welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Gretel and Oliver - Are you ready for love?
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
11
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Szer. 14 Nov. 2018, 15:59
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
11
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Szer. 14 Nov. 2018, 16:12


Gretel and Oliver
You Are Always on My Mind

Ha az ember boldog, valami különös módon repül az idő, anélkül, hogy észrevenné. Ha pedig a boldogság olyan fokára ér, ami már szinte egyenértékű az eufóriával, akkor az idő nemcsak repül, hanem egyszerűen megáll, majd megszűnik. Átkerülünk egy másik dimenzióba, ahol nincs tér, nincs idő. Nincsenek órák, percek, nincs se tegnap, se holnap, csak a most, és a ma van. Minden alkalommal ezt éreztem Gretel közelében, bármennyi idő is jutott nekünk, és bárhol is voltunk: ha a kezét fogtam, elbújva egy étterem sarkának gyertyafényes félhomályában, vagy ha mellkasomra hajtotta a fejét egy szálloda erotikától túlfűtott szobájában, a kielégülés utáni boldog révületben. Ez volt az az idő, ami értelmet adott mindennek - az egymást követő napoknak, a felém irányuló elvárásoknak, a belém plántált megfelelési kényszernek, magának az egész létezésemnek is. Mindennél jobban szerettem őt, és ezt a mámoros, mindent felölelő űrt, amit vele éltem át. Csak vele. Egyedül ővele.
Az idő ugyanakkor könyörtelen, lelket pusztító gyilkos is. Az idő lassú azoknak, akik várnak, hosszú azoknak, akik félnek, és túl vontatott azoknak, akik kétségek között élnek. Ezt érzem most is, ahogy néma csendben hallgatom a falon függő óra lassú, monoton tiktakolását, amit csak egyszer-kétszer nyom el az étterem nyilvános részében ülő vendégek fel-felcsattanó nevetése, és az üvegpoharak csendülése, amelyek aztán - mintha a hirtelen jókedv másodpercei szelidítenék meg - beleolvadnak a barátságos, meghitt hangulatú beszélgetések monoton morajába.
Hátradőlök a székemen, és kipillantok Montreál a naplementében szinte mesebelivé váló panorámájára. Miközben némán gyönyörködöm a festők ecsetjére illő színek kavalkádjában, egyik kezem eltűnik a zakóm zsebében, és szinte talizmánként forgatom Gretel gyűrűjét, amelyet tegnap zálogban hagyott nálam - biztosítékaként ennek a mai vacsorának. Hangja, mint valami különös echo, itt suttog a fülemben, még most is megborzongatva és mélyen felkavarva minden porcikámat.
"Egyetlen vacsora. Nyilvános helyen". Mintha egy kopott, régi lemezt játszanék le, amelynek barázdáján minden alkalommal visszaugrik a tű, így ismétlem magamban szavait újra és újra. Félelem csendült a mélyükön, még ha nem is akarta éreztetni velem, mégis képes voltam meghallani, és felmérni a benne lapuló halvány szorongást. Mitől félt vajon? Tőlem? Vagy önmagától? Vagy talán attól a pillanattól, amely azóta, hogy közel hajolva hozzám egyetlen tincse végigsimította arcomat, ott élt közöttünk, félig megszületve? Vagy talán az emlékektől, amelyek mindkettőnket felkavartak, esetleg az önvádtól, mellyel romba döntötte az életünket? Nem tudom a választ. Talán egy kevés ebből is, és abból is - vagy akár ez az összes mind, egyszerre.
"Üzenj értem" - ezzel a néhány szóval búcsúzott, és hagyott a szoba, az ital, és a gyűrűje társaságának mégis torkot szorongató magányában. Bölcs és előrelátó döntés volt részéről még abban a végletekig felzaklatott állapotában is - olyan döntés, amelyre én talán akkor és ott nem lettem volna képes. Az ő bölcsessége vezérelt és mutatott nekem utat akkor is, mikor megszerveztem a mai estét. Asztalt foglaltattam a város  egyik legnívósabb éttermében, távol a kíváncsi vagy épp csak kósza tekintetek elől. Futárral küldettem el neki a mai helyszínt és időpontot rejtő apró kártyát, azzal a szigorú kikötéssel, hogy kizárólag Mrs. Gressen saját kezébe kézbesíthető. Immár nem vagyunk gyerekek - felnőtté érleltek bennünket az évek, és az ezen időszak alatt ért benyomások, mégis ugyanúgy bujdokultunk, ahogyan annak idején - csak ezúttal az okok változtak. Annak idején a családom személyesítette meg a gyermekkori képzelet ágy alatt bujkáló démonjainak manifesztációját, amely lesújt, és rabol - csak éppen nem gyermekhúst, hanem vágyakat, reményeket, lelkeket. Most pedig Barry vált a rémálmok és lidércek könyvének fő alakjává, nekem pedig mindennél jobban vigyáznom kellett - nem, nem önmagamra, hanem Gretelre: a körökben, amelyben mindketten mozgunk az újságok rovataiban úgy teremnek a pletykák, mint a búzamező lágyan ringó szálai közt a szúrós és tüskés ördögtövis.
A falióra lassú, méltóságteljes kongatással hetet üt, és mintha csak ez lenne a jeladás, a terem ajtaja kinyílik, küszöbén megjelenik egy fehér kabátos pincér, aki kifogástalan udvariassággal mutat utat a földre szállt tüneménynek, aki a nyomában jár. Felállok, önkéntelenül is visszafojtott lélegzettel, olyan lenyűgözve bámulom Gretel szépségét, mint a felhők közé érkezett lélek a Mennyország aranyozott kapuját.
- Mrs. Gressen, örömömre szolgál, hogy újra láthatom - mosolygok rá mikor az asztalhoz ér, és addig nem ülök vissza, míg ő maga helyet nem foglal a pincér által alá igazított székben. Képtelen vagyok levenni róla a szemem, mintha jelenléte szinte azonnal puha vattába burkolt volna - csak halványan hallom a vödörbe készített jégkockák zörrenését, majd a pezsgősüveg dugójának halk pukkanását, ahogy kinyílik a butélia a pincér kezében, az őszi szüret illatával ajándékozva meg bennünket.
- Innen átveszem, köszönöm - pillantok végül a férfira, aki egy meghajlás kíséretében diszkréten távozik. Kitöltöm az italt mindkettőnk poharába: Armand de Brignac Brut Gold, Gretel kedvenc márkája - lám, ezt sem felejtettem el az elmúlt évek alatt.
- Köszönöm, hogy eljöttél - nézek bele a felém ragyogó szempárba. - A puszta ittléteddel is boldoggá teszel. Szemet kápráztatóan gyönyörű vagy - teszem hozzá teljesen nyíltan és őszintén. Sosem hazudtam neki - miért is tenném? Tegnap este olyan volt, mint egy sápadt tündér - mégis szép, meseszerűen szép. Ma este viszont olyan, mint a legédesebb életre kelt álom.  


Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
23
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Pént. 16 Nov. 2018, 13:58

   
Oliver&Gretel

- Hol van a gyűrűd, Gretel?
Erre az egyszerű, és alapvetően jól megválaszolható kérdésre leforrázottan, néma ajkakkal feleltem, egyenesen a férjem szemeibe nézve. Hiszen az ember nem hagyja el csak úgy egyszerűen a jegygyűrűjét, arra vigyázni szokott.
Még fülemben csengett az aprócska hang, mint megannyi csengő utolsó kis elhaló hangja, a pohár ital ölelése, az arany az arannyal ölelkezve rabul ejtette, zálogul fogadta, hogy vissza ne vehessem, hogy az ígéretem meg tudjam tenni, majd meg is tartani. Ha nem hagyom ott, ha visszakérem, talán megint gyáván elfutnék a találkozás elől, miközben lépteim egyenesen hozzá vinnének. Annyira vágyakoztam oda vissza, az esti félhomályba, őrizni amíg csak lehet, de jól tudtam, hogy vége szakad majd, ahogyan mindennek. Túl korán és túl hamar és megint ott maradtunk a szavakat visszatartva, még csak annyit sem mondva a másiknak, hogy hát istenhozzád, mennyire jó volt újra találkozni. Mert jó volt. Az összes régi sebeket felszaggató fájdalmával együtt, azzal együtt, hogy tökéletesen összezavarodtam, hogy mindenben amiben addig szikla szilárdan hittem, a boldogtalanságom látszata mögötti életemmel együtt...mindennel együtt valami egészen különleges varázslatot hozott az életembe Oliver ismételt felbukkanása. Azzal egyetemben, hogy minden ami eddig jól működött, amit hazugságokkal önámításokkal olyan remekül tudtam kezelni most összetörni látszik, és én egy idő után képtelen leszek visszafogni magam. Ha ő nem állít meg, ha még mindig nem felejtett, mert ott volt a szemeiben, én láttam...látta ő is? Látta ahogyan rá néztem, a tekintetemben a múlt megannyi apró kis momentuma kelt életre, és hozzá szólt, neki tett újra és újra ígéretet. Vele mennék, ma már. De nem lehet változtatni azon a döntésen amit egykor hoztam, azon sem, hogy egy pontján a sorsomnak Barryhez kötődtem. Ahhoz a Barryhez, akinek az ölelése megszokottá vált, majd el is maradt, aki számára a gyűrű jelenléte sokkal többet jelentett mint az enyém, aki néhanap már itthon sem alszik, akinek az inggallérján időnként nárcisz illatot érzek. Én nem használok semmi ilyesmit.
Néhanap azon gondolkodom, hogy az ígéret megszegése mennyivel egyszerűbb lett volna mindig is. Hogy Oliver után...hogy Barry után is mennyi alkalmam lett volna rá. Könnyed flörtök, rajongó pillantások egy-egy dedikáláson, annyi helyzet adódott kifinomult udvarlásokkal karöltve, bohókás délutánokon, akármikor csak elég lett volna elszédülnöm és beleszédülnöm bárkinek a karjába, aki csak akarta volna, és én is akartam volna….de nem. A különös talán az egészben az, hogy soha nem úgy gondoltam rá, hogy Barry ellen cselekednék, hanem egy régi érzés kopogtatott és kért számon minduntalan. Valaki, akinél ott hagytam egy darabját megszakadó szívemnek, akibe kapaszkodtam olyan veszettül vehemens ragaszkodással, akinek hátat fordítottam mert a türelmetlenségem, vagy a hitetlenségem sokkal erősebbnek bizonyult.Oliver... Nem értettem, hogy ha akar engem, ha velem akar élni, ha odadobna mindent, a világát magunk mögött felégetnénk, vissza se nézve rohannánk közös végzetünk felé, akkor miért kell még mindig bújkálni, miért nem foghatom meg a kezét az utcán, miért nem szólíthatom mások előtt valami bolond szerelmes duruzsolással, miért nem lehelhetek egy apró, szinte észre sem vehető csókot a fülcimpájára a buszmegállóban dideregve? Nekem miért nem jutottak napfényben fürdő ölelések, miért örökkön csak a félhomályban lophattam el magamnak belőle mindent? Ezek olyan dolgok, amik a mai napig itt maradtak bennem, azzal együtt, hogy bármit odavetettem volna én is érte. Bármit. Talán az én bármim neki kevés volt. Mindig is kevés volt. Barrynek pedig túl sok. Feláldoztam érte magam, felemelkedtem mellette, befutottam és ismertségre, kapcsolatokra tettem szert. Istenem, mekkora árat fizettem érte! Mindennek súlya valóságosan tegnap este zuhant rám abban a másodpercben, hogy közel hajoltam Oliverhez. Szinte éreztem a lélegzetvételét beszökni az ajkaim közé, párában érlelt csókkal nyelni mint valami éveken át érlelt remek italt. A bőre nekem feszült, érintés nélkül hagyott vágyak dörömböltek a mellkasomon, és összeszorított ajkakkal álltam útjukat. Túl hamar és túl egyszerű lett volna. Nem akartam, hogy erről szóljon, pedig akárhonnan nézzünk az első órák mindig erről szólnak.Majdnem elveszítettem a fejem és ennek nem szabad újra megtörténnie.
- ...szóval? Van valami magyarázatod arra miért nem viseled tegnap este óta a gyűrűdet? Oliver miatt ugye?- túl számonkérő volt a hangsúly. Kettőnk közül nem én voltam aki okot szolgáltatott az efféle kérdésekre. Még nem. De azt is tudom, hogy a hazugságok áradata amelyre készülök sokkal nagyobb bűn lesz a saját szememben is, mint ezer kimaradt éjjel valamiféle tárgyalásra hivatkozva.
- Nevetséges vagy, Barry! Levettem, mert szorította az ujjam. Holnap elviszem az ékszerészhez, hogy igazítsa rá.
Nem hiszem, hogy sikerült elaltatnom a gyanakvását, és amíg Oliver a városban lesz ez így is marad.Abban azonban biztos voltam, hogy hosszútávon mindezt nem fogom eltűrni vagy elviselni.
- Ma este ne várj vacsorával. Pókerezni megyek Treudhoz.- oly kegyetlen egyszerűséggel vágta nekem a mondatot, mintha nem minden nap hasonlókat hallanék. Nagyjából három hónapja már így élünk. Minden harmadik, vagy második este van valami elfoglaltsága, amikor egymagam maradok. Talán csak az árulása fáj, talán csak az, hogy miért nem enged el egyszerűen? Miért nem mondja a szemembe, hogy a trófeának szabadságot ad, hogy leakasztja a falról házasságunk megunt éveit, és végre kitárva az ablakot elengedi? Tudja, hogy mit kockáztatunk, talán pont ezért. Én meg egyszerűen gyáva vagyok...nincs erre más magyarázat. Az anyagi jólét hazug biztonsága vonzóbb, mint a bizonytalan egyedüllét. Az a pár nap, amikor itthon van megér ennyi könnyes egyedül töltött éjjelt? Nem tudom, ebbe még ennyire nem gondoltam bele.
Ma azonban valahol örültem, hogy nem kell több hazugsággal álltatnom. Nekem nem ment ez olyan jól, mint neki. Oliver üzent értem ahogyan ígérte. Kis kártyával, megszokottan régimódi, számomra vonzó módon.Elővigyázatosan nem volt, virág, vagy apró ajándék, semmi, ami a látszatot megtörte volna. A futár csak a kártyát, adta át, és amikor elolvastam a helyet egy apró, szinte vidám mosoly terült szét az ajkaimon. Ollie, te csibész! Világ életében értett ahhoz, hogy a szavakat a saját ízlése szerint formálja, és anélkül csavarja ki, hogy a partner megbántva érezné magát.
Bár azt mondják illik késni egy nőnek minimum negyed órát, én soha nem adtam az efféle bolond szokásokra. Kevesen tudták rólam, hogy heves ellenzője vagyok a feminizmusnak és mindennek ami a női egyenjogúság olyan vehemens hangoztatásával foglalkozik. Egy késő esti tévéműsorban pár hónapja egy riporternőt sikerült alaposan meg is lepnem ezzel, amikor a szüfrazsettek korában játszódó regényem kapcsán, és annak viharos fogadtatása okán voltam vendég.Én nő akartam lenni, és ezt a választásom valahogyan ezek az emancipáció zászlaját lengető nők szeretik kihagyni a számításból. Nem kérek a harcukból.
Épp csak betolom magam előtt az ajtót, és ahogyan záródik,  még hallom a régi óratorony harangjának mélabús kongását, ahogyan a hetet üti. Mosolyogva nyújtom át a kabátomat az egyik ruhatárosnak, és követem az elém siető fehér kabátos, ősz halántékú férfit. Udvariasan érdeklődik affelől, hogy milyen volt a forgalom, hogy rendben vagyok e és hogy szolgál a kedves egészségem. Halkan, szinte bizalmasan jegyzi meg, hogy a felesége odáig volt az utolsó könyvemért. Mosolyogva biccentek, és jelzem, hogy üdvözlöm a feleségét. Áthaladunk az étterem nyilvános részén, és a különterem felé haladunk. Nos, ezért mosolyogtam Oliver kártyáján. Nyilvános hely de mégsem.
Két lépés...még három...a szívem akkorát dobban, hogy szinte egy örökkévalóságig visszhangzik még a bordáim között zavarodott ritmusa, ahogyan megpillantom Olivert. Immáron fényben fürödve, kellemes lágy fények közül állva fel, és le sem tudom venni róla a szemeimet. A tudat arcul csap, hogy ezt a férfit hagytam el egykor...mégsem tudom akkori bolond énemet hibáztatni. Gyerek voltam, annyi ábránddal, melyek egy része soha nem válhatott volna valóra. Oliver mindig az én gyönyörű csodám marad, amely számomra, a szegénynegyed szülötte számára csak elérhetetlen vágyálom maradt hosszútávra. Nem lehetett hinnem benne, hiszen a mi fajtánkkal nem történnek csodák.Vagy mégis?
Az idős ültető pincér diszkréten várakozik mögöttem, hogy alám segítse a széket. Ruhám kissé megemelem, és megigazítom miközben helyet foglalok. Oliverrel a pillantásunk úgy ölelkezik, mintha az utolsó kortyok után kapó fuldoklók lennék, kik aztán végleg elmerülnek. Egymásban. Talán csak a nevem ilyentén említése töri meg ezt a varázslatot, és egy picit sértődötten is biggyednek le ajkaim.
- Ne űzz belőlem gúnyt, kérlek!- hogy némiképp tompítsam a helyzet komolyságát, megemelem a kezem és megingatom felé a mutatóujjam játékosan.
Végre leülök, és miközben elhelyezkedem puhán az asztallapra helyezem a két kezem. Őt figyelem. Iszom a jelenlétét. A pezsgősüveg tompa puffanása sem billent ki ebből, szemeim úgy futtatom végig rajta mintha most látnám először. Most is látom. Újra először. Megváltozott. Keményebb és férfiasabb vonások jellemzik, de az a huncut, minden pillanatban ölelés után sóvárgó tekintet a sajátja maradt.Felpillantok egy röpke másodpercre, és meglátom az üveg cimkéjét. A kedvencem. Hát nem felejtette ezt sem. De miért csodálkozom? Én sem felejtettem el semmit róla. Úgy tűnik mi az emlékeink között éltünk tovább azóta a nap óta, mintha erre a pillanatra várnánk, erre az újra elérkező találkozásra, amely mindenre magyarázatul szolgál. Nem terveztem semmit, amikor idejöttem. A szívem telve volt Oliver iránt érzett egykori rajongásommal, a jövőm pedig üres lapként simult a lelkemre. Rá várt, hogy megtöltse, hogy reményt adjon. Annyira akartam a ma estét, mégis féltem tőle. Változatlanul bennem volt valami visszatartó erő, valami, aminek záloga nála maradt. Az ujjamon nem viseltem a gyűrűt, mégis éreztem, hogy más valakihez tartozom.
A bókra lesütöm a szemeimet és fejcsóválva mosolygom. A mai napig zavarodottan fogadom a dicséreteket. Ezen az évek sem változtattak. A lelkem még mindig a szegény, viseltes ruhákba bújt szemüveges lányt dédelgette.
- Én...te sokat változtál. Előnyödre. Annyira….-elnyelem a szavakat amikor újra ránézek, és tudom, hogy bár jól kellene bánnom az összes betűvel, most a világ összes nyelve az összes lehetőség és hasonlat, mint semmivé avanzsálódik, mert képtelen vagyok elmondani milyennek látom.
- ...sármos lettél.- csapom agyon a világ leghülyébb kifejezésével a saját gondolataimat, aztán persze el is nevetem magam, fejcsóválva és a jobb kezemmel gesztikulálva próbálom tompítani a saját buta szavaimat.
-...mármint ezzel nem azt akarom mondani, hogy régen ne lettél volna az...csak most olyan...férfiasan…- elhallgatok, elkomorulok, nyelek egy nagyot.
- Felnőttünk.- kimondom és érzem, hogy közénk feszítem a képzeletbeli gátat, amit nem merek átlépni, nem szabad, hogy ő szakítsa át. Csak beszélgetünk...legalábbis ez a terv.
Annyi mindent kellene megbeszélnünk, és fogalmam sincs hol és hogyan kezdjük. De indításnak a pezsgő jó ötlet. Felszakítja a gátlásokat. Persze csak módjával.

   
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
11
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Vas. 18 Nov. 2018, 11:29


Gretel and Oliver
You Are Always on My Mind

Abban a percben, ahogy a repülőgép belépett Kanada légterébe, és hosszú évek után most először Montreal földjére - helyesebben asztaltjára - tettem a lábamat, egész testemben eluralkodott valami különös, sosem tapasztalt vibrálás, mintha hirtelen meg nem nevezhető feszültséggel telítődtem volna testem minden porcikájában. Európában nem éltem, csak léteztem, nap nap után, gépiesen, mechanikusan, mint egy robot, amelyet reggel felhúztak, és estig hagytak lejárni -  sem az üzleti életben elért sikereim, sem a vagyonom nem adhatta meg a mindent felölelő életöröm érzését. Aggathattam címkéket azokra az érzésre, amelyek az elmúlt napokban bennem dúltak, találhattam rájuk hangzatos neveket akár százat, ezret is, amelyek mind jól mutattak és hangoztak, de közelében sem jártak a valóságnak: a bennem végbemenő változás magyarázata egyetlen okban volt csak keresendő. Olyan okban, amelyet nem lehet mesterségesen megteremteni, nem lehet pótolni, és amelynek igazsága előtt már az előző este mélyen meg kellett hajtanom a fejemet - ez pedig nem volt más, mint a puszta tény, hogy ennyi év után viszontláthatom Gretelt. Tudtam, hogy a találkozás vele ezernyi fájdalmat rejt majd magában, mégis sóvárogatam utána szinte csillapíthatatlan szomjúsággal. Szükségem volt a belőle áradó fényre ahhoz, hogy megmentsen a mostani életemet felfaló sötétségtől.
Szinte megbabonázva figyelem, ahogyan felém közelít, és képtelen vagyok eldönteni valóság-e vagy csupán illékony káprázat, hogy szinte még az asztalon égő gyertyák lángja is magasabbra nyúlik, és eddig még nem vettem észre azt sem, milyen meleg van hirtelen ebben a kis teremben...Megszűnik körülöttem a világ, nem látom már a pincér előzékeny mozdulatait, a szomszédos asztalokon fekvő evőeszközök csillanását, nem hallom az óra monoton ketyegését, egyszerűen nem vagyok már ebben a világban, és mégis minden sejtemmel ott vagyok: még sosem éreztem magam olyan élettel telinek, ahogy most. Minden rosszkedvem tovaszáll, és elnéző mosollyal csóválom meg a fejem, mikor Gretel tréfásan megfenyeget, mint valami csínytevő gyereket.
- Sosem vetemednék ilyesmire - válaszolom. Nem gúnyból hívom Mrs. Gressennek, hanem mert ezt a nevet viseli - legnagyobb sajnálatomra. Az elmúlt éjjel, a parti végeztével, miközben feküdtem az ágyamban az éjjeli sötétségben, óhatatlanul is elgondolkodtam rajta, vajon miért került el Barry egész idő alatt. Sőt, igazából miután Gretel és én elbúcsúztunk egymástól, ők úgy tűntek el, mint esőfelhő a déli napsütésben. Képtelen vagyok eldönteni, hogy a férfi, aki egykoron a legjobb barátom címre tartott számot az életemben, ugyanúgy nem készült-e még fel kettőnk találkozására, ahogy magam sem, vagy épp az üzlet fontosabb volt számára minden másnál - nálam, és Gretelnél is. Boncolgathattam magamban álmatlanul töltött órákon át a Barry iránti érzéseimet, de nem láttam át vele kapcsolatban a gondolataimban kavargó ködön: nem tudtam már a régi barátsággal szeretni, de gyűlölni sem azért, mert megszerezte azt a helyet, amely eredendően nekem lett kijelölve a világ legcsodálatosabb nőjének oldalán - élt egy lehetőséggel, amely nekem nem adatott meg. Ki hibáztathatná ezért? Ő önmagát semmiképpen. Hogy én? Erre még nem találtam meg a választ.
A pincér egy meghajlás után távozik, és egyedül maradunk Gretel-el. Néma csendben fürkészem az arcát, ahogy ő is az enyémet, aztán elpirul és lesüti a szemeit - minden mozdulatában visszaköszön kamasz mivoltának bája. Igen, pontosan ilyen volt, ilyennek él az emlékeimben - azokban, amelyeket az ember magával visz egészen a halálos ágyáig. Hallgatom, ahogy zavart magyarázkodásba kezd egy suta bókot követően, és noha nem akarom, mégis érzem, ahogy szám két sarka gyanúsan felfelé kunkorodik, és mikor belőle kiszakad egy csengő harangjátékhoz hasonló nevetés, én is csatlakozom hozzá: felszabadultan, örömmel.
- Köszönöm. Magam és a sármom nevében is - kacsintok rá kedves évődéssel. Igaza van. Felnőttünk. Egyszerre vagyok a sors ezen könyörtelenségért hálás és dühös is. Gyerekként és kamaszként minden szebb és felhőtlenebb volt - és mi ott voltunk egymásnak. Igaz, az évek elmúltával szemben nem lehet harcolni, el kell fogadni, mert ez az élet rendje.
- Remélem megbocsátod, ha nem pont úgy értelmeztem a kérésedet, ahogy te szántad - mutatok aztán körbe a teremben. - De ismert vagy, biztosra veszem, hogy lettek volna az étteremben, akik autogrammért jöttek volna az asztalunkhoz. Én pedig talán érthető okokból kifolyólag magamnak szeretném tudni a társaságodat, és nem akarok osztozni senkivel ezen az estén - mosolygom el magam aztán ismét. A másik okot inkább lenyelem: nem tudom, miféle magyarázatot adhatott odahaza Barry-nek, de kétlem, hogy a teljes igazságot mondta volna neki. Ha pedig ő maga óvatosan áll a ma esti találkozáshoz, nem lehetek én sem felelőtlenebb nála. Egy percig sem önmagamat féltem, hanem őt. - Itt senki sem fog zavarni bennünket - teszem hozzá csendesen. Erről gondoskodtam: a különterem összes asztalát kibérltem ma estére. Ezen a helyen csak mi ketten vagyunk.
Felemelem a pezsgőmet, az övéhez koccintom a poharamat. A halk csendülés ünnepélyes, és iszom egy kortyot, nyerve magamnak néhány másodpercet ahhoz, amire készülök.
Zsebembe nyúlva előveszem Gretel gyűrűjét, majd az asztalra teszem, kettőnk közé. A gyertyafény megcsillan az aranykarikán, és egy pillanatra szikrázó ragyogássá válik, mikor én magam is lehúzom a saját ujjamról az ékszert, amelyet nem a szerelem, hanem a puszta kényszer erőltetett rám. Egymás mellé fektetem a gyűrűket, és letakarom a szalvétával, mintha ezzel kitörölhetném a világból puszta létezésüket is.
- Csatlakozom hozzád. Csak ma este felejtsük el mindent. Csak ma este legyen minden úgy, ahogy régen. Majdnem minden. Kötelezettségek nélkül, csak te és én - pihentetem a kezem az asztalon. Szeretnék átnyúlni, kezembe fogni Gretel ujjait - szeretném, de nem merem. Félek, hogy elhúzná kezét az enyémből, mert nem feledné a múlt éveket, amelyek elválasztottak bennünket, és ami összekötötte őt valaki mással. És félek, hogy ha mégsem tenné meg, akkor képtelen lennék uralkodni a szívemen, amely már most is gőzkalapácsként veri az ütemet bordáim börtönébe zárva.  És egyébként is: ez talán korai. Olyan korai, hogy nem tudom, valaha eljön-e az idő ahhoz, hogy megtegyem.



Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
23
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Hétf. 19 Nov. 2018, 13:51

 
Oliver&Gretel
Egész úton, amíg ide tartottam egy gondolat motoszkált minduntalan a fejemben: Fordulj vissza te ostoba! Ne nézz rá, ne akarj vele lenni, ne akarj hozzá szólni, mert elég egy tized másodperc és örökre a rabja maradsz. Mert kétség sem fér hozzá, hogy azzá váltam. Abban a pillanatban, hogy először találkoztunk, hogy először éreztem azt a különös melegséget a gyomrom tájékán, és a hiányát szüntelenül minden nap, amikor nem láttam.
Mint megvadult tornádó felé rohanó viharvadász. Tudom, hogy akár bele is pusztulhatok, de látnom kell, ott kell lennem, mit bánom én ha el is ragad. Mert nem nézek vissza, nem a nyugalmas és kiszámítható jövőt választom, ahogyan tettem egykor, hanem a bizonytalan fergeteg felé futok, amely jóllehet magával ránt, átformál és ha elcsendesül immáron akkor is felé fogok vágyakozni.
Egy asztal választ el a közelségétől, mégis oly távolinak érzem. A gyertyák fényén túl megannyi év, megannyi nélküle töltött idő, melyben nem a közös életünk momentumait gyűjtögettük, hanem vakon kóboroltunk egy általunk nem választott, de elfogadott életben.Kérdések feszülnek nekem, hangtalan szavaim legbelül újra és újra életre kelnek, átfogalmazódnak, és nem tudom miként fussak neki, mivel kezdjem. Szabad egyáltalán? Mondani bármit, vagy egyszerűen hagyjam magunkat elsüllyedni ebben a hamis mesevilágban. A különteremben a csend a miénk, nem akarom hallani mi zajlik körülöttünk, a világ zajai illúzióként úsznak el lágyan körülöttem. Csak őt látom. A pezsgős üveg fénye a terítőre vetül, megannyi gyémánt csepp árnyéka táncol a poharam körül. Figyelem a kezét, figyelem ahogyan néha idegesen, vagy zavarodottan rándulnak össze az ujjai. Tapintható közöttünk a visszafogott mozdulatok fájdalma. Érinteném, de nem lehet. A kezem ott pihen az asztalon, az ajkaimon néha átfut a nyelvem, kiszáradó, cserepes számat próbálom elviselhetővé tenni. Szájfényem eper zamata tökéletes harmóniát alkot a pezsgő fanyarságával.
Ahogyan rám kacsint zavarodottan rándul a szám, egy mosoly az ajándék, meg az ami oldja bennem kicsit a feszültséget. Nem tudok bánni a szavakkal, valahogyan bilincsben tart maga a jelenléte. A magyarázat erre az egészre elfogadható és csupán néhány bólintással veszem tudomásul, és laposan pislogok körbe. Leselkedők, paparazzik után kutakodom mégis, bár jól tudom, hogy Oliver mindenre gondosan odafigyelt.
- Hálás vagyok érte.- felelem az övéhez hasonló csendességgel az utolsó mondatára.Nem csak a diszkrécióért, nem csak azért, hogy felesleges magyarázkodást sikerül mindezzel kikerülnöm, és még csak nem is csupán azért, hogy pár napon belül nem vesz szájára a bulvár, hogy az eddig feddhetetlen Mrs Gressen idegen férfival vacsorázott az Imperialban.Azért, mert kicsalogatott a csigaházamból, mert elérte, hogy igent mondjak a meghívására, noha azt hiszem, nem nagyon jött volna a számra az elutasítás akkor este.
Úgy felelném neki, hogy bár a látszat csalóka, bár a tudat, hogy a nevem a számára minden bizonnyal idegenül csengő Mrs Gressen, soha, egyetlen pillanatig sem kellett osztoznia senkivel.Barryvel különösen nem. Mégis úgy érzem, hogy a valóság, a realitás ellenem szól, és nem hiszem, hogy megnyugtató magyarázattal tudnék szolgálni arra, hogy miért történt mindez így. Mert az talán egy dolog, hogy elmenekültem előle, de nem sokkal később hozzámentem az egykor volt legjobb barátjához. Elárultam, és talán ennek az árulásnak a feloldásért esdeklem már hosszú idő óta minden regényemmel. Sokan faggatnak a sikereim titkáról, de a valóság oly kegyetlen és oly ki nem mondható, hogy minduntalan homályos utalásokba bocsátkoztam ezeket illetően.
Mert az én titkom a szavaim, a gondolataim egyetlen édes múzsája Ö az. A be nem teljesült vágyakozás, a könyörgés a bocsánatért, a megváltoztathatatlan utáni siránkozás, minden hozzá szólt, neki üzent, őt akarta elérni, de jól tudtam ahogyan az első könyvek illatát megéreztem, hogy hasztalan. Tengernyi történetbe beburkolhatom, de az igazit, a valódit, akihez mindezek szólnak büntetlenül többé soha nem ölelhetem. Volt hibám ebben nem is kevés, de talán nem egyedül nekem.
Az összekoccanó poharak lágy dallama végigfut a karomon, elrejtőzik a kortyokba mit vele együtt nyerek magamnak. Lopva, kicsit talán félve, hogy nem tudok majd tőle elszakadni, a poharam pereme felett őt nézem. Nehéz sóhajjal teszem le a félig telt pohárkát magam elé, és az ajkaim zárják börtönbe gyöngy fogaim. Idegesen rágcsálom egy darabig, újra elolvadó eper íz terjed szét a számban. Most ittam, mégis száraznak érzem. A forróság, mint lágyan leomló karamell szín vulkán gurul végig a mellkasomon. Nehezen veszem a levegőt. Belefulladok ebbe a helyzetbe. Az arcvize az orromba jut, megrészegít mint a legfinomabb éveken át érlelt ital. Legszívesebben beleburkolnám magam, akár ezer reggel is erre ébrednék.
Ahogyan a zsebébe nyúl, egy pillanatra visszatartom a levegőt. Sejtem mire készül, mi az ami előkerül majd onnan, talán csak a folytatásra nem vagyok felkészülve. Hosszú fekete szempilláim sebesen verdesik szemhéjamat, és elnyíló ajkaim megnedvesítem, majd összezárom. Menekülésre kész vadként figyelem, amikor a dobozka előkerül, benne pihenve hibás és minden szempontból meg nem bocsátható vétkem, örök szimbóluma, a karikagyűrűm. Ujjai aztán a sajátjáért nyúlnak és másodperceken belül egy szalvéta alatt pihen mindkét ékszer. A kérése oly egyszerű, és olyan jó lenne így is tenni. Elfelejteni mindent. Hogy ha nem szabunk gátat ennek az egésznek, akkor hazugságok egész sora veszi kezdetét, hogy többé nem vagyunk ugyan kamaszok, de kötelezettségeket akasztottunk a nyakunkba, mely tehertől nem lehet csak úgy egyszerűen megszabadulni. Nem is azt kéri tőlem, hogy az elkövetkezendőkre, hanem, hogy ma estére. Csak egyetlen estére.
- Mint a mesékben, igaz?- billen oldalra kérdő pillantásokkal megtámogatottan a fejem, és egy halovány, kissé talán szégyenlősen keserű mosoly jelenik meg kopott szájfénnyel ékített ajkaim sarkában.
- Hamupipőke egyetlen estére királylánnyá változik, hogy aztán az éjfél elragadja majd. Kérdés persze, hogy mi lesz az üvegcipellővel.- morfondírozok inkább csak magamnak, aztán az asztal lapja felett megemelem a kezem. Előre nyúlok de nem érintem az övét. Közel van az enyémhez. Ujjbegyeink szinte könyörögve vágyakoznak egymáshoz, mégsem mozdította eddig ő sem és én sem. Most sem érek hozzá. Kecses ujjaim, mint apró kis balerina lábak könnyed, körkörös táncot lejtenek a kézfeje felett. A gyertya meghajló fénye mögül pillantok rá.
- Majdnem minden. Úgy nem lehet. Félig semmit sem lehet.- apró kis mozdulatokkal tovább simogatom így, érintés nélkül a kezét, és ha mozdítaná, ha meg akarná fogni az enyémet, úgy visszarántanám.Most még. Még nem fejeztem be amit mondani akartam neki. A kézfeje felett húzok lassan egyenes vonalat.
- Ha belekezdünk, akkor csináljuk végig rendesen. Nem akarom soha többé, hogy hiányérzet maradjon bennem. És ha most minderre igent mondok, ha azt mondom, hogy rendben Oliver, legyen így….majdnem minden...akkor ha vége lesz, és eljön a másnap reggel, megint egy betemethetetlen űr marad utánad, amit soha többé nem akarok átélni.- abbahagyom a mozdulatot, és visszahúzva a kezem a pohár nyakát ölelve át a pezsgő lágy fanyarságából merítek erőt a továbbiakhoz. Végig kell mondanom, ha már belekezdtem.
- Nem akarok többé félni, nem akarok fél estéket, nem akarok menekülni, ahogyan tettem egykor. Megint ezt akarod? Mert ez most itt, ennek a nyitánya.- bökök fejemmel a letakart gyűrűk felé.
- Nem vagyok már az a kislány, aki hagyja magát titkokba burkolni. Ugyanakkor jól tudom, hogy sok minden akadályoz minket abban, hogy ugyanolyan legyen mint régen. Mert nem lehet ugyanolyan. Kockázat nélkül nem nyerhetsz. Emlékszel, ezt mondtad nekem mindig. Mégsem éreztem, hogy valóban kockáztatnál értem. Én most megteszem. Mindent egy lapra teszek fel azzal, hogy idejöttem: a karrierem, a sikereim, a makulátlannak hitt házasságom, a jóhíremet...és azzal, hogy most nem emelem fel a szalvétát és veszem ki alóla a gyűrűket azt hiszem választ is adok arra, hogy mindez mennyit is számít nekem, ha rólad van szó.- sokat beszélek, a hangom hol elhalkul, hogy kissé rekedt suttogásba fut, de mindvégig nyugalommal, lágysággal intézem hozzá a szavakat, mintha csak ott ülnék mellette, fejem az ölébe hajtva egy eldugott motelben a külvárosban. Ahol mindig bújkáltunk. Tulajdonképpen most sem változott semmi, csak egy fényűzőbb környezetbe száműztük magunkat.
-Pótolhatatlan űrt hagytál magad után.- súgom végül, lehelem felé ezt az egyetlen mondatba sűrített fájdalmas vallomást, amely elmond mindent: a kihűlt ölelések éjszakáit, a mellőzést, az örök szerelmet, amely elcsendesült az évek alatt, de soha nem múlt el. Csak fájt. Pokolian fájt. Hogy mennyire is valójában azt most értem meg. Most, hogy újra ilyen közel van.

 
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
11
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Szer. 21 Nov. 2018, 16:26


Gretel and Oliver
You Are Always on My Mind

Az élet sokszor szembeköp, és nem tudunk mit tenni ellene, vagy épp kitérni ez elől. Néha olyanoktól kapunk sebeket, akiktől legkevésbé várjuk - a szív ilyenkor nehéz lesz, mintha betonba öntenék. Kőbe dermed, megkeményedik, vagy éppen ellenkezőleg: sebzetté válik, vér sarkad belőle minden apró karcolás után, és elveszti minden reményét a bizalomra mások iránt. A város falaira mintázott graffitikken, a könyvek lapjain szereplő rajzokon az összetört szív képe meg sem közelíti a valóságot - nincs olyan művészet, amely képes lenne ábrázolni ezen a lüktető izomcsomón a megjelentő repedéseket, a hegeket, a fájdalmat, amely lerombolja az egész testet. Persze, van erre egy remek megoldás: nem kell szerelembe esni, és nem kell a szívet senki más karjaiba dobni, hogy kénye-kedve szerint játsszon vele. Ha valaki csak olvas vagy beszél a szerelemről, azt soha nem érheti csalódás - csak épp semmi értelme az életnek e nélkül a fájdalmasan gyönyörű érzelem nélkül. Gretel az életem igaz szerelme volt: úgy hittem, én is az vagyok számára, ennek ellenére összetörte a szívem. És mégis, a remény úgy áramlik át az ereken és a testen, mint a vér, és legalább annyira fontos az élethez, a túléléshez.
A pincér távozik, egyedül maradunk, néma csendben, és mégis, ezernyi mondanivaló táncol körülöttünk, kel életre a nyelvünk alatt, de a szavak még nem születnek meg. Még nincs itt az ideje, még nincs rá alkalom. Milyen szegényes is az anyanyelv pont akkor, mikor a legfényesebben kellene ragyognia, és általa megszületnie a feloldozásnak, a megváltásnak.
Miközben a két pohár egy halk, tiszta csengéssel egymásnak koccan, ezernyi, milliónyi gondolat szalad át a fejemen, szinte a másodperc tört része alatt. Élénken él elmémben a múlt, mintha csak filmet néznék: a szerelem, a boldogság Gretel karjaiban, a lopott csókok, a mámoros éjszakák echója zeng bennem vissza újra, keserédes gyötrelmeket szabadítva fel a lelkemben. Szinte látom saját magam ott állni a repülőtér termináljában, megroskadt vállakkal, eltiport szívvel, a gyötrelem tudatában, hogy nem, mégsem kellettem neki. Eszembe jut az Európában felépített életem: a cégem, az elért sikereim, az otthonom, és Sarah. Úgy érzem, mintha mérlegre kellene tennem életem minden egyes apró szegmensét, és mindkét tányérban nyomós okok és érvek sorakoznak a döntés mellett. Igen, ha az eszemre hallgatnék, így kellene gondolkodnom, de a szívem gúnyosan kacagja szembe a logikát: ó, az a hitvány, bolond, még mindig reménykedő szív már azelőtt tudja a végeredményt, még mielőtt az elme magához térne Gretel közelségének mámorából. Ez a bolond, reménykedő szív vezérel akkor, mikor lehúzom a gyűrűmet, hogy a másik karika mellé helyezzem, és lefedjem egy szalvétával, mintha a puszta létüket is kitörölhetném ezzel az apró, ámde roppant jelképes mozdulattal.
- Mint a mesében - visszhangzom Gretel szavait. - De ne feledd, hogy a herceg minden követ megmozgatott, hogy megtalálja azt, akire az üvegcipő illik, és aki a párja lehet. A különbség mindössze annyi, hogy nekem már nem kell keresnem. Én már ismerem őt - teszem hozzá. Persze, most gondolhatná azt, hogy a szavaim Sarah-ról szólnak, de úgy hiszem, Gretel pontosan tudja, kire vonatkoznak a mondataim. Egyszer már hagytam, hogy köddé váljon, ahogy Hamupipőke azon az ominózus, mesebeli bálon. Azóta is életem legsötétebb korszakának tartom azt a napot, és az azóta eltelt időt - mintha jégbe fagyott volna a lelkem a napfény nélkül, amely mindaddig Gretel lényéből sugárzott rám. A puszta kérdés mindössze az, hogy vajon van-e még számunkra jövő? Sarah-val engem egyelőre egy puszta karika köt össze, holtomiglan-holtodiglan fogadalom nem áll mögötte. Gretel esete más - ő már felesége valakinek. De vajon tényleg van különbség kettőnk közt? Őt sem köti más Barryhez, mint egyetlen ékszer. Ha jól megnézzük, tulajdonképpen a múltunkhoz képest a körülmények nem változtak - egyedül mi magunk léptünk a fejlődés útjára. Felnőttünk, és ma már képesek vagyunk dönteni a saját sorsunk felől. Ma már birtokában vagyunk azoknak a fegyvereknek, amik évekkel ezelőtt nem voltak a sajátjaink: ma már tudunk, és akarunk is küzdeni egymásért.
Megrebben a szemem, tüdőmben akad a levegő, ahogy Gretel keze felemelkedik, és alig néhány centire áll meg az enyémtől. Elmondhatatlan forróság áramlik tenyeréből a kézfejem felé, szinte bőrömön érzem a cirógatást, ami megáll a levegőben, mintha egy búra fedné az ujjaimat, amely nem engedi a hozzámférést. Mintha tükörbe néznék, úgy látom magam szeme bogarában: az izgalomtól kipirult arcomat, csillogó szemeimet, szinte látom még a libabőröket is, amelyek ellepik egész testemet annak az érintésnek a nyomán, amely még csak hozzám sem ér. Varázslat, mágia, bűvölet és igézet: ezt teszi velem a puszta közelsége is.
Szavai azonban nem csupán reményt, hanem büntetést is hordanak magukban: lehajtom a fejem, mikor a régvoltunk hibás döntéseiért ostoroz, finoman, mégis kíméletlen szókimondással. Lélekben némán, felemelt kézzel és lehunyt szemekkel adom meg magamat a pengeéles igazságnak, amely szavaiban táncol: egy másodpercig úgy érzem, hogy a titok súlya, amelyet hosszú idő óta hordozok, és amelyet Gretel még nem ismer, könyörület nélkül nyomja a lelkemet.
- Úgy hiszed, engem nem sebezett meg a hiányod? - kérdezem csendesen, olyan rekedten, hogy alig ismerek rá a saját hangomra. - Sosem tudtalak kitépni téged magamból. Pedig isten a tanúm rá, hogy próbáltam. Visszajöttem Kanadába, és a legjobb, legprózaibb magyarázat nem más volt, mint az üzlet. A valóság azonban más. Azért jöttem vissza, mert tudtam, hogy látni akarlak. Látni akartalak úgy is, hogy tudtam, máshoz tartozol, hogy máshoz köt hűségeskü. Én már akkor is boldog lettem volna, ha egyetlen pillantást vethetek rád, mert még mindig úgy élsz bennem, mint annak idején. Nem tud téged pótolni senki más, és nem is akarom, hogy bárki megpróbálja - veszek nagy levegőt, és a döntés mezejére lépek: megfogom a kezét puhán, gyengéden, megadva számára a visszavonulás lehetőségét is, amennyiben így akarná.
- Igazad van, ha fejemre olvasod a bűnömet. Én ugyanannyira hibás vagyok a sorsunk alakulásában, és nem kárhoztathatlak pusztán téged azért, mert az életem kifordult a sarkából. De van valami, amit ma még nem tudsz. Valami, amiről úgy érzem, itt az ideje, hogy elmondjam neked. Csak arra kérlek, hallgass végig. Ha befejeztem, és ha úgy érzed, sírhatsz, tombolhatsz, akár meg is üthetsz. Nem fogok védekezni - tartom pillantásommal fogva az övét.
- Nem vállaltalak fel annak idején. Bár ne így döntöttem volna. Hidd el, ha lehetne, visszaforgatnám az időt, hogy másfajta útra lépjek. Jogosan olvasod ezt a fejemre. De az okát ennek most még nem tudod - veszek nagy levegőt. - Anyám tudta, hogy kettőnk között több és szebb érzelem van, mint a puszta barátság. Pontosan tudta, hogy te vagy az életemben az igazi, elsöprő szerelem. Tudta, hogy nekem te vagy az a bizonyos nagy Ő. Tudta - és nem nézte jó szemmel - sötétedik el a tekintetem. - A választás, amely elé állított, legalább olyan tisztességtelen volt, mint ő maga. Dönthettem: vagy felvállalak téged, és ezzel vállalom azt is, hogy anyám tönkretesz mind téged, mind a családodat, vagy letagadom mások előtt, mindenki előtt az összetartozásunkat, és ezzel megvédelek. Az utóbbit választottam. Talán üres fenyegetésnek tartanád anyám szavait, de hidd el, mind a vagyona, mind a befolyása megvan ahhoz, hogy valóra váltsa őket. Nem vállaltalak hát fel, mert nem vállalhattalak. Ezért akartam titokban szökni veled. Oda, ahová már nem ér el anyám keze. És a családodat sem érhette volna már bántódás, mert ők legalább annyira nem tudtak volna erről, ahogy az én családom sem. Elhibáztam. Elhibáztuk. Hosszú, és keserves évekkel fizettünk meg érte.

Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
23
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Csüt. 22 Nov. 2018, 14:46

 
Oliver&Gretel
“ Dusty a nő elé térdelt.Kezét erős, munkától edzett kezébe emelte és próbált belenézi azokba a menekülő, mogyorószín szemekbe.Mindhiába, mert Irista nem engedte, hogy tekintetük találkozzon. Túl sok a hazugság már közöttük, túlságosan megmérgezi a kapcsolatukat. Egyébként sincs több mondanivalója a számára. Neki kell a nagyváros pezsgése, kellenek az autók, az örök rohanás, kell, hogy akár este tízkor is vehessen magának rukkola salátát a sarki közértben. Nem tudná megszokni a kis vidéki birtokot ausztrália valamelyik viharsarkában. Nem tudna reggelente olcsó kávé szagára, és tehéntrágya napérlelte bűzére kelni. Mégis hogyan hihették egyetlen percre is, hogy a futó kis kalandjuk a hatvanas évek szabad szellemében, Woodstock után is működhet? Csak arra a pár napra szólt. Hendrix zenéje az oka, vagy Joplin rekedtes hangja, amely arra buzdította őket, hogy szeressenek következmények nélkül. Jó volt elhinni. A jócsaládból származó lány csak egy időre akart belekóstolni a szabadságba, hogy aztán hazatérjen és folytathassa az egyetemet, gazdasági politológiát hallgasson, írjon az egyetemi lapba lázító cikkeket, és néha legyen mire visszaemlékezni….hogy ezt is meg merte tenni. Dusty ezzel szemben az egész életét a farmon töltötte, és csupán néhány hétre érkezett Amerikába a rokonokhoz, hogy anyja kívánsága szerint pár személyes holmit kézbesítsen. Aztán ott ragadt. A hippik között, azon a lökött színes járgányon, amivel ők odahaza a birkákat viszik nyírni a szomszéd vásárra. És ott volt a lány. Az igéző barna szemeivel, a pökkhendi kivagyok stílusával, és simogatnivalóan szép érett kalász színű hajával. Azt hitte több volt mint egy éjszaka. Irista tudta, hogy nem több, mégis egy ideig, talán játékból, talán másból áltatta a fiút. De ma már nem lehet halogatni. Ma már választ kell adni, arra  kérdésre, hogy vele tart e, hogy vele akar e élni. Nem akart. Ő nem érezte azt amit kellett, neki ez nem volt ilyen egyszerű. Nem volt fekete vagy fehér.
- Gyere velem. Az apám boldog lenne ha egy nőt vinnék a házhoz.
- Az apád? Az apád miatt menjek veled?
- Nem. Miattam gyere. Irista. Azt mondtad te is szeretsz, annyira, hogy akár már holnap repülőre ülnél, és követnél bárhova is.
- Jézusom, Dusty! Az három hete volt, miközben vállalhatatlan mennyiségű marichuánát szívtunk el Thomas sátrában. Részegen, és beállva annyi mindent mond az ember.
- Az lehet, de én soha, semmilyen körülmények között nem tudnék hazudni neked.
Olyan komolyan mondta mindezt a lánynak, hogy egy pillanatra a gondolatok is elcsendesedtek közöttük. Szinte érinteni lehetett volna a benn rekedt szavakat is.
Aztán Dusty egy hét múlva úgy ment el, hogy élete egyik legnagyobb hazugságát mondta ki a lánynak.
- Ne aggódj! Túl leszek rajtad.
Irista nem aggódott. Egy ideig, amíg nem kezdte érezni annak a dolgos kezű, ausztrál fiúnak a hiányát.”


Részlet Gretel Gressen “Két világ határán” című harmadik regényéből

Anya gyermekkoromban vásárolt nekem egy kirakóst. Mindössze ötven darabból állt, és a Bambi-ból ábrázolt egy jelenetet, de emlékszem, hogy igazi önfeledt lelkesedéssel szedtem szét majd raktam össze akár századszor is. Sosem untam meg, mert mindig másképpen kezdtem hozzá. Néha homlokráncolva keresgéltem az elveszettnek hitt darabokat, és mosolyogtam amikor előkerült a szőnyeg alól a fotel mellől, vagy a dohányzóasztalon pihenő kissé kopott ezüst gyertyatartó oldalsó, viaszos tálkájából.
Aztán egy idő után már komolyabb kirakósok jöttek, végül meguntam ezt a fajta elfoglaltságot és más hobbik kötötték le a figyelmem. Hogy ez a gondolat most eszembe jutott, mindannak az a vallomás az oka, amelyet Oliver elém terített.
Mintha egy régi kirakóst kaptam volna ismét a kezembe, és én az eddig biztosnak hitt darabokra hirtelen csodálkoztam volna rá, és a döbbenettel vegyes felismerés lázas csodálkozással ült ki az arcomra, hogy nem azt látom és nem úgy, ahogyan kellene. Felcserélt, elgurult, elrejtőzött darabokat nyújtott át nekem a szavai által.
Nem szólok közbe, már az elején sem. Simogató tekintetem futtatom végig arcának vonalán, az ajkain elidőzök pár levegővételnyi pillanatra, a szemeinek sötétjébe úgy zuhanok bele, mint a szél a levetkezett faágak közé csendesen simulva. Nézem őt, és hol homlok ráncolva, hol felszaladó szemöldökkel, hol kitartó kíváncsisággal, rezzenetlenül. Kezem az asztalon pihen és amikor megragadja, egy szívdobbanásnyira elragad a gondolat, hogy visszahúzzam. Rezzennek is az izmok, mozdulna is a kacsó, de végül visszaengedem, és hagyom, hogy erős és megnyugtató kezébe zárja az enyémet. Összeborulok az emlékeimmel együtt az érintése által. Hiszen most először, hosszú idő után most először értem hozzá, és olyan ez az egész mint amikor az embert kilökik a zárt térből a viharba.Eleinte bánt a szél, az eső az arcát veri, de aztán nekifeszül és eggyé válik vele. Mennyi közös éjjel, elcsent, másoknak hazudott délután, valahol távol a világtól, ahol csak ő van és én. Nevetésünk elnyelték a falak, és reggel a mosolyában, ahogyan rám nézett az előző éjjel kacér mélységű sóhaja simult az orcámon végig a csókjával együtt. Ajkamon elolvad édes érintésének zamata. Nem tudtam betelni vele. Most sem tudnék. Nyelek egy nagyot. Túl közeli, túl felkavaró, de akarom. Vajon hogyan fogok elszámolni a lelkiismeretemnek, vagy Barrynek mindezzel? Mert bárhonnan is nézzük, a szalvéta alatt akkor is ott lapul az eskünk záloga, egy oly bizonyíték, melyet az évek ugyan lesilányítottak, de ettől még létezik. Boldogtalan vagyok. Talán más nem is tudná és nem is látná rajtam, talán mást be tudnék csapni, de Olivert nem.Ő ismeri még mindig az utolsó elnyomni vágyott bánatos sóhajomat is.
Rázom a fejem minden egyes kijelentése után. Nem, bármit is akar mondani nem fogok jelenetet rendezni, nem fogok üvölteni - ez amúgy sem szokásom oly helyen ahol kellemetlen helyzetbe hozhatnám magunkat- nem fogok tettlegességre sem vetemedni, ahogyan soha nem tettem. Sírni? Azt talán...mert annyira képtelen vagyok felfogni ami történik. Arcom két oldalán rózsapirossá válik a csont környéki bőr, teljesen megrészegülve, átható tekintettel figyelem. Aztán kiszabadítom két kezem hüvelykujját, és miközben beszél hozzám azon a csendes, megnyugtató hangon, melybe ezt a fájó, és számára valószínű éveken át mély sebeket okozó titkot csomagolja, két hüvelykujjam a kézfejét simogatja. Lágyan, szinte észrevétlen akaratlansággal.
A családom említésére görcsbe rándul a gyomrom és az arcomon is valami komor és talán ritkán látott ködös sötét árnyék suhan át. Nekem anya a családom, hiszen apát soha nem ismertem. És persze ott van Lille néni, aki anya féltestvére...tulajdonképpen senki másom nincs rajtuk kívül a világon, de ha bármi történne velük….nem, azt hiszem sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha az én hibás és rossz döntésem miatt nekik pokollá válik az életük.
Sajnos túl jól ismertem Mrs Morgant. És bár mióta ismert lettem, és jó pár alkalommal közös társaságba vagyunk hivatalosak a régi hűvös viszony enyhült, sosem átallja az orrom alá dörgölni, hogy “Lám milyen magasra jut, aki elég jól kapaszkodik.” Utalva ezzel a Barryvel kötött házasságomra. Nincs okom szégyenkezni, talán csak legbelül adok valamennyire igazat neki. A pénz nagy húzóerő ha az ember a családján akar segíteni. A szegénység porig rombolja helyenként a büszkeséget.
A szavai elcsendesülnek és vár. Vár arra, hogy mit felelek minderre, hogy mit fogok mondani vagy éppen tenni.
A kirakós darabjai ím a helyükre kerültek, noha az éveket, ahogyan Oliver mondta keservesen megfizettük, és nem csupán mi. A régi titok miatt számtalan más ember életére ráhatással voltunk akarva vagy akaratlanul.
- Nem vagyok dühös. Nem fogok felállni és elmenni innen. Talán annyira ismerhetsz még, hogy nem szokásom a túlzó és ripacs színpadiasság.- elvonom tőle egy picit a tekintetem és ha nem húzta még vissza a kezét, akkor a táncoló hüvelykujjaim nézem. Lágy vagyok, óvatos, játékos és könnyed egyszerre. Támasztékot adok a szavaimnak a mozdulataimmal. Ugyanakkor ennél többet nem teszek. Még.
- Talán csak az bánt, hogy nem voltál hozzám őszinte. Hogy mindezt nem mondtad el nekem, és nem hagytál választási lehetőséget. Ez az amit megvontál tőlem. És ha akkor ezt megadod….talán ma minden másképp lenne. Nem...nem azt mondom, hogy anyád meggondolja magát, vagy nem kellett volna tovább harcolnunk az elvárásokkal. De Oliver….a tényen nem változtat- emelem meg a fejem, és tökéletes, kristálytiszta egyenességgel nézek a szemeibe.
- Hazudtál nekem. Kegyes hazugság volt, de hazugság. És mi az én bűnöm?- vonom meg a vállam, és ha engedi, akkor kihúzom a kezem a kezei közül, de nem azért, hogy elvegyem. Az érintés oly jól esett, hogy nem akarom megszakítani. De most én vagyok, aki puha, meleg tenyerei közé rejti az ő kezét.
- Az én bűnöm a hallgatás. Amit most megtörök. Hogy megtudjam….hogyan tovább? Ma este, mint a mesében? Aztán a herceg elrejti a szekrény mélyére az üvegcipellőt, és álmatlan éjjeleken gondol csupán a hercegnőre? A hercegnőre, aki visszaváltozik azzá, aki a szürke hétköznapokon is….és többé sosem találkoznak? Vagy újraírjuk a mesét? Mondd, mit szeretnél?- kérdések közé szorítom, talán kissé igazságtalanul, de nem hagy nekem más választást. Visszajön, felkavar, megzavar. Tisztán akarok látni.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
11
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Szomb. 24 Nov. 2018, 11:27


Gretel and Oliver
You Are Always on My Mind

Az élet tele van nehéz döntésekkel, és nagyon ritkán tudjuk előre eldönteni, hogy miből mi születhet meg. Elvileg minden döntésben létezik alternatíva, de van, hogy minden végkimenetel ugyanahhoz az elágazáshoz, és ugyanahhoz a kanyarhoz vezet. Azt hiszem, ezt hívják dilemmának, amikor egyetlen verdikt sem igazán jó. Minden választás következményekkel jár: néha a leghőbb kívánság az, bár birtokunkban lenne egy tükör, amelybe belenézve látnánk a jövő egy darabját, és azt, hogy pillanatnyi elhatározásunk hová vezet. Egy azonban bizonyos: ha valamiben érintettek vagyunk, vagy ennek okán sebezhetőek, akkor ritkán lehet megfontoltan cselekedni. Az embert az ösztönei, a megérzései irányítják, és sokszor éppen ellenkező irányba, mint az esze. Velem is így történt - mindeddig úgy hittem, helyes döntést hoztam annak idején. Csak most, ebben a percben kezdem érezni, hogy talán túlságosan elbizakodott voltam önmagammal és tévedhetetlenségemmel szemben.
Van egy mondás: miről az ember nem tud, az nem is fáj. Kiegészíteném egy kicsit ezt a mondást: csak éppen az ember nem is érthet semmit emiatt. Azt hiszem, a mostani helyzetünk erre a legtökéletesebb példa - látom Gretel arcára kiülni a derült égből villámcsapás-jellegű meglepetést, a megrőkönyödést, ugyanakkor a teljes megértést, ahogy a kettőnk történetéből hiányzó apró darabokat átnyújtom neki, és ő helyére illeszti őket. Tekintetét egyetlen másodpercre sem emeli le rólam, és beszédes pillantása, amely mindig nyitott könyvként állt előttem, most megfejthetetlen homály: nem látok gondolatai mélyére. Fogalmam sincs, mit tesz majd, ha befejeztem ezt a fájó önvallomást: talán okosabb lett volna megtartanom, és idővel sírba vinnem eme titkot. Okosabb, de becstelenebb. Hazudtunk már oly sokat - a családunknak, a barátoknak, Barry-nek, és önmagunknak is, hogy itt az ideje legalább az egymással szembeni őszinteségnek. Nem tudom, van-e számunkra újrakezdés, hogy kaphatunk, vagy kérhetünk-e a sorstól egy ekkora adományt és lehetőséget, de ha igen, akkor a titkolózások nélküli jövő az első mérföldköve ennek az esélynek. Csak az tölt el némi reménnyel, hogy miközben beszélek, Gretel puha keze megpihen az enyémben, hüvelykujjával lágyan cirógatja kézfejemet, mintha ezzel a mozdulattal biztatna beszédre, és próbálna bátorítani. A szavak ennek ellenére nehezen törnek fel a torkom mélyéből, mintha csak nekem kellene bűnhődnöm azért a bűnért, amelyet anyám ellenem, kettőnk ellen elkövetett. Talán így is lesz. Gretel, a régi Gretel, akit annak idején szerettem, olyan volt, mint lelkem másik fele, úgy ismertem őt, ahogy talán még önmagamat sem. A mostani Gretel félig-meddig maga a rejtély: az út, amelyet a nélkülem töltött években bejárt, részben másik emberré formálták, ugyanúgy változtatott rajta a múlt, ahogy rajtam is. Ezt a Gretelt már nem tudom teljesen kiszámítani, nem vagyok képes kiismerni minden cselekedetét, és gondolatát. Csak a reményre tudok hagyatkozni vele szemben, semmi másra: a hitre, hogy lehetséges dühe nem lesz nagyobb annál, mint amit még képes lennék elviselni. Úgy hiszem, kimondatlanul is képes vagyok érzékeltetni vele, hogy a purgatóriumban, amelynek lángjai között az elmúlt éveket töltöttem, már levezekeltem a bűnömet. Egy néma imát mormolva az ég felé reménykedem, ő is így gondolja ezt. Szája keskeny vonallá préselődik, ajkába harap, tekintete egyre inkább tükrözi a lelkében dúló tüzet, csak még azt nem tudom, hogy haragja és megvetése anyám aljasságának, vagy az én hallgatásomnak fokmérőjeként tör-e majd utat magának.
Ahogy utolsó szavam is elhal a bennünket körülvevő csendben, dobogó szívvel, szinte félve várom a válaszát. Tudom, hogy jogában áll majd számonkérni rajtam régi tettemet, de az ostor, amellyel képzeletben lesújt rám, mégis fájóbb mindannál, amit elképzeltem.
- Hazudtam - ismétlem meg csendesen ezt az egy szót, és képtelen vagyok pókerarcot vágni hozzá. Végeredményben ez nézőpont kérdése. Nem hazudtam, csak eltitkoltam előle az igazság részét. A hazugság ocsmány, undorító jelenség, becstelenséget és megbízhatatlanságot sugall, és hord magában. Az elhallgatás némileg más. Külső szemlélő talán azt mondaná, ugyan mi a különbség - de én tudom, hogy minden ezen a különbségen áll, vagy bukik a világon.
- Nem hazudtam neked. Sosem hazudtam. Mi értelme lett volna, ha tudod? - rázom meg a fejem, és elhúzom kezem az övéből, mert forró érintése most szinte fájdalmasan égeti az én jéghideggé váló ujjaimat. - Téged akartalak megóvni és megvédeni - teszem hozzá, kerülve a tekintetét. Ha annak idején nyíltan kiterítem elé a kártyákat, amelyet anyám kiosztott, ismerve Gretel, meg az anyja és nagynénje forrófejűségét, nem lett volna kizárt, hogy csatárláncban indultak volna anyám ellen, a sértett önérzet és bosszúvágy címszavait zászlójukra tűzve. Nem mintha nem lett volna igazuk, csak éppen... a mai világban a győzelemhez két dolog kell. Pénz, és hatalom. Anyám mindkettővel rendelkezett. A becsület, és az igazság ebben a helyzetben szépen hangzanak, de vajmi kevesek az üdvösséghez. - Jót akartam. Egy normális életet, veled. Melletted. Bizonyítanom kellett volna? Mégis, annál jobban hogyan, hogy fejest is ugrottam volna veled az ismeretlenbe, és hátrahagytam volna mindent? - forgatom ujjaim között a pezsgőspoharat. Kell kezemnek ez az apró mozgás, a játék, hogy levezessem vele kissé a feszültséget, mert szavai ugyan el nem ítélnek, mégis úgy érzem magam tőlük, mintha kaptam volna egy erőteljes lábközön rúgást.
- Nem tudom, hogyan tovább - emelem aztán a pillantásom újra Gretel arcára. - Én nem változtam. Nem annyit, mint amennyit te gondolnád. Egyetlen szavadért ugyanúgy elhagynék most mindent, ahogy tettem volna annak idején is. De az én dolgom némileg könnyebb, mint a tiéd. Én félig el tudok rejtőzködni a névtelenség homályában. Akik engem ismernek, egy-két nap múlva elfelejtenék, hogyan fordítottam hátat a mostani életemnek, és csak legyintenének rá. A te helyzeted másabb. Ezrek, százezerek ismerik a nevedet, és vagy példakép a számukra. Egy válás esetén a te nevedet kapnák fel a pletykalapok, rólad suttognának a sorban állók a zöldségesnél, vagy az orvosi váróban. Neked kell végiggondolnod, és mérlegre tenned a jelenlegi, és a jövőbeli életed lehetőségeit. Azt, hogy te mire lennél képes értem. Én egyetlen dolgot tudok csak. Hogy el akarom felejteni a rossz dolgokat. CSak a jóra akarok emlékezni, és csak azt akarok a jövőmben látni. A te jövődben is, vagy akár a közös jövőnkben, ha van ilyenünk egyáltalán. Ez nem csak rajtam múlik. Évekkel ezelőtt anyám bábja voltam, kiszolgáltatva kénye-kedvének, mert a vagyon olyan bilincs volt rajtam, amely csillogón fénylett ugyan, de fájdalmasan szorított is. Nézz magunkra, Gretel. Ha van valami, amit megtanultam az, hogy egyikünknek sincs végtelen számú esélye, és túl sok ideje sem a földön. Néha szeretnék hullócsillagot látni, vagy egy mesebeli tündért, és megkérni, teljesítse egy kívánságomat. Nem kérnék pénzt, de még csak egészséget, vagy boldogságot sem. Egy varázslatos életet kérnék veled, és tudnám, hogy ez magával hozna minden mást is - hallgatok el, mert a pincér halkan, és diszkréten megjelenik, egy-egy étlapot nyújtva át nekünk. Nem mondom, és nem mutatom, de örülök ennek az apró közjátéknak, ami megszakította a beszélgetésünket. Úgy hiszem, nem csak nekem, hanem Gretelnek is időt kell adnom, hogy kissé megeméssze, és elrendezze magában a most elhangzottakat.
   



Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
23
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Vas. 25 Nov. 2018, 14:47

Oliver&Gretel
Öt évvel korábban egy augusztus végi, forró nyári napon…

Az ember szeret elmerengeni azon, hogy ha adott helyzetben csak egy apróság másképpen történik, ha a dolgok nem olyan sorrendben vagy nem éppen akkor következnek be...ha egy elhatározáson sokkal tovább mélázik, mielőtt felelőtlenül beleugrana, akkor nem érezné évekkel később kutyaszorítóban magát.
2014. augusztusának egy forró nyári éjszakáján történt, hogy életemben másodszor meghoztam egy olyan döntést, amely kihatással volt nem csupán a ma estére hanem alapvetően az egész életemre, a folytatásra, vagy éppen arra, hogy mit tudok megtenni majd a családomért, az édesanyámért, akit mindennél jobban szerettem kerek e világon. Egy döntés, mely már akkor elhibázott és felelőtlen volt, amikor oly gyorsan és szinte át sem gondolva beleegyeztem mindenbe. Talán féltem, hogy elszalad, hogy elfut, hogy megint ott maradok majd egyedül és már nem lesz kit hibáztatnom magamon kívül persze.
Barry pontosan érkezett a kis szigetünkre mint mindig. Elegáns volt, finom illatú és nagyon udvarias, mint mindig. És kiszámítható. Szinte magam előtt láttam a világoskék inget a sötétkék zakóval egyetemben, a rosszul kötött, de szoros csomóba álló nyakkendőjét, a frissen borotvált arcát, melyet egyetlen vágás sem éktelenített el. Jobb kezébe díszesen kötött virágcsokor, szigorúan vörös és fehér rózsából, pontosan kilenc szálból. Tudtam, hogy gyengéden fog majd átölelni, hogy megkérdezi majd milyen napom volt, hogy anyám hogy van, és azt is, hogy nincs e kedvem beülni vele Angelo-hoz az olaszhoz, egy kis bazsalikomos tésztára ami friss koktélparadicsomból készül. Előre éreztem a kezének melegét, ahogyan azt is tudtam, hogy a mandzsettája éppen két centire lóg ki a zakó alól. És amikor kinyitottam a szemeimet, és egy szelíd, de kissé talán távolságtartó mosollyal üdvözöltem, minden úgy történt, ahogyan azt gondolatban elképzeltem. Időnként jó volt eljátszani a gondolattal, hogy Barry is el tudja úgy veszíteni a fejét mint Oliver, hogy lehet vele éjjel is kínait rendelni és úgy enni felhúzott lábakkal az ágy közepén egy újságpapírt szétterítve, a tévében pedig egy régi krimit bámulva. Hogy néha nem is hoz virágot, néha pedig egy egész kazal fehér margarétával lep meg. Vajon tudja, hogy az a kedvencem? Mindez azonban megmarad a gondolataimban, mert Barry soha semmin nem változtatott. Évek óta ilyen volt, és én valahol a lelkem mélyén hálát is adtam a kiszámíthatóságáért. Biztonságot hozott nekem akkor, amikor leginkább kicsúszni látszott a lábaim alól a talaj, amikor Oliver elment, és nem tudtam hogyan folytassam tovább. Képtelen voltam abból a világból kilépni amit vele teremtettem, amely az otthonommá vált, és azt hittem az is marad mindörökre.
Talán ha a repülőtéren utánakiáltok...talán ha képes lettem volna jelenetet rendezni, számonkérni, üvölteni vele, kiadni magamból a sérelmeket….talán akkor elmondta volna. Talán akkor odafutok hozzá, a mellkasára hajtom a fejem, és öklömmel gyengéden boxolok a mellkasába, hogy mekkora egy mamlasz volt...és szeretem, és ne menjen el nélkülem, és amúgy sem kell menekülnünk….de semmi sem így történt. Némán hagytam elsétálni.
Ezt a némaságot oldottam fel akkor magamban, amikor Barry megtörve a kiszámíthatóságot, egy bordó bársony dobozkát húzott elő a zakója zsebéből. Nem térdelt le, nem volt színpadias, vagy ünnepélyes. Tárgyilagosan romantikus volt. A tenyerembe rejtette a dobozkát és anélkül, hogy a tartalmát megmutatta volna, gyengéden szólt hozzám. Tőle szokatlan gyengédséggel.
- Hozzám jössz Gretel? Mondj igent, és az egész világot a lábaid elé terítem.
Nem kellett az egész világ. Csak az a része, aminek Oliver is a része volt, de az már nem lehet, az már nem az enyém. Elvitte magával az ég felé tartó gépen.
- Igen, Barry. Hozzád megyek.
Nem magam miatt, nem a fél világ miatt, nem azért mert annyira hittem a szerelmünkben. Hanem mert hittem abban, hogy idővel fel tudok építeni egy új életet, szépen lassan kizárva belőle az érzéseket, amelyeket Oliver maga után hagyott. Egy életet, amely anyagi és lelki biztonságot ad majd.Tévedtem. Hatalmasat, és úgy tűnik most kell megfizetnem. Szépen lassan és fájdalmasan.


Az étterem háttérzajába próbálok kapaszkodni, mielőtt a csend felőröl. Mégis hallom a hangját, ahogyan a sajátomat is és ahogyan eddig távol voltunk egymástól, most még messzebb kerülnünk. Hiába az érintés, hiába kerülünk egymáshoz közel egy végtelenül lassú, kíméletlenül fájdalmas tánccal, mit a kezeink bejárnak, mintha örökkön ismertük volna egymás mozdulatait. Azt a simogatót is, amely éjjelente hullott bőrömre számolatlanul. Ó mennyiszer ébredtem arra, hogy visszahúz magához, hogy ujjaim a takaróba marnak, hogy aztán lefejtve róla, a bőre illatába temessem arcomat. Szerettem magamon érezni mindenféle módon. Rég volt, milyen rég. Most mégis emlékszem ezekre is. A nehezen vett levegő, vagy az a tárgyilagosnak is tűnhető csendesség ahogyan először végighallgatom erre enged meglehet következtetni.
Visszahúzza a kezét, én pedig hagyom. Ujjaim a levegőt simogatják még, a nyomát a forró érintésének, aztán az asztalon pihennek ismét, lassan visszahúzva magam elé. Nem mozdítom innen. Meghúztuk a határokat, talán csak jó volt kicsit a gondolattal eljátszani. Oliver visszahúzódását legalábbis én így értelmeztem. Tévednék? Meglehet. Ismerős idegenként ül velem szemben, hiszen az évek megfosztották tőlem. Azt hittem örökre. Ám az örökké eddig tartott. Én pedig belefulladok a lehetőségbe, hogy talán minden lehetne ugyanúgy, aztán a józanság borul rám: nem lehet. Túlságosan sok emberre vagyunk hatással. Én meg főleg.
- Mi értelme lett volna?- szúrom közbe ráncolt homlokkal, kicsit talán régi, szinte elfeledett gyermekes sértettségem csempészve a majdnem suttogott szavakba.
- Talán esélyem lett volna nekem dönteni. Nekem, Oliver. A lehetőséget vetted el. Hazudtál vagy sem, a te szempontodból nem mindegy, de számomra a kettő ugyanazt jelenti. Ha nem adod meg a lehetőséget az éppen úgy hazugság.- fájt. Nem tagadom fájt, hogy elvette tőlem a döntés esélyét.
- Elvetted tőlem a lehetőségét annak, hogy bebizonyítsam én mennyire szeretlek.- emeltem lágyan jobb kezem a mellkasomhoz, magam felé mutatva, aztán a kezem visszahullott az asztalra a hófehér damaszt szalvétát ölelték görcsösen az ujjaim.
- Te bizonyítottál, igen. De én is megérdemeltem volna ugyanezt.- nos azt hiszem eljutottunk arra a pontra amikor kiderül kinek és mi fájt pontosan azon a bizonyos napon. Olivernek a tehetetlenség, és egy elhallgatott döntés súlya nyomta a vállait, nekem pedig a mellőzöttség érzése. Hogy a világ végére kell menekülnünk, és mindent hátrahagynunk. A józan ész ellen kellett volna cselekednem, de az őrület utáni sóvárgásom akkor cserben hagyott.
Barry józan kiszámíthatóságának lágy visszhangját hallom Olivertől. Minden szava mély megdöbbenést vált ki belőlem, noha tudom, hogy teljes mértékben igaza van. Mégis úgy érzem, hogy továbbra is vak, vagy túl óvatos velem kapcsolatosan. Rezzenetlen némasággal hallgatom végig, miközben próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire megváltozott. Mintha egy másik ember ülne velem szemben, mint akit a sötétség nekem ajándékozott előző éjjel.
Hogy én mit kívánnék már nincs érkezésem elmondani, ahogyan a szavaira sem reagálok, hiszen a korábbi fehér ruhás pincér megjelenik az asztalunknál és átnyújtja az étlapokat. Egy udvarias, de őszinte mosollyal biccentek felé, miközben széthajtom magam előtt az elegáns, méreg zöld borítású étlapot és tanulmányozni kezdem.
- Zöldborsókrém levest kérnék kucsmagombával töltött raviolival. Főfogásnak pedig báránygerincet ropogósra sütve zelleres burgonyapürével.- hajtom össze nagyjából egy perc után az étlapot és helyezem magam mellé. Várom, hogy Oliver is rendeljen. Lényegtelen az étel, szinte fejből kértem, nem először járok itt, igaz túl sűrűn sem fordulok meg errefelé.Mielőtt a pincér távozna a felvett rendeléssel, még utánaszólok.
- Legyen kedves azt a függönyt engedje le.- a bejárat felé mutatok, az egyetlen olyan dolog, amely még nem teszi tökéletessé, hogy kettesben maradjunk Oliverrel. Egy diszkrét, és abszolút mértékben nem elítélő, talán elnéző mosolyt kapok ajándékul mielőtt a pincér távozik, én pedig a velem szemben ülőre nézek. Könyököm megtámasztom az asztalon és összefűzött ujjaimra teszem pihentetve az állam.
- Ha nem tudnám, hogy veled vacsorázom, azt gondolnám, hogy a férjem ül itt velem szemben. Soha nem voltatok még olyan hasonlóak mint az előző pillanatokban. Ő lenne aki ennyire féltene, ennyire óvatos lenne, miközben éppen az ellenkezőjét bizonygatja a szavaival. De tudod mit? Igazad van Oliver. Túl sok embert bántanánk ezzel az egésszel, és nincs hozzá jogunk.- mosolyodtam el keserédesen, miközben előre nyúltam, hogy a szalvéta alatt pihenő gyűrűm után nyúljak. Túl szép volt az a tündérmese. Túlságosan hirtelen jött. Én pedig már megtanulhattam volna, hogy nem szabad hinni a mesékben.
- De azért jó volt eljátszani a gondolattal egy kis időre.- toltam hozzá közelebb a saját aranykarikáját. Vissza a valóságba, Gretel. Ez a férfi, ha papíron még nem is, de egy ígérettel máshoz tartozik.


Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
11
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Hétf. 26 Nov. 2018, 17:00


Gretel and Oliver
You Are Always on My Mind

Mi vajon a csend? Csupán a hangok hiánya, vagy többet foglal magába ennél? Úgy hiszem, a csend valójában nem más, mint az üresség. A hely, ahol megszűnik minden: a beszéd, a lélegzet, a szívdobogás. A csend egészen egyszerűen egy apró darabnyi halál. A lélek halála és enyészete. Ez a csend ereszkedik most ránk, és fojt meg mindkettőnket ragadós polipkarjaival. Elmondtuk mindketten a múltunk egy darabját, amelyet a másikunk nem ismerhetett. Bevallottuk bűneinket és kimondatlanul is kértük rájuk a megbocsátást, a feloldozást. De az efféle tettek után nem olyan egyszerű eljutni a kegyelem állapotába, mint Isten házában: akárhány penitencia gyanánt kirótt üdvözlégy és miatyánk is kevés lenne ahhoz, hogy letöröljük a fekete nyomokat a lelkünkről, ahogy gyerekkorunkban a régi rajztáblákon a kréta nyomait. Csak nézünk egymásra immár érintés nélkül, mintha másikunk vonásaiból és tekintetéből próbálnánk meg kiolvasni további sorsunkat és az előttünk álló, eljövendő perceket. Különös, fura, szinte vak tapogatózás ez egymás irányába. A változások ezrei hullottak ránk, és most kell szembesülnünk ezzel a kőkemény igazsággal és mindazzal, amit magával hozott. Változtak a körülményeink, az életutunk, a személyiségünk - de van valami, ami nem változott, bennem legalábbis semmiképpen. Ha most valaki megkérdezné tőlem, mit látok a Gretel nélküli jövőmben, nem tudnék mit válaszolni. A jövőm, az Európában létrehozott jövőm nem más, mint egy gomolygó ködfelhő, amelyben csak vakon tipródom egy helyben, és a rám boruló szürkeségen nem tör át a napsugár. Ha most valaki megkérdezné tőlem, szeretem-e Sarah-t, a válaszom egy határozott és őszinte nem lenne. Elviselem, ennyi az egész. Talán ő maga sincs ezzel másképpen - igaz, őt nem a kényszer irányította mellém. Az ő családja nem állította olyan választás elé, mint engem az anyám - de hiába szeretne hozzám tartozni, képtelen vagyok nekiadni a szívemet, mert azt már más vette el tőlem. A szívem azé, aki alig karnyújtásnyira ül tőlem, finom kecsességgel az asztalra könyökölve, és szemeiből árad felém a megbántottság és az árulásom feletti csalódott szomorúság.
- Volt esélyed - válaszolom olyan halkan, hogy magam is alig hallom a hangomat, az asztal túlfelére talán el sem ér, megreked valahol útközben. - Semmi mást nem kellett volna tenned, mint felszállni velem a repülőre. Azóta már... - harapom el a mondatot, a befejezést mélyen magamba zárom. Nem vetítem elé az elszalasztott jövőt - épp elég, ha az én lelkemet tépte szerteszét a bénító fájdalom, amelyet hiánya okozott. Ezer és ezer éjszakán át kínoztam magam a gondolattal, vajon hol tartanánk most együtt. Megmutattam volna Gretelnek Európát. Párizst, ahol letelepedtem. Talán nem a legelőkelőbb éttermeit és színházait ismerte volna meg az oldalamon, csupán parkjait vagy gyorséttermeit, de együtt lettünk volna, elválaszthatatlanul, boldogsággal teli jövőt írva magunknak. Most talán nem egy cég vezetője lennék, hanem kétkezi munkás, és talán egy apró házban éldegélnénk, de mindenért kárpótolna a tudat, hogy van az életemben valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná. Valaki, aki elmondaná, hogy a szobánk nem szegény, mert benne vagyunk, és nem kicsiny, mert elférünk egymás szívében is.
- Igazad van - hajtom le fejem a gondolatmenet végére érve, belerévedve valami különös kábultba, mintha régvolt hibám súlya vasgolyóként vágna fejbe. Ebben a pillanatban értem meg őt - a vágyait, a kétségeit, a szorongását és reménykedését. Elhibáztam, menthetetlenül. Valójában mindketten elhibáztuk. Úgy érzem, mintha elmúlóban volnék: puszta értéktelen árnyék, amit az élet véletlen okból hívott a világra, s amely épp úgy véletlen okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.
- Te már bizonyítottál nekem. Minden éjszakán, amelyet velem töltöttél. Minden kézfogásban, érintésben, csókban, pillantásban amelyet az enyémbe fontál. Soha nem voltam boldogabb, mint akkor, alig húsz évesen - hallgatok el aztán, gépiesen kézbe fogva az étlapot, amelyet a pincér nyújt át nekem. Végigsiklik a szemem a választékon, de valójában csak második-harmadik nekifutásra jut el a tudatomig, mit is olvasok tulajdonképpen.
- Marhahátszínt kérek roston sütve zöldborsó mártással, steak burgonyával. Desszertként csokoládé szuflét - nyújtom vissza az étlapot a pincérnek, aki biztosít, hogy hamarosan megkapjuk a rendelést, majd egy ismételt meghajlást követően távozik, előtte még Gretel kérésének engedelmeskedve diszkréten leengedi a függönyt, hogy immmár teljesen el legyünk szeparálva minden kíváncsi tekintet elől.
Újabb néhány perc, újabb idegtépő csönd, de még nem tudom, könnyet vagy boldogságot fog-e teremni. Figyelem, ahogy Gretel ajkai megrebbennek, majd szétnyílnak, szinte innen iszom szavait, akkor is, ha újabb tőrt üt velük szívembe. Nem, én nem vagyok Barry. Soha nem is voltam, és soha nem is leszek. Egyszerűen csak felnőttem - és ezzel együtt meghaltam valahol legbelül. Az a fiú, aki a világ legnagyobb bolondságait és őrültségeit volt képes végbevinni a szerelem ereje által hajtva, megszűnt azon a napon, mikor egyedül kellett új irányt szabnom az életemnek. Nem halt meg, de tetszhalottá vált, és addig nem is ébredt fel, míg előző este vissza nem kapta azt, aki képes volt éltetni.
Szó nélkül figyelem, ahogy Gretel elém tolja a néhány perccel ezelőtt levett gyűrűmet, olyan kifejezéstelen tekintettel bámulom, mintha most látnám életemben először azt az aranykarikát. Aztán döntök - hezitálás és mérlegelés nélkül, a másodperc tört része alatt, és igen, ebben a mivoltomban örömmel ismerek rá régi önmagamra - a fiúra, akinek minden helyzetre volt megoldása, és aki milliószor varázsolt mosoly ezzel a szeretett nő arcára.
Felkelek, kitolom a széket magam alól, és megállok Gretel mellett anélkül, hogy egyetlen másodpercet is vesztegetnék tovább a gyűrűm létezésére. Látom, hogy meglepetten és értetlenül néz fel rám ültéből, mire egyetlen apró mosoly jelenik meg az arcomon.
- Táncolj velem. Kérlek - nyújtom felé a kezem, miközben az étterem nyílt részéből a falon és az ajtón át is halkan behallatszik egy édes-bús hegedű zsongása. Akarom, hogy magamhoz szorítsam. Akarom, hogy teste az enyémhez érjen, hogy érezze azt, amit szavakkal képtelen lennék elmondani neki. Akarom, hogy tudja, hogy még most is szívem minden szeretetével imádom őt. Úgy szeretem, ahogy az ember csak egyetlen egyszer tud szeretni életében.



Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
23
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Szomb. 01 Dec. 2018, 13:49

Oliver&Gretel
“A váróterem hideg volt, kissé már mállott vakolatát helyenként vízmosás apró pettyei éktelenítették. Két napja megállás nélkül szakadt az eső, noha New York ilyentájt, ősz derekán már amúgy sem a napfényes délutánjairól híres. Október volt, és Dusty úgy vélte, hogy egy esélyt még ad a lánynak, hogy vele tartson. A napfényes Ausztrália finom, széna illatú kietlen országútjára, vele az ő birodalmába, egy csendes kis tanyára ahol nem zavarja őket senki. Nem érdekelte, hogy Irista milyen gazdag családból származott, nem foglalkozott az úri jómodorral, vagy azzal, hogy őt, mint egy egyszerű parasztembert majd semmibe veszik, azt gondolják, hogy egy héten egyszer fürdik(mennyire nem igaz ez rá, hiszen még beretválkozni is minden nap szokott, az istálló oldalára kiakasztott, maszatos, de jó állapotú tükörben) és képtelen bánni a késsel és a villával. Jó nevelést, tisztességet és becsületet tanult idős szüleitől, kiket már elvitt az öregség és a betegség jó pár esztendeje.
A férfi egyetlen sötétkék ünneplőjét vette fel, haját hátra pomádézta, és friss tengeri illata volt arcvizének, amit a birtokhoz tartozó Livery Town apró vegyesboltjából szerzett be. A legdrágább holmi volt mind közül, de ennyit megengedhetett magának. Kezében margarétából, tulipánból és piciny fejű sárga krizanténból kötött csinos kis csokrot szorongatott. Szíve majd kiugrott a helyéről annyira várta a lányt, aki végül a hat húszas vonattal érkezett a kertvárosból. Sietős volt minden mozdulata, mintha le akarta volna tudni ezt a formalitást, hogy pontot tegyen végre ennek az egésznek a végére. Megpróbálta szép szóval, megpróbálta kedvesen, de úgy látszik az ausztrál farmerfiú végérvényesen beleszeretett. Ő azonban nem akart tőle semmit. Akkor még így gondolta…..ó bárcsak akkor jutott volna eszébe az ami évekkel később. Hogy mi mindent mondana vagy tenne másképpen. Hogy akkor, ott a pályaudvaron, a vonatok fülsüketítő zajai közepette mondana igent, a nyakába ugrana...ma már. Mennyire ostoba gondolat valami olyasmi után vágyakozni, ami soha többé nem jön el ugyanúgy. A percekben rejlő csodákat csupán egyszer van lehetőségünk magunkhoz ölelni...ha elmulasztjuk örök kérdéseket, vágyakat és sóvárgásokat hagynak maguk után. Kihűlt, meg nem történt mozdulatokat, elfecsérelt, benn szakadt hangokat, mondatokat, vallomásokat.
- Elviszlek valahova ma este. Elmehetnénk táncolni.
- Én nem akarok veled táncolni, Dusty. Az égvilágon semmit nem akarok tőled.
- Miattad tanultam meg a paso doblét. Egy hónap alatt Livery Town egyetlen tánciskolájában. Egy hónap elég volt, csak azért mert azt mondtad annyira szereted ezt a táncot.
- Istenem, csak azt mondtam akkor neked amit hallani szerettél volna. Szépen akartam ezt, de nem hagysz más lehetőséget.
- Táncolj ma este velem, Irista, kérlek!
- Nem, Dusty. És ez a végleges válaszom. Hagyj végre békén! Menj haza!A mi világaink csak határai egymásnak, de soha nem érnek össze. Mi csak ott egyensúlyozunk a partjainál, de átlépnünk sosem szabad….mert én nem élhetek a tiédben és te sem tudnál az enyémben.
Elküldte hát. Újra szépen. Pedig ma már tudja, hogy bár a világaik valóban különbözőek, de csak annyit kellett volna tenni, hogy megteremteni a sajátjukat. Ami csak az övék. Mennyire késő ma már erre gondolni.”


Részlet Gretel Gressen “Két világ határán” című harmadik regényéből

Édesanyám mindig úgy tartotta és tartja a mai napig, hogy ha egy nőnek elfogynak a szavai, vagy túl kevésnek érzi adott helyzetben azokat, akkor a tánc által a test mozdulatai által képes elmondani a gondolatait, az érzéseit, mindent ami legbelül kavarog, kiszakadna csak éppen nem képes jobban kifejezni önmagát a mondatai által. Éppen ezért nem sokkal a tizenötödik születésnapom után a spórolt pénzéből íratott be egy tánciskolába. Bár nyakigláb, félénk és szorongásos kislány voltam, aki leginkább a két szomszéddal lejjebb lakó, némiképpen tehetősebb Mrs Hempshire legidősebb lányának kinőtt ruháit hordta, a táncoktatóm szerint tehetségem volt hozzá. Még akkor is ha időnként úgy éreztem összeakadnak a lábaim, hogy ezerszer rálépek a partnerem lábfejére.
A táncoktató, bizonyos Jake French úgy vélte, hogy egy nő csak akkor képes kiteljesedni a parketten, ha a férfi megfelelően vezeti. Ez pedig csak akkor következhet be, ha a szemek, a tekintet összeforr, találkozik, és egyetlen másodperc alatt megszületik a csoda. A zene pusztán a testnek kell, a lélek elmerül a mozdulatokban.
Oliver mindig is jó táncosnak bizonyult. Soha egy másodpercre sem bizonytalanodtam el a karjában. Felszabadított, úgy ahogyan rajta kívül senki nem tudott.
Az étterem apró, csak magunk számára megteremtett a múlt sérelmeiben fuldokló, de a jövő reményeivel kecsegtető atmoszférájában megbillen az önbizalmam. Mintha ott lennék régen. A lány, aki többet gondolt magáról, aki hitt abban, hogy egy jómódú fiú, mint Oliver Morgan minden hátradobva és elfeledve boldogan emeli őt magához a fényre.
Csodálatos bálokat adtak, a fény, a pompa szemkápráztató volt, ahogyan az úriközönség diszkrét, vagy éppen kihívó bája, külleme...amibe jól tudtam, legyek akármennyire csinosan felöltözve nem illettem. Noha nem egy alkalommal vívta ki Oliver édesanyja haragját vagy éppen ellenszenvét azzal, hogy bizonyos estéken az első keringőt mindig nekem adta. Az ő vendége voltam, a piruló lány a lángrózsákkal az orcáján, aki a szemeit alig merte felemelni, állandóan a földet bámulva sütötte le, nehogy elárulja mennyire zavarodottan érzi magát ebben a helyzetben. És akkor Oliver a parketten megfogta a derekam, a kezem a kezébe helyeztem, felnéztem rá, és megkapaszkodtam a simogató tekintetében. Onnantól, egész tánc alatt nem eresztettem. Ébren álmodtam és csak reménykedtem benne, hogy mély az az álom, oly mély hogy tán soha nem kell belőle felébrednem.
A némaság béklyója szorongatja a torkom. Megszólalni is alig merek utolsó kimondott szavaim után, csak őt nézem. Várakozón figyelem, hogy majd elemeli előlem az ékszert, visszahúzza az ujjára, és ez az egész tán soha igaz sem volt mese, majd véget ér.
Ehelyett azonban valami egészen más történik. Valami, ami egyszer vált ki belőlem csodálkozást és megdöbbenést. Ha azt hittem az a fiú, az a bolond, bohém, könnyed és kiszámíthatatlan fiú eltűnt a külön töltött évekkel, arra most cáfol rá tökéletesen. Minden egyes mozdulatával, és mindennel amit mond. Ahogyan mondja.
Csak nézek rá innen lentről, ahogyan régen, majdnem félve, majdnem kérlelve, hogy ne tegye ezt velem. Az összes ellenállásom másodpercek alatt képes lerombolni, amidőn fölém magasodva a kezét nyújtja. Nézem azt a kezet. Azt amibe lopva csókoltam bele oly sokat, amelyet a sajátomba zártam, amivel ujjaim megannyi alkalommal játékosan fűztem össze. A kezet ami szeretni és megtartani tudott, a kezet amibe most csak meg kellene kapaszkodnom, felállni és táncolni vele.
Vallomás lesz ez jól tudom, hiszen a szavaim hazudhatnak, leplezhetnek, de a mozdulataim ordítón árulkodnak majd neki. Akarom ezt? Merem ezt? A választ tudom, csak éppen elhinni nem merem. Félek, megőrülök, felperzselődöm. Meghalok. Miatta.
Eleresztem az eddig szorongatott szalvétát és kissé tétován, lassan de mégis biztosan helyezem a kezem a kezébe, és állok fel. A szivárvány szín ruha hullámai követnek, és ahogyan kilépünk az asztal mellől, mely eddig jótékony távolságot biztosított, önkéntelenül, mégis már ismert mozdulatokkal simulok a karjába. Az összhang még mindig tökéletes.
A mellkasom szorongatja az ismerős érzés, alig merek felnézni rá. Az illata úgy öleli át parfümöm kellemes lágy felhőjét, oly egyszerűen, oly ismerősen.
Lassan emelem fel a fejem, és nézek rá. Bele egyenesen a szemeibe, és jól tudom, innen többé nincs megállás.
Ma éjjel bármi is történik még, elárulok éveket, döntéseket, sikereket, kudarcokat, egy rossz házasságot, hazudott szerelmet, tétova vágyat...mindent ami én voltam, ami azért lettem, mert nem vele voltam. Élni akarok, levegőt, amit ő lélegzik ki és engem éltet tovább.
Sóhajom egyenesen az állán siklik le.Elnyílt ajkaim újra összezárom, noha mondanom kellene még annyi mindent. Tényleg kellene. Reszketegen bújok el az ölelésében és mozdulok vele a zene lágy ringató ritmusára.
Pillantásom egyetlen másodpercre sem ereszti. Iszom a látványát, töltekezem vele.Csak a ma este, csak a most. A múlt oly messze, porrá hamvadt, a jövő ködbe vész, tán nem is számít. Sok évet vártunk erre az egyetlen táncra és azt hiszem mindketten túl drágán fizettünk érte. Mint mindenért.
- Miért nem tudtam neked nemet mondani?- a kérdést talán inkább magamnak kellene feltennem, bár a válasz oly kézenfekvő: a közelsége gyengévé tesz.
- Még mindig remekül táncolsz. Még mindig...annyira…- nézem, és lassan, vontatottan esnek le ajkaimról a szavak, egyre rekedtebben, egyre halkulóbban, de befejezni nem tudom. Éget az arcának közelsége. Éget, de még sosem volt ilyen édes ez a fájdalom.



Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
11
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Vas. 02 Dec. 2018, 16:52


Gretel and Oliver
You Are Always on My Mind


Párizs, két évvel ezelőtt

- Nem, anya - csikorgom a szavakat a fogaim között keményen, mintha csak kavicsokon rágódnék. - Felejtsd el ezt az őrültséget. A válaszom nemes egyszerűséggel NEM.
- Dehogynem, Oliver, dehogynem - válaszolja anyám fagyos nyugalommal, és olyan tekintetet vet rám, mint a csintalan gyerekekre szokás, várva, hogy befejezze a rosszalkodást, és végre engedelmeskedjen a szülői fensőbbségnek. - Egyébként is, már mindent megbeszéltünk Breteuil szenátorral. Nem táncolhatok vissza, ahogy te sem.
- Van fogalmad róla, mit teszel éppen?
- meredek szülőanyámra kitágult szemekkel. - Térj már észre, az isten szerelmére! Nem vagyok már taknyos gyerek, akinek te irányíthatod az egész életútját. Eszem ágában sincs jelenleg megnősülni, és ha valaha mégis, akkor én fogom kiválasztani, hogy kit veszek el, nem pedig te!
- Igen, ezt észrevettem - fintorogja el magát anyám, azzal a tipikus undorodó és lenéző arckifejezésével, amelyet főképpen egyetlen személy számára tartogatott fenn. - Ha nem léptem volna közbe, már méltóságon és rangon aluli házasságban élnél azzal a kis senkivel - sziszegi, hangjában mély gyűlölettel.
- Gretelnek hívják! - vágok az asztalra hirtelen, iszonyatos dühvel. - Szerettem őt, és a végeláthatatlan aljasságod tönkretett mindkettőnket! - kiabálom, még éppen csak innen a kontrollvesztés határán. A gyomromban valami iszonyatos keserűség uralkodik el, felcsúszik egészen a torkomig az érzés, olyan íze van, mint a rothadó cseresznyének. Vagy mint anyám rothadó lelkének. Minden porcikámban reszketek a felindultságtól, és most először értem meg, hogy igen, lehetséges embert ölni.
- Nos, már régen betöltöttem a huszonegyet - szólalok meg aztán már mérsékelt hangerővel, de gyűlölettől rekedten, és az asztal előtt állva, két kezemmel rátámaszkodom a mahagóni színű lapra. - Szóval ha esküvőre vágysz, ülj repülőre, térj vissza Kanadába, és keress valakit a családban, akit kiárulhatsz. Unokatestvér, rokon... vannak szép számmal - szúrok pillantásommal bele anyám szemébe. - Rólam pedig egyszer és mindenkorra szállj le. Nem nősülök. Ez az utolsó szavam.
A nőstényboszorkány, akit anyámnak kell hívnom ebben az istenverte világban, szinte tükörképként követi a mozdulataimat: ő is az asztal lapjára támaszkodik, velem szemben. Beáll némi csend, amelyben olyan elszántsággal meredünk egymásra, mint a westernfilmek párbajhősei a pisztolyrántás előtti utolsó pillanatokban.
- Makacs vagy és ostoba, Oliver - töri meg végül anyám a némajátékot. Halkan beszél, de erő, és határozottság van a hangjában. Pontosan olyan, mint amilyet egész életem során hallottam. - Megnősülsz. Eljegyzed Breteuil szenátor lányát. Jó nevelésű, gazdag és befolyásos család lánya. Ennél nem kell több az életben ahhoz, hogy boldogulj. Feleségül veszed, és ennyi. Engem az sem érdekel, ha mellette minden éjszakát végigkurvázol, de MEGLESZ AZ ESKÜVŐ. Hidd el, neked is jobb lesz, ha okosan engedelmeskedsz. Ha nem, vannak módszereink a meggyőzésedre - mosolyogja el végül magát a ragadozó barracuda módjára. Idősebb Drakula mosolyoghatott ilyen hátborzongató negédességgel a legyilkolás előtt állő áldozataira.
- A te módszereidet már ismerem. És azt is, hogy bármire képes vagy - válaszolom fagyosan, annyi megvetést sűrítve a hangomba, amennyire csak képes vagyok. - Érdekelne, hogy ezúttal kit takar még a többes szám. De mindegy is. Semmit nem tehetsz ellenem, anyám.
- Tévedsz, Oliver - nevet fel anyám, én pedig döbbent borzadállyal csodálkozom rá a nyilvánvaló tényre: ez a nő nem irányításmániás. Ez a nő egyszerűen egy őrült. - Tudod, a szenátor is számít erre az esküvőre. És ahogy nekem, úgy neki is megvannak a maga eszközei a rábeszélésre. Elég csak egy jó helyen, jó időben elejtett pletyka... itt Európában jóval komolyabban veszik az ilyesmit, mint a Föld másik oldalán. A pletyka pedig mindig terjed, megállíthatatlanul. És közben terebélyesedik, Oliver. Ha mégsem, a szenátor és én teszünk róla, hogy így legyen. Néhány hónap múlva vége az üzleti karrierednek, bezárhatod a boltot. Ki tudja, talán néhány hónapot még a börtönben is lehúzhatsz. A foglyok biztos tárt karokkal várnák a friss húst - teszi hozzá szinte félvállról, mire minden sejtemen végigfut az iszonyat és undor borzongása. - De ha ezt is el tudnád kerülni, hány ember hullana veled együtt a süllyesztőbe? Csaknem százan. Ugye jól tudom, hogy ennyien dolgoznak nálad? Nos, természetesen te mondod ki a végső szót. De ha a válaszod most is nem, akkor már holnap közöld velük, hogy karácsonyra alighanem már nem tudnak ajándékot venni a gyerekeiknek - emelkedik fel aztán az asztalról, és közelebb sétál hozzám, megáll közvetlenül előttem, és úgy néz rám, mint a kutyára, amelyik a szőnyegre pisilt, és most meg kell büntetni.
- És hidd el Oliver, gondoskodom róla, hogy életed kis szerelme is megtudja, mibe keveredtél - mondja gúnyosan. - Igazán kár lenne összetörni a szép emlékeit, meg a rólad alkotott képét, nem gondolod? - kérdezi, aztán megragadja az államat, és kényszerít, hogy szemébe nézzek.
- Jól jegyezd meg, Oliver. Mindig elérem, amit akarok. Mindig - enged el. - Találkozunk nemsokára az eljegyzésen - fordít aztán hátat, és győzelme teljes tudatában elmasírozik. Mikor bevágja maga mögött a ház bejárati ajtaját, lerogyok az étkezőasztal melletti székre, és kezembe temetem a fejemet. Anyám ismeri a gyenge pontomat. Tudja, hogy nem fogom elbírni a súlyát annak, ha emberek életét teszi tönkre. És tudja, miféle érzelem fűz még mindig Gretelhez. Ahogy azt is tudja, hogy minden áldozatra kapható vagyok azért, hogy megvédjem azokat, akik fontosak nekem. Anyám erős, kemény, mint egy kőszikla.
És minden frontális ütközés csak engem pusztítana el.

Montreal, jelenleg


Néma csendben nézem a gyűrűmet, azt az aranykarikát, amelyet szívemből gyűlölök. Hozzáláncolt egy elviselhetetlen élethez: nem csak egy nőhöz, akit soha, egyetlen másodpercig sem tudtam szeretni, hanem anyámhoz is. A jelképe volt annak a bilincsnek, amely kívülről gyönyörűnek és csillogónak tűnhetett ugyan, de belülről maga volt a földre szállt pokol. Az elmúlt években lelketlen zombiként éltem, mint egy dróton rángatott báb egy színielőadásban. Reggel felkel a nap, megjelennek a szereplők, folyik az előadás vég nélkül. És ebben az eszetlen komédiában én vagyok a paprikajancsi, anyám erőszakkal a fejembe nyomja a csörgősipkát, én pedig engedelmesen mozgok, ahogy ő irányít, ő pedig egy-egy előadás után kifizet: méghozzá a vagyonával. Ebbe a világba nőttem bele egészen létezésem első percétől fogva, egy bionikus létforma voltam, mintha csak a mátrixban léteznék. Csak egyszer ébredtem fel az életemnek nevezett éber kómából - akkor, amikor megismertem Gretelt. Soha nem éreztem magam olyan elevennek, mint vele és mellette.
Miközben felkelek az asztal mellől, gondolatok ezrei száguldanak át a fejemen a másodperc tört része alatt. Aki nem ismer, talán kigúnyolna, és férfiatlannak, gyávának minősítené a viselkedésemet, amellyel behódolok a családom akaratának. Ha mindössze rólam lenne szó, már régen felrúgtam volna az összes vérségi köteléket, amely ilyen mértékben degenerált emberekhez köt - de itt nem én vagyok az egyetlen, akinek az élete egyetlan hajszálon lóg anyám kezében. Pontosan tisztában van vele, hogy nem fogom engedni, hogy mások fizessék meg az ő őrületének, és az én lázadásomnak a levét. Csakhogy van valami, amivel anyám nem számolt, és amire nem gondolt: hogy a dolgok nem maradnak állandóak, a változások mindig elkerülhetetlenek. A cégem terjed, terebélyesedik, ma már a talaj nem ingatag mocsár, hanem gránittalpazat alattam - egy ostoba pletyka nem ingatná meg. És egyébként is: ha az én nevem bemocskolódik, azzal Breteuil szenátor kedves lányáé is be fog. A fagyi vissznyal tipikus esete ez. Anyám már akkor hisztériás rohamot kapott, mikor hírét vette, hogy visszatérek Montrealba - csak éppen már eszköztárának fele kihullott a kezéből. A vagyonnak vannak előnyei is, többek között az, hogy érinthetetlenséget biztosít. Éveket, és boldogságot vett el tőlem az akaratával, de ennek immár vége. És ha tönkre akarna tenni, megvannak a tökéletes módszereim a visszavágásra. A háború a küszöbön áll: hogy békekötés, vagy világégés lesz-e belőle, egyedül rajta múlik. Élni akarok. Boldogan, szerelemben, olyan érzések közepette, amelyek megilletnek bárkit a világon. Ezért vagyok ma Vancouerben. Ezért vagyok ma itt, ebben az étteremben. És ezért nyújtom a kezem Gretel felé, felajánlva azt a megoldást, amely beszédesebb bármely kimondott szónál.
Megdobban a szívem, ahogy megérzem bőre finomságát ujjaimon, kezembe fogom az övét, felsegítem, és az asztalok között kialakított apró térre vezetem. Gondolataim összekavarodnak, forróság önti el minden sejtemet, ahogy szembefordulok vele, magamhoz vonom, és karjaimba zárom. Érzem, ahogy pulzusom a fülemben dobol, ahogyan tökéletes összhangban lépegetni kezdünk a hegedű édes és zsongó hangjára. Felismerem az akkordokat. Michael Bublé dala: Home. Igen, tökéletes megkoronázása a ma estének. Az otthon. Az, ami ebben a városban van. Ami annak a nőnek a társaságában van, akit szeretek. Igen, itthon vagyok.
Figyelem Gretel arcát, a vonásait, amelyeket oly jól ismerek. Az évek változtattak rajtunk, de látom parázsló pillantásában azt az egykori lányt, aki volt, és mellette én is ugyanaz a fiú vagyok, aki életében először tapasztalta meg a mindent felölelő érzelmek létezését. Ilyen sokáig talán még sosem néztem szemeibe, mert szokása volt pár pillanat után zavartan félrepillantani. De most állja a tekintetemet, mintha csak megszűnne körülöttünk a világ.
A  szívem még mindig sebes tempóban dübörög, és az, hogy itt áll előttem, arcával alig húsz centire az enyémtől, nem nagyon segít normalizálni a pulzusomat, sem a tegnap óta burjánzó, hol elnyomott, hol felszínre törő érzéseimet. Alig találom meg a saját hangomat, amikor válaszolok a kérdésére.
- Mert ellenállhatatlan vagyok. Ezért - jelenik meg arcomon az a csibészes-kaján, mégis kisfiús mosoly, amelyet úgy szeretett régen. - Még mindig szeretek veled táncolni - mondom aztán már komolyabban, és ebben a pillanatban döntök. Gyűlölöm a kérdőjeleket, és unom is őket. Most, vagy soha. Érzem a zsigereimben, hogy meg kell tennem: azért is, mert belehalok, ha nem teszem, és azért is, mert ha most ezt az alkalmat elmulasztom, nem tudom legközelebb lesz-e rá bátorságom, vagy akár lehetőségem. Kíváncsi vagyok, hogy ha most belelátna a fejembe, akkor menekülni akarna-e, vagy ő maga is elveszni abban a földöntúli mámorban, amelyet már jól ismerünk mindketten. Igen, pontosan ilyen kérdésekre akarom tudni a választ. Most vagy soha, Oliver Morgan.
Egyik kezem szabaddá teszem, elvonva a derekáról, és lágyan, szinte észrevehetetlen érintéssel végigsimítok az arcán. Lehelete az arcomba csap, illata olyan, mint a nyári gyümölcsösé - elveszi a maradék eszemet is. Szinte önkívületben hajolok oda, és érintem meg ajkammal az ajkát, finom, lepkeszárny-szerű érintéssel, és mégis úgy, mintha az életem függne rajta, belesűrítek minden felcímkézett és névtelen érzést, amit valaha fakasztott bennem.




Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
23
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Csüt. 06 Dec. 2018, 13:48

Oliver&Gretel
“Mert ellenállhatatlan vagyok”
Oly messziről jöttek a szavak, oly távolinak tetszettek, mintha nem egy étterem eldugott , elszeparált részén lettünk volna, hol már a függöny sem sejtette többé a külvilágot, hova magunkat száműztük, hogy képesek legyünk szembenézni a múlt elhallgatott démonaival, hogy megértsük mit és miért tettünk egykor. Gyermekfejjel, az életből még nem sokat tapasztalva, de egy valamiben szikla szilárdan hívővé válva: akartuk egymást, akár egy életre is. Ez most a mi világunk, a mi muzsikánk elnyújtott, örökre markolt dallama.
Beleborulok az időbe, a múltba az elfeledni vágyott emlékekbe, és amelyet eddig képes voltam hazugságokkal csillapítani, most hirtelen tört a felszínre. Azzal ahogyan átkarolt, ahogyan a tánc lassúdad üteme magával ragadott. Alig mertem ránézni, aztán rádöbbentem, hogy erre vártam már oly régóta, mióta megtudtam, hogy visszatér.
Az idő...az idő minden sebet begyógyít, szerelmeket csillapít, majd végleg a feledés homályába taszítja...az idő, amelyet távol töltünk attól kihez a szív húz, szépen lassan betemeti az űrt amit valaki maga után hagyott. De ingoványos, rálépni veszélyes, mert beszakad és ott állunk majd felkészületlenül, abban a reményben, hogy sikerült rajta túllenni. Nem sikerült.
Barry szépen lassan magához édesgetett, én pedig semmi másra nem vágytam csak valahogyan elfelejteni Olivert, elfelejteni ami volt, azt az ostoba döntést….de ha már megtörtént nem akartam visszanézni, csak előre. Nem vettem észre, ó én balga, hogy szüntelen visszafelé pislogtam amikor csak lehetőségem adódott rá.Mert teremtettem lehetőséget. Minden megírt könyvemmel, minden történetemmel arról meséltem amit azt hittem, hogy képes leszek elfelejteni. Csak időleges volt. A távolság tette időlegessé hogy aztán testet öltsön és ma este a karjaiba zárjon, mintha soha többé nem kellene elengednie.
Minden megváltozott, mások lettünk és felnőttünk, az élet tapasztalásai apró nyomokat hagytak rajtunk, és az érzéseinket is megérlelte mint dohos pincék mélyén a zamatos borokat. A szerelem, az érzések így álltak valahol nagyon mélyen elásva, tökéletes sötétségben, hogy a felszínre kerülve még erősebbé, még kívánatosabbá váljanak.
Féltem és reszkettem egyszerre, a közelsége úgy hatott rám, hogy szinte gyerekes semmiségnek hatott a könyveim lapjai közé csempészett bűnbánat. Hogy még mindig őt akarom. Mert ami nincs, ami nem lehet, az után vágyakozunk a leginkább.Van aki csillapíthatatlanul.
Kezének érintése az arcomon fájdalmas gyönyört fakaszt, torz mosolyba fut ajkam, annyira sóhajtanám az érintését, de csak finoman fektetem tenyere bölcsőjébe a kezem. Belesimulok az ismerős mozdulatba. Beszívom az illatát, lehunyt pilláim takarásában oly erősen szorítom magamhoz a gondolatát a lényének, hogy beleroppan a lelkem.
A feje mozdul, egyre közelebb a forróság, szinte felperzseli a bőröm, égek és lángolok, a következő másodpercben gleccser fagyosság fut át rajtam. Megremegek. A tudat, hogy mit akar és én erre mit akarnék szinte egyszerre ijeszt meg és tesz kimondhatatlan boldoggá. Ajkaim közül a sóhaj kifut, mint néma barlangok mélyéről az ősi fuvallat. Sóhajtom gondolatban a nevét, hívom őt magamhoz, ajkaim ívén megfeszül az ígérete a csókjának, de visszafogott szenvedélyünk elhal egy apró érintésben. Mintha ezer villám futna át az összes idegsejtemen, minden roppanás az ő nevét könyörgi, én pedig lerogyva kapaszkodom bele, ebbe az apró, alig érzékelhető csókba. Ajkam magától fogadja őt közelebb, a szárazság mégis összetapasztja, egy másodpercre nem ereszti felső ajkainkat, hozzá érintem az alsót is, úgy simítom át finoman, szinte alig érzékelhetően. Az ajkam lágyan simogatja át az övét, alig érintve, mégis tökéletes lágysággal. Olvadó fagylalt egy nyári délutánon. Lecseppen méze és én kapnék utána mohón, mégis érzem, hogy ez még csak a kezdet, ez még az eleje mindennek. Mindennek, amiről azt hittem két éve, hogy belehalok. Most pedig azt a darabot a lelkemből emelte most magához...magához vissza, amit ő tört le.

Két éve, Monteral

Barry egykedvű unalommal kavargatta a kávéját a konyhában, előtte az asztalon a Montreal Gazette reggeli száma hevert. Vele szemben én éppen elpakoltam a táskámat, és a délutáni találkozóra készültem az idősek otthonában egy asszonnyal, aki meglepő történeteket mesélt nekem a harmincas évekről. Szerettem volna felhasználni a következő regényemben. A kávéskanál ütemesen csilingelt, és egy sóhajt követően indultam volna, hogy a mosogatóba helyezzem a saját kiürült csészémet, amikor Barry megszólalt. Fél órája csendben volt, és most hirtelen az ő mély, alapvetően megnyugtató hangja töltötte be a teret.
- No lám! Kedves régi jó barátom, Oliver Morgan megnősül.
Háttal álltam neki, és mintha hideg, jeges vizet zúdított volna a tarkómra a szavaival.Megállt, a kezemben megremegett a kávéscsésze. Hátra se kellett néznem, láttam magam előtt az önelégült mosolyát, azt ahogyan a nyakkendőjét igazgatja, ahogyan engem néz, és várja, hogy megforduljak, mondjak valamit, de szótlan maradtam. És mozdulatlan. Mit mondhattam volna? Hogy éppen most törte darabokra a lelkem egyetlen, bolond és reménykedő épen maradt részét? Mert igen, talán buta és gyerekes, kamaszos gondolat volt azt hinni, hogy egy napon majd visszatért. Megbocsátja, hogy hozzámentem a legjobb barátjához, hogy egykor elutasítottam...mindent megbocsát. De Oliver elment és új életet kezdett, melynek már nem lehettem részem.Lehunytam a szemeimet és megszorítottam a csészét, belül üvöltöttem és tiltakoztam, könyörögtem, hogy ne csinálja, hogy jöjjön vissza, hiszen szeretem...bolond, sehova nem vezető vágyak. Barry felesége voltam, szerettem is...egykor….azt hiszem. Két év alatt azonban megváltozott ő is, és én is. Mindketten. Nem a siker tette, sokkal inkább az unalom. Nem illettünk össze.
- Oliver Alaister Morgan és Breteuil szenátor lánya a tegnapi napon hivatalosan is bejelentették eljegyzésüket. A két neves család tehát ezúton kívánja megerősíteni a….- nem figyeltem rá a továbbiakban, tulajdonképpen már ezt sem akartam meghallani. Nem éreztem árulásnak, nem éreztem, hogy nem lenne joga a boldogsághoz, de egy részem tudta, hogy nem az. Nem lehet az. Engem szeretett. Elmúlt? Nála elmúlt?
A csésze hatalmas csörömpöléssel hullott a mosogatóba, majdnem darabjaira hullott, mire Barry befejezte az olvasást. Ekkor fordultam felé, kezembe véve az asztalról a táskámat.
- Felzaklatott a hír, kedvesem? Én igazán sajná….
- Menj a pokolba, Barry!
A szavába vágtam, felkaptam minden holmimat és elviharzottam otthonról. Nem érdekelt….nem érdekelt, hogy sajnálja. Egy francokat sajnálja! Mégis mire számított? Hogy hidegen hagy? Úgy kellene lennie, valóban, de a történeteim, a könyveim nem hagyták soha elmúlni, nem hagyták, mert egy részem az a törött darabka mindig reménykedett, hogy visszatér majd hozzám.

A remény….a törött darab most életre kel, most olyan valóságos, amilyennek soha nem hittem volna. Kezem a vállán, és az apró csókot nem követi szenvedélyes összeborulás, nem fulladok bele az ajkaiba, pedig legszívesebben azt tenném. Próbálom elhinni, hogy mindez valóság. Apró puszikat lehelek ajkának alsó ívére, éppen csak ízlelve, éppen csak akarom, hogy igaz legyen, hogy el ne tűnjön a következő másodpercben.Lehajtom végül a fejem és megtámasztom az állán a homlokom.A zene lassan ránt vissza magával, újra megtaláljuk a ritmust, amit az előbb az apró kis csókunk megtört. Nem bánok semmit, pedig tudom, hogy négy év óta először, mióta Barryhez hozzámentem kerültem ilyen közel egy férfihoz. De ő nem csupán egy férfi, ő Oliver. Aki minden előtt volt. Barry előtt...a Barry előtti férfiak előtt. Mennyi próbálkozás, hogy ne jusson többé eszembe, hogy ne utána vágyakozzam. Mégis mindenkiben őt kerestem. Csak a vaknak nem tűnt volna fel, hogy a gyengéim lettek azok akik egy picit is hasonlítottak rá...a gesztusok, a küllem, a hanghordozás. Mindegyikben volt valami, de egyik sem volt Oliver.
- Azt mondtad, hogy ha lehetne egy kívánságod, akkor egy életet kívánnál velem.- a hangom halk, szinte suttogó. Lágy akár egy kívánság egy csendes estén, istenhez könyörögve.
- Ha én kívánhatnék, az időt állítanám meg. Itt és most. Mert ez megismételhetetlen. Soha nem változik.- vallom be mint egy titkot, melyet eddig őrizgettem. Ez most itt tökéletes. Sem előtte nem volt ilyen, sem később nem lesz. A pillanat ami örök és mi benne.
-Mert ha ennek itt vége akkor mindketten visszamegyünk a saját életünkbe.- ajkam éppen a nyak vonalát karistolja nem sokkal az ádámcsutkája alatt miközben beszélek. Elönt a forróság. Csillapítanom kell….különben.
Felemelem a fejem és felnézek rá.
- Jól összekutyultuk most a dolgokat, igaz?- mosolyodom el, megpróbálva talán komolytalanra venni az amúgy véresen komoly helyzetet. Egyikünk társadalmi helyzetében sem megengedhető a botrány. És megint ott vagyunk ahol régen, csak most egészen más az oka a titkolózásnak. Kezem a hátára simítom mindkettőt és ott tartva figyelem, próbálok rájönni mi jár a fejében. Túl messzire mentünk el már most és fogalmam sincs, hogy hol lesz ennek a vége.
Azt hittem, hogy azzal, hogy hozzámentem Barryhez megoldottam, hogy majd szépen lassan egy elfogadható életre rendezkedek be. De elég volt egy találkozás ismét Oliverrel, hogy rádöbbenjek ezt egykor nem lezártuk, nem volt befejezés, csak egyszerűen félbeszakadt. Csillapíthatatlan ott tombolt a mélyben várva a megfelelő pillanatra, hogy a felszínre törjön.
- Azt mondtam korábban, hogy nem akarok titkokat...nem akarok árnyékokat...de a gyűrűk rádöbbentettek arra, hogy néha kell….hogy néha az árnyékokban a legboldogabb az ember.- még mindig őt néztem, nem eresztette a pillantásom egy másodpercre sem. Kezeimmel lágyan simítottam át egyszer a lapockáját, majd félrebillenő fejjel, kíváncsian néztem rá, ajkaimon megszülető kérdéssel.
- Leszel a titkom, Oliver?- kérdés, kérés, vallomás, remény, akarat….kínlódás volt ebben az egyetlen mondatban. Mert másképp nem lehet. Most még nem. Túl sok minden van ami sérülne.

Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
11
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Pént. 07 Dec. 2018, 16:14


Gretel and Oliver
You Are Always on My Mind


Az álmok lassan válnak valóra, és olyan gyorsan illannak el, hogy néha hiába is kapunk utána, ujjaink között semmi nem marad, csak a vágyakozás maga. Az álmokkal az a baj, hogy az ember egyszer óhatatlanul felébred - de vannak, mikor egész életünkben álmodunk, és az álmok képesek valósággá is válni, ha úgy döntünk, hogy azzá tesszük. Életem elmúlt 10 éve lidércnyomások sorozata volt, hagymázos agyszülemények rémeivel telve, amik közül az ember sikítva, remegve szakítja ki magát, és amik követik egész napját, megbújva lelke rejtekeiben. De vannak jó álmok is, amelyek édesek, mint a nyár, mint mikor úgy csorog a napfény az égből, mint a méz. Az álom nem valóság, de a valóságból táplálkozik, annak nyomait, visszhatását hordozza magában. Van olyan álom, amely csak az ébredésnél válhat valóra, és a múlt sötét árnyait visszaűzi az idő álomszerű ködébe. Számomra ebben a percben jött el az eszmélés félve várt, mégis oly gyönyörű bekövetkezte: most, amikor átkarolom őt, és érzem teste vibrálását, szíve dobbanásait a sajátom mellett.
A lelkünk sebzett, a csaknem egy évtizedes var alatt még elevenen lüktet a hús, még ott rozsdásodik a nyílhegy, amelyet mi ketten törtünk egymásba. A fájdalom, amit annak idején okozott nekem, még most is dühöng bennem, vaskarmával meg-megszorít, és betegévé tesz. De azt is tudom, hogy ő lehet az orvosom, a megmentőm. Ő lehet az, aki meggyógyíthat, aki a megnyugvás bársonyával fedhetli le az iszonyú sérülést valahol ott mélyen legbelül, ott, ahol a lelket sejtik azok, akik még hisznek a földöntúli létezésében. Úgy szorítom őt magamhoz, mintha eggyé akarnék válni vele, akarnám, hogy összeforjon a csontunk, a testünk minden sejtje, hogy ne tudjam, hol kezdődik ő, és hol végződöm én. Nem akarom őt elengedni, mégis látni akarom a tekintetét, a sóvár csillogást a pupillája mélyén, az enyhén elnyíló száját, a könyörgést a vonásain, amelyből nekem kell kiolvasnom, mit szeretne: menekülni, vagy belém olvadni.
Érzéki ajka érintése az enyémen úgy vág fejbe, mintha valami szétloccsanna fejem tetején, ami szétfolyik az egész arcomon, a tagjaimon, a bőrömet csiklandozza, vibrál bennem, mint az elektromosság. Lehunyt szemhéjam mögött tüzijáték-szikrák milliói robbannak, képtelen vagyok palástolni a rajtam eluralkodó remegést, gyomromban életre kelnek a pillangók, amelyek bénán, beburkolózott bábként haldokoltak testem legmélyén, a szívemben pedig olyan lángok égnek, amelyek nem most gyulladtak. Kiéhezve szívom be illatát, simítok végig haján, hátán, kapaszkodom belé, mint egy fuldokló. Talán lehetetlen lenne felsorolni, mit jelent ez a pillanat a számomra, mennyi fájdalom, reménykedés, küzdelem kellett ehhez, mennyi kín és harc keresztezte utunkat. Egyet tudok: még soha nem éreztem magam élettel telibbnek, mint ebben a mámoros, régen vágyott pillanatban.
Alig érzékelhető, apró érintés csupán a csókunk, óvatos tapogatózás a másikunk irányába, mementója a múltnak, és kulcsa a jövőnek, mégis varázslatos, mert egyszerre jelent hitet, reményt. Nem válik belsőségesebbé, vagy teljesebbé, megelégszik ő is ezzel az alig-érintéssel, majd elvonja tőlem fejét, és homlokát államnak támasztja. Érzem nyakam bőrén leheletét, képtelen vagyok megszólalni, de talán nem is kell. Ő is pontosan tisztában van azzal, hogy mit váltott ki belőlem - hiszen újra itt van velem, mellettem, a karjaimban tartom, olyan számomra, mint a valóra vált képzelgés, amely után csak áhítoztam, és lám, most testet öltött.
- Összekutyultuk? - kérdem aztán csókja élményétől rekedten, és belenézek párás, ködös tekintetébe. - Még soha nem láttam tisztábban, mint ahogy most látok. Eddig vak voltam. Vak, béna, nyomorék - mert hiányzott, ami éltethetne. Hiányoztál - mondom végül nyíltan, és őszintén. Ez az igazság, amelyet nem lehet, és nem is lenne értelme tagadni.
Aztán felhangzik a kérdés... az a bizonyos kérdés, amely megváltoztathat mindent. Az életünk eddig is titkok szövevénye volt, bujkálás, és egy fájdalmas elválás - a lényeg nem, csak a körülményeink változtak csupán.
- Olyan időket élünk, amikor bizonyos dolgokat nem szabad elmesélni. De a titkok előbb-utóbb megölnek bennünket is, és mindenkit, aki ezer százzal fűződik hozzánk. Gyűlölöm a titkokat, mert fájdalmasak, terhesek, és sötétek. De téged jobban szeretlek annál, mint ahogy gyűlölöm a rejtőzést. A válaszom igen - súgom, miközben tekintetem ide-oda vándorol Gretel ajka és pillantása között. - A titkod leszek, ha akarod. Az leszek, aki akarod, hogy legyek: barátod, a szerelmed, a múltad, a jövőd, a jelened, vagy csak a támaszod, leszek vezeklő bűnös, aki a megbocsátásodat kéri, leszek bolond, aki bízik benne, hogy egyszer megkapja a szívedet teljes valójában - emelem kezét a számhoz, és apró csókot nyomok rá, mint amilyet az előbb az ajkára leheltem. - És ha nem, hát leszek az a fiú, aki voltam valaha, aki még mindig itt él bennem, és aki boldog lesz attól is, ha csak láthat téged, és a világában tudhat - engedem el aztán a derekát, mikor a zene utolsó akkordjai elhalnak, aztán - mintha ez lenne a végszó - az ajtó kinyílik, a függöny meglibben, ahogy a főpincér karján megérkezik a vacsoránk.
Visszakísérem Gretelt az asztalhoz, de ezúttal egy bocsánatkérő mosoly kíséretében én igazítom alá a széket a vendéglátóipar tökéletesen idomított egyede helyett, majd én is helyet foglalok székemen - ismét egy méter távolságban vagyunk egymástól. Mintha kihűlne a terem is a szoros közelsége nélkül, hideg fut végig a karjaimon, miközben olyan fényesség és megvilágosodás gyúl az agyamban, hogy néhány másodperc erejéig szinte megvakít.
- Kérem, uram - szólok a távozni készülő pincér után. - Kaphatnék egy tiszta borítékot, egy papírt, és bármilyen íróeszközt? - dőlök hátra kényelmesen, egy rejtélyes mosoly kíséretében, és az alatt az egyetlen perc alatt, míg kézhez kapom a kívánságomat, le sem veszem a szemem Gretelről, mintha belőle akarnék erőt meríteni ahhoz, amit tenni akarok - holott az elhatározás már hetek, hónapok óta érlelődik bennem, de most jött el az ideje annak, hogy az aprócska mag kitörjön a föld alól, és színpompás virággá bontsa szirmait.
Megfogom a gyűrűmet, a borítékba teszem, majd magam elé húzva a papírt, mindössze néhány sort róvok rá - tiszta és világos, mint a valóság maga.

"Tisztelt Uram, amennyiben Ön a nős férfiak táborát erősíti, kérem adja át ezt a gyűrűt kedves feleségének ajándék gyanánt, minden jókívánságommal egyetemben. Amennyiben nem tart rá igényt, ajándékozza el bárkinek, adja el, vagy dobja a legközelebbi szeméttárolóba - a döntést Önre bízom.
Minden jót kívánok, szívélyes üdvözlettel

Oliver Morgan"


Lezárom a borítékot, majd a két étlap közül az egyik lapjai közé csúsztatom, mondjuk úgy, mint egy extra borravalót a ma esti felszolgálás és diszkréció iránti lekötelezettségem és elismerésem honoráriumaként.
- Nem térek vissza Párizsba. Életem legfájdalmasabb, és legnehezebb korszakát itt és most lezárom - nézek ismét Gretelre. - Nem kívánom, és nem is várhatom el tőled, hogy megtedd ugyanezt. Csak azt szeretném, hogy tudd, az én életem ma új lappal indul, és ebbe a könyvbe egyedül te róhatod majd a kettőnk jövőjének sorait. Bármit is írj bele, elfogadom - úgy is, mint a legmélyebb, és legbelsőbb titkod - mosolygom el magam aztán könnyedén, majd átnyúlva az asztalon markomba veszem Gretel kezét. - Már tudom, mi az, amit mindennél jobban szeretnék. Szeretném kézen fogni az egész életed, és azt mondani neked: gyere. Ha mi ketten vagyunk, hát jöhet bármi, nem számít, mert te megmentesz engem, ahogy én megmentelek téged. Álmodom róla régen... az elmúlt tíz évben is ez volt a legédesebb álmom. Tudom, hogy az álmok néha ellentétben állnak a valósággal, hát megelégszem egy apró szelettel abból, amit adni tudsz nekem - veszek nagy levegőt, mielőtt kimondom, amit kérek. Tegnap este óta tiszta ragyogással, kikristályosodva ott ül a gondolat az elmém mélyén: valami, aminek részesévé szeretném tenni. - Töltsd velem a hétvégét. Kérlek. Tudom, hogy nem pótolhatjuk, ami a múltban elveszett. De úgy hiszem, tökéletes kezdete lehetne egy új jövőnek.

Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
23
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love? Vas. 09 Dec. 2018, 13:51

Oliver&Gretel
“Hat év telt el Woodstock óta és öt a szégyenteljes new york-i kikosarazás óta. A világ átélt egy olajválságot, a csillagháborús készülődés dübörgött, a peresztrojka még sehol nem volt ahogyan Csernobilt sem sejtette még senki. A hetvenes évek közepe valahogyan furcsán kaotikus mégis letisztulni vágyott időszaka volt a világnak, amelyben egy dolog mégis állandó volt. Távol a történelem folytonos változásától, távol egy lehetséges másik élettől, távol Iristától, távol a nagyvárostól Ivory Ranch ugyanolyan maradt. Minden évben elvetették a tavaszi búzát, minden évben kihajtották az állatokat a határra a folyó mellé, amelyen három farmercsalád osztozott évtizedek óta testvériesen, és Dusty most is, mint hat éve mindig megpróbálta elfelejteni azt a szabadság utáni eszement kapkodást, amelyet Amerika hozott az életébe. Apja szerint az amishok is megpróbálkoznak életük során egyszer beilleszkedni abba a másik életbe és a legtöbbje visszatér. Mert ahogyan ő tartotta: otthon ott van, ahol pihenni vágyik az ember. Ahol álomra hajtja a fejét, és úgy érzi semmi nem hiányzik a boldogságához. Csakhogy ez a férfi számára nem szülőföldje volt többé. Azóta a nap óta nem, hogy megismerte a lányt. A lányt aki mellett álomra akarta hajtani a fejét.
Egy éve aztán megtört valami benne. Már nem reménykedett abban, hogy bármi is változni fog, és úgy érezte ideje az életét sínre tenni, ideje úgy viselkednie ahogyan elvárják tőle, még ha legbelül minden porcikája vissza is húzza őt Amerikába. Gyakorta megfordult a fejében, hogy milyen lehet most a Central Park, hogy milyen estélyeket adhatnak Irista szülei, hogy a lány végül elvégezte az egyetemet és politikai gyakornok lett valamelyik konzervatív szenátor irodájában ahogyan mindig is tervezte? Dusty nem tudta meghazudtolni önmagát, nem tudta elrejteni a gondolatait és a vágyait, de féken tudta tartani. Mert ez volt a dolga, és mert ez volt a világ rendje. Eljegyezte Clifton gazda legidősebb lányát, a szatócs bolt szemrevaló barnáját, aki úgy tudott pirulni mint a nyári tubarózsa, és kétség sem fért hozzá, hogy csodás és odaadó feleség lesz majd belőle. Küszöbön volt a házasságuk, és Dusty tudta, hogy nem tehet mást. Nem sokkal nyár vége előtt aztán megtartották az esküvőt és a lány, Leana hozzá költözött az Ivory Ranch-re. Az ősz beköszöntével elvégezték a kinti munkákat, és megjavították a kerítést, mielőtt a monszun eléri a vidéket, hogy a hetekig tartó esőzés szinte ellehetetlenítse a kinti munkát, de fellélegezzen a föld és meginduljon majd a termények növekedése.
Dusty a veranda korlátjára támaszkodva szívta az illatos dohányt, és figyelte miképpen veri fel a port a messziről közeledő autó, amely bekanyarodott a birtok felé tartó bekötő útra. Összevont szemöldökkel szemlélte tovább, kiegyenesedve végül ujjai közé csípve a félig szívott cigarettát. Fején a kalapot egy pöccintéssel igazította meg.
Az autó lassított, majd megállt, és a sofőr felőli ajtó kinyílt. Vörös-fehér pepita ruhában, frissen és üdén, mintha csak tegnap látta volna lépett ki belőle Irista. A férfi elképedve bámulta a földre szállt jelenséget és nem mert hinni a szemének.
Hat évvel Woodstock után és öttel a szégyenteljes new york-i kikosarazás után eljött hozzá. Ő pedig megszólalni sem tudott.
(…)
A kávé keserű volt így Irista még szórt bele egy kis cukrot. A konyha barátságos volt, magán hordozta egy jó ízlésű fiatalasszony kezének nyomát. A falon, az óra mellett ott lógott az esküvői kép. Dusty arcán vajon csak ő látja az elkeseredett szomorúságot, amely valahova egészen máshova viszi vissza őt?
- Szóval nyáron nősültél meg?
- Igen. Három hónapja.
- Elkéstem.
- Úgy tűnik.
Egymást nézték, mióta a nő leült a konyhaasztalhoz szinte alig szakadt el egymástól a tekintetük. A két világ soha nem volt még ilyen közel egymáshoz, és egyikük sem érezte ennyire kétségbeesve magát.
- Eljöttem a világodba. Én….nem is tudom mit gondoltam.
- Hogy szerettél.
- Hogy most szeretlek. És ez is késő.
- Úgy tűnik.
(...)
Egyetlen éjszakára teremtették meg a saját világukat, a lehetőséget amilyen lehetett volna. Másnap Irista hazatért New Yorkba, és soha többé nem jelentkezett.”



Részlet Gretel Gressen “Két világ határán” című harmadik regényéből

Nem akarok elkésni. Nem akarom úgy érezni, hogy megtehettem volna, abban a pillanatban cselekednem kellett volna, vagy mondani valamit, és én visszafogtam. Talán soha többé nem lesz ilyen alkalom, talán ez csak a nyitánya valaminek. Nem tudhatom. Hiszen életem során először teszek valami olyasmit, ami szembemegy mindennel amiben hittem. Életemben hosszú idő után először lélegzem, érzem magam körül a levegőt, érzem, hogy nem csupán egy díszes kirakatba baba vagyok, akit a sarokba dobnak, vagy jobb esetben maguk mellett tetszelegnek vele, hanem létezem. Kézzelfoghatóan. Csókolnivalóan. Oly egyszerű lenne megszökni vele, kifutni a világból eldobni az elmúlt éveket és tökéletesen tiszta lappal indítani, de túl sok a teher, túl sok a felelősség amitől nem szabadulhatunk meg. Én még képtelen vagyok rá. Nem Barry miatt. Régebben talán így lett volna. Hogy megcsal engem, ahhoz kétségem sem fér egy ideje. Bár odafigyel az apró részletekre és a diszkrécióra, talán elfelejteni, hogy a munkámmal jár az, hogy pontosan ezekre a kis részletekre figyeljek. Mégsem tettem szóvá soha,  csendben tűrtem. Talán legbelül ezzel adtam feloldozást magamnak azért, mert annyi ideje ugyanúgy Oliver után vágyakozom. Megpróbáltam...annyira megpróbáltam, de soha nem voltam rá képes. Ha lehunytam a szemeimet őt láttam, a férjemmel együtt töltött éjjeleken a sóhajában az ő hangját hallottam, és nem is akartam ezen változtatni. Nem vádoltam Barryt, talán csak elkeseredtem, hogy idáig jutottunk. Elrontott életek, amelyek boldogabbak lennének mással, mégis egymáshoz láncoltattak egykor.
A kérdésem után várok. Félek valahol hiszen olyasmit kérek tőle, amelyet tán megtagadnék hasonló helyzetben….vagy megtagadtam volna. Más a helyzet. Mások a körülmények. Nem akarom elengedni, de megtartani is képtelen vagyok, találnom kell hát valami kibúvót, valami lehetőséget, amiben mégis vele lehetek. A titkom. Az én édes senkivel meg nem osztott titkom, a lehetőségem egy másik életre amellyel jó lenne gondolatban eljátszani, ami jól tudom sosem teljesedhet be, csak lopott boldogságban. Ellopjuk egymástól az időt, hogy egymásnak adjuk vissza. Szólnék közben, ahogyan a tekintete az ajkamra vándorol hirtelen kapok levegő után aprót moccan felé a fejem, de csupán a levegőt simítom végig ajkaimmal előtte. Cinkos, neki tartogatott mosolyom lágyan olvad el a vonásaimon, és megkönnyebbülten húnyom le a szemeim. Akit csak akarok, hogy legyen….mindent akarok. Mohó lennék. Hiszen lenne mit bepótolnunk, de nem akarok semmit elkapkodni. Ha miénk a hátralévő életünk, ki akarok élvezni benne minden másodpercet.
A kezem a szájához emeli, finoman cirógatják út közben végig ujjaim ahol érik.
- Csak légy te...Oliver.- sóhajtom szinte hihetetlen búgással, és aztán hagyom, hogy elengedjen. Az előbbi közelség után megfagyaszt a távollét. Mégis hagyom, hogy visszakísérjen, hogy hellyel kínáljon, és hagyom, hogy a pincér visszatérve a megjelenésével rombolja szét a teremtett illúziót. Dacosan biggyednek le az ajkaim, és szótlanul nézem végig mit csinál Oliver. Elképedek a hirtelen cselekedeten ám hangot egyelőre nem adok neki.Felvont szemöldökkel kísérem végig a gyűrű útját a borítékba, mit aztán az étlap közé csúsztat. Az enyém a felfordított szalvéta mellett pihen. Nem tudom mit mondhatnék. Főleg azok után, hogy szavaival is megerősíti nem akar visszatérni a korábbi életébe. Jól tudom ez mit jelent pontosan: Oliver mindent odadobott értem. Ismét. És mindezt úgy, hogy tisztában van vele, tőlem talán nem kap lehetőséget egy kiteljesedésre, nem kap lehetőséget arra, hogy újra gyűrűt húzzon az ujjára valaki. És ezúttal ez én legyek.
A gyűrűmet figyelem, melybe díszes gravírozással került az esküvőnk napja és néhány betű: B&G. Nem jelentenek semmit e pillanatban, mégis mint a rab, amely nem tudja annyi idő után elhagyni tömlöcét, ki fél a nap vakító fényétől, úgy kapnék utána.
Oliverre nézek. Tekintetem bocsánatkérő és ragaszkodó egyben, úgy mondanám neki, hogy ne vessen meg azért, mert most még képtelen vagyok mindent odadobni érte...ne gyűlöljön azért, mert előre nyúlok és a gyűrűmet magamhoz húzva az ujjamra segítem ismét. Nehéznek érzem, sokkal nehezebbnek mint korábban….visszatart és távol tart tőle, de örökké ez nem lesz így. Elpárásodik a tekintetem oldalra billen a fejem, beharapom alsó ajkam és a levegőt mélyen a tüdőmbe szívom. Itt van a jelenlétének minden kis apró zamata, magamnak akarom, és közben elárulom azzal, hogy mégis visszaveszem a gyűrűt.
- Soha, egyetlen másodpercig sem szerettem úgy senkit ahogyan téged. Soha, egyetlen másodpercig nem tudtam senkire úgy gondolni ahogyan egykor rád...és soha senkihez nem akartam úgy visszafutni ahogyan most hozzád. Mégis….Oliver….én most még nem tudom megtenni amit kérsz….nem magam miatt.- szégyellem, nem merek a szemébe nézni. A karrierem, a pozícióm, anyám jólétének a záloga. Feláldoztam magam és most az áldozat kettéroppan. Csak az kell, hogy segítsen talpra állnom. Nem vonhatom magunkra a világ figyelmét. Ó én bolond, hiszen korábban pontosan ezt kértem tőle….pedig jól tudom, hogy nem lehet.
Mielőtt a pincér kezébe kerülne az étlap utána nyúlok és kiveszem belőle a borítékot. Magam mellé fektetem és a jobb kezemet puhán rásimítom.
- Tudom, hogy megtennéd, tudom, hogy bármit megtennél, de ezt az áldozatot én nem kérem. Mert nem tudom viszonozni. Én is megelégszem csupán egy apró szelettel.- dobom vissza a mondatot, majd a kérés elhangzását követően csendesen figyelem őt. Nem szólok nem adom jelét annak, hogy mit váltott ki belőlem. Ott hagyom az ételt az asztalnál, kitolom magam alól a széket. Az eddig mellettem pihenő boríték után nyúlok és felnyitom. Nem kérek megerősítést, vagy lehetőséget és nem mérlegelem, hogy jogom van hozzá vagy sem. Formálok rá magamnak. Kiveszem a gyűrűjét, és meleg tenyerembe rejtem. Óvatosan sétálok oda hozzá és leguggolok mellé. A ruhám mint színes, földre hulló szivárvány terül el mellettem, és én innen lentről, az arany fények szűrt tengeréből pillantok rá. Mintha újra az a kamasz lány lennék, aki nem akart tudomást venni a szabályokról. Nem is akarok most sem. Tudom, hogy ez nem illendő, de mit számít. Megfogom a kezét, és az ölembe vonom, hogy én magam legyek aki visszahúzza az ujjára a gyűrűt.
- Nem kérek áldozatot amíg nem tudom viszonozni. Tekints rá úgy, mint visszanyert szabadságod jelképére, egy zálogra amely helyett majd másikat adhatok neked talán egy nap. Addig pedig….- emelkedem meg és egy apró csókot lehelek odahajolva hozzá valahova a füle és a nyakszirtje közé...oly forró és oly ígéretekkel teljes ez az apró sóhaj. Egy válasz, egy felelet a kérdésére. Ugye érzi?
- Engedd, hogy én is a titkod legyek, Oliver Morgan.- súgom végül a fülcimpájára a mondatot, majd visszahúzom a fejem, és innen fentről nézek most le rá én. Úgy fürdőzöm ezek között a fények között, oly könnyedén ejtem ki a szavakat, mintha mindig is ezt akartam volna. Valószínű mindig is ezt akartam. Hazugságokra kárhoztatom magam, de azt hiszem soha nem voltak még ilyen őszinte hazugságaim. Ideje szembenézni az igazsággal: szeretem Olivert.
- Veled töltöm.- bárhova megyek ahova akarja, bármit megteszek, hogy szabaddá tegyem magam. A világ és az emberek, a társaság szemében  minden bizonnyal a bűn útjára léptem, de mit bántam én mindezt, ha ő is ott lesz velem.


Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Gretel and Oliver - Are you ready for love?
Vissza az elejére Go down
 
Gretel and Oliver - Are you ready for love?
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Villeray-Saint-Michel :: Restaurant Imperial-
Ugrás: