Egyhangú nap. Nem jobb, nem rosszabb és nem is kevésbé változó, mint bármelyik másik a héten vagy a hónapban. Ugyanazt végzem újra és újra és néha már kezdem teljesen haszontalannak találni. De legalább le tudnak foglalni. Az, hogy ülök az irodában, mosolygok és úgy teszek, mintha minden rendben lenne… Úgy hiszem beszélnem kell valakivel a terhességemről, mert ha nem teszem bele fogok örülni. És azzal nem teszek jót sem magamnak, sem Lucas gyermekével. A bátyám nem tudhat még semmit sem, ahogy a szüleim se, sőt! Még Lucasnak sem mondtam semmit, pedig egyszer a történtek után már összefutottunk. Nem és nem akarom elhinni, hogy ez megtörténik velem. Csúnya játékot űz velem a sors, mézes madzaggal kecsegtetett, reményt, boldogságot adott, hogy aztán újfent arcul csapjon és próba elé állítson. Nem gyorsítok a tempómon. Feszes higgadt léptekkel sétálok végig a járókelőktől hemzsegő utcán. Milyen átkozottul gyönyörű ez a környék. A kijelölt helyszínhez (mit kijelölt? Szinte már törzshelyünkké vált) közeledve ismét mellkason ragad a pánik. Különösnek találom, hogy míg félelembe dermedt, aggodalomtól sajgó szívem teljesen mozdulatlan, addig gyomrom folyvást mocorog: idegesen remeg, fájón vonaglik és egyre szűkül, a testemet uraló félelem vasmarkában. Elmémen átvillan a már többször megfogalmazott, de minduntalan elnyomott, gyötrő kérdés, mely makacs módon csak nem hagy nyugodni. Gyötrő gondolatokkal hadakozva, elmémben újra és újra végig pörgetem a Lucassal folytatott beszélgetést. Agyamban villámsebes tempót diktálva cikáznak a kérdések, sebezhetőnek érzett szívemet félelemmel vegyes bűntudat markolássza, üresen kongó gyomrom idegesen remeg. Elhessegetem magamtól a zavaró érzületeket, abban bízva, hogy az csupán a stressz miatt jelentkező érzékcsalódás eredménye. Nem az! Jelenleg fontosabb dolgom akadt. Amíg cselekszek, nem érek rá tépelődni. - Egy vanília shaket kérnék, meg egy browniet. - motyogom alig halhatóan, miközben eligazítom magam körül a szoknyámat, illedelmesen rásimítva azt a térdeimre. A bukfencező gyomrom hallani sem akar arról, hogy bármit is belé erőszakoljak. Helyet foglalok időközben a megüresedett asztalhoz, majd az órám kijelzőjére pillantok. Korán érkeztem.
Tárgy: Re: Claire & Raquel Csüt. 01 Aug. 2019, 10:01
love in times of trouble
▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾
Döcögős reggelen vagyok túl, bár mostanában leginkább minden napomat így tudnám jellemezni. Nehezen megy, egyedül nehezebb minden, túl sok teher éri a vállamat most, hogy nincs mellettem senki. Pontosabban lenne, ha hagynám. De anya vagyok, tudnom kell meghozni fontos döntéseket, még akkor is, ha megbonyolítja az egyébként sem egyszerű életünket. Senki sem örül az utolsó pillanatban lefújt esküvőnek, sőt Pierre felbukkanása is olyan volt, mint derült égből a villám. Mindenkit meglepett, főleg engem, hiszen már fel voltam készülve arra, hogy a fiúnk álmatlan éjszakáit nem tudom elmulasztani. Egy személyben viszont nem tudok az apja és az anyja is lenni, egy kicsit én is összetörtem lelkileg. Nem tudom miért álltatom magam, erre igazából nem lehet eléggé felkészülni. Nem lehet lesben állva várni, hogy mikor kell úgy viselkednem, mint egy jóféle, edzett acéldarabnak, miközben körülöttem az élet elszalad. De nehéz ezt elmagyarázni bárkinek, aki még nem járt hasonló cipőben. Nem is kerestem vele senkit. Nem válaszoltam a hívásokra, pedig a vendégeknek kellett volna némi magyarázat, miért mondtuk le az utolsó pillanatban az esküvőt Tonyval és mit keres a képben még mindig Pierre. Még szerencse, hogy a násznép nagy része olaszhonból került ki, így bármennyire is sajnálom, hogy a helyzet így alakult, annak örülök, hogy nem nekem kell velük foglalkozni. Tony persze ennél sokkal jobbat érdemelt volna, talán már ő is rájött erre. Már mindegy. Annak fényében találkozom Raquellel, hogy a barátságunk van annyira szilárd alapokon álló, hogy nem kérdőjelez meg semmit, csak elkönyveli a döntésemet és nem firtatja az okokat. Nem is nagyon beszélhetek a rendőrségi ügyről, még bajba keverném. Azt végképp nem akarom. Talán ő az egyetlen, aki az egész históriás történetünket ismeri, minden igazsággal együtt, ami a kívülállók számára el van ferdítve, hogy a családunk nevén ne én legyek a szégyenfolt. Most mégis úgy éreztem ki a hangján, hogy neki van szüksége beszélgetésre, egy kávéra, egy kis társaságra. Én pedig örömmel töltöm vele a szabadidőmet. Addig sem azon kell agyalnom, hogy a kerekedő hasamat hogyan dugdossam vagy hogy kerüljem el azt, hogy Pierre még többet ugráljon körülöttünk. - Nem lehet elég korán érkezni, hogy téged megelőzzön az ember.. - mosolyodok el, mikor meglátom, hogy már le is foglalt egy asztalt, és a fejem is megrázom. Hozzá kellene szoknom, pedig mindig megpróbálom lekörözni azzal a felindulással, hogy egyszer biztosan sikerülni fog. Ennek nem most jött el az ideje. Nem várom meg, hogy a ruhámat kezdje kritizálni, hiszen ismeri a ruhatáramat, de bő felsőkből nem bővelkedem a választékban így jobb híján azt vettem fel, ami a kezem ügyébe akadt. Egyébként is meleg van. - Mit iszol? Jól néz ki.. - veszem szemügyre az italát, amint kihozzák. Ezek szerint nem rég rendelt, csak néhány perccel érkezhetett hamarabb. Elcsíphettem volna. De nem bosszankodom feleslegesen ezen, rendelek magamnak is egy ugyanolyat, mert megkívántam, de közben az arcát lesem. - Valami baj van? - próbálkozom be végül a kérdéssel, ami megoldás lehet minden problémára. Már ha elmondja, persze.
Tárgy: Re: Claire & Raquel Szomb. 03 Aug. 2019, 10:36
Claire & Raquel
say it or listen!!
Végre megérkezik az asztaltársaságom is. Nem, nem késett, én érkeztem nagyon korán. Szokásom. Végig pillanatok rajta, miközben helyet foglal. Kérdésére elmosolyodok szélesen, lassan nevetés is lesz belőle, de elfojtom időben. - A vendégem vagy. - komolyan gondolom a szavaimat, szóval elő azzal a kívánság listával. Azt eszi, amit akar, rendelhet, amit csak szeretne, mi szem szájnak ingere. - Vanilia shake és brownie... - mert kell egy kis kényeztetés mindkettőnknek. Nők vagyunk és megérdemeljük, főleg ha a pasik egy nagy idióták olykor. Még akkor is, ha ezer kiló probléma ül a hátunkon. Mert szükséges. Amíg a pincér leadja rendelést a kollégáknak, addig egy kérdés is elhangzik. Némán tekintek rá, szemeim csillognak, sírni tudnék, de tartom magam. Nem eshetek össze. Csorba esne rajtam. Nem sírhatok Claire előtt, se más előtt. Erős vagyok, vagy annyira már nem? De elkezdem valahol... Az elején mondjuk. Ott kellene kezdenem, nagy nehezen meg is szólalok. - Megismertem egy férfit... Pár hónappal ezelőtt, mikor annyira esett az eső... - emlékszik Claire az időjárásra? Fontos egyáltalán? Vagy csak az én emlékeimben kivirágzó fontosságú? Közben kihozzák a hölgynek is a rendelését, addig hallgatok, inkább belekortyolok az italomba is. Meg várom míg megint csak ketten leszünk. Csak ránk tartozik. - Elkezdtünk járni... Vagy nem is tudom mi a megfelelő szó erre! - húzom el a számat, kínomba már nevetnem kell. Szánalmasan festhetek, s teljesen hülyeségnek hathat, hogy miért zavarhat ez a dolog. - Ez annyira hülyeség Claire. Nem kellett volna beleszeretnem a hangjába... - kortyolok ismét, tekintetem a brownira csúszik. Piszkálni kezdem a tetejét, igazából nem is kívánom. - Te hogy érezted magad anno Pierre társaságában? Neked is szerelem volt első látásra? - volt már erről szó nem is egyszer, de megakarok bizonyosodni róla, hogy nem vagyok idióta, amiért első blikkre elmosolyodtam Lucasnak. Mesélnék tovább is, de nem jön hang ki. Annyira félek kiejteni a szavakat. Ráadásul mennyivel idősebb már tőlem. -Ráadásul a legrosszabb pillanatában vette el a szüzességem… lelépett. - folytatom végül, miközben nagy sóhajjal dőlök hátra, úgy emelem a pillantásom a lányra. - Ennyit érhettem neki… egy kis móka és kacagás, aztán elvette ami kellett neki és ment is azzal együtt. - ha valóban igy van, akkor szar helyzetben vagyok. Ha hullámozna, akkor meg pláne. De Clairrel őszínte vagyok, vele ezt megtudom beszélni, a bátyámmal nem annyira biztos, ő lehet dühöngene, ha ezt most hallaná...
Tárgy: Re: Claire & Raquel Szer. 28 Aug. 2019, 21:13
love in times of trouble
▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾
Nehéz lenne nem mosolyognom rá az arcát látva, a derű pillanatok alatt ragad át rám. Nem is tudom, hogy ez jó tulajdonság-e, hiszen a komorság és a letargia is pont ilyen könnyedén veszi át a hangulatom felett az uralmat. Ez utóbbiból pedig - bárhogy nézzük is - jóval több jut ki nekem az életben, mint egy átlagos halandónak. Siránkozni még így sem szoktam, ilyen lapokból kell kihoznom a legjobbat. Na jó, olykor a kétségbeesés is felüti a fejét, de kinél nem? Most persze eszemben sincs, hiszen épp most üti meg a fülem, hogy ő állja a számlát. Nem mintha kihasználnám az ilyen alkalmakat, hogy indokolatlanul sokat rendeljek. Pocsékba menne és semmi mást nem utálok annál jobban, mintha valaki pazarol. - Mostanában mindig meghívsz... - jegyzem meg, hogy azért némiképp a tudtára adjam, hogy feltűnt ám a jó szándéka, mégsem szeretném elbillenteni a mérleget. De jól néz ki, amit rendelt, így már alig várom, hogy nekem is kihozzák és belekortyolhassak. Pedig a vanilia sosem volt a kedvencem. A csokisat szeretem, ebben az esetben viszont majd a sütemény kárpótol. Sosem voltam ennyire édesszájú, erre tessék, máris összefut a nyál a számban, már attól a gondolattól is, hogy a villa hegyét a finom porcukros rétegbe szúrom. Az evés gondolatától viszont gyorsan visszaránt a valóságba a felismerés, hogy akár lottózhatnék is, mert fején találtam a szöget. Az arcára kiülő kifejezés pedig bizonyító értékű. - Dehát ez nagyszerű... - kezdek bele automatikusan értetlenkedően felvonva a szemöldököm. Ha bepasizott, azzal az égadta világon semmi baj sincs, sőt. Igazán nem ártana neki valaki, aki a tenyerén hordozza és törődik vele. Persze ezt sosem mondtam ki hangosan, míg van mit sepregetnem a saját házam tájékán, így egy felbontott eljegyzés után. - Pierre és én... - sóhajtok fel, mert azt sem tudom hogyan kezdjem. Nem avattam be őt minden dologba, sőt az életem ezen részéről vajmi keveset osztok meg mindenkivel. Mert vége van. Mert már nem vagyok felelőtlen kamasz. Már nem lehetek az. - Nem mondanám... Igazából sokáig nem is voltunk együtt, csak... Érdekből.. Tudod.. - rántok vállat. Kellemetlen a téma, és alighanem nem pont erre a válaszra számított. A mi történetünk pedig egyáltalán nem az a tipikus tündérmese, amire minden kislány vágyik. - Ezt átérzem.. - húzom el a szám és valóban vele vagyok az érzéssel. Habár nem pont így történt kettőnk között, csúnyán át lettem vágva az elején, hogy megkaphasson. Kimondottan gyűlöltem utána. - És azóta nem keresett? Nem hívott? - teszem fel a kérdést a biztonság kedvéért, de alighanem más lenne a történet vége, ha jelentkezett volna. - Ugyan drágám, ezer jobbat találsz. Az ilyen azt sem érdemli meg, hogy a lábad nyomát csókolja.. - simítom a kezem a kézfejére és megszorítom azt az apró, tehetséges kis kacsóját. Sovány vigasz ugyan, de inkább gyűlölnie kellene. A szeretet és a gyűlölet között elég vékony a határvonal. Én vagyok rá az élő példa, nálam jobban aligha tudja bárki is.
Szerinte nagyszerű, hogy rátaláltam álmaim pasijára… nem tudom mit kellene gondolnom. Csalódtam úgy elsőre, hiszen lelécelt. Pedig hittem benne, nem gondoltam át, nem bonyolítottam túl. Erre egyedül maradtam, mint a kisujjam. Szerelem volt első látásra, de hiba volt. Most már tudom. És van aki ezt nem is értheti, de hiszem, hogy ez a nő itt szemben megérti a problémám. De hogy a srác és közte csak érdekből voltak együtt, nem tudom, hogy higgyek- e neki, vagy hagyjam ennyiben ezt a témát kettejükről. Az ő történetük régre nyúlik vissza, az enyém meg egy frissen vérző seb. - Nem… nem hívott. Nekem kellene talán felemelnem a telefont? - hogy felhivjam, hogy tudjam mi is a helyzet, hogy én rontottam-e el valamit ebben az egészben? Vagy minden jó úgy, ahogy van? Hagyjam őt elúszni és jön majd másik? És a terhességemmel mi lesz? Megemlítsem neki? Vagy… nem tudom mi tévő legyek. Félek. - Jön, persze… - húzom el a szám, de ahogy a kacsója az enyémre talál a mosolyom is szélesebb lesz. - És ha ez egy büntetés Claire? Mi van ha ezzel büntet, mert nem kellek senkinek…csak játékszernek? - suttogom már a végét, aztán elhúzom a kezem, hogy tovább falatozzak. - Egy értelmes pasi sincs amúgy. Nincsenek óltári nagy elvárásaim, nem kell hogy pénzes kigyúrt kétajtós fazon legyen…elég lenne annyi, hogy megcsinál egy reggelit és táncol velem otthon, miközben ebédet főzünk. Ez olyan nagy dolog? - nevetem el magam a végére, hiszen megint álomvilágban hiszem magam, de jól jönne egy ilyen hapsi. Vagy tényleg túl sokat kérnék? - Lehet, hogy terhes vagyok. - nézek újból rá, megvárom míg megemészti a dolgot. - Késik a menszeszem, a terhességi tesztem pozitiv...de nem rég voltam melegfürdős helyen... nem lehet... nem akarom... - akad el a szavam, nem tudom folytatni, hiszen ez olyan lehetetlenség... hogy pont termékeny voltam, mikor elvette azt, ami számított.
Visszagondolva a régi időkre, én is így álltam volna a dolgokhoz, ha nem a droggal jártam volna keringőt akkoriban, hanem elfogadom a tényt, hogy már a születésem után nem kellettem senkinek, csak a tiszteletes meg a felesége vette a fáradtságot, hogy megpróbáljon otthont nyújtani nekem. De ez nem egy olyan tény, amint 15 évesen jónéhány évvel ezelőtt csak úgy átlép az ember. Gyerek fejjel. Elveszetten. Megtörten. Meg akartam halni, majd mikor úgy látszott, hogy még Pi is elfordult tőlem, még inkább éreztem a késztetést. De talán ezt nem most kellene felhoznom neki, mikor egyébként is látszik rajta, mennyire megviselték a történtek. - Őszintén szólva... Nem hiszem, hogy ez innentől csak rajtad múlna. - húzom el a számat, bár lehet hogy nem nekem kellene tanácsot adnom, aki épp nem is olyan régen esett két szék közül a földre. Persze az én esetem egészen más. Másrészről nem úgy ismerem a barátnőmet, mintha csak úgy hajlandó lenne eldobni a büszkeségét és felhívni a fickót. Talán valóban csak el kell fogadnia, hogy vannak ilyen alakok. Előre megmondani pedig nagyon nehéz, hogy kivel fúj éppen össze a szél. - Igenis vannak normális férfiak.. - veszem pártfogásomba az erősebbik nemet, amit egyrészt nem szoktam... Másrészt nem is számítottam rá, hogy valaha ezt fogom tenni, hiszen annyira abszurd. - Van olyan, aki reggelit csinál és virágot hoz.. És aki este képes fent maradni, míg hazaérsz, csak hogy biztos legyen abban, hogy jól vagy és nem várja el, hogy minden este hancúrozzatok, mert megelégszik azzal is, hogyha átölelhet.. - nyelek egyet. Valóban van ilyen és nekem megadatott ez Tony személyében. Fájó belegondolni, hogy Ő pont erre vágyik, én pedig ezt hajítottam el magamtól valamiért, ami mindig bizonytalan és sosem ment könnyen. - Ez teljesen normális, hogy nem arra vágysz, hogy gerincre vágjon és reggel egyedül ébredj.. Hidd el, hogy ez a normális. Csak belebotlottál egy seggfejbe.. - ezt akár magamnak is mondhattam volna, de ezt a gondolatot elhessegetem inkább. Nekem sem rossz egy kicsit kizökkenni a saját drámámból, bár arra nem számítottam, hogy ilyen helyzetbe került Raq és most éppen az én tanácsomra számít. Nagyon meg kell fontoljam mit mondok. - Mióta késik? Hány tesztet csináltál? - kérdezek rá azonnal. Ez már egészen ismerős terep nekem. Végigcsináltam. Kétszer. - És miért nem voltál még orvosnál? - szalad feljebb a hangom, de még mielőtt azon kapnám magam, hogy kiabálok, türtőztetem magam. Ha valóban terhes, biztosan nem arra van szüksége, hogy kioktassam őt. - Ez azért talán megérne egy telefont...
Kezdőlap 
Döcögős reggelen vagyok túl, bár mostanában leginkább minden napomat így tudnám jellemezni. Nehezen megy, egyedül nehezebb minden, túl sok teher éri a vállamat most, hogy nincs mellettem senki. Pontosabban lenne, ha hagynám. De anya vagyok, tudnom kell meghozni fontos döntéseket, még akkor is, ha megbonyolítja az egyébként sem egyszerű életünket. Senki sem örül az utolsó pillanatban lefújt esküvőnek, sőt Pierre felbukkanása is olyan volt, mint derült égből a villám. Mindenkit meglepett, főleg engem, hiszen már fel voltam készülve arra, hogy a fiúnk álmatlan éjszakáit nem tudom elmulasztani. Egy személyben viszont nem tudok az apja és az anyja is lenni, egy kicsit én is összetörtem lelkileg. Nem tudom miért álltatom magam, erre igazából nem lehet eléggé felkészülni. Nem lehet lesben állva várni, hogy mikor kell úgy viselkednem, mint egy jóféle, edzett acéldarabnak, miközben körülöttem az élet elszalad. De nehéz ezt elmagyarázni bárkinek, aki még nem járt hasonló cipőben. Nem is kerestem vele senkit. Nem válaszoltam a hívásokra, pedig a vendégeknek kellett volna némi magyarázat, miért mondtuk le az utolsó pillanatban az esküvőt Tonyval és mit keres a képben még mindig Pierre. Még szerencse, hogy a násznép nagy része olaszhonból került ki, így bármennyire is sajnálom, hogy a helyzet így alakult, annak örülök, hogy nem nekem kell velük foglalkozni. Tony persze ennél sokkal jobbat érdemelt volna, talán már ő is rájött erre. Már mindegy. 