welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Oliver & Gretel ~ When we meet again
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
18
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Oliver & Gretel ~ When we meet again Szomb. 20 Okt. 2018, 15:32
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
18
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Gretel ~ When we meet again Szomb. 20 Okt. 2018, 22:24

 
Oliver&Gretel
Ez volt az a nap, amitől éppúgy rettegtem, ahogyan vártam is egyben. Ez volt az a nap, amelyre azt hiszem soha nem tudtam igazán felkészülni. Az érzés, amely a szív tájékán született, mely gyomorig hatolt és befelé suttogott szavakkal el is halt: Hiányzott. Hiányzott, mint ébredés után az első érintés, hiányzott mint a ház előtti juhar őszi ruhája, melyet szép lassan levetkezett, hiányzott mint az utolsó korty levegő, mint az ujjak végén elhaló édes ritmus a kedvenc zenénket dobolva. Valahol legbelül vágytam arra, hogy újra lássam, hogy megtudjam mi az ami nem múlt még el, vagy azt, hogy már hidegen hagy. Ó de ez nem teljesen igaz. Hogyan is hagyhatna, amikor minden történetemben, minden írásomban folyamatosan visszatérek hozzá, mindegyikben ott bújkál egykor volt hibás döntésem felett érzett bűntudatom. Noha kétséges, hogy másképp tennék akkor is ha tudnám mi lesz a következménye?
Barry és én már akkor összevesztünk amikor a meghívót megkaptuk Oliver cégének megbízásából. Nem tudom, hogy szándékában állt feszültséget kelteni közöttünk a tudattal, hogy nem csupán hazatér, de egy ilyen esemény alkalmával vendégül is látna minket. Vagy bele sem gondolt. Barry mindenesetre idegesen dobta az asztalra a míves ezüsttel írt meghívót, és a hajába túrva fel-alá járkálva arról beszélt, hogy bármennyire szeretné nem mondhatja le személyes érdekekre hivatkozva. Az üzlet az üzlet, és ilyenkor félre kell tenni minden mást. Természetesen számít arra, hogy a kísérete leszek, ahogyan arra is, hogy bárhogyan is alakul az este kerülni fogom a lehetőségét annak, hogy Oliverrel találkozzam. Nyilvánvalóan tudta, hogy lehetetlen amit kér, és éppen ezért a napok előrehaladtával még inkább növekedett közöttünk a feszültség. Viták, visszafogott szóváltások, sértődések, idegesen bevágott fürdőszoba ajtó, a reggelinél való tudatos kerülésem, vagy éppen a minimálisra szorítkozó beszélgetéseink alkalmával éreztem benne azt a leplezetlen dühöt és féltést amely úgy éreztem nem a személyemnek szól. Sokkal inkább vagyok díszes darab már a számára, egy megszokott holmi az üzleti életének csecsebecséi között semmint a felesége. Szeretett e egykor úgy mint Oliver? Meglehet, de a házasságunk gondolatát a diadal és az üzleti sikereiben tapasztalt kielégítettség  ébresztette fel benne. Hűségem azonban az évek előrehaladtával meg nem ingathatóan, stabilan és kitartóan mellette tartott, noha azt hiszem ha őszinte akarok lenni mindezt inkább az Oliver iránti szüntelen vágyakozás tartotta életben. De miért akarok valami olyasmit amit egyszer már elengedtem? Talán mert őszintén soha nem engedtem el igazán. Talán mert az én ostoba és buta szívem szüntelen ott keringett a repülőtér múltban lézengő csendes ködében, a terminálok kövezetén koppant futni kész lábam, zajtalan indulva, dobogó szívvel tartottam az üres hangárok felé, hol már nem vár senki, még a gondolata sem. Pedig látom még ahogyan akkor elmegy, és ez a kép kitörölhetetlenül bennem maradt. Nyújtanám a kezem, de elúszik a vágyak által keltett árnyék alak elporladó ujjai között. Mindent tudtam róla, amit tudni lehetett, úgy éreztem, hogy annyi idő után is kicsit velem maradt, noha be kell látnom, hogy az évek nem csupán engem érleltek más emberré. Valószínű ő sem ugyanaz többé, aki volt.
Barry hangtalan készülődött mellettem. Mandzsettájának zörrenése, az ingének keményített gallérja ahogyan a frissen borotvált nyakát karistolja, az arcvize, amelyet mindig kellemesnek találtam, most mégis kesernyés volt az orromnak. Nem beszéltünk egymással, pedig tudtuk, hogy lenne miről. Tudtuk, hogy a múltat igazán soha nem zártuk le. Nem beszéltük meg ami történt, nem adtunk számot sem egymásnak, sem önmagunknak. Egyszerűen hagytuk, hogy az események szinte maguktól elsodorjanak, és elfogadtuk azt amit az élet felkínált. Nem perlekedtünk, nem harcoltunk, egyszerűen belesüllyedtünk. Később döbbentem csak rá, hogy a félelmeim, vagy éppen az, hogy soha nem léphetek ki egy mesterséges árnyékból, melyet Oliver és a közöttem feszülő társadalmi ellentét feszített közénk, mindez járult nagy mértékben ahhoz, hogy gyáván meghátráltam. Küzdenem kellett volna érte, de vajon lett volna értelme, ha ő nem küzdött értem? Én akkor így láttam. Gyerek voltam, egy ostoba kamasz akinek a döntéseit a pillanatnyi emóciók sokkal inkább befolyásolják, mint a messzire mutató tervek vagy a jövőkép. Nem tudom mit fogok mondani neki először. Nem tudom, hogy képes leszek e a szemébe nézni és kiejteni úgy a nevét, ahogyan régen. Ha magam elé motyogom, szinte szórakozott egykedvűséggel a gyomrom apró görcsbe rándul, és érzem, hogy az órák előrehaladtával az érzés egyre erősödik. Félek a közelségétől, félek, hogy gyengévé válok, de ezt a gyengeséget egyedül ő tudja majd feloldani. Hinni akarom, hogy megtalálta a boldogságot, egy másik helyen egy másik nővel az oldalán. Hinni akarom, hogy nem hiányzom úgy neki, ahogyan ő hiányzik nekem, ha éjjelente az ablakon bámulva kifelé tengernyi emlékünk zúdul rám sűrűn verdeső pilláim mögül. Hinni akarom, hogy már nem maradt benne szikrája sem annak amit egykor éreztük, ahogyan meghaltunk és újjászülettünk lopott éjjeleink másnapján. Hinni akarom, hogy nem őrzi a kis motelszobák, titkos találkák helyszínének dohos selyemtapéta illatát, az elhasználódott, pislákoló éjjeli lámpák fényét, az olcsó pezsgőket, és a karamell elolvadó ízét. Hinni akarom, mert akkor tovább léphetek, akkor nem születik bennem újra és újra meg az ostoba remény, amibe kapaszkodni akarok. Miért? Miért nem tudtam túllépni rajta? Azt hiszem azért, mert amikor elment, elvitt egy darabot abból a lányból, aki lehettem volna. Mellette. És akivé váltam Barry mellett, az a lány soha nem is létezhetett volna. Kimért, mosolyában is számító, néha elmerengő, elbújdokló, örök menekülő, aki megfullad minden társasági esemény alkalmával, és akinek néha jól esne ha valaki átölelné. Állandó ölelésre áhítozó lelkem kielégítetlenül pihent bennem.
Végigsimítottam a mai estére szánt levendula szín estélyi ruhámon Ruha,  és a vállamra egy hófehér pelerin prémet kanyarítottam. Csak remélni mertem, hogy a sminkem legalább minimális mértékben képes lesz eltakarni azt a fajta fokozódó idegességet, melyet azután is éreztem, hogy immáron a megnyitóra tartottunk.Barry és én az autóban sem beszélgettünk túl sokat, azt is inkább korlátoztuk arra, hogy vajon kik lesznek majd jelen, kik azok akikkel feltétlenül beszélni akar, akikkel nem lehet kihagyni egy fél órás eszmecserét. Megszoktam már, hogy minden erről szól. Az üzlet és az előrehaladás, amely a jólétünk záloga, csak éppen mi veszünk el közben benne. Elmúlt napjaink olvadnak el minden megszerzett dollár között, elporladnak emlékeink a semmiről, a sosem létezett boldogságunk. Az autó szinte hangtalan siklik, betolakodnak a vakító utcai lámpák elszaladó fényei a sötétített üvegen, én pedig gondolatban már előrébb járok. Felfutok a lépcsőn, hűvösebbnek érzem a világot magam körül...aztán tényleg megérkezünk, én pedig lassú léptekkel követem Barry-t karom a karjába fonva. A meghívót átadjuk, és beljebb indulunk. Zsong a világ körülöttem. Lágy zene kúszik a fülembe, a csillogás szinte magával ragadó, én mégis elsüllyedni vágynék valami meg nem magyarázható félhomályba.
Barry alig fél óra után hagy magamra, a nevét sem tudom annak a férfinak, aki valami fontos ügylettel kapcsolatosan magával rángatta. Hálásan pillantok Mrs. Lovery-re, egy középkorú, fitos orrú asszonyra, aki bátorítás gyanánt egy pezsgős poharat ad a kezembe, és legalább negyed óráig megpróbál szóval tartani, ameddig valaki más el nem csábítja mellőlem. Egyedül maradok. Kapaszkodom a poharamba, és félszegen pislogok körül.Mennem kell...keresni egy helyet, ahol a legkisebb az esélye annak, hogy találkozom vele. Ha egyáltalán eljött. Tudta, hogy itt leszek. Tudnia kellett. Talán pont ezért távol marad. Remélem. Nem, ez nem igaz.
Sebesen szedem a lábaimat, de még a diszkrét sietség határain belül, és találomra nyitok be egy ezüst színű krómacél hatást keltő ajtón. A falakon könyvek sorakoznak, a csupaüveg ablakokon át alant az éjjeli Montreál ásítozik, fekete ajkai között vakon pislákoló égbenyúló toronyházakkal, és világító szerpentinként futó utakkal. Csend van idebent, csak egy sarokban álló apró csobogó ritmusa ad valamiféle gyermeteg bájt a helynek. Talán egy társalgóba léptem, vagy egy pihenőbe, nem tudom. Nem kattintom fel a villanyt, bőven elég amely az ablakokon át beszűrődik. Így maradok, ebben a félhomályban, és indulok el az ablak felé, amikor megpillantom nem messze tőlem a zongorát. Csillogó ébenszín, szinte hívogatón csúszik el rajta ez a diszkrét holdfény, ami beszökik. A pezsgős poharamat egy kis asztalára helyezem, a ruhám alját megemelem és a hangszer felé indulok. Emlékek közé fúrom a fejem, és eszembe jut az ahogyan Oliver tudott játszani rajta. Életre kelt a billentyű minden érintése alatt és úgy jutott el hozzám, minden taktussal, minden elhaló ritmussal a zene nyelvén üzent vallomással. Rám sem kellett néznie, én tudtam minden rezdüléséből, hogy mit érez. Ott voltunk, összekapaszkodtunk és nem eresztettük egymást...ujjai kitartóan martak a fekete-fehér fogak közé...azt akartam, hogy soha ne hagyja abba.
Leültem a hangszer elé, felnyitottam a fedelét, és pár mozdulattal futottam végig rajta. Nem volt félrehangolva, kellemes volt, szinte hívogató. Magától mozdulva a kezem kezdte játszani azt a régi dalt, amelyet úgy szerettem, mintha csak annyi év után rólam szólt volna.
Már tudom, hogy hiba volt idejönnöm, mert csak feltépem szépen sorban a begyógyítani kívánt sebeket...hiba volt, de már nem fordulok vissza. Talán ha itt maradok a hangszerrel, ha nem megyek a társaságba, ha mégsem találkozunk. Most még nem….nem is tudom. Összezavarodtam, és szinte oda sem figyelve játszottam az andalító melódiát, kifelé bámulva a városra, amelyet újra megosztok vele.

Long before I met you
don't ask me how I know
ever since I can remember
I remember you.




 
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
11
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Gretel ~ When we meet again Hétf. 22 Okt. 2018, 17:02

Gretel and Oliver

Kényelmesen hátradőlök a limuzin hátsó ülésén, miközben a hangfalakból Michael Bublé keserédes-szomorkás hangja szól az otthonról, melytől sosem szakadunk el, és a hazatérés mindennél tisztább és belsőbb vágyáról. Nem tudom, valóban az élet utánozza-e a művészetet, vagy épp ellenkezőleg, az életben megtapasztalt vágyak, örömök és bánatok tükröződnek-e dalokban, szobrokban, vagy akár könyvekben, de ha valamikor, akkor most elmondhatom, hogy ez a dal rólam született - hontalan, űző vágyódásról, szálakról amelyek visszavonzanak a szülővárosba.
Nézem az ablakon keresztül a montreal-i éjszakát, az emberek áradatát, a felhőkarcolók sötét égbe vesző csúcsait és a neonreklámok villogó fényeit - ezek alkotják az örök ébrenlét városának apró részeit, amelyekből összeáll az egész.
Napok óta vagyok ismét Kanadában, napok óta szívom újra magamba a semmi mással össze nem téveszthető illatát az észak-amerikai életnek, amelyet az ember néhol még a csontjai alatt is érez. Lehet, hogy valamilyen ősi húrt pendít meg a lélek mélyén, a múlt emlékezetét, mint amikor öreg barátunk kedvenc fotelünkbe telepedik, pipára gyújt, s egész délután arról mesél, merre járt, mit csinált, amióta nem láttuk egymást. Felkerestem már a régen ismert helyeket, barátokat, a szüleimet (akik némileg sérelmezték, amiért Sarah erre az útra nem tartott velem), bejártam a birtok minden zegét-zugát, amelyen felnőttem, és lelkemben készültem arra a találkozásra, amelyről tudtam, hogy elkerülhetetlen - amelyet egyrészt sietettem és sürgettem, másrészt akár a világ végéig is elodáztam volna. Lezáratlanul hagytam itt a múltam egy darabját, benne olyan emberekkel, akik mindennél fontosabbak voltak számomra, és itt hagytam benne Gretelt is, ugyanúgy ahogy ő hagyott engem magányosan és csalódottan a Pierre Elliott Trudeau repülőtér termináljában. Az ajtók, amelyeket akkor nyitva hagytunk, mégis megtalálták a kulcsokat, és megforgatták a zárban: akkor értesültem házasságáról, majd az azt követő sikereiről, mikor már egy voltam Európa sok millió lakója közül.
Megszállottá váltam? Lehetséges. Megszállottjává a múltnak, az emlékeimben élő találkozásoknak, a motelekben magunknak lopott éjszakáknak, az emlékeknek. És rabjává váltam Gretel mostani munkásságának is - egy egész polcot töltöttek meg házamban a könyvei: mintha minden alkalommal, mikor fellapoztam ezeket, az ő arcán simítottam volna végig.


Most pedig eljött az este, amelyet vártam, és amitől kimondhatatlanul rettegtem. Hosszas vívódásba tellett, hogy az Európában megalapított cégem székhelyét végül visszahelyezzem szülővárosomba - de úgy fogtam fel a másik kontinensen töltött időmet, mint egy hosszú és kimerítő kirándulást, amelynek a végén hazaérkezem. Vártam ezt a pillanatot - ahogy azt a percet is, mikor néhány heti amerikai tartózkodás után visszatérhetek az öreg Európába: elvégre senki sem szeret a Gorgó, vagy múltbeli démonjainak arcába nézni.
- Megérkeztünk, uram - rezzent aztán fel egy hang a gondolataim közül, és felnézve látom, ahogy a sofőr türelmesen áll a kocsi ajtaja mellett, amelyet előírásszerűen kinyitott számomra. Atyaég, mennyi ideje állhatunk itt anélkül, hogy feltűnt volna?
Összeszedem magam romjaimból, kikászálódom a limuzinból, aztán magamra öltöm a sikerei felett önfeledten elégedett vállalkozó álarcát. Besietek az épületbe, és noha nem túl illendő a házigazdának késve érkeznie, ezt a szabályt sikerült megszegnem: még csupán gyéren, de már szállingóznak a káprázatos estélyi ruhákba öltözött nők, és öltönybe burkolózott férfiak.
A tizedik emeleten, az erre az alkalomra kiürített és átrendezett konferenciateremben már javában hangol a zenekar, fehér kabátos és feszes tartású pincérek sietnek ide-oda a vendégek között, étellel és pezsgőspoharakkal megrakott tálcákkal. A lift ajtaja egyre sűrűbben nyitódik és csukódik, ahogy az idő elteltével a terem egyre jobban megtelik a meghívott vendégekkel.
A mellém lépők - más cégek vezetői, üzleti partnereim, a város rendőrfőnöke, polgármestere, és hasonló illusztris egyének - idővel elfeledtetik velem szorongásomat és alig palástolható idegességemet. Lelkes beszélgetések keretein belül beszámolok az európai életemről, és kitérő választ adok a sűrűn elhangzó kérdésre, mi késztetett arra, hogy visszatérjek a városba. Egyszóval, a hangulatom egyre inkább pozitív irányba tolódik, és a vonósok halk hegedűfűrészelésén is át-áthallani a liftajtó minden egyes csilingelését mikor megérkezik a nagyteremhez, és ontja magából a meghívottakat. Épp a Lytens Corporation cégvezetőjével cserélek eszmét bizonyos napelemes termékeket illetőnen, mikor valami különös érzés fog el: a tarkómon minden szál haj égnek áll: úgy érzem, valaki folyamatosan rajtam tartja a tekintetét. Nem tudom, működik-e a hatodik érzék, és ha igen, ennek áldását vagy átkát érzem-e jelen pillanatban, de ahogy beszélgetés közben kissé oldalra fordulok, a tömeg hajszálnyira megnyílik előttem, és a látványtól, ami elém tárul egyszerre önt el valami elmondhatatlan forróság, és érzem úgy, hogy egy acélököl erőteljesen bokszol egyszerre gyomorszájon és a lábaim között. Önkéntelenül is megrezzen kezemben a pohár, néhány csepp ital a padlón, valamint makulátlanul fénylő cipőmön landol, de ez a kellemetlenség most a legkevésbé sem érdekel. Mert a két vendég, akik éppen kiszállnak a liftből, túlságosan is ismerős arcokat visel: régi jóbarátomét, Barry Gresselét, a mellette álló teremtmény, aki pompázatos ruhában káprázik, mégis, ezt a csillogást is elhomályosítja szépsége és egész lénye, Gretel Gresselét - a lányét, akit őszintén szerettem, és aki darabjaira taposta a szívemet.
A minimális jókedvem úgy száll tova egyetlen pillanat alatt, mintha hirtelen keserű ürömöt kortyolnék pezsgő helyett. Megbabonázva meredek a látványra, dermedten és meglehetős zavarban. Figyelem, ahogy elindulnak körbe a teremben - nem tudom eldönteni, vajon észrevettek-e már engem, vagy sem. Százszor, ezerszer elképzeltem már ezt a pillanatot, a viszontlátás másodpercét, de most be kell ismernem, hogy a legvadabb elképzeléseim sem közelítették meg a valóságot. A torkom kiszárad, tüdőmből egy rekedt sípolással tör fel a levegő, a fejemben pedig olyan kalapálást érzek, mintha egy apró viking harcos akarna lyukat fúrni a koponyámon - méghozzá belülről. Egy zavart mentegetőzést vagyok csak képes kimormolni magamból ahogy kimentem magam a cégvezető baráti vállveregetése alól, majd sarkon fordulok, és merev léptekkel, akár egy robot, a nagyteremből nyíló, saját használatú pihenőszobábamba lépek. Időt kell nyernem, hogy összeszedjem magam: és valami erőteljesen azt súgja, hogy ehhez nem csak percekre, hanem italra is szükségem lesz.
Szinte alkalmam sem volt még körbenézni ebben a helyiségben, amelyet utasításomnak megfelelően lakberendezők formáltak hozzá az elképzeléseimhez, de most nem is szándékozom sem a látványnak, sem a megnyugtató hangulatnak adózni. Áldom a roppant bölcs előrelátásomat - ismét a hatodik érzék, vagy csak a tapasztalataim alapján - hogy semmiképp nem akartam kihagyni a berendezésből a bárszekrényt. Most már csak bízom benne, hogy ha kinyitom az ajtaját, nem csupán üres polcok fogadnak majd.
A szekrény ajta nesztelenül kinyílik, a belső világítás abban a pillanatban bekapcsol, és neonfény hullik a színes üvegekre. Némi szemlélődés után egy 67-es évjáratú, tölgyfahordóban érlelt, tőzeges utóízt ígérő bourbonnál maradok - eme ígéretes társaságban a sarokban álló fotelbe vetem magam, és úgy meredek bele a rejtélyes félhomályba, mintha tőle kérnék tanácsot, hogy most mégis mit tegyek.
A sötétség ugyan nem tartozik a jó tanácsadók sorába, de az ital igen - legalábbis ennek reményében sűrűn fordulok az üveg tartalmához. Addig akarok inni, amíg kellőképp elérzéstelenedik az agyam.
Megtippelni sem tudom ennyi idő telik el, mikor nyílik az ajtó, a bálteremből beszűrődő fénysugár néhány másodpercre megvilágítja a belépőt, mielőtt a csukódó ajtó elvágja a lámpák fényének útját, én pedig hajszál híján az egész üveget lenyelem a meglepetéstől. Ha nem tévedek, az elkövetkező percekben ki fog törni a teljes apokalipszis: csak még fogalmam sincs, hogy megdicsőülök, vagy elkárhozom-e általa.
Elvarázsolva figyelem Gretelt, ahogy leül a zongora mellé, és ujjait végigfuttatja a billentyűkön, a levegőt is a számon át veszem, hogy ne hallja meg a jelenlétemet - bár ha azt nézzük, a bourbongőzös kipárolgás amit jelenleg kilehellek elég árulkodó lehet, csodálom hogy nem hatja át az egész szobát.
Mikor a melódia lágy dallamai végül elhalnak, és belevesznek a csendbe és a félhomályba, lassan, mintha valami külső erő vezérelne talpra állok, és a zongoráig sétálok. Azt nem tudom, hogyan fog reagálni Gretel, de azt igen, hogy ennek a találkozásnak előbb vagy utóbb meg kell történnie: itt az idő, hogy túlessünk rajta.
- Még mindig muzikális, még mindig remek ízlésű, és még mindig gyönyörű vagy. Mintha el sem teltek volna az elmúlt évek - szólalok meg halkan, kezemben lóbálva a whiskys üveget, és belenézek a feltekintő arcból felém csillanó szemekbe.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
18
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Gretel ~ When we meet again Szer. 24 Okt. 2018, 21:49

 
Oliver&Gretel
“Amikor Libanon messziről megpillantotta a füstködből lassan körvonalazódó város kontúrját, mélyet sóhajtott. Rongyos katonaruhája árasztotta magából több hét bűzét, szomját három várossal korábban szerzett poshadt vízzel oltotta, rendes ételt pedig már hónapok óta nem evett. De ez az érzés, ahogyan szülővárosa felé vonszolta meggyötört testét és lelkét leírhatatlan volt.Körbefonta, mint anyjának karja gyermekkorában, amikor rémálmoktól gyötörten riadt fel. Látni akarta Greenflow hófehér ormát, a ház tetején csálén himbálózó szélkakassal, a kerti platánfa ősi lombkoronáját, orrában akarta érezni a virágzó narancsfák illatát, és a földeken dolgozó rabszolgák zümmögő énekét hallani a lemenő nap fényében. Erre vágyott nagyon, de jól tudta már semmi sem olyan mint amikor elment itthonról. Hitt dél sikerében, hitt a konföderációban, hogy győzhetnek, hogy a háború majd gyorsan véget ér és ő hazatérhet. Megdicsőült hősként kérheti meg Eleonor kezét, büszke tartással, egyenesen azokba a csokoládé szín szemekbe nézve vallja be neki, hogy az első Gyapot bál óta a rabja. Hogy egyetlen birtokos lánya sem kellene neki, csak ő. Még akkor sem, ha kétszer annyi hozományt adnának. Eleonor, vagy ahogyan mindenki nevezte Lenor nem számított gazdagnak, a chattanooga-i birtokosok közül az ő atyjának a vagyona volt a legszolídabb, éppen ezért nem kapkodtak két lánya közül egyikért sem.Csak Libanon, aki egyszerűen nem volt hajlandó senki mást elvenni, és ezt meg is mondta az apjának. Mai napig emlékszik arra milyen vehemens akarattal és meg nem törhető elszántsággal állt atyja előtt, felszegett fejjel, és ragyogó, elszánt tekintettel, amikor bejelentette, hogy ha véget ér a háború nősülni kíván, a választottja pedig nem más mint Miss Eleonor Early, a Pearl Valley birtok urának, Jackson Early-nek a fiatalabb lánya.
A döntés miatt családja kitagadással fenyegette, az apja pedig apanázsának teljes megvonásával, de ez nem változtatott semmit. Libanon Green hajthatatlan maradt.
Most, ahogyan hazafelé tart jól tudja, hogy minden hiába volt. Hiába az elszántsága, hiába minden, mert Greenflow nincs többé úgy, ahogyan emlékeiben élt, ahogyan Lenor sem lehetett az övé. Fél éve hozzáment valaki máshoz. Nem akart rá várni tovább.Libanon úgy érezte a háború mindent elvett tőle, ami csak volt neki, ám ő egyetlen egyet sajnált csupán: hogy nem akkor kérte meg a lány kezét amikor csatlakozott a sereghez. Akkor talán megvárta volna. Bár lehet akkor sem. “


Részlet Gretel Gressen “Chattanooga Blues” című legújabb regényéből.

Régmúltból felidézett emlékek hullámoznak tova a zene dallamán, miközben egyik hangot a másik után szépen lassan hagyok meghalni a billentyűk között. Legutolsó porcikám is azt sóhajtja, hogy hiba volt idejönnöm úgy, hogy legbelül még nem voltam képes felvértezni magam a viszontlátás lehetséges hatásaival szemben. Erős akarok lenni, miközben tudom, hogy ha megérzem a közelségét gyengébb leszek mint valaha. Szeretnék hinni abban, hogy majd túlesünk rajta, formális keretek között, megtudjuk hogy van a másik, hogy egyszerűen a helyén tudjuk kezelni a kapcsolatunkat. De azt is tudom, hogy ez soha nem volt lehetséges, egyszerűen nem opció, hogy mi két külön lélek legyünk, akik túlléptek a múlton. Nem zártuk le igazán soha, csak elfedtük. Jótékonyan a homokba dugtuk a fejünket és talán hittük, reméltük, hogy ez a nap majd soha nem jön el.
A jelenléte tapintható, az illata úgy kúszik a tudatomba, oly erővel, hogy minden gondolatom között befészkelve magát csak a nevét mantrázza megtörhetetlenül.
A sötétség közé beszökő fényben sápadt arany glóriában egy alak kel életre és egyre közeledik felém. Érzem, fel sem kell még néznem. Rezzennek az izmok, a szívem megőrült gőzgépként próbál utat törni magának, a félelemmel vegyes várakozás izgalma sepri egyre sűrűbben szempilláimmal át az arcomat. A levegő zakatolva jut ki és be a tüdőmbe. Mintha olyasmi történne most, amelyre mindig készül az ember, de igazából soha nem tud rá igazán felkészülni, mert a valóság mindig valami misztikus varázslatban születik.
Hangja a bőröm alá kúszik, az érfalakon vágtázik tova, és én szorítom, ringatózom a dallamában, ahogyan egykor, amikor lopott éjjeleinken magához vont, és édes semmiségeket suttogott a hajamba. Lehelete a fejbőrömet csiklandozta és én úgy akartam még, hogy ne eresszen el.
Felpillantok rá lassan, talán egy kicsit rémültebben annál mint ahogyan szeretném. Kicserepesedő ajkaim között a szavak oly profán egyszerűséggel születnek, hogy kimondani is félek. Visszatartom.
Még mindig….még mindig hatással van rám, mint egykor, még bolondul futnék hozzá, még mindig bele tudnék pusztulni egyetlen sóhajába, még mindig….még mindig….még mindig nem tudom mit mondhatnék? Nincsenek szavak amelyek tökéletes válasszal bírnának az övére.
- Bárcsak soha ne múltak volna el azok az évek.- rímtelen rímmel felelek a szavaira, és valóban azt kívánom, hogy ne itt legyünk, hogy ne legyenek kötöttségeim, melyek visszarántanak, hogy ne legyenek neki sem….hogy legyen esélyünk másképp tenni. Egyetlen másodpercig sem tétováznék, csak futnék utána, hogy várjon meg. Vele megyek akárhova, a világ végére is. Hogy nem bánom ha az árnyékban is kell lennem, ha nem vállal fel a nyilvánosság előtt, ha a családja nem akar befogadni….bánom is én, csak ott legyen ő is velem. De felnőttünk. A világ kíméletlenül fordult velünk egyet, az idő pedig rágta bele magát az éveinkbe, egyre fogyasztva a perceket. Mások lettünk. Megváltoztunk. Még akkor is ha legbelül megőriztünk valamit abból akik egymáshoz vágyódtak szüntelen.
Óvatosan hajtom vissza a billentyűkre a fedelet, hangtalan koppan, miközben kezem megpihentetem rajta öt egész másodpercre. Csak amíg erőt gyűjtök, hogy felálljak onnan és úgy tudjak közelebb menni hozzá, hogy a lábaim ne remegjenek. Oly sok éve, és ő mégis mindig ott volt. Minden történetemben, mindenben amit el akartam mesélni, amiért vezekelni akartam, amit ki akartam magamból adni, a világ elé tárni ismeretlenül is egy nő fájdalmas vágyódását. Kalandregénybe burkolt önvallomások egész sokasága, amelyben az Oliver iránti meg nem szűnő vágyakozásomat rejtettem.
Mégis a tény, hogy Barry Gressen felesége lettem, őrült tisztasággal csap arcul, és oda nem illően kitüremkedik a múltamból. Mintha elárultam volna őt, holott nem ez történt. Egyszerűen csak nyugalom kellett, biztonság, még ha hazudott élet is várt rám, hiszen az amit Oliver iránt éreztem soha nem történik meg kétszer. Ha pedig hagyjuk elfutni nem lehet utolérni, örökkön kisért bennünket, önváddal és bűnbánattal karöltve.
A kezében tartott üveg bordóaranyban játszik, ahogyan a nyakát szorongatva hanyag eleganciával áll meg a zongora mellett.Nem lépek hozzá közelebb, sőt mintha egy picit több távolságot vennék fel azzal, hogy felállok, és a szék mögé menekülök. Nem tartja vissza a hozzá űzött vágyaimat, de féken tartja.
- Gyerekkoromban hittem a csodákban. Nem tudtam, hogy van amelyik csoda fájdalmas is lehet.- szólalok meg tompa csendességgel, ajkaim alig képesek a szavakat kiejteni, oly száraznak érzem. Elfogy a levegőm, elfogy körülöttem a tér, csak őt látom, és magamat, ahogyan kicsit mindketten belehalunk a közelséggel kecsegtető távolságba. Most vagyunk egymáshoz a legközelebb, mégis egy kontinens nem ékelt közénk ekkora fájdalmas űrt, mit a ki nem mondott szavaink ékelnek most és itt.
- Oliver….én- oly csendes vagyok, nevének párája ott lebeg előttem, észrevétlen csókolom vissza ajkaimra. Elhallgatok. Annyi mindent mondanék, de szinte minden már értelmét veszítette az évek alatt. Minden valahogyan annyira természetesen eltemetettnek tűnik ennyi idő távlatából.
-...én nem akartam ma idejönni. Nem akartam sem magam, sem téged felzaklatni ezzel a találkozással. De Barry…- megrázom a fejem, a félmosolyban mely ajkaim sarkában előtünik, majd a lehajtott fejemmel leplezni próbálom, most nincs semmi vidámság. Keserű valahogyan. Keserű és fájdalmas. Felpillantok rá, és mintha megint gyerek lennék, aki oly tanácstalan, megvonom a vállam.
-...Barry számára az üzlet az első.- azt hiszem ezzel mindent el is mondtam neki. Hogy én második vagyok. Abban a pillanatban az lettem, hogy kiléptünk a házasságkötő terem ajtaján. Templomi esküvőnk nem volt.
- Mondanám, hogy magadra hagylak és nem akartalak megzavarni, ez utóbbi még igaz is lenne. De az előbbihez...el kellene küldened.- lábaim ólomként szorítanak a földre, képtelen vagyok magamtól elmenni innen. Levegőt is alig merek vele együtt venni, idáig hallom a szívdobogását, melyre oly sokszor andalító altatóként hajtottam álomra a fejem. Mennyi emlék, mennyi megtépázott, kínkeserves emlék, amit felidézni belepusztulok, de nem gondolni rá képtelen vagyok. Állok a csendesen elterülő zongora mellett és a józan eszem hajtana innen el, de a szívem egy pisszenéssel maradásra bír. A szívemre hallgatok.

 
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
11
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Gretel ~ When we meet again Pént. 26 Okt. 2018, 14:36

Gretel and Oliver

Magam sem vagyok vele tisztában, miféle meggondolás - vagy épp meggondolatlanság - vezérelt nem csupán akkor, mikor a visszatérés mellett döntöttem, hanem amikor engedtem a bennem egyre inkább eluralkodó belső késztetésnek, hogy látni akarom Gretelt: hacsak nem a bennem élő, eddig mélyen rejtett mazochizmus szavára hallgattam, és adtam meg számára öntudatlanul is a kiutat. Felkészültnek éreztem magam a találkozásra: hiszen hosszú és külön töltött évek sora áll a hátunk mögött, amiket a fájó emlékek tengerén töltöttünk el - ennek ellenére mindketten továbbléptünk. Én engedtem a szülői nyomásnak, és fejemet lehajtva elfogadtam a számomra kijelölt utat egy olyan lány oldalán, akihez nem fűz érzelem, és aki a családom véleménye szerint a legtökéletesebbnek választásnak számított a felső tízezer világában, ahová mindketten tartoztunk. Gretel pedig - noha soha nem ejtettem ki hangosan a számon, mintha ez semmissé tehetné a tényt - kezét nyújtotta a legjobb barátomnak, és összekötötte vele az életét. A hírnévnek azonban, amelyet Gretel birtokol, ára is van: méghozzá a nyilvánosság. Az a nyilvánosság, amely elégnek bizonyult ahhoz, hogy még a világ másik felén is értesüljek róla, hogy immár végérvényesen is elveszítettem a lányt, akit úgy szerettem, ahogy az ember csak egyszer szeret egész halandó életében. Abban a pillanatban, mikor tudatosult bennem az elmondhatatlan veszteség, és darabokra szakította a lelkemet, az ész, ez a rejtélyes mentőangyal megtette a magáét - tudtam, hogy a múltam azon darabját, amelynek Gretel is része volt, vaslakat mögé kell zárnom, aztán minél messzebb eldobni a kulcsot - de a szív közbeszólt, és hitszegő, áruló módon kinevette a feledésre tett erőtlen próbálkozásomat.
Ennek az ostoba szívnek a szavára hallgatva, ennek a szívnek a sugallatára ülök most itt Montreálban, egy sötét szobában, agyamban édes-keserű, egymást kergető emlékekkel egészen addig, míg fel nem tárul az ajtó, a világom pedig abban a pillanatban beszűkül: nincs már más a központjában, csak a vékony, karcsú alak, aki úgy jelenik meg mint egy édes, álombéli tündér. A dallam, amit játszik szinte a lelkemből kiszakadó melódia, és fogalmam sincs, miféle erő mozdít meg, és vezet oda a zongorához, hacsak nem az a soha véget nem érő, szinte a félhomályban is látható elektromos vibrálás, ami évek múltán is eltéphetetlen szállal köt hozzá. Hangom - legnagyobb csodálatomra - nem hagy cserben, mélyen és bársonyoson zeng, ahogy mindig is, de az egész testemen végigborzong valami leírhatatlan érzés, amely a veszteség tudatából, és a viszontlátás mindent elsöprő öröméből adódik össze. Az ember úgy hinné, önmaga irányítja gondolatait és érzéseit, uralkodik rajtuk biztos kézzel - és lám, elég egy perc ahhoz, hogy rájöjjön, ez a balga hite volt legnagyobb tévedése.
Figyelem az arca vonásait, a pillantását ahogy felnéz rám. Ott játszik tekintetében minden, a múltunk összes momentuma, mintha valamiféle időgépbe ültünk volna mindketten, amely a szélnél sebesebben repít minket vissza a régi motelszoba éjjelilámpa-fényébe, ahol a karjaimba vontam, és esküt tettem rá, hogy ha kell, lemondok mindenről: vagyonról, névről, kiváltságokról azért, hogy megkapjam az élet legnagyobb jutalmát - őt magát.
- Én már tudom, hogy milyen látni a csodát, amely betölti minden percemet, és azt is tudom, milyen figyelni ahogy kisétál az ajtón - jegyzem meg csendesen, miközben Gretel felkel, lezárja a zongora tetejét, és a zongoraszék túloldalán áll meg - olyan távolságban tőlem, mintha csak biztonságban szeretné tudni magát. Megértem az érzéseit: az én világom legalább annyira reng meg alapjaiban a közelségétől, mint alighanem az övé is.
Némán bólintok, ahogy kiejti a nevem, puhán akár a vatta, hangja úgy öleli körbe testem, mint a hűs selyem, lágy cirógatással - kár, hogy mögötte ott van a megmásíthatatlan döntések kőkemény sziklája.
- Nem akartál idejönni - ismétlem a szavait magam elé nézve. - Mégis itt vagy, ráadásul egy szobában velem, nem a férjed oldalán odakinn - bökök fejemmel az ajtó felé. - Túl sok mindent nem akartál már, Gretel. Nem akartál választani Barry és köztem, mégis megtetted. Nem akartál mást, csak boldogságot, ámde te magad fordítottál az esélyeidnek hátat. Nem akartál elhagyni, de azt is megtetted. Nem akartál idejönni, ellenben itt vagy. Nem akartál a szívembe taposni, de sikerült- emelem a számhoz a whiskyt: szükségem van néhány kortyra, amely reményeim szerint elfojtja a bennem izzó tüzet.
- Ha ez igaz, akkor Barry nagyobb bolond, mint amilyennek hittem - szalad aztán ki hirtelen a számon, válaszként Gretel következő mondatára, és szemöldökömet összeráncolva igyekszem felfogni szavainak értelmét. Persze lehet, hogy csak ostoba önámítás részemről a következtetés, hogy nem boldog a házassága, legalábbis testbeszéde és egész valója ezt tükrözi. Ha ez csakugyan így van, akkor elvileg elismeréssel kellene adóznom a sors morbid humorának: elszakított bennünket egymástól, és olyan társat ragasztott az oldalunkra, akinek a létét inkább csak elviseljük, mintsem kedveljük.
- Bárhogy is, de legalább meg tudja adni azt, amit én valószínűleg nem lettem volna képes nyújtani neked - teszem hozzá csendesen. Eszem ágában sincs, hogy azzal vádoljam, kizárólag a vagyon és aljas anyagi megfontolások miatt kötötte volna össze az életét Barryvel, de azok után, hogy engem a szüleim szemrebbenés nélkül kitagadtak volna, ha a szökésünk sikerül, alighanem nem élhetne olyan nívón, mint jelenleg. Bár persze ebben sem vagyok teljesen biztos: egyrészt tehetségével bebizonyította, hogy képes nem csupán a saját lábán megállni, hanem meg is élni a hivatásának tekintett írásból, másrészt talán ugyanúgy megalapítottam volna a cégemet Európában, amely olyan befolyásos vállalattá nőtte volna ki magát, mint amilyen címmel jelenleg a Morgan Corporation rendelkezik. Gyűlöletesek, a "mi lett volna, ha..." kezdetű mondatok, mert ezekre kizárólag a mennyben, vagy a pokolban születhet meg a válasz.
- Mondanám, hogy azt szeretném, miszerint magamra hagyj, de mindketten tudjuk, hogy ez velős hazugság lenne - reagálok kapásból a mentegetőzésére, mikor rám bízza a távozásának eldöntését. - Bőven van megbeszélni valónk, és most mind idő, mind alkalom adódik rá. Feltéve persze, ha a férjed nem kezd a bősz keresésedbe. Nem szeretnék okot szolgáltatni semmiféle vitára és veszekedésre köztetek - teszem hozzá. - Ha nem tartasz tőle, hogy Barry alighanem nem lesz elragadtatva, ha ránk talál, és van kedved egy kis időt eltölteni velem, keverek neked egy koktélt, és beszélgessünk. Remélem még nem felejtetted el, hogy többet között mindkettőben verhetetlen vagyok - próbálkozom meg apró, biztatónak szánt mosollyal.  


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
18
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Gretel ~ When we meet again Hétf. 05 Nov. 2018, 21:45

 
Oliver&Gretel
A zenébe kapaszkodtam, mintha ez lenne az egyetlen menedék, mi e helyen jelenleg rendelkezésemre áll. Nem számít, hogy nem hallom már a teremben az embereket, nem számít, hogy az egész hely valahogyan távol tartja tőlem az érdeklődőket, és tán az sem számít, hogy van pár percem, órám is talán, amikor ellopom az időt Barrytől. Úgysincs rá szüksége, ahogyan tulajdonképpen az egész házasságunkra nincs már. Tán soha nem is volt. Hogy beismerném ezt valaha? Meglehet még saját magamnak sem.
Keserédes emlékek szállnak tova az elhaló zenével, és azzal, hogy felfedezzük a másik jelenlétét a helyiség félhomályában. Mindketten magányra vágytunk, egy olyan magányra ehelyütt, amelyet a másik közelsége oldott fel. Hittem valahol a lelkem mélyén, hogy ha újra látom, ha újra megérzem az illatát, ha újra közel lépve hozzá elmúlt boldogságunk másodpercei tolvajként lopják el lelkem védelmét, akkor is elég erős leszek, hogy a szemébe merjek nézni. Most még a pillantását is kerülöm és hálás vagyok a néha mindent belepő sötétségnek, a gyéren táncoló, időnként tovalibbenő holdfénynek, hogy a tekintetem egy ideig még képes megőrizni a távolságot tőle. Aztán már az sem. Örökre ott ragadtam a búcsúnk perceiben, néma ajkaimon ezer imádság kelt életre, mely mindegyre őt szólította és felelet nem érkezett, csak a távolodó léptek szüntelen, ritmikus koppanása a hangárban. Mindegyikben őt hallottam, örökké őt.
Szavai mérgezett tőrként fúródnak a szívembe és könyörgöm szinte neki, hogy forgassa, hogy büntessen ezerszer is, hogy végre képes legyek feloldódni ebben az örök és szüntelen kárhozatban, mely nem volt képes feledni szeretni. Én mocskosul gyönyörű árulója szerelmünknek, én aki nem voltam képes várni, nem hittem el, hogy majd egyszer értem nyúl az árnyékba, és ha szegényen és kisemmizve is vacogunk majd a világban, akkor is ott leszünk egymásnak. Ő feladott volna értem mindent. Én pedig hátat fordítottam neki, mert annyi küzdelmes hónap után, amelyet mögötte töltöttem szinte észrevétlen, nem hittem el, hogy a fény oly közel.
Oly közel van, szinte hallom a hangot elsimulni az ajkain, szinte látom hogyan remeg meg, látom az utolsó korty ital fényét felcsillanni. A kezem kellene nyújtanom. Egyetlen érintésbe belepusztulna a világom, és alapjaiban korhadna el belülről rothadó házasságom. Igaza volt Barrynek. Bárkinek képes lennék ellenállni, csak Olivernek nem. Most mégis itt állok előtte megsemmisülten, belezuhanva a szavai maró gőzébe, belehalva a közelségébe, és nem tudom hogyan fogom folytatni holnap, vagy holnap után. Azt sem tudom hogyan fogom folytatni ezután, a következő pillanatban.
Mennék, de tudom, hogy maradni fogok. Beszélnék, mégis a csendet ölelem át. Őt hallgatom. Minden szava oly igaz, hogy a súlya ököllel csap bele a lelkiismeretembe. Hogy miért mentem Barryhez? A valóság sokkal ridegebb, nincs mögötte az érzelmek keltette illúzió, nincs mögötte semmi, csak az, hogy mi mindent adhattam meg általa az anyámnak. Egyetlen döntéssel változtattam meg az ő életét, és vált az enyém társas magánnyá. Barry ott volt mellettem, amikor összetörten hazabotorkáltam a reptérről, ott volt velem heteken át a csendességben, a szobám sötétjében, ott volt velem a parkokban, könyvtárakban, a romkocsmák füstjében, ahogyan megjártam a mennyektől a pokolig vezető utat, hosszan elidőzve ez utóbbi tornácán.
- Barry sok mindent megad. De azt mindenképpen amit tőled soha nem kaptam volna.És nem is vágytam volna rá.- csak ennyit felelek. A férjem boldogtalanná tett, csendessé, visszafogottá. Elveszett belőlem az a fajta szenvedély, amely Oliver mellett minden nap darabokra szaggatott, és felélesztett, ragyogóvá tett. Barry ellopta a fényemet. Azt a fényt, ami Oliver mellett kelt életre. Hideg volt az életünk, benne vakon botorkáltunk, és a házasságunk tudata sem nyújtott már menedéket. Én mégis mellette voltam, nem adtam fel, küzdöttem érte, hogy talán egy napon majd képes leszek őt is feleannyira szeretni. Mert úgy ahogyan Olivert….olyan nem létezik több. Az ember egy ilyen szerelembe csak egyszer tud belepusztulni. Utána már más ember lesz, mert a visszhangja annak akihez oly nagyon kötődött, a rezdülése, szívének egyetlen édes és imádott ritmusa az övé marad, nem veszik el. Eggyé váltunk én és Oliver. A múltunk, az elpocsékolt jelen, és a soha be nem teljesülő jövő. Mikor megtudtam, hogy eljegyzett egy lányt, remélni akartam a boldogságát, ugyanakkor fájt is. Az a szívdobbanás ami hozzátartozott, azt súgta, hogy elveszítettem.Még most is ezt érzem, csak az ostoba reményem az egyetlen, amely nem ereszt, amely még kifogásokat keres arra, hogy hinni tudjak abban, ami nem jön el újra.
Esőmosta délutánok ablakra lehelt párája, ujjunk vándorútja a forró testről az üvegre, hova buta és gyerekes jelünket rajzoltuk: a fektetett nyolcas….a végtelen. Hittük, hogy számunkra nem érhet véget sem szerelem, sem boldogság, sem élet. Én így szerettem Olivert és épp ilyen végtelenül árultam el.
-Okot szolgáltatni?- keserédes rekedtséggel, csendesen nevetek fel szavai közben, miközben fejem rázom.Hiszen tudhatná: azzal, hogy levegőt vesz már okot szolgáltatott. És most már egy földrész sem választ el egymástól minket, ahogyan a két arany karika sem az ujjunkon. Máshoz tartozunk, de valójában mindketten ott toporgunk a búcsú pillanataiban. Mintha arany kötél lenne a jegygyűrűnk és hinnénk abba, olyan veszettül hinnénk, hogy majd visszaránt, ha ostobaságot akarnánk elkövetni. De tudom, érzem, hogy mindehhez ezer karikagyűrű is kevés lenne.
Óvatosan lépek ki a zongora mögül a hívására és kerülve őt meg az ablakokon át beszűrődő lágy fények közé lépek.
- Barry valószínűleg tökéletesen tisztában van azzal, hogy idejöttünk tulajdonképpen ezerszeresére növelte az esélyét a találkozásunknak. Ahogyan azzal is tisztában van, hogy előbb vagy utóbb ennek meg kellett történnie. Most azonban kétlem, hogy az én keresésemmel lenne elfoglalva. Tekintettel arra, hogy nagyjából három olyan üzlet is kilátásba helyeződik ma este a meghívott vendégeid közül néhánnyal, amit ezer Gretel-ért sem adna fel.- biggyed le az ajkam és mikor megfordulok felé, igyekszem könnyednek tűnni, mint aki mindezt már megszokta. Keserű lennék? Inkább csalódott. Nem a férjemben, hanem magamban, hogy egykor elhittem: fontosabb lehetek mindennél. Én ostoba nem vettem észre, hogy nála ez semmi másról nem szólt, csak arról, hogy megszerezzen végre valamit….valakit, akit Oliver képtelen volt megtartani.
- Semmit nem felejtettem el.- szalad ki a számon önkéntelenül a válasz, és bár megbánom, inkább csak annyi jelét adom mindennek, hogy sietősen eresztem le a hangsúlyt, majd zavarodottan pillantok körbe, hol is szeretne koktélt keverni.
- És te vajon emlékszel mi volt a kedvenc koktélom?- lépek újabb két lépést a tompa fények között, magam előtt összefűzött ujjakkal. Éjből kélt látomás vagyok ma semmi több, amely a hajnallal oly hirtelen távozik majd ahogyan érkezett. Magammal viszem majd e hely minden másodpercben megszületett szavait, a lélegzetünk elhaló páráját, Oliver jelenlétét, mindazt amire egykor képtelen voltam….és ami talán segít majd abban, hogy lezárjam. Noha legbelül üvölt egy csalfa hang, rekedten, torzan kopogtat az agyamon, hogy ezzel az egésszel nem lezárni fogom, hanem még jobban felkavarni mindent. Néha hagyni kellene a dolgokat úgy ahogyan voltak. Néha nem szabad a múltat piszkálni, mert porette szövete alatt a keserű csalódás dohos bűze várakozik, arcul csapva bennünket, és könnyeket csalva a szemünkbe.
A testem cserben hagy, egyedül a szavaim és a távolság ami még elbástyáz tőle, és az ő józansága. Ha mindez leomlik végem.
Klasszikus Daiquiri. Az ártatlanságba csomagolt bódulat. Egy mixer szerint minden embernek megvan a maga koktélja, ami rá jellemző, ami szinte tökéletesen passzol a jelleméhez és mindahhoz ami jellemzi. Ez a hófehér rumos koktél volt az enyém.
- Emlékszel arra a hotelre ahol először megkóstoltattad velem? Még nem voltunk nagykorúak, a bácsikád csempészett be oda bennünket. Két héttel a tizenhetedik születésnapod előtt. Las Vegas, a fények és a porba hulló szerencsék városa, meg a koktéloké. Édes istenem, hogy a fejembe szállt! Szédültem. Igaz nem csak a koktéltól.- beszélni kezdtem. Úgy ahogyan régen, ahogyan csak vele...mellette tudtam. Mintha megnyitott volna bennem egy titkos kis rekeszt, egy átjárót a lelkem felé, és most könnyedén sétál át rajtam, befelé a legtitkosabb gondolataim felé. Elhallgattam és figyeltem őt, ha megtalálta az italos szekrényt és keresgélni kezdett. Én addig valami ülő alkalmatosság után kutattam, és egy kényelmesnek tetsző fotel mellett döntöttem, amelybe könnyedén beleültem, lábaim srégan húzva magam alá figyeltem őt. A férfit aki mellett boldog lehettem volna. Talán nem válik belőlem híres írónő, talán most egy egészen másfajta életet élnék….talán.Ostoba és teljesen felesleges talánok, mert nekünk a jelenből kell gazdálkodnunk.
Ahogyan a keze megemeli a poharat nyelek egy nagyot. Imádtam a kezeit. Millió gondolat indul útjára bennem, képtelenül szemérmetlen asszociációk, melyeket néhány szempillarezdüléssel űzök messze.
- Mi is volt annak a bizonyos bácsikádnak a kedvenc mondása? “Las Vegasban bármit megtehetsz, bármit meg is fogsz tenni, hogy megtanuld mindegyiket megbánni.” Hát. Azt hiszem nem volt teljesen igaza.- semmit nem bántam meg. Csak egyetlen egyet. Amikor elengedtem Oliver kezét.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
11
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Gretel ~ When we meet again Csüt. 08 Nov. 2018, 15:13

Gretel and Oliver

Amikor megláttam Gretelt Barry oldalán megjelenni a nagyteremben, olyan érzés fogott el, mintha egy láthatatlan kéz erőteljesen és mérhetetlen gonoszsággal a kárhozat lángjai közé lökött volna - szinte még hallottam is fülemben az ördög hangját, és a kárörvendő kacajt amely jelképes gyehennába zuhanásomat kísérte. Ostobaság volt, szégyellnivaló gyávaság és lélekgyengeség, hogy elmenekültem a látvány kínzó mivolta elől, és enyhülést próbáltam keresni az engem velejéig átjáró gyötrelemre a nagyterem melletti irodában. Képtelen vagyok kiverni csapongó gondolataim közül a tényt, hogy legjobb barátom vette át a helyet, amelyet a végzet rendeltetésszerűen nekem írt. Egy röpke pillanatra az is megfordul a fejemben, miszerint ennek a frigynek az ára - Barry részéről legalábbis - egy komoly deal lehetett az ördöggel, mindenféle pokol tüzén égő lelkekért cserébe, úgy 23 generáción át, a Gressen család minden tagjára vonatkozóan.
Hogy a sors, a véletlen, vagy akár Gretel hatodik érzéke irányította-e lépteit a szoba irányába, nem tudom eldönteni - és most itt állunk egymással szemben, mintha egy láthatatlan búra borulna fölénk, úgy szűnik meg mindkettőnk számára a külvilág. Figyelem a pillantását, keserű szomorúság, aggodalom, és a múlt minden momentuma tükröződik tekintetében, ahogy szemeit az enyémbe fúrja. Nézem az arcán játszó pírt, a haján megcsillanó halvány fényt, szinte érzem orromban bőrének és parfümjének finom páráját, figyelem ruháját, ahogy elrejti, mégis sejteti teste vonalait, és belebódulok az élménybe. Ha az eszemre hallgatnék, most bántani akarnám, fejére olvasnám velem szemben elkövetett bűneit, amellyel kapcsolatunkat habselyemmel bélelt koporsóba fektette, majd eltemette reményeinket hat láb mélyre a föld alá - de a szívem felülírja lázongó agyam háborgását, és csendre int - olyan csendre, amely csak nagyon ritkán kíséri az ember életét, és amely mégis többet tud mondani bármely és bármennyi szónál.
A következő mondat azonban kiszakít a tétova gondolatok közül, és akaratlanul is megrándul az arcom Gretel szavai hallatán. Tehát Barry-től megkap valamit, amit tőlem nem... mégis, mi lehet az? Úgy hittem, hogy rövid, és őrjítően szenvedélyes szerelmünk folyamán épp elégszer adtam tanúbizonyságát annak, hogy bármit odaadnék érte - akár a tulajdon lelkemet is. Aztán újra szó követ szavakat, és ezek hallatán némiképpen felülírom magamban az előbbi megbántottságomat, amellyel néhány másodperc erejéig még mélyebbre ütötte a láthatatlan tőrt a szívembe. Ha valami olyasmit kap, amire nem vágyik, nyilván nem is lejt mámoros táncot efeletti örömében. Igazság szerint szeretném őt kifaggatni, megfejteni szavainak értelmét, de sem a hely, sem az időpont nem a legmegfelelőbb erre. Ehelyett inkább néma csendben szemlélem őt tovább, mintha eszembe és lelkembe akarnám vésni minden szavát, vonását, mozdulatát, hangjának simogatását - de ez persze lehetetlen, hiszen már megtettem régen, amikor úgy tartoztunk össze, mint a jin és a jang. Pillantásom a kezén csillogó jeggyűrűre esik, amitől számat újra elönti a keserű íz, mintha rohadt cseresznyét kóstolnék. Ő vajon mit érez, ha látja az én ujjamon is a kényszerű és hátam közepére sem kívánt elköteleződés szimbólumát?
- Az előbb is mondtam már, hogy Barry alighanem őrült, és most csak még jobban megerősödtem ebben a hitemben - válaszolom végül, ahogy Gretel hangja elér a fülemig. - Én ezer üzletet adnék oda érted - teszem hozzá, de most kerülöm a pillantását, nem merek a felém ragyogó szemekbe belenézni. Félek, hogy többet látna a lelkem tükrében annál, mint amit jelenk körülmények között ildomos lenne elmondanom - és legalább ennyire hiábavaló is. Ma már máshoz tartozik, ahogy én magam is. A régmúlt esélyek már tovaszálltak, de szép emlékük itt maradt, és most felelevenedett. Túl kell lépnem ezen, ha nem akarom, hogy elevenen felemésszen.
Ezért hát megkönnyebbülök, ahogy egy régi emlékre terelődik a szó, és ajkam elmosolyodik, némileg tétován, mintha hosszú idő után újra tanulnám a mozdulatot.
- Semmit nem felejtettem el, ami hozzád köthető - bólintok, és míg ő helyet foglal a szoba egyik foteljában, én a bárpulthoz lépek, hogy kikeverjem a koktélját. Daiquiri, a klasszikus kubai koktél, amelyben a rum és a lime úgy egészítik ki egymást, mint a boldog szeretők. Mosolyom eközben szélesebbé válik, majd könnyed és rövid nevetéssé válik a régi, szívmelengető emlék hallatán.
- Lehet azt a vegasi éjszakát elfelejteni? - kérdezem, ezalatt odasétálok az immáron a kész koktéllal a fotelhez, majd átnyújtom az italt, miközben véletlenül egyetlen pillanatra bőréhez érnek az ujjaim - én pedig egyszerűen elsápadok a vehemens érzéstől, ami ebben a pillanatban eláraszt: testem minden porcikáján átborzongóan visszhangzik az érintése.
Elkapom a kezem, mintha csak elektromos töltéshez értem volna, szinte várom, hogy látható lesz a félhomályban a szikra, amely kipattan a könnyed érintés nyomán, majd leülök a másik fotelba, így szinte kilencven fokos szöget zárunk be egymással. Alig karnyújtásnyira van tőlem jelenleg - mégis tudom, hogy elérhetetlen messzeségben.
- Ahhoz fiatalok voltunk, hogy szerencsét próbáljunk a kaszinóban, ahhoz viszont nem, hogy ne szolgáljanak ki bennünket alkohollal. Fura törvényei vannak annak a városnak, mintha csak egy másik világba léptünk volna - veszem fel, és szövöm tovább az emlékezés fonalát. - Az én családomban, amelynek minden tagja úgy viselkedik, mintha legalábbis Windsor-vér folyna az ereikben, Benjamin bácsikám könnyed és szabadelvű életstílusa meglehetősen üdítő kivételnek számít. A szüleim a mai napig is úgy tudják, hogy Ben bácsi és én egy üzleti tárgyaláson vettünk részt, és hogy mi amíg ezzel foglalatoskodtunk, te szépen illedelmesen ültél a hotelszobában. Szívinfarktust kapnának, ha rájönnének az igazságra - hunyorítok cinkos jókedvvel Gretel felé. Akkor még kölykök voltunk mindketten, ma pedig már érett és felnőtt emberek, de ha majd a halálos ágyamon megkérdik, mi volt az egyik legszebb emlékem az életben, ezt az éjszakát fogom feleveníteni: ez volt az az éjjel, amikor Gretel és én kölcsönösen érezni kezdtük, hogy bennünket több is összefűz, mint egy egyszerű barátság, amelynek a kereteit Las Vegasban léptük át először - nem volt több, mint egyetlen, szinte leheletfinomságú érintésű csók - mégis ez változtatta meg az egész életemet.
- Igen, igen - bólogatok élénken, mikor szóba kerül Ben bácsi ars poeticája. - Nos, ismerve őt, alighanem meg is tett mindent, és mivel Vegasban nősült, amit viharos gyorsaságú válás követett, gyanítom, hogy meg is bánt mindent - vonok vállat. - Bár ki tudja, lehet, hogy számára ez nem volt más, csak egy kaland az életben - kortyolok bele ismét a kezemben tartott pohár tartalmába, amelyről szinte el is feledkeztem az elmúlt percek során. - Engem igazából az érdekel, hogy vajon te megbántad-e? - teszem fel aztán a mai este nagy kérdését. Hiszen az a vegasi éjszaka volt az origó, a kezdete mindennek - és ha az nincs, akkor talán most nem ülünk itt, a sors által megtörve mindketten. Vajon melyik a jobb választás? Meg sem ismerni a boldogságot, vagy kiélvezni a zamatát míg lehetséges, még ha nincs is a végén happy end?


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
18
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Gretel ~ When we meet again Pént. 09 Nov. 2018, 22:35

Oliver&Gretel
“Libanon az ablaknál állt. A nehéz bársonyfüggönyön pihentette jobb kezének ujjait, miközben a bal combjára simult, néha áttörölve rajta a hideg verejtéket. A kis szalon békés, szinte idillinek mondható délutáni csendjében, a nyikorgós bordó bársony kereveten tőle tisztes távolságban Lenor üldögélt.Zavarodottan tekergette ruhájának ingujját és félszegen pislogott az ablaknál álló szerelmére.Ma nem volt gardedám, nem volt szolgáló sem. A feketék úgy egy hete megszöktek a birtokról, és lázadást szítottak a többiek körében is.Csak a leghűségesebbek maradtak, akik között szétoszlott a munkák nagy része. Nem értek rá a kisasszonyok erkölcseivel foglalkozni. Ezekben a vészterhes időkben ez számított a legkevésbé fontosnak.
- És ha veled mennék? Városról városra ahova éppen a parancs szólít. Mehetnék önkéntes nővérnek is…- a lány félszegen, visszafogott lelkesedéssel vetette fel az ötletét, melyet már jó pár napja dédelgetett. Úgy érezte ha most hagyja elsétálni Libanont, lehet soha többé nem látja. Lehet csak pár nap, pár hét maradt nekik. Az idő roppant kényes cimbora, néha akkor szúr hátba, amikor a leginkább megbízunk benne.
Libanon nem fordult meg. Csendesen, alig hallhatóan tiltakozott a lány ötlete ellen. És nem azért mert nem akarta volna minden pillanatban maga mellett tudni, hanem mert nem szerette volna veszélynek kitenni.
-Ez háború, Lenor. Nem valami nőegyleti jótékonykodás. Tavaszi rongyos bál, karácsonyi party vagy éppen a legjobb barátnőd eljegyzési bankettje. Azt akarom, hogy maradj Pearl Valley-ben. Jelenleg ez az egyetlen biztonságos hely a számodra. Sesson hadnagy azt mondta idáig nem fog eljutni a front.- ekkor fordult csak meg és sietős léptekkel a lány felé indulva hirtelen vetette a lábai elé magát féltérdre ereszkedve. Keze szinte remegett miközben a törékeny, hófehér női kacsóra simította.
- Ígérd meg, hogy várni fogsz rám, amíg visszatérek!
-Ígérem- a lány sóhaja körbe ölelte. Puha volt, mint a frissen bálázott gyapot szeptember elején. Lágy mint Nanna főzött puncsos krémje és annyira őszinte amennyire őszintének érezte akkor Libanon a saját érzéseit.
Hitte, hogy a lány várni fog rá, és ezzel reményt adott neki a túlélésre.Akkor még nem sejtette, hogy egy év múlva Lenor hozzámegy majd az unokabátyjához, és azt sem sejtette, hogy rá három évre ő maga fogja eltemettetni egykor volt szerelmét, aki belehalt lánya születésébe.
Az élet sorstragédiája néha nem a halálban teljesedik ki, hanem egy rosszul meghozott döntésben, egy meg nem tartott igéretben.És néha nincs lehetőség változtatni rajta.”


Részlet Gretel Gressen “Chattanooga Blues” című legújabb regényéből.

Hogy Oliver mi mindent dobna oda értem soha nem volt kérdés a számomra, ahogyan az sem, hogy Barry mi mindent nem. Hát nem különös, hogy mégis ez utóbbihoz köt egy meg nem másíthatónak hitt hűségeskü, miközben a szívem egykoron szét nem szakítható kötődéssel horgonyzott le Oliver mellett? A legnagyobb hibám talán, hogy sokáig tétováztam...miközben végig éreznem kellett, hogy kihez kötődöm oly nagyon. Szerettem Barry-t. Úgy ahogyan az ember egy olyan barátot, aki csendesen végighallgatja ha bántja valami, nem szól egy szót sem, csak átöleli, és átnyújt egy zsebkendőt vigasztalásul. Úgy ahogyan a testvérét szereti az ember, a jótevőjét, csodájának hordozóját. Mégis hiányzott valami...az a több, az a különleges, az a szerelem esszencia, melyet az élet egyszer cseppent csupán a lélekbe, soha többé. Az enyém pedig Oliveré volt. Szerettem őt. Azzal az elbúcsúzó utolsó szóval is, azzal a ki nem mondott gondolattal, azzal a legördülő könnycseppel, azzal a sóhajjal, amellyel elengedtem.
Hogy ez nem múlik el csupán az idővel, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a ma este, az ahogyan vártam és féltem is tőle egyszerre.
Most és itt, ebben a magunk számára ellopott térben és időben emlékezünk kicsit. Koktélok zamatából csempésszük vissza múltunk azon pontját ahol minden kezdődött, ahol tulajdonképpen egy ártatlan csókkal végérvényesen eldőlt a sorsunk. Ajkaink érintése nyomán valahol ott legbelül beleburkoltuk a másikat a szívünkbe, egy útra szólóan rejtettük el a másikat, hogy soha többé ne lehessen visszatérni. Csak az ember gyarló. Én gyarló vagyok. A hitem oly sokszor meginogott. Szegény lány voltam, telve ambíciókkal, aki elsősorban az anyját akarta kiemelni abból a környezetből, amiben évek óta élt. Nem magamnak akartam csillogást, mégis jutott belőle. Nem kértem. Én árnyékra vágytam volna Oliverrel, Barry rideggé váló ragyogása helyett.
Figyelem ahogyan felém indul a koktéllal, és még egy apró mosolyt is megeresztek a vegasi éjszakára tett megjegyzése nyomán, mely mosoly hirtelen megremeg, amikor a keze egyetlen tized másodpercre az enyémhez ér.
Fény, robbanás, emlékzuhatag. Ilyen lehet a halál előtti másodperc, amikor lepereg minden, amikor látjuk és érezzük szinte egyszerre. Mázsás súllyal zuhan rám múltunk minden kis töredéke, és én egy szemrebbenéssel omlok össze alatta. Halkan, alig hallhatóan, mégis hosszan sóhajtok, és vele együtt kapom hátrébb a kezem. Nehezen hozom újra egyensúlyba a koktélos poharat és máris az első kortyba fojtom a rémületem. Ha egy ilyen apró érintés ilyen hatást vált ki belőlem, bele sem merek gondolni, hogy….nem, egyszerűen az nem történhet meg. Távolodik tőlem, én mégis szomjazom a közelségére. Hagyom, hogy leüljön, hogy távolabb kerüljön tőlem. Jó ez így, hazudom magamnak is, és már majdnem el is hiszem.Majdnem.
- Kedveltem Ben bácsit. Talán pont azért, amiért a családod nem kedvelte. Számára egy voltam a sok kanadai lány közül, akinek nem számított a nevem, vagy éppen az, hogy honnan jöttem. Aki szerint nem ártott volna néha többet napoznom, és több vitamint is ennem. Egy vödör narancsot is felküldetett a szobába. Emlékszel hogyan nézett a szobapincér?- kontrázok rá az emlékekre, és vele együtt mosolygom. Jó most így. Oly dolgok szakadnak fel szavaink nyomán, amikről azt hiszem már soha nem jöttek volna elő. Azt viszont meglepődve hallom, hogy meg is nősült. No lám, van amit még én sem tudtam. Különös csodálkozással vonom fel a koktélba éppen belekortyolva Oliver szavai hallatán a szemöldököm, és egy apró hümmentéssel adom tudtára, hogy van számomra is új a nap alatt Ben bácsi kapcsán.
- Ezt nem tudtam. Mármint, hogy meg is nősült és elvált. Bár ha viharos gyorsaságú volt, minden bizonnyal nem is volt olyan mély nyomot hagyó.- elhallgatok, és ujjaim közé csippentve a pohár nyakát szórakozottan forgatom. Túl élénken rohannak meg az emlékek, és bár nem mondjuk ki, sem ő sem én, mindketten tudjuk, hogy akkor, a félhomályban egymás mellett ülve éppen így hallgattunk. Feszenge vágytunk a másikra, a testünket próbáltuk kordában tartani, de azt hiszem a vágyaink fényévekkel megelőzték a visszatartani vágyott akaratot. Én tudni akartam milyen ha arca oly közel kerül, ha a bőröm szinte magába öleli a bőrét, érezni az illatát a lehunyt pillák mögött születő szinte gyermeki vágytól remegő sóhajban. Órákig csak bámultam volna a száját, órákig csak hallgattam volna, miközben elképzelem, gondolatban átélem.
Nem tudom megmondani hogyan történt. A világ megszűnt körülöttem, mert csak őt láttam, az évek óta ott lobogó akaratot, hogy megtegyem, hogy ne akarjam visszafogni...tudni akartam milyen érezni őt. Akkor először ízleltem meg, és utána csak erre vágytam. A rabja lettem. Most is az vagyok, tagadni sem tudnám. A koktél jelenleg az egyetlen olyan kapaszkodó, amelybe még menekülni tudok. Tán nem is tudja, de azzal, hogy kikeverte, egy védőbástyát épített nekem. Távol tart. Tőle.
A kérdés váratlanul ér, és felkészületlenül, így csak visszakérdezni marad erőm. Nem készültem még fel egy vallomással. Nem készültem még fel semmivel, az az igazság.Túl impulzív hatással van rám.
- Megbánni Vegast? Vagy úgy alapvetően bármit?- dobom vissza a kérdést, bár azt hiszem költői csupán mindkettő. Hát tényleg nem érzi? Tényleg így eltompult minden ami tőlem jön? Vagy nem hisz már bennem? Ó igen, ezért nem is hibáztathatnám. Az én kezemen hamarabb volt az a bizonyos gyűrű mint az övén. A saját kezemen csillogó ékszerre nézek, aztán csendesen Oliverre. Nem válaszolok. A szavak e helyzetben úgysem fejeznék ki igazán. Lassan helyezem magam mellé, az apró kis asztalra a még félig telt koktélomat, és könnyed mozdulattal állok fel, majd lépek Oliver elé. Fölé magasodom így ebben a helyzetben, és a kezében tartott italos pohárra nézek.Fél perc talán, vagy annyi sem, miközben a kezemről a jegygyűrűt egy könnyed mozdulattal húzom le, és anélkül, hogy Ollie-hoz hozzáérnék, az italos poharába ejtem.
Ennyit jelent a jelenem. Elúszik a bódulatban, és bármikor feláldozom ha kell. Érte.
- Megkaptad a választ?- hajolok előre, egészen közel hozzá, a hajamból kiszökő apró tincsek az arcához érnek, de csupán egyetlen pillanatra, mert már húzom is vissza a fejem.
Varázslatba zuhanunk és nem tudom megmondani mi lesz ennek a momentumnak a vége, ennek az áldozatnak, és azt hiszem már soha nem is fogjuk megtudni, mert az ajtóban egy magas, szikár alak jelenik meg. Hangja öblös mégis kellemes.
- Mr Morgan. Bocsásson meg az alkalmatlankodásért, de már mindenhol kerestem önt. Arról érdeklődnék, hogy felszolgálhatjuk e a desszertet a vendégeknek. Kissé csúszásban vagyunk, és az engedélye nélkül….az édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy megkeressem és megkérjem arra, hogy személyesen hagyja jóvá...elnézést.- komornyik, lakáj...egyre ment ez mindig is. Személyzethez tartozott.
Oliver édesanyja láthatatlanul is képes volt keresztbe húzni alapvetően bármit...ahogyan régen. Ahogyan mindig is.
Hátrébb húzódtam, mintha itt sem lennék. Pontosan úgy, ahogyan régen bújtam el, amikor együtt voltunk, és nem láthatott meg bennünket senki. Újra éltem, és nem volt jó. Ez a része nem.
Mennem kell, itt sem szabadna lennem. Pánik tört rám.


Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
11
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Bankár, üzletember
Play by :
Josh Henderson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Gretel ~ When we meet again Vas. 11 Nov. 2018, 15:51

Gretel and Oliver

Életünket a lehetőségeink határozzák meg. Azok is, amiket elszalasztunk. Nem nyílik korlátlan lehetőségünk arra, hogy megkapjuk, amit akarunk, és nincs annál rosszabb, mint kihagyni valamit, ami megváltoztatná az életünket, ahogy annál sem, amikor rájövünk, hogy vannak ajtók, amik nem maradnak örökké nyitva. Az elszalasztott lehetőség soha nem tér vissza, bármennyire is szeretnénk, vagy álmodunk róla. Ilyen legfeljebb csak a gyermekmesékben létezik, a valóságban sosem. Ha most egy mesebeli tündér teremne előttem, és felajánlaná számomra az esélyt arra, hogy visszamenjek az időben, és megváltoztassak, vagy éppen újrakezdjek mindent, vajon mit válaszolnék neki? Lenne vajon erőm rá, hogy hosszú éveket töröljek ki a múltamból, és egy sorsfordító ponton tenni tudjak azért, hogy egy új, ismeretlen irányba tartson az életem? Vajon rajtam múlt csak, hogy most az létezésem olyan, mint egy keserédes álom, amelyből nincs, és nem is lehet ébredés? Mi kellene ahhoz, hogy újra kezembe kaphassam az elvesztett mennyország kulcsát? Nem tudom a választ. Alighanem ahány embert kérdeznék, annyi okokat sorolna: határozottság, kitartás, és legfőképpen bátorság. Talán legfőképpen az utolsót emlegetnék a legtöbben, és igazuk lenne. Legalábbis részben. Meglehetősen nehéz feladat az embernek tükröt tartania maga elé, és belenézni hosszan, mélyen, mintha csak a legapróbb hibát is észre akarnánk venni a néha idealizált képben, amely arról a foncsorozott üvegdarabról visszanéz ránk. Gyávának nevezhetem magam? Annak idején nem voltam az. Feladtam volna Gretelért, és az iránta érzett szerelmemért az egész életemet, beleértve mindent: pénzt, hatalmat, befolyást, amelyet a Morgan családnév ruházott rám egészen születésem pillanatától fogva. Ma sem tartom annak magam: behódolásom oka talán inkább a megalkuvásban, és a reménytelenségben keresendő. Tudom, hogy Gretel ma már nem az enyém: miért tettem volna kockára mindent azért, amit nem érhetek el? Talán elkényelmesedtem, talán motiválatlanná váltam - mintha minden erő elszállt volna belőlem azon a napon a repülőtéren, vagy mintha a tény, hogy Gretel eltűnt az életemből, magával vitte volna a napfényt és a jókedvet a sztatoszférámból.
Most, mint egy szürke, ködös égből a felhők halvány résén át beszökő fénysugárba, úgy kapaszkodom a felidézett múltba - abba az időszakba, amikor még ismertem a boldogság ízét, még ha lopott boldogság is volt amit magunkénak tudhattunk.
- Ben bácsi volt az a bizonyos fekete bárány, aki előbb-utóbb megszületik minden családban - bólogatok egyetértően Gretel szavaira. - Persze ő is engedett a Morgan-féle kötelezettségeknek, és céget alapított, de a famíliám többi tagjához képest kimondottan normálisnak számított. Talán nem véletlen, hogy meglehetősen óvva intettek a példájának a követésétől. Ahogy én tudom, néhány évvel a távozásom után ki is utálták a családból. Nem mintha ez őt túlságosan meghatná - vonok vállat. Néha megejtettem egy-egy telefonbeszélgetést a bácsikámmal: a maga apró cégéből nem fényűzésben, de jómódban él, és magasról tesz a a szüleimre, akik már úgy járnak-kelnek szinte a világban, hogy a talpuk nem érinti a földet. Nem mondtam ki soha kerek-perec, de felnéztem Ben bácsira, és irigyeltem azért, mert volt mersze hátat fordítani az elvárásoknak, és a saját életét élni. Szívesen tettem volna én is ezt - ha még lett volna kiért.
Épp ajkamhoz emelem újra a poharat, amikor Gretel felidézi a vegasi kirándulás egyik legmaradandóbb emlékét: Ben bácsi meglehetősen sajátságos vitamin-kúráját. A hirtelen nevetési ingertől beleprüszkölök a whiskybe, aztán köhögök egyet-kettőt, míg a félrenyelt ital végre biztonságban leérkezik rendeltetési helyére.
- Hogyne emlékeznék - vigyorgok. - A felét bírtuk megenni, még úgy is, hogy besegítettem neked. A másik felével meg narancscsatát vívtunk - somolygok. Úgy dobáltuk egymást, mintha csak hógolyóznánk, és csatatérré változtattuk a szállodai szobát. - Azóta is ráz a hideg, ha déligyümölcsökre gondolok. Egy életre megutáltatta velem a citrusféléket - teszem hozzá. Az már csak a hab a tortán, hogy a szobapincér olyan szent borzadállyal nézett ránk, mintha nem narancsot küldetett volna nekünk a bácsikám, hanem kellékeket valami feketemágiához - szinte vártam, hogy mikor húz elő a fehér kabátja mögül egy feszületet, és ad elő jeleneteket az Ördögűző című filmből.
Aztán elhangzik számból az a bizonyos kérdés, ami szinte azonnal tovaűzi az elmúlt néhány perc kissé derűsebb hangulatát - akár díjat is kaphatnék a legsármosabb hangulatgyilkos kategóriájában. Különös, feszült figyelemmel nézem Gretelt, ahogy összeráncolja szemöldökét: nem úgy tűnik, mintha a válaszon gondolkodna, sokkal inkább úgy, mint aki azt mérlegeli magában, hogy elmondja-e a színtiszta igazságot. Aztán alighanem megszületik benne a döntés - az asztalra teszi a koktélját, majd lassan felkel, és elém sétál. Kénytelen vagyok ültömből felnézni rá, és csak a halk csördülést hallom, ahogy az aranykarika a poharam aljára ér, elmerülve a Jim Beam utolsó néhány kortynyi maradékában. Megbabonázva figyelem Gretel mozdulatait, hallgatom a hangját, bűvkörébe esek, mintha valamiféle mágia hatna rám, és nyilván így is van: de szó sincs semmiféle realistáson túli erőről. Egyszerűen ő maga hat így rám, a közelsége, a puszta léte, és mikor hozzám hajol, egyetlen boldog, gyönyörűen mámoros, és morbid pillanatig úgy hiszem, meg fog csókolni - de csak haja ér az arcomhoz, én pedig önkéntelenül is magamba szippantom tincseinek édes, gyümölcsökre emlékeztető illatát. Ha létezik szép és boldogító halál, ennél jobb pillanatot nem is kívánhatnék rá.
Megrezzenek, mikor kinyílik az ajtó, és önmagamhoz mérten is morcosan hallgatom az inas szavait - ha nem lenne abszurd a gondolat, arra is fogadni mernék, hogy anyám rejtett kamerával követi minden lépésemet, és megtalálta a legjobb pillanatot hogy megszakítsa édes kettősünket, még mielőtt elveszteném a fejem, és talán olyasmit tennék, amelynek beláthatatlan következményei lehetnének.
- Mondja meg anyámnak... - köszörülöm a torkomat, hangom észrevehetően rekedt. "....hogy menjen az ördögbe..." - ez lenne a mondat méltó befejezése, de ezt, ki tudja miért, mégsem vagyok képes kipréselni kiszáradt torkomon. - Szerintem nélkülem is fel tudják szolgálni azt az istenverte desszertet! - csattanok fel aztán átmenet nélkül, majd mikor bezáródik az inas mögött az ajtó, a hajamba túrok. Az isten szerelmére Oliver, ne a személyzeten vezesd le a frusztrációdat!
- Azt hiszem, nem árt csatlakoznunk a kintiekhez. Anyámat ismerve, ha néhány percen belül nem jelenek meg odakinn, körözést fog kiadatni ellenem - dünnyögöm már csendesebben, de képtelen vagyok leplezni, hogy a kelleténél gyorsabban és hevesebben kapkodom levegő után - Gretel előbbi közelsége minden egyes sejtemben mélyen felkavart. - Úgy tűnik, nekünk egymásból mindig csak korlátozott idő jut - mosolyodom el szomorkásan, majd mielőtt Gretel megindulna, összeszedem minden bátorságomat, és elé állok - az ő és az én lendületemtől hajtva egész testünkben egymáshoz érünk.
- Vacsorázz velem holnap este. Kérlek. A viszontlátás örömére - suttogom, miközben Gretel szemei úgy ragyognak felém a félhomályban, hogy a legszebb gyémánt is csak homályos üvegcserép lehet hozzájuk képest. - Ennyivel tartozunk magunknak, egymásnak... és a múltunknak is.

 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
18
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Gretel ~ When we meet again Hétf. 12 Nov. 2018, 22:03

Oliver&Gretel
Mióta csak elváltak az útjaink, valahogyan lélekben mindig készültem arra, hogy egy viszontlátással ezer emlék fog majd a felszínre szökni, az elmém köré tekeredni, és ha akarom ha nem, bizonyosan a bűvkörébe csavar majd. Nincs mentségem. Semmi a világon. Oliver vonzása még mindig oly félelmetes, mint a mélység, mely szüntelen magához vonz ha lefelé pillantok. Ott lennék, nem számít mennyire fáj, nem számít a zuhanás, nem számít semmi, csak hozzá érkezzem meg.
Karistol a jelenléte, a levegő állandó zihálással szökik a tüdőmbe, alig vagyok képes kordában tartani a testem, mely mindegyre felé taszít. Belezuhanni újfent a karjába. Érzem, hogy akarná, hogy egyetlen vékony kis határvonal húzódik az akarat és a vágy között, de azt is tudom, hogy oly sok még a ki nem mondott sértettség, az egykorvolt felelet nélkül hagyott, zajtalanul kegyetlen búcsú utáni keserű szájíz, hogy most még hamis lenne. Talán soha nem is lenne többé igazi.
Ben bácsi a Morgan család fekete báránya lett. Oliver is erre a szerepre készült. Csak jobban kellett volna hinnem benne. Ám minden ígéretét agyon ütötte a következő pillanattal, amikor el kellett rejtenünk magunkat. Csak most még az egyszer….csak most még...csak most...és hányszor még? Én voltam Gretel Milton, a külvárosból, egy olyan negyedből ahol zömében munkások élnek, szűkösen. Ahonnan fáradt sóhajok folynak le a tűzfalakról és ahol a szomszédot is hallani esténként, ahogyan meccset néz. Olcsó öblítővel mosott ruhákat lenget a szél a házak alatt és a hinták a ronccsá korcsosult, gazzal benőtt játszótéren nyekeregve himbálóznak az őszi szélben. Ahol olaj szaga van a máshol friss esőnek, és ahol a legnagyobb kincs ha együtt vagyunk anyával és burgonyaszirmot ropogtatva álmodozunk valami buta romantikus filmet nézve.Oliver a gazdagságot adta volna fel miattam, én pedig maradtam volna az összetört menekülési álmaimmal együtt ugyanabban a szegénységben, de lett volna valaki akinek foghattam volna a kezét. Szerettem őt. Őszintén. Nem kellett a neve, a vagyona, semmi nem kellett volna, csak az, hogy esténként a mellkasára hajthassam a fejem, és az utolsó hang a távoli óratorony koppanásai közé befészkelődve, az ő szívdobbanása legyen, mielőtt álomba szenderülök.
Az emlékek derültséget hoznak közénk, valamiféle hamis megnyugvásba taszítanak, mintha ugyanott folytatnánk, ahol abbahagytuk. Mintha nem teltek volna el évek, tán csak pár hónap, és helyre lehetne még mindent hozni csupán így. Ilyen egyszerűen, ilyen módfelett könnyedén a szőnyeg alá seperve ami fájt, ami nem hagyott nyugodni, ami egy időre álomtalanná tette - számomra legalábbis- az éjjeleket.Soha nem tudtam elmondani neki mit éreztem, mit gondoltam, amikor hátat fordítottam neki, és amidőn távolodva vittek lépteim, összeszorított fogakkal, és szemekkel oly nagyon vártam, hogy szóljon utánam. Lehelje szinte alig hallhatóan a nevem, én ott leszek és hallani fogom...esküszöm. Csak mondja már! Csak ennyi! Nem kell könyörögjön, nem kell mást mondjon, csak tudjam, hogy marasztalni akar. Vinni  abba az árnyékba, ahol én is éltem eddig, ahová együtt taszíttatunk majd, ahol nem lesz senki rajtunk kívül. Ő lesz a család új fekete báránya, az öntörvényű, aki nem fogadja el a rákényszerített elvárásokat. Ám ahogyan távolodtam úgy foszlott egyre jobban semmivé ostoba és gyerekes reményem és tudtam, már abban a pillanatban, hogy a reptéri ajtó egy szisszenéssel bezárul mögöttem, hogy nem jön utánam. És oly évek következnek majd, amelyben nem lesz velem többé. Eljátszottuk az utolsó esélyt, az egyetlen ütőkártyát. Menekülhettünk volna, szabadok lehettünk volna. Helyette mindketten egy olyan életbe taszítottuk magunkat, amelyben nem vagyunk boldogok. Érzem, hogy ő sem az. Minden rezdülése, a testének vibrálása, a forróság, amely szinte felém csapódik, a lélegzetvételének simogató könyörgése….minden arról árulkodik, hogy itt akar lenni. Ahogyan én sem vágynék sehová menni többé. Akár egész életemre bebörtönözném magunkat ebbe a félhomály ette pillanatba.
A véletlen szülte és a véletlen viszi majd el. Oly hirtelen ahogyan megszületett. De addig még kapaszkodom bele, és bátorság után kiáltok, hogy legalább egy részem képes legyen felfedni neki mennyire nem feledtem. Hogy bár Barry felesége vagyok, a szívem mélyén őt őriztem. Elmúlt, elhajózott a remény, kikötőjét én magam égettem fel, miközben lázasan kutatom hol lehetne mégis partot érni. Hogy nála lehessek. Vele.Nem merek a közelébe lenni, mégis folytonosan oda vágyakozom. Lábaim megremegnek helyenként, az izmok utána kiáltnak. Nem feledtem még milyen amikor ujjai a nyakamon táncolnak végig, a vállamon írnak le apró köröket, és az egyetlen apró tincset, mely kacéran kunkorodik a tarkóm alatt feltekeri a mutatóujjára. Megrázom a fejem, és kényszerítem magam vissza a jelenbe.
Halk, alig hallható nevetésem őszinte.
- Én azóta az este óta vagyok rabja a narancsnak. Látod, végül mégis elérte Ben bácsi, hogy több vitamint egyek.
Szeretem az illatát, szeretem általa az emlékekbe burkolni magam. Mégis a kérdés, amely ezután következik pillanatok alatt semmivé sóhajtja a régmúltat. Talán nem is számít hol és mikor kezdődött, sokkal inkább az, hogy hova jutott. Hogy elválasztott a fél világ, az évek, a meghozott döntések, házasság, jegygyűrű, eljegyzés és egy felvázolt jövő….millió akadály, melyen át sem látunk mást e percben sem csak a másikat. Átjutni valahogyan, elérni még akkor is ha tudjuk, ez pusztán gondolatban létezhet. Tán már ő sem mer, és tán én sem jelen életünk árulója lenni. Túl sok ember sérülne. Megérne vajon ekkora áldozatot? Talán. Mert mi már meghoztuk a sajátunkat és kicsit talán bele is pusztultunk.
Nem szavakkal felelek, és elszédülve bódulok. A világom alapjai hangosan adják meg magukat, ajkam kutatón leheli felé a szavakat, és a csók ígérete ott rezeg ajkaim szélén, de ahogyan ő nem mozdul az egyetlen sóhajtásnyi távolságból, úgy én sem teszem. A pillanatban dermedten várakozunk, bennünk feszülő következő másodperccel, mely mégsem érkezik el. Nem lehet. Nem csupán a hely és az idő nem alkalmas, hanem a helyzet sem.Az utolsó találkozásunk és elválásunk emléke ver közénk össze nem törhető akadályt, és amíg azt le nem győzzük, amíg ki nem mondjuk mi történt pontosan addig így maradunk. Ilyen vágyakozva, de be nem teljesítve.
Végszóra jut el hozzánk Oliver édesanyjának üzenete, és a hírhozóra levezetett harag hevességéből érzem, hogy ő még ott rekedt velem az előző pillanatban. Nehezen tudok magamhoz térni, mégis a következő másodpercekben már menekülök. Vissza a háttérbe, a zongora felé araszolva. Újra az a kis külvárosi lány vagyok, az olcsó parfümjével, az egyszerű, házilag varrott ruhájában, a csontkeretes szemüvegében, amit olvasáshoz visel kizárólag.Oliver idegegessége rám is átragad, reszketve fűzöm össze magam előtt az ujjaim. Az érkező megkapta a választ, és távozik, én azonban alig merek megmozdulni. Érzem rajta, hogy minden idegszála ide húzza vissza, a varázslatba, mely a semmiből született újra közénk. Felé nyúlnék, nyugtatnám. De csak gondolatban teszem meg.
Zavarodottan bólintok a megállapításra, mely szerint ideje visszatérnünk. A lélegzete az arcomnak csapódik.Reszketegen simítom gondolatban a szívemre.
- Igen, úgy tűnik. És abból is mindig olyan kevés...a korlátozottból is a legkevesebb.- keserűbben szólalok meg, mint szerettem volna, de egyszerűen nem tudom leplezni sem, hogy nem így képzeltem el a folytatást. Igazából el sem mertem igazán képzelni. Talán jobb is ez így. A józanság kíméletlen ridegséggel csapódik ránk. Még mielőtt elragadtattuk volna magunkat.
Sietősen indulnék, nem is kell küldenie, futni akarok. Vissza a megszokott életembe, melyet néha a pokolba kívánok, de nem zavar meg ennyire, mint az előbbiek. Vissza Barry mellé, aki kiszámítható...tán pont ez a baj. Hiányzik belőle mindaz, amit Oliver egyetlen pillantásával képes volt a lábaim elé teríteni.
A lendület elragad, és az ő lendülete állít meg. Mellkasom neki csapódik, ijedten emelem magam elé a kezem védekezésül.A ruhán keresztül is süt a bőre. Megrészegülök. Távol tartaná a tenyerem, de helyette csak puhán érintem.Áramütés és világvége keveredik ebbe a pillanatban. A suttogása a fülem szélén szánkázik végig. Libabőrös leszek egyetlen pillanat alatt. Csak nézem őt. Hallom és értem amit mond, és tudom mi lenne a helyes válasz, de képtelen vagyok elutasítani.
- Oliver…-sóhajtom és a fejem rázom. Elvonom róla a pillantásom. Megőrültem, ez már biztos. Egy egész röpke pillanatra a hátam mögé pillantok az italos poharára, amelyben még mindig ott a gyűrűm. Nem kérem vissza. Ez a zálogom. A vacsorára. Másképp visszautasítom...de ha ott marad a gyűrű….
- Egyetlen vacsora. Nyilvános helyen.Az lesz a biztosíték, hogy elmegyek.- biccentek a pohara felé
- Üzenj értem!- darálom a szavakat szinte egy szusszra, aztán kikerülöm és eleinte megszaporázott léptekkel, pillanatok múlva menekülve rohanok vissza az emberek közé. Akiket a hátam közepére kívánok, akikkel nem akarok lenni, mert ott szeretnék. Ott vele a zongora mellett a félhomályban. Nem akarom a világot, nem akarom a hírnevet, nem akarok semmit, csak őt. A hatása leírhatatlan. Nem lehet. Csak egy vacsora és semmi több. Hazudok magamnak. És Barrynek is fogok.
Érzem, hogy elbuktam.
Menthetetlenül.

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Oliver & Gretel ~ When we meet again
Vissza az elejére Go down
 
Oliver & Gretel ~ When we meet again
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: Lezárt játékok-
Ugrás: