welcome to montreal!

Tárgy: Re: Adel & Monty - Old lovers meet again Szomb. 15 Feb. 2020, 19:55

Adel & Monty

+18

Adel érintéseitől teljesen megőrülök. Sosem voltam az a fajta, aki túl könnyen adja magát, vagy könnyű a kedvére tenni, de az Ő esetében ezzel sosem volt gond. Talán pont azért is van ez így, mert mi voltunk egymás elsői is még anno – az enyém legalábbis tuti, hogy Ő volt. Így szoktuk meg leginkább egymást, a többi kapcsolatommal meg sosem sikerült megtalálni a közös hangot. De azon az ominózus estén minden tettünk bárminemű megpróbáltatások nélkül követték egymást. Ott volt eleinte a feszültség, de az hamar szertefoszlott.
Egyre csak többre vágyom, ugyanakkor nem akarok semmit sem elsietni. Szeretném megélni ezt a pillanatot, szeretném ha ez mindig velem maradna. A nap, mikor újra egymásra találtunk - testileg és lelkileg egyaránt. Messze vagyunk még attól, hogy minden tökéletes legyen, de ma este már nem akarok ezen agyalni. Nem, most azt akarom, hogy az érzéseim vezéreljenek. A vágyaim.
Megteszek mindent az élvezete érdekében, melynek ő hangot is ad, bár érezhetően próbálja visszafogni magát. Nyakába sóhajtok, mikor a kezével hasonló élvezetekben kezd el részesíteni, amit érzek, hogy nem fogok sokáig bírni. Jelenleg elég egyetlen érintés tőle és úgy érzem, menten elélvezek. Ennyire sosem vágytam még senkire sem korábban, mint most Adelra. Jut eszembe… nekem volt egy barátnőm, mielőtt elmentünk volna a kiküldetésre. A nevére sem emlékszem már…
Szavakra nem futja, mikor kérdez, de bólintásra igen. Viszonzom csókját, majd újra kézen fogva indulok meg vele a szoba irányába. Ha az emlékeim nem csalnak, nagyon törölközőre sem lesz szükségünk, míg odaérünk. De ha ragaszkodik hozzá, akkor egy szavam sincs ellene.
A szobába érve úgy is első dolgom lesz az ajtó becsukása után, hogy leszedjek róla minden felesleges textilt. Az ágyig sétálok vele, majd leülök a szélére, magam előtt tartva őt. Felpillantok rá és mosolyogva nyomok pár csókot a hasára, aztán egyre lentebb, érintve a legérzékenyebb pontját is néhány pillanatig.
- Gyere… - szólalok meg egy-két perc múlva, karjaimmal körülölelve a csípőjét, így húzva őt magamra, hogy ő lehessen felül. Legutoljára én voltam az ő helyében, és már alig várom, hogy ezt folytassuk.
- Imádom ezt a pozíciót - mosolygok rá, miközben orromat az övéhez dörgölöm. Ajka után kapok, szenvedélyesen csókolva azt, kissé beharapva hol az alsó, hol a felsőt. Egyik kezemmel a mellére markolok, amely továbbra is kényelmesen simul a tenyerembe, míg balosommal a lába közé simítok, úgy folytatva az izgatását. Aztán hirtelen, villámcsapásként üti fel a fejét egy gondolat, amelytől a másodpercek múlásával sem bírok megszabadulni. De inkább szóvá is teszem az aggályaimat, mielőtt megint becsúszna valami. Arcára csókolok előre is bocsánatkérően. - Nincs nálam semmi… - sóhajtok egyet a nyakába, remélvén, hogy megérti, mire gondolok. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire szükségem lesz egyből a visszatérésemet követően. De legalább nem esünk bele újra önhibánkon kívül egy olyasmibe, mint legutoljára.

[/quote]

Elveszett

+18

Azt hittem, képtelenség valakit ugyanúgy szeretni ennyi idő elteltével, hogy a szerelem elmúlik, főleg az iskolai. Kamaszok voltunk mindketten, csak egy első szerelemnek indult és ez lett belőle. Van még valami, ami elképzelhetetlenebb ennél. Nagyobb katyvasz annál, mint ami a mi életünkre jellemző volt eddigi éveink során.
Ez nem csak a vágyakról szól, testiség nélkül is ugyanúgy odáig lennék érte. Így pedig...egyszerűen megőrjít, minden gondolatom elillan és csak ő jár az eszemben. Elég egy újabb érintés és úgy érzem, mentem meghalok, de szép halál lesz. A karjaiban, vizesen, csókolózva. A halál viszont nem jön ilyen könnyen, szerencsém van, mert még hosszan élvezhetem közelségét és érintéseit.
Automatikusan húzok magamra egy törölközőt, nem szeretném, ha a lányunk így látna rohangálni a lakásban, és az ágyat sem akarom összevizezni, de ha nem tévedek, maximum három másodpercig takar belőlem ez bármit is.
Engedelmesen lépdelek vele tovább, ő irányít és nem bánom, hogy ez így van. Ajkaimat összeszorítom, s hajába túrok, mikor elkezdi csókolgatni a hasam. Mindig tudta, hogy vegye el a eszem és ez most sincs másként. Lehet, ha akkoriban, amikor még csak jártunk Leoval, már tudtam volna, hogy az érzései nem változtak, most nem itt tartanánk. Bár lehet, hogy kihunyt volna minden szikra és mással élne boldogan. Nem tudom, mi lenne, ha. Azt viszont igen, hogy mindennél jobban akarom őt.
- Nem nyomlak agyon? - kérdésem megint egy kicsit kétségbeesett, de pillanatok alatt elesegeti a gondolatot az, ahogy egymás ajkára tapadunk. Két kezemmel a feje mellett támaszkodom, akaratosan falom ajkait. Mozdul a csípőm is, így ágyékunk összeér, és én belesóhajtok a csókba. Akarom, akarom és akarom, érzem, hogy nem tarthat vissza semmi.
Hát dehogynem. Megdermedek úgy, ahogy vagyok, jó pár másodpercig csak nézek a szemébe amíg felfogom, mit is mondott. Lemondó sóhajjal fúrom arcom a nyakába és fújom ki magam. Hihetetlen, hogy ennyire szerencsétlenek legyünk. Azt azonban mégsem vállalnám be, hogy mint legutóbb, most is maradjon egy potyautas. Nem gondolkodtam azon, akarok-e több gyereket, pláne egyedülállóként, de ha igen, akkor sem most.
Sóhajtva fordulok le mellé az ágyra és nem engedem a közelemből. Végre itt van és ezzel is beérem. Hozzábújok és megcsókolom, ujjaimat a hajába fúrom.
- Majd holnap folytatjuk.

» may we meet again - p & c