tudom, mi élhet az ő fejében – abban az őskáoszban –, de azt nem gondoltam volna, hogy kedvel.
A szövegrészlet, amit végül mégis felolvas, nem csak a gondolataimon, de rajtuk keresztül az egész testemen végiggyűrűzik. Nem hittem volna, hogy ennyire… aprólékos és érzékletes, nagyon úgy fest, hogy hamar ítélkeztem, mert nem a ponyva közhelyes mondatait és elcsépelt szituációit halmozza egymásra, mint ahogy vártam, hanem gondosan megválasztott szavakkal, okos és fokozatos lépésekkel egyre inkább magához csalogatja a figyelmem. A képzeletemmel játszadozik, és nem bízza a véletlenre. A vázolt jelenet valóban kivételesen izgató lehet, a szavak egyenként sodornak egyre mélyebbre, nem tudom nem magam előtt látni a meztelen melleivel előttem ülő nőt, még akkor sem igazán, amikor kinyitom a szemem. Az egészet körülfonó csend és néma, mozdulatlan vágy, mire észbe kapok, már engem is kóstolgat. Fel is ülök, hogy kizökkentsem magam, iszom a borból, és finoman jelzem, hogy részemről ennyi is bőven elég volt. Ő viszont, úgy látszik, nem elégedett, bár nem tudom, hogy egészen pontosan mit is vár tőlem.
- Miért, mire számítottál? – teszem fel a kérdést, a „csak ennyi” hallatán, és az üveg felé nyúlok, hogy újratöltsem a poharam. – Nem mondom, hogy olyan rossz, de… - a mondandóm elbizonytalanodik, mielőtt viszont bárhogyan is befejezhetném, folytatja.
A „nyelvével simogatta” már megint túl sok képet és érzésfoszlányt hoz magával. Egy-egy villanásnyi időre elém tolakszik, ahogy az ajkaimmal előbb a melleit kényeztetem, majd a következőben a nyitott combjai közé hajolok, és a nyelvem gyengéden végigsimít rajta. Az ajkamat rágcsálva mély levegőt veszek. A vágy úgy önti el az ölem, mintha hirtelen homokviharba kerülnék a sivatagban. Az ébredező erekcióm érzem, hogy határozottabbá válik. Így, hogy az előbb ülésbe tornáztam magam, most már, ha akarom, ha nem, ő van szemben velem, és ez a képzeletemen nem sokat segít. A pillantásom aprólékosan bejárja a válla és a nyaka vonalát, majd lejjebb csúszik a lágy légvételeknek köszönhetően fel-leemelkedő, markáns kulcscsontján; a fókusz eltűnik a külvilágról, szinte pislogni is elfelejtek. Az izmaim feszesebbé válnak, előrébb dőlök, hogy a térdeimre támasszam a két könyökömet, de sehogy sem kényelmes. Nehezemre esik tovább ücsörögni.
Mikor abbahagyja, és felém fordul, a kérdésre elmosolyodom, azt hiszem, inkább a zavartól, a nyelvem automatikusan megnedvesíti az ajkam, és megingatom a fejem.
- Ennyi most már tényleg elég lesz – nézek a szemébe, hogy elég határozott legyek, de talán hiba volt, a pillantásom, érzem, hogy mélyre engedi, mint egy feneketlen kút, amibe belenézett, tele fojtott feszültséggel, szikrázó és sötétlő mélységgel, és a mélyben kavargó, lomhán mozduló vágyakkal. Az izgalom teszi, amit felélesztett ez a szarság. Érzem, hogy befolyásolja a gondolataim, nehéz figyelmen kívül hagyni, de próbálok racionális döntéseket hozni.
- Oké, igazad volt – mondom ki végül, elfordítva a tekintetem, hogy inkább a borospoharamat vegyem célba. – Elismerem, nem olyan vészes. Elhamarkodottan ítélkeztem. Mit akarsz még hallani? – Ha kimondom, hogy nyert, akkor talán megkapja, amit akart, és befejezhetjük végre. Vagyis ezt biztos, hogy nem hallgatom tovább. Nagy a késztetés, hogy felálljak, és fizikailag is kimozduljak ebből a kényelmetlenné váló helyzetből, de nem akarom, hogy észrevegye az izgatottságom jeleit. Pedig ülve sem bírok maradni tovább.
A megoldások viszont nem kergetik egymást a fejemben.
- Meghallgattam, elmondtam a véleményem, most már akár magamra is hagyhatnál egy kicsit. Lenne még dolgom ezzel a könyvvel – kísérlem meg őt kiküldeni, ha már én nem mozdulhatok.

+18

Lisette & Rhydian

Már megint titokzatos. Ezzel meg tud őrjíteni bárki, nemhogy ő, de azért ezt nagyon jó tudni, hogy képes továbbgondolni dolgokat.
- Tudsz meglepetéseket okozni – mosolyodom el én is, habár kíváncsi vagyok nagyon, hogy mire gondolhat, a tekintetem pedig őt szuggerálja, nem mintha ettől majd esetleg megtörne a jég, de talán próbálok valamit leolvasni a mimikájáról, nyilvánvalóan sikertelenül. Fogalmam sincs, most mit gondolt tovább, és úgy sejtem, már csak azért sem fogja velem megosztani. Viszont egy lépéssel közelebb lépek hozzá és lábujjhegyre emelkedve odalesek a naplóra, de csak egy másodpercre.
- Abban van valami vicces? – ereszkedem vissza, aztán ahogy a feladataimra terelődik a szó, meg is ragadom az alkalmat, hogy kifejtsem neki, hogy tulajdonképpen annyira nem is tér el a kép a valóságtól.
- Tudom, hogy igazából minden vágyad egy tőlem kapott masszázs, majd egyszer mindenképp megejtjük, ha már nincsenek foltok. – És ezt akár ígéretnek is veheti, hisz az arckifejezése elérte, hogy tényleg érezzék kis kihívást ezzel kapcsolatban. Tényleg nem vagyok a legjobb masszőr, na de maradandó élményt biztosan tudnék okozni vele neki.
- Az állapotodról kell, igen, de azért annyira jó munkaerő nem vagyok, hogy valakinek lejelentsem, mit írkált a naplójába. Nyilván semmi köze nincs hozzá senkinek – vonok vállat, persze azért megesz a kíváncsiság meg így is, hogy tudom, nem az övé. Az is érdekelne, nagyon is, de így, hogy tudom, Brie írta és nem azon a nyelven, amit a férje is ért, egész biztos, hogy tele van mindenféle titokkal. Briana nem volt hülye és ahhoz képest, hogy az emberek többsége nem nézett ki belőle olyan dolgokat, amik nem illették volna a példás életébe... Na mindegy is, egyszer úgyis fény derül a titkokra.
Aztán úgy döntök, itt az ideje, ha szavakba önti, hogy miért idegesítem annyira? Nagyon kíváncsi vagyok arra, amit mond.
A megjegyzésére akaratlanul is elnevetem kicsit magam, de érdeklődő pillantással figyelem őt és míg magyarázza, szemem sem rebben, de ahogy közeledik a végéhez, azért egészen magasra felszökik a szemöldököm. Először szóhoz sem jutok, azért ez igencsak durva kritika volt, nem számítottam ennyire összetett kritikára.
- Hát, ha elnöknek indulnék, biztos nem téged választanálak, hogy kampányolj mellettem – mondok először ennyit egy apró mosollyal az arcomon, próbálva elviccelni a dolgot, de azért ez így hm. Gyorsan végig gondolom, miket mondott, és bármennyire is próbálom, ezt nem tudom szó nélkül hagyni, pedig lehet, hogy jobban járnánk.
- Egyrészt. Tiszteletben tartom a határaidat, egyszer nem tartottam, bocsánatot is kértem, de azok után figyeltem rá és fogok is. Nem erőszakos vagyok basszus, hanem próbállak kibillenteni ebből a szar helyzetből, amiből te nem akarnál mozdulni és ez nem azt jelenti, hogy nem tudok empatikus lenni – összegzem nagyjából a dolgokat. Szépen nyugodtan magyarázok neki, nem vagyok ideges vagy hasonló, csak szeretném magam egy kicsit kevésbé szörnyűvé tenni a szemében, valószínűleg sikertelenül, de legalább megpróbáltam.
- Nem kell egyformának lenni ahhoz, hogy el tudj viselni. Ha nem hasonlítanék annyira a feleségedre, mint állítod, lehet, hogy nem idegesítenélek ennyire? Ha hasonlítok is, bizonyára csak külsőre, nem pedig belsőre, és az is lehet, hogy csak nem tudsz mit kezdeni egy másféle nővel, mint ő volt – magyarázom, bár nem is tudom, hova akarok ezzel kilyukadni. – Mondtam már, hogy ha akarod, kérhetsz másik ápolónőt. – Viszont azzal is tisztában kell lennie, hogy akkor nem lesz neki alkohol és tényleg totál egyedül lenne egész kibaszott nap. Persze nekem sem lenne előnyös, ha ezt kérelmezné, és ezzel most elég nagyot is kockáztatok, mire kimondom, rá is jövök, de remélem, hogy ő is jól tudja, hogy akkor közel sem lenne ilyen aranyélete itt bent. Viszont tessék, tiszteletben tartom, amit kér...
A beszélgetésünk érdekes fordulatot vesz azzal, mikor a testi vágyakról kezdünk el beszélni és ahogy szóba hozza... baszki, szóba hozta! Szóval a tavat, kis híján leesik az állam, meg ha azt is mondja, hogy nem szívesen hozzá szóba.
- Na jó, ott valóban úgy is éreztem, hogy megőrülök, de szerintem nem én voltam az egyetlen – jegyzem meg csak úgy mellékesen, mert hát ő mondta, hogy megőrjítem. A gondolatra hamar vissza is cseppenek a jelenetbe, ahogy megragadott és engedett a vágynak, mikor azon kapom magam, hogy kicsit elrévedtem. Megköszörülöm a torkom és újra a jelenben vagyok. A kérdésére széles mosolyba futnak az ajkaim.
- Hát te az előbb azt mondtad, nagyon különbözünk, de a szimpátia attól még tud működni és az is biztos, hogy a mogorva külsős alatt ott van egy olyan Rhyd, amit viszont eléggé kedvelek. Amikor például úgy somolyogsz az orrod alatt, mint az előbb. – Mikor ugye... továbbgondolt valamit. Meg azt a Rhydiant is eléggé csípem, aki tegnap a fürdőben olyan lazán kezelte le a helyzetet, amikor i akartam ugrasztani a nyulat a bokorból, aztán fordítva sült el a dolog. Kicsit a hideg is kiráz a gondolatra, és nem rossz értelemben.
Mikor aztán a könyvre térünk, azért viszonylag hamar rájövök, hogy a felszín alatt egészen megmozgatja a könyv Rhydet és talán, de csak talán már megváltozott a véleménye arról, amit az elején mondott és gondolt Coelhoról. Ahogy viszont olvasgatom, én is épp annyira lelkesedni kezdek, mint bárki más egy ilyen regényen, hisz szerintem nincs olyan ember, akit legalább egy kicsit nem izgat fel ez az aprólékos fogalmazásmód, amit ő képvisel ebben a regényben.
Mikor viszonylag keveset mond, inkább folytatom az olvasást, ami még mélyebbre tudja rántani az embert. Menet közben én is kortyolok a borból, mert kiszárad a szám és a helyzet az, hogy ahogy egy fél pillanatra rápillantok, rögtön magával ránt a könyv és most már én is simán beleképzelem magam a jelenetbe, a velem szemben ülővel.
Lassan olvasok tovább, figyelve a részletekre, én is elveszek kicsit benne. Mikor aztán megállok és felé nézek, a tekintetem az övébe fonódik, és ha tudnám, mi lehetett a szemében azon az éjszakán, mikor a tóban fürödtünk, kétség kívül ehhez hasonlítanám. Viszonylag jól ismerem a férfiakat, ez a pillantás nem arról árulkodik, mint akit hidegen hagytak az előbbi sorok, de az enyém sem hinném, hogy érdektelen. Mellesleg ez a hirtelen leintés sem ezt bizonyítja, aztán ahogy beszél és azt mondja, hogy elhamarkodottan ítélkezett, meg hogy dolga van még azzal a könyvvel, rájövök, hogy mi lehet itt a dolgok mögött, és mikor elpillant, a tekintetem rögtön lejjebb is csúszik az arcáról, hogy megbizonyosodjak róla, és habár igyekszik takarni, ha más nem, a viselkedése totálisan lebuktatja.
- Most jön a legjobb rész, nem fogsz elküldeni úgy, hogy ezt nem olvashatom fel – hadarom el, majd veszek egy mély levegőt és bele is kezdek. – „Kérte a férfit, hogy gyengéden érintse meg, széttárta a combjait, maszturbált, felváltva suttogott romantikus és mocskos szavakat, mintha nem is lenne közöttük különbség, többször is elélvezett, felébresztette a szomszédokat, és felébresztette az egész világot kiáltozásával.” – megállok egy pillanatra, de épp csak annyira, hogy ne tudjon közbeszólni, de nem felejtek el azért futólag rapillantani, az arcomon pedig bujkáló mosoly jelenik meg, mielőtt folytatnám. – „Ott volt a férfi, aki örömet szerez neki, aki boldoggá teszi, akivel önmaga tud lenni, akivel megbeszélheti a szexuális problémáit, és akinek elmondhatja mennyire szeretné vele tölteni az egész estét, az egész hetet, az egész életét. Mindkettőjük homlokán elkezdett csöpögni az izzadság. A kandalló miatt – gondolták, de mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Mindketten eljutottak a végső határig, a képzeletük segítségével, és örökkévaló boldog pillanatokat éltek át együtt. De most meg kell állniuk. Még egy lépés és a varázslatot tönkreteszi a valóság.” Huh! – sóhajtok fel a végén, komolyan kimelegedtem ebben a jelenetben, az arcomon érzem, hogy kicsit melegebb, mint mielőtt elkezdtem volna olvasni és egész biztos, hogy nem a két korty bortól. Leteszem a könyvet az ölemben, hátradőlök a kanapén, de nem szólok semmit, csak csendben figyelem őt és akaratlanul elképzelem én is, ahogy eltűnik róla lassan a póló, a nadrág...
- Kivel képzelted el?- érdeklődöm, habár van egy tippem, most mégis ismét megpróbálok kockáztatni és végre átbillenteni ezt az egészet afelé, hogy végre ne egy helyben toporogjunk, hanem haladjunk is előre. - Én el tudnám veled - mondom tök komolyan, egyelőre mosoly nélkül az arcomon. Látom rajta, hogy beindult, nem tudja letagadni, ha akarja sem. És ezzel nincs is baj, ez a normális. Felülök, keresztbe teszem a lábaim és aprót kortyolok a borból. Én sem teljesen tudok nyugton maradni, a helyzet az, hogy én egyébként sem vagyok egy olyan nő, aki sokáig bírja, de most egy ideje azért én is "böjtölök" basszus.
- Nincs ezzel baj, ez mindenkit beindít, akkor lenne baj, ha nem így lenne - mosolyodom el végül kicsit, közölve vele a tényt, ha burkoltan is, hogy lebukott...

+16

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

- Manapság mindenkitől ezt hallom, de általában negatívan értelemben – jelentem ki, nagy levegőt véve, mintha csak a reggeli híreket tolmácsolnám. Nem vagyok egészen biztos benne, de mintha az ő hangjából inkább valamiféle furcsa lelkesedést olvasnék ki, fél szemmel rá is sandítok. Valóban mosolyog. És úgy látszik, töretlenül szemmel veréssel próbálkozik.
Ahogy közelebb lép, és a jegyzetek felé pillant, mint egy kis kíváncsi szurikáta, természetesen ismét kizökkent, én pedig újra felnézek rá. Első körben szótlanul, de jelentőségteljesen. A tekintetem lassan oda-vissza cikázik közte és az előttem heverő napló között, így aztán baromira lehet koncentrálni.
- Úgy képzeled el a naplóm, hogy csupa vicces dolgot körmölök le bele? – válaszolok inkább kérdéssel. Arra sarkallva, hogy ezt a részét jobb, ha inkább újragondolja. Meg is lesz a válasz.
- Nem rajongok a masszázsért – konkretizálom most már jobban, hogy nem csak a tőle kapott masszázs elől térnék ki, ha egy mód van rá, hanem semmilyen idegen kéz által elkövetett dörzsölgetős nyúlkapiszka nem vonz annyira. De azért nem állom meg, hogy ne rántsam meg újra a bajszát. Csak egy kicsit. – Az amatőr dögönyözéshez pedig pláne nem ragaszkodom. – Néha azért ér nekem is visszaadni, amit művel, nem?
Azt állítja, nem jelentené a naplóm, legalábbis a tartalmát, de egyrészt nem tudhatom biztosra, hogy igazat mond-e, másrészt… másrészt nem is írok naplót, az istenért. Akkor meg mégis mit agyalok ezen? Az már sokkal relevánsabb kérdés, hogy ha kiderül, hogy Brianáé volt, vajon engednék, hogy magamnál tartsam? De lehet, túlkombinálom. Abba csak nem szólnak bele, hogy mit olvashatok, és mit nem. Valahogy mégis van bennem egy halvány rossz érzés ezzel kapcsolatban, ami afelé terel, hogy jobb, ha inkább titokban tartom. Jelenleg ez a napló számomra a minden. A legkisebb mértékben sem akarom kockáztatni.
- Ezt a kezeléseken egy kicsit máshogy gondolják – fűzöm hozzá közömbösen. Már azt a részét, hogy semmi köze hozzá senkinek. – Állandóan olyan feladatokat kapunk, amit napló formában kellene megírni. És a következő alkalomra magunkkal vinni. – Én ugyan sose csinálom meg, vagy bevallom, vagy rögtönözni szoktam, de vannak páran, akik rendszeresen felolvassák. Sajnos. Csapnivalóan rossz írások. Borzalmas nyekergés az egész.
A személyét érintő kritikám egy kissé terjedelmesre sikerül, mintha már egy ideje csak arra vártam volna, hogy feltegye ezt a kérdést, és az orra alá dörgölhessek mindent. De hát eddig sem rejtettem el, hogy… vannak köztünk nehézségek. A reakciója viszont nem az, amire felkészültem. Akaratlanul is egy visszafogott félmosolyba mozdulnak az ajkaim.
- Én sem hinném, hogy elvállalnám a felkérést. – De sejtettem, hogy nem hagyja csak ennyiben az előbbi szónoklatomat. Az elmondottakkal azért itt-ott tudnék vitatkozni, mondjuk, mikor fogja magát, és egy szál melltartóban ücsörög előttem, az azért már az én szótáramban, mondjuk úgy, súrolja a kliens és ápolója kapcsolat határait, de inkább nem hozom fel. Nem akarok most ezen vitatkozni. Oké, van valami abban, hogy sokszor azért megy az idegeimre, mert megpróbál kizökkenteni, és hogy valahol tényleg ez a feladata. De akkor sem tudok rajongani ezekért az akcióiért, szóval inkább komment nélkül hagyom.
Mikor viszont tovább lép, és azt hozza fel, hogy azért mozgat meg bennem érzelmeket, még ha negatívakat is, mert hasonlít a feleségemre, már egy fokkal mérgesebben pillantok rá. Nem szeretem ezt a témát. Nem tudok mit kezdeni? Ez a mondat azért visszhangot ver a gondolataim között, és az arcom a morcosról most már morcosan csodálkozóvá válik. Szívem szerint feltenném a kérdést, mégis hogy érti, hogy nem tudok mit kezdeni más nővel, de inkább nem akarom bo… A fenébe is.
- Mégis hogy érted, hogy nem tudok mit kezdeni más nővel? – A hangomon érződik, hogy nem mindegy, mit válaszol, de most már kíváncsivá tett.
- Szólni fogok, ha így lesz – zárom le ezt a témát. Nem akarok másik ápolót kérni, őt már megszoktam, még ha ez konkrétan képtelenség is, de legalább nagyjából tudom, mire számíthatok, nem akarok megint új emberhez alkalmazkodni, az alkoholról pedig úgysem tudnék lemondani. Ezt mindig szem előtt kell tartanom.
Igen, a tónál nem csak ő vetette el a sulykot, én is hibáztam, de akárhányszor szóba kerül, mindig elfelejti, hogy nem én provokáltam, hanem fordítva. És hogy cseppet sem vagyok rá büszke.
- Igen, tettél róla, hogy ne így legyen – mondok csak ennyit, ahogy futtában újra végiggondolok a történteken, de hamar elhessegetem a fejemből, nem hiányzik ez most ide. És az is feltűnik, hogy igazából megint nem válaszolt a kérdésemre.
- Ezt ne vedd olyan biztosra – húzom össze a szemeimet egy pillanatra, amolyan hunyorgósan, mikor a mogorva külsőm alatti… dolgokról beszél, de nem annyira szúrásnak szánom, inkább elbizonytalanításnak. Én nem érzem úgy, hogy mostanában bármi is rejlene bennem, olyan vagyok, mint két üres pisztácia héj, a semmit zárom ilyen makacsul körbe.
Persze, ettől függetlenül, nehéz belegondolni, de nekem is volt olyan időszak az életemben, amikor talán és egészen feltételes módba helyezve, de kedveltem volna azt, amilyen. Most viszont valamiért annyira nehéz elfogadnom és befogadnom őt. Néha az is nehezemre esik, hogy egyáltalán elismerjem, hogy létezik, és itt van körülöttem. Lehet, igaza van, és tényleg Brie miatt vagyok vele ilyen ellenséges. Mert megőrjít, hogy nem ő, de mégis rá emlékeztet, és mert a képzeletem, betegségem… őrületem, mindegy, hogy minek nevezzük, túlságosan sokszor mossa el a köztük lévő határokat. Egyszerre vonz és taszít, és igazából egyikről sem igazán tehet. Egyiket sem ő maga váltja ki belőlem, hanem amit beleképzelek. Fogalmam sincs, hogy szabadulhatnék meg ettől.
- Én nem tudom, hogy valójában milyen vagy... – mondom végül halkan, megállapítva, ahogy elmélázom ezen. És egy kicsit az előbbi, csokorban összegzett kritikámra is visszautalva vele. – Néha még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg létezel, és nem csak én találtalak ki magamnak. – Ez, ahogy így kimondom, akár vicces is lehetne, de bizonyára hamar leolvasható rólam, hogy nem viccnek szántam. Aztán én is rájövök, hogy ezt lehet, mégsem kellett volna hangosan is elárulnom. Már csak azért sem, mert túl őszinte volt, és ha eddig nem, hát ezek után biztos ő is tiszta őrültnek néz, de azt se akarom, hogy rávágja a szokásos, „akkor ismerj meg”-szöveget; könnyű ezt hangoztatni, de egyrészt nem is annyira érdekel, másrészt fogalmam sincs, hogyan kellene.
A könyv aztán abszolút másfelé tereli a gondolataimat, eleinte szintén automatikus ellenszenvet vált ki belőlem, ám ahogy hallgatom, én lepődöm meg a legjobban, de nem tudok kitérni a szavak elől, a mélybe rántanak, és fokról fokra teljesen bekebeleznek. Mintha Lis is direkt lassabban, érzékletesebben olvasná, és bizonyára ez nem csak puszta érzéki csalódás. Élvezi, de hogy most is szándékosan provokál-e, vagy tényleg a dac és az önérzete hajtja, mert annyira durván leszóltam a kedvenc könyveit, nem tudom eldönteni…
- Nem szükséges – nyomatékosítom még egyszer, mikor bejelenti, hogy most jön a legjobb rész. Tudom, hogy ha a kedvenceiről van szó, mindenkit nehéz leállítani, de ne kelljen már könyörögnöm. Nem akarom tovább hallani. És ezt az érzést sem akarom.
De folytatja.
Újra lehunyom a szemem. Az ujjaim futólag végigszántják a homlokomat. A belülről induló, apró melegség mostanra teljesen szétterjedt a testemen, melegem van, bizonyára a bortól, és a vér is gyorsabban áramlik a bőröm alatt. Érzem, ahogy zubog, és azt is érzem, hogy élénkebb színbe vonja az arcom.
Ahogy a könyvbeli szereplők a kandallóra fogják, úgy leplezem le magam én is önmagam előtt, nem a bor, hanem a pillanatnyi vágy az, ami belülről éget. Ami megbénít, és sürgetve hajtja a vérem. Talán annak is a bosszúja, hogy az utóbbi napokban teljesen kizártam az érzékiséget, rájöttem, hogy ez is csak Brie-hez láncol, hiszen minden egyes alkalommal rá gondoltam közben, ami aztán csak még mélyebbre lökött a labirintusban. Most viszont meg fogom tenni, ha magamra hagy. Nem hiszem, hogy meg bírnám állni.
Csak menne már ki végre.
Mikor végül megáll, és a csöndből ítélve úgy tűnik, nem fog újabb szövegrészhez, szinte már látom lelki szemeim előtt, ahogy lassan feltápászkodik, és kicsit vonakodva, de eleget tesz a kérésemnek. Én sem szólalok meg, nem vagyok biztos benne, hogy a hangom mennyire árulna el. És beszélgetni sem áll szándékomban.
A kérdése konkrétsága egyszerre lep meg, és pukkasztja ki a buborékot a fejemben. Mi?
- Senkivel... - tárom szét a tenyereim reflexből, a szavaimat alátámasztva. Oldalra nézek, de épp csak egy pillanatra, mielőtt folytatnám, megelőz. A tekintetem az övében ragad. Fogalmam sincs, hogy erre mit mondjak. Bizonytalanság és árnyalatnyi zavar söpör végig rajtam. Az ajkaim résnyire szétnyílnak, mint aki válaszolni készül, de aztán mégis meggondolom magam. Bizonyára felesleges lenne tagadom, hogy hatással volt rám az elmúlt néhány perc, nem hinném, hogy nem olvasná le rólam.
Mikor kimondja, viszont mégis győz a reflex.
- Nem indított be - vágom rá magabiztosan, kezdve belecsúszni a játszmába, amiben el akarom hiteni vele, hogy teljes mértékben téved. Pedig semmi értelme, de a szavak automatikusan formálják meg magukat.

Lisette & Rhydian

- Nekem ugyan fogalmam sincs, milyen voltál mielőtt... – nem mondom ki, úgyis tudja, mire célzok. -... és biztos változik az ember egy ilyen tragédia után, befelé fordul, mindenkit utál, de előtte gondolom nem ilyen voltál, nem? – érdeklődöm, hiszen az biztos, hogy nem. Már csak a róla látott fotók alapján is azt tudom mondani, hogy majdnem biztos, hisz azokon azért többnyire mosolyog. Na meg Brienek egész biztos, hogy nem lett volna türelme egy morcos sündisznóhoz. Ahogy normál esetben nekem sem lenne. Érdekes ez. Nagyon kíváncsi lennék rá, kár, hogy nincs olyan lehetőség, hogy akár egy órára visszacsöppenhessek vele az időben.
Aztán mikor a naplóról kíváncsiskodom, a kérdésére vállat vonok, habár tisztában vagyok vele, hogy nem az ő írása van a kezében.
- Hát, ki tudja, ha már velem nem tudsz, ott legalább senki nem látja – mondom, hiszen egész biztos, hogy az is benne van valahol mélyen, hogy azért nem engedi el magát, illetve nem engedi meg magának, hogy többet mosolyogjon, mert hát mit szólnának az emberek?! És ez nem csak a mosolyra vagy az örömre értendő, hanem minden másra, ami egyértelműen nem fog jó irányba vezetni hosszútávon, ha így folytatja. Mellesleg meg szinte csak én vagyok körülötte, igazán megtehetné. Ha valaki, én egészen biztos nem ítélem el érte, és ezt azért ő is tudja, azt hiszem.
Végül aztán mikor a masszázs felé terelődik szó és nem állja meg, hogy ne szúrjon oda kicsit, egy picit kétségbe is vonom az előző gondolatmenetet. Azért már néha egészen alakul. Elmosolyodom a megjegyzésre.
- Jól van, ne magadból indulj ki – villantom rá a tekintetem, bár az előbb tényleg én magam mondtam, hogy nem vagyok a legjobb benne, azért nem azt jelenti, hogy annyira amatőr lennék. Mindegy, ez ki hozzá belőlem a bizonyítási vágyat, de hisz ezt már tudhatja, akkor meg minek provokál, ha nem akarja? Érdekes.
Mikor pedig meséli, hogy a kezeléseken milyen szerepe van a naplónak, hangosan gondolkodom.
- És fel is kell olvasni? – kérdezem. – Már csak azért, mert ha igen, nyilvánvalóan nem az igazat fogja beleírni az ember. Senki nem vágyik arra, hogy több ember előtt feltárja a fájdalmát, a titkait, amit amúgy nyilván nem osztana meg idegenekkel. Ez elég nagy hülyeség. Önmagában a naplóírás viszont nem rossz dolog, ha kiírja az ember magából, az már majdnem olyan, mintha elmondaná valakinek ahelyett, hogy örlődne magában rajta – fejtem ki hangosan is a véleményemet ezzel kapcsolatban, ami teljesen őszinte. Mégis milyen hülye ötlet ez, hogy egy kisebb tömeg előtt olvasgassuk fel az írásainkat? Én magam sem tenném meg, ez egyértelmű. Még szerencse, hogy nem én tartom az ilyen kezeléseket, mert valószínűleg igencsak eltérnék a témáktól, amik elő vannak írva.
A kritikára nem mondom, kicsit tátva marad a szám, nem számítottam ilyen szóáradatra tőle. Egy kicsit megpiszkáltam az alvó oroszlánt és rögtön ugrott is. Nem mondom, hogy ez így teljesen igaz, amit mond, nem háborodom fel, de kifejtem, miben nem értek egyet vele, de azért érzékelem, sőt látom az arckifejezésén, hogy a kijelentés, miszerint nem tud mit kezdeni más nőkkel, megbolygatja a fejében a dolgokat. Mikor rá is kérdez, megvonom a vállam.
- Így, ahogy mondom. Hozzá vagy szokva egyhez, ami persze tökre rendben van, míg házasságban élsz, legyünk hűségesek, de ha nem áll fent a helyzet már, akkor is csak rá gondolsz. Minden más nőt hozzá hasonlítasz, és ha kikezdenek veled, kezdetben teljesen furcsa, nem a megszokott, eleve nem engeded, hogy továbbgondold a dolgot, még ha az a másik nő totálisan értésedre adja, hogy kíván, megszólal a fejedben a vészcsengő, hogy nem szabad és el is utasítod. Te magad mondtad, hogy minden más nő hidegen hagy a feleségeden kívül, pedig ez nem így van, ez még magad felé is óriási hazugság. Tehát, nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. Meg más nőkkel – magyarázom el neki, miért gondolom így és a végére rájövök, hogy azért ez elég szép kis megfogalmazás volt. Nem provokálni akarom vele vagy bántani, ezek puszta tények. – Mivel én valószínűleg totálisan más vagyok, mint a feleséged volt, így tehetetlenül állsz némely szituáció előtt – teszem hozzá még, hátha úgy világosabb, amit mondani akarok.
Ahogy a tavas jelenetre gondolok, kicsit meg is borzongok, a kijelentésére pedig feljebb szegem az állam. Tettem róla, és? Azt az egész estét nem tudja mire kenni, éreztem a vágyat, bármennyire is tagadná, de mintha most kicsit kevésbé. Hm.
- Hát márpedig én biztos vagyok benne, de nem kell rácáfolnod – emelkedik meg a szemöldököm. Nehogy aztán kihívásnak vegye itt nekem és ennél is mogorvább legyen, már éppen kezd néha napján megnyílni, nem hiányzik a visszaesés.
Mikor viszont a kis vallomásom után azt mondja, ő nem ismer igazából, oldalra döntöm a fejem.
- De nem is engedsz közelebb magadhoz, hogy ezen változtatni tudjunk. Nem is akarsz tudni rólam semmit – mondom én is tök őszintén, hiszen ez van. – Teljesen ellöksz magadtól. Gondolom mindenkit. De miért nem próbáljuk meg ezt visszabillenteni a helyére? – próbálkozom kicsit meggyőzni róla, hogy ezzel ő is jól járna. A megjegyzése, miszerint nem is tudja, hogy nem-e ő talál ki magának, mosolyra késztetne, de nem mosolygok, mert azért ez önmagában elég szomorú. Én meg még játszadozom is vele néha, mekkora szemétláda vagyok. – Dehogy találsz ki, ha kitalálnál vagy képzelegnél, nem engem képzelnél. Szóval egészen biztos lehetsz abban, hogy két lábbal a földön állsz, ha éppen itt vagyok – mondom neki. Ha képzeleg, nyilván Briet képzeli. Ha meg nem, akkor én is őt jelenítem meg neki, amikor éppen éjszaka van.
Aztán ahogy előveszem a könyvet, egészen más fordulatot vesz az egész történet. Olyan szinten ránt magával engem is és nyilvánvalóan őt is, bármennyire is tagadná, hogy a legizgalmasabb rész előtt, mikor le akar állítani, szúrós tekintetet villantok rá és egyben nagyon lelkes is az apró vigyor a szám sarkában. Az istenért, hadd olvassam csak végig. Hirtelen bele is kezdek, nem várok, közben néhol lassabban olvasva, de amilyen aprólékos a szöveg, figyelve is arra, hogy a lényeget kihangsúlyozzam. A végére én is érzem, hogy az arcom elönti a melegség és szépen lassan terjed szét az egész testemben, míg nem összpontosul a köldököm környékén. A tekintetem az övéhez szegeződik pár pillanat erejéig, a kérdésemre adott válaszra égnek emelem a tekintetem.
- Ugye nem azt akarod beadni neki, hogy egy vizuális típusú ember, aki mellesleg író, nem képzeli el, amit olvasnak neki? – kérdezem, de a hangom egy kicsit nekem is rekedtes, ahogy az övé is, ami szintén azt bizonyítja, hogy nem hagyott hidegen egyikünket sem. A tiszta őszinte szavak, amiket neki mondok, látom, hogy kizökkentik kicsit, nem tud vele mit kezdeni, éppen az történik meg, amiről az előbb beszéltem neki. Aprót rándul a szám sarka, de nem szólok, csak az övébe fúrom a tekintetem.
Aztán mikor megmondom neki, hogy nincs baj azzal, ha hatott rá, rögtön tagadni kezdi.
- Ugyan már, Rhydian, engem is beindított. És téged is – jelentem ki, majd még egyet kortyolok.
- Vele képzelted el az előbbi jeleneteket, ugye? – térek vissza, nem engedve, hogy eltérjünk a tárgytól és egyértelmű, hogy kire utalok ezzel. Kilencvenkilenc százalék, hogy így van és még válaszolnia sem kell hozzá, hogy ezt tudjam.
- Figyelj, van egy ajánlatom, amivel el fogod tudni engedni. Nem fog kísérteni álmodban, nem látsz majd rémképeket, újra normálisan fogod érezni magad a bőrödben. Nem mondom, hogy ehhez nem kell idő, de amíg itt vagy, a végére el tudjuk érni. De csak úgy, ha belemész. Az irányítást a kezedbe adom, nem kell attól félned, hogy majd túlmegyek egy határon – kezdem el magyarázni neki komolyan, próbálva meggyőzni. – Muszáj valamennyit engedned ahhoz, hogy ne ragadj benne ebben a borzalmas helyzetben.

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

- Ki tudja – vonok vállat titokzatosan és lerázóan a kérdésre, hogy milyen voltam korábban. Már olyan régnek tűnik, hogy nem is emlékszem rá. Vagy csak nem akarok. Mindegy is, nem? Most most van. Hiába merengenék a múlton, az úgysem hoz vissza semmit.
De igen, azt kétségkívül jól sejti, hogy teljesen más voltam, mint most. A flegmának ható választ egy kicsit meg is bánom utólag, most mintha egészen normális lenne. De magamról nem szívesen beszélek. Mégis mit mondjak? Elbűvölő voltam és udvarias?
- Már én sem tudom, hogy milyen vagyok – fújom ki a levegővel együtt a szavakat, hogy tegyek még hozzá valamit; minden felborult, minden változik, a kiegyensúlyozott magánéletem romokban, a cégem éléről egy szanatóriumba kerültem, a fejemben pedig teljes káosz. Összezavarodtam, és az is ijesztő, hogy nem találom a kiutat ebből az állapotból, és éppen ezért nem is akarom bolygatni. A jeges rémület kerülget, valahányszor arra gondolok, mit találhatok, ha mélyebbre ások. Nem akarok megőrülni. Olyan opció egyszerűen nincs. Nem lehet.
Nem lehet.
Ahogy erre gondolok, észreveszem, hogy a szívem máris gyorsabban ver a kelleténél, érzem, hogy az egész lényem zsigerileg tiltakozik, és minél messzebbre menekülne a halvány gondolat elől is. Mocorogni kezdek, muszáj levezetnem a nyugtalanságot, de csak pár másodpercig tart az egész, aztán Lis újra megszólal, és a figyelmem már máshol jár. Még akkor is, ha teljesen abszurd, amit mond.
- Vicceket régen sem meséltem túl jól – fűzöm hozzá az elméletéhez, csak úgy mellékesen. – De ez természetesen nem akadályozta meg, hogy gyakran boldogítsak vele másokat. – Nem annyira a humorommal volt gond, vagyis azt hiszem, hanem a… vagy mégis? Inkább hagyjuk is.
- Nem is. Én vérprofi vagyok – hangsúlyozom, majd felpillantok rá, a tekintete tagadhatatlanul villan egyet, de a hangján is érzem az apró változást. Úgy látszik, sikerült az egójára tapintanom, jó tudni, hogy azért ő is provokálható. Verbálisan is. Elvégre egyszer már a fürdőszobában is bejött.
Ahogy a naplóírással kapcsolatos véleményét hallgatom, én is elgondolkodom. Vajon tényleg ezért nem írok? Mert tartok tőle, hogy reagálnak rá mások? A többiek? Vagy a pszichológus? Végül is, ez csak egy rakás idegen, akikkel soha többé nem fogok találkozni, nem érdekel, hogy hallják-e a gondolataim, vagy mit reagálnak rá. Egyetértenek, vagy inkább elítélnek érte. Itt senki sem teljesen százas. Szerintem a kezelők sem. Mit számít akkor?
- Inkább az az oka, hogy nincs mit papírra vetnem. – Üres vagyok, nem történik semmi. Se kívül, se belül. Csak a fájdalom van, és a nagy büdös, terpeszkedő semmi. Alkohol. És a hallucinációk. Erről teljesen felesleges írni.
Oké, vázolom neki, hogy mi a problémám, cserébe ő is részletekbe menően kifejti, mit gondol rólam, nem szólok közbe, csendben végighallgatom, de figyelek. A „nem tudok mit kezdeni más nővel” olyan mondat, amire kapásból rávágnám, hogy nem is akarok, de ahhoz azért elég, hogy alattomban és lényegében érthetetlenül, de megpiszkálja az egóm. Nem nem tudok, hanem nem akarok. Nagy a különbség.
Ez a rögtönzött levezetés viszont egészen meggyőzőre sikerül. Nem is tudom kapásból, hogy mit válaszoljak. Végül, pár másodperces gondolkodás után felteszek neki egy kérdést.
- Voltál már szerelmes? – Ez valószínűleg mindenre választ ad majd. – Brie előtt én sem tudtam, hogy van olyan kötődés, ami ilyen mély és ragaszkodó is lehet. Nem tudatosan korlátoztam le magam és a gondolataim, ha más vonzó nővel kerültem egy légtérbe, egyszerűen… - mint aki megszállott, nem úgy láttam többé a világot, mint előtte – nem kellett más. Hogy ez később változott volna-e nem tudom, a racionalitás azt mondja, valószínűleg igen, de nem volt idő, hogy kiderüljön.
Most viszont nincs többé, és ezzel tényleg nem tudok mit kezdeni. Annyira nem, hogy ide kerültem miatta. Nem tudom, hogy magára céloz-e azzal, hogy egyértelműen jelzi valaki, hogy kíván. Megtette volna már, csak nem vettem észre? Vagy általánosságban beszél? A tóban valóban kikezdett velem, de teljesen részeg volt. Ezt és a könnyelmű jellemét leszámítva, inkább én voltam, aki már kétszer is túlment a határon, de egyiket sem saját akaratomból tettem. Mármint de, csak… Azt hittem, Brie-vel vagyok. Még ha ez elég szánalmas indoklásnak is tűnhet. Itt talán elfogadható, nem? Fogalmam sincs, mit gondol erről, vagy bármiről, de tulajdonképp nem csodálnám, ha ő is össze lenne zavarodva egy kicsit. Pedig, részemről igyekeztem egyértelművé tenni utólag. Tényleg hidegen hagy mindenki más, épp csak, van, amikor nehéz elhatárolni, melyik valóságban vagyok. Én magam vetítem rá Brie-t, ez teljesen egyértelmű, de nem tudom, mit tehetnék ellene. És leginkább ez a probléma.
- Nem, tényleg nem – mondom ki én is, ráerősítve a szavaira, és meg is ingatom a fejem. Nem akarom közelebb engedni magamhoz, nem akarom megismerni, ez abszolút így van. – Miért akarnám? – Ő csak az ápolóm, egy idegen és személytelen intézményben, ahol mindössze heteket töltök. Remélhetőleg. Nem akarok tudni róla semmit, de egy kis hang, valahol a mélyben arra emlékeztet, hogy ha elűzöm, ezt a tétlen szobafogságot sem fogom bírni sokáig. Meg fogok őrülni a saját gondolataimtól.
- Pedig, ha jobban belegondolok, pont olyan vagy, mint egy gonosz manó, akit azokból a tulajdonságokból gyúrtak össze, amik az utóbbi időben kivesztek belőlem. – Elevenség. Vidámság. Szexualitás. És még lehetne folytatni a sort. Ettől persze nem gondolom komolyan, hogy valóban az elfojtott vagy elvesztett énem kivetülése lenne, akkor aztán már tényleg menthetetlen lennék.
Az átkozott könyve pedig, úgy tűnik, a háromból az egyiket kíméletlenül előcsalogatja bennem. Mire befejezi, erőlködnöm kell, hogy a hangom hűvösnek hasson.
- Nem ezt mondtam… - megnyalom az ajkam, most tűnik csak fel, hogy a torkom mennyire kiszáradt, de mintha a bor sem sokat segítene rajta. Azért ismét kiiszom a pohárban őrizgetett maradékot. Rám néz, de nem szívesen tartom a szemkontaktust. Mikor másodszorra is elismétli, hogy mindkettőnket beindított, nem tiltakozom újra, de nem is erősítem meg. Megpróbálom inkább elengedni a fülem mellett. Felőlem, így is gondolhatja.
- Nem gondoltam „konkrétan” senkire. – Akár elhiszi, akár nem. És én? Elhiszem? Nem tudom, voltak részek, amikor valóban Brie-re gondoltam, de voltak olyanok is, amikor teljesen arctalanul játszódott le előttem a képsorozat. Összemosódik. Ám a válaszomtól függetlenül folytatja. A szavai pedig egy egészen másfajta vágyat érintenek meg bennem, mint ami épp a testemet nyugtalanítja, és amitől nehezemre esik, hogy olyan gyorsan és élesen forgassam a szavakat, mint ahogy azt megszoktam. Valóban ezt szeretném, amiről beszél, és ahogy leírja, olyan valóságosnak és elérhetőnek tűnik. Megszabadulni a baleset óta rám szakadt rémálomtól. Azon kapom magam, hogy érdekel, hogyan folytatja. Hogy akarom, bármi legyen is az, ami segíthet. Ha én irányítok, végül is nem veszíthetek vele, nem igaz? Míg beszél, a tekintetem az ajkait követi, akkor is, mikor megáll, és belekortyol a borba. Biztos vagyok benne, hogy utána kimondja, a hosszas felvezetés kíváncsivá tett, és a türelmemet pedig amúgy is megtépázta az elmúlt negyed óra.
De nem teszi.
- És elmondanád végre, hogy miről van szó? – Ezúttal nem hárítok, hanem kérdezek. Sürgetek. Ahogy engem is sürget a felpezsdült vérem, és ezt a hangom is elárulja. Mondja el most, és megteszem. Nem fogom halogatni. Nem fogok tétovázni. Tenni akarok végre valamit.

Lisette & Rhydian

- Nyilvánvaló, hogy te tisztában vagy vele, de tudod mit? Nem is kell elmondanod. Majd előcsalogatom – vonok én is vállat, akárcsak ő. Úgyis ezen vagyok, ami remélhetőleg szépen lassan majd sikerülni fog.
Mikor viszont azt mondja, hogy ő maga sem tudja, hogy milyen ő valójában, pár pillanatig elmerülök a tekintetében, de nem szólok egy szót sem. Ez önmagában tényleg nagyon szomorú és én is belegondolok, hogy néha már én sem annyira tudom. Mármint ki gondolta volna, hogy majd ilyenre vetemedek, mint amit most csinálok? És mivel nekem is van lelkem, néha azért elgondolkodom azon, hogy hol lesz ennek a vége és hová fog vezetni? Nem csak nekem, hanem neki? Mert azért ő is csak ember. Viszont most már muszáj a saját érdekeimet a szemem előtt tartani. Már nem fordulhatok vissza. Nem lehet.
- Na, máris egy info a régi énedről – mosolyodom el. Ki is nézem belőle, hogy ilyen lehet igazából. Én mondjuk nem biztos, hogy ezt meg tudnám ítélni, mert a világ leghülyébb viccein is képes vagyok röhögni.
A szemvillanásokból kiderül, hogy a mindkettőnknek van bizonyítási vágya, na de vajon ő tettekben is megtenné-e? Egyelőre biztos nem, aztán majd meglátjuk. Egy idő után lehet, hogy elege lesz a provokációimból, mint például a fürdőben, és akkor aztán belelendül a visszavágásba.
A naplóírással – vagyis jobban mondva inkább annak felolvasásával – kapcsolatos véleményem után a reakciójára kérdő pillantást vetek rá.
- Ugyan már. Magadnak igenis lenne mit leírni. Ki tudja, tíz év múlva ha visszaolvasod, milyen idegesítő ápolód volt, majd jót vigyorogsz az egészen még akkor is, ha az életed egyik legfájdalmasabb időszaka is volt. – Mert ha másról nem, erről egészen biztos, hogy tudna írni. Bőven. De értem, hogy miről beszél. Azért biztosan tudna írni egy kis erőlködéssel. Még az is lehet, hogy utána egy kis átdolgozással ki is tudná adatni. Biztos sokakat érdekelne, de nyilván most nem érdekli az írás és a profit. Pedig jó lenne, neki is.
Nem mondom, kicsit tényleg provokálni is akarom ezzel, hogy azt mondom, hogy nem tud mit kezdeni más nővel, de ezzel ellentétben azért tényleg csak az igazat mondom. A kérdésére rögtön reagálok.
- Persze, hogy voltam, ki nem? – vágom rá. Ki nem volt szerelmes életében? Nem hinném, hogy ilyen korban létezik olyan ember. Vagy ha mégis, akkor az elég sajnálatos. Viszont mikor folytatja, már jobban elgondolkodom a dolgon. Hm. Lehet, hogy ilyen igazán mégsem voltam. De ha ő ennyire oda volt Brie-ért, akkor az tényleg nem lehet egyszerű. Na de akkor is!
- Értem Rhyd, de most a jelenről beszélünk és nem a múltról. Ezen van a hangsúly – vázolom neki, hiszen tényleg érthető ez a múltra nézve. – El kell őt engedned. – Végleg. A lehetőség sincs meg rá, hogy visszatérjen. Vagyis megvan, de erről ő nem tud és én is egyelőre csak pedzegetem fejben a témát, hogy hogyan is fogom tudni ezt rendesen kivitelezni. Száz százalékosan.
Mikor viszont szavakkal is megerősíti, hogy abszolút nem érdeklem, hogy nem is akar megismerni, arra azért akaratlanul is kicsúszik az ajkaim között egy sóhaj.
- Nézd, én nem foglak győzködni, elég, ha csak arra gondolsz, hogy mihez kezdenél itt tök egyedül – nézek rá, lehet, hogy egy kicsit szúrósabban, mint kellene, de így, hogy ki is mondta, hogy abszolút leszar konkrétan, kicsit bepipultam.
A gonosz manós megjegyzése ugyan már visszahoz egy kis vidámságot az arcomra is, és mikor már mosolyba futnának az ajkaim, olyan igazi, „gonosz manós” nevetést hallatok, amin aztán rendesen is elkezdek röhögni. Jó ég. A végére én is teljesen becsavarodok.
Mikor pedig áttérünk a Coelho könyvre, egészen más vizekre evezünk. Hatással van rám is, na de rá még inkább, ahogy látom, habár nagyon igyekszik erre rácáfolni, mégsem annyira sikerül neki.
Biztos vagyok benne, hogy Brianára gondolt, míg olvastam neki a regényt, még akkor is, ha azt mondja, hogy konkrétan nem gondolt senkire. Jaj már. A hitetlenkedésemnek hangot adva egy halk sóhajjal meg is forgatom a szemem, majd visszanézek rá.
- Oké – mondok ennyit, de ebben az egy szóban nagyon nem a beleegyezés van benne, hanem inkább az, hogy úgysem hiszem el, amit mond. Inkább felvezetem neki a tervet, ami már régóta megfogalmazódott bennem, de egyelőre nem konkretizálom, csak megnézem, mi a reakciója rá, és egészen meglepő. Egészen pozitív.
- El – mondom, majd egy újabb korty után előre dőlök, leteszem az asztalra a poharat és a térdemre támaszkodva úgy is maradok és az arcát fürkészem. Látszik rajta, hogy türelmetlen és hogy most tényleg felkeltettem a kíváncsiságát. Talán most. Bennem is felpezsdül az izgalom és a remény. – Szóval, ha kicsit megpróbálnád elengedni magad és nem rögtön stop táblát lengetni, ha más nő elkezd veled flörtölni... most legyen ez a más nő: jelen helyzetben én. És ha ezt engeded, belemész, nem azzal ostorozod magad, hogy nem szabad, hanem engedsz a vágynak, akkor a feleséged képe egyre csak halványodni fog – vezetem fel a témát úgy, hogy folyamatosan rajta tartom a tekintetem. – Én itt, becsület szavamat adom neked, hogy ha azt mondod, hogy sok, akkor azonnal megállok, szóval a teljes irányítás a te kezedben van – hangsúlyozom. – Csak vágykeltés. Nincs szex. – Ha ettől tartana.

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

A hangulatváltozásaim manapság olyan szédítő iramban követik egymást, hogy én se tudok kiigazodni magamon. És ez nem a jó és a rossz közötti állandó váltakozást jelenti, hanem inkább a rossz és a még rosszabb, ami olykor elviselhetetlenbe csap. A pszichológus szerint ez persze normális, legalábbis ha valakit mániás depresszióval kezelnek, de úgy igazán és teljesen őszintén szólva, marhára nem érdekel, hogy mit gondol. Mit tudhat ő erről az egészről? Attól, hogy néhány évig könyveket bújt, és meghallgatott jó pár előadást, még nem fogja átérezni a problémámat. És egy szanatóriumban ne dumáljon arról, hogy mi a normális. Itt minden az.
Amint hangosan is meghallom a saját szavaim, meg is bánom, hogy kimondtam: már én sem tudom, hogy milyen vagyok… milyen béna szöveg. Amíg valaki nem érzi a saját bőrén, úgysem tudja, hogy mit jelent. A hajamba túrok, és egy nagyobb tincset megmarkolva ott is marad a kezem, ahogy a fotelban fekszem, a semmibe révedve, és feszülten azon töprengek, hogy semminek semmi értelme, ami viszont kurvára idegesítő. Néha fel tudnék robbanni ettől az érzéstől.
Előcsalogatja? Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi az oka, de valamiért elcsodálkozom ezen a kijelentésen. Annyira evidens és természetes a szájából, de… valóban az lenne? Miért csinálja? Nem értem az indítékát, és azt sem szívesen vallom be, hogy valamit megmozdított bennem ez a mondat, egy halvány kis melegség, ami olyan gyorsan el is tűnt, ahogy érkezett, de… érdekes. Nem is tudok rá mit mondani. Mintha egy részem nem akarná megakadályozni benne, egy másik, és sokkal dominánsabb viszont már csak a gondolatát is gyökeresen kitépné a fejemből.
- Ezt elég nehéz lesz tesztelni, ugyanis nem mesélek vicceket – jelentem ki határozottan, hogy érzékeltessem: nem kérdés, de a vonásaim nem annyira szigorúak, a gondolataimban jó néhány alkalom felrémlik, és a fogaimat végigszántom az alsó ajkamon, hogy még véletlenül se öltsön alakot a halvány mosolygási inger.
- Igen, lenne mit, épp csak semmi értelme teleírnom egy füzetet azt ismételgetve, hogy az élet egy nagy rakás szar, és mennyire hiányzik Brie. Kábé ezt a kettőt ismételgetném, nem túl változatosan – teszem hozzá, a szavaimat iróniával töltve, de attól nem gondolom kevésbé komolyan, épp csak az élét próbálom elvenni az ordító szánalmasságnak. De érzésem szerint, annyira ez sem sikerül.
Nos, igen, tíz év múlva valószínűleg sok mindent máshogy fogok látni. Bárcsak ott tartanék már. Vagy az is lehet, hogy egy elmegyógyintézetben fogok rostokolni, bár az a része igaz, hogy ebben az esetben is teljesen lényegtelenek lesznek a körülmények.
- Az kizárt, soha nem olvasnám vissza a naplóm – csípem az ujjaim közé az orrnyergem. – Élőben is épp elég elviselhetetlen vagyok. És te is – teszem hozzá néhány másodpercnyi habozás után. A hangomon talán érződik, hogy ezt most nem idegből, vagy sértegetési célzattal mondanom, inkább csak egy harmatnyi újabb provokáció. Már-már azt is mondhatnám, hogy a humor kedvéért, de gyorsan emlékeztetem magam, hogy nem szokásom az ilyesmi.
- Fogalmam sincs, hogy más hogy képes össze-vissza fecserészni, mintha teljesen mindegy lenne, hogy mit ír le. Pedig ez nem így van. Én nem tudok ennyire tiszteletlenül bánni a szöveggel. Kell, hogy legyen valami értelme, különben csak szemétből lesz több. Abból pedig már bőven elég, ami van – gondolkodom el a terápián hallott írásokon. A falra mászok tőlük. Néha már szó szerint kínzás számba megy, hogy kénytelen vagyok az összeset végighallgatni.
A kérdésemre olyan gyorsan rávágja, hogy „persze, ki nem?”, hogy egy másodpercre elcsodálkozom. Lehet, hogy csak az előítéleteim dominálnak, de az alapján a minimális ismeret alapján, amit az utóbbi egy hétben szereztem, én egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy érzett már komolyabban is valaki felé.
A jelenről beszélünk, persze… próbálom elengedni őt, nyilván, és valahogy túlesni ezen az időszakon, az agyam ezen dolgozik, de amint egy centivel is előrébb jutok, jön egy kéretlen látomás, vagy egy gyomorba hasítóan valóságos álom, és ismét ott vagyok, ahol a part szakad. Mintha minden egyes alkalommal apró darabjaimra tépne valami, valami, ami Brie-ből maradt, és ami vadul, foggal-körömmel ragaszkodik hozzám. Néha az az érzésem, hogy nem is én vagyok, aki nem képes elengedni őt. De ez csak még nagyobb őrültségnek hangzik, mint az eddigi elméleteim, pedig már azok miatt is itt kötöttem ki, szóval jobb, ha befogom a szám.
Mihez kezdenék itt tök egyedül? Halvány mozdulattal vállat vonok. Ki tudja. Nem tudok belegondolni. A gonosz kacaját hallva, összevont szemöldökkel pillantok fel rá, mintha csak ellenőrizni akarnám, hogy tényleg ő volt-e.
A néhány perces felolvasóestje után megint csak egy másik érzelmi-hangulati állapotban találom magam, a világ egészen beszűkült az általa olvasott történetre, és az ajkait elhagyó szavakra, amik bennem is elindítanak valamit. A gondolataimat annyira behálózza és magával ragadja, hogy későn fedezem fel: a testem is reagált a hallottakra. Amint realizálódik bennem, hogy mennyire beindított, megkísérlem elérni, hogy hagyja abba, másodszorra már-már kétségbeesetten próbálkozva, amit nyilván igyekszem palástolni előtte, de persze esze ágában sincs félbehagyni. Főleg, ha megérezte, hogy hatást váltott ki.
Azért, remélem, nem ilyen egyértelmű.
A szavai viszont könnyen és gyorsan lerombolják az erre irányuló reményeimet. Nem kellene, hogy zavarban legyek előtte, hiszen felnőtt emberek vagyunk, mégis, az hogy ilyen nyíltan kimondja, csak még jobban fokozza a kényelmetlenségemet – és ezzel együtt a feszültséget is.
Nem gondolkodok teljesen józanul, hagyom, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, ez egy hiba, aminek a tudatában vagyok, mégsem tudok mit tenni ellene, az akaratlan izgatottságom türelmetlenségbe hajszol, aminek hangot is adok. Kicsit úgy érzem, mintha szándékosan húzná az idegeimet, de ha van valami kézzelfogható, amit tehetek, akkor meg akarom tenni, én sem akarok benne ragadni ebben az állapotban, csak bökje már ki.
A tekintetem követi a kezében egyensúlyozó porospoharat az ajkáig, majd az asztalon koppanó üvegtalpat is. De mikor meghallom a szavait…
- Ne kérj lehetetlent, nem tudom elengedni magam – szakítom félbe, ahogy ezt kimondja, anélkül hogy felemelném a hangom, csak szimplán megingatom a fejem. Hogyan tudnám elengedni magam, mikor egész nap egy álló ideggörcs vagyok? Nem tudom befolyásolni. Akkor sem, ha akarom.
- Még csont részegen sem… – Csak nagyon nehezen, de erre alig volt példa. Aztán hagyom, hogy folytassa, próbálom kihámozni, hogy mire gondol.
- Mit értesz az alatt, hogy… engedek a vágynak? – vonom fel a szemöldököm ezen a homályosabb ponton, és felpillantok rá. Ha én irányítok, erre nem valószínű, hogy sor fog kerülni, már ha azt érti alatta, hogy le akarok feküdni vele, vagy bárki mással.
Nem akarok, a testem mégis bizsereg, az ölemen pedig még mindig kényelmetlenül szűk a nadrág. Jobb szeretném, ha hamar befejeznénk ezt a magas röptű társalgást, és végre kimozdulhatnék ebből a helyzetből. A tenyereimet összedörzsölöm, míg hallgatom, és amint kimondja a varázsszót: nincs szex, hozzáadva, hogy abszolút én irányítok, végül is, így hirtelen nem találok több ellenérvet.
- Szóval el akarsz csábítani, hogy ne und halálra magad idebent, és az sem zavar, ha előre leszögezzük, hogy nem fog sikerülni. Sőt, azt mondod, nem is akarod, hogy sikerüljön, hiszen végig az én kezemben hagyod a döntést. Ha azt mondom, nem, nincs vita, nincs csak azért is. És mellesleg még engem is meggyógyítasz vele? – összegzem, hallható szkepticizmussal, és egy kicsit a saját nyelvemre fordítva, de amin talán ő is meglepődik, hogy még nem utasítottam el.
Végül pár pillanatra elpillantok róla, majd ezt követően széttárom, majd összehúzom az ujjaim.
- Mit kell csinálnom? – érdeklődöm, hogy mégis hogy képzelte el, még én sem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez voltaképp már egy beleegyezés volt, vagy még csak a határmezsgyén egyensúlyozok, de a feltámadt kíváncsiság ezt a dilemmát most viszonylag könnyen maga mögé szorítja.

Lisette & Rhydian

Kicsit billegek a mérleg két oldalán, nem igazán tudom eldönteni, hogy jelenleg rossz vagy jó kedve van-e, bár mikor bejöttem, egész biztos, hogy inkább az előbbi volt, mostanra viszont már elbizonytalanodom, mintha némely pillanatban el akarna mosolyodni, de aztán mégsem teszi.
- Jól van, jól van – hagyom rá a hangomban merő iróniával hallhatóan, hogy nem szokott vicceket mesélni. Nem fogok leállni vele ezen vitatkozni, majd ha már éppen eléggé képes lesz feloldódni, akkor meglátjuk, hogy mesél-e vagy sem.
Mikor a naplóírásról elmondom a véleményem, végül is jó ötletnek tűnik, amit mondok.
- Egy ideig biztos. De mi lenne, ha ez a két dolog tiltólistára kerülne? – emelkedik meg a szemöldököm, miközben lepillantok rá. Jó ötletnek tűnik, de persze tudom, hogy éppen az lenne a cél, hogy kiírja magából a bánatát, a gyászt. Aztán nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el és szóljak közbe, mikor azt mondja, hogy elég elviselhetetlen élőben is.
- Hát igen, azt nagyon jól tudom már – vágok közbe, de ahogy folytatja, csak kiszélesedik az előbbi vigyorom. – Ha-ha. – Na jó, ez valóban jó volt, egész jól célba talált vele. Még el is ismerem magamban, hogy valóban van benne valami, tényleg elviselhetetlen vagyok néha, ezt már többektől is megkaptam az életem során, de volt olyan helyzet, amikor én magam vágtam a saját fejemhez.
Az viszont roppant érdekes, amit mond a terápiás naplókról, hogy komoly arckifejezéssel bámulok magam elé. Ez elég tiszteletreméltó, hogy felesleges és hülye dolgokat nem akar a papírra vetni.
- Ezért vagy író és ők ezért nem – foglalom össze röviden a tényállást. Mondjuk elhiszem, hogy elég idegesítő lehet hallgatni más gondját-baját, én legalábbis tuti nem bírnám. Mármint ha már ez a feladat, akkor miért nem négyszemközt ejtik meg? Miért kell kiscsoportosan végig hallgatni mindenki szarját?
Kissé én is meglepődöm, amilyen hamar rávágom a kérdésre, hogy hogyne lettem volna szerelmes? Mint aki vagy mindenképp el akarja hessegetni a fejében a kételyeket vagy inkább a sajátjában, de jobban belegondolva... lehet, hogy tényleg az utóbbiról van szó. És ez most szöget üt a fejembe, főleg ahogy ő írja le, hogy mit is érzett Brie iránt. De most nincs időm ezen gondolkodni.
Mikor feltör belőlem a gonosz kacaj, olyan arckifejezéssel mered rám hirtelen, hogy én is összevonom a szemöldököm. Most nem tudom, ezzel a tekintettel gyilkolni akart-e vagy csak teljesen hülyének nézett?!
Mikor másodszorra fogok bele a részletbe, már-már biztos vagyok benne, hogy azért próbált leállítani, mert mégsem hagyják hidegen ez esetben éppen a szavak. Hm. Nocsak. Mikor pedig már ott tartunk, hogy konkretizálhatom neki a javaslatomat, megpillantom a fényt az alagút végén. Már ez is óriási haladás, noha először nem annyira hiszem el, hogy majd bele fog menni az ajánlatba, éppen ezért próbálok elég érthetően fogalmazni neki, minden egyes kételyre kitérve.
- Ez nem lehetetlen, és nem is azt kérem, hogy rögtön vágd magad hanyatt mindenféle aggodalom nélkül – magyarázom neki, mikor rögtön megpróbál megfogni valamivel. Oké, tudom, hogy ez nem lesz egyszerű mutatvány, de ha belemegy, azzal már átlépünk egy olyan képzeletbeli vonalat, amit kis idővel ezelőtt még nemhogy nem gondoltam volna, de egészen kilátástalannak látszott.
- Hát kezdetben azt, hogy nem állítasz le mindenféle indítványozást élből. És mondjuk, hogy nem mondod azt, hogy teljesen hidegen hagy valami, amikor nyilvánvalóan... – pillantok rá elég jelentőségteljes tekintettel. - ... nem így van – mosolyodom el halványan.
Ahogy pedig tovább magyarázom neki a dolgot, és szerintem... kimondom a varázsszót -legalábbis ahogy érzékelem-, máris átfordítja a saját nyelvére a szöveget, ami ha nem is teljesen, de egészen hasonlóra sikerül. Ahogy beszél, azalatt szépen lassan bólogatok neki, majd mikor a végére ér, meg is szólalok.
- Igen, akár így is fogalmazhatunk. – Persze. Nem fog sikerülni. Ezt ő se gondolja komolyan? Mindegy, végtére is nyugodtan gondolhatja ezt, az már maga a csoda, hogy nem utasított el rögtön egy szánalmas arckifejezéssel.
A kérdésére csak lágyan vállat vonok, és körülnézek a helységben, amire máris támad egy ötletem.
- Ez a lényeg. Semmit nem kell. Mondjuk nincs kedved beülni a jacuzziba velem? – bökök felé, aztán oda is sétálok a kialakított, lefedett kis medencéhez, hogy kinyithassam a fedelét és beindíthassam. – Ez végül is egészen sokat takar – mosolyodom el vállat vonva célozva ezzel arra is, hogy nem feltétlen kell egymás testén legeltetni a szemünket, de úgy is értheti, hogy jobb neki is, mert most mindketten tudjuk, hogy beindult, még ha annyira próbálta tagadni is.

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

Nem értem, hova akar kilyukadni a tiltólistával. – Naplózzam le, hogy érzem magam, és mi jár a fejemben, de az igazságot inkább cenzúrázzam?
Egy így hangosan kimondva sem lett sokkal logikusabb.
Vállat vonok. Majd vonakodva hozzáteszem.
- Most is tiltólistán van. – Nem írok, nem szoktam beszélni róla, és igyekszem lefoglalni a gondolataim. Amennyire lehet. Más kérdés, hogy mindenről eszembe jut, de mióta felfogtam, hogy egy szanatóriumban ücsörgök, és elég rossz irányba haladnak a dolgok, még jobban igyekszem nem belesüppedni. Tényleg. Még ha nem is látszik eléggé. A jelenlegi állapottól ugyanis csak egyetlen rosszabbat tudok elképzelni: a mentális problémákat. Baromira félek tőle, mert világosan mutatkoznak jelei, akkor is, ha senki nem veszi komolyan. Egyedül vagyok vele. Miközben minden egyes nappal közelebb sodródom hozzá néhány centivel. Az itteni kezelések eddig nem mondhatnám, hogy hoztak volna bármi eredményt.
Újra Lisre emelem a tekintetem. Még enyhén ködös, és félig az előbbi gondolatmenetben járok, de a mímelt nevetése kizökkent. Beletelik néhány másodpercbe, mire rájövök, hogy azon vigyorog, amit én mondtam. Azon, hogy éppoly elviselhetetlenek vagyunk mind a ketten, itt mégis arra kényszerülünk, hogy kibírjuk egymást valahogy. Rajta érzem egyedül, hogy néha… olyan mintha hinne is nekem, mintha kicsit értené, de sosem tudom eldönteni, mikor beszél komolyan. Sosem fogok rájönni, hogy ki ő valójában, valahogy az az érzésem.
- Na, igen… – ebben kivételesen teljesen igazat adok. – De épp ezért, mert író vagyok, mindenki csak még jobban meglepődik, hogy hogy lehet, hogy nem akarom kiírni magamból a dolgokat. Nem akartam elárulni, hogy az vagyok, de az egyik nő felismert a csoportban... Várj. Te honnan tudtad? – vonom össze hirtelen a szemöldököm, mert erre most valamiért képtelen vagyok visszaemlékezni. Teljesen kizárt, hogy én mondtam. Ugye? Nem emlékszem, de egyáltalán nem nézem ki magamból.
Ahogy a születőben lévő egyezségünk felé araszolunk, azért vannak olyan pontok, ahol igenis meccselni kell érte. Legalábbis amiket egyáltalán nem tudok elképzeli, hogy mégis hogy gondol.
- Akkor mit jelent, hogy engedjem el magam? – tárom szét a kezeim, mint aki tényleg nem érti, hogy az ő szótárában ez mit jelent. De jelenleg valahogy eljutottam oda, hogy elméletben, csakis elméletben, beadjam a derekam. Ha tényleg tud megoldást, olyat, ami esetleg működhet, talán a bor, talán a kétségbeesett helyzetem, vagy talán épp az a nyavalyás könyv az oka, de égek a vágytól, hogy tegyek valamit. Nem várhatom ölbe tett kézzel, míg telesen megőrülök.
- Jó – vágom rá, mikor arról beszél: ne utasítsak el mindent élből, oké, ez valamilyen szinten jogos, be kell látnom, még ha nehéz is, főleg az, hogy rászánjam magam a társaságra. A mondat második része viszont egy kissé megakaszt. Ezek szerint rájött volna, hogy… Megforgatom a szemem és egy lemondó sóhaj kíséretében elpillantok róla. Nagyon jó. Erre úgysem tudok mit mondani. Én tényleg azt hittem, hogy minden hidegen hagy, és szívesebben is maradtam volna meg ennél a hitnél, fogalmam sincs, hogy mi történt az előbb... mit művelt az agyammal, de nem tudom letagadni, hogy igazi vágyat ébresztett bennem, pedig hozzám sem ért, és még a szemem is csukva volt. Nem gondoltam se rá, se Brie-re igazán, egyszerűen csak... én se értem.
Rábólint az összefoglalómra, ettől függetlenül még mindig úgy gondolom, hogy teljesen képtelenség ez az egész. Másrészről, ha nem csinálok semmit, az biztos út a pokolba. Ha pedig a kettő között kell választanom…
A jacuzzi említésére automatikusan a medence felé pillantok. Nem szólok semmit, csak figyelem, ahogy a tiltakozásom hiányában máris életre leheli. Nem vagyok biztos benne, hogy a takarást hogy érti, de…
- Az száz százalék, hogy nem ülök be veled még egyszer meztelenül sehová. Ha nincs fürdőruha, akkor felejtős a program – szögezem le rögtön az első feltételt. A tóban megtanultam a leckét, nem vagyok hajlandó repetázni belőle. Mellesleg, én sem bánnám, ha gyorsan átugrana érte, addig nekem is lenne mit rendbe szednem magamon.
- Tíz perc múlva a medencében? – ajánlom fel kompromisszumként.

Lisette & Rhydian

Ahogy hangosan kimondja, amit az előbb a naplóval kapcsolatban kifejtettem neki, valóban nem hangzik túl logikusnak. Végül is én is csak valami megoldást próbálok neki találni, franc se tudja, miért, hirtelen ötlet, de ez így tényleg nehéz. Már a kettőt összehozni. Aprót rándul a vállam, erre nincs épkézláb ötletem, az pedig, hogy most is tiltólistán van, fogalmam sincs már, hogy jó-e vagy sem, ahogy néha azon is elgondolkodom, hogy jót vagy rosszat akarok neki tulajdonképp. Az eredeti terv szerint szinten kell tartsam az érzést nála, hogy még nincs teljesen jól, mielőtt idő előtt haza akarna menni. Igazából ezen a ponton még nem annyira hiszi el, hogy javulna, és szerintem sem nagyon afelé ível az állapota, szóval maradhatok annál a stratégiánál, hogy egy kicsit felfelé haladjunk. Amúgy is ráfér már.
- Ó, akkor már csak az őrült Rhydian Leconte rajongók hiányoznak innen és teljes lenne a nyugalmad – mosolyodom el. Tényleg ennyire ismert lenne? Basszus, nekem meg fogalmam sem volt addig róla, míg Brie nem halt meg, hogy milyen férjet kaparintott magának ez a... Briana. – Én? Hát hogyhogy honnan? – kérdezek vissza, ezzel egy kis gondolkodási időt nyerve, mert hirtelen én sem tudom, mit mondhatnék erre. – Olvasom a könyveidet. – Viszont ez a kijelentés sehogy sem helyénvaló, és ha emlékszik a múltkorira, mikor mondtam neki, hogy majd el fogom olvasni a könyveit, akkor ő is tudni fogja, hogy most ferdítettem, így inkább javítok is. – Említetted még a múltkor, hogy ezzel foglalkozol, meg a belsőépítészettel – mosolyodom el. Ugyan ezt most én magam sem tudom, hogy szóba került-e köztünk vagy sem, de inkább nem, mint igen. Ő viszont szerintem annyira össze van zavarodva néha a társaságomban, hogy úgysem emlékszik száz százalékra, hogy így volt-e?
Mikor bejöttem ma hozzá, nem gondoltam, hogy majd ennyire jó hatással lesz rá a Coelho könyv, hogy még az egyezségbe is belemegy. Tulajdonképp azt sem gondoltam, hogy majd pár sornál többet képes leszek neki felolvasni, erre sikerült. Oké, kicsit vonakodva ugyan és ellenkezések közepette, de ez is megvan! Az viszont tényleg totálisan meglep, hogy hajlik az ajánlatom felé és nem utasít el rögtön mindenféle mondvacsinált indokkal.
A kérdésére aztán rögtön jön is a válasz, amire egy rövidke „jó” a reakció, ami ugyan kurta, de számomra elég. Majd meglátjuk, hogy a gyakorlatban hogy fog ez működni nála, mert azért azt nem állítom, hogy nem lesz a kezdet döcögős, de ha emlékeztetem erre a kis alkura, akkor remélhetőleg jobban enged majd.
A jacuzzi jó ötletnek tűnik, ám kis hatásszünet után máris jön az első kitétel. Széles mosolyra húzódik a szám.
- Eszemben sem volt fürdőruha nélkül beülni veled a jacuzziba – teszek úgy kicsit, mint aki tényleg felháborodik a feltevésen és ezzel együtt meg is nyugtatom, hisz épp ez a lényeg, hogy az elején nagyon is bizonyítanom kell neki, hogy tényleg a kezében van az irányítás. Legalábbis azt kell, hogy higgye.
- Elég lesz a tíz perc? – kérdezem ártatlanul, mert hát... nem tudom, mit akar a tíz perc alatt, de khm. Na jó, abbahagyom. – Oké, tíz perc – vágom rá végül, miután hátat fordítottam neki és kislisszanok az ajtón.
Tíz percen kicsit túl, de nem sokkal vissza is érek, majd miután becsuktam az ajtót rögtön be is zárom magam után az ajtót. Nem hiányzik, hogy valaki véletlenül pont most akarjon Rhydtől valamit vagy éppen engem keressen és ránk nyisson, miközben a jacuzziban ücsörgök vele. Francnak sincs kedve felesleges magyarázkodásokba bocsátkozni.
- Na, van rajtad fürdőgatya? – érdeklődöm, miközben tekintetem rá vándorol a medencében és a kanapé szélére teszem le a pólóm, meg a nadrágom, miután kibújtam belőle. – Nagyon remélem, hogy nem akarsz átverni és teljesen tudatlanul ücsörgöm majd ott melletted fürdőruhában – emelkedik meg a szemöldököm, ahogy belépek a vízbe és egy apró mosoly jelenik meg a szám sarkában. Hát ezt már most nagyon élvezem.

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

Ettől függetlenül értem, hogy milyen szándék vezérli: próbálkozik, ötletel; azon dolgozik, hogy mivel járna a kedvemben, és hogy mivel segítene a helyzeten, még ha egy jó adag öncélú unaloműzéssel is keveredik, nyilvánvalóan, de ez talán megbocsátható. Akkor is hálásnak kéne lennem érte, ami egyáltalán nem szívesen vagyok.
A rajongókra vonatkozó megjegyzésén az én ajkaim is egy nagyon halvány félmosolyra húzódnak, ahogy belegondolok, és félig megingatva, félig lemondóan oldalra billentem a fejem, hát, az tényleg nem hiányzik. Szeretem az olvasóimat, és mindig feltöltött, ahányszor csak találkoztam velük, de a baleset óta előlük is teljesen elzárkóztam, nem tudnék kedvesen bánni velük, és nem lennék képes fogadni a részvétnyilvánításukat, kommentjeiket… sajnálatukat. Az okoskodó, kéretlen tanácsokat. A kiadó intézi most az ezzel kapcsolatos hivatalos ügyeimet.
Nem tehetek róla, de ez a megfogalmazás: „őrült rajongók”, kellemetlen borzongást küld végig a gerincemen. Úgy látszik, már teljesen a tudatalattimba itta magát ez a szó, és a hideg is kiráz tőle, akárhányszor meghallom, a kontextustól teljesen függetlenül.
- Annyira azért nem vagyok ismert. Hogy Mrs. Pierce rám ismert, és olvasta a könyveimet, az inkább csak a véletlen műve. És annyira nem is örülök neki. – Ezzel azt próbálom alátámasztani, leginkább talán csak a saját magam megnyugtatására, hogy idebent szerencsére nem fenyeget az a veszély, hogy bárki is üldözőbe vegyen a rajongásával. Bár Pierce szemei néha tényleg ijesztően csillognak, amikor hozzám beszél, nem esik nehezemre figyelmen kívül hagyni.
Az viszont hirtelen nem rémlik, hogy ő honnan is tudja voltaképp, hogy mi a másodlagos foglalkozásom. Az űrlapokra mindig csak a belsőépítészt írom, ha kérik, az írót soha, ide is ki kellett töltenem néhány adatlapot, de sehol nem tettem róla említést, erre határozottan emlékszem.
A meghökkent kérdésére könnyedén válaszolok.
- Hivatalos környezetben nem szoktam elárulni, és nem is írtam be sehová. – Bárhonnan is nézzük, egy orvosi szanatórium abszolút annak számít. És nem is voltam olyan közlékeny, amikor megérkeztem.
Cseppet sem örülök neki, hogy olvassa a könyveimet, de ha így is van, maximum azóta, hogy a múltkor nyíltan ígéretet tett róla, szóval ez még nem magyarázat, de mielőtt ezt megjegyezhetném, folytatja. Mégis elmondtam volna? Az bevallom, már homályosabb, hogy mi került szóba köztünk és mi nem, pláne a súlyosan részeg éjszakákon, mint mondjuk a tónál is voltam, vagy épp a szobafogságom előestéjén; arra emlékszem, hogy beszélgettünk az írásról, de hogy hogyan is jött fel a téma, vagy ki hozta fel, arra bárhogy próbálok, egyáltalán nem. Pedig általában jó a memóriám.
- Hát, akkor elég hülye voltam – vonom le a tanulságot. – De azt hittem, csak viccből mondod, hogy elolvasod őket. Igazán nem szükséges. Csak üres filozofálás. Öt oldal után borzalmasan unni fogod – teszek meg minden tőlem telhetőt, hogy feltűnésmentesen, de minél jobban lebeszéljem róla. Magam sem tudom megindokolni, hogy miért ódzkodom ennyire tőle, de valahogy… így hogy ennyire össze vagyunk zárva, és ennyire igyekszem minél távolabb tartani magamtól, úgy érezném, teljesen lemeztelenednék előtte. Aminek már a gondolata is kissé zavarba hoz.
Az este viszont olyan fordulatot vesz, amire én se számítok. Nehezen magyarázom a saját reakcióimat, és ugyanennyire nehezen tudok tisztán gondolkodni tőlük, de két érzés pillanatnyilag nagyon felerősödik bennem: az egyik a felismerés, hogy nem bízhatom magam csakis a szanatóriumra, nekem is tennem kell valamit, hogy megakadályozzam a saját becsavarodásom, és az sem ártana, ha az eddiginél valamivel hatékonyabb lennék. A másik pedig az elhatározásomat követő sürgetően erős vágy, hogy most azonnal fogjak is neki. Mintha attól félnék, hogy ha nem teszem, akkor a késztetés épp olyan hamar elmúlik, ahogy jött, és pillanatok alatt visszasüppedek a teljes passzivitásba.
A beszélgetés során, további ingerek hiányában a nemrég felébresztett izgalmam szerencsére fokozatosan alábbhagyott. Nem annyira értem az egészet, ilyesmi korábban azért nem fordult elő, de nem is akarom ezt most elemezgetni, jobb, ha inkább a gondolataimból is kiűzöm. Hogy észrevette, annak szintén nem örülök, de most már nem tudok mit csinálni vele. Próbálom minél elegánsabban viselni.
A jacuzzis ötletét latolgatom, és végül arra jutok, hogy ettől maximum csak extrémebb javaslatokra számíthatok, legalábbis a múltkori szökésünkre alapozva. Mióta itt vagyok, nem is használtam a medencét, pedig alapvetően én is szeretem áztatni magam. Talán még jól is esne most.
Az óvatosságot azért teljesen nem engedem le, ismerem már, ravasz, mint a róka.
- Ha-ha – ironizálok ezúttal én, amikor lecsapja a labdát, és úgy tesz, mintha egyedül az én fejemben fordult volna meg a gondolat, mellesleg teljesen érthetetlen módon. Na, persze. De azért az megnyugtató, hogy erősködés és kiskapukeresés helyett inkább csak próbál viccet csinálni belőle.
- Ez megnyugtató. – Hogy mire érti pontosan, hogy elég lesz-e a tíz perc, azon pár másodpercre elgondolkodom, de… halvány fogalmam sincs. Az arcom talán el is árulja. Azért mondtam ennyit, hogy legyen kényelmesen ideje visszamenni, átöltözni, és újra visszasétálni, bár az az érzésem, hogy ő valami egész másra gondolhatott, de aztán olyan gyorsan rávágja, hogy oké, már itt sincs, hogy szükségtelen tovább ragozni.
Én addig lezuhanyozom, most is váltó zuhannyal, a hideg egészen felfrissít, mire vacogva kilépek, és megtörlöm az arcom. Töltök még egy pohár bort, de aztán úgy döntök, hogy inkább az egész üveget odaviszem. Lis poharát is odakészítem a magamnak szánt saroktól a lehető legtávolabb eső helyre, újra nem töltöm, mert még mindig van benne egy kicsi.
Aztán beülök. Fürdőnadrágom továbbra sincs, ezt talán már akkor említettem, mikor a tóhoz invitált, ha az ember szanatóriumba készül, nem ez az első, amit sebtében bepakol, habár arra gondolhattam volna, hogy úszni lesz lehetőségem, egyáltalán nem volt eszemben. Szóval beérem egy fekete boxeralsóval.
Ahogy belép, elégedetten nyugtázom, hogy bezárja az ajtót, aztán szándékosan nem nézek oda, mikor vetkőzni kezd, nem mintha számítana, de jobb ez így.
- Megnyugtathatlak. És örömmel látom, hogy rajtad is – fordulok immár felé, ahogy a jacuzzi széléhez ér, és ő is óvatosan beleereszkedik. Akaratlanul is a tavas emlékeket erősíti fel ez a helyzet, mintha csak dejavum lenne, pedig a legkevésbé mondhatnám el róluk, hogy kellemesek voltak. De hiába akarom inkább az egész estét nyomtalanul kitörölni, annyira makacsul ragaszkodik a létezéshez, hogy mindig vissza-visszatéved valahogy a gondolatom. Mintha most is arra célozgatnék, ami nyilván így van, pedig egyáltalán nem kellene.
- Az átverés nem az én szokásom. - Ahogy ezt sem lenne feltétlen szükséges, de nem tudom megállni, hogy ne tegyem hozzá. A borom után nyúlok, és rápillantok, már ha tényleg az ellenkező oldalra ült, ahová a poharával sugalltam.

Lisette & Rhydian

Tényleg nagyon érdekes ez az elmélkedés, hogy pár pillanatra elgondolkodom azon, mit is akarok ettől az egésztől, és a legfontosabb, melyik irányba is haladok? De végül is, azt hiszem jó felé, hiszen esze ágában sincs még hazakéredzkedni, de ezzel szemben valahogy mégis már egész jól elérem, hogy ne küldjön rögtön ki a lakosztályából.
- Igen, tudom, hogy nem, különben ugyebár dekoltázs-autogram is szóba jöhetne, azt pedig a múltkor mondtad, hogy nem szokásod ilyet osztogatni – vonok vállat széles mosollyal. – Bár ki tudja, talán Mrs. Pierce lesz az első. Ezen a helyen bármi megtörténhet – viccelődök, bár fogalmam sincs, ki az a Mrs. Pierce és nyilvánvalóan nem fog dekoltázs aláírást kérni Rhydtől.
Pár pillanatra ugyan megakaszt a kérdése, hogy honnan tudom, hogy író, de úgy vagyok vele, hogy úgysem emlékszik tisztán már mit mondott, és mit nem, és az az igazság, hogy én sem annyira vagyok tisztában vele, hogy beszéltünk-e erről vagy hogy akkor hogy is jött szóba?
Mindenesetre, mikor újra próbál lebeszélni arról, hogy érdemes-e olvasni a könyveit, halkan nevetek fel.
- Ugye nem te marketingeled az írásaidat? – Mert ha igen, akkor nem lehet túl sok eladott példánya, bár gondolom most tényleg csak ezért mondja vagy... – Vagy nem nézek ki olyan műveltnek, mint aki bírja a filozófiát? – érdeklődöm megemelkedett szemöldökkel, ahogy felé pillantok. Igaz, nem mindig van hozzá türelmem, de néha egész jól el tudok merülni egy-egy témában, aminek mély tartalma van.
- Pedig egyébként már a tizenhatodik oldalnál járok, és még mindig nem unom – ferdítek, egyelőre még nem vettem a kezembe egyik könyvet sem, pedig megszereztem már kettőt, csak el kéne kezdeni. Az időm és az energiám viszont most egyelőre nem ott koncentrálódik, hanem sokkal inkább rajta, most például éppen azon, hogy elhitessem vele, Coelho nem is olyan rossz író, mellesleg van ezzel célom is, amit azt hiszem, sikerült úgy belecsempészni, hogy sikeres is legyen és el is érjem. Azt hiszem, végre rájött, hogy javulni nem lehet úgy, hogy csak én teszek erőfeszítést, hanem neki is hajlandóságot kell mutatnia... még ha ez nem is egy megszokott kezelési módszer, amit én képviselek és elképzelhető, hogy ha valaki meghallaná, rögtön kétféle kimenetele lehetne. Az egyik, hogy azt mondja, ez hülyeség, így nem lehet sem gyászolni, sem felejteni, a másik pedig aki nem volt ennyire belebolondulva a feleségébe, hogy bármikor, önkényesen, szíves örömest bevonul egy olyan helyre, ahol egy ilyen ápolónővel lehet összezárva, mint én. Nyilván minden férfi, aki nem veszítette el a feleségét, ezt mondja, hogy ezt hülyeség még nemhogy elutasítani, de átgondolni is.
A jacuzzi jól esne nekem is, szerintem rá is ráfér, azért javaslom ezt a programot, amikor viszont rögtön azzal jön, hogy nem meztelenül fogunk oda beülni, úgy teszek, mintha nekem meg sem fordult volna az eszemben. Egyébként most tényleg nem.
- Más egyébként épp az ellenkező kikötést tenné. A meztelen nők nem harapnak – jegyzem meg mellékesen, aztán el is távozom a fürdőruhámért, amit tényleg majdnem tíz perc alatt meg is találok és magamra is kapok és vissza is térek.
Nem kerüli el a figyelmem a medence szélére helyezett borospohár, gondolom nem akarja, hogy mellé üljek közvetlenül. Komolyan, szerintem ez a pasi fél a nőktől. Egye-fene, ott foglalok helyet, ahová az úr kéri.
- Huh – kapok a mellkasomhoz, mintha tényleg megnyugodnék. – Most ezzel arra akarsz célozni, hogy talán az én szokásom lenne? – kérdezem, miközben én is a pohárba kortyolok és kinyújtom a lábaimat.
- Egyébként csak kérdezem, hogy miben lenne más, ha most nem lenne rajtunk fürdőruha? – elmélkedem hangosan, merthogy ahogy pezseg a víz, tényleg semmit nem látni alá. Persze tudom, vagyis jobban mondva sejtem, hogy a tavas jelenet miatt nem, vagy... – Ha nem történt volna meg a tavas este, akkor belemennél?

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

A dekoltázs-aláírás újabb említésére felvonom a szemöldököm, és rosszallóan nézek rá, de nem feccölök bele olyan sok energiát, inkább csak másodpercek kérdése az egész. – Ez nem túl megnyugtató – morgom végül az orrom alatt egy rövid sóhaj kíséretében. De tulajdonképpen, rá kell jönnöm, hogy igaza van: nincs kimondva, hogy ez egy elmegyógyintézet, és klasszikus értelemben nem is az, az itteniek nem teljesen őrültek, még, de mindenkit mentális zavarokkal kezelnek, és egy ilyen helyen tényleg bármi megtörténhet. Engem pedig a frász kerülget még a gondolatától is. Nyugtalanná tesz. Amit a pillantásom valószínűleg el is árul. Még ha ezt tulajdonképpen viccnek szánta is, a lényegre jól rámutatott.
Biztos az egyik részegebb napomon árultam el neki, hogy mivel is foglalkozom, azért nem emlékszem rá. De írói mivoltomat teljesen meghazudtolva, most valahogy sokkal inkább arra vágyom, hogy kézbe se vegye az írásaimat. A marketinges kérdésre azért nem tudok elfojtani egy mosolyt.
- Biztos, hogy szeretnéd, hogy erre válaszoljak? – ragad az arcomon még egy kicsit, szemtelenség ide vagy oda, nehéz kihagyni. Nem akarom megsérteni, de azok után, amit olykor művel velem, néha nekem is jól esik piszkálni egy kicsit. Egyébként félig valós a kétely, nem tűnik annyira filozófiai beállítottságúnak. A hatásszünet után azért hozzáteszem:
- Nem ezt mondtam, csak… inkább megkímélnélek a csalódástól. És a kidobott időt másra is fordíthatnád. Ismerlek már annyira, hogy nem tetszene, más célcsoportnak írtam – magyarázom inkább erről az oldalról. De hogy máris belekezdett valamelyikbe, egy pillanatra lefagyasztja a mimikámat. Jaj, ne már. Hát sehogy sem kerülhetem el?
Úgy tűnik, azt sem, hogy végül mégis alávessem magam a sajátos kezelési módszereinek. Legalábbis ő így nevezi azt, hogy szórakozni szeretne. Nehezem hiszem el, hogy nem erre megy ki a játék, de halvány logika azért van benne, ahogy előadja. Vagy csak én vagyok teljesen hülye, hogy mégis belementem.
Ahogy azzal kezd példálózni, hogy más mennyivel logikusabb döntéseket hozna a helyemben, mielőtt felbosszantanám magam, inkább vállat vonok. – Akkor miért nem mással jacuzzizol?
Miután kimegy, és van egy kis időm átgondolni, mire is készülünk, kételkedem benne, hogy valóban jó döntést hoztam, de most már magamból csinálnék hülyét, ha mire visszajön, meggondolnám magam. És arra is emlékszem, hogy abban a pillanatban, amikor rábólintottam, épp ezt akartam elkerülni. Tudom, hogy szükséges valamit tennem, talán igaza lenne, és épp ez az?
Mire visszatér, már bele is ereszkedtem a vízbe.
- Szabadon értelmezhető – térek ki a konkrét válasz alól, de igen, nyilván arra céloztam, hogy ő azért nem mindig játszott olyan tisztán, mondjuk, mikor ártatlan programnak beállítva, lehívott úszkálni egy kicsit, azonban se beszélni nem akarok róla, se konkrétan megvádolni, és ezért beszélni róla, így inkább rá bízom, mit gondol.
Az újabb kérdésre ránézek. Félig úgy, hogy jól hallok-e, tényleg ennyire nem érti?
- Nem tudom, milyen betegeid voltak eddig, de általában azért szorult egy kis szemérem az emberekbe, és nem olyan gyakori, hogy meztelenül fürdőznek, komplett idegenekkel. Hacsak nem egy egészen konkrét cél vezérli őket. – Ezt elismerem, de mindketten tudjuk, hogy engem nem vezérel, úgy vélem, egészen érthető okok miatt.
Hogy miben lenne más? Persze, ha a víz alatt marad, akkor annyira úgysem látszódna semmi, de a gondolat azért akkor is elég motoszkáló, akár akarjuk, akár sem. Nem beszélve arról, hogy ha egy kicsit is feljebb ül, már egészen más a helyzet, ő pedig nem épp az az egy helyben megülős fajta.
- Vagy azt szeretnéd, hogy azt mondjam: nem akarom, hogy akár gondolat szintjén is kísértésbe hozz? – Még ha nem is akarok tőle semmit, azt azért valószínűleg nehéz lenne figyelmen kívül hagynom, ha fedetlen keblekkel izeg-mozog előttem, erről pedig eszembe jut az előbbi, könyvbeli jelenet, és inkább a bor felé pillantok, hogy kézbe vegyem, és ne ezen járjon az agyam. Inkább én is kérdezek.
- És neked? Miben lenne más? – Ha egyszer arra akar kilyukadni, hogy nem sok a különbség. Nem értem, őt mért zavarja annyira.
- Nem – válaszolok egyszerűen a tavas kérdésre. – Az egyetemen bőven kiéltem az exhibicionista hajlamaimat. – Hat év volt, nem olyan rövid idő, pláne nem Cameron társaságában, minden őrültségben benne voltunk, ezerrel csajoztunk, és ha egy lány csak halvány említésképp is felhozta volna, hogy meztelenül akar fürdőzni velünk, egy fél pillanatig nem gondolkodtunk volna. – Azóta felnőttem. És Brie is teljesen más volt ilyen téren. Rájöttem, hogy van, ami értékesebb, mint hogy állandóan a farkam után menjek.
Nem is tudom, miért árulom el ezeket neki, a bor talán megint egy kicsit közlékenyebbé tett, vagy az, hogy tulajdonképpen nem is annyira kellemetlen ez a szituáció. A víz tényleg mindig is ellazított egy kicsit, el is felejtettem, hogy voltaképp mennyire szeretem. Mindenről elfelejtettem. Érdekes, hogy ilyenkor mennyire beszűkül az ember. El sem tudja képzelni, hogy valami, ami korábban örömöt okozott, most is működhet. Magamtól biztos nem kezdtem volna jacuzzizni, hiába böki ki a szemem nap mint nap.

Lisette & Rhydian

Nagyon tiszteletreméltó, hogy ennyire próbál lebeszélni a könyveinek az olvasásáról, de így már egész biztos vagyok benne, hogy a kezembe fogom venni legalább az egyiket. Már csak azért is. Biztos nem véletlenül ellen kampányol ennyire, és ezzel egyre jobban felkelti a kíváncsiságom irántuk. Mi lehet benne?
Szeretem, mikor sikerül azért megmosolyogtatni, az mindig egy újabb lépés afelé, hogy egyrészt kijöjjünk végre egymással, másrészt pedig, hogy egy kicsit közelebb csalogassam magamhoz.
- Általában, ha valamit kérdezek, arra választ is szoktam várni – pillantok rá. Mikor viszont azt mondja, hogy ismer már annyira, hogy nem tetszene, az arcomra kiül a meglepettség és a kérdőjel egyvelege az arcomra.
- Valóban? Eddig még azt mondtad, hogy fogalmad sincs, ki vagyok. – Ő maga állította, nemrég. Mikor így az egyik szavával a másikat üti tudom, hogy valamelyik állítás nem állja meg a helyét még a saját fejében sem, nemhogy kimondva. Ebben a helyzetben szerintem most ez az az állítás. Csak le akar beszélni a könyvről, mindenféle módszert bevetve.
Persze értem, hogy nem akar a múltkori után még csak gondolni sem arra, hogy ruha nélkül kerüljünk egymás közelébe, pedig szerintem roppant jó móka volt. Még ha túl is lőttem egy kicsit azon a bizonyos célon és mindketten részegebbek voltunk, mint ami még az elfogadható kategóriába tartozott volna, azért túlontúl jó élmény volt.
- Mert mással nem akarok jacuzzizni – fogom rövidre, aztán megyek is a fürdőruháért. Menet közben azért átrágom magamban, hogy így, hogy most belement ebbe a kis alkuba, óvatosnak kell lennem. Nem lőhetek túl a célon, meg kell hagynom abban a hitben, hogy ő irányít, és minden az ő kezében van, de ezzel együtt kicsit bontogatnia kell a szárnyait, nekem pedig kicsit muszáj feszegetnem a határait.
Visszatérve kicsit meg is rángatom a bajszát, amire persze nem késlekedik visszavágni. Persze, tudom, hogy rám céloz, mindegy végül is, ha tudná, mennyire nem játszom tisztán, akkor az, amit tud, igazán istenesnek hatna.
A kérdésemre adott válaszára azonban már egy ponton megakadok és kicsit bele is kötök.
- A jelenlegi helyzetben ne tekintsünk már úgy magunkra, mint ápoló és beteg. Az annyira hivatalos. Épp most készülünk egy kicsit kimozdulni a komfortzónából. Mármint nem úgy értem, hogy jelen pillanatban, hanem az elkövetkezendőkben – magyarázom neki. Első körben ezt kellene megpróbálnia elengedni, hogy így gondoljon ránk, mint ápoló-beteg kapcsolatra. Nem azt mondom, hogy rögtön valami túl bizalmas berkekbe kellene bocsátkozni, csak úgy, mint mondjuk két ismerkedni készülő ember.
És a folytatás sem igazán tetszik, hiszen az előbb pontosan erről beszéltünk, már el is felejtette talán?
- Nem szeretném ezt, de már az is problémát jelent, ha ezt szajkózod magadban, hiszen éppen az imént beszéltük meg, hogy kezdetben ezt a blokkot kellene feloldani. Miért lenne az bűn, ha gondolatban kísértésbe esnél? – figyelem az arcát és a tekintetét keresem az enyémmel. Persze, hogy visszakérdez, általában megragadja az alkalmat az ilyen eseteknél, amire én mindig igyekszem úgy felelni, hogy neki és és nekem is teljesen beleférjen a tűréshatárunkba.
- Ha meztelenül ülsz mellettem, én egész biztos, hogy fejben eljátszanék a gondolattal, de hát ez nem tilos, ugyebár. Attól függetlenül simán tudnám a valóságban türtőztetni magam, mégis... vibrálna kicsit a levegő, ami meg nagyon is izgalmas – mondom ezúttal őszintébben, ami a fejemben kavarog erről. Biztos vagyok benne, hogy erre majd azt fogja mondani, hogy nem vibrálna a levegő és közel sem lenne izgalmas, hiszen ennek kétoldalinak kellene lennie. Vagy valami hasonló, ami nyilván nem száz százalékig őszinte a részéről. Kezdem kiismerni, szóval valami ilyesmi reakcióra számítok tőle.
- Pedig az egyetemi időket néha jól esik visszaidézni – vonok vállat ezzel ráhagyva. Szerintem meg simán belemenne, hiszen azon az estén sem ellenkezett annyira... egy idő után.
Ahogy Brie jön szóba, egyszerre forgatnám és csillannának fel a szemeim. Istenem, persze, hogy más volt ilyen téren, hiszen ő mindig is prűd volt, ő volt a minta, akit követni kellett volna, ahogy a „jó gyerekek viselkednek”. Igazi felnőttként viszont már nem annyira ismertem.
- Miért, milyen volt? – kérdezek rá, még ha közben szívom is a fogam, hiszen nem éppen róla akarnék itt beszélgetni, de számomra ez egyszerre hasznos is, végtére is nem is olyan sokára át kell vennem a helyét az életben, amitől őszintén szólva kicsit már most felfordul a gyomrom. – Mi volt az, amivel fent tudta tartani az érdeklődésedet? – egészítem ki a kérdést. Persze egy nőnek közel sem csak szexinek kell lennie, olyannak, aki bármikor be tudja csábítani a férjét az ágyba, hanem egyszerre titokzatosnak, törekvőnek és gondolom valamilyen szinten háziasnak is, bár ezt nem tudom elképzelni róla, és ez szerintem csak a duma, amit megpróbálnak minden szerencsétlen nőnek beadni.

Lisette & Rhydian

when she finds the right spot and just stays there...

Valóban ellen kampányolok a saját könyveim rovására, és azért tisztában vagyok vele, hogy ez akár az ellenkező reakciót is kiválthatja, de vállalom, mert cseppet sem vágyom rá, hogy a Leconte-köteteket a hóna alatt cipelve rohangáljon fel-alá a szanatóriumban. Sem, hogy erről csámcsogjon kávézás közben a női ápolók- orvosok-asszisztensek pletykaegylete. És főleg arra nem, hogy az olvasottakat az orrom alá dörgölje, és nekiálljon ez alapján elemezgetni. Fel is üti a fejét a pánik, amikor azt hazudja, hogy az egyikbe már bele is kezdett. Tényleg csak azt remélhetem, hogy gyorsan rá fog unni. Csodák azért még vannak, nem?
A kérdésem, miszerint biztosan hallani akarja-e a választ, inkább egy burkolt és szemtelenül ironikus jelzés akart lenni, ami már magát a választ is tartalmazta. De lássuk, mit mondhatnék anélkül, hogy megsérteném vele.
- Inkább úgy mondanám, hogy a gyakorlatiasság nagyobb erősséged – nézek fel rá, és szinte a szememben a kérdés: tévedek? Nem várt éleslátással csap le a mostani és a kicsivel korábbi szavaim ellentmondására, ezek szerint talán mégsem olyan felületesen figyel, mint gondoltam. Bár még korai lenne ezt elkönyvelni.
- Nincs is, de kizárni mindig egyszerűbb, mint állítani valamit. – Nem ismerem, hogy milyen, de arról már több fogalmam van, hogy milyen nem, ahogy a saját boldogságunkkal kapcsolatban is így vagyunk. – Az emberek többségének fogalma sincs, hogy mit szeretne, de azt már sokkal pontosabban megfogalmazzák, hogy mit nem – vonok vállat, többek között ezt is lelkesen fejtegettem az egyik könyvemben, éppenséggel pont a szexualitással kapcsolatban, és a kapcsolatok útvesztőjében.
- Nagyon szerencsés vagyok… - mormogom, nem is annyira neki, inkább csak úgy a vak világba, egy rövid, beletörődött sóhaj kíséretében. Nem vagyok morcos, inkább csak afféle megszokott reakcióként szalad ki a számon. Mással nem akar jacuzzizni, na, persze, talán az a kérdés is megérne egy kérdést, hogy miért nem?, de egyrészt már lehetőségem sincs rá, hogy feltegyem, mert el is tűnt az ajtó mögött, másrészt, mint annyi mindent, ezt a témát is inkább ignorálnám, ha lehet; a visszatérte után viszont hamar rájövök, hogy ezek a reményeim elég hiábavalónak bizonyultak.
A szavain azért meglepődöm. Ne tekintsünk úgy magunkra, mint a szanatórium egy kezelésre szoruló lakója és annak ápolója? Túl hivatalos lenne a felállás?
- Mivel hivatalos környezetben vagyunk – bököm ki automatikusan, a mondat vége már-már közelít a kérdő hangsúlyra, még ha nem is annak szánom. Igen, valóban komfortzónából való kilépésre készülünk, ahogy fogalmazott, de attól még az alapfelállás, azt hittem, nem változik. – Akkor mégis hogyan tekintsek rád? – A kérdésem sugall némi zavarodottságot is, próbálok elkapni az észjárását, de egyelőre még nem állok a helyzet magaslatán.
A következő kérdésére nyitom is a szám, hogy élből válaszoljak, de aztán be is csukom. Nem lenne bűn, nyalok végig lassan, elgondolkodva, az alsó ajkamon. Oké, ezzel most megfogott. Egyszerűen csak nem akartam megkívánni, mert nem volt kedvem szembenézni a ténnyel, hogy bárkit is megkívánhatok, miközben épp a nemrég elhunyt feleségemet gyászolom. Bűntudatot ébresztett bennem, még akkor is, ha nem volt rá olyan logikus magyarázat, amit ő is elfogadott volna. És mert egy kis félsz is ott motoszkált bennem, a tó után, és az előbbi felolvasós akciója után, mert ezek alapján világossá vált előttem, hogy az akaratomtól függetlenül, igenis kísértésbe tudok esni. Még ha a rám nehezedő depresszió és a veszteség elszenvedése a nap túlnyomó részében pszichésen el is nyomja bennem a szexuális vágyat, és mint minden mással kapcsolatban, ebben is teljes érdektelenséget érzek, ilyenkor rádöbbenek, hogy nem arról van szó, hogy erre az időszakra tényleg nyomtalanul kiveszett volna belőlem, hanem csak háttérbe húzódott, és feszülten várja, mikor fordul vissza felé a figyelmem.
- A gondolattal így is eljátszhatsz. Mi a különbség? – Ha egyszer a képzeletről beszélünk, nem mindegy, hogy mi a valóság?
- Ez igaz – az egyetemi időket néha jól esik visszaidézni –, de talán nem pont egy szanatóriumban. – És talán nem a féktelen és hedonista nőhajhászás aspektusát. Ahogy Brie-ről kezdünk beszélni, a kérdésére halványan megingatom a fejem.
- Azt mondják, ha pontosan meg tudod mondani, és le tudod vezetni, hogy miért szeretsz valakit, akkor az már régen nem szerelem – térek ki előle, de valóban nagyon nehéz lenne megmondani; hogy milyen volt, arra könnyebben tudok válaszolni. – Kicsit sem mondanám prűdnek, vagy túlságosan visszafogottnak – a hálószobai jelenetek erre aztán igazán rácáfolnának –, inkább csak szerette elérhetetlennek mutatni magát, ami nekem abszolút imponált, mert azt sugallta, hogy egyedül csak előttem nyílik meg. Egyedül csak én ismerhetem őt igazán. – Mások előtt nem sokat mutatott magából, mintha szigorúan ügyelt volna a kékvérű, íratlan szabályokra, amik egyfajta titokzatos felsőbbrendűséget kölcsönöztek a számára. – Ettől függetlenül kicsit sem bomlottak kevésbé utána a férfiak, mint azok a nők után, akik hivatalos környezet ide vagy oda, mondhatni félig meztelenül sétálgattak. – Soha nem adta volna a fejét nyilvános, meztelen fürdőzésre, vagy bármi ehhez hasonlóra, de személyes környezetben már egészen máshogy viselkedett.

» Lisette & Rhydian - Ways to make you fade away