welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Prisoners #3
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Prisoners #3 Kedd 04 Dec. 2018, 19:18

Prisoners #3

Third day

Emily & Jordan
Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #3 Kedd 04 Dec. 2018, 19:31






Emily

&

Jordan

3. nap



Egész Kanadát lázban tartja a napokban eltűnt Emily Hayland rejtélye. Sean Hayland, a kétes ügyleteiről hírhedt üzletember lányát szerda délután látták utoljára a montreáli állatkert főbejáratánál, ahová barátnői társaságában érkezett.
Mi történt ezután? Az apja árnyéka utolérte volna a fiatal egyetemistát? Elszökött? Elrabolták? Egyesek öngyilkosságot sejtenek az események mögött. A mai vendégünk Miss Hayland egyik legjobb barátnője, aki a lány elmúlt hetekben való rapszodikus viselkedéséről mesél.
A rendőrség pedig továbbra is kéri a lakosságot, hogy, aki látta vagy tud valamit Emily hollétéről, haladéktalanul hívja a képernyő alján látható telefonszámot.

Köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunkat, kedves….


A távkapcsoló lőtt nyílként fúródik a kis dobozos TV üveglapjába. A hajszálrepedések úgy szaladnak szét, mint az agyamban pókhálózó vad undor, düh és gyűlölet.  Nem igazán tudom mi basz fel jobban. Az, hogy a könnyed late-night témaként akarják meglovagolni egy emberélet bizonytalanságát vagy az, hogy az a díszpicsa, akit ezután bizonyosan kenőkéssel nyúzok meg, kihasználja ezt az egészet. Legjobb barátnő? Komolyan? Tényleg? Hetek óta le sem szarta, tudom jól, hogy Emy mennyire szarul volt miatta.
Az apja egyelőre nem nyilatkozik csak annyit, hogy bármennyit kifizet, ha váltságdíjat akarnak, akarnék. Az anyja meg…akárhányszor mutatják sápatag és zokog. Érthető. Várom mikor találják ki, hogy a család rendezte az egészet, hogy elterelődjön a figyelem valami alvilági stikliről. Undorító.
Az asztalon az újság, na az a másik fele, abban már temetik. Mi is tehetnénk lassan.  Rágyújtok. Ezerév óta először tegnap vettem egy cigit. Már csak négy szál zörög a dobozban. A füst belengi a szobát, illene lehiggadnom, de manapság nem megy, pláne az elmúlt incidensek óta. A gyógyszerem elfogyott, végleg, teljesen. Valószínűleg éjjel az utolsó korty kétes származású és kategóriájú alkohol készítménnyel hánytam ki az utolsó erejét is a pirulának. Nem szoktam inni, nekem tiszta fej kel, de muszáj volt valami, ami elnyomja a fenyegetőn búgó hangot az agyam túlfelében. Valami, ami tompítja a fejfájást, ami csitítja a heves indulatokat önmagamban. Nem mondom, hogy sikerült, sőt… A szilánkosra roppant tükör, a letépett függöny és a felborított fotel másnak állítanak tanú bizonyságot. Nem emlékszem tulajdonképpen semmire. Ez pedig nem jó, kurvára nem.
Most másnapos vagyok és ingerült, egy kibaszott ingovány, amiben elsüllyedhetek és William mászhat a vállaimon a magasba.
De be kell mennem hozzá, látnom kell, éreznem és érintenem. Hátha megnyugtat, hátha a közelsége gyógyír lesz a sebeimre, hiába sült el ez az elmúlt napokban rosszul. Azért, mert balfasz vagy és nem tudtad megdugni, de még megpofozni sem. De, ha adnál egy kis lehetőséget nekem… Vékony vonallá préselem a szám, megpróbálok nem tudomást venni a nyilvánvalóról. Itt van. Jelen. Jobban, mint az elmúlt hetekben bármikor. A sarkamon jár, ott lesz az esküvőmön, a bőröm alatt lélegzik. Kizárom vagy inkább be, mint egy rossz szellemet a palackba.
Beállok a zuhany alá, folyatom magamra a forró vizet, hogy lemossam magamról a tegnapi tivornya pecsétjeleit. Elkalandozom, máshol járok, Emily jelenik meg előttem, a lakásán vagyunk, leomlik róla a ruha, a kezemben tartom feszes melleit, ujjaim a testén kalandoznak…Magam felé nyúlok. Segítsek? Csináljuk együtt?
– Bazd meg! – mérgesen köpöm ki a számba keveredett tusfürdő ízű habot. Pedig talán, ha könnyítenék magamon nem úgy toppanék be hozzá, mint egy időzített atombomba. Pattanásig feszülnek az izmaim miközben kirántom a zuhanykabin ajtaját. Fogat mosok, megborotválkozom, parfüm, arcszesz, minden, mint, aki randira készül és nem  az alagsorba.
– Faszér kellett elrontani. – dacosan rángatom magamra a boxert majd arra farmert. Elsőre félregombolom a fehér ingem amin jól mutatna a vörös…, ami halványan tapad rá nedves felsőtestemre. Másodjára leszakítom az utolsó gombot, a felső hármat meg hagyom a picsába. Tud vajon varrni?
Kávét főzök, olyan igazit, magamnak sima feketét, Emilynek lattét, tej, cukor, tejszínhab, kisfaszom. A hátamra vágom a táskám, egyik kezemben a tálcára pakolt bögrékkel egyensúlyozom, bordáim között izgatott szívzörej. Hiányzik.
Ahogy benyitok hozzá elönt a forróság, az otthon illata szökik az orromba. Visszazárom az ajtót, a kulcsot ügyetlenkedve a farzsebembe gyömöszölöm.
A fürdőben nem mertem a maradék tükörbe nézni, biztos belekarmolt az arcomba a macskajaj.
– Apád helikopterekkel kerestet. – ingerült vagyok, kielégületlen. De nem neki szól a karc a hangomban, köhintek is egyet, meglöttyen koffeinlöket, de szerencsére nem csobban szét a parkettán.
– Jó újra látni. – elmosolyodom, a gyomromban meg denevérek köröznek vad versenyt. Nem hozom fel a tegnapot, még nem. Mondjuk nem is dereng csak pár részletfoszlány. Lerakom az asztalra a poharakat, felé lépek. Meg akarom ölelni, magamba akarom szívni lényének egészét. Érezni akarom. Meg akarod baszni.


Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #3 Szer. 05 Dec. 2018, 12:36
Third day

Fáradok, pedig nem is csinálok semmit, milyen rohadék idegölő tud lenni a semmittevés. Minél többet alszom, annál kimerültebb vagyok, pedig még zene is szól, olvasnom is van mit, de már 76 órája tart a rabságom, ha nem több. Kifulladtam a nagy igyekezetben, hogy ne bőgjem ki a vesém is a számon. Odakint hűl a levegő, winteriscoming, le sem lehetne tagadni. Jönnek a mások, de lassan azt érzem, hogy az igazi Más én vagyok.
Rettegve hiányoznak az otthoniak, az, hogy egy jó szót szóljanak hozzám, hogy szeressenek, pedig Jordanre többet gondolok, mint amennyit ildomos lenne egy pincébe zárt fogolynak. De ki mondja meg nekem, hogy mit lehet és mit nem? Ki árulja el zakatoló szívemnek, hogyan kéne éreznie és döntenie? Senki, mert senki egy kurva szót sem szól hozzám.
Sosem bírtam az egyedüllétet, nekem kell valaki, akihez beszélhetek, aki reagál rám, aki velem lélegzik, hallom a szuszogást és látom a szempárokat. Nekem kell az ember, hogy érezzem élek.  Most pedig több, mint 76 órája nyüzsgök a testembe zárva, mintha nem csak fizikálisan lennék rabságban, hanem mentálisan is. Pedig, ha valami szabad az nem más, mint a képzeletem, az szárnyalhatna.
Rendet tettem, mert Jordan morcos miatta és nem szeretném magamra haragítani, akkor több esélyem van Wiliammal találkozni. A gondolttól és végig cikázik a hideg a hátamon, a rettegés felöklendi magát a gyomromból a torkomig.
Pedig igazán nem bántott még. Igaz, hogy a homlokomon árválkodó vágás nem erről árulkodik, de még semmi olyan nem történt, ami csillió darabra törné a szívem és magába szippantana, mint egy kóros önképet,
Tudom ki vagyok, tudom mit szeretnék. Csak azt nem, hogy milyen sorrendben.
Mert akarom Jordant, a vörös hajával, dagadó izmaival, kemény seggével, oszlop erős, de formás combjaival együtt, viszont a mellékhatást, avagy Williamat lehagynám róla.
Ezredszer olvasom el ugyanazt a sort a könyvben. Ugyan beígérte, hogy hoz nekem tollat meg papírt, hogy írhassak, de nem úgy alakultak a dolgok, hogy ennek elmulasztását felrójam a számlájára. Én fizetném meg az árát, márpedig nekem most nem sok reklamációs levélre futja.  
Mennyire vágytam erre a könyvre, oly régen el akarom olvasni, de nem jutott időm, az egyetem és az újság mellett, most pedig csak lapozok, majd vissza, mert nem ismerő az új név. Lepillantok az oldalszámra; 17, nem haladtam túl sokat, azt hiszem, ezt felvázolhatjuk az őszinteség vásznára.
Ideges vagyok, félek. Beosztom az ételt, amit hozott, akkor is, ha fog hozni másikat, de nem tudom mikor bassza el egy vonat és nem jön többet, nekem pedig akkor sok napot kell életben maradnom, ha csak a víz el nem fagy a csapokban jók az esélyeim. Bár a fűtés hiánya is tudna adni egy oltári maflást a hipotermiámhoz. Egyik sem szép halál. Gyerekkoromban egyszer majdnem belefulladtam a tengerbe valamelyik nyaralásunk alkalmával. Azóta picit félek a víztől, noha emlékeim csak az összecsapódó hullámokról vannak és a tüdőbe robbanó elképzelhetetlen fájdalomról, amikor sokadszor szívom tele levegő helyett vízzel és abból nem sok oxigént tudok kinyerni, jól sem esik, elvégre a kopoltyúm még nem fejlődött használható méretűre. Pedig vakon hittem, hogy sellő vagyok, de lehet hableány is, majd jön a herceg és… pincébe zár.
Tervei szerint, azt hiszem, ha logikusan nézem, meg fogok halni. Sosem fog elengedni, sosem ad vissza a családomnak, én már nem leszek szabad, talán a talpam sosem tipor már zöld fűszálakra, már nem szívok friss levegőt, csak amit az ablakon magamra tudok zúdítani, nem úszom már a tengerben és nem csodálkozom rá az éltető napsütésre. Ha ésszerűen gondolkodom, csak annyit kérhetek, hogy legyen kegyes hozzám és gyors halált álmodhatok. Golyót a fejembe, kést a szívembe, vagy vágja el a torkom. Nem szeretnék megfulladni, nem akarok szenvedni, nem akarom, hogy agyonverjen egy vascsővel, ahogy azt sem, hogy szétcincáljon.
Ha erős akarok lenni és éltetem a reményt, akkor lehiszem, hogy szeret és nem akar bántani, de ahhoz, hogy innen kijussak neki kell meghalnia. Viszont, míg Williamat szívesen szíven döföm egy kötőtűvel, addig Jordan simán fölém kerekedik és lebeszél róla, mert őt megmenteném, magamhoz ölelném, még akkor is, ha és ha, logikusan gondolkodom, akkor igazán a baj Jordan. Írtam erről egy egészen kedves cikket, amiben a védelmező szerepköre is felmerült és én azt hiszem, hogy az William. Hiszen a józan ész azt mutatja, hogy W. dühős Jordanre, amiért nem a megfelelő eljárásban részesülök, amiről gondolom, hogy a halálom tudna számot adni. Talán rabolt már el nőket, tartotta is fogva őket, de valamiben más vagyok és ez kivívja a védelmező messze mutató haragját. Emiatt Jordan folyamatos küzdelemben él, önmagával. Muszáj neki legyűrnie nap, nap után, de nem vagyok hülye, tudom, hogy vége lesz, egyszer elveszti a meccset valamelyik énje, ha szerencsém van és akár lehet is, akkor Jordan egy tiszta pillanatában szabadon enged, mint egy madarat, mely attól trillázik szépen, hogy az ég kékje, a szelek áramlata meghívja egy szárnyalásra.
Ám most nem hiszek ebben, pedig kifejezetten pozitív vagyok.
Most azt látom, hogy meg fogok halni.
A fejem a falnak döntöm, még mindig a pulcsijában ülök, mert jó nagy és meleg, még viseli az illatát.
Szeretem ezt a férfit, nem kétség, vagy csak vágyom rá, de felbizsereg a testem, ha csak megérzem a kölnije erős illatát, vagy elképzelem ujjaim alatt testének völgyet, domborulatait.
Ismerős dallam zendül a lejátszóból, lehunyom a szemem és halkan énekelni kezdek.
”I heard I lost it on the grapevine, I must admit I had a great time…” Szeretnék kikapcsolni egy hosszabb időre, amikor nem agyalok azon, hogy milyen kiutak nem léteznek számomra, amikor nem vágyom olyan erősen a férfira, hogy begörcsöl a gyomrom és a fejemben elvesznek a buja gondolatok. De esküszöm, megörülök, ha a kezének érintését képzelem a melleimre.
Szex függő vagyok, már a terapeutám is megmondta és ezzel mentesítettem magam a felelősség alól. Beteg vagyok, addiktív viselkedészavar, jól hangzik, mi?
Is it prey, on display, I'm feeling weak. Potosan. I'm feeling weak. De még mennyire.
Lehunyt szemeim mögött vetítek egy képet, talán a zene klipjét, talán nem, de a könyvre egy pillanatra sem tudok figyelni.
Hogy hozzam össze az életem? Jordan vágyik egy rendes nőre, aki normális vele, aki megöleli, aki az anyja helyett anyja, mert biztos vagyok benne, hogy ebből ered a probléma. Hogy lehetnék az, aki bántotta, akitől a hasadás rögeszméje ered és ami miatt nem bírja feldolgozni az életét, nekem pedig ehhez semmi közöm. Mégis, hogy lehetnék az, akire vágyik, amikor én magam sem tudok az lenni, akire én vágyom?
Neki lennék, az illatos plüssmackója, vagy lehetne ő nekem. Tudom, hogy én magam is beteg vagyok, eleddig elbújtam mögé, cserélgettem a faszikat, mint más a bugyiját és ráfogtam, hogy nekem ez szükséges, pedig lehet csak nem találtam, amit kerestem. Már meg mindegy is, mert soha nem lesz meg, már nem fogom megtapasztalni, hogy milyen egy érintés, amiért átküzdöttem egy fél éjszakát.
Felállok az ágyról, elölről indítom a számot, a könyvet a polcra csúsztatom a többi közé, nem fogom kiolvasni, kell egy másik.
Kulcs zörren a zárba, vigyázban vágja minden szőrszál magát a testemen. Ma vajon milyen kedvvel érkezik? Szétrobban a feje? Jó a kedve? Hatnak a bogyók? William siet le a lépcsőn? Ma és most van az utolsó órám? Ez vajon a vég?
Felé fordulok, arcomra mosolyt rajzol a viszontlátás öröme és feldobban a bensőm. Ez ő, ez nem W. Jól van, nincs baj, a megkönnyebbüléstől felsóhajtok, megreszket a térdem. Akkor csak ne basszam fel. Késő.
Hangja korbácsként suhint végig a hátamon. Fasza, ideges. Óvatosra veszem a figurát, nem lépek felé, bevárom, hogy ő közelítsen meg, pedig magához ölelhetne, illata már innen megcsap.
- Végül is a pénze megvan rá. – elmosolyodom, de a szívem majd kiugrik a helyéről a kelő félelemtől. Úgy vágyom utána és most rettegek, hogy a közelembe jön. Kigombolt inge rálátást enged a mellkasára és feldorombol bennem az éhes macska. Nem!
Apám kerestet? Nem csalódtam, már a gondolttól is bőgnék, anyám meg… biztosan széteset, ő már nem lesz teljes, ha előkerül a holttestem, neki vége. Úgy szeretném hallani a hangját.
- Anya, hogy van? – még innen is érte aggódom, de szegény olyan kis gyászhuszár.
- Téged is. – lehelet csupán a válsz, félénk, visszafogott. Poharak az asztalon, ő pedig felém lép, és engedékenyen omlok a karjai közé, nekipréselem az arcom a mellkasának. Máris kérnem, hogy ne haragudjon rám, nem akartam bántani, csak Ő se tegye velem.
Arcom csupasz bőréhet dörgölöm, mintha megjelölném illatommal. A hajam frissen mosott, időm az akad dögivel. A háttérből búsan zenél a Morcheeba
- Rossz kedved van? – két kezem a dereka köré siklik, nyitott tenyerem a hátán keres menedéket. Istenem, miért nem lehetsz te normális? Olyan, aki feljön hozzám, összebújunk a tévé előtt és szeretkezünk egy kitartót? Elmondani nem tudom, hogy vágyom rá, hogy hozzám érjen, hiszen nekem szükségem van erre. Zúgnak a harangok a fejembe, hangyák csatároznak a bőröm alatt, bizsereg bennem a féken tartott energia, a mohó vágyakozás.

Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #3 Yesterday at 23:20






Emily

&

Jordan

3. nap


Mindig van egy sorsdöntő pillanat. Olyan, amikor már tudom vagy legalábbis sejtem, hogy vége, hogy az irányítópultban más pöffeszkedik. Egy gonosz, tébolyult fekete alak, akire mélyről jövő undorral és utálattal tekintek, aki a tönkretesz, aki felemészt, aki szó szerint felzabálja azt a kevés jót is, amit fáradtságos munkával az életembe pakoltam. Olyan, mint, amikor egyik csatornáról kapcsolsz a másikra és van egy hirtelen beálló fekete üresség a két adó között. Aztán először megjön a hang és úgy a kép is. Nekem is vannak ilyen fekete foltok, percek, amikre nem emlékszem. Néha visszaköszönnek vagy legalábbis hiszem azt, hogy lidérces álmok az efféle tudatállapot lecsapódásai. Amikor William először hozzám szólt örültem neki. Barát volt egy képzelt társ a maga tökéletes valójában. Értett, ismert, szeretett, heccelt és helyre tett, ha hülyeséget csináltam. Olyan volt, mint egy nagytestvér a szó jobbik értelmében. De erősödni kezdett, szűk lett neki a tudatom elzárt zuga. Felszínre akart kerülni, mint valami kibaszott Mr. Hyde. Nagyon szép hasonlat, mehetnél a nyugdíjas könyvklubba előadni.
Befeszülök a hangjától. Zavar, hogy itt van, ennyire a közel, ennyire jelen. Struccpolitika a jelenlegi módszerem bár ez csak fel fogja kúrni, de nem baj. Kemény vagyok, mint a kád széle, összekapom magam és minden a legnagyobb rendben lesz.
Nézd már, rendet rakott. Milyen aranyos! Mint egy jólnevelt kiskutya! Szerinted szopásra be lehet tanítani?
Mélyet pislantok és nem, nem vágom a bögréket a falhoz. Elég gond lesz a kinti káoszt eltüntetni. És amúgy igen, tényleg összepakolt. A kedvemért. A felismeréstől jóleső rezonálás járja át a lelkemet. Érintése nyomán forróság önt el, egy másodpercre nincs William, nincs pincebörtön csak ez a jóleső otthon illat, ami belőle árad. Annyi mindent akarnék mondani, hogy sajnálom mindazt, ami eddig történt, hogy ígérem többé nem fogom bántani, hogy elengedem, megszökünk együtt, elmegyek orvoshoz, kikezeli belőlem ezt a szart anyád a szar és jó lesz, kész Disney mese. Kastélyt is veszek neki meg lovat, fehéret.  Mert vele akarok lenni, érezni minden percben őrjítő közelségét.
– Nem mondom, az ükunokámnak se lenne anyagi gondja, ha nyomra vezetném a fakabátokat. – az összeg, amit az apja kínál félelmetes, a fél világot zsebre vágnám belőle. De minek nekem a fele, ha előttem az egész? Emy nélkül szart sem érne, ha ő nincs velem akkor úgysincs semminek sem értelme.
Nyelek egyet, hátrébb lépek. Az anyja. Naszóvaligen. Kapargatni kezdem a bőrt mutató ujjamon, megrágom a választ, mint egy nehéz, cafrangos falatot. Nem akarom, hogy összezuhanyon. Mondd csak meg neki, hogy az anyja mehetne smink nélkül a Walking deadbe Komor ránc fut a homlokomra.
– Édesanyád…nehezebben viseli. De jól van. – próbálok bíztató mosolyt küldeni, de sejtem hiába.
– Főztem neked kávét! – gyorsan és roppant kínosan terelem a témát, kár is volt felhoznom. Az asztal felé biccentek, ledobom a táskám és rámarkolok a kisebbik csészére.  
Megvonom a vállam. Nem, nincs rossz kedvem csak gecire zavar, hogy egy passzívagresszív hang a fejemben a duruzsol és félek, hogy maholnap már a mozdulataimat is újra uralni fogja. Széthullok Emily, vedd észre, hogy elöted esek darabokra.
Belekortyolok a keserű lébe.
– Hoztam mást is. – a hátizsákba túrok és egy nagyobb dobozt hámozok elő. Sushi, viszonylag kurvasok. Fizetés előtt kicsit fájt is ennyi pénz az étteremben hagyni, de nem úr, aki a nem pazal’ Szója, wasabi, gyömbér meg minden, ami kell hozzá. Mellé még múltkor bekészítettem egy üveg bort is, bár a tegnap este után lehet még a szagától is hányni fogok.
Nem tudom levenni róla a szemem. Annyira…ahgr. Még mindig szétfeszít a korábbi, fürdőszobai sikertelenség, még mindig előttem van meztelenül és még mindig érzem a tenyerembe képzelt mellét. Közelebb lépek, aztán hátrálok majd megint közelebb hintáztatom magam. Félek. Ha elengedem magam Will utat tör magának, átszakítja a gátat és, mint egy jól irányzott szarlavina beterít mindent. De így meg…félek felrobbanok. A hajamba túrok, mondd, hogy éhes vagy és már a suhsival matatsz, mondj vagy csinálj bármit, ami lehűt. Végem van.
– Akarlak. – váratlanul bukik ki belőlem a vallomás, visszaszívnám, ha lehetne. De már moccanok felé, mint egy ugrásra kész oroszlán a gazellára. Csak kérlek állíts meg. Csak kérlek engedj!

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #3
Vissza az elejére Go down
 
Prisoners #3
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Rivière-des-Prairies-
Ugrás: