welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Noémie feat Thomas
avatar
Vendég
Vendég

TémanyitásTárgy: Noémie feat Thomas Vas. 30 Szept. 2018 - 22:57
Szereplők:
▬ Noémie Bellavance
▬ Thomas A. Lindman

Helyszín:
▬ Botanical Garden
▬ Montréal

Időpont:
▬ 03.10.2018. 1:36 pm
Vissza az elejére Go down
avatar
Vendég
Vendég

TémanyitásTárgy: Re: Noémie feat Thomas Szer. 3 Okt. 2018 - 9:54

Noémie & Tommy
Ide jöhet valami idézetféle
Azt hitte, csak vicceltek a honlapon, amikor az "egyedül ebben az üzletben található meg" opciót választotta ki Tommy. A sárgaréz szűrőház annyira speciális volt abban a régi csapban, hogy csak néhány helyen forgalmazták már az egész országban. Montreal volt az egyik, de a kiszállítást már nem vállalták, csak be tudták rendelni az üzletbe. Az sem hatotta meg a forgalmazót, amikor Tommy felhívta őket, hogy ne szórakozzanak már vele, neki kell megtennie a Quebec-Montreal távolságot? Neki, igen. És ki is fizetik majd neki a benzinköltséget?
Persze, hogy nem.
Két nappal későbbre tudta elintézni, hogy eltávot kapjon, és az öreg szomszéddal is, hogy váljon a kutya felvigyázójává, de ne etesse túl. Az öreg hajlamos volt kilószámra önteni a tápot a kutyának, aztán mire Tommy hazaért, addigra már gurult az öreg kutya. Kis túlzással. A kora hajnali indulást még a kávé sem tudta jobbá tenni, de az út, a reggeli forgalom elkerülése már annál inkább. Sikerült a városban egy olyan részre rakni ráadásul az üzletet, hogy leginkább csak a GPS volt Tommy segítségére, de nem zavarta. A kiképzésének köszönhetően bárhol el tudott tájékozódni, ezért gyorsan megjárta a kötelező köröket, kifizetett egy vagyont a hűtőházra, és megfogadta egyből, hogy amint egy hétnyi szabadságot kap, az egész házon tényleg át fog menni, megjavít és kicserél mindent.
A legközelebbi kávézóban már a második kávéját itta a nap folyamán a teraszon, az sem zavarta, hogy a hűvös délelőtt nekifeszült a kabátjának, és a feltámadó szél szétborzolta a haját. Hajnalban sem fésülködött, és a bukósisak úgyis megoldás volt mindenre. A kávé előtt még sikerült az újságosnál is megállnia, hogy egy Globe-ot vegyen, amit a kávé mellé kiterített az asztalon. Mindig átugrotta a semmitmondó életmóddal kapcsolatos híreket, és a nemzetközi hírekre fókuszált. Nem igazán volt ínyére a szerb feszültség, ami nem is olyan régen kezdődött el ismét, remélte, hogy nem lesz még egy, a kilencvenes éveket idéző háború ott, azon a részen. Európa megszenvedte már a XX. századot, elég volt annyi háború ott is.
A következő órát céltalanul töltötte a város útjain, betartva minden közlekedési szabályt feszült a motor gumija az aszfaltnak, egészen addig, ameddig a park hosszú kerítése mentén el nem haladt. A sor már nem kígyózott a botanikus kert előtt, ezért leállítva a motort szállt le róla, a bukósisakot a kezébe vette, nem egészen tíz perccel később pedig már a színes, őszi növényzet között sétált el, olyan utakat választva, ahol lehetőleg a legkevesebb látogató járt. A reggeli kutyás futás most kimaradt, ezért muszáj volt mozognia, levezetni az energiáit, ami kiapadhatatlan volt nála, akkor fordult el mellette egy ismerős arc az egyik sarkon. A lány arcéle, szemei és a termete ismerőssé vált Tommy számára, de egy ideig csak nézte a lány mozgását. Az évekkel ezelőtti emlékek felderengtek. Az öccse nevetése, a terepmintás egyenruha, a bakancs, az egyetem, és egy lány mosolygós arca. Hét évvel ezelőtti emlékek pedig ebben az egyetlen másodpercben sűrűsödtek össze nála, ezért is indult meg a lány után, hogy kiderítse, valóban ő az, vagy csak egészen hasonlított az egykori ismerősre.
- Noémie! - szólította meg a nőt, a hátának címezve, mert pár méterrel elmaradt tőle. Nem akart megrémíteni senkit százkilencvenkét centiről. Hét éve is ekkora volt, a lány mégsem félt tőle akkor. Ha a lány megfordult, hogy az őt üldözőjére nézzen és nem elfutni igyekezett, csak akkor nézett végig a lányon. - Szia - mosolyodott el Tommy, miközben megindult az ismerős felé,és ha engedte a lány.. nő, akkor megölelte egyből a törékeny testet a hét évvel ezelőtti emlékek miatt is.
- Kicsi a világ! Megnőttél - mosolygott rá szélesen, húzva a lányt kicsit. Mindig is apróbb volt. Nála mondjuk nem nehéz. - Hogyhogy itt futunk össze? Hogy vagy? - egy sor kérdése lett volna, amit nem fog magában tartani.
Vissza az elejére Go down
avatar
Inaktív
Hozzászólások száma :
46
Reagok száma :
37
Tartózkodási hely :
⊳ montreal
Play by :
⊳ alicia vikander

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Noémie feat Thomas Szer. 3 Okt. 2018 - 19:40

Thomas && Noémie
Like A Flower Made Of Iron
Három oka van annak, hogy szeretem az időm nagy részét a parkban tölteni. Az első, hogy itt egyedül tudok lenni, nem kell minden pillanatban attól rettegnem, hogy mikor bukkan fel Alexey, vagy egyik embere és visz vissza Franciaországba. Nem kell félelemmel ülnöm itt, bár ez nem azt jelenti, hogy itt minden rendben van és tökéletesen érzem magam, egyszerűen csak nyugodtabban. Amiben valószínűleg a második ok is segít, ami pedig a napsütés. Persze az sem lehet állandó, viszont imádom csak süttetni magam az egyik padon, főleg mivel a napok és éjszakák kezdenek egyre hűvösebbek lenni, így aztán annyi meleget próbálok magamba szedni, amennyit csak lehetséges, hogy a hideg éjszakákat is át tudjam vészelni. Nem könnyű feltalálni magad, ha nincs az ég világon semmid és senkid és még a saját árnyékodtól is félsz. Fogalmam sincs, hogy mikor leszek túl ezen, hogy mikor fogok tudni nyugodtan végigsétálni az utcán és újra kapcsolatokat kialakítani másokkal, abban sem vagyok biztos, hogy ez még valaha megtörténhet. Mindenesetre erős vagyok, erősebb mint a legtöbben és nem adom fel. A remény az egyetlen dolog amim van.
Miután sikerül rávennem magam arra, hogy felkeljek és elinduljak az ebédemért, amit mostanában az egyik közeli ingyenkonyháról szerzek be, meg is indulok az utca felé, bár már előre rettegek a tekintetektől amik engem fognak követni. Mondjuk nekem sem kell könyörögnie senkinek, hogy egyek, igazából nagyon is hálás vagyok a lehetőségért, elvégre enélkül fogalmam sincs meddig húznám még. Szokás szerint a földet bámulom, vagy éppen saját lábaimat, hogy még véletlenül sem kelljen senkire sem néznem, vagy éppen, hogy ne láthassák az arcomon megpihenő foltokat, amik az elmúlt hat évben szinte mindennaposak voltak. Most viszont már halványodni kezdenek, hiszen elmúlt pár nap, mióta beszereztem őket, de még mindig jól láthatóak, én pedig még mindig úgy szégyenlem őket, mintha az én hibám lenne az egész, mintha magam csináltam volna őket. Gyűlölöm, hogy saját magamat hibáztatom a foltokért, a törött bordákért, meg eleve azért, hogy élek. Bár az eszem tudja, hogy nem kellene, én mégsem tudok nem bűntudattal és szégyenérzettel tükörbe, vagy éppen az egyik bolti kirakat ablakának üvegébe pillanatani.
A következő pillanatban a rémület vesz körül, egyik pillanatról a másikra rángat ki önsajnáltató gondolataimból, mikor valaki a nevemet kiáltja. Magam sem vagyok biztos benne, hogy nekem szólt-e, viszont azt tudom, hogy nem sokan vagyunk itt, elég kicsi az esélye, hogy majd valaki más neve éppen Noémie lenne. Végül a vállam felett pillantok hátra, éppen csak egy másodpercre, hogy tudjam nekem szólt-e a kiáltás. A férfi egyenesen rám néz, így aztán ez elég valószínűnek tűnik. Ijedten kezdem el szedni a lábaimat, hiszen az nem jó ha valaki ismer. Mégis ki ismerne itt engem? Csakis Alexey emberei lehetnek.
Aztán mégis megtorpanok, mikor beugrik az arc, egy emlékkép még sok-sok évvel ezelőttről, ahogyan majdnem fellöktem valakit, miközben az egyik egyetemi órám után igyekeztem rendezni a jegyzeteimet. Ez a valaki... Ő az. Annyi különbséggel, hogy most nem egyenruhában van. Mit keres itt? És hogyan ismert meg? Néhány másodpercig még toporgok egy helyben, nem tudom, hogy megforduljak-e, vagy inkább fussak el, nem akarom, hogy így lásson. Ő nem ezt a nőt ismeri, ő a hét évvel ezelőtti Noét ismeri, akinek a legnagyobb baja még a tanulás volt. Viszont már nem futhatok el, hallom ahogyan a lépései közelebb és közelebb érnek hozzám, ráadásul néhány törött borda igencsak megakadályoz a futásban is, örülök, hogy egyáltalán sétálásra képes vagyok. Körülbelül öt másodpercébe telne utolérni, miközben már jól kihasaltam a földön. Szóval nem bővelkedem túl sok választási lehetőségben, így aztán lassan megfordulok, bár még mindig igyekszem inkább a földet és a bokrokat figyelni, egyszerűen csak nem tudok a szemébe nézni.
- Thomas. - Úgy érzem az én lelkesedésem nem olyan nagy, mint az övé, de azt hiszem ez érthető. Ha talán pár héttel később találkoztunk volna, még a nyakába is ugranék örömömben. Oké, talán azt nem. - Szia. - Köszönök én is, próbálkozom kissé lelkesebbnek tűnni, nem akarom őt megbántani, nem az ő hibája ez. Az ölelését igyekszem fél kézzel viszonozni, bár őszintén szólva ez sem valami, amire most vágyom. Részben mert az érintésétől összerezzenek, szinte az összes izmom megfeszül, egy ideje már nem bírom túl jól más emberek érintését, mondjuk ezen sem kell meglepődni. Másrészt pedig a törött bordáknak sem tesz jót, aminek köszönhetően kicsit arcom is eltorzul, bár igyekszem gyorsan rendezni arcvonásaimat is, nem szeretném ha tudna róla, elég ha a monoklikat lássa, már az is sok.
- Hát nem tudom, ezt én is kérdezhetném. Hogy kerülsz te Kanadába? - Szeretném a kérdést inkább rá hárítani, valószínűleg neki jobb magyarázata van arra, hogy itt van, mint nekem. Azért csak nem állok neki elmesélni, hogy éppen elmenekültem az orosz férjemtől, akinek nem mellesleg eladtak, de amúgy minden rendben. - Jól vagyok, még élek... Ez a lényeg, nem? - Mondom ezt én, ironikusan valakinek, aki a legtöbb idejét egy terepmintás egyenruhában tölti el, ámde magam sem tudom, hogy mi mást is válaszolhatnék, hiszen szemmel láthatóan, nem vagyok a legjobb formámban. Azzal meg nem kezdem a társalgást, hogy éppen szétvertek. - És te hogy vagy? Már jó sok idő eltelt a legutóbbi találkozásunk óta... Hét év? Biztosan sokminden történt veled azóta. Mondjuk te nem nőttél meg, nem is tudnál jobban. - Mondom, miközben igyekszem egy mosolyféleséget magamra erőltetni, hiszen úgy tűnik ő nem változott sokat, mindig szeretett vicelődni a testvérjével együtt. Most először pillantok fel rá, hogy a szemébe nézzek, bár csak néhány másodperc erejéig, mivel szinte azonnal zavarba jövök, nem akarom, hogy így lásson. Egyáltalán nem kellene senkinek sem így látnia. Arra meg nem számítottam, hogy majd egy ismerős arccal fogok összefutni, így aztán sikerül gyorsan zavarba jönnöm. Nem gondolkoztam még el azon, hogy mit is fogok csinálni, ha ez megtörténik. Mindenesetre próbálom a szót inkább felé fordítani, hogy még csak esélye sem legyen rólam kérdezni, bár tudom, hogy ez nem sokáig működhet így, előbb vagy utóbb kérdezni fog. Kezdhetem magam felkészíteni erre.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Vendég
Vendég

TémanyitásTárgy: Re: Noémie feat Thomas Csüt. 4 Okt. 2018 - 13:03

Noémie & Tommy
The trick in life is learning how to deal with it.
Az az őszinteség, ami akkor, hét éve a levegőben lógott köztük, most mintha halvány árnyéka sem lett volna. Noé érintése teljesen idegen volt Tommy számára, óvatos. A férfi érezte, ahogy az apró test megrezzent az ölelésben, ezért már engedte is el, nehogy olyan helyzetbe sodorja a nőt, amiben ő nem szeretett volna lenni, vagy kényelmetlenné vált volna számára a szituáció. Elhúzódva még látta azt az apró fájdalmas rándulást a nő arcán, de azok a foltok sokkal szembetűnőbbek voltak.
Tommy tisztában volt azzal, hogy azok minek a jelei. Nem egyszer látott már összevert katonát, mert az emberek, ha éppen nem a hőségben ölték egymást halomra, a nyugodt időszakokat kihasználták. Tommy sosem vett részt az unaloműző verekedésekben, amiknél fogadtak is a sorstársai, de nem egyszer látta el az öccse sérüléseit, a kiserkenő vérét, vagy éppen azt, hogy a veséjébe tolta egy katonatársa az öklét. Mindig is hevesebb volt Nathan, mióta elérte a pubertáskort. Noé arcát elnézve viszont egyelőre még nem tette fel az egyértelmű kérdést, mert volt benne annyi tapintat. Pedig mindennél jobban tudni akarta, hogy a feljelentés megtörténjen. Egy nőt sem bántott volna, ez alól viszont a háború kivételt képezett. Ott az élsz, vagy meghalsz filozófia lépett érvénybe, és nem érdekelte az, ha nővel állt szemben. Ha fegyvert fognak rád, akkor nem meghalni akarsz elsősorban, hanem túlélni.
Nem kerülte el a figyelmét az sem, ahogy a lány terelte volna rá a beszélgetést, ahogy az sem nyerte el a tetszését, ahogy fogalmazott Noé. Felsóhajtott. Elnézett az alacsonyabb, törékeny test válla felett a park bejárata felé, mire megkordult a hasa. Már három órája nem evett semmit és ezzel a hasa is tisztában volt.
- A Királyi Légierőnél vagyok Quebec-ben, ötödik éve már - kezdett volna bele, de aztán elharapta a folytatást. Nem akarta Nathan halálát felhozni még. Bőven eleget szenvedett, miután az öccsét látta meghalni, és ezért is nézett inkább végig a lány alakján. Nem látta benne azt a helyes kis tűzrőlpattantságot, ami hét évvel ezelőtt annyira egyedivé tette őt. Kedvelte a régi Noémiet, a mostanit viszont egyelőre még nem tudta hova tenni.
- Ha eljössz velem enni, akkor közben mesélek. Éhen halok szóval csak nem akarhatsz elcibálni a legközelebbi kórházig. El sem bírnál -  nevetett fel, és ha Noé elfogadta az ajánlatot, megindult a lány ritmusában a park be- és kijárata felé, hogy keressenek egy olyan helyet, ahol normálisan is le tudnak ülni, nem mellesleg az adag sem volt kisiskolásoknak való. Nem lett volna kedve megrendelni az egész étlapot, csak hogy jól lakjon. Száz százalékosan, különben is a nap folyamán még haza kellett jutnia. Muszáj volt ránézni, hogy Sasha gurult-e nap végére, mert a szomszéd úr szerette elkényeztetni az idős kutyát.
- Nem vagyok doki, de mindketten tudjuk, hogy nem vagy "meg". Látom rajtad - kezdett bele percekkel később, az addigi néma csendet megtörve, amennyiben Noé nem beszélt lyukat a hasába, ahogy régen tette. Szerette hallgatni a lányt, a terveit, az álmait. - Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz, de szeretném, ha nem tartanád magadban - biztosította afelől a lányt, mikor előreengedte a sarkon, hogy volt választása. Dönthetett arról, hogy beszélni fog-e, vagy inkább visszahúzódik a csigaházába.
A közelben, pár percnyi séta után egy kisebb, minden látványos elemet nélkülöző étterem várta a vendégeit, ahol még a terasz részen mindig kint álltak az asztalok, betolt székekkel együtt. Tommy az egyik szélen lévő asztal felé mutatott, és Noé helyet foglalt volna ott, annak belső oldalán, a széltől védett részen, akkor Lindman kihúzta neki a széket, segített helyet is foglalni, és csak azután ült le vele szemben.
Nehéz lett volna beszélnie az eltelt hét évről, de nem csak a poklot járta meg, hanem Ellie mellett boldogságot is talált időről időre, amikor éppen nem tartottak szünetet.
- A vendégem vagy most is. És még csak bele se kezdj, hogy nem teheted meg ezt velem. Ebben nem változtam - széles mosollyal nézett a lányra, mert sosem engedett nőt fizetni.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Inaktív
Hozzászólások száma :
46
Reagok száma :
37
Tartózkodási hely :
⊳ montreal
Play by :
⊳ alicia vikander

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Noémie feat Thomas Vas. 7 Okt. 2018 - 23:47

Thomas && Noémie
Like A Flower Made Of Iron
A levegő közöttünk nem a megszokott, érzem, hogy nem ezt a lányt várta, nem az antiszociális, paranoiás nőt várta maga elé, mikor elkiáltotta a nevemet. Azt várta, hogy majd hatalmas vigyorral az arcomon kezdem elmesélni, hogy mi minden történt velem az elmúlt évek során, hogy viccelődni fogok vele és le sem lehet majd lőni. Kezdem magam rosszul érezni, mintha bűntudatom lenne amiért csalódást okoztam neki, szomorú pillantásomat inkább a föld felé szegezem. Mindent elrontok, mindenkinek csalódást okozom, mindenért én vagyok a hibás. Talán az lenne a legjobb ha elszaladnék, bár biztos vagyok benne, hogy nem hagyná ezt megtörténni. Sajnálom amiért így kell látnia, tényleg nem számítottam arra, hogy egy ismerőssel fogok itt összefutni és fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. Mindenesetre első körben talán kicsit lelkesebbnek kellene lennem, örülnöm neki, elvégre ha valaki, akkor hát ő biztosan nem fog ártani nekem. Minden bizonnyal ő az egyetlen ember az országban aki mellett biztonságban tudok lenni és nem kell attól rettegnem, hogy mikor pakolnak be egy dobozba és küldenek vissza oda ahonnan jöttem... Rosszabb esetben a föld alá. Tudom, hogy ő ennél sokkal de sokkal több bizalmat érdemel tőlem, de ez nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik.
- Szóval tulajdonképpen nincs is más választásom, mint elmenni veled. - Mosolyodom el, most először jelenik meg arcomon őszinte mosoly. Évek óta nem volt ilyesmire alkalmam, igazából jobban esik, mint azt gondoltam volna. Hiányzott már valaki, aki meg tud mosolyogtatni, valaki akinek bár nem túlzottan tetszik akivé váltam, de mégis képes elég tapintatos maradni és úgy tenni mintha mi sem történt volna. El sem tudja képzelni mennyire hálás vagyok ezért. - Rendben, menjünk. Jómagam is ebédelni indultam. - Azt már nem teszem hozzá, hogy hová, jobb ha tényleg nem tudja, legalábbis egyenlőre. - Tudsz is egy helyet a közelben? Én még nem igazán vagyok jártas a városban... - Mivel mostanában nem igazán bírom a hosszú sétákat, így úgy érzem nem árt kipuhatolnom, hogy mennyire tervez megsétáltatni, mielőtt még neki kellene korházba vinnie engem. Már ha hagynám. A következő szavai hallatán, idegesen, kissé rémültem pillantok fel rá. Legszívesebben sírva ölelném most át, hogy elmeséljek neki mindent, de nem teszem. Részben mert nem tudom, hogyan reagálna rá és részben mert azt sem tudom, hogy én hogyan reagálnék rá. Talán még nem vagyok kész ilyesmire. Viszont ha most nem adok neki legalább némi információt lehet, hogy soha többé az életben nem lesz rá lehetőségem.
- Én... Én szeretnék beszélni, de ez nem olyan könnyű, mint azt bárki gondolná. Megváltoztam, amit te is észrevettél, látom, hogy nem rám számítottál. - A "rám" szócskát jól megnyomom, hogy tudja mire gondolok, bár nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán szükségem van erre. Hiszen, hogy is ne tudná? - Sajnálom, hogy csalódást okoztam. - Mondom, majd agyalni kezdek azon, hogy ugyan hogyan is tudnám szépen lassan beadagolni neki a történetem, anélkül, hogy a felénél fogná magát és elmenekülne. Egyetlen porcikám sem kívánkozik erről beszélni, mind megsínylették az elmúlt hat évet, de tudom, hogy muszáj. Még mindig ő az egyetlen ember akiben megbízhatok, az egyetlen aki talán tényleg tud valamit segíteni. Akkor miért ilyen nehéz ez?
Végül nem kezdek bele a történetembe, kicsit eltolom a dolgot, miután Thomas-nak sikerül kinéznie egy éttermet, ahol aztán helyet is foglalunk. Nem azért tolom el a dolgot mert időt akarok vele nyerni, csak mert úgy érzem egyikünknek sem árt ha inkább leülünk és nyugodtan kezdünk bele ebbe a témába. - Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Szerencsédre most nem állok úgy, hogy vitatkozni tudjak veled. - Ez több értelemben is értelmezhető, nem is véletlen fejeztem így ki magam. Nem áll szándékomban hazudni neki, nem is vagyok jó benne, de attól még nem kell tisztán és érthetően beszélnem.
- Tommy... Még ha ez nem is tűnik úgy, de hidd el, hogy örülök a találkozásnak. - Kezdek bele lassan. - Egyszerűen csak túl sokminden történt az elmúlt néhány évben. Ha hiszed, ha nem, de nem lett belőlem sikeres üzletasszony, mint azt annak idején elterveztem. Még az egyetemet sem volt alkalmam befejezni. Elvesztettem a családom.- itt megcsuklik a hangom, nem igazán tudom, hogyan lehetne szépen kifejezni azt, hogy tulajdonképpen eladtak. - Vagy inkább ők veszítettek el engem. Aztán pedig... - A szemem sarkából mozgást észlelek, így aztán félbeszakítom mondanivalómat, hogy az éppen megérkező pincér felé fordíthassam a figyelmem. Soha életemben nem voltam ilyen hálás azért, hogy félbeszakították egy mondatomat. Fogalmam sincs, hogy hogyan mondjam el neki ami velem történt. Egyszerűen nem megy. Ezt ő sem akarja tudni, biztos vagyok benne, hogy nem akarja.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Vendég
Vendég

TémanyitásTárgy: Re: Noémie feat Thomas Vas. 14 Okt. 2018 - 9:41

Noémie & Tommy
The trick in life is learning how to deal with it.
Pontosan így volt. De azért a látszatot meg kellett hagynia, hogy Noémie is dönthetett, ám az a mosoly meggyőzte. Jó volt viszontlátni a múlt egy szeletét a lányon, ezért nem is törte magát, hogy az a mosoly eltűnjön. Annak ellenére, ahogy érezhette magát és amilyen elgyötörtnek is látszott a lány.
- Majd találunk. Én sem gyakran járok itt - tulajdonképpen eddig csak Blaise miatt járt itt, ha járt is. Az élete Quebec-ben zajlott, a munkája is abba a városba száműzte, amit természetesen nem bánt egy pillanatig sem. A kérdésére kapott válaszra felvonta a szemöldökét. Mi az, hogy nem őrá számított? Valóban, nem gondolta volna, hogy egy egész földrésszel arrébb fogja újra látni a hét évvel ezelőtti ismerőst, de csapnivaló katona lett volna, ha az arcfelismerő képessége nem működött volna. A memóriájának volt köszönhető, és a rádióból kapott információknak, hogy eddig még sosem landolt rossz helyen, hogy eddig még egyszer sem kellett hátrahagynia egyetlen egy helikoptert sem. Sem a fronton, sem már itt, Kanada határain belül és túl.
- Egyáltalán nem számítottam rád. Itt, Kanadában - jegyezte meg egészen halkan, és igyekezett elhessegetni minden negatív felhangot, ami a lány keserű szavaiból sütött, és nem is akart azzal foglalkozni, mert tudta, ha megtenné, azzal csak Noé jelenlegi helyzetén rontana, ezért inkább csak arra koncentrált, hogy még véletlenül se menjen gyorsabban a lány borzalmas tempójánál, és ott legyen, ha éppen elgyengülne ez a törékeny test itt mellette. Az elsősegély képzése most nyert értelmet a munkáján kívül. Még ha nem is akarta volna véghezvinni. A helyfoglalás után sem várt egyből eposzt arról, hogy mi történt a vele szemben helyet foglaló lány életében, de egyértelmű volt az, hogy nagy bajok voltak a lány életében. Kezdve a teljesen megváltozott szóhasználattal, a mosolytalan beszéddel, az állandó félsszel a szemeiben, és a sort ráadásul a pénzügyi helyzet zárta. Felsóhajtott visszafojtottan, de a széken nyugton maradva ült, és miden pillanatban azon volt, hogy ne árulja el az aggodalmát azzal, hogy közelebb húzódik Noéhoz. Hogy ne érintse meg, hogy ne biztosítsa afelől, hogy minden rendben lesz. A saját életéből tudta, hogy idő kell ahhoz, hogy a problémák megoldódjanak, hogy az érzett fájdalom elmúljon. Rengeteg időre.
Ezért amikor Noé megszólalt, a kék szemek a lány arcát figyelték. Minden egyes szót elraktározott a tudatában, minden egyes fájdalom-rezdülést észlelt, és azokat a nehezen forgó szavakat is megjegyezte, amit a mondandója alatt kisajtolt magából Noé, és csak akkor nézett fel a pincérre, amikor a lány is, a maga részéről egy rövid, ám annál udvariasabb mosollyal fogadta a fiatal férfit. A kötelező üdvözlés, köszönés körön túljutva Tommy lassan szólalt meg, ha Noé még nem.
- Egy espressot szeretnék kérni és mentes vizet - a két étlap menet közben az asztalra került, végül a pincér felvéste a rendelés egy részét, türelmes pillantással nézve a hölgy vendégre. Amennyiben Noé is kért italt, úgy a pincér egy biccentéssel magukra hagyta őket, biztosítva kettejüket, hogy hamarosan visszatér.
- Valahogy sejtettem, hogy nem a közelgő Halloween miatt.. sminkelted ki magad ilyenre - nem kertelt, sosem volt az a típus, aki körülményes fogalmazás híve volt. Az őszinteség mindig kifizetődő volt. De! De sosem fogja a lányt elítélni a döntései miatt, mert azok nem csak egy emberen múlnak többségében. - Mit értesz azon, hogy elvesztettétek egymást? - igyekezett nem minden kérdését rázúdítani a lányra. Talán ha darabos meséléssel jutnak keresztül azon a hét éven, ami elmúlt közöttük, akkor talán a lány is nyugodtabb marad és nem omlik itt össze előtte. Az lett volna az utolsó, amit akart volna. A veszteségnél persze árnyékként költözött be a gondolataiba az a pillanat, amikor elveszítette az öccsét, és bármennyire is azon volt, hogy túljusson azon a traumán, a mai napig újra és újra felsejlett benne az az "élmény". Ott, az afgán vidéken, amikor az élete darabjaira hullott. Elküldték akkor pszichológushoz, és csak egy hajszálon múlt, hogy ne borítsa rá a férfire az asztalt az eszement kérdéseit követően, de visszafogta az agresszióját. Muszáj volt, mert csak ahhoz értett, hogy katona legyen.
Az étlaphoz még csak nem is nyúlt hozzá, tudta, hogy mit akart kérni. Nyolcvan tojást, két nagy adag salátát és egy kilo pirítóst. Egy fél marhával megspékelve. Annyi talán elég is lett volna neki.

 
Vissza az elejére Go down
avatar
Inaktív
Hozzászólások száma :
46
Reagok száma :
37
Tartózkodási hely :
⊳ montreal
Play by :
⊳ alicia vikander

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Noémie feat Thomas Szer. 17 Okt. 2018 - 19:56

Thomas && Noémie
Like A Flower Made Of Iron
A mondatával kicsit meghökkent ugyan, de ugyanakkor ha belegondolok, akkor talán az tényleg meglepőbb, hogy én mit keresek itt, mint ő. Főleg amilyen állapotban vagyok jelenleg, ez egyáltalán nem megszokott számára. Az ő munkája pedig sosem volt helyhez kötve, így aztán ez cseppet sem kellene, hogy váratlanul érjen. A tény, hogy éppen összefutottunk a világ másik felén, már meghökkentő lehet, de az ittléte nem. Mindenesetre hálás vagyok amiért nyugodtan tudta lereagálni a kirohanásom, amit a paranoiám és szégyenérzetem kombinációja váltott ki belőlem. Én sem tudtam volna jobb választ adni, hogy ne bántsam meg saját magam vele. Máris megbántam amit mondtam, jól tudom, hogy nem kellene úgy előadnom a saját gondolatmenetemet, mintha azokat ő gondolná, de olyan nehéz ez az egész. Még mindig nem egészen tudom, hogy hová is rakjam a helyzetet. Zavarban vagyok, mert tudom, hogy tudni akarja majd a történetem, amit eddig még soha senkivel nem osztottam meg. Egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy valakinek majd el kell mesélnem.
- Tudom, hogy nem. Őszintén szólva én sem gondoltam volna, hogy itt kötök majd ki. - Ezúttal egy szégyenlős, bocsánatkérő apróbb mosolyt eresztek el. Tényleg nagyon igyekszem normálisan viselkedni mellette, nem mutatni ki, hogy valójában mennyire is rettegek, szinte mindentől. Kezdve a beszélgetéstől, az emberektől körülöttem, hangoktól, árnyaktól, konkrétan az egész világtól. Nem kimutatni, hogy milyen fájdalmas már az is, hogy sétáljak, mondjuk az évek leforgása alatt erre volt bőven alkalmam gyakorolni. De most mégis úgy érzem, hogy tud mindent, hiába igyekszem elrejteni bármit is. Nem akarnám, hogy gyengének lásson, eleve hogy így lásson, de Thomas soha nem volt hülye. Több mint valószínű, hogy nem is én vagyok az első akit ilyen állapotban lát. Biztos vagyok benne, hogy már látott sokkal rosszabbat is.
Az étteremhez érve sikerül gyorsan rázúdítanom az első kört a történetemből. Az első talán egyik legfájdalmasabb részét, ahol sikerült megtapasztalnom, hogy milyen az mikor a saját családod árul el. Ugyan testileg nem ez volt a legfájdalmasabb, de lelkileg annál inkább. Nem tudom, hogy gonoszság lenne-e azt remélnem, hogy a megszökésem után Alexey levadászta a szüleimet. Talán nem kellene ilyesmire még csak gondolnom sem, a harag és bosszúvágy sosem fog jóra vezetni, de nem tehetek róla. Ők tehetnek róla.
- Én pedig egy csésze zöld teát kérnék. - Intézem a szavakat a közben megérkező pincérnek, aki aztán már hátat is fordít, de csak miután hátrahagyta az étlapokat. Régen imádtam a kávét, képes voltam egész nap inni, viszont az elmúlt évek során nem igazán volt alkalmam kávézgatni, így aztán kénytelen voltam lemondani is róla. Most mégis egy pillanatra megingat az espresso, Tommy szavai hallatán, de ténylegesen csak egy pillanatra. A forró tea is nagyon jót fog tenni, főleg mivel hűvős éjszaka áll mögöttünk, nem mondanám, hogy melegem van.
- Oh, pedig éppen arra gondoltam, hogy csinálhatunk neked is ilyen sminket Halloween-ra és majd együtt mehetünk házalni. - Nézek rá kissé felvont szemöldökkel és egy megbújt kis mosollyal. Talán nem a legjobb téma amivel viccelni tudok, sőt talán nem is a legjobb vicc amit elszórtam életem során. Ámde még mindig az első tréfa amivel megpróbálkoztam az elmúlt hat évben, szóval ajánlom neki, hogy értékelje. Még vissza kell ebbe rázódnom, mondjuk remélem sikerrel is fogok járni. A következő kérdése után azért sikerül a jókedvnek kicsit visszaesnie, lázasan agyalok, hogy mit is kellene erre most válaszolnom. Végül magam elé veszem az étlapot, hogy nyerjek magamnak egy kis időt. Mikor pedig a pincér visszatér a már megrendelt teával, espressóval és vízzel, kérek magamnak egy franciás reggelit is. Két darab croassant vajjal és narancslével. Meg sem tudom mondani, hogy mikor ettem ilyesmit utoljára. Mondjuk eleve azt sem tudom megmondani, hogy mikor reggeliztem utoljára.
- Szóval... - Kezdek bele ismét mikor a pincér begyűjtötte mindkettőnk rendelését és ismét magunkra hagyott minket. - Nem igazán tudom ezt jobb szóval illetni. Talán még emlékszel, hogy már akkor is panaszkodtam apámra meg a szerencsejáték függőségére, mikor hét évvel ezelőtt beszéltünk. - Itt megállok egy pillanatra, adok neki és egyben magamnak is egy kis gondolkozási időt, majd néhány másodpercnyi szünet után folytatom. - Nem állt le vele, egyre jobban játszott, eljárt titkos összejövetelekre is, amik nem voltak hivatalosak, aztán pedig az egyik alkalommal nagyzolásból feltette az összes vagyonunkat, amit aztán el is veszített. - Ez már eleve nem egy szép történet, de mégis azt kívánom bárcsak megállhatnék itt, bárcsak ne történt volna más. - A fickó aki elnyert mindent, mondjuk úgy... Nem volt túl kedves. Mindenáron akarta a milliókat, amik őt illették. - A tekintetem le sem tudom venni a teás csészéről, úgy érzem mindjárt elájulok, azt akarom, hogy történjen valami ami megakadályoz a következő mondat kimondásában. Törne le egy faág és verne agyon, vagy bánom is én. De semmi sem történik. - A szüleim nem akartak megválni a pénzüktől, szóval megváltak tőlem a vagyonukért cserébe. - Hadarom el végül egy szuszra a mondatot, miközben olyan remegésbe kezd a kezem, hogy még a csészémet sem vagyok képes megfogni anélkül, hogy ne lötykölődjön ki belőle a folyadék.
 
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Noémie feat Thomas
Vissza az elejére Go down
 
Noémie feat Thomas
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Thomas & Leslie - I missed you

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: Lezárt játékok-
Ugrás: