welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Will & Holly
avatar
Művész
Kor :
28
Hozzászólások száma :
48
Reagok száma :
39
Tartózkodási hely :
Montréal, Québec, Kanada
Foglalkozás :
Természetfotós
Play by :
Priyanka Chopra

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Will & Holly Szer. 03 Okt. 2018, 00:02
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
28
Hozzászólások száma :
48
Reagok száma :
39
Tartózkodási hely :
Montréal, Québec, Kanada
Foglalkozás :
Természetfotós
Play by :
Priyanka Chopra

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Szer. 03 Okt. 2018, 00:05


Will & Holly
• • • • • • • • • • • • • • • • •


Az öcsémnél tett látogatás egyáltalán nem volt olyan felemelő élmény, mint amire számítottam. Jó, azért nem vártam csodát, de azt hittem, hogy jó lesz őt látni. Tévedtem. Nem először jártam már börtönben, hiszen egyetlen egyszer az apámat is meglátogattam annak idején, utána pedig igyekeztem elfelejteni még a létezését is. Nate esetében azonban ezt nem tehettem meg. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hiszen ő a kis öcsém, az egyetlen élő rokonom ezen a földön. Nem maradt már senkim és semmim ezen a világon.
Ez a gondolat pedig egy kicsit sem volt jó hatással rám. A rácsok, az őrök árgus szemmel követése, és úgy a hangulat együtt eléggé nyomasztóan hatott rám. Ráadásul, ahogy az öcsémre néztem, egyszerre éreztem dühöt, tehetetlenséget, csalódottságot, és még annál is nagyobb aggodalmat. Nem tudtam, hogy mi lesz vele, nem tudtam, hogy hogyan tovább. Halványlilám sem volt semmiről, hogy mi lesz a jövőben, de azt tudtam, hogy a börtönlét nem neki való. Nem volt hozzá elég határozott, vagy tökös, hogy úgy mondjam. Fájó ezt bevallani, de a tények attól még tények maradnak. Pont ezért volt olyan hihetetlen számomra ez az egész történet.
Igazából hosszú ideig csak bolyongtam, egyáltalán nem találtam a helyemet. Túlságosan sokkoló élmény volt nekem ezt a mai napot a látogatással tölteni, és továbbra sem tértem napirendre úgy semmi felett sem. Az egész életem mintha kudarcba fulladt volna, a lábam alól pedig teljesen kicsúszott a talaj. Nem is tudtam hát, hogy merre haladok. Egészen egyszerűen csak hagytam, hogy a lábaim vigyenek magukkal, amerre csak akartak.
Már csupán akkor eszméltem fel, hogy milyen útvonalon kanyarogtam, amikor felismertem a helyet. Korábban sohasem jártam itt, de az is biztos volt, hogy többé nem felejtem el a nevét, sem a környéket. Sőt, a tulajdonost sem fogom soha elfelejteni, noha csak kétszer láttam őt. Olyan megtört volt, annyira mélyről jövően szomorú, hogy én legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megöleljem. Pedig nem vagyok az a típus, isten a tanúm rá, hogy nem vagyok sem ölelkezős, sem túlzottan érzékeny. Nem szoktam sűrűn az emberekkel érintkezni, mert a ragaszkodásnak mindig rossz vége van.
- Édes istenem, mi a fenét tegyek most?! – hogy pontosan miféle választ vártam, azt nem tudnám megmondani, de a mögöttem elsuhanó és engem lecsapó biciklist jelnek tekintettem. Két lépést tettem meg előre, és ezzel talán megpecsételtem a sorsom. Lehet, hogy mind a kettőnkét. Mielőtt jobban átgondolhattam volna, hogy mit teszek, már az éttermen belül voltam.
Itt történt. Tekintetem révetegen kaptam egyik irányból a másikba, hogy felmérjem a terepet. Kedvesnek látszott, pontosan olyannak, ami elnyerte volna a tetszésemet. Ajkaim hangtalanul rebegtek el egy imát a nőért, aki feláldozta magát és a kisbabáját a vendégeiért. Hogyan érhet véget két élet ilyen könnyedén? Egyetlen csapásra…
- Hölgyem, segíthetek? – a pincér udvariasan szólított meg, én meg nagy kábán bólogattam és hagytam, hogy egy üres asztalhoz vezessen. Alig pár perccel később már a kezembe nyomott étlapot vizsgálgattam, és arra készültem, hogy rendelek is valamit. Ám helyette csak a tekintetem járattam ide-oda, minden részletet megjegyezve. Elveszettnek éreztem magam, és valószínűleg annak is látszottam. Most már másra sem vágytam, mint egy jó meleg levesre, és egy nagy pohár borra, amit úgysem fogok megengedni magamnak.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Szomb. 06 Okt. 2018, 10:25

William & Holly
Ki vagy te?
Sam halála óta nem mondanám, hogy jól voltam, mert hullámvölgyekben tört rám a gyász, de rá kellett jönnöm, hogy az sem megoldás, ha felakasztom magam, vagy leugrom egy hídról. Az emberek többségében csalódtam, nem tagadom, hogy felhúztam egy védővonalat, de ennek is megvolt az oka. Most már annyi mindenért voltam felelős, hogy prioritást kellett élveznie néhány dolognak, mint például a keresztlányom esete, akit vert az apja, és felmerült a gyanú arra nézve is, hogy közösült vele. A késő délutáni kávémat kortyolgatva ülök az irodámban, és a beszállítói listák, és a havi könyvelés helyett a halott feleségem által készített babanaplót lesem. Üres, nincs benne semmi az első ultrahangfelvételen kívül, és ez borzalmasan kimerült lelkileg. A fiamnak mostanában kellett volna először felsírnia, és nekem átvirrasztani az éjszakákat Samantha mellett. Nem azon kellene morfondíroznom, hogy miképpen érjem el, hogy a tettes örökre rács mögött legyen, és nem azon, hogy miképpen égetném el elevenen Desmondot, amiért képes volt a saját lányához érni. A nejem most tudná, hogy mit tegyek, de nincs itt mellettem, hogy megmondja. Újabban visszavonultan gubbasztok a négy fal között, és csak akkor bújok ki, ha nagyon muszáj. Már azon is elgondolkodtam, hogy eladjam ezt a helyet, és végérvényesen itt hagyjam Kanadát, de még nem jutottam el odáig, hogy ezt tettekre cseréljem el. Az étteremvezetés két melós munka, ha nem több, és nem bírom egyedül a témát. Befektetőket kell szereznem, mert akkor még esélyem sem lesz arra, hogy eladja a későbbiekben a kócerájt. Ásítva dobom az asztallapjára a naplót, és marok bele a szőke hajzuhatagomba. Lehunyom a szemhéjamat, és veszek két mély levegőt. Odakint már a vacsoraidő bontakozik ki, a vendégek gyűlnek, és a konyhában is nagy munka zajlik éppen. Magam elé húzom a könyvelési adatokat, de megint csak fújtatok, és nem megy a koncentrálás. Haza kellene mennem megetetni a kutyát, de most nincs kedvem ahhoz sem. A telefonom kijelzően sorakoznak a nem fogadott hívások az anyámtól, a húgomtól…apa nem hív, mert ha anya nem ér el, akkor csak vészesetben nyúl apáért, de hát ki tudja…mikor jön el az a pillanat, és itt is van. Apa neve villan meg a képernyőn, én meg úgy döntök, hogy megfordítom a készüléket, és a sorsára hagyom. Már éppen felemelkednék a székről, mikor benyit hozzám Jerome.
- Will…ki tudnál jönni egy percre? – nem tétlenkedek jobb, mint arról vallani a családtagjaimnak, hogy mennyire szarul érzem magam, tehát marad ez a megoldás, és kikerülve az asztalom fáradok oda. A köztes folyosó most kiabálásoktól, és rendreutasítástól hangos, de én megpróbálok a főpincérre fókuszálni.
- Bejött egy nő, és nem néz ki túl jól, mintha szellemet látna. Nem tudom, hogy baj lesz-e belőle, de talán neked se ártana megnézned. – odavezet az ajtóhoz, és kitekintünk mindketten a vendégtérre. Eleinte nem tudom, hogy kiről beszél, de sikerül kiszúrnom. A vállai előre vannak ejtve, nincs magánál, mármint nem nagyon figyel a környezetére. Kicsit arra emlékeztet, akire nem kellene.
- Megnézem, nyugi. – paskolom meg a vállát, és kilépek az étterembe, majd odasétálok nem túl feltűnően, ez mondjuk nehéz, és kihúzom a mellette lévő széket.
- Jó estét…ne ijedjen meg. – mosolyodom el biztatóan, és helyet foglalok mellette.
- Ugye…nem bánja, ha csatlakozom…a nevem Will. – nyújtom a karomat felé, és belemélyedek azokba a barna szembogarakba.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
28
Hozzászólások száma :
48
Reagok száma :
39
Tartózkodási hely :
Montréal, Québec, Kanada
Foglalkozás :
Természetfotós
Play by :
Priyanka Chopra

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Kedd 09 Okt. 2018, 21:00


Will & Holly
• • • • • • • • • • • • • • • • •


Abban a pillanatban megbántam a meggondolatlanságomat, hogy felfogtam mit művelek. Akkor azonban már késő lett volna elmenekülni, vagy legalábbis elég nagy gyávaságra vallott volna. Márpedig én nem voltam gyáva, csak éppen a helyzettel nem tudtam, hogy mit kezdjek most már. Úgy rángattam bele magam ebbe az egész szituációba, hogy nem is esett le, csak amikor már nyakig benne voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarok, azt sem nagyon értettem, hogy miért jöttem egyáltalán. Nem másíthattam meg a történteket, látni és belegondolni pedig szörnyen megviselt. Jobban, mint amire számítottam.
- Hölgyem, hozhatok esetleg valamit önnek? Egy pohár vizet, vagy az étlapról sikerült választania? – a pincér mosolygós volt, kedves és megértőnek látszó. Egyáltalán nem éreztem magam jobban tőle. Izzadt a tenyerem, a szívem pedig hevesen dobogott, ennek ellenére néhány másodperc alatt igyekeztem összeszedni magam, és bólintani egyet.
- Egy gombalevest kérnék, ha van… - nem voltam benne biztos, hiába futottam át az étlapot. Inkább csak néztem, de nem láttam az elém vetett betűket.
- Természetesen, máris hozom! – mosolyodott el biztatóan. Jól választották ki az alkalmazottakat, ezt máris sikerült megállapítanom.
- És az a pohár víz is jól esne! – tettem hozzá kissé szégyellősen, aztán ismét magamra maradtam a gondolataimmal. Határozottan nem tett nekem jót, de hát mit tehettem volna? Már alaposan beleestem abba a bizonyos gödörbe, amit én ástam ki magamnak azzal, hogy egyáltalán a környékre tettem a lábam. Mit vártam? Hogy majd jól megebédelek itt, és kellemesen eltöltök pár órát? Nyilván erre esély sem volt, de egyszerűen kényszert éreztem arra, hogy lássam ezt a helyet. Szembe kellett néznem ezzel, a saját bukásom bizonyítékával.
Késve kapcsoltam csupán, hogy ez a hang nem ugyanaz, amit eddig hallottam. Hiába szólt előre, hogy ne ijedjek meg, ennek ellenére mégis összerezzentem, pedig nem volt fenyegető egyetlen mozdulata sem. Riadtan kaptam felé a pillantásom, és az ájulás közeli érzés csak még tovább fokozódott, amikor ráfókuszáltam az arcra, és felfogtam, hogy kivel beszélek. Hirtelen elakadt még a lélegzetem is, amivel valószínűleg egyből le is írtam magam előtte. Ő az. Miatta jöttem, döbbentem rá hirtelen. Nem a helyszínt akartam látni, hanem Őt. Kínomban fájdalom hasított a szívembe, de nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam kipréselni egy mosolyt is. Nem hiszem, hogy ez volt életem alakítása.
- Én… - dünnyögtem végül magam elé, aztán megráztam a fejemet. – Nem, csak nyugodtan! – minden egyes szót alaposan meg kellett rágnom ahhoz, hogy ki tudjam mondani őket. Mintha csak most tanultam volna beszélni, a mellkasom meg annyira szorított, mint még soha életemben. Vagy legalábbis már nagyon régóta nem tapasztaltam ilyet, utoljára talán akkor, amikor ráeszméltem apám valódi természetére, és kimásztam abból a veremből, Danaval együtt.
- Holly vagyok! – tettem még hozzá tétován, miközben úgy néztem a kezére, mint aki szellemet lát. Végül elfogadtam, finoman szorítottam meg, szégyenkezve amiatt, hogy megizzadt. Ugyan lopva megtöröltem a nadrágomban, de nem voltam biztos az eredményben. Az agyamban lázasan kergették egymást a gondolatok, de egyszerűen nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. – Kéri az étlapot? – kérdeztem ostobán, mert jobb nem jutott eszembe. Mégis mit mondjak? Mit lehet egyáltalán mondani ebben a helyzetben? Ha megtudja, hogy ki vagyok… de közben hogyan tagadhatnám le hosszú távon? Patthelyzet.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Vas. 14 Okt. 2018, 10:49

William & Holly
Ki vagy te?
Ez az étteremvezetés egy kicsit olyan, mintha egyszerre lennék üzletember, orvos, és valamilyen szociális segítő is. Az előző eset jut eszembe, amikor elszabadult egy pók, vagy éppen a rablás, ami miatt meghalt a feleségem. Itt nemcsak ételekkel, és italokkal szolgálunk, hanem egy biztonságot nyújtó intézménnyel is, ahol az emberek eltölthetik a szabadidejüket, találkozhatnak a barátaikkal. Nem véletlen, hogy ehhez a részhez jobban értett a nejem is, aki előszeretettel elegyedett szóba a vendégekkel, úgy kezelte a személyzetet, mintha a családunkhoz tartoztak volna. Nem értettem, hogy honnan meríti az erejét, de mindenesetre felnéztem rá. Most rám hárul a feladat, hogy betöltsem ezeket a szerepköröket, és eleget tegyek a kihívásoknak, még akkor is, ha nem akarok. Nem szeretek itt lenni a történtek óta, elgondolkodtam az eladáson is, de egyelőre ezek csak elméleti síkon mozgattak meg. Jerome kérésére kimegyek, és megnézem a nőt, hátha egy elveszett lélek, és csak bátorítás kell neki, de az is lehet, hogy nem vágyik társaságra, és akkor tiszteletben kell tartani, hogy akadnak olyan személyek is, akik az étel élvezete, vagy a miliő miatt térnek be ide. Nem nehéz kiszúrnom őt, mert a személyi leíráson kívül, ha nem kaptam volna meg, akkor is tudnám, hogy róla van szó. Halk, de határozott léptekkel közelítem meg, egy kicsit jólesik a mozgás a sok ülés után, és minden erőmet összeszedve, kedvesen szólítom meg a nőt, de így is a frászt hozom rá, mert ültében is megrázkódik. Nem akartam én rosszat neki, de látszólag tényleg nincs a helyzet magaslatán. A meleg baritonommal köszöntöm, és a kezemet nyújtom felé a bemutatkozás alatt, na és elég pofátlan módon még meg is hívatom magam az asztalához. Nem feltétlenül akarhatja, de megkönnyebbülök, amikor igennel felel. Más esetben ellenőriztem volna a rendelését, és odébbállok, ahogyan normális emberek szoktak. A székre leereszkedem, és kihúzom a hátamat. Az asztallapján kulcsolom össze az ujjaimat, és jobban szemügyre veszem.
- Holly. Akkor már tudjuk mindketten a másik nevét. – a felajánlásra, hogy megkapjam az étlapot, csak tagadólag megrázom a fejemet.
- Köszönöm, de ismerem kívülről. – nem nehéz barátságosnak lenni, ha valaki ennyire ártatlannak tűnik, és a légynek sem lenne képes ártani.
- Tudja, én vagyok az étteremvezető. Remélem, nem hozom ezzel zavarba. Kevés alkalommal ülök le idegenek mellé, de úgy látszik, hogy a kivétel erősíti a szabályt, és maga most egy lesz közülük, ha nem bánja. – dőlök hátra, és ha még mindig nem annyira beszédes, akkor áttérek az étlapra.
- Ajánlhatok valamit? – érdeklődöm, és egy csibészes félmosollyal veszem át tőle, aztán kinyitom a főételeknél.
- A jérce nagyon finom. Jobb, mint a csirke, és ezzel a salátával legyőzhetetlen, de ha nem szereti a húst, akkor van bőven választék még. – a pincér meg is érkezik az itallal, így nem vagyok rest magamnak is rendelni egy bontatlan ásványvizet. Az ivászatot magányomban szeretem űzni, nem a vendégek előtt, de azt hiszem, ezzel az újdonsült szokásommal hamarosan fel kell hagynom, mert nem jutok előre, csak egyet lépek hátra. A pincér bólint, így ismételten kettesben maradunk.
- Van kedvenc étele Holly? – kérdezősködök tovább, hogy eltereljem a figyelmét a problémájáról, és hátha feloldódik egy kicsit a jelenlétemben.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
28
Hozzászólások száma :
48
Reagok száma :
39
Tartózkodási hely :
Montréal, Québec, Kanada
Foglalkozás :
Természetfotós
Play by :
Priyanka Chopra

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Vas. 14 Okt. 2018, 19:03


Will & Holly
• • • • • • • • • • • • • • • • •


Abban a pillanatban, ahogy megszólított, már tudtam, hogy hibáztam. Legszívesebben azon nyomban fogtam volna magam, és kiszaladok az étteremből. Sőt, nem csak innen, hanem még a környékről is, és meg sem állok a házamig. Ezt azonban most már késő lett volna megtenni, így csak ültem tovább a széken, és próbáltam túlélni ezt az egészet. Roppant kellemetlennek éreztem a szituációt, pedig általában azért szoktam tudni, hogyan viselkedjek másokkal. Nem voltam soha az a közvetlen, nagyon barátkozó típus, de azért nem panaszkodhattam. Most elfogytak a szavak.
- Igen… - biccentettem kényszeredetten. Azt azért mégsem mondhattam, hogy én nagyon is jól ismertem már az ő nevét. Beleégett az emlékezetembe valószínűleg örökre, de hogyan hozakodhatna elő azzal az ember, hogy az öccse tette tönkre az életét? Szerintem egyből ki is vágna az utcára, de ilyen megszégyenülést még a jelenlegi helyzetben, a roppant zavarodott állapotomban sem viseltem volna el. Továbbra is hallgattam hát, és csak bámultam rá hatalmas szemekkel, mint aki nem tudja, hogy hol van pontosan.
- Ó! – ennyi hagyta el csupán a számat, nem több. Hogyan is lehettem ennyire ostoba? Már korholtam is magam némán, de ha elszólnám magam, akkor egyből kiderülne minden. Játszottam hát tovább az ostobát, mert ha nem is ez volt a legjobb megoldás, a legbiztonságosabb számomra mindenképpen. Nem viseltem volna el, ha elkezd velem ordítani, vagy ez a kedves férfi hirtelen hideg, távolságtartó valakivé válik. Az ijesztő az, hogy kellemesnek találtam a beszélgetést vele, és ez csak még rosszabbá tette az egészet. A lelkiismeret-furdalás annyira mardosott most már, hogy egy savfürdő csábítóbbnak tűnt.
- Nem, dehogyis! – ó, ha tudta volna, hogy igazából az egész jelenlétével zavarba hoz! Talán azt hittem korábban, hogy nem fogok vele összefutni, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, titkon valószínűleg pontosan őt szerettem volna látni. Hogy miért, azt még magam sem tudom, hiszen a tragédiát semmilyen módon nem tudtam meg nem történté tenni, pedig istenemre mondom, más vágyam sem volt ezen a világon. Talán jobban szerettem volna, mint ő maga, vagy mint ahogyan el bírta képzelni.
- Nagyon szép az étterme! – lőttem le a bókot, és még egy gyengécske mosolyt is sikerült kipréselnem magamból, miközben lopva megtöröltem a továbbra is izzadó tenyeremet a nadrágomban. – Igazán hangulatos, és a pincérek is barátságosak. – gondoltam itt arra a fickóra, aki az asztalhoz vezetett. Tényleg nagyon figyelmes volt velem, de ilyen tulajdonossal ez nem is csoda. Biztosan megválogatta az alkalmazottait alaposan. – Akkor most miért döntött így? – kockáztattam meg a beszélgetést, ahogy kezdtem némiképp megnyugodni.
- De, szeretem… - mondtam tétován, óvatosan az étlapra lesve, hiába tartotta ő a kezében. – Köszönöm! – a pincérre már bátrabban mosolyogtam, ő nem volt potenciális stresszforrás, csak a mellettem ülő. – Nem is tudom, nem vagyok annyira válogatós. – vontam meg a vállaimat, miután hatalmas kortyokkal eltüntettem majdnem az egész pohár vizet. – A halat nagyon szeretem. – válaszoltam némi gondolkodás után. – Meg a különlegességeket is mindig szemügyre szoktam venni. – ha megpróbáltam elvonatkoztatni attól, hogy hol vagyok és kivel beszélgetek éppen, már nem is volt olyan vészes a helyzet.


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Pént. 19 Okt. 2018, 19:27

William & Holly
Ki vagy te?
Borzalmasan rossz a kedvem, de nem mutathatom kifelé, mert mégiscsak a vendégek közelében vagyok, és amúgy sem érdekel már senkit, hogy gyászolok. Samantha nem fog visszajönni, tartok tőle, hogy én meg nem leszek képes ezen túllendülni, és mindenki azt fogja várni tőlem, hogy éljem úgy az életem, mint azelőtt. Ki az az őrült, aki csak úgy azt tudná mondani, hogy ez majd megváltozik, és egyszer úgy kelek ki az ágyból, hogy nem fog gondot jelenteni a hiánya? Az életemet jelentette, nemcsak a feleségem volt, hanem a legjobb barátom is. Keserű epe marad a számban, amikor megérkezem a kivetített asztalhoz, de hamar megfeledkezem a közérzetemről, mert jobban leköt, amit látok. A barna hajú nő el van veszve, ez már az összegörnyedt testtartásából is süt, de a megszólítás után majdnem felugrik a székről, és úgy megijed, hogy azonnal megsajnálom. Átérzem, hogy mennyire rossz egyedül lenni, egy meg nem értett világban. Nem mondanám, hogy sorstársak vagyunk, mert fogalmam sincs, hogy neki milyen történet van a múltjában, de a sötét szembogarak arról árulkodnak, hogy egy kis társaságra vágyik, vagyis reménykedem benne, mert a bemutatkozás után pofátlanul leülök, és szóba elegyedem vele. Első ízben azért jöttem ide, mert erre kért az egyik pincér, de most már bennem is van egy kis kíváncsiság. Nem tartom őrültnek, attól sem félek, hogy hívni kellene a mentőket, egyszerűen a magány hozta ide. Az ember úgy érezheti az étteremben, hogy tartozik valahová, hogy nem kell a sötét lakásban gubbasztania, mászkálnak mellette, néha még egy-két szó is elhangzik, vagy egyszerűen belecsöppenhet mások életébe is azáltal, hogy itt van, és nem máshol.
Eleinte úgy érzem, hogy csak én beszélek, és félszavas válaszokat kapok cserébe, de talán nem is baj, mert így oldódik a társaságomban. Megteszek mindent a siker érdekében, és úgysem lenne más dolgom, ezért szívesen magyarázok az ételekről, vagy az étteremről, ha ahhoz lenne kedve, de egyelőre csak sodródom az árral, és puhatolózok, hogy mi az, ami kényelmetlen lenni, és mi az, ami nem. A bók hallatán biccentek egyet.
- Köszönöm, sokáig tartott, hogy így nézzen ki. – egy kis időre én is megállok, és körülnézek az életem munkáján. Itt kezdtük meg a közös életünket, itt voltam az első festésnél, a konyha kialakításánál, csak akkor nem, amikor meg kellett volna mentenem a családomat. Az asztal alatt összeszorítom az öklömet, mert elkap a hirtelen harag. Will, nem szabadna senkire sem ráijesztened, gondolj Kendrára!
- Mindenki azért van itt, hogy a vendégek jól érezzék magukat. – dőlök hátra, és enyhítek a testtartásomon, de még mindig túl merev vagyok, ezért elveszem az étlapot, és ajánlatot teszek neki, hátha él vele.
- Magam se tudnám megmondani, talán úgy éreztem, hogy szüksége van valakire. – nem akartam hazudni neki, néha kifizetődőbb az őszinteség is.
- Köszi. – intek a pincérnek, amikor meghozza a rendelést, és megmondom a sajátomat is. Nem újdonság, hogy ilyesmit csinálok, mondjuk mostanában nem is egy megszokott folyamat. Az ételek elterelik a gondolataimat szerencsére.
- A halat…hmm…akkor nézzünk valamit. Egy kis pisztráng? Higgye el, hogy megéri megkóstolni. – folytatom lelkesen, és előrehajolva most már közénk helyezem az étlapot, de véletlenül hozzáérek a kezéhez.
- Bocsánat. – pillantok fel, és egy kis hezitálás után húzom el a karomat.
- Tud főzni? – érdeklődöm, hogy oldjam az előbbi kellemetlen jelenetet, ha kínos pillanatot okoztam neki.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
28
Hozzászólások száma :
48
Reagok száma :
39
Tartózkodási hely :
Montréal, Québec, Kanada
Foglalkozás :
Természetfotós
Play by :
Priyanka Chopra

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Csüt. 25 Okt. 2018, 15:16


Will & Holly
• • • • • • • • • • • • • • • • •


Talán tényleg csak nagyon magányosnak éreztem magam, és vágytam a társaságra. Valószínűleg ez igaz lehetett, bár szerettem az egyedüllétet, és nem hittem abban, hogy az magányt is jelentene egyúttal. Nem volt nekem senkire feltétlenül szükségem ahhoz, hogy komfortosan érezzem magam a világban, mert megtanultam egyedül megállni a lábaimon. Túl gyorsan, túl korán kellett felnőnöm, azt hiszem. Ám mindezek ellenére egy biztos volt; nem az ő társaságára vágytam. Sőt, az utolsó volt, amit most szerettem volna, mert látni őt, érezni az idegenekkel szembeni kedvességet, végtelenül rossz volt. Csak még tovább növelte a már egyébként is kínzóan mardosó bűntudatomat.
Miért voltam annyira ostoba, hogy idejöjjek és kísértsem a sorsot? Ennek csakis rossz vége lehetett, mert úgyis rá fog jönni, hogy ki vagyok. Előbb, vagy utóbb, de rá fog. És ha kiderül, akkor nem akartam látni a gyűlöletet megcsillanni a szemeiben, hallani az elutasítást a szavaiban. Kaptam így is elég fenyegetést, és bántást, és tudtam, hogy tőle is ez fog osztályrészemül jutni. Pedig én nem követtem el semmit, valahol mégis úgy éreztem buta módon, hogy megérdemlem, mert én szúrtam el az öcsémmel. Talán, ha jobban figyeltem volna rá…
- Ha a főnök hozzáállása ilyen, akkor nem meglepő, hogy az alkalmazottaké is. – próbáltam küldeni felé egy mosolyt, igyekeztem félretenni a rossz érzéseket, amik a hatalmukba kerítettek újra és újra. Sosem ment olyan jól a csevegés, nekem idő kellett hozzá annak ellenére is, hogy alapvetően barátságos teremtés vagyok. Ennek ellenére most igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy ne legyek az eddiginél is borzasztóbb.
- Lehet… - én nem tudtam, hogy mit érzek. Valakire talán tényleg szükségem lett volna, egy barátra. Az azonban nem sok akadt, ritkán engedtem közel magamhoz másokat, a múltamra való tekintettel. Ezután valószínűleg a történelem ismételni fogja önmagát, és csak még jobban elzárkózom, beletemetkezve a munkába. Nem véletlenül nem volt szokásom embereket fotózni, csak nagyon ritkán. A természetben magam voltam, és lehettem részese a csodának, nem kellett mások elvárásainak megfelelnem. – De igazán nem akarom feltartani, nyugodtan menjen csak, elleszek! Biztosan rengeteg dolga van még ma! – újra megpróbálkoztam egy mosollyal, hátha meggyőzhetem vele, hogy ne aggódjon miattam.
- Szeretem a pisztrángot. Milyen körettel van? Saláta, vagy sült burgonya? – érdeklődtem kíváncsian. Nekem a grill zöldség is megfelelt volna, úgysem valószínű, hogy képes leszek túl sokat enni belőle. Jelenleg akkora gombóc volt a torkomban, hogy nem éreztem képesnek magam az evésre. Közben az étlap fölé hajoltam, hogy megnézzem a halételek kínálatát, de elég volt csak hozzám érnie ahhoz, hogy újra kizökkenjek. Nem rántottam ugyan el a kezem, de végigfutott rajtam a hideg, és csak még jobban izzadt a tenyerem. Nem voltam könnyedén zavarba hozható, de ezúttal mintha nem lettem volna önmagam teljesen.
- Semmi… semmi baj! – köszörültem meg a torkomat, aztán gyorsan a vízért nyúltam, hogy megnedvesíthettem az ajkaimat. – Öhm, igen. Időnként összeütök ezt-azt. – bár leginkább az öcsémnek szerettem főzni, de ezt érthető okokból inkább nem hoztam fel. Azóta valahogy nem volt kedvem a konyhában ténykedni, csak egyszerűbb fogásokat készítettem. Azt is azért, hogy ne haljak éhen. Azzal semmire nem mennék, ha éheztetném magam, pedig szinte semmi nem esett jól, a számban mintha fűrészporrá vált volna minden. Fogytam is a letartóztatás óta pár kilót, az arcom is beesettebb lett, mint előtte, a szemem alatt sötétlő karikákról nem is beszélve. Az ő élete ment csak igazán tönkre, de az enyém is jó úton haladt lefelé a lejtőn.
- És ön szokott főzni, vagy csak az éttermet vezeti? – igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy oldódjak, és társalogjak egy kicsit. Ezért is kezdeményeztem végre én is.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Vas. 28 Okt. 2018, 17:57

William & Holly
Ki vagy te?
A hátam mögött akartam hagyni azt, hogy most éppen milyen kedvem van. Nem akartam a nő előtt megmutatni, hogy haldoklom, hogy minden egyes nappal közelebb kerülök ahhoz, hogy végleg eldobjam az életemet. Tudom. Őrültségnek tűnik ez a nagy kilátástalanság, de ha valaki olyat veszítesz el, aki a másik feledet jelentette, akkor már nincs értelme a folytatásnak. Nem változtatnék semmin, elvenném feleségül, de azt nem akarnám, hogy dolgozzon. Elvetném az ötletét is, hogy éttermet nyissunk, hogy ebbe fektessük a pénzünket. Sam rajongott a konyháért, a főzéstudományomért, mégis…most aprókat kell nyelnem, hogy ne üvöltsem le a velem szemben ülő fejét, és mi okom lenne erre? Mert emlékeztet a halott nejemre, hogy másról nem szívesen beszélek, minden gondolatomat ő tölti ki, a porcikáim sóvárognak utána, hogy a temetőben aludjak mellette? Képtelenség, hogy ezt bárki is megértse, ezért úgy teszek, mint aki jól van, és elzárom a fájdalmamat. Az enyém, nem tartozik senkire, nem terhelem a környezetemet azzal, hogy gyászolok. A szüleim végtelenül türelmesek, akárcsak a húgom, vagy éppen a személyzet többi tagja, de fogalmuk sincs, hogy ez nálam sosem fog véget érni. Mikor tudnám azt mondani, hogy már nem szeretem Sam-et, hogy a hiánya nem emészt fel? Sosem, nem erre születtem, és már azzal is komoly gondjaim vannak, hogy életben maradjak. Talán..de csak talán jót tenne egy terápia, mégsem érzem, hogy el tudnék menni egy pszichológushoz. Én megértem, hogy mások is küzdenek ezzel, de én nem vagyok ahhoz a klubhoz való. Inkább csacsogok minden egyébről a nőnek, hogy érezze a jelenlétemet, hogy neki segíteni tudjak. Érzem, hogy valami nyomja a lelkét, látszik rajta, ahogyan ült itt, ahogyan szétnézett. Az étlappal állok elő, jó tulajdonosként még egy kicsit be is avatom a titkokba, ételt kínálok, bármit, amitől jobb lesz a kedve, hogy ennek a nyamvadt napnak legyen értelme.
- Nem kell abból kiindulnia, hogy én milyen vagyok, mert ez nem jellemző a személyzetre. Minden ember más, de jólesik hallani, ha jól érzi magát itt. – elidőzöm a sötét szembogarakban, és megjegyzem az arcvonásait. Az asztal alatt keresztbe teszem a két lábamat, és megpróbálok kiegyensúlyozottnak látszani. Győzködöm én itt, hogy nem teher, de mindenáron a fejébe vette, hogy nekem az, és biztosan ezernyi dolgom akad, ahelyett, hogy itt üljek vele.
- Nem kell elzavarnia, nincs jobb hely, ahol most lehetnék. – nyomatékosítom a szavaimat, és a témát lezártnak tekintem. Nem eresztem el, az is megfordul a fejemben, hogy haza fogom kísérni a vacsora után, de azt már biztosan tudom, hogy vele fogok étkezni.
- Na, ez már jobban tetszik. – egy bátorító mosolyt küldök felé a hal szeretetének említése kapcsán. – Én krokettel ajánlom, de ha ragaszkodik a salátához, akkor azt is elkészítik odabent a konyhában. - előrehajolok, és valahogyan mindketten ekkor érezzük úgy, hogy testhelyzetet kell változtatnunk, de szerencsére, vagy sem, de hozzáérek. A feszültsége nyilvánvaló, nem is szeretném, ha azt hinné, hogy rámásztam, ezért elhúzom a kezemet, és bocsánatot is kérek. A főzésről faggatom, de nem túl bőbeszédű, így megint nálam van az irányítás.
- Én régebben szakács voltam, de mióta ennyire fellendült az üzlet, sajnos ennek a szenvedélyemnek már nem hódolhatok. Kénytelen vagyok a számokkal foglalkozni. Á, itt van a bor. – megvárom, hogy kitöltsék nekünk, és ha elmegy a pincér, még a rendelést is leadom neki.
- Igyunk a találkozásra. – emelem fel a kristálypoharamat, hogy koccintsunk. – Holly, ugye…nem lenne baj, ha tegeződnénk? – kérdezek rá.



 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
28
Hozzászólások száma :
48
Reagok száma :
39
Tartózkodási hely :
Montréal, Québec, Kanada
Foglalkozás :
Természetfotós
Play by :
Priyanka Chopra

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Hétf. 29 Okt. 2018, 15:06


Will & Holly
• • • • • • • • • • • • • • • • •


Annyira tanácstalan voltam, hogyan oldjam most meg ezt a számomra kissé kellemetlen helyzetet, amit én teremtettem magamnak, mint még soha. Alapvetően pedig jó problémamegoldónak tartottam magam, talán az élet edzett meg hozzá, a túl sok gond, amibe belefutottam eddigi rövidke életem során. Sokszor mégis úgy éreztem, mintha már legalább száz évet tudtam volna magam mögött. Fáradt voltam, és elkeseredett, és jobban esett a beszélgetés, mint amit bevallottam volna magamnak. Csak a személy nem stimmelt hozzá, mert nála rosszabb választásom aligha lehetett volna. Vagy éppen ő választott engem?
- Én csak… arra gondoltam, hogy úgy válogatja meg a személyzet tagjait, hogy úgy viselkedjenek a vendégekkel, ahogy ön elvárja. – magyarázkodtam zavartan, minden bizonnyal teljesen feleslegesen. Ettől függetlenül már kicsúszott a számon az okoskodás és helyreigazítás, holott egyáltalán nem is jellemző ez rám. Totálisan elvesztettem önmagam, most már kénytelen voltam beismerni magam. Megzavart a környezet, a gondolataim, a közeg, és a mellettem ülő férfi is.
- Nem akartam elzavarni… - mondtam csendesen, mert tényleg nem erről volt szó, és nem akartam megbántani a kedvességéért cserébe. – Csak feltartani sem szándékoztam. – tettem még hozzá, egy kis vállvonás kíséretében. – Ne vegye sértésnek! – kértem, lesütve a szemeimet. Hogyan is nézhettem volna rá a történtek után? Pedig nem is én tehettem róla, hiába hibáztattam magam a nap minden egyes percében. Folyton az járt a fejemben, hogy mit kellett volna másképp tennem, hogyan előzhettem volna meg a tragédiát. Lehet, hogy sehogy…
- Ön jobban tudja, hogy mi illik hozzá. Ha ezt tanácsolja, akkor elfogadom, de talán kérnék hozzá egy kevés salátát is, ha nem nagy fáradtság. – túlzottan udvariaskodtam, de reméltem nem tűnik fel neki. Igazából csak nem tudtam másként kezelni a helyzetet, és ha rá fog jönni, hogy ki vagyok, akkor sem tudtam, hogyan fogok majd reagálni. Lehet, hogy egyszerűen elmenekülök, pedig nem lehetett soha azzal vádolni, hogy megfutamodnék a rázós helyzetektől.
- Én nem… - kértem bort, akartam mondani, de végül elharaptam a mondatot. Lehet, hogy ad majd némi bátorságot, és színt is a sápadt arcomnak. – Köszönöm! – feleltem végül udvariasan, és megfogtam az elém rakott poharat a koccintás miatt. – Dehogyis, nyugodtan! – ez sem jutott eszembe, pedig tudom én, hogy nekem kellett volna felajánlanom. Muszáj lesz összeszedni magam, mert ezzel a viselkedéssel csak gyanúsabbá válok előbb-utóbb. Még nem sejtett semmit, ha jól tippeltem, de ez csak idő kérdése lehet. Máskülönben nem lenne velem ennyire kedves és figyelmes. Más esetben is nehezen nyíltam volna a férfi felé, de így pláne halmozottan hátrányos volt a mi kettőnk helyzete, még ha ő nem is tudott róla.
- És nem bánod, hogy már nincs időd a kezedben tartani a konyha ügyeit? – kíváncsiskodtam tovább. Igyekeztem normális ember benyomását kelteni, habár minden bizonnyal ezzel már elkéstem egy kicsit. – Nem tudom, hogy én mit tennék, ha nem fotózhatnék többet, mert nem férne bele a napomba… - nem mintha az én munkámat össze lehetett volna hasonlítani az övével. A kettő teljesen más volt, nekem eleve nem sok korlátom akadt, csak amit én magam állítottam fel.
- Nem lenne jobb, ha felvennél valakit erre? – pillantottam rá a poharam pereme felett félénken. Nem mintha tisztem lett volna kéretlen tanácsokat osztogatni. Közben a Will felbukkanása előtt kért levesemet meg is kaptam, mire szégyellősen néztem rá. – Nagyon zavarna, ha elkezdenék enni? – nem tudtam, hogy az ő rendelését mikor hozzák ki, de több mint valószínűnek tartottam, hogy majd a halammal együtt érkezik. Persze a levesről ő nem tudhatott, hacsak nem látta még az előtt, hogy idejött hozzám.


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Szomb. 03 Nov. 2018, 15:17

William & Holly
Ki vagy te?
Itt ülök Holly társaságában, és még mindig nem döntöttem el, hogy miért ennyire űzött a tekintete. Nagyon kedves lánynak tűnik, aki a légynek sem tudna ártani, még értelmesen is el lehet vele beszélgetni, de olyan, mintha félne valakitől, vagy éppen valamitől, és nem tudja, hogy mikor fog ez lesújtani rá. Beszélgetést kezdeményezek, mosolygok, amíg képes vagyok rá, és tényleg szándékomban áll segíteni neki, de kezdek kifogyni az ötletekből, és jól jönne, ha adna valami támpontot.
- Ez így van. Nem veszek fel olyan embert, aki nem képes kedvesen beszélni, vagy nem is ért az emberekhez. A vendéglátás egy különös szakma, szerintem majdnem akkora elhivatottság kell hozzá, mint ahhoz, ha valaki a gyógyítást választja. Nem mindegy, hogyan szólnak hozzá a belépő vendégekhez, mit sugallnak az étteremről. Nem egy puccos helyet akartam teremteni, hanem egy olyat, ahova szívesen tér be bárki nemtől, és kortól függetlenül. Nézze el nekem, hogy félreértelmeztem a szavait, mert így már értem, hogy mire célzott. Ebből a szempontból, akkor el is fogadom a bókot. – mosolyodom el bátorítóan, és az étlapot forgatom a kezeim között. Még nem derült ki, hogy neki mi a szenvedélye, de mielőtt elkezdem faggatni, még megvárom, hogy kicsit otthonosabban érezze magát, és ne csak rajtam múljon ez.
- Akkor megnyugodtam, hogy nem akart elzavarni, mert nem is megyek el. Az időmet én osztom be, és ha körülnéz, akkor jól láthatja, hogy nincs sok ember. A többit megoldják nélkülem is. – összeteszem a két lábamat az asztal alatt, mert a hivatalos berkeken már túl vagyunk. Jártatom én a számat, ha ez szükséges hozzá, és nem is fogok elkalandozni, de azért jó lenne, ha már ő is többet mondana. Mi ez a türelmetlenség Will? Megrovom magam, nem illik így viselkedni, főleg nem egy riadt nővel!
- Ne kérjen bocsánatot. – elkéstem vele, mert lesüti a szemét, ami a zavar egyik jele. Témát váltok, és áttérek az étlapra, ketten választjuk ki, hogy mit egyen, vagy én mit kérnék a helyében. Nem gondolom végig, hogy tulajdonképpen ez egy vacsorameghívás-e, vagy sem, de azt hiszem, még játszhatok arra, hogy csak idetévedtem.
- Dehogy fáradtság, ez is lesz mellé, meg az is. – intek a pincérnek, rendelek bort is, de ezzel sem sikerül jobb kedvre derítenem.
- Nem szereti, vagy nem iszik? – rajtam van a sor, hogy kicsit visszavegyek, és érdeklődjek is, de attól tartok, hogy ezzel már nem számolhatok, mert kikértem. Maximum egyedül végzem be az üveget az este végén. Nem kottyan meg az alkohol, főleg nem mostanában.
- Ó, nincs mit. – töltök neki, de már nem vagyok benne biztos, hogy jól teszem. Udvariasan emelem fel a poharamat, és koccintok vele, de időközben megjön a levese is. Hát a gomba finom, és nekem is eszembe juthatott volna, de várok a második fogásra. Végül felhozom a tegeződést is, ez az utolsó szalmaszálam, mire szerencsére belemegy.
- Ó, hát hiányzik a főzés, de nem halok meg, hogy nem csinálhatom. Otthon van még rá lehetőségem. – nem kerüli el a figyelmemet a fotózás említése.
- Miket szoktál készíteni? Mármint modelleket fotózol, vagy másban utazol? – kortyolok bele a poharamba, aztán visszakanyarodunk rá.
- Először is egyél nyugodtan, és nem tudom. Már gondolkodtam azon, de lehet eladom az éttermet. A közelmúltban történtek nem várt események…amik afelé visznek, hogy váljak meg tőle. – rándul meg a szám széle, és egy pillanatra lenézek én is a földre.
- Pár hete veszítettem el a nejemet, és a kisfiamat. – nyögöm ki végül.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
28
Hozzászólások száma :
48
Reagok száma :
39
Tartózkodási hely :
Montréal, Québec, Kanada
Foglalkozás :
Természetfotós
Play by :
Priyanka Chopra

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Vas. 04 Nov. 2018, 20:48


Will & Holly
• • • • • • • • • • • • • • • • •


Nagyon szerettem volna jól érezni magam, hiszen Will egy vonzó, szórakoztató és kedves férfi volt így első benyomásra. Valószínűleg azonban nekem alapjáraton sem ment volna, hogy csak úgy elengedjem magam. Nem véletlenül nem voltak soha hosszú távú kapcsolataim, valahogy nem tudtam megbízni feltétel nélkül senkiben, és fogalmam sem volt arról, hogy mi kellene ahhoz, hogy ez megváltozzon. Futó kalandok csupán, rövidebb afférok, ennyi jutott nekem a magam huszonnyolc éve alatt.
Ő azonban teljesen más lapra tartozott, nem egyszerűen csak egy férfival ebédeltem és töltöttem kellemesen az időt. Egy részem szeretett volna kivételesen belesüppedni ebbe az egész helyzetbe, és egyszerűen csak élvezni a társaságot, ám a másik felem ordított és menekült volna olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Szánalmas, tudom, de én sétáltam ebbe bele, én kevertem bele saját magam, szóval most már valahogy túl is kellett élnem ezt.
- Igen, azt hiszem, hogy igaza van! – egyetértően bólogattam, és próbáltam átállni agyban arra, hogy legalább normálisan kommunikáljak. Szegény elég kitartó volt, pedig én nagyon igyekeztem megőrizni a magányomat. – Rendben! – elnéztem volna ennél nagyobb dolgokat is neki, és még annyira is telt tőlem, hogy küldjek felé egy mosolyt. – Engem valószínűleg semmi esetre sem alkalmazna. Nem igazán értek az emberekhez, és valahogy a jó vendéglátós szerepe is nagyon távol áll tőlem… - vallottam meg őszintén, mert tényleg így volt. Ha lehetett, akkor kerültem a kontaktust az idegenekkel. Nem lettem volna jó ebben a szakmában, de hát nem is kötelezett rá senki ugyebár.
Egy pillanatig azt kívántam, hogy bárcsak ne lenne ennyire figyelmes, és ne akarna felvidítani. Nem tudtam hová tenni, hogy miért éppen én érdemeltem ki a kivételezett figyelmet, de ebben az esetben talán még élveztem is volna, ha nem róla van szó. Jobban mondva, ha nem rólam van szó, mert ha tudta volna, hogy ki vagyok, szerintem páros lábbal rúg innen ki, és nem éppen engem választ ki arra, hogy felvidítson. Borzasztóan éreztem magam emiatt, egyenesen árulónak, amiért ezt műveltem vele. Mintha visszaéltem volna a jóindulatával, és ez szörnyű volt. Az egész itteni étkezés gondolata az volt.
- Igazság szerint szeretem, és gondoltam is rá, hogy rendelek, de végül lebeszéltem magam. Lehet, hogy szükségem van rá, de a tiszta fejemre is, és félő, hogy… - nem fejeztem be, inkább csak megráztam a fejemet gyorsan, és koccintottam. Most valószínűleg úgy jött le, mintha gondom lenne a mértéktartással az alkohol tekintetében, pedig erről szó sem volt. Egyszerűen csak jól esett volna az idegeimnek, ha kicsit lelazítok, viszont megoldást akkor sem jelentene életem problémáira, ráadásul szánalmas is lenne, ha magányosan kezdenék iszogatni.
- Ha van időd rá, az szerencsés eset. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy a hobbija legyen egyúttal a munkája is. A te szakmádban tudom, hogy sokan ráunnak egy idő után a főzésre, vagy belefáradnak. Így nálad most már nem áll fent ez a veszély, ugyanakkor nem is tudsz úgy hódolni neki, mint régen. – magyaráztam, egy kicsit rátalálva a hangomra. – Legalábbis gondolom… - tettem hozzá gyorsan, mert nyilván ezek csak az én meglátásaim voltak, talán tévesen.
- Természetfotós vagyok. Ahogy mondtam, nem nagyon értek az emberekhez, és ez a munkáimon is meglátszik. Ha van is élő személy a képeimen, nem feltétlenül tud róla, hogy lekaptam. Jobban érzem magam odakint… - fejemmel az utca felé böktem, de igazából a hegyekre gondoltam, a tisztásokra, vagy éppen egy felhőkarcoló tetejére. Mindig rátaláltam valahogy arra, amiből olyat alkothattam, ami egyedi és utánozhatatlan. A csillagom felfelé ívelt a saját területemen, míg a magánéletem ennél mélyebbre nem is süllyedhetett volna. Nekem talán ennyi adatott, de legalább ebben tehetséges voltam, ha másban nem is.
- Eladod? – kérdeztem vissza tágra nyíló szemekkel, meglepetten. Még a kanál is megállt egy pillanatra a kezemben, ahogy oldalra sandítottam rá. A pár korty bor és a finom meleg leves azért jótékony hatással volt rám valamelyest, még ha nem is voltam tökéletesen oldott. Ez egészen addig a pillanatig működött is, amíg nem folytatta a mondandóját. Egyáltalán nem számítottam ugyanis arra, hogy felhozza majd a történteket, és képes lesz beszélni róla. De nem egyszerűen csak utalt rá, hanem konkrétan szóvá is tette, mire a kanál hangos csörömpöléssel esett ki a kezemből a tányérba. Egy kis leves még ki is löttyent, mire kapkodva nyúltam a szalvétáért, hogy felitassam.
- Én… - annyira zavarba jöttem, hogy csoda, hogy egyáltalán nem száguldottam ki az étteremből. Nem tudtam, hogy mit tegyek, hogyan reagáljak, de valószínűleg mostanra totálisan őrültnek, és ideggyengének nézhettem ki a szemében. – Nagyon sajnálom, Will… - nyögtem ki végül. Kis híján mondtam, hogy nagyon jól tudom mi történt vele, hogy sajnálom amit az öcsém tett, és azóta is önmagam ostorozom miatta, de végül nem tettem, csak hallgattam. Gyáva módon nem vallottam színt előtte, mert attól féltem, hogy akkor véget ér ez a pillanat. Nem akartam látni az arcát, amikor rájön, hogy ki vagyok valójában és milyen szerepem van ebben a történetben. A torkom elszorult, úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt és menten elájulok. Egyből kivert a víz is, a tenyerem kínosan izzadni kezdett, a szívem pedig hevesen zakatolt, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Azt kívántam, bár úgy lenne. Azt kívántam, hogy bárcsak megnyílna most a föld alattam, és elnyelne jó mélyen. Mégis, akármennyire szerettem volna elmenekülni, a lábaimra mintha ólomsúly nehezedett volna, egyszerűen képtelen voltam mozdulni. Látni most először a tekintetében azt a fájdalmat, amire számítottam már kezdettől fogva, szinte letaglózott.
Egyszerre szerettem volna hát kibújni ebből az érzésből, és megölelni őt, vigasztalni. Elmondani, hogy osztozom a fájdalmában, még ha nem is hiszi egyetlen szavamat sem, és beavatni, hogy az én életem is tönkrement, akárcsak az övé.
- El sem tudom képzelni, hogy… - csak dünnyögtem magam elé, most már rá sem mertem nézni. Azért, hogy ne remegjen a kezem, összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben, és ennél szánalmasabbnak már nem is érezhettem volna magam. Már csak azért is gyűlöltem magam, mert én itt sajnálom ezt az egészet, mikor neki százszor nagyobb a vesztesége, és én soha nem is leszek képes ezt átérezni.


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Szer. 14 Nov. 2018, 18:43

William & Holly
Ki vagy te?
Fura volt megint úgy itt ülni, hogy közben meg azon gondolkodtam, hogy ezzel vajon mekkora fájdalmat okoznék a feleségemnek, aki már sajnos nincs jelen. Szerettem Samet, mindennél jobban óvtam a bajoktól, és amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, akkor nem voltam ott mellette. Mennyire éreztem bűntudatot, hogy nem tudtam megmenteni a nejemet, és a kisfiamat? Minden éjszaka azért imádkoztam, hogy én is utánuk tudjak menni, de ez sajnos nem volt olyan könnyű, és ahogyan teltek a hetek, én is beláttam, hogy ez a folyamat nem az én halálommal fog végződni. Elfogadni azt, hogy nincsenek már ezen a világon sokkal nagyobb büntetés volt, mintha simán meghaltam volna. Nekem kellett minden egyes nap szembenéznem a szörnyű valósággal. Özvegy lettem egy fiatal srác hibájából, aki pénzt akart. Minek utaztam el, miért engedtem még Samnek, hogy dolgozzon, amikor az orvos is megmondta, hogy pihennie kellene? Nem tudtam volna megmondani. Őrjített a tudatlanság, és hiába kérdeztem volna meg bárkit róla, sajnos nem feleltek volna helyesen erre a kérdésre. A mellettem ülőt fürkészem, nagyon ijedt a nő. Nem tudom, hogy mi lehetett rá ekkora hatással, de nehezen oldódik a társaságomban, pedig már mindent megpróbáltam az égvilágon. Humorizáltam, kedvesen beszéltem, mégis úgy éreztem, hogy egy burkot épített maga köré, vagyis pontosabban egy várfalat, és ezt senki nem fogja megugrani. Szótlan kellene, hogy maradjak, mégis kellemesen tölt el, hogy egy kicsit eltereli a figyelmemet a saját problémámról. Bent is ülhetnék az irodában, de nem teszem, helyette az ő társaságát élvezem, és hallgatom, ha megszólal. A sorok között kell információkat gyűjtenem, mert nem nyílik könnyen, de nincs is ezzel semmi baj. Nem tartom őrültnek, nem fogok senkit sem ráhívni. Olyan törékenynek tűnik innen nézve, és egy kicsit sápadt is, de ettől függetlenül szép. A mediterrán kinézete egy kicsit emlékeztet a nejemre, de a természete sokkal másabb. Sam nagyszájú volt, és életvidám, mindenkihez volt egy-két kedves szava, sosem hagyta, hogy szomorkodjanak körülötte. Úgy vibrált, mint a napsütés egy szürke hétköznapon.
- Ó, igazán? Én sem vagyok egy nagyon jó kommunikáló, csak próbálkozom. Nem is szeret emberek között lenni? – igazítom el a lábamat az asztal takarásában, ha már a személyzet a téma, meg azok a kvalitások, melyekkel fel kellene ruháznom a tökéletes alkalmazottat. A pincér, és a rendelésünk szakítja félbe a beszélgetést, és meg is akadok, amikor szóba hozza a bort. Rákérdezek, ha már problémát jelentett, és hamar fény derül az igazságra.
- Csak…? – nem fogom kihúzni belőle harapófogóval sem, tehát belekortyolok a saját poharamba, és megvárom, hogy nekilásson a levesének, de közben nem állunk meg, és lassan puhatolózom tovább, és nem engedem, hogy bezárkózzon a csigaházába.
- Hát az én munkám a hobbim is volt, de mostanra azért már mások is érdekelnek. – jegyzem meg, mert valóban bele lehet fáradni, sőt már egyszer majdnem eljutottam oda, hogy feladom az egészet, de akkor is a feleségem tartott vissza. Ha most erre a döntésre jutok, akkor nem lesz senki, aki megállíthat.
- Természetfotós…ejha. – döntöm oldalra a fejemet, és továbbkortyolgatom az italomat. A lelki szemeim előtt már egy másik kép jelenik meg, ahogyan gépet ragad, és megbújik a nagy fűben, hogy lencsevégre kapjon egy madarat, vagy egy ragadozót.
- Kint minden más. Szeretek én is kirándulni, de már nagyon régen voltam városon kívül. Milyen állatokat szoktál fotózni? – ez érdekelne most a legjobban. Szépen elcsevegünk, az idő telik, és a vendégek száma növekszik a körünkben.
- Igen, eladni… - helyeselek, mert gombóc nő a torkomban. Elértünk mégiscsak ide, és bár talán nem kellene egy idegennel megosztanom a fájdalmamat, mégis megteszem. A várt reakcióra nem számítok, főleg nem a leeső kanálra.
- Minden rendben? – ráncolom össze a homlokomat. Lehajolok az elveszett kanálért, de nem tudom, hogy mit mondjak. Már annyiszor mondták nekem, hogy sajnálják, de ezzel nem hozzák vissza nekem őt..őket. – Köszönöm. – bököm ki végül, és ha már megszereztem az evőeszközt, akkor visszaadom neki.
- Nem is kell elképzelni…hagyjuk, rendben? – terelem el a szót, mert nincs kedvem mélyebben belemenni a gyászomba.
- Itt is a második. – csapom össze a két tenyeremet, amikor kihozzák nekem is az ételt. Hálásan pillantok a pincérre, és csendben kezdek neki az étkezésnek.
- Ott tartottunk, hogy milyen állatokat fotózol? – veszem a kezembe a kést, és nekilátok a halnak. Nem akarok most a halálra gondolni.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
28
Hozzászólások száma :
48
Reagok száma :
39
Tartózkodási hely :
Montréal, Québec, Kanada
Foglalkozás :
Természetfotós
Play by :
Priyanka Chopra

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Szer. 14 Nov. 2018, 20:41


Will & Holly
• • • • • • • • • • • • • • • • •


Amennyire kezdtem oldódni Will társaságában, olyannyira éreztem magam árulónak is, amiért képes voltam így a szemébe hazudni. Jó, nem a szó klasszikus értelmében, de akkor is átvertem őt, pedig jóhiszeműen jött ide hozzám, aggodalomtól vezérelve. Én meg kihasználtam és visszaéltem a helyzettel, a kedvességével pusztán azért, mert túl gyáva voltam színt vallani már az első pillanatban. Fogalmam sem volt róla, hogy meddig húzom, hogy egyáltalán meddig húzhatom, és mikor jön el a pillanat, amikor kénytelen vagyok felvállalni a valódi kilétemet, és elviselni a megváltozó arckifejezésének látványát.
Ettől a gondolattól aztán egyből kivert a víz, de igyekeztem uralkodni magamon, és most már inkább a beszélgetésre koncentrálni. Már így is biztosan gyanakodott rám, hogy valami nem stimmel velem, de ez általános vélekedés lehetett. Alapvetően egyébként barátságos voltam, és segítőkész, még ha a bizalmamat nem is osztogattam csak úgy senkinek. Most viszont teljesen bezárkóztam, és kifordultam a megszokott önmagamból. Talán nem ártott volna újra pszichológushoz fordulnom, mielőtt teljesen becsavarodnék.
- Ezt így nem mondanám… - elgondolkoztam a válaszon. Vajon tényleg nem szeretem az embereket? Szerintem egyszerűen csak nem értettem velük könnyen szót. – Fogalmazzunk úgy, hogy nem szeretek túl sok ember között lenni. – maradtam inkább ennél a változatnál, mert ez emészthetőbbnek hangzott, és közelebb is állt az igazsághoz. Nem volt nekem bajom azzal, ha barátkozásra került a sor, de a jópofizást már nem viseltem túl jól, ahogyan a felesleges tiszteletköröket és a bájolgást sem.
- Engem is érdekelnek más dolgok, de mostanra valahogy a kettő már annyira kéz a kézben jár az esetemben, hogy nem mindig tudok különbséget tenni, hogy éppen dolgozok, vagy kikapcsolódok. – vontam meg finoman, alig láthatóan a vállaimat. – De például szeretek filmeket is nézni, vagy olvasni… - tettem még hozzá, kicsit engedve a késztetésnek, hogy ismerkedjek vele. Nem szabadott volna, nem is akartam, mert ettől csak még rosszabb lesz, amikor majd elutasít. Arra meg inkább nem tértem ki, hogy a főzést is szerettem arra használni, hogy kikapcsoljon az agyam, mert mégiscsak egy szakács mellett ültem. Furcsa lett volna pont ezzel előrukkolni.
- Igen… - sóhajtottam egyet halkan, közben egyetértően bólogatva. Már éppen szerettem volna válaszolni a kérdésére is, amikor ledobta azt a bizonyos bombát, én meg teljesen elvesztettem azt a kontrollt, amit sikerült most tartanom egészen eddig. Túlságosan nagy volt a hideg zuhany számomra, amikor felhozta a történteket, hiszen egyáltalán nem számítottam ilyen fordulatra. Ő meg valószínűleg arra nem számított, hogy engem majd ennyire kiborít ez az egész. Szégyenkeztem is rendesen amiatt, hogy még a kanalat is leejtettem, az meg aztán főképp meghaladta a képességeimet, hogy ránézzek. Mit tehettem volna?
- Köszönöm… - alig hallhatóan ejtettem ki a szavakat, szinte csak suttogtam őket. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán értette. – Én csak… - semmi nem volt rendben, legalábbis ezt válaszoltam volna szívem szerint. – Tudom, hogy valószínűleg mindenki ezt mondja, és azt is tudom, hogy ettől egy kicsit sem érzed jobban magad. Nem tudom, hogy mit lehet ilyenkor mondani… - továbbra is zavart voltam. Ő talán azt hitte, hogy a halál borított ki ennyire, de nem arról volt szó. Maga a tény, és az egész helyzet volt az, ami kiborított, az érintettségem benne. Újra csak szerettem volna elmondani neki, hogy ki vagyok, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, de ő helyette elterelte a szót, én pedig hagytam. Kényelmesebb volt így, vagy könnyebb mindenképpen.
- Rendben! – bólintottam végül, de továbbra sem mertem még ránézni. Kapóra is jött a főétel kézhez kapása. Nem estem neki, mint aki soha nem evett, pedig nagy volt a kísértés, mert addig sem kellett volna beszélnem. Még a végén kiböktem volna, hogy egyébként nagyon jól el tudom képzelni a veszteséget, amit érez, mert több tragédiát kellett átélnem rövid életem során, mint másnak egész nyolcvan, vagy kilencven éve alatt. De mire lett volna jó? Ez nem verseny volt, és abban igazat mondtam, hogy nem tudtam elképzelni, milyen elveszíteni egy gyermeket.
- Igen, ne haragudj! – megráztam a fejemet, próbáltam összekaparni magam, de nem ment egyszerűen. Még akkor is remegett a kezem, amikor belevágtam a halba. Reméltem, hogy nem vette észre, de ha mégis, hát annyi baj legyen. Jól bele is kortyoltam inkább a borba, hátha ad elég erőt és bátorságot az ittlétem további idejére. – Nem kifejezetten állatokat fotózok, de ha igen, akkor éppen azt, ami az utamba kerül. Vagy ami megihlet. Nehéz lenne ezt elmagyarázni, vagy megfogalmazni. – igazából én sem tudtam ezt magamnak soha kifejezni, egyszerűen csak jött egy érzés, és már annyi is volt.
- Imádom fotózni a napfelkeltét, vagy a vihart a tenger mellett. A villámokat, ahogy átcikáznak a háborgó víz felett, az meg fehér, csipkézett habbal csapódik neki a szikláknak. – szinte láttam a lelki szemeim előtt az általam lefestett jeleneteket. – Bocsánat, néha egy kicsit elragadtatom magam! – zavartan lesütöttem a tekintetem, és miután leraktam a poharat a kezemből, folytattam a hal elfogyasztását. – Mozdulj ki egy kicsit. Gyönyörű ebben az időszakban a táj, ha kicsit kimész a természetbe. – ajánlottam, és most végre már el is tudtam mosolyodni. – Már, ha van kedved hozzá, engem az mindig megnyugtat. Ha gondolod, tudok tippeket adni, de ha szeretsz kirándulni, akkor biztos mindet ismered… - jutott eszembe hirtelen, ettől meg túl rámenősnek éreztem magam, és ez zavarba ejtett. Pedig nem szoktam zavarban lenni a férfiak társaságában, ha minden a rendes kerékvágásban megy.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Hétf. 26 Nov. 2018, 21:52

William & Holly
Ki vagy te?
Fél sikernek könyveltem el, hogy már ennyit oldódott mellettem Holly, de valamiért büszke is voltam magamra, ha már én is mélyponton voltam, és nem húztam le mást, akkor jónak mondhattam a napomat, tettem valamit a társadalomért, mégis, amikor a szemeibe néztem, akkor egy mosoly költözött az ajkaimra. Nem tudom, hogy én hogyan festhettem kívülről, de megtaláltam benne azt, ami fura érzéseket, de egyben felszabadulást is hozott nekem. Szenvedett valamiért, áradt belőle egy megmagyarázhatatlan nyugtalanság, mégis tudtam, zsigerből jött, hogy jót akar, de nem tudja megmondani, hogy miképpen. Az első napokban csak arra törekedtem, hogy életben maradjak, mert a létezés is fájt a feleségem, és a kisfiam nélkül. Nem tudtam megmondani, hogy mi lesz a holnappal, de aztán teltek a napok, és beláttam, hogy az űr nem lesz kisebb, de a bennem lappangó fájdalom idővel szűnni fog. Az egyik pillanatban még nevettem, és kerestem a társamat, minden illatról, emberről ő jutott eszembe, aztán halványodott az emléke. Nem akartam elfelejteni, ebben biztos voltam, mert akkor igazából kiszakíthattam volna a mellkasomból a dobogó szívemet, és eltemethettem volna vele együtt. Fájt a létezés is, a légzés minden mellkas emelkedéssel taszított a mélybe. Levegőzni akartam, de nem tudtam, hogyan kell. Újszülött voltam, egy meg nem értett csecsemő, akihez új iránymutatás dukált. Nem simán vesztem el, hanem egészen elsüllyedtem, és ehhez még nem tudom, hogy mennyi idő szükséges, hogy kilábaljak. Talán hónapok, talán évek? Csak beszélgetünk, Holly nem erőltet semmit, ha van kedve, akkor mond valamit, de nem is kényszerít rá, hogy kitárulkozzak, és ez nekem is könnyebbség. Anya és apa aggódó tekintetei, vagy a húgom váratlan látogatásai a félelemből fakadtak, hogy elveszíthetnek, holott most jobban esett volna, ha felpörgetnek. Csendben hallgatom őt, néha kérdezek, de amúgy kezdek rájönni a beszélgetésünk nyitjára. Nem olyan, mint a többi nő. Nem csacsog, természetes.
- Milyen könyvek érdekelnek? – csapok le a témára. – Nem is tudom, hogy mikor olvastam utoljára. A reggeli sportrovat annak számít? – vetem fel egy hanyag vállrántással, aztán elmosolyodom ismételten. A fesztelenségem odáig fajul, hogy étkezés közben én magam nyílok meg neki. Nem tudom, hogy mit fog reagálni a feleségemre, de elmondom neki. Az őszinteség az egyetlen járható út felém mostanában, és nem szeretem, ha mások hazudnak a képembe. A földön landoló kanál nem kínál túl sok jót, de megpróbálom ezt úgy értelmezni, hogy leforráztam vele. Jön a szánakozó pillantás, de ez csak rövid ideig tart, és örülök is neki, hogy nem mentünk bele komolyabban. Nagyot sóhajtok, lehet megbántottam vele. Milyen férfi rinyál a halott nejéről, Will? Nehezen ocsúdunk fel, de aztán megtöri a jeget.
- Ha tudnád, hogy hányan…de nem baj, ha nem mondasz semmit. – döntöm oldalra a fejemet, és most jobban szemügyre veszem. Nagyon szép, kifejezetten hasonlít Samre. Az ételeink is megérkeznek, mindketten abba menekülünk, én látom, hogy remeg a keze, és jobbnak vélem, ha elterelem a figyelmét. A munkájáról érdeklődöm, és hamarosan választ is kapok rá.
- A viharokat, akkor te amolyan vadász is…mármint a különleges pillanatokra utazol? – vetem fel, mert ha belegondolok, akkor ilyesmit még csak tv-ben láttam. – Ne szabadkozz. Én is mesélhetnék a főzésről, de ez érdekesebb. A kirándulás…megnéznék egy ilyen vihart, de lehet láttam is. – a majdnem öngyilkosságom éjszakája rémlik fel az idegen lánnyal. – Mit szólnál, ha mutatnál nekem mondjuk a mostani hétvégén egy ilyen helyet? Nem lenne kedved hozzá? – na ez mégis mi volt Will, egy meghívás? – Remélem nem ijesztettem rád. – kortyolok bele a poharamba.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
28
Hozzászólások száma :
48
Reagok száma :
39
Tartózkodási hely :
Montréal, Québec, Kanada
Foglalkozás :
Természetfotós
Play by :
Priyanka Chopra

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Kedd 27 Nov. 2018, 00:07


Will & Holly
• • • • • • • • • • • • • • • • •


Egyszerűen nem akartam arra gondolni, hogy milyen apropóból kötöttem ki itt, és hogy ki volt a mellettem ülő fickó. Ugyanakkor mégsem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mennyire önző és gyáva vagyok, amiért nem fedtem fel előtte a valódi kilétemet, így pedig visszaéltem a kedvességével és a figyelmével. De a fenébe is, jól esett, hogy egyelőre nem azt látta bennem, aki vagyok; egy gyilkos nővére. Nem is akármilyen gyilkosé, hanem azé, aki elvett tőle mindent és kiforgatta a világát. Kibelezte, elpusztította, örökre megváltoztatta azt. Talán megjavíthatatlan károkat okozott benne, de erre inkább nem mertem rákérdezni. Nem is volt hozzá jogom, még ha osztoztam is valamilyen szinten vele ezen a tragédián.
Ettől függetlenül próbáltam hétköznapian és normálisan viselkedni, még ha nem is nagyon ment. Inkább nem képzeltem el, hogy miféle gondolatai lehettek velem kapcsolatban, miféle megállapításokat tehetett magában. Még az is lehet, hogy attól félt, majd valami jelenetet rendezek itt és megzavarom a többi vendéget, talán ezért választott pont engem. Pedig nem voltam én sem öngyilkos merénylő, sem pedig terrorista, aki itt készülne tömegek lemészárlására. Én csak szerettem volna látni a helyet, arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy a legnagyobb vesztesét is megismerem ennek az ügynek.
Szívesen magamhoz öleltem volna, hogy megvigasztaljam, hogy támaszt nyújtsak neki ebben a helyzetben, de képtelen voltam megtenni. Nem akartam tolakodni, és különben sem voltam biztos abban, hogy erre éppen tőlem lenne szüksége. Ha tudná, elutasítana, így pedig gonoszságnak éreztem a részemről. Szívtelen, képmutató tettnek, pedig esküszöm, hogy szívemből jött volna a gesztus.
- Azt hiszem, hogy nem! – nevettem el magam halkan, a sportrovatra tett megjegyzése hallatán. – Nagyon szeretem a krimiket, és bevallom, a romantikus regényeket is… - csöpögős, nyálas történeteket, ahol a főhős mindig rátalál a megoldásra, a szerelemre, az igaz párjára. Arra, amiben nekem még nem volt részem soha, de hittem, hogy majd az erre alkalmas személy egyszer csak feltűnik a színen. Egyedül abban nem voltam biztos, hogy én szeretném-e valakihez kötni az életem. Talán jobb úgy, ahogy most van, talán nem.
- És milyen sport miatt olvasod el legalább azt a rovatot, ha már mást nem is? – érdeklődtem. A fenébe is, de minek?! Semmi értelme nem volt, hogy megismerjem, hogy közel kerüljön hozzám, mert eljön a pillanat, amikor semmi más nem tükröződik majd azokban a hihetetlenül kék szemekben, csupán a megvetés, az elutasítás. Nem szabadott most ezzel foglalkoznom!
Igyekeztem minél előbb túllendülni a kezdeti sokkon, hogy így ismeretlenül is beavatott élete legnagyobb tragédiájába. Nem tudtam mire vélni, és ötletem sem volt, hogyan könyveljem ezt el magamban, mivel érdemeltem én ki ilyesfajta bizalmat. Magamban persze azt mantráztam, hogy ideje összeszednem magam, és nem debil módjára viselkedni, úgyhogy így is tettem. Noha a kezem még remegett, a hangom már némiképp határozottabban csengett, és még az érdeklődésre, a kommunikációra is képes lettem. Méghozzá értelmes, összefüggő mondatokat alkotva.
- Hát, így még sohasem gondoltam magamra… - vallottam be őszintén, egy egészen kicsit zavartan. – Mármint, hogy vadász lennék. – elmerengtem néhány másodpercig ezen a lehetőségen, ízlelgettem egy kicsit magamban, aztán bólintottam. – De, ha jobban belegondolok, valami ilyesmi, igen. Szeretem megragadni a megismételhetetlen, egyedi pillanatokat. A drámaiságot, a csodát, a természet esszenciáját. – megint túlzásba vittem, úgyhogy a további ömlengés helyett inkább egy újabb falattal tömtem be a számat. Végre, hosszú idő óta képes voltam normálisan enni. Mostanság ugyanis nem figyeltem oda ilyen apróságokra, mint a táplálkozás. Voltak sokkal fontosabbak is ennél.
- Nem mindig könnyű elkapni, de időnként azért sikerül. – vontam meg a vállaimat könnyedén. – Én öhm… - hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak, mert újra és újra meglepett. Szerintem mondanom sem kell, hogy mennyire ért váratlanul ez az invitálás, lányos zavaromban hol rá, hol a poharat tartó kezére néztem. – Dehogyis, egyáltalán nem ijesztettél meg! – mondtam gyorsan, azt meg már csak magamban tettem hozzá, hogy nem számítottam erre. Volt jogom mind a kettőnk lelki békéje miatt hazudni neki tovább? És egyáltalán meddig lehetett halogatni az igazságot? Ha kiderül, örökre elveszett minden, ami pozitív irányba vihette volna tovább az épp csak kibontakozó kapcsolatunkat.
- Szívesen megmutatom neked. Majd megnézem az időjárást, hogy merre érdemes indulni. Van esetleg kedvenc helyed, ahol régen jártál, és szívesen megnéznéd? Vagy legyen valami új inkább? – kérdezősködtem, mert másképp nehéz lett volna eldönteni, hogy merre tervezzem a túránkat. Amennyire szerettem volna belevetni magam ebbe, olyannyira meg is rémített, mert alapvetően nem volt szokásom hazudni, hiába épült a mostani életem egy hatalmasra. Mégis, így a szemébe nézni, és elhallgatni ilyen súlyos dolgokat, nem volt fair, és már csak ettől is bűntudatom volt, de megszakítani a kellemes pillanatot képtelen voltam.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Kedd 04 Dec. 2018, 19:09

William & Holly
Ki vagy te?
A vallomásom után azt akartam, hogy múljon el ez a rossz hangulat, ami hirtelen mindkettőnkre ránk telepedett. Tudom, hogy elrontottam vele a társalgást, és a könnyed felvezető után szinte le is sokkoltam a velem szemben ülőt. Holly nagyon is érzékeny léleknek tűnt, mint aki nem akar senkinek sem rosszat, és nem is tudtam volna feltételezni róla, hogy ok nélkül megbántana. Én vettem fel a földről a kanalat is a nem túl jó halálhír után. Nem szoktam azzal mentegetőzni mások szemében, hogy a feleségem meghalt, mert örökké nem bújhatok ezen álca mögé, de most még friss volt, és leküzdhetetlen. Kiszakították a szívemet, és egyik napról a másikra nem fog eltűnni Sam hiánya. Megtalálni, majd elveszíteni valakit nem jó dolog, egyenesen rossz, mert tudom, hogy volt valamim, ami másoknak nem. Én hamarabb megtaláltam a másik felemet, mint a legtöbben, és úgy hittem, hogy vele is fogok megöregedni, de sajnos a gép mást dobott. Dühös voltam, és tehetetlen, de arra is rájöttem, hogy ezt magamban kell tartanom, és nem zúdíthatom rá egy idegen hölgyre, akinek szintén problémái lehetnek, még akkor is, ha nem beszél róluk. Mennyire finom, és igazi. Nehezen találom a szavakat rá, mert ez úgy belülről jön. Fel akarom vidítani, egy kicsit jobbá tenni a napját, hogy érezze nincs egyedül a dolgokkal, mert vannak még hasonló társak, akik szenvednek, de tűrik. Én látszólag az önpusztítást választottam, de ma igyekeztem úrrá lenni rajta. Mélyeket sóhajtok, és kellemesebb utazásra invitálom, mint ez a jelenlegi.
Az olvasás is szóba kerül, én kedvelem, ha valaki tud elmésen társalogni, és azt vallom, hogy elég sok minden kiderül abból, ha valaki elárulja, hogy éppen miben mozog. Anyukám a könyvek megszállottja, még egyetlen regénye sem jelent meg, de tudom, ha sikerül rávennünk a húgommal, hogy próbálja meg, akkor híres lesz. Az én mamám, és járna neki egy kis reflektorfény az anyaságon kívül is.
- Hát akkor nem olvastam túl sokat mostanában. – vallom be őszintén, és tetszik, ahogyan nevet. Már nem az aggodalom sugárzik a tekintetéből, hanem egy kis vidámság. Haladunk, és nekem ez a célom ma este.
- A két ellentét. Olyan nincs, ahol keveredik ez a két műfaj, mint a rokrim, nem tudom. – vakarom meg az államat. – Én akkor inkább a krimi, és a klasszikus. Odáig vagyok a nyomozó karakterekért. – vigyorodom el, mert kicsiként mindig beöltöztem, és a húgomat is magammal rántottam, ő volt a segédem, amolyan Watson jellegű.
- Szeretem a hokit, és a kosárlabdát. Az autókért nem rajongok. Te sportoltál valamit? – érdeklődöm meg tőle, mert itt Kanadában elég sok mindenre van lehetőség, főleg, ha beköszönt a tél majd. Hamar terelődünk a munka irányába, és nem is bánom, mert én is elmondhatom neki, hogy miképpen látom a természetet, és az ahhoz fűződő viszonyomat.
- A képek mesélnek az ember helyett. Abban a világban élünk, ahol mindent meg kell örökíteni. – sóhajtok egyet, és elmerengek ezen, de aztán tovább is szállok.
- Az lenne baj, ha nem sikerülne. – kacsintok egyet, és mire észbe kapok már én hívom el őt egy kirándulásra.
- Hát jó kérdés ez, ha lehet, akkor most nem vágyom a régire. Mennék valami új helyre, vagy megnéznélek bevetésen. Milyen felszereléssel indulsz neki ennek? Ismerned kell, mondjuk az élővilágot, az időjárási körülményeket ehhez? – kérdezek rá a munkája részleteire, és töltök magamnak bort, és ha még kér, akkor neki is.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
28
Hozzászólások száma :
48
Reagok száma :
39
Tartózkodási hely :
Montréal, Québec, Kanada
Foglalkozás :
Természetfotós
Play by :
Priyanka Chopra

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Hétf. 10 Dec. 2018, 23:24


Will & Holly
• • • • • • • • • • • • • • • • •


Igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy miről beszéltünk, és mindez milyen érzéseket váltott ki belőlem. Már csak azért is, mert máskülönben nem lettem volna képes még csak megszólalni sem. Valószínűleg a viselkedésem már így is túlontúl gyanús lehetett, de nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Belesüppedtem egy hazugságba, és azt hiszem, hogy most már túl késő lett volna ahhoz, hogy színt valljak. Most legalábbis nem, így mennem kellett tovább ugyanezen az úton, ez meg pontosan azzal járt, hogy nem roskadhattam magamba. Mégis mi okom lett volna, mikor nem is ismertem őt?
- Azért akadt már olyan a kezembe, ami egy gyilkosság köré épült, mégis volt egyfajta romantikus szála is. – vallottam be töredelmesen. – Bár tudom, hogy a férfiak nem igazán rajonganak a nyálas történetekért, hogy a ti szavaitokkal éljek. – általánosítanék? Egy kicsit talán igen, de még nem találkoztam olyan férfival, akinek ez bejött volna, így a tapasztalataimra alapozva talán megengedhettem ezt a luxust magamnak. Még ha csúnya dolog is, hiszen mindenki egyedi és különbözik másoktól.
- Én is nagyon szeretem a nyomozó karaktereket, ezért nézek nyomozós sorozatokat is. – újabb kis vallomás volt ez tőlem, észrevétlenül fecsegtem el neki. Pedig nem akartam ismerkedni vele, nem akartam közelebb engedni, mert akkor később minden csak még rosszabb lesz. A baj azonban már megtörtént, elterelte a figyelmem a kedvességével, és óvatlanabb lettem, mint amilyen általában lenni szoktam. Természetemből fakadóan mindig tartottam egy kis távolságot az emberektől, egyszerűen ilyen vagyok. Még Ems is csak nehezen került a közelembe annak idején, holott a legjobb barátnőm.
- Hoki… igazi kanadai vagy. – nem mintha én nem az lennék egyébként, de azért jót mosolyogtam rajta. – Nekem a hoki egy kicsit durva sport. – vonogattam a vállaimat két falat között. – Nem, versenyszerűen nem sportoltam soha. De tanultam önvédelmet, meg szoktam futni járni, búvárkodni. Akinek olyan munkája van, mint nekem, elengedhetetlen egyfajta edzettség. – néha ugyanis keveredtem olyan szituációkba, amikor jól jött, hogy nem vagyok egy lusta, tunya nőszemély. Nem hiába csináltam annyira egyedi képeket, gyakran kockázatot vállaltam egy-egy kattintás érdekében.
- Igen. A pillanat bármikor elillanhat… - jegyeztem meg csendesen, gondolva itt az élet múlandóságára is. Ha nem örökítjük meg, az emlékeink megfakulhatnak, viszont ha kézzel foghatóan ott van, akkor örökké velünk maradhat. – Még nem nagyon jött velem senki, megmondom őszintén. – még az is lehet, hogy zavarban lennék, és nem tudnék úgy dolgozni, mint amikor csak én vagyok, meg a természet. – Megpróbálhatok valami olyat kitalálni, ahol még biztosan nem jártál, de akkor lehet, egy kicsit messzebb kell mennünk. – gondolkoztam hangosan. A gond az volt, hogy csak járt a szám, de ténylegesen nem fontoltam meg, hogy mi hagyja el az ajkaimat. Teljesen megbolondultam én, hogy belementem ebbe? Hogy éppen vele készülök kimozdulni a hétvégén egy közös kalandra? Pedig olyan közös élményben lesz részünk hamarosan, amire még rémálmaiban sem szeretne gondolni, ebben biztos voltam.
- Köszönöm! – biccentettem egy aprót, jelezve, hogy nekem is nyugodtan tölthet egy keveset. Még félig sem volt a pohár, amikor elégnek éreztem a mennyiséget. – Ez függ a tereptől is, igazából mindenféle helyen megfordultam már. Általában megnézem előre az időjárást, mert az sokat befolyásol a helyválasztásban is. Az élővilágot nem feltétlenül nézem meg, maximum felületesen. Ha olyat látok, akkor úgyis lencsevégre kapom, de alapvetően az adott pillanatra bízom, hogy mit sodor elém a szél. – mert az én hivatásomban tényleg nem lehetett előre megkomponálni semmit.
- A tereptől is függ egyébként, hogy milyen felszereléssel megyek. Étel, ital, elsősegélycucc mindig van nálam. Kényelmes cipő, réteges öltözet, ilyen alapok. Nem voltál cserkész? – újabb falatot tüntettem el a számban, és roppant elégedett voltam magammal, amiért képes voltam magamba tuszkolni némi élelmet.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Yesterday at 08:49

William & Holly
Ki vagy te?

A könyvek, és az irodalom egészen más hangulatot teremt, és büszke vagyok magamra, hogy nem sírtam el a bánatomat. Sam még túlságosan intenzív, még a számban érzem a halál permetét, és bármennyire is igyekszem ezen felülkerekedni, az nem megy olyan gyorsan. Idő kell, hogy a sebek beforrjanak, hogy ne minden nőben az ő személyiségét lássam. Nekem ő volt a mindenség, aztán elmúlt, mint egy nyári szellő a kegyetlen vihar után. Szerettem volna belé kapaszkodni, de nem jött össze. Nem arra lettem teremtve, hogy az ő férje legyek, és a gyerekeinek az apja. Valami megváltozott bennem, és azzal, hogy ő elment, valami újnak adta át a helyét.
- Ne szabadkozz, és valóban így van, nem rajongunk a nyálcsorgatásért. Sosem értettem igazán azoknak a könyveknek a lényegét, ahol a szerelem a fő téma, de semmi nem épül köré. A gyilkosság feldobja, ha abból születnek ellentétes vonzalmak, akkor máris izgalmasabb, mint egy átlagos történet a boldog befejezéssel. Abban sajnos nem hiszek. – tárom elé a gondolataimat, és örülök neki, hogy végre akad valaki, akivel a kezdeti nehézségek után egy kicsit felengedhetek.
- Na, látod van bennünk valami közös. Áruld el, hogy melyik a kedvenc karaktered? – a kelleténél sokkal lelkesebb vagyok, mint a szokásom, mégsem bírom levenni róla a szememet. Valahonnan ismerős, de nem tudnám megmondani, hogy honnan. Már az ajkaimon van a kérdés, hogy megérdeklődjem tőle, hogy hol is találkoztunk mi ketten, de tolakodó lennék, és a földre ejtett kanál is egy jel, hogy ma este hanyagoljam a negatív témákat. A sport egy rejtett szenvedélyem, szívesen nyilatkozom róla, olvasom, nézem, és űzöm is. A mester hármas sosem marad el, emiatt még jobban elmosolyodom.
- Hát…nem tagadhatom le a származásomat. – túrok bele a hajamba, és hátradőlök egy kis italfogyasztással egyetemben.
- A futással egy ideje felhagytam, de a búvárkodás…toplistás álom. – merengek el, és megnyalom a számnak a szélét is közben. – Merre jártál, gondolom nem a közelben próbáltad ki. – gondolkodom el hangosan, és már észre se veszem a körülöttünk ülőket. A munkája kapcsán ez nem is csoda, a természetfotózás nem helyhez kötött, az ember lehet mobilis, és felfedezheti az élet nyújtotta szépségeket. Régebben hobbi szinten én is fotóztam, de aztán felhagytam vele, mert jött az étterem, a család, és több volt a teendő a ház körül, mint általában, és ilyesmire már nem jutott idő sem. A kérdésére, hogy merre mennék, csak támpontokat tudok adni, mert magam sem tudom, hogy mi lenne a jó, de a végén az ismeretlen, az új mellett teszem le a voksomat.
- Engem nem bántana, ha messzebb kellene menni, én amondó vagyok, ha megéri a fáradtságot, akkor nem is volt igazán az. – az ételek fogynak, nekem tudom, hogy lenne dolgom, de nincs kedvem itt hagyni őt. A függőjévé válok annak, ahogyan hallgatom. Nem is nagyon látok rajta kívül mást.
- A pillanatot nem könnyű megörökíteni. Jól van csak azt hittem, hogy megvan mindig a kiszemelt áldozat, ha érted mire gondolok. Bár inkább szemléltetem egy példával. Ha elutaznék északra, akkor biztosan a sarki fényt kapnám lencsevégre. – mesélek neki, mert valahogyan így képzelem el a dolgokat, de aztán tévedhetek is, mondjuk hallottam már cifrábbat is, ahol a villámokat kergették. A felsorolás közepette elmosolyodom.
- Nem voltam, de szerettem volna. Apa állandóan unszolt, de anya féltett, valahogyan a csúnya próbatételektől. – nevetem el magam.
- Nem szoktam mindenkinek felajánlani, de szívesen hazaviszlek, de akkor többet már nem ihatok. – tiltakozóan tolom el a poharat magam elől. – Esetleg messze laksz, mert mehetünk gyalog is, ha elfogadod a társaságomat. – vetem fel, de rajta áll a döntés.



 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
28
Hozzászólások száma :
48
Reagok száma :
39
Tartózkodási hely :
Montréal, Québec, Kanada
Foglalkozás :
Természetfotós
Play by :
Priyanka Chopra

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly Yesterday at 13:16


Will & Holly
• • • • • • • • • • • • • • • • •


A borzasztó az volt, hogy rá kellett jönnöm, egészen kellemesen érzem magam Will társaságában, holott egyáltalán nem szabadott volna még csak a közelébe sem mennem. Távolságot kéne tartanom, ezt kívánná mind a kettőnk érdeke. Főleg egyébként a sajátom, mert bármennyire áhítottam is a megnyugvást, és bármennyire szerettem volna neki segíteni, nem tehettem semmit. Később, ha kiderül, hogy ki vagyok, csak magamnak fogok ártani, magamat fogom bántani. Talán meg is érdemelném egyébként, amiért nem vigyáztam jobban az öcsémre, és amiért kísértem a sorsot most is, puszta önös érdekből, hátha enyhítek a bűntudaton. Pedig azon már semmi sem segíthet…
- Azok tipikusan arra valók, mint a vígjátékok; kikapcsolnak, és nem kell rajta gondolkodni, csak olvasod. – vontam meg a vállaimat. Nem fogok én kampánybeszédet tartani a romantikus regények mellett, de a véleményem azért nem voltam rest megosztani vele. – Én sem… - tettem hozzá csendesen. Az életem során valahogy eddig még egyszer sem volt részem „happy end”-ben, pedig igazán kijárt volna már. Valahogy nem volt szerencsém a munkámon kívül semmiben, és most is magányos voltam, noha én választottam önként.
- Mármint könyvbeli karakter, vagy a sorozatokból? – kérdeztem vissza, csak úgy a pontosítás végett. – Egyébként bevallom, nincs igazán kedvencem. Ha olyan sorozatot nézek, akkor szoktam időnként nevetni rajta, de úgy alapvetően mindegyikben kedvelek valakit valamilyen tulajdonsága miatt. Inkább azt szeretem kitalálni, hogy ki a gyilkos. – magyaráztam elkalandozva egy kicsit. Az ember azt gondolná, hogy biztos messzire kerülöm az ilyesmit azok után, hogy az apám is lehetne egy sorozatbeli fő gonosz – volt is róla film, ha már itt tartunk -, de nem így volt. Tényleg kikapcsolt, ha kitalálhattam még a vége előtt.
- És mi tart vissza attól, hogy kipróbáld? – kérdeztem őszintén, mert oké, hogy most megvolt rá az oka, de korábban? Bár tudom én, hogy sokan csak ábrándoznak dolgokról, amiket szívesen kipróbálnának, de mégsem lépnek a céljuk felé. Én mertem nagyot álmodni, és megvalósítottam. Persze a nagybátyám támogatása és pénze nélkül ez nem történhetett volna meg, de soha nem is állítottam, hogy egyedül sikerült mindezt elérnem. – A Karib-tengeren is voltam már, meg Európában több helyen. – halványan mosolyodtam el, ahogy eszembe jutottak az első ilyesfajta élményeim.
- Én sem tekintem fáradtságnak. – egyetértően bólintottam, és elfogyasztottam az utolsó falatokat is. – Köszönöm, nagyon finom volt! – mondtam őszintén, és kicsit arrébb toltam a tányért, hogy véletlenül le ne verjek egy újabb evőeszközt. – Persze, van, amikor ez alapján választok. – vallottam be mosolyogva. – Bár ez általában akkor igaz inkább, ha megbízásra készítek képeket, de ez nagyon ritkán fordul elő. Nem igazán szeretek ilyesmit bevállalni… - azt pedig már csak magamban tettem hozzá, hogy most mégis kénytelen leszek, ha a perköltségeket valahogy fizetni akarom. Ezt az apróságot inkább megtartottam bölcsen magamnak.
- Én sem voltam. – mosolyodtam el, hiszen egyébként nem ezért kérdeztem. Nekem mondjuk a lehetőség sem volt adott, teljesen mások voltak az életkörülményeim akkoriban, amikor ezzel kellett volna foglalkoznom. Néha irigyeltem őket, amikor láttam az egyenruhás, jelvényes lányokat az iskolában, de nekem nem ez jutott, ezt már korán megtanultam elfogadni. Ettől azonban nem volt könnyebb, vagy nem esett kevésbé rosszul. – Köszönöm, nagyon kedves tőled, de kocsival jöttem! – böktem fejemmel az utca irányába, ahol leparkoltam. Amúgy sem voltam biztos abban, hogy mennyire lenne jó ötlet, ha látná, hol lakom. Egyelőre biztosan nem.
- A kertvárosban lakom. – azért nem sétatáv volt. – De ha gondolod, én hazavihetlek… - ajánlottam fel, amiért egyből átkoztam is magam, de már késő volt. – Egyébként mekkora távolság férne bele, egy 4-5 órás út, vagy esetleg csak 3? – érdeklődtem, mert már voltak ötleteim. Továbbra is tudtam, hogy rossz ötlet, de milyen indokkal bújhattam volna ki? Jó, ha egyből megmondanám, hogy ki vagyok, akkor soha a büdös életben nem akarna látni, de erre meg nem álltam most készen. Fog még elég gyűlölet érni később.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Will & Holly
Vissza az elejére Go down
 
Will & Holly
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Villeray-Saint-Michel :: Restaurant Imperial-
Ugrás: