welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Prisoners #1
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Prisoners #1 Csüt. 27 Szept. 2018, 13:49
Prisoners

Emily & Jordan
Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Csüt. 27 Szept. 2018, 13:51






Emily

&

Jordan

1. nap

Éveknek tetszenek az órák nélküle, húsba váj a hiány, lélekbe mar, szíven karmol. Lassan negyven perce állok az hideg acél ajtó előtt. Tenyeremen jeges izzadtság csorog, a tarkómon haptákban állnak a szőrpihék. Nem hiszem el bazdmeg, hogy képtelen vagyok bemenni hozzá. Mert mi fogad bent? A telibekúrt valóság, önnön valóm mocskos tükre. Mert ott lesz Ő, összetörten, magába roskadva, értetlenül és némán, tán a sarokban kuporogva. Kérdezni fog, válaszokat akar és én megint csak habogni fogok. Mert erre vagyok képes. Semmire. Igaza van Williamnek, igaza volt anyámnak, egy semmire kellő, utolsó szarházi vagyok, akinek kötél kellene, leginkább a nyakába.
Hallgatom a csendet, közben lehet sakálmód ordít odabent, jóféle a hangszigetelés, leteszeltem. Ujjaimmal a rideg vason dobolok. Lassan, kimérten, akár az őszi esőcseppek az párkányomon. Lecsúszok a fal mentén, a kilincs alá ülök, lehunyom a szemem. Kipp-kopp, kipp-kopp.
Pofon nyomát érzem az arcomon, anyám keze pecsétel vérvörös emléket.  Megkérdeztem ki az apám s vallattam miért nem beszél róla sosem. Ez a válasz, semmi több. Nem kiabál, nem kap le a tíz körmömről, nem oktat ki vagy küld be a szobámba. Megüt, szavak nélkül, indokok nélkül. Most ökölbe rándulnak az ujjaim, akkor könnycseppbe kristályosodott az értetlen fájdalom. Mélylevegőbenntartkifúj.
Vissza kell térnem, erőt vennem magamon, hiába lötyög három pirula az ereimben. William hallgat, én szédülök, de Jordan vagyok, az a srác, akit Emily szeretni tudna.
Az övemmel matatok, a kulcsot keresem. Csörgés, zörgés, pörgés….visszazuhanok a földre. Fejem a betonnak koccan. Ismét pofont érzek, de most én adom, Neki.
– Ez nem én vagyok! – felnyüszítek, sejtem nem hallja, homlokom ezer ráncba fut. Nem én ütöttem meg, nem én bántottam, nem én hoztam ide. De igen, William mélyen hallgatott, amikor a beveretem a fejét a fával.  Én tettem, egyesegyedül én! Szúrni kezd a tüdőm, sípol a levegő.
– William? Te is hallottad, Emily? Hallottad? Itt van?! – elönt a pánik, égve forr bennem minden véna. Istenem. Megfulladok! Kell még egy gyógyszer. Három, négy, öt? Hányadik? Hol vagyok? Remegő kézzel kutatok a zsebembe, kipattintom a levélből a pirulát, víz nélkül nyelem le. Megakad, krákogni kezdek. Meghalok. Talán jobb is. Könnyebb lenne. Nekem is, Emilynek is, a világnak is. A hajamba tépek, felordítok. Artikulálatlan, állatias üvöltés tölti be a házat. Belengi a pizzát is, amit a szerelmemnek hoztam. Biztos éhes, szüksége van rá. Felállok, imbolygok. Magamhoz veszem a dobozt, sajt és sonka szaga van. Utálja az ananászt, ennyit tudok.
– Takarodj innen! – itt sincs, valahol mélyen tudom. Önmagamat kergetem saját magam elől. Reszketeg mozdulattal gyűröm a kulcsot a zárba. Mindjárt hat a bogyó, vagytán hét Jordan, mindjárt jól leszel. Mélylevegőbenntartkifúj.
A kilincsre markolok, betolom az ajtót, rögvest be is zárom. Le kéne nyelni a kulcsot, vajon kiszarnám? Hehhe, micsoda orvosi rejtély lennék, A férfi, aki a vashiányt sajátosan pótolta. De kurva vicces.
Tekintetem Emilyt keresi, összeszűkül a puppilám a félelem áztatta neonfényben.
– Hoztam pizzát! – elejtem a dobozt, szerencse, hogy a tartalma nem folyik a padlóra. Pedig látom, ahogy elfolyik, az én arcomat vélem felfedezni benne. Én is elfolyok? Olvadok? Melegem van. Fázom.
– Emily, kérlek ölj meg! – hangom színek nélküli, komoly, kimért és eszelősen rettentő. Én vagyok, tudd, hogy én vagyok. Még, ha a téboly teret is nyert cseppnyi elmém tengere felett. Hullámzom, vagy az a szőnyeg? Hoztam szőnyeget is? Ja, hoztam. Olyan, mint a szobájában.
– Jól aludtál? – ölj meg! lenyelem az újabb kérdést. Visszacsattintom a kulcsot az övemre. Leülök a lépcsőre, nem bírnak el a lábaim. Azok a kurva lábnapok!
Szeretlek! Gyűlöllek! Mit tettél velem?!  
Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Csüt. 27 Szept. 2018, 14:13
First Day

Az ébrenlét mezsgyéjén lebegek, félek, ha kinyitom a szemem világossá válik, hogy ténylegesen nem a lakásomban vagyok, nem a saját ágyamban, amitől a rettegés a csontjaimra mar, átjár, akár egy kéjenc nagymacska, mely a véremre szomjazik. Elnyújtózik bennem, tanyát ver, jelzi, hogy marad. A szagok is arról csacsognak, hogy ez nem a lakásom, nem a saját helyem, nem vagyok otthon.
A homlokom sajogva fáj, emlékeimre köszön a kép, ahogy megfejelem a kocsit műszerfalát, aztán pedig a fogcsók, leütnek... hányinger toppant a gyomromba, olyan sebesen ülök fel, mint akinek eszébe jutott a megoldás egy nagyon fontos, régóta húzkodó problémára.
Kába vagyok a bogyótól, amit bevettem, az éhség pedig kicsinálja a gyomrom, akkor is ha hányom kell. Olyan szinten fáj a legtöbb porcikám, mint akin átment egy egész bivalycsorda. Lelógatom a lábam az ágyról, keresem a biztos pontot, a fixet, amibe kapaszkodni tudok. Kiszáradt szám összetapad, a szemembe csipa gyűlt, oda sem nyúlok, de érzem és biztos, hogy puffadt is a sírástól. Letolom magam az ágyról, a talpam alatt lehetetlenül hideg a szőnyeg, biztos nincs padlófűtés, mint nálam, azon kapom magam, hogy szipogok, megint bőgni fogok. Zombiként vánszorgok ki a kis zuhanyzóval összekötött klotyóba, hogy arcot mossak, pisiljek és kifújjam az orrom, aztán újfent bőghessek.
Meg kell nyugodnom, muszáj, össze kell szedni magam, gondolkodni kell. De innom is. A pánik már a lábszáramba kapaszkodik, kúszik fel, hogy elérje majd a gerincem alját, köré csavarodjon, bevonja fémízű félelemmel a szám.
Voltam szobafogságba, többször is, de az nem ilyen, pedig apám, istenem úgy hiányzik, nagyon kegyetlen tud lenni.
Felkattintom a lámpát és a csap fölé hajolva kinyitom a vizet, lapátolni kezdem a számba. Hagyom az arcomra spiccelni, a nyakamra, blúzomra. Jéghideg folyamba fürdetem a nyakam, csuklóm és persze sírni kezdek.  
Bosszant, hogy gyenge vagyok, nem vagyok jó Hayland, nem vagyok erős, nem lenne büszke rám az apám.
Jordan arca ugrik be, ahogy a kezem fogja, ahogy könyörög, hogy ne haragudjak, gondolatokat pakolok egymásra, mint egy kirakósban, keresem az összeillő mintákat, legalább a széle legyen meg. Belezokogok a tenyerembe, mélylevegőkifújmélylevegő.... A pánik pici lénye megül a lábfejemen, onnan bámul fel rám, keresi a gyenge pontot, hogy nekem ugorjon, mag alá terítsen.
Elzárom a csapot, mélylélegzek, míg letámaszkodom, arcomról csöpög a víz, könny és nyál egyvelege. Hosszú percek alatt csitul el a sírásom, a szívverésem nem lassul, sejtem nem is fog. Rettegés körvonalazódik, de én most nem azt szeretném, hanem a társasomat körbe írni.
A wcn ülve konstatálom, hogy nincs tükör, sejtem az az oka, hogy ne törjem össze és vágjam fel az ereimet, vagy az övét, neki a nyakába szúrnám, főleg, amikor nem ő jön vissza, hanem a másik. Már attól frászt kapok, ahogy kifújom az orrom és visszhangzik az apró helyiségben, aztán a wc lehúzás hozza rám a rossz nyavalyát. Ordítani szeretnék, sikoltozni.
Átkutatom az apró zuhanyzót, fogkefe, elektromos, a szemét mondjuk kiszúrhatom vele, csak ne lenne a zsinórja rögzítve. Fasza.
Fésűt sem találok, mi ez, valami börtön? Pedig szeretném a hajam kikefélni, ágakat belőle, csomókat. Törölközök, köntös, öv nélkül, kis csacsi, egy melltartó is lehet veszélyes eszköz, ha nem lenne a faszi 30 centievel magasabb és 50 kilóval több, mint én.
És tádám, újra elsírom magam, magamhoz veszem a százas papírzsepit, kézenfogva térünk vissza a szobának csúfolt zárdába.
Aprólékosan szemlélődök, próbálok kifelé fülelni, de nesz nem tör be, csak a mini ablakon, amin keresztül érzem beáramlani az erdőt, a szabadság zöldellő ízét, megint sírok. Kurvaélet.
Ujjaimmal a falat kopogtatom, gyengeséget keresek, bepillantok az ágy alá, a szekrénybe, a ruhák közé, ami biztosan véletlen mind a méretem. A könyvespolc majdnem mintája az enyémnek, talán ugyanazok a könyvek, ugyanabban a sorrendben vannak rajta. Lesz mit olvasom. Lószart, nem leszek itt annyi időt. Kizárt, lehetetlen.
Bugyik közé túrok, van itt minden, ami tetszhetne is odakint, melltartók, ruhák, bálba megyünk? Csak innen ki.  
Dühödtem rovom a köröket, az izmaim egész bemelegszenek, kikerülöm a széket az asztalt, lerántok pár könyvet, a lámpát falhoz vágom és közben sikítok, valahol elhagyom a zsepit.
10 ujjal tépem a hajam, tombol a düh bennem, a mohó vágy, a forró akarás, hogy kijussak. Arcomon könnyek égnek, a torkom is fáj.
Nem tudom pontosan, hogyan telik az idő. Lehet órák óta bolyongok, de az is lehet, hogy csak percek teltek el.  Kerülget az őrület, azt tervezi, hogy rám veti magát és legyűr, hogy a húsomból lakmározzon, értem, érzem, elfogadom.
Hosszú, hosszú percekig ülök a földön, jóga lélegzem. Higgasztom magam, hogy tudjak gondolkodni. Jó lenne, akarok.   Végül lecsillapszik a vérem, és felszínre rúgja magát a józan ész, a nő víz alá nyomja a kislányt, hogy kitisztuljon a kép benne is. Elhalkul bennem a vágy a kitörésre, hiszen az ajtó meg sem moccan, a fal nem bomlik le és az ablakon a kezem is alig fér ki, amitől a pánik elhúzza mocskos száját, gúnymosolyt lobbant. Ha fogoly vagyok, legalább az elmém legyen szabad.
Leülök a székre lovagló ülésbe és várok,elpilledek, felállok, járkálok, visszaülök. Iszonyatosan lassan telik az idő.
Megcsörren a kulcs a zárban, hallom, érzem ahogy közeledik, még örülök is neki, egyedül lenni, ebben a lyukban... megölöm. Nem most, később. Most kéne, de nincs semmim, amivel árthatok neki, csak magamnak. Át nem öltöztem, a szemem is kisírt, de aki sír, az meghal.
Visszaülök a székre, magabiztosan, egymáson keresztbe vetett lábakon, kezem a térdemen. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy rettegni lásson, pedig a pánik karmaim marják a lábszáram, ahogy mászik felfelé, közelít a gyomromhoz.
Tekintetem tűzében égetem meg a férfit. Rohadj meg, akarom mondani, gyere közelebb Jordan, csak gyere, had rágom ki a szíved pusztán a fogaimmal.
A pizza szaga betölti a teret, megkordul a gyomrom, még pár óra és négykézláb mászok érte. Dacosan összeszorítom a szám.
- Hogy jól aludtam-e? - megrántom a szemöldököm. Rohadj meg drága.
- Te, hogy aludtál Jordan? - ha más nem akkor lelkileg adok kicsit neki, hogy érezze, hogy él, én pedig nem félek, mert nem akarok félni, nem tőle.
Hogy aludtál bazdmeg, amíg én ide voltam bezárva, mi? Jött álom a szemedre? Élvezted? Hallani vélted szívem rémült dobbanásait, kiverted? Miközben végig tudtad, hogy idelent rettegek? Így volt mi?

Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Csüt. 27 Szept. 2018, 14:17






Emily

&

Jordan

1. nap

Tekintetének jégvörös határozottsága végképp a lépcsőre betonoz. Képtelen vagyok felállni, ülök, előre görnyedten, vállam mihaszna pajzsként omlik elém. Tartom a farkasszemet, de mégis én engedek előbb, muszáj elfordulnom, muszáj magamba zárkóznom, el kell bújnom előle. Annyira végtelenül szánalmas vagyok. Én hoztam ide, én fosztottam meg a szabadságtól és lakatoltam barbár módszerekkel a kétely és a rettegés dohos szobájába. Mégis Ő az erős, mintha nem találna fogást rajta a valóság, mintha nem érdekelné, hogy hosszú órák óta egyedül tengődött a bizonytalan kérdések ingoványán. Én kikészültem volna, ámvagy fejjel futottam volna a falnak, hátha enged a beton, leomlik a vakolat és vele együtt a kóceráj oldala is. Összezárva magaddal, talán az legundorítóbb dolog. Te és a csend, a maga üvöltő némaságával.
Kikészülök. Hogy lehet ennyire erős, ennyire magabiztos? Úgy képzeltem a sarokban fog kuporogni, átöleli a térdét, és ringatózik. Közben talán mantrázik is valami tébolyult szöveget, csapzottan, széthullva, darabokban. Erre tessék, semmi.
Felzakatol a szívem, akár a déli gyorsvonat, nagyot nyelek, hogy lehetek én a gyengébb fél? A gyógyszerek, bizonyára azok okozzák mindezt, le kéne állni velük, akkor talán nem foszlana a tudatom. Szinte érzem, ahogy William örömtáncot a lejt a gondolatra.
-Itt sincs baszki, engedd el! – magamnak suttogom, a cipőm orrát kémlelem. Ujjaim közé csippentem az orrnyergemet, apró köröket írok le rajta. Gyerünk Jordan, szedd össze magad. Krákogok egy sort, mint felelés előtt a bukott diák, aki húzza az időt, nyújtja a pillanatot, hátha kicsengetnek mire a referátumba kezdene.
- Ha kényelmetlen az ágy, ki tudom cserélni.  - adom a hülyét, persze tudom vagy legalábbis eddig azt hittem, hogy gecire egy szemhunyást sem pihent, de most már kitudja? Lehet könnyen veszi a helyzetet, akár egy furcsa, sajátos nyaralást. Talán igaza van Williamnek és csakugyan bolond? Nem baj, az én bolondom már.
Következő kérdése parázsdarabkákat hullajt a tüdömbe. Ha tudnád, hogy én hogy aludtam, Kicsim. Magamba diktáltam néhány pirulát, aztán olyan lidércek szökeltek álmaimban, hogy az több részt kitenne egy borzongató horror filmből. Egyszer a rendőrök jöttek a nyakamra, másszor a villamosszék bőrpántja fojtogatott. Aztán én markoltam a te nyakad, vért köptél bele az arcomba.  Volt, hogy elém álltál, közölted, hogy Williamet szereted, rám nincs szükségem, pusztítsam el gyenge lényem. Neked a nyers erő kell, a domináns akarat. Ez utóbbiból riadtan zihálva.
Eltekintek a választól, pusztán egy megvető pillantást dobok felé, sok mindenről mesélőt. Sejtem miket gondolhat, el is önt miattuk az önutálat.
Erőt gyűjtök, feltápászkodok. Kicsit forog velem a világ, apró fekete pöttyök borítják a perifériámat, lehet még sápadok is. Utána kell olvasnom a mellékhatásoknak.
Felkanalazom a pizzás dobozt, az asztalra teszem, kihúzom a másik széket és leülök. Igyekszem úgy fordulni, hogy a kulcscsomó végig a másik oldalon legyen, mint, amelyikkel Emily felé vagyok. Ha ennyire magánál van, ennyire bátor és vakmerő, ki tudja milyen tervek körvonalazódhatnak abban a szép szőke fejébe. Végig mérem, közelebbről, alaposabban. Annyira….tökéletes. Így is, mindenhogyan is. Aggódva pislantok a sebeire, elhúzom az ajkam, ez én voltam, fájó nyomokat hagytam rajta szerteszét.
– Gyere, egyél! Muszáj kajálnod valamit. Nem mérgeztem meg. – felnyitom a dobozt, forrón gőzölök, én is rácuppannék, fogok  is.
– Utána hozok még betadinet és átmossuk a hegeket. Nem akarom, hogy elfertőzödjön. – hangom lágyan folyó arany, a fenyegetés vagy a félnivaló legcsekélyebb dallama sem zörög benne. Elpuhulok mellette, elfelejtek mindent, ami a rossz, mindent, aminek lennem kéne. Izgulok, izgatott vagyok, türelmetlen kamasz az első randin. Felizgat, hogy mennyire kemény nőből faragták, mennyire jelét sem látom rajta a zavartságnak. Mélyre szívom a levegőt, kicsit le kell hűtenem magam. Tuti az ágyban is vad lenne, pont úgy és annyira, ahogy szeretem. Lopva pillantok a mellére, onnan siklik a tekintenem a hasára majd a combjaira. Túlságosan hívogató, megveszek, de komolyan.
– Én nem foglak bántani, se ezer évig itt tartani. Ha esélyét érzem, hogy ő közénk léphet be se nyitok hozzád. – kár, hogy mostanában a semmiből robban belém, mint egy jólirányzott atombomba, de most én vagyok nyeregben, kezemben a gyeplő.
– Hozok neked majd füzeteket meg tollat. Szeretném, ha írnál. Nekem, rólam, rólunk erről az egészről.  - mutatóujjammal kört írok le a levegőbe, másik tenyerem az asztalon pihen. Hirtelen méla nyugodtság áraszt el. Béke, harmónia, ilyen lehet az otthon élménye is. Hazajöttem, hozzá és miatta. Egyszerre veszi át a dohszag helyét valami ragacsos és édes boldogság illat.  
– Emily, kérdezz nyugodtan. Most válaszolok, tényleg mindenre. Tudom, hogy talán az izgat a legjobban, hogy miért Te? Miért veled történik? – nagyot nyelek, kiveszek egy szelet pizzát, beleharapok, ráérősen csócsálom a szétmálló tésztát.  
– Tudod, nálad tökéletesebb emberrel még nem találkoztam. Pedig, ha tudnád… – lenyelem a mondatot és újat harapok. A kapucnis pulóverem kenguru zsebéből előbányászok egy dobozos kólát, még hideg, vizes foltot hagy a pamuton. Felé tolom vagy, ha még mindig a szoba közepén dacol akkor irányába nyújtom.
Feloldódom, mellette minden kicsit könnyebb. Hirtelen még William is megszűnik a létezni, egy kis időre normálisnak képzelem magam. Szerelemes vagyok.

Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Csüt. 27 Szept. 2018, 14:19
First Day

Pillantásom élére tűzöm, mint egy cserebogarat, klasszikusan, mint az egyik könyvben a pillangókat a csákó. Ott is elrabolták a csajt, Mirandát, csak kicsit más volt a helyzete. A film végére meg konkrétan nem emlékszem, pedig még a könyvet is sikeresen elolvastam, de nem most volt ez a sztori sem. Minden kicsit távolinak tűnik, olyan kietlen sivatagnak, amiről nehezen hiszek el, hogy volt benne élet. Most nem attól félek, hogy előtte nem volt, hanem attól rettegek, hogy utána nem lesz, hogy ez a vég, itt és most, ebben a pici, dohos, pinceszagú szobában, ahol minden dús, tömött fa, nem jutok alá. Az ajtó tömör és kemény acél, ebben szinte ezer százalékig biztos vagyok, próbáltam, próbálgattam, neki estem, lesérültem általa.
Igaz a lelki sebesülésem sokkal fájóbb, zavaróbb és kijózanítóan hat rám, akár a megjelenése.
Jordan az, és ettől felkapcsol a menekülési reflex az agyamba, figyelem a kulcsot visszakerülni az övére. Jól van, tudom hol van, csak le kell ütnöm valahogy, megszerezni tőle, talán egy gyenge pillanatban elcsenni,de akkor is ki kell ütnöm, mert kicsi ez a hely, mire az ajtóhoz érek és előszedem a kulcsot, ő is ott lesz, lehet akkor már nem Jordan, hanem az a másik. Ő pedig azt hiszem nem kecmecelne az életben maradásommal. Talán a széket szétloccsanthatnám a fején… ezen –még dolgozom.
Egyenesen előre nézek, Rá.
Szavaira megrezzenek. Ki nincs itt? Itt ülök, bazdmeg. Lehet már nem is lát? Azonban ezt erősen kizárnám, hiszen én meg azt látom, ahogy ő fűzi élénk pillantását a testemre. Felmér, gusztál, mint az étteremben a garnélát. Jól van, barátom, elégedett mosolyt engedek meg a magamnak, amikor nem látja. Muszáj kicsit megforgatnom ezt, hangyafasznyit fölé kerekednem, átvenni az irányítást, miközben Ő azt hiszi mindent a kezében tart, ez a nehézsége. De Sean Hayland az apám, a legkifinomultabb lelki zsonglőr, akit valaha láttam, pedig találkoztam ezzel meg azzal.
Vannak terveim, kedves Jordan, nem kell parázni. Én teszem. Borzasztóan félek. De olyan lehet ez, mint a lovaknál, ha megérzik gecibbek.
Félre biccentem a fejem. Kicserélni az ágyam ? Nem rossz ötlet, bár a faszi nem teljesen hülye, biztos, hogy a szoba másik felébe kötözne addig, vagy ami rosszabb, kiütne valamivel. Ami azt illeti, semmilyen ágy nem lenne kényelmes. Azonban, ha azt kérném, hozza el a sajátomat… az lehetne jelzés az apámnak, vagy Walshnak, hogy élek, ha még ugyan dolgozik valaki az ügyemen és nem temettek el. Bár a fatus nem feladós fajta, ő a végsőkig kitart. Ennek a fickónak itt, darabokra fogja tépni a testét, miközben jajgatni fog, ebben biztos vagyok.
Vállat rántok, kissé szégyenlősen lesütöm a szemem, elteszem későbbre. Az agyában majd az a kép lesz, ahogy elszégyellem magam az ággyal kapcsolatban, elég sok helyzetben elő lehet csalni ezt az emléket, esetleg még egy másikat is kérhetek, csak nem akartam az első nap nyafogni. Első? Már így gondolkodom? Hagyd abba Emy, ezt ne, ne lovald bele magad, ki fog engedni és te hazamész. Kisírod magad, egy évig az utcára sem mész, de jó lesz. A pánik végig karcolja a combom, érzem, ahogy egyre feljebb halad.
Visszapöccintem a kérdést, teniszezünk? Legyen így.
Pillantása a székre olvaszt, egyetlen másodpercre komolyan megijedek. Magabiztosságom hűs álarca mögött megbújik a lehetőség, hogy térdre vetem magam és zokogva könyörögni kezdek, mert nem félek kevéssé, mint az elején. A kontroll jó dolog, egy ideig működik, nem sokáig, habzik a fülemen az adrenalin. Minden mozdulatát magamba iszom, később minden apró stílt felismerek majd.
Egyetlen pillanatra sem figyelek másra csak rá, próbálok eligazodni benne, de nem könnyű. Mozgása most nem egy ragadozóé, nem egy vadé, aki maga alá gyűr, elesett kölyök, akire túl nagy lett a teste, a késői kamaszévek sajátossága ez, amikor a fiúk egyszer csak megnyúlnak, a sok kis dagi, igazi sportember lesz, szálkás, nyúlánk, hórihorgas alak. Akit tavaly észre sem vettél, egy nyár alatt annyit változik, hogy az idei év csak róla szól, mennyi ilyet láttam…
A pizza szagát sem tudom kizárni immár, az izmaim köré vet béklyót, még az előtt moccan le a kezem a térdemről, hogy engedély kérne az agyamtól, majdnem négykézláb csúszok az asztalig,  iszonyatosan éhes vagyok. Sajt és paradicsom illata úszik a térben, hozzá egy kis kolbász vagy valami hasonló. A hasam megkordul, beindul a nyálelválasztásom, a testem árulommá lényegül.
Széke megnyikordul, ahogy ránehezedik, erről szembe jut, hogy baszott nagydarab, hogy a kinti világban imádnám, azt is, hogy kicsit bénázik, hogy nem a tipikus megbaszlak az asztalon fajta, hanem fölé kerekedhetnék, lenne a szolgám, szexben, csakis. Kihasználnám tökéletes testét. Valami azt súgja meg fogom ismerni. Lezárom, a gondolatot, mielőtt megköt bennem és felgyúr egy őrült félelem hegyet.
Mély sóhaj. Sejtem, hogy nem mérgezte meg, mi vicces lenne abban, nem hiszem, hogy azért vagyok itt, hogy patkány kísérleteket folytasson rajtam.
- Hegek? – hol van ez a hegektől? Most az én pillantásom lesz lesajnáló. Az egyiket alsó hangon is varrni kéne. Nem mondom, hogy nem fog összesimulni a bőr, de nyoma tuti, hogy marad, örök emlékezete annak, hogy ez a seggfej magához láncolt.
Nőből vagyok, lopott svenkelése megégeti a bőröm, 5 percen belül másodszor árul el, király lesz, már látom. Ahogy tekintete a combomra siklik, mintegy véletlen átemelem a felsőt, hogy szétcsússzanak a lábaim.. Tudom, hogy iszonyat kockázatot vállalok, semmi kedvem megerőszakoltatni magam. Lehetek simán egér ebben a partyban, okozhatom a saját vesztem, de nem tudom végig reszketni, úgy hogy meg sem próbálom. Kell Jordan, akarom, mert szövetséges lehet. Segítőm.
Bizonytalanul ülök ki a szék szélére.
- Valóban? És, hogy állod meg, hogy Ő rám nyisson? Mit teszel? A kezére versz? – csupa kétely bujkál bennem, előre dőlök, betekintést engedek a melleim közé, de igyekszem elkapni a pillantását.
- Nem arról van szó, hogy nem bízok benned. – tudom, hogy ez nagyon fontos neki, csak okosan Emy.
- Egyszerűen félek, hogy kicsúszik a kezedből az irányítás, az erődben… megtette volna. Talán már nem élnék. – jobbom mutató ujja végig siet a combomon a hasamon, nyilván véletlen… és megállapodik a nyakamon, hogy köré fonom az ujjaimat, mintha meg akarnám magam fojtani. Mintha azon méláznék, ő hogy tette volna? De nem matekozok már sokáig, hiszen az élet nem számháború, és nekem meg kéne nyernem mégiscsak valahogyan.
Felállok a székről, mögé lépek, kecsesen, finoman, mint egy bagzó macska, de akarom a figyelmét, annak minden kis rezdülését. Akarom, hogy akarjon, akkor fog küzdeni értem.
- Igen? – és tádám, előbújik egy pillanatra a kislány belőlem. Írni? Miről? Mozdulata elmond mindent, a székem húzni kezdem az asztalhoz.
- De mit? Novellát? Vagy mit? Naplót? Cikket? Verset? – sorolhatnám reggelig a műfajokat, mégis mit szeretne? Hogy majd leírom a legbelsőbb titkaimat? Agyonver, megerőszakol és közli, hogy írjak valami vidámat? Vagy, hogy lesz ez?
meztelen talpaim oly hangtalanok, hogy szinte fáj a szék nyikorgása hozzá képest.
Leparkolok tőle kézzelfogható messzeségbe, az asztal másik oldalán és egyenes háttal ülök le a székre, tartásomban tartózkodás van, de muszáj ennem, mert 0-s a vércsoportom, minél éhesebb vagyok, annál idegesebb is. Kihalászok egy szeletet és ráharapok. Szétfut a számban a pizza íze, kéjesen felsóhajtok.
- Tényleg? – lenyelem a falatot, úri nő vagyok, csak aztán pislogok rá információ éhesen.
- Igen. Első körben, hogy miért én? És mik a vágyaid? Meddig leszek itt? Mit tervezel velem? Mit szeretnél ettől az egésztől? Mit tehetnék, hogy elengedj?  - újabb falat pizzát tolok a számba, kedvem szerint az egészet beletömném és behabzsolnám a faszba. Amúgy se egyen többet belőle, örülök, ha egyedül jól lakom.
- Ó, tökéletes? – akaratlanul elnevetem magam, sőt felkacagok, a könnyem is kicsordulna…. Életem vicce.
- Nem hívnád fel az apám és mondanád el neki is? Hát lenne öröm a köbön. Érzem, hogy nem értene egyet veled. – mindegy is, vége a jókedvemnek, hiszen eszembe rúgta az apámat. Nem csapok le a ha tudnád mondatrészre, félek, hogy nem lenne benne köszönet.
A kolára pillantok. Dobozos, coca, semmi cukormentes, zéró és citromos, ahogy van eredeti. Ur isten de szeretem. Persze semmi meglepő, hogy tudja, rólam is tud ezt meg azt. Érte nyúlok, megvillan az első hálás mosolyom, vagy lehet az utolsó is, megciccentem a dobozt és nagyot kortyolok belőle.
- Tuti valami drog van benne, ha nem iszom, egyenesen szenvedek. – a cukor és a koffein azonnal megüt, egy kávét hozhatott volna még, csak úgy mondom.
Végig tekintek rajta, ki akarom zökkenteni, veszélyes vizeken evezek, de muszáj megnéznem a határokat és most jó a kedve, elengedett, átengedő, hogy maradjunk a lovas hasonlatoknál.
- Vedd le a pólód! – egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy megteszi-e? Felbosszantom vele? Előrántom a másik énjét? Vagy hízelgő lesz, és ebben bízom. Lehet, elszámolom a sakklépéseket és ez azonnal matt. De szerintem ez csak paraszttologatás, a nagyágyuk hátra vannak és isten az atyám, partner leszek, kőkemény és cseles… ember tervez… és meglátjuk ki végez. belekapaszkodom az elképzelésbe. Így lesz, erős leszek, nagyon erős.
Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Csüt. 27 Szept. 2018, 14:25






Emily

&

Jordan

1. nap

A levegő égeti a torkom, az ajkam kiszárad, a fejem zúgni kezd, másfelé kezd lüktetni a vérem. Kicsinál, direkt húzza az agyam, szánt szándékkal kerget a méla őrületbe.  Körmeim absztrakt mintákat vájnak az asztal múltszagú lapjába, segélykiáltást rónak a józanságnak.
Megrészegít. A teste, az illata, a tudat, hogy egy karnyújtás és az enyém lehetne. Múló pillanatra lehunyom a szemem, Emily sejlik fel buja vágyak kéjgőze közt, tenyerembe érzem feszülni a mellét. Istenem. Le kell hűteni magam, nyakamba egy vödör jeget, de menten, máskülönben kurva nagy bajban leszünk. Hallom, hogy beszél, próbálok a fókuszálni, lássátok feketére festett lelkem, én tényleg igyekszem minden szavát úgy ízlelgetni, mint a rég óhajtott cukrot, de összefolynak a hangok, lassan hömpölygő édes dallamú háttérzaj lesz csupán. Gondolatban már háromszor neki esten a szőnyegen.
– Igen. – fojtott nyögés inkább ez, mintsem válasz, bár lehet kérdés sem volt, visszapörgetek fejben, emlék-kirakóst játszok, oldalra pillantok, kénytelen vagyok a fal harsogó ürességére nézni, hogy elvonatkoztassak közelségének tényétől.
– Gyógyszert szedek, hogy ne halljam. – nem mérlegelek, vallok. Pedig, ha nem feszítené a boxerem az akarás, akkor tán felmérném miféle önvallomást büfögtem elé. Mert igen, Emily, most sem vagyok tiszta, most is kocogtatja a érfalamat a cucc, amiben isten tudja mi van, ami miatt nem mertem benyitni hozzád, amitől szétesek, amitől a darabjaim látom magam körül cikázni. Ilyen lehet a varázsdohány is, csak ettől nem zombulok be, pusztán csak kábulok, de ez meg lehet a Te hatásod. Nem tudod, honnan tudnád, hogy sosem szedtem semmilyen bogyót, fájdalomcsillapítót is csak, ha baltával hasított a görcs a koponyámba. És,most tessék, jöttél Te, a magad sosem várt varázsával és máris droggal higítom az ösztöneim.
– Amit szeretnél. Imádom, ahogy írsz. Szidhatsz is. – vállat vonok, alámerülök íriszének felolvadó zöldjében. Lelkes, sőt, megkockáztatom, hogy örül és ezt én értem el! Kisebb diadaltáncot ropok fejben.
Szembe ül velem, hullámvasutazni kezd a gyomrom, félek, hogy a szívem a torkomon keresztül csapódik ki és terül szét a pizzáján. Halk nyögésére a combomba markolok. Valahol tudom, hogy a pizzának szól, de felülök a képzeleti sas madárra, ajkam a nyakán kalandozik, apró csókokkal lépcsőzöm a testén, nyelven a mellbimbóján ír le buja köröket. Gyere le jóisten, mi van velem?!
Igyekszem újra felvenni a beszélgetés fonalát, dühösen rágom a tészta utolsó darabkáját, időt nyerek, kivárok. Mérlegelem a kérdéseit, nagyjából ezekre számítottam, otthon össze is írtam a standard válaszokat, amik még egészen normálisnak tetszenek Ültem is felettük vagy  fél napot. Egy se jut eszembe. Semmi sem tulajdonképpen, meztelen testének látványán kívül. Megmasszírozom a tarkóm, abszolút időt húzok, mellé pofátlanul. Fogok válaszolni, megígértem. Több ígéretet pedig nem szándékozok megszegni.
De kérésére szemöldököm az egekbe szalad, tenyerem megáll a nyakamon és erőtlenül hullik vissza az ölembe. Tessék? Jól hallom? Vegyem le a pólóm? Felharsan bennem az egészséges férfiúi büszkeség, csak megérte hasizomra gyúrni, egyébként is mutogatnám, hogy a farkam után a felsőtestem a legkeményebb.  Az új ízű izgalom szétáramlik a testemben, a szám szegletébe kiskamaszos mosoly bújik.
– Játszunk! – most már szemérmetlenül mérem végig, elszáll a korábbi pironkodás emléke. Felsejlik egy sötétlő gondolatfelhő, hogy kéne tolni még egy pirulát, nehogy William a legjobb résznél csatlakozzon be, de elhessegettem, mint holmi kellemetlenkedő döglegyet a fülledt nyári délutánon.
– Én is kérdezek és ha nem akarsz válaszolni te is vetkőzöl, deal?  - bár tény, hogy már többet láttam belőle, mint fordítva, de sehová nincs kiírva, hogy fair play. Bennem meg úgy tombol a zsongás, mint tavasszal a kanos huszonévesben.
- Nem akarod tudni, hogy jelenleg mik a vágyaim. De remélem sokszor inkább mersz, mint felelsz. – felszabadultan vigyorgok, annyira hihetetlen ez az egész. Itt van velem, én nem rettegek önmagamtól, csak vagyok és,mint, aki tetemes adag kokaint szippantott fel lebegek a boldogság és a racionalitás vékony mezsgyéjén. Ellenben nem válaszoltam, tudom jól és ha belemegy az ajánlatba, ha nem, jó példával járok előtte. Keresztbe teszem a karjaimat, ujjaim ráérősen matatnak pulóver bőszabású alján.  Lassan, megfontolva húzom felfelé a szürkés anyagot, lehunyom a szemem mielőtt kibújtatom a fejem. Gombócba gyűrve dobom magam mellé, már a pulcsit, nem a fejemet.
– Táncoljak is neked az asztalon vagy elég lesz ennyi? – meztelen felsőtestemet végig borzolja a pince hűse, jah, azért megérte az a kondibérlet. Félek a mellkasom vad pulzálása hamar lebuktat és rájön mennyire végem van.
– Mit láttál abban a Tarzanképű hajhuszárban azon felül, hogy zenész? Hány férfiba voltál szerelmes? Mitől félsz a legjobban a pókokon kívül? És, amiért úriember vagyok te döntheted el mit dobsz le, de csak mert nincs rajtad zokni. – sejtem, akkor tuti azt választaná van olyan kis köcsög. Annyira szeretem.
Égetem a tekintetemmel, megkattanok, akarom! Akarlak!
Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Csüt. 27 Szept. 2018, 14:26
First Day

Ezredszer veszek mély levegőt, hogy kicsit higgadjon a szapora szívverésem, hogy az agyam ne koccanjon folyton a koponyám egyik oldalának, aztán a másiknak, mintha lötyögne a fejemben. A hajam tele lesz elektromossággal, a félelem pedig kiteljesedik bennem, örömtáncot lej, most neki van ideje.
Jordan lassú víz alkat, akiről azonban nem hiszem el, hogy nem lehetne elég erős. Csak hát, ahogy a mellékelt ábra is mutatja, ez nem egy pitagorasz tétel, hanem egy jól fejlett hasadt személyiség. Veszélyes. Tudok róla sokat. Mindkét énjét másként kell kezelni, azonban csak az izgat, hogy ehessek valamit, hogy a gyomrom végre csillapodjon, és ne hányjak. Gondolom, hogy Ő maga sincs tisztában azzal, hogy ez mennyire riasztó, milyen nagyon kezelhetetlen, amit ő maga csinál, hogy neki mindkét éne erős. Zárt osztályon lenne a helye, szeretném megkérdezni, hogy kezelik-e? De a válasz magától jön, hiszen kap gyógyszereket
Lássuk csak, ha jó a pszichiátere, akkor a következő kezelésen Jordan bebukik azzal, hogy van valami defekt az életében éppen. Hetente egy kezelés lehet kötelező neki az ő állapotában, amikor a másik úgy veszi át az irányítást, mint kiskrapek a kormányt.
Tekintetének tüze felemészt, égeti a bőrt a csontjaimon. A ruha egyszeriben sok lesz, túl melegem van, kedven érzek a hajam összefogni, hogy legalább a tarkóm ne melegítse, pedig csontig vagyok fagyva a pince tudatától.
Az egyetlen mázli, hogy nem laknak pókok, bogarak a sarkokban, már megszakadt volna a szívem a dörömböléstől.
Biccentek. Jól van, gyógyszert szed, csakhogy ez nem gyógyítható, szinten tartható és sosem hatnak ugyanazon a gyógyszerek évekig, hiszen a másik személyiség törekszik a felszínre. Érvényt akar szerezni önmagának. A szervezet pedig olyan zseniális készítmény, hogy segít legyőzni a sok anti és per depresszáns szert.
Jordan, akárhonnan nézzük nem fog 80 évet megélni, pedig kár érte. Hülyeséget fog csinálni, valaki kivégzi, lelövik egy agresszívabb pillanatában, mert sajnos a másik énje az. Kikurt erőszakos, találkoztunk az erdőben és ha jól emlékszem a lakásomban is.
Újabb biccentés. Ha úgy hozza kedvem, írok neki, ha meg nem akkor bekaphatja, hiszen ezt nem lehet erőltetni, ihlet az vagy van, vagy nincs. Igaz a főszerkesztőm ezt mondjuk nem érti meg, szerinte írd meg, amit mond, van rá 40 perced és kussolsz. Ma már olyan rohanó a világ, amibe nem fér bele a tartós mérlegelés, gyors, egyszerű, letisztult döntéseket kell hozni a pillanat tört része alatt, hogy a csúcson maradhass.
A székem az asztalhoz vonszolom, finom mozdulattal veszem a kezembe az első szelet pizzát, majd éhen döglök.
Kérdéseim válasz nélkül maradnak. Meg vagyok lepve, bazdmeg. Ígéred, hogy megválaszolod és szarsz rá, mit mondhatnék? Mégis mit hitt, hogy mit fogok kérdezni, mekkora a lába, vagy …?
Ijesztő, ahogy néz rám, szinte kóstolgat a tekintetével, felborzolódik a szőr a karomon, tarkómon, ha macska lennék ráfújnék, hogy tartsa magát távol, csakhogy én most játszani akarok, a túlélésemért. Valahogy azt érzem, ha befekszem az akarata alá, ha nem vagyok kihívás nem lesz időm azon agyalni a pszichiátere vajon levágj-e, hogy valami nem stimmel a férfival.
Elhangzik a számból, hogy kapkodja le a pólót magáról, szeretném összezavarni, elérni, hogy kicsit magára s koncentráljon. Döbbenete vaskos, ha lenne nálam egy olló, vághatnám. Biccentek, hogy jól hallotta, megeresztek egy mosolyt is.
Tartásom egyenes, királynői, de a pizza már kavarog a gyomromban, ha nem löbbölnék kolát rá, okádnék, mint egy viselős malac.
Mosolyára megeresztek én is egy magabiztost.
Á a klasszikus felelsz vagy mersz?! Na most gyors leltár. Mi van rajtam? Blúz, melltartó, szoknya, bugyi, hellósziacsácső, ennyi.
Sóhajtok és pizzával a számban méregetem őt, mint, aki azon agyal megbízhat-e benne, holott tudom, hogy NEM. Semmiképpen sem. Nem vagyok teljesen hülye, de aki nem kockáztat, az nem nyerhet. Kihajolok az asztal takarásából és végig pillantok rajta. Mit viselhet még? Cipő, zokni, király… kicsit több az esélye, mint nekem.
- Őszinte lány vagyok Jordan. Ha csak nem kérdezel olyat, amire nem tudom a választ… - elvigyorodom, pedig sikoltozni lenne kedvem, a kezem annyira aprót remeg, amit szóra sem tartok érdemesnek, lassan higgadok, most önmagának tűnik, csak nem esik nekem.
- Nézzük csak, abból, ahogy méregetsz, szerintem pontosan tudom mik a vágyaid. Csak, hogy ha jól sejtem… - kicsit közelebb hajolok, mintha a súgás privát lenne, de ki elől is titkolnám, nemigaz?
- te nem elvenni akarod, hanem megkapni. – a kettő között egész Grand kanyon húzódik, kétszer.
Az energia pedig árad belőle, szinte belém harap, rátekeredik az ereimre, megrángat és felhorgad bennem a bús vágy. Nem tudom, honnan jön, azt sem hova tart, de mindig is tudtuk rólam, hogy nekem a szex kellék. Szükségem van rá, különben a testem önálló életet él, ez van. Van ennek szép hivatalos neve, de most nem takaróznék vele.
Ellenben a másik fele, a rosszabbik, az nem teketóriázna elvenni sem. Abban az esetben meg kell tanulni átengedőnek lenni, és akkor kevéssé fáj, mondja a tankönyv…
Megrezeg a sóhaj a torkomban, ahogy kibújik a pulóverből, egyetlen pillanatra jut eszembe, hogy itt az idő. Pattanj fel Emy, üsd le, most éppen vak. De az események túl gyorsak, még körbe sem nézek, mivel tehetném, már ott domborodnak a tökéletes izmai előttem. Legszívesebben felé nyúlnék, megfuttatnám az ujjaim a görbéken, apró szeplőkön.
Fú bammeg. Ilyen izmokat csak az növeszt, akinek a génjei is tökéletesek, sokan gyúrhatnak döglődésig, nem jutnak el ide. A lapos hasa megrántja a gyomrom, kivételes kockákat sejtek alattuk. Viszonzom a szeplőtlen szemlélődést. Direkt nagyot nyelek, lássa csak, hogy tetszik, ez nem titok, nem hazugság. Ugyanakkor, ha ez nekem ront, nekem reszeltek. A karjai dagadnak a finom izmoktól, olyan művészi, ha festő lennék, kérném, hogy álljon modellt, vagy szobrász, megfaragnám a tökélyt.
Elveszek szemének búja kékségében, a kitágult pupilla körül ragyog az írisz, fény költözik bele, élet,
- A táncot hagyjuk későbbre, az majd egy másik meccs lesz. – mert sejtem lesz bőven. Nem álltatom magam, a reményt kell éltetni, de nem hazugságokkal, azzal, amit megtehetek magamért.
- Erik? – újabb pizza után nyúlok, hányni fogok. De lazának kell lennem, sőt fecsegőnek.
- Kedves, simulékony, figyelmes. Ha belegondolok adakozó. Kevés pasi használja a nyelvét az első találkozón- ha érti, mire gondolok.
- Erik nagy álmom volt, a tini lányok hercege, kidolgozott izmaival, azt teszem azonnal hozzá, hogy a közelébe nem ér a tiédnek. Csak látszatra vagy ilyen…- agyalok, hogy folytassam, nem akarom felbaszni, hogy túlértékelem Mr. Zenészt. Kell egy kis hízelgés, hogy érezze Ő a különleges.
- kemény, vagy beléd törne a fogam? – biztos vagyok benne, hogy összeharapdálnám, hát ilyen extrém szexi ez a muki. Igazságtalan a sors, a jó pasik, buzi, foglaltak, vagy pszichopaták.
- Sosem voltam még szerelmes. De rettentően vágyom rá, sokat írtam róla, nagyjából tudom mit kéne érezni, de engem eddig csak a testi vágy hajszolt. Ilyen értelemben, minden pasiba kicsit szerelmes voltam, de a vágy elültével ez ellobbant. Tehát azt hiszem sosem. – nem akarok hazudni, mert még nincs értelme, ha lesz, fogok, de nem kockáztatok egy ilyen hülyeséggel, ha rajtakap megbüntet. Mondatok között rágom meg a pizzát, higgad a gyomrom, a veszélyjelzőm nem csilingel. Beszélgetünk, csak beszélgetünk.
- A fájdalomtól. A kiszolgáltatottságtól, hogy nem vagyok ura a testemnek. Nagy félelmem, hogy egyszer teszem azt, kiveszik a vakbelem, elaltatnak és én mindent érzek. A testembe leszek zárva és mindent hallok, de nem tudok megszólalni. – a többi félelmem legyen titok, megműteni csak nem fog, a többivel meg simán visszaélhet, nincs rá szükségem.
- Mivel válaszoltam Zseni, nem vetkőzöm. – lebiggyed az ajkam, hogy érezze, de rossz is Neki. Én jövök. Kérdeznék, olyat, ami pszichikailag visz közelebb hozzá, de lehet felkurom vele, így nem teszem. Érdekelne élnek-e a szülei, fél-e tőlük, ezzel lehetne mit kezdeni. A másik énje neve, de lehet, ha elhangzik, magamra szabadítom. Játszunk, azt kérte. Egyszerű, de izgalmas kérdéseken pattog az agyam, miközben lenyelem az utolsó falatot, most én húzok időt, mint az előbb ő, szalvétát kutatok, törölközöm, kólát iszok, tekintetem pedig le sem veszem róla, sürgetőnek látszó szívdobbanásairól, tökéletes és meztelen felsőtestéről.
- Mit jelent számodra szeretni engem? – gyilkoltál már Jordan? Élvezed a nők félelmét? Betakarózol vele? Álmodsz róla?
- Mennyire fontos neked a testiség? – pedig olyat kéne kérdeznem, amitől vetkőzik, látni akarom a combját, a seggét, a lábfejét.
Hátradőlök, kezem az ölembe ejtem, mosolyommal jutalmazom, csak pislogok rám, mint egy nagyon finom szendvicsre, amikor túl éhes vagyok.
Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Csüt. 27 Szept. 2018, 14:27






Emily

&

Jordan

1. nap

Némán bólintok. Igen, igaza van, nem elvenni akarom. Megkapni. Bebalzsamozni, szívkalitkába tenni, nézni, érezni, érinteni az örökkévalóság végső percéig. Lenyomhatnám a földre, miszlikekre téphetném a forrón rettegő bőrére simuló vékony anyagot, sőt, újra a csuklójára végteleníthetném a kötelet, aminek a nyomai még vöröslően sikítanak tompa józanságom felé. Megtehetném. Hiszen az egész lány egy reszketeg falevél, szétmorzsolhatnám, feláldozhatnám buja és beteg élvezeteim oltárán, de nem akarom. Én nem ezt akarom.
Vágy villan a szememben, sokkal inkább lélekcsillanás, mint ösztönszerű akarás. Pedig…ne tudja a balkéz, mint csinál a jobb, de azért sejti mitől erősebb.
Lehelete végig borzolja a tarkómat, a gerincembe ránt, az ajkára pislogok, közelebb hajolok, elpusztulok, annyira kívánom, annyira hívogat. Felsejlik első csókunk íze, rettegés, acélos, hideg félelem. Az tán nem is enyém volt, mint inkább William-é, de most itt vagyok, én vagyok itt! Engem láss, engem szeress, értem égj el, ha csak feleannyira úgy, mint én teszem érted. Elhúzódom. Belepréselem magam a székbe, félek szétroppan rajtam s vele együtt hullik porrá a testem is. Ki kéne tisztulni, újra érdemben lenni jelen, hagyni, hogy a vér máshová is koncentrálódjon ne csak a farkamban.
Leveszem a felsőm, cincálóm, gyűröm, esküszöm, ha el kell hagynom az országot elmegyek Európába táncosfiúnak.  Ezer meg egy érzés kavarodik bennem, forr, rotyog, mint holmi kusza kotyvalék az üstben. Boldog vagyok, szerelmes, gyermeteg kisfiú és közben gondterhelt férfi.
Megfürdök élvezkedő pillantásában, jójó, neked mindent, te meg még tekerj magadra sálat is menten. Grr.
Elhúzom a szám, a hajasbaba nevének hallatára is, hát nem véletlen kerültem, nem bírom hallani sem. Apró izom rándul az arcomon és vele együtt mordul ökölbe a tenyerem, amint behatóan ecseteli a faszjankó nyelvtechnikáját. Jelentéktelen jegyzet önmagamnak, kitépni a Lindstörm gyerek nyelvét, apró pengéket ékelni bele és úgy dugni fel a seggébe. Elborítja az agyamat a sárga köd, a pusztítás parazsa hergelődik bennem. Látod, erről beszéltem! Egy szajha! Te meg itt emészted magad miatta bakker. Hát varrd le, aztán tipli, ásd el a csávójával együtt! Felkapom a fejem a belső hangra, ki kell zárnom, amennyire lehet. De persze, elindítja a bogarat, az agyvelőmig hangyázik fel a gondolat, lehet tényleg könnyebb lenne megölni már most, az elején. Nekem se fájna tán még annyira, ő meg úgyis számít rá. A háttérből hallom, ahogy tovább beszél, néhány szava jut csak el hozzám.
- Kiverném a fogaidat. – dobom a jéghideg mondatot – már-már fenyegetést -  az éterbe, aztán hamar bootol a rendszer és újra értelmezem a kontextust. Régen említették, hogy szar vagyok udvarlásból, kezdem sejteni a rágalmak miértjét.
– Mármint, fogazol? – sokkal jobb, de tényleg, így már biztosan jobban fog kedvelni. Kéne egy cigi, a farzsebembe túrok, de nincs nálam, persze, hát jó ideje már, hogy fogadkozom a mindenhatókra, hogy soha többet egy szálat se.
Érzem, ahogy vérvörös lesz az arcom, itt tartunk, én a rettegett Jordan Weils zavarban van és féltékenység rágja a fülcimpáját, sőt az egész szervezetét.  Lesütöm a szemem, sandán oldalra nézek, ugye nem hallotta senki ezt, ugye nem? Talán ő sem vagy ha igen túllendül rajta. Mindegy, elengedem. Huss és pöcc.
– Belém tudnál szeretni?  -előbukik belőlem a kérdés, hirtelen elfeledve azt is, hogyha nem felel vetkőzni fog. Lehet jobb lenne, mindkettőnknek, de érdekel a válasz, akkor is, ha úgy omlok össze tőle, mint a szélfútta kártyavár.  Persze nem fogadnám el, küzdenénk, vörös posztó lenne. Belecsobbanok a jeges valóságba, nem kapkodhatom el. Hiába akarom, hiába szorít a boxer, ha csak a közelembe jön és bár megveszek a gondolattól, hogy alattam vagy rajtam élvezkedik, de…. Mi van, ha én is kiüresedem számára? Megkapta a mindennapi betevőjét és ennyi, köszöni ő most megvan erre a pár napra. Önmérséklet. Igen, ezt fogom elsőnek tanítani neki, nekem jól megy ez szemmel látható. Most is épp, hogy a nyálam nem csöppen a parkettára. Kurva életbe már, na.
– Egyszóval ettől az egésztől. – elfancsalodom kicsit, persze, sejtettem, hogy az elején nem lesz ínyére, de majd megszokja, szökni úgysem tud. Rá is simítok az övemen fityegő kulcsra.   – Szarul hangzik, de ne érezd kiszolgáltatva magad. Ez csak…egy állapot. Átmeneti. – az ezt követő szimfóniát meg még nem kottázták le a bölcsek, szeretném én is tudni hova vezet ez az egész. Az elején persze volt egy tervem, szépen átgondolt, kidolgozott, ami eddig mindahányszor működött, de most dugába dőlni látszik.
– Emily, tőlem…félsz? – jelentőségteljesen két ujjal magamra mutatok, a szavakat meg olyan tagoltan és artikuláltan mondom neki, hogy ne tudja semmiképp félrehallani. Úgyis érti, értenie kell mire akarok kilyukadni. Szeretném hinni, hogy csak William riasztja, hogy ketté tudja választani azt, ami néha még nekem sem megy. Szeretnék elveszni a gondolatban, hogyha nem lennék ennyire…szélsőséges, lenne esélyem nála. Jordan akarok maradni. Kiskorodba meg teleportálni akartál. Nagy cucc. Mélylevegőbenttartkifúj. Nem látom, nem hallom, nem létezik.
– Csak egy kicsit? – csalódottan biggyesztem le az alsó ajkam, újra végig röntgenezem. Látni akarom már, most és így is késő. Hamar elszáll az előbbi sajátos böjt gondolata, egy másodpercre azt is leszarnám, ha tényleg csak a testem izgatná. Bár az szemmel láthatóan teszi is, lehet ezért vagyok ilyen suta. - Zavarba gyüttem, Máúnika -
Kérdését megrágom kicsit, emésztem, kóstolgatom. Jól és jót akarok válaszolni, hogy belém lásson, át azon a fekete teknőspáncélon, ami a szívemre kérgesedett.
– Tudom, hogy szoktál békát menteni, szóval megpróbálom innen magyarázni. Képzeld azt, hogy te egy béka vagy.  Olyan pici, zöld, nem az a rusnyább varangyos, hanem az aranyosabb leveli. Nem ez nem jó. Adj egy percet. – drága kenyér. Feszengve a hajamba túrok, megvakarom a fejem, nem…én nem tudok ilyenről beszélni. Ez mindig Will reszortja volt régen én csak, én sosem. Ahw, mindjárt ideges leszek.
– Tudod mit jelenti téged szeretni? Mindent. Magát a létezést, az értelmet, magát az életet. Érezted azt, hogy valaki nélkül nem tudnál élni? Hogy nélküle kiüresedne minden, amiben azaddig hittél? Amióta ismerlek, és tudom, hogy ijesztő, de borzalmas régóta, minden áldott nap Te adtál erőt. Nélküled nem volt értelme semminek. Folyton csak az hajtott mindenhová, hogy ott leszel, velem, mellettem, akkor is, ha nem tudsz róla. Tudom, hogy nem vagyok normális, tudom, hogy az ilyeneket, mint én villamosszékben szokták kivégezni. De vágyom rád és nem, nem csak úgy. Nem csak testedre van szükségem.  Nekem RÁD van szükségem. Veled akarok lenni, beszélgetni, együtt és egymásra rezonálni. Érted? – észrevehetetlen időre tágul a pupillám, magamat hallottam, semmi nem változott. Remegő hang,  nyílt és mégis félénk testtartás, a belőlem áradó hústépő szerelem, minden maradt. De ez és ebből Emynek nem hinném, hogy bármi feltűnne, nem az én szavaim. Bár tény, hogy magam sem mondhattam volna szebben. Nem is mondtam. Mi van? Összezavarodom.
William talán így próbál bocsánatot kérni, újra a felszínen akar kapirgálni, mint egy éhes kiskakas. Egyszer tán megköszönöm neki, de most vissza kell zárni mélyen oda, ahonnan jött. Hallod, de azért ez mi a fasz volt?! Némaság, kongó üresség, akár a csend, ami a szobára ülepszik.
Krákogok egy kicsit, oldva a helyzetet. Pont ezt érzem Emily iránt, de a békás hasonlatomból aligha vehette volna ki.
– Khm, nem mondom, hogy fontos, de ha most sem veszel le semmit, akkor matekegyenletekkel fogok dobálózni. – kaján vigyor ül az arcomra, eltemetni hivatott az előbb történteket. Belső vihar ez.
- Na jó, elzsibbadtam. – felállok, nyújtózom egyet, karjaim a levegőbe nyúlnak, nyilván semmi tudatosság nincs benne, nem akarom, hogy lássa a hátamat is. Megropogtatom a nyakam, újfent a kulcscsomóra tapintok, azért jobb félni, mint teli hassal erdőben kergetőzni. Az ágy felé lépek, nem hívom külön, de én kényelembe helyezem magam. Rádőlök, akár a jóllakott napközis a csendespihenőkor, a cipőmet lelógatom, le kéne venni, de abban a csukában van vagy két kérdés.  Az oldalamra hemperedek jobb kezemmel támasztom a fejem, felé nézek, most megint minden olyan természetes. Mint egy lusta vasárnap délután.  
– Mit bánsz a legjobban? Mire vagy a legbüszkébb?  - meg akarom ismerni, akkor is, ha olykor fájni fog. Belesüppedek az ágyba, a párnának Ő illata van, el kéne vinnem magammal. Meg a takarót is, mellé a lepedőt. Mindent. Őt.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Csüt. 27 Szept. 2018, 14:29
First Day

Szeretnék néha más lenni, a lány, aki nem keveredik ilyesmibe, olyan, aki mellett a nap mindig süt, aki vidám, aki boldog, aki nem ül szemben egy ismerős idegennel, akit nem feszít a veszett vágy, hogy fusson, szaladjon, hogy összeolvadjon. A félelem a beleimbe húzódik vissza, hiszen most nem villog pirosan a kép, senki nem emel kezet rám, nem néz rondán, nem mondja, hogy térdeljek le és nem térdel mögém… Emlékszem rá. Emlékszem rád, tudom ki vagy. Minden sejtem ellened lázad, hogy húzzam el a belem, költözzek a székemmel az északi sarkra vagy messzebb annál, hogy karnyújtással ne érhess el.
Mégis maradok, mert nem tehetek mást és mert a bennem lakó ótvar sötét közepéről előkandikál a tehetetlenség, merít a félelem medréből, leöblíti a torkát és jóllakottan nyújtózik, mint egy macska. Elősereglik, körbeszimatol és menten jól érzi magát, mint akit ide hívtak és mindig is ide tartott. Bennem pedig növekszik valami furcsa érzés ami megcsavarja a gyomrom és összeránt.
Egy pillanat kell, hogy kiszabaduljak lelkem vak börtönéből és elhiggyem, hogy máshol vagyunk, egy másik játékot játszunk, olyat, amiben a tét ugyanaz, de az őrölt vágy húzza közénk a láthatatlan falat, nem pedig a rémületem.
Tekintetem végigfut a férfi tökéletes izmain, karjának domború vonulatán, nyakának kecses ívén, le a mellkasára, onnan a hasára, és lejjebb, ahova vékonyka szőrcsík vezet. Ha ma minden jól alakul fogok látni is többe belőle, többet, semmint ő belőlem, ám ez egy kétélű fegyver, mert egy fél vagy egészen meztelen férfit sokkal nehezebb megfékezni, nem mert a ruha majd távol tartja, hanem mert felhívás keringőre, ha a bőréhez érek, akkor is, ha tolom el, ha a sikolyom fest forró párát a bordáira és nem az élvezet sóhaja. Tudom, ismerem őket, volt dolgom ilyennel és olyannal is. Igaz bántani egyik sem bántott. Ellenben vele, akinek emlékszem elcsattanó pofonára, oly homályos, hogy lehet meg sem történt, de megmagyarázná a vért a szőnyegemen, a monoklit a szemem alatt. Mondtam, hogy nem tennék kárt magamban. Gyenge jellem vagyok, tudom, ismerem a határaimat, mindazt, ami én vagyok. Mégis azt kell, hogy mondjam, van bennem kakaó, csak fel kell tekerni és a vörös velem szemben éppen azt teszi.
Ő maga kérdez Erikről, nem is értem a felháborodást, mit hitt, hogy valami apáca vagyok, akinek éppen csak a fityula hiányzik a ruházatáról, vagy lehet az a szobalányoknak van…
Minden vagyok, de szent az éppen nem. Sokkal előbb adom át a testem az élvezetnek, mint bocsátom harcba a szívem. Ha a testem megsérül, az begyógyul, de a szívet nem lehet sokszor összetörni következmények nélkül. Akarok szeretni, jobban szeretve lenni, mégis mindig attól rettegek, hogy nem kell, annak, aki vagyok. Mást látnak bennem, a szőke nőt, akinek pénze, mint a pelyva, az apja által hatalom is összpontosul az ujjai között, mégsem érek semmit.
Szavaira megrezzenek, egy pillanatra belém fagy a levegő is, ő csinálja így, belőle ömlik felém a hideg, az elutasítás. Felzajong a szívem, a bennem éledő sötét pedig teret nyer magának, kikukucskál a szememen és eldönteni, hogy tetszik neki minden, ami idekint van, főleg a férfi, aki végre merne keményen fellépni. Csak hogy nem vágyom pofonra, a fogaim egyenkénti eltávolításra sem.
Megdermedek a székben, összeomlik a magabiztosságom vélt fala. Megreszketek. Képes lenne rá, tudom. Simán szarrá verne. Folytatom a mondókám, mintha mi sem történt volna, pedig máshol jár, a tekintete nem fókuszál, pupillája tágulva mered a semmibe, Talán éppen a múltban tapogatózik, esetleg azon agyal, hogy mégsem kellek.
A sötét visszavonul a gyomromba, körbetekeredik és a zsigereim kezdi rágni, otthonosan mozog a félelmemben.
Ölemben összekulcsolt kezeim ujjaim falfehérek, úgy szorítom őket, hogy ne álljak fel és sikongatva vessem magam az egyik sarokba, vagy neki.
Lesújtó pillantással válaszolok a fogazol kérdéskörre.
Hát de vicces, ja nem.
Pír önti el az arcát, nem merek elvigyorodni, hiába apró nyereség, még fagyott a szívem az előző mondattól, hiába hablatyolok tovább. Magamban vállat rántok és mesélek még.
Sasszemekkel figyelem minden mozdulatát, amivel a seggzsebében keresgél, és csalódott, hogy nem leli, aminek ott kéne lennie, remélem nem valami penge, kés.
Újabb kérdése akaszt meg, egy olyannal, amit hosszan sütök a képzeletbeli grillen, forgatom, ízlelem, sózom, borsozom és ki tudja még mit szórok rá. Pillantásom közben az övébe olvasztom, hogy kicsit lássak belőle. Majd kivágok egy határozott és őszinte választ.
- Igen. – tényleg tudnám. Így is vonz valami hozzá, valami nem evilági, olyasmi, aminek nincs neve, amit még nem szültek meg, még nem fogalmaztak össze, vagy de, csak én fantasyban láttam felbukkanni. A lelke, ami most kíváncsian lebeg köztünk földönkívüli energiáival, ami magába fogad, körém perdül, mint egy meleg takaró és beburkol a biztonság képzetével.
Nem nézek másfelé, nem adok okot a kutyának, hogy támadjon. Biztos, hogy más nőkhöz van szokva, remélem. Olyanokhoz, akik sikoltoznak, rettegnek, reszketnek és könyörögnek, noha nem félek, hogy el fogok én is jutni erre a szintre, most szeretném elkerülni. Még, amíg lehet.
Hayland vagyok, apám lánya, azé, aki azt hiszi, hogy a világot szarta, nem félhetek, nem lehetek az, aki magzatpózban maga alá vizel. Most, még.
Ráharapok a számra, és tudom, hogy minden kérdésére igaz a játék. Nem hazudhatok, nem engedhetem el a fülem mellett, nem köntörfalazhatok.
- Igen. Ettől most meglehetősen ~félek~ tartok. – hangom halk, lágy, őszinte suttogás a mélyből, ahonnan a sötét kunkorodik elő és fedi be a belső szerveimet, ami hozzá hajtana, neki hajbókolna, a lábai előtt dörgölődzne.
- Átmeneti Jordan? – a neve kimondásnak van jelentősége, mégpedig az, hogy én most Vele beszélgetek, nem a másikkal, a vad vikinggel, aki szerint a ő verve és tépve lenne csak jó, ámvagy apró kis darabokban pörköltbe.
- Tőled nem. Te nekem való vagy. – a nevem apró oda a szájából és a gondolattól is megrettenek. Nekem nem szabad rá így néznem. A válasz azonban igaz, még nem kell taktikáznom. Tőle valóban nem félek, a másiktól félek, és ha megkérdezi elmondom, hogy azért mert Tőle Ő Maga is fél. Miként ne reszketnék attól, akitől Ő is tart? Hiszen, ha nem tudja visszafogni, nem tud neki parancsolni, akkor ki tud?
Forró hullámokban önt el az energia, ahogy pillantásommal újra végig ízlelem. Szeretném a kezemmel is, annyira szép a pasi, hogy festeni sem tudnék hasonlót. Az apró szeplők a vállán, a mellkasán, sikítanak egy-egy csókért.
Oké, mi volt a pizzában?
- E-e. Kicsit sem. – még a fejem is megrázom, hogy a hajam a nyakamba hulljon, elfedve a nyaki verőerem, ami olyan erősen pulzál, hogy félek kiszakad és telespricceli a véremmel a börtönöm.
Hátam mereven feszül a széknek, a lábaim szorosan összezárva, fél oldalra döntve, kezeim az ölembe, nem hergelem semmivel sem, azzal sem, hogy mély levegőt szívjak be, amitől megemelkednek a melleim.
Megzavarodom. Béka? Béka lennék? Olyan, akit menteni kell és ezt teszi az ő szerelme? A döbbentet karikát rajzol a szememből, mint egy manga.
Már az is, hogy tudja, hogy képes vagyok csigát menteni az útról esőzés után, ahogy a békáért is lehajolok, vagy a gilisztát bot köré cserkelem, hogy elvontassam. Csak pókot ne, azt nagyon ne. Az lenne nekem a 101-es szoba.  Mellé tudom, hogy ezt ő nyilván tudja jól. Valahol mélyen a vakságot bennem izgatja, hogy ennyi mindent tud rólam.
Béka bók. Nem sámli.
Ám, ha azt hittem eddig voltam japán rajzoltra döbbenve, a java csak ezután következik.
Hitetlenül pislogok rá, emésztem a szavait, de nem jut el hozzám minden. Hogy mi? Forró lesz a bőröm, vörös az arcom, a levegő pedig felmelegszik körülöttem, érzem, ahogy finoman pulzál és én csak bámulok rá.
Ez a pasi beteg, és én mégis azt látom, hogy veszettül magányos, amire vágyik az az hogy valaki ugyanúgy szeresse, ahogy másokat tesz ő. Csak folynak a szavak le a hátamon, hogy a gerincemre égjenek, az agyamba verjenek örök tanyát, bárcsak odakint lennénk, éppen piknikeznénk és akkor mondaná ezt, akkor elhinném, hogy tényleg ennyire fontos vagyok.
Azon kapom magam, hogy a szám félig elnyílt, nekem eddig senki ilyen filmesen szépet, giccseset nem mondott, a baj ezzel az, hogy minden szó mélységesen megérint.
Összezárom a szám, szó nem szökik szárba, csak lélegzek.
A közénk hulló csend megbénít, még azt sem hallom, ahogy vagyok, csak úgy jelen, kitöltöm a teret, ennyi.  Magába ránt a méla várakozás, hogy valaki törje ezt meg. Nem én fogom.
Látom őt, annak aki, igazán látom a sebzett és összetört lelkét.
A buta poén nem jut el hozzám, nem hallom meg, még pattog a vér a dobhártyámon, csak azt látom, hogy sután elmosolyodik.
Mozdul és én is vele együtt mozdulok. Ha nem felállna és nyújtaná ki tagjait, már az ölében ülnék, az arcát cirógatnám, ajkát kutatnám egy csókra. De szerencsémre ő a gyorsabb, én pedig csak változtatok ülő helyzetemen, a hajamba túrok, kifújom a romlott levegőt, szemeimből süt az értetlenség.
Hülyén érzem magam, elárulva, önmagam által. Ha nem áll fel, tényleg átmászom rá, hogy megvédjem, talán magamtól. Én, Őt?! Vicc.
Végigmérem, ahogy elropogtatja magát, izmoktól szabdalt hátát, mélyen ülő gerincét, keskenyedő csípőjét, semmi csajos nincs benne, semmi fiú csak a Férfi, masszív erő.
Ó, szentfaszom, anya segíts ki.
Megficcenek a széken, mozdulnék utána, nem tehetek róla, de én mániákusan szeretem a szexet. Már kellett volna egy doki, akivel elbeszélgethetek erről, mert az én esetem túlzó, én már az a fajta vagyok, aki idegbeteg lesz, ha nem lehet részese, ez is betegség van neve, nem vagdosnám ide, biztos vagyok benne, hogy a vörös ezt tudja jól.
Megcsörren a kulcscsomó, ez visszaránt az álmok forró búja, kavargó tengeréből, ülve maradok, testben fordulok utána, féloldalasra kerülök a széken.
Jóllakott macskaként nyúlik ki az ágyon, kirázom a fejemből a képtelen gondolatokat. Egyrészt az ágy kiköpött mása az otthoninak, a párnáktól kezdve a huzaton át a plédig, amit a mamámtól kaptam, vélhetőleg ez a lakásomból van, tegnap már kerestem, vagy tegnapelőtt.
Kieresztem a felforrósodott széndioxidot. Végem, az nem lehet, hogy valaki ilyen szép legyen.
- Mit bánok a legjobban? – elgondolkodva pislogok rá, a testem felé húzna az agyam ülni kényszert, a szívem még lapít.
- Hogy apámat nem sikerült megnyernem, hogy nem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem. – és talán nem lesz már módom rá, de ezt nem teszem hozzá. – hogy a szeretlek szóval nagyon csínján bánok, ahogyan a bocsánattal is. – könnyeden vállat rántok, nem akarom közénk engedni a rosszat, a negatívat.
Mire észbe kapok feltolom magam a székről. ~Baszkibaszki.~  Mellé telepszem az ágyra a dereka magasságában. A képlet egyszerű, szeretnék hozzá érni, csak nem kéne, ez nem az a helyzet, én pedig nem lehetek ennyire barom. És lőn. Piros pont, így fogok meghalni.
- Lássuk. Hogy benyomtam magam az újsághoz, hogy jórészt a saját érdemem, azt hiszem csak jórészt, az apám biztosan belenyúlt, de szeretném hinni, hogy nem. Az első cikkem, ami megjelent, az nagyon jó érzés volt, nyomot hagyni a világban, aprót hallhatatlanná lenni. Ha csak icipicit is. – elmosolyodom, mert ez tényleg nagyon nagy érzés volt, egy olyan pillanat, amit meg kell őrizni, de még nem A Pillanat.
- Mire a legtávolabbi célod? Mivel szeretnél éket verni a világban? – teszem fel a kérdést, nem térve le az útról, amire felterelt minket, mert ez engem is érdekel a következő kérdésért, pedig nem vagyok felelőssé, kiszalad a számon, de bennem egy nő lakik, egy újságíró, egy kíváncsi kicsién.
- Szerettél mást is úgy, mint engem? – mert tudod mi az igazán vicces Jordan? Hogy elhiszem neked, hogy ennyire akarsz, hogy ennyire szeretsz, a benned lakó őrült leegyszerűsíti a vágyakat és ezzel által téged is. Hiszek neked, hiszek benned.
Tudom, hogy már nem fog bántani Ő, csak azt kell elérnem, hogy bízzon bennem és a másik énje kicsit aludjon még. Nem nézek a kulcscsomóra, hiába lóg ki kicsit alóla, rá pillantok csak, Én és Ő vagyunk jelen. A szívem vadul dobol, a kezem pedig érte nyúlna, meg fogok őrülni, tiszta sor.
Mond el Jordan, szerettél mást is így? Él még?

Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Vas. 07 Okt. 2018, 00:22






Emily

&

Jordan

1. nap




Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban


Lázálom. Így tudnám leírni ezt az egészet. A helyzetet, az életemet, önmagamat, önmagunkat . Lángnyelvek fonódnak vöröslőn körém, szétmarnak, belefulladok a hamuízű pernyébe. S közben mégis vacogástól koccan a fogam, fázom. Nem tudom, hogy a tűz gyújtószikrája maga Emily-e? Előtte is éltem át hasonlót, korábban is vívódtam, násztáncot jártam a sötétséggel, barátkoztam az öngyilkosság gondolatával. De nyertem, ám vagy veszítettem, legyen ez nézőpont kérdése. Mindig meggyőztem magam, hogy a világ általam csak jobb lesz, a mindenkori lánynak pedig könnyebb a megtisztulás után. Most pedig itt ülök, a hatodikkal, mögöttem megannyi emlék, keserédes tapasztalat és mégsem tudok mit tenni. Idegen a helyzet, idegen az érzés, idegen a bennem tomboló vihar. Az egyik percben úgy vélem tisztán látok, a gyógyszerekkel karöltve békésen élhetünk majd együtt. Nem kell attól tartania, hogy előbukik belőlem a félelmetes sárkány és nekem sem kell aggódnom, amiatt, hogy William felfal minket. Ugyanakkor lehet egyszerűbb, ha eltűnök, beleveszek az éjszakába vagy fejest ugrok abba az óceánba, amit már-már sajátos sírkertemnek képzelek. Mert, ha elkezdik keresni és nagy valószínűséggel már javában teszik, akkor az apja meg fog találni. Nem egy feladós fajta, a kínai nagyfalnak is fejjel menne, ha a lányáról van szó. Előbb utóbb ezt a kunyhót, ezt a várost, ezt az országot is kell hagynunk. Szóval igen, kurva átmeneti. És tudod mi a legrosszabb? Hogy eddig mindig láttam a következő lépést. Hol kristálytisztán, hol homályos foltként, de magam előtt tudtam a célt, amit el kellett, - el akartam érni - . Most ingovány van, süppedős talaj, amibe mégis nyakig akarok merítkezni. „Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm”
Mert bizsereg a bőröm alatt a boldog megnyugvás, ahogy a nevemet mondja. Óvatosan, finoman mégis több tudatosággal, mint azt sejthetném. Tudja, hogy én vagyok, tudja, hogy van egy másik arcom, ami meglehetősen csúnya és torz. De az másvalaki, az nem Jordan. És ezt tudja, sokadszorra bizonyítja és mindannyiszor beleborzong a lelkem maradéka. Hirtelen meztelennek érzem magam, mintha a bőrömet is a pulóveremmel együtt hántoltam volna le. Félek, hogy belém lát, át a húson, túl a csontokon. Rettegek, hogy beszippantja a bennem örvénylő démon, belegázol abba a nyúlós, fekete masszába, ami átitat. Bennem ragad.   Bárcsak . Vágyom, hogy ismerjen, tudja minden rigolyámat, kiröhögje, hogy nem bírom, ha a kacsaláb állnak a cipők az ajtó mellett, hogy számolom a lépéseket, amiket őt tesz meg és ahhoz mérem a magamét is. Ismerj meg! Tudd, hogy ki vagyok! Nézz be, aztán zárd vissza az ajtót kulcsra, lakatra, vaspáncélajtóra.
Mélyre szívom a levegőt, egyszer egy sufni terapeuta azt állította, hogy ez segít. Újra keresnem kéne valakit, most olyat, aki ért is hozzá és, akit nem kell feldarabolnom tudatlanságának oltárán. Lehet segíthetne, kevesebb drog dorombolná össze a központi idegrendszerem és több kontrollom lenne William felett. Igen, holnap kipróbálom. Maximum megölöm, tulajdonképen lassan rá kéne jönnöm, hogy nekem sem számít fabatkát sem félidegenek élete. A pincérsrác kinyuvászta után, példának okáért, még büszke is voltam nem csak elégedett.
Kívülről figyelem önmagam miközben Will nyálaskodik Emilynek. ÉN akkor sem lettem volna képes ilyen mini-monológra, ha fémcsövet illesztenek a halántékomra. A háttérbe szorulok, de jelen vagyok, olyan, mint, amikor álom és ébrenlét határmezsgyéjén táncolsz, amikor még beszűrődik a világ hideg zaja, de már távolodik, tompul, elveszik a béke puha csobogásában. Érzem magam önmagamon kívül, lebegek, lélek vagyok, tán már meg is haltam?
Nézem Emyt, ahogy elpirul, ahogy lassan tágul a pupillája. Meglepődés, félelem? Fasz se tudja. Remeg a gyomrom, ettől a hangom is. William hangja.  A hangunk. Nem, nem szabad széthullani, nem szabad többesszámba lenni. Az hiányzik a legkevésbé, hogy elengedjem a gyeplőt, jelen kell maradni.  Zavarban vagyok. Látom Em is.
Keresem a tekintetét, elkapja, visszaadja, megint elveszi, aztán már én sütöm le a szemem, ismét védtelenek érzem magam. Hiányzik egy kabát vagy inkább egy nyolc méter vastag fal. Zúg a fülem, zavar, ahogy lélegzem, meg akarom érinteni. Végig simítani a bőrén, lecsókolni róla a rettegést, a fájdalmat, érezni az ízét.  Nagyot nyelek, ahogy végigmér, pont, olyan szemérmetlenül, ahogy én is tettem vele. Ecsém, ezt a csajt tényleg nem kell félteni. Építeném a váramat, de rés van a toronyban, hullik alá a megannyi tégla.  Önmegtartóztatás! Inkább az ágyhoz sietek.
– Tudja, hogy szereted, ebben biztos vagyok. De megígérem, hogy lesz még alkalmad elmondani neki, – ha más nem csinálunk majd egy home-videot, nem akartam üzengetni, de isten lássa lelkem én tudok rugalmas lenni.  A következőkre csak biccentek. Oké, fél a szeretlek szótól, később megfejtjük ezt is, lesz rá időnk. Utánam is éhes krákenként csattog a betűhalmaz, erről majd mesélek tán. Ha túlél, ha túlélünk. Engem.
– Jórészt? Kibaszott jól írsz. Ennek kapcsán figyeltem fel rád először, aztán….aztán egy éjszaka alatt elolvastam mindent tőled. Ma meg, szerintem idézni is tudok. – kezdek felszabadulni újra. Komolyan kikészít, hogy métereket ugrál a hangulatom pillanatok leforgása alatt. Nem rég még mély agóniában tespedtem, elbújtam volna előle egy sötét sarok porfészkébe, most meg itt domborítom neki az izmaimat különösebb szégyenérzet nélkül. Lehet valami mellékhatás.  
Úristen. Idejön.  Végig követem a lépteit, megremeg a kezem, ráharapok az alsó ajkamra. Minél közelebb van, annál hevesebben dörömböl a szívem a torkomban. Szemrevételezem tökéletes lábait, vékony alakját, csípőjének finom ívét. Annyira…ahgr. És persze, pont az ágyékomhoz ül, mert hova tenné máshova. Már amúgy se sok vér maradt az agyamba, hát ezek után meg…önmegtartóztatás Jordan, önmegtartóztatás. Közelsége, illata, jobban bódít, mint bármikor eddig, mellé hívogat az ágy, nyomja a kulcsa az oldalam. Visszazökkenek. Kérdés. Válaszolni kell. Jó, az elv még megy.
– Szerintem egyértelmű mi a legtávolabbi célom. – jelentőségteljesen nézek rá. Nem, most tényleg nem arra gondolok, hogy megbaszom, jó, kicsit igen és akkor már úgy, hogy ő is akarja, de inkább vágyom rá. Hogy, ahogy korábban utalt rá, megkapjam. Örökre, ne csak használatra.  
Nem annyira bírok az ösztönrendszer felett, óvatosan végigfut a mutatóujjam a karján, onnan csúszik tovább a combjára. Pedig nem kéne hozzáérni, nem kéne hergelni, se őt, se magamat. El fogok bukni, érzem előre. – Semmivel. Hidd el, van az a szituáció, amikor nem akarsz belekerülni a történelembe. – és tényleg. Ha felreppenne a nevem húzná maga után az összes borzalmat, amit tettem. Amiért visszavinnének az államokba és ott ítélnélek el, ahol még van villamosszék. Belém vezetnék a magas feszültségüt, és kifüstölne belőlem a létezés.
– Békét akarok, csendes magányt, téged. – főleg téged.  Leengedem a fejem a takaróra, onnan pislogok fel rá, most ő a magasabb. Ez is ritka, amilyen kis seggdugasz, hozhattam volna neki sámlit.  Bevillan egy kép, ahogy tíz ujjal markolom a nyakát, úgy vágom a falhoz és üvöltve fröcsögök vele. Tökéletes ívű állára véreres heget képzelek, ahol felszakadt a bőr, amikor karcos parkettára löktem. Orromba szökik friss vér szaga, aprót nyalok a szám szélére. Jézusom, mi a fasz van. Ráncba szalad a szemöldököm, ilyen nem lesz, nem lehet. Többé nem.
– Nem! – ugyanannyira válasz ez, mint segélykiáltás önmagamból. Szeretni akarom, átölelni, megvédeni, nem húscafatként rugdosni a földön. A hátánál kezdek matatni, félénk határozottsággal bújik a tenyerem a felsője alá, aprókat simítva a gerince vonalán. Testének forrósága égeti a kezem, taliga mágnesként húz magához. - Soha, senki nem váltott ki belőlem ilyet. – igen, ez mostmár csakugyan biztos:
Emily a gyújtószikra.

Mellette veszítem el önmagam, mellette harapnak a húsomból jókorát a kétségek.
Feltolom magam a fekvő helyzetből, kénytelen vagyok lerúgni a cipőm, nem akarom szétparasztkodni az ágyát. Olyan nehéz volt összelopkodni. Mögé ülök, lábaim az övéi mellett lógnak, a kulcscsomó most védtelen csilingel. De bízom benne, nem fogja ellopni, most nem, most nem ronthatja el. A tarkójának támasztom a homlokom, a karom a feneke mellett pihen. El akarom rakni ezt a pillanatot, le kéne festeni, fel kéne gyújtani.
– Mit nem mernél soha elmondani nekem? Mindenre emlékszel abból a napból, amikor először beszéltél velem?   – szinte csak suttogom a szavakat, hunyt pillák mögött próbálom az önkontroll pirosan villódzó fényét észlelni. De az ajkam tapogatózva forr a nyakára, oda, ahová előbb fojtások nyomát képzeltem. Közben meg már a hasánál igyekszem felgyűrni ruhájának makacs anyagát. Önmegtartóztatás. Meg a faszom.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Hétf. 08 Okt. 2018, 11:27
First Day


Szeretnék normális lenni, a lány, aki nem agyal azon, hogy a férfi, aki elrabolta, milyen rohadt jól néz ki félmeztelenül és mennyivel lehetne jobb, ha mondjuk a fél jelző teljesenre változna.  Csakhogy az én nagy hátrányom, hogy számomra a szex kellék, eszköz ahhoz, hogy lehiggadjak, hogy gondolatok férkőzzenek az agyamba a mindent elsöprő vágy helyébe. Olvastam a témában és noha tudom, hogy én az elején járok, mert szerencsémre nem rántott még teljesen magával a kórság, de vélhetőleg fog és az életem egy marék szar lesz, minden mástól elkülönülve. Betegre bélyegez majd a világ, ékes billogot nyom a homlokomra, amin már így is virít egy, csak most még R betű, a ribanc kezdete. Lesz rosszabb, lesz legyőzhetetlen, ha ugyan lesz bármi is. Még a lábára tudok lépni, azt mondom kicsit magasabb hőfokon égek, mint mások, a pszichológusom szerint sincs baj, csak az étvágyam habzsoló. Ámen.
Haza szeretnék menni, bebújni a saját ágyamba és kicsit csak kikapcsolni az agyam, elszívni egy füves cigit és álmodni egy nagyon színeset, erre vágyom.
Biccentek a szavaira, de nem tudok neki hinni. Nem tudom, hogy fogok apámmal beszélni, rettegek tőle, hogy engedélyez majd egy utolsó hívást, amibe összetöröm Sean Hayland szívét, belerúghatok, de nem bántanám, csak azt mondanám el, hogy szeretem, hogy olyan nagyon hiányzik, amiről nem is tudtam, hogy lehetséges.
Sejtem, hogy ha nem is ma, de holnapra, vagy az utánra tele lesz a sajtó az eltűnésemmel foglalkozó cikkekkel, riportokkal. Anyám szerintem már hasra vágta magát a kamrák előtt és rimánkodva könyörög, hogy térjek haza, mert gondolom nem titok, hogy nem önszántamból léptem le. Az állatkertben esetleg van/volt tanú, talán egy kamerafelvétel. Estére mozit terveztem a barátaimmal, elképzelhetőnek tartom, hogy már nem látom azt a filmet, ami annyira bevonzott volna a sötét terembe, pedig rettegek. Jordannal való előző találkozásom telepakolt pokolbéli sötéttel, ami lassan terjeszti ki szárnyait bennem és old fel, hogy kiderüljön ki is vagyok valójában.
Lehet, rosszabb vagyok, feketébb nála, halottabb egy zombinál. Elveszett lelkem már senki nem találja meg, küldhetnék utána ezer herceget fehér lóval és sárkányölő vállról indíthatóssal.
Szerintem a vörös téved, és apám nem tudja, hogy szeretem, azt tudja, hogy véget akartam vetni az életemnek, mert ő ezt akarja tudni, de lehet könnyebb is lesz így neki, elfogadni, megérteni, elengedni.
Megköszörülöm a torkom, éhes pillantásom végig fut a férfi kidolgozott mellizmain, a gyéren fedő szőrzeten, mely véglegesen meggyőz arról, hogy gyári vörös, kicsit talán meg is irigylem tőle. Kerek vállain elidőzök, leszálkásított izmain svenkelek végig. Lefelé fut a tekintetem, le a lapos hasára, a V formára, ami adottság, nem pedig meló kérdése. Van, aki hiába edz, mint a nyulak sosem lesz neki, mert a génjei nem hordozzák magukban és erre tessék, itt van ő a tökély, a példa és full bolond. Sajnos nem állok meg, lebillen kicsit a fejem, ahogy az ölére téved a kíváncsiságom. Esküszöm, hogy nem tehetek róla, de korbácsol a vágy, felizzítja a vérem, pedig engem jobban zavar, mint bárki mást.
Elmosolyodom a bókra. Nem teszem hozzá, hogy rettentően sokan írnak kegyetlen jól, olyannyira, hogy eltörpülök mellettük, azt sem mondom el, hogy könyvet akarok írni, egy regényt, mert félek, hogy átcsapunk egy fura Tortúrába és én nem tudok parancsra írni.
Csak a szemöldököm ugrik meg, és szerencsére újra az arcát figyelem, elszakadok az ölének hívogató képzetétől, istenem.  Lehet, hogy összeillünk, én is a sátán ivadéka vagyok, mint ő, csak én apának hívom a nagyvilág előtt. Félek, hogy felkeltem a benne lakó oroszlánt, hogy nekem esik és nem lesz jó vége, de a testem külön életet él az agyamtól, pulzálva dobol a vérem, darabjaimra hullok, felé lépnék, de mázlimra feláll a székről és az ágyhoz hordja a bőrét. Éhes macskaként követem a mozdulatait, azon kapom magam, hogy legyűr az ismert érzés, miközben hátának ívét csodálom, szobrot faragnék neki. Tudom, sőt mi több TUDOM, hogy baj lesz, mégis engedetlenné válok magam számára és minden félelme a semmibe zuhan, ahogy mellé telepszem az ágyra. Az a baj, ahogy végig mar, ahogy ízlelgeti a járásom, a látványom.
Minden mozdulatom egy örült nagy kamikaze akció, mert lássuk be, ha őt meg is kaphatom, sosem tudom mikor robban közénk a másik, lesz időm levegőt venni, mielőtt éktelen haragjával lesújt rám? Mégis mellé telepszem, a hátam mutatom neki, hogy kicsit elbújjak, hogy mély levegőt vegyek, agyamra erőltessem az értelmet. Valaki bent azt sikoltja menekülj, menj innen, baj lesz, nagy baj. A másik énem, aki pedig forróvá varázsolja a bőröm kajánul vihog, hívja csalja, a Jordanban lakó vadállatot, hogy összeölelkezzen az enyémmel.
Kérdésemmel napfényre rántom, pupilláján látom meg a változást, ahogy oldalra fordul a fejem és az arcát tanulmányozom. Újból lát engem, értelem csillan az íriszében. Összepréselődik a gyomrom.
Én lennék? A legtávolabbi cél?
- Itt vagyok. – lehelem kissé kétségbe esetten. Hiszen akkor elérte a célt, de mi a helyzet velem? Mi kell belőlem? Mennyi? Mit szeretne megkapni? Mert akárhonnan nézzük az övé vagyok, noha a testem csak, a többi elvágyik, mégis úgy vonz magához, amitől sírhatnékom támad, nem lehetek ennyire sekélyes, ennyire semmi.
Mélyről pukkan ki belőlem a sóhaj, ahogy megérint, mintha izzó vasat nyomnának a bőrömhöz és ezt nekem valamilyen okból kifolyólag sikerül élveznem. Libabőr kíséri rövidke útján az érintést, szégyen égeti meg az arcom, a fülem, a hajhagymáimba elektromosság költözik, úgy érzem mind az égnek áll. Az agyam végigverődik a koponyámban, impulzusok ezrei dolgoztatják meg a tűrőképességem.
Ez a férfi engem elrabolt, bántott, fog is, nekem pedig lüktet az ölem. Hiába tudom, hogy ez a testem csak, hogy megtapasztaltam sokszor, nincs köze a szívemhez, agyamhoz, a elnyomhatatlan vágyhoz van, ami kielégül, elcsillapszik kis időre és újból fellázad. Ha lenne olyan, biztos, hogy succubus lennék. Az érzés teleírja az arcom kimondatlan gondolatokkal.
Majdnem leesik a fejem, olyan sebesen hajolok combomra sikló ujja után, hogy lássam, ne csak érezzem.
- Kicsit mind vágyunk a halhatatlanságra.- hangom mutatóban van csak, éppen hogy, de letaglóz az érintése, az övé.
Le kell csapnom a következő mondatára, muszáj, mert kell kicsit gondolkodnom is, mert ki kéne innen jutnom, másra kell összpontosítani, mint az érintésére, a belőle felém lobbanó forróságra illatának búja fűszeréről. Nem kéne, hogy felpuhuljon a szívem.
- Én megadhatom. – a békét, én alapvetően egy nagyon nyugis nő vagyok, olyan, aki nem baszogat, nem gyilkol meg, ha a kielégülés oltárán áldozunk eleget.
Válaszától megremeg a szám. Nem, nem szeretet még így senkit. Hiszek neki, nem hazudik, lehet, azért mert ezt akarja hinni, de megteszi és ha szerencsém van, márpedig eddig az életben az volt, akkor ez a túlélésem záloga. Vagy a rövid halálomé, ami gyors semmiképpen sem lesz, kíméletes még úgysem. Mert ha a másik, megvédené Jordant a csalódástól, akkor el kell távolítani, azt aki… Tenyere a felsőm alá kutat és elköszönök a gondolkodástól. A gerincem akaratlan megfeszül, ha macska lennék, feldorombolnék, ami meglehetősen vicces, az elrabolva 5 főpróbáján.
Lehunyom a szemem, magamba szívom a többi impulzust, hallom, hogy koppan a cipője, csörren a kulcscsomó, esély, remény lopakodik az elmém még lüktető fényébe. Mégsem mozdulok, hiszen esélyem semmi.
Hallom, hogy mocorog, felpattan a szemem,  megérzem őt magam mögött, a szívem akkorát dobban, majdnem kiugrik a számom, a belső szerveim kör mérkőznek, szerintem térfélcsere van és nem mindenki fér be a megálmodott helyre, kicsit lesz a bőröm. Mozdulatlanná dermedek.
Halkan felnevetek. Mit nem mernék elmondani? Sóhaj a kérdés, forrósága lefut a gerincemen, a gyomromba önti zúgó láváját, az erek feszülnek a bőröm alatt, a vérem nekilódul a 100 méteres sprintnek.
Ajkának forrósága leolvasztja a bőröm és elégeti minden ellenállásom, mire észbe kapok, kezem a tarkójára gyúr, belehajolok a csókokba, nekidőlök a mellkasának, fejem a vállára ejtem, hogy puha, hívogató ajkát a nyakam oldalára, vállamra kényszerítsem, nem fordulok bele, nem erőszakolok ki egy csókot, ez az ő játszmája és én sajnos partner vagyok, mert a kórság rágja az értelmem maradékának vékony fonalát, ami pattanva elszakad. Pedig pontosan tudom, hogy mit fog gondolni, hogy minden ajtót megnyitok a Másik előtt, a gonosz elé tárom a lelkem, jóval inkább, mint a testem.
Nem válaszolok, hogy mit nem mernék elmondani, mert azt nem mondanám el, van jó pár olyan.
- Ümm…- gondolkodjak is, miközben a keze a hasamon hagy forró pontokat.
- A lakásomra, hogy térdelek, hogy megüt. – Ő, a harmadik személy, remélem figyel, hogy nem neki tulajdonítom.
- A hálómra. De hogy kerültél a lakásomba? – jobbom a nyakán simogat, markol, balommal a hasamra érkező ujjait fedem le, amennyire letudom, hiszen annyival nagyobb a tenyere, hosszú ujjain táncolok végig, hangom csupa sóhaj, elönt a sűrű forróság, a nyúlós méz érzete, elveszek az lenni, aki vagyok, miközben egy dologra várok, hogy felrobban, hogy túl szép, hogy igaz legyen. A pofonra, és nem csak verbálisan, lassan megvitatnám ki az őrültebb kettőn közül?
Nem kezdeményezek, hagyom, hogy elvegye, amit szeretne, a kulcs csörrenése zene a fülemnek, él a remény.
Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Csüt. 11 Okt. 2018, 13:40






Emily

&

Jordan

1. nap




Mélyről jövőt sóhajtok, karcosat, keserédest. Igen, itt van. De nekem több kell, nem csak a teste. Vágyom rá, akarom, hogy akarjon. Azzal a fekete csomaggal együtt, ami nem kívánt potyautasként kocog a nyomomban. Mert az nem kell belőlem, ugye, Emily? Ismerlek. Neked elég lenne bő húsz centi hetente párszor, igaz? Engedjelek ki és ha jó a szex, olykor keresselek fel, de sietősen, nehogy az a másik feltépje a kaput és kitörjön a béklyóból? Bár, tán izgatna a veszély, amit magamban hordok, még az is, ha néha William színre lépne és megtépne miközben izmosan megbasz. Gennyes folyamként önt el a düh, haragvó istenségként feszülnek meg az izmain, felbőszült oroszlán ki ugrásra kész.
Mindig kilógtam a sorból, mindig más voltam, mindig utoljára választottak be a csapatba s aztán engem dobtak ki először. Lenéztek vagy ősi ösztönből fakadt bennünk a félelem, nem tudom. Az anyám tiszta pillanataiban üvöltött, hogy az én hibám, amiért nem tudok beilleszkedni és egyébként is megérti, hogy nem akar engem senki. Ha az agyában bugyborékolt az alkohol azt is hozzátette, hogy ő sem vágyott rám különösképp. Fájt. Fáj most is, ha visszarévedek, égő sebként izzik az emlék a lelkemen. William volt az első, aki rám figyelt. Aki tanácsot adott, aki támogatott, aki megvédett önmagamtól is. A barátom volt. Régen.  Egy szakember bizonyára azt mondaná, hogy én teremtettem, hogy megvédjem magam a magánytól. Szánalmasnak tűnök, mi? És nem Emily, kurvára nem vagy itt, mert roppantanék ciánkapszulát rá, hogy most is ajtót kémlelet, a kilincset bűvölöd, hátha lefolyik a zár és megmenekülsz. Nem érted, hogy én vagyok a szabadságod egyetlen záloga, én vagy a megváltód, a Williamed ?! Aki elvárná, hogy egy pszichopatát szeress megveszekedetten…
Nagyot nyelek, csillapszik a felfortyant indulat, mit is képzelek? Újból felkavarodik a gyomromban az undor, most már önmagamat tudnám szembe köpni, de nem nyállal, sósavval. Azt hiszem ideje elmennem egy pszichiáterhez. Szétfoszlik az elmém, jobban, mint bármikor.  
Bőrének jelenvalósága elveszi gondolataim kemény élét. Elengedem azt, hogy percekkel előbb még ÉN akartam volna a földre lökni, felé állni és a tüdejébe taposni. Megérdemelte volna, mert áltat, hülyít, mint valószínű megannyi férfit…kisfiút előttem.
Olyan érzés mellette lenni, mint, amikor minőségi fűtől tép be az ember. Minden szép, gondtalan és vidám. Nincs stressz, nincs rettegés a holnap ígéretétől, nincs semmi. Egyszer hozok egy cigit magunknak, zsongok a gondolattól milyen lehet beállva hozzá érni. Lehet felrobbannék tőle, mint egy időzített atombomba.
– Ha akarnád. – de nem akarja, még nem. Ezt el kell fogadnom, kénytelen vagyok, ezt diktálja a logika és az illem. Nem vádolhatom azért, amiért pedig nagyon is tudnám, nem követelhetem, hogy boruljon térdre és köpje ki a szívét a parkettára, hogy díszdobozba rejthessem. Ne követeld, tépd ki. .  
Az önmegtartóztatás, mint vezérelv halványulni látszik, vele sápad minden akaraterőm. Forró bőre égeti a tenyerem, sóhaja csak még jobban felhúz. Elvesztem. Elvesztünk.  Mögé ülök, összefacsarodik a szívem egy kósza pillanatra. A perifériámra ülnek arcán a lila foltok, az árulkodó hegek, horzsolások, pecsétjei az elborult pillanatoknak. Nem én voltam. Nem én tettem. Nekem azokhoz semmi közöm. Sietősen tapogatok a felsője alá, érezni akarom a most-ot, kiszakadni a tegnapból. Finom harapással csókolok a vállára, egyre szorosabban fog közre a boxer. Akarom. Most és azonnal.
Válaszára ismét felpillantok, újból a képembe röhögnek a vérplecsnik. Hátrébb hajolok. Megfulladok.
– Igen, ő ütött meg! Nem én! Nem én bántottalak! Nem én akartam, hogy bajod legyen! Sosem tudnálak bántani! – úgy hadarom a szavakat, hogy lehet nem is érti. Mázsányi kő súlya ereszkedik a mellkasomra, nyom, présel, maga alá temet. Nem én ábrándoztam arról, hogy megfojtom, Jordan. Nem én akartam kitaposni az utolsó leheletét. Zihálok. Fel kell állnom, ki kell tisztulnom. De annyira kívánom, annyira akarom. Vonz magához, táncba hív a teste. A Teste, térképe ütéseim nyomának. Apró fekete pöttyök cikáznak előttem, a jeges izzadság csorog a tenyeremről. Nagyot nyelek, visszaküldöm a felkacsintó pizzát a gyomromba.
Mit tettem? Mit tettünk? Emily mellé ejtem le a karom, a tenyerem ökölbe rándul. Mélylevegőbenntartkifúj. Mélylevegőbenntartkifúj.
Lehunyom a szemem, felsejlik előttem a jelenlegi otthonunk milliőe. Hárman vagyunk, Emily én és egy fekete, csuklyás alak, aki a sarokban figyel. Röhög. Én Emyt pofozom, eszelős tekintettel. Kipattan a szemhéjám, az arcom a tenyerembe temetem. Eltolom magamtól, felállok. Az ágy elé lépek, járkálok fel s alá, mint fogságba esett vad a ketrecében.  Ki akarok törni, ki akarok szabadulni. Meg akarok szabadulni. Attól, amit tettem, - tettünk, amit tenni fogok, azoktól a kibaszott beteg dolgoktól, amikről még a lakásomban fantáziáltam.
– Ez nem én voltam érted?! Nem én! – üvöltök, hangomból kétségbeesés csöpög. Nem tudom kinek címzem a mondatot, Williamnek-e vagy Emilynek? Felszakad belőlem, kibuggyan, mint felforrt víz az edény széléről. Felrúgom a széket, amin az előbb ültem, az egyik lába nélkül zuhan a padlóra. A kulcsot le sem ellenőrzöm, hogy megvan-e még. Észrevettem volna, ha leoldja. Mert szökni akar ő is, előlem, akárcsak én.
– Csak dugni akarsz, ugye? Csak a szex kéne, mi? – vádaskodóan nézek rá, elborítja az agyamat a szar, a saját szarom. Tűz gyúl a szememben és a legrosszabb, hogy ez én vagyok, nem William. A vállamba marok, a felkaromra karmolok, de most a fájdalom nem fog visszarántani. Én vagyok jelen. Én vagyok ez.  


"Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié
Lennék valakié"


Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Csüt. 11 Okt. 2018, 15:00
First Day

Leegyszerűsödöm mohó vágyakra, nyilalló akarásra. A testem felfűt, akár egy gőzkazán és én csak létezem, elfolyok ebben az állapotban. A keze olyan forró, ami már- már égeti a húst, lemar a csontig. Akarom. Minden sóhaj egy mantra a nyakamon, egy csók a lángolásba. Elfelejtem, hogy rab vagyok, hogy az övé vagyok, hogy azt tehet velem, amit akar, hiszen erőből ellen nem állhatok, de most egyszerű minden. A nő és a férfi van jelen, a testek kusza halmaza és álmodom róla, hogy keze felcsúszik a mellemre, tenyerébe veszi a nehéz húst, meggyúrja. Belesimulni akarok, felolvadni benne, eltüntetni a maró félelmet, hogy árthat nekem. Ha fölém kerülne félnék, de most előtte ülök, élvezem, hogy erős mellkasa a hátamnak feszül, valamiért biztosnak érzem Őt, olyannak aki adni akar, nem elvenni, talán mert elhiszem, hogy szeret. Álmokat kergetek lehunyt szemmel, azt képzelem, hogy én pontosan itt akarok lenni, Vele, azt, hogy végre bennem legyen. Blőd a vágyakozás, olyan ostoba, amilyen jó magam vagyok, de elhiszem, mert el akarom hinni.
Körbe vibrál, elfolytja bennem a rettegés tüzét, hogy másikat csiholjon helyette. Lávaként folyik a vér az ereimbe, belemar a csontokba, összeroskaszt.
Ujjaim alatt vibrál a tarkója, érzem, ahogy rámasszírozok, besiklok a haja alá, félre fordítom a fejem, hogy csókoljon, ízleljen. Azt akarom, hogy csak én legyek neki, ne gondoljon másra. Lüktet az ölem, nem mernék elgondolkodni rajta, hogy nedves-e a bugyim, mert félek a választ a kérdés feltételekor is pontosan tudtam. De puha ajka íves rózsapírt húz a nyakamra, mindenre reagál a testem, szertefut a lúdbőr.
Nem merek többet tenni, mást kérni, felé fordulni, tenyerem akarom a mellkasának nyomni, hogy feküdjön hanyatt és hagyja, hogy végig cirógassam kidolgozott kockáit, hogy a nyelvemmel fessem meg a íveket. Felsóhajtok, belenyögök a hajába, beletemet az ajkam és beszívom azt a finom, erős, nehéz fűszerillatot, amit áraszt magából, a bénító hőt.
Feldorombol a vérem, a szívverésem gyorsvonatra szál, zakatol alattam, körbe kergeti a kígyót a gyomromban és elhinti, hogy óvatos legyen, mert egy rossz szó, egy mozdulat, egy nem illő sóhaj, egy lehunyt pilla, minden a vesztem lehet. De most nem érdekel, akarom Őt, akarom, hogy kielégítse a bennem tanyát verő égetnivaló gonoszt. A sátán szövi bennem a vágyak fonalát, körbe tekeri a kígyóm és fojtogatni kezdi. Félelmet pulzál az ereimbe, valami változik, csak nem értem meg, hogy mi. Nem idézzük közénk a harmadikat, őt megérezném, akkor nem simulnék a kezébe, mint egy engedelmes ribanc, aki csilliárdokat szakít egy jó menetért.
Élvezni akarom, Őt akarom, azt akarom, hogy erővel, szexuális erővel, hajtsa ki belőlem a félelmetes pezsgést.
Szabad kezem a combján keres menedéket, markolom, simítom, hergelem magamra, édesgetem magamhoz, kell nekem, hogy megtegyük, mert akkor kitisztul az agyam, elmúlik a beteges áradat és újra agyalhatok a kulcscsomón, az ajtón, a kijutáson.
Nekem szükségem van rá, gyógyszer ő a betegségemre. Tudnia kell, ismernie kell, ha valóban mindent tud rólam látta, hogy feljegyezte a dokim a kartonomra a függésem jelét.
- Akarom. – sóhajtom a szája sarkába, remeg a testem, én szeretem a dolgokat elsietni, én nem vagyok a lassú és hosszú előjátékok híve, minek hazudjak? Nem jellemző rám. Én nem igénylem, hogy a férfi fél órát töltsön a lábaim között nyelvleckét véve, hogy ellepjen a vágy búja nedve, ez van, ez vagyok. Ha szerte, ennek szeret. Ha…
Hátrább csúszom az ágyon az ölelésébe, megszűnik az ellenállásom.
Foga a bőrömre karcol, felszisszenek az élvezettől, még hátrább tolatok, érezni akarom, hogy teret nyer a szexualitás, hogy kitölti a farmerjét és kőkeményen nekem simul, kissé sem vagyok csalódott, hogy ez még várat magára. Bevillan egy kép, ahogy térdelek a szőnyegen, ő, illetnem nem ő, mögém térdel, keze a mellemen és könnyíteni készül önmagán, ehhez engem csak pótszerként használva. Elengedem, mert kérdezek, válasza a fülemre mért sóhaj.
- Tudom. – tényleg tudom, hogy nem bántana, mert elhiszem a szerelmet, amit elmondott, mert el akarom hinni, muszáj, különben megkattanok, így is meg fogok. De akkor az őrületbe kerget majd a rettegés szürkéből feketébe futó láncolata és a sarokban fogok kuporogni, a gondolatok pedig elkerülnek, és bevégzem, mint egy semmi kisegér, mint a többiek, mert voltak, igaz Jordan? Akadtak többen is, sokan. Hányan?
Groteszk a látvány, ahogy mindennek ellenére neki feszül a testem sóhajokkal csalom ki a kéjt.
A következő pillanatban lemállik rólam a kezem, hideg fuvallatot hagyva maga után, és elönt a rémület. Elrontottam, valamit elcsesztem és most megfizetem az árát.
A vágy pihegése átcsap zúgó félsszé.
Lebénulok, kinyílik a szemem, az akarás pedig csak tuszkolna előre, ki kell elégülnie, különben 10 körömmel tépem le a húsom.
Nem értem, mi történik, nyitott szájjal lélegzem, hogy legalább az illatát ne érezzem, csak az életért verekedő szapora szívverését.
Ellöki eddigre idegessé merevedett testem, csillapszik a pusztító tűz, hogy a jeges valóság belémártsa ujjait.
Dühödt oroszlánként pattan fel, felkuporodok az ágy közepére felhúzom a lábaim magam elé, átölelem a két térdem. Kipirult arcom a térdemre fektetem, csak félig látom őt. Védem az arcom. Sejtem, hogy meg fog ütni. Sírni szeretnék, de; aki sír az meghal. Még azt sem merek, ahogy ránézni sem.
Felordít, nem hiszem, hogy nekem, felé pillantok, arcomra hagyom kiülni, amit érzek.
- Tudom. – ma ez les a szava járásom, a szót pedig csak lehelem, lehet ő sem érti.
Megsemmisülni vágyom, láthatatlanná lényegülni. Megúszni a kirohanást. Ehhez becsukom a szemem, csak érzem a jelenlétét, hallom a dühödt lépteket, a szék reccsenésére, majdnem felsikoltok. Összehúzom magam még kisebbre, magamban imát mormolok. A homlokomon sajognak a sebek a sűrűsödő légzésszámomtól, és a rettegés újult erővel nehezedik rám, kapaszkodik fel a hátamon, a gerincembe szúrja apró körmeit.
Gombóc nő a torkomba és a félelemmel vegyes érzékiség kergetőzik bennem, míg nem elégülök ki, el sem múlik, végig bennem lesz, mindig visszaterelve a figyelmem rá, most elnyomja az őrjöngésre való óhajom.
Rám ordított vádja összenyom még jobban, mert van benne igazság, de nem fed le mindent. A kezem remeg, olyan erősen ölelem a térdeimet.
- Téged akarlak. – suttogom. Ha hangosan beszélek sírni fogok. Megalázottság dübög a bensőmben. engem még senki nem vádolt azzal, hogy csak faszhiányom lenne, pedig rejlik benne igazság, de így kimondva annyira fáj, mintha megütne ezzel. Reszket a szám és nem merek nem rá nézni, látnom kell, ha közelít, ha menekülnöm kell, ha védeni kell magam.
Szemben gyűlik a könny, pislogni sem merek, szeretném kiengedni a hajam, hogy mögé bújhassak. Könyörögnék, de tudom, hogy az nem segít.
Vesztemre az övén fityegő kulcscsomóra pillantok, onnan a mellkasára és a szemébe, tudnom kell, hogy látta-e az árulkodó testbeszédet. Félnem kell-e?
Hogy tudtak a dolgok ilyen fordulatot venni, mi zajlik le benne, hogy az előbb még szeretni akart, most pedig gyilkos düh hullámzik a levegőbe, ha ki merném nyújtani a kezem felé, lehet meg is érezném a mágiáját a levegőben, ha mernék csak moccanni is.
Nekem is lenne kedvem kiabálni vele, hogy meri? Milyen jogon vet meg valamiért, amit pontosan tudott? Ha tényleg tudja ki vagyok, nem alázhat meg azért, amiről nem tehetek.
Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Csüt. 11 Okt. 2018, 16:25






Emily

&

Jordan

1. nap



Lüktet a vér a fejemben, lehet agyvérzést is kapok. Rám férne. Létjogosultságot nyer magának a Káosz, testet ölt és az én bőrjelmezem húzza magára. Sötét árnyú gondolatok karmolnak a tudatba, kapargatják megbomlott elmém örvénylő mocsarát. Ha tudom, hogy baj van az már jó, nem? Akkor már nem akkora a sárkány, nem hétfejű, hanem csak hat. Úgy pulzál bennem a tehetetlen düh, önundor és vegytiszta gyűlölet, hogy félek a bőröm is elfeketedik tőle.
Emilyre nézek, reszket az ágy közepén, magába zárkózott, haragom ellen védi magát. Minden ajtóra, amit kinyitottam benne visszacsavaroztam a lakatot. Pedig még bőrének íze az ajkamon pihen, ahogy bújt, dorombolt, vágyta az érintésem. Vágyott engem. A testedet.
Álszent lennék, ha nem vallanám legalább önmagam előtt, hogy engem is szétfeszít az akarás, duzzad, egyre erősebbre nő és párbajra hívja az övét. Meztelen testét kívánom az enyémnek feszülni, vadul, ösztönösen. Reccsenjen ketté alattunk az ágy, hulljon darabokra, magam alatt akarom tudni, birtoklón belé hatolni, érezni és élvezni benne. Akarom. Úgy vágyom rá, mint soha, senki másra. Szeretkezni akarok igen, a leggiccsesebb értelmében, de az sem baj, ha egyszerű dugás lesz a dologból, amit akár, egy kocsma mosdójában is megejthettünk volna. Akarom a lelkét, az egész lényét és valóját, de az isten bassza meg, férfi vagyok, abból is elcseszett fajta. Én nem vagyok függő, nekem más az addikcióm, elbabrálok néha magammal vagy, ha úgy hozza az éjszaka felpróbálok vöröset vagy egy barnát. De, amióta rátaláltam, számomra ő lett a drog. A legtisztább heroin, ami nélkül kifakul a világ. Bírnám szex nélkül, talán egy hónapig is, de nem így, hogy karnyújtás a táv, ami elválaszt tőle…  kurva nehéz. És el fogok bukni, ha nem most akkor majd holnap. Mert, ha most kiviharzom még órákig érezni fogom, ahogy ujja a hajamba túrt, ahogy bőrének finom eszenciája az enyémre került.  
Tombolok. A szék darabjai koppannak a földön, lépteim durva zaja visszhangzik a falak között. Tudom, hogy tudja vagy legalábbis szeretném elhinni. Már semmiben sem lehetek biztos, színház tán, semmi több. Hinni akarom, hogy nem hagyna itt, engem nem. De baszki, mégis mit várok? Elraboltam, fogva tartom, egy dohos pincében. Elveszi majd tőlem a rendőrség. Nem végezhetnek ki. Újult erővel tör rám a nehéz legszomj. Sípolva veszem a levegőt, szembe köpöm a fröcsögő kérdéssel. Igazságtalan vagyok. De kicsusszant a gyeplő, megbomlott az a kevés egyensúly, amiben eddig részem lehetett.
Szavai a lelkemig szúrnak mézízű mérget. Megállok egy pillanatra, megrágom őket, emésztem, hogy gondterhes óráimban feltudjam kérődzeni ezt a kurta mondatot. Engem akar, sokszor elmondta. Megenyhül az arcom, lankad az ropogó tűz a szememben. El kéne hinnem. Hiszen, akár még tényleg akarhat is. Talán…Meg kell próbálnom higgadtan gondolkozni. A mellkasom előtt fonom össze a karjaimat. Bizonyítsa be. William mordul a fülemben. Ki kell zárnom, de elindítja a bogarat, a bőröm alatt kezd bizseregni a gondolat. Szentjánosbogárként repkednek az ötleteim, ezernyi próbatételnek vethetném alá, hogy bizton meggyőződhessek szavai valódiságáról.
De mindenkinek van egy lélekdarabkája amire, ha rátalál feltételek nélkül kell neki. Ikerláng vagy valami ilyesmi, egyszer olvastam róla. Talán rájött, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, hogy nekünk dolgunk van egymással. Bennem is kell lenni szerethető dolognak, amit eddig senki más nem látott meg, csak ő. Elmosolyodom. Valóra válhat, hogy együtt és boldogan, ketten a világ és később a hatóság ellen.
Felé lépek, puhán, halványuló veszéllyel a hátam mögött. Felengednék, szétporlasztanám a gátat, ami elapasztja higgadtságomat, de ekkor elkapom a tekintetét, ami epekedve kémleli a kulcscsomót.
Körmeit a tenyerembe nyomom, a torkom egyszerre kaparni kezd.
Fél perc. Fél perc telt el, amióta azt mondta engem akar. Fél percig majdnem hittem neki, elhittem, hogy valaki akarhat engem is. Fél percig fellélegeztem. Fél percig aláfeküdtem a lehetőségnek, keringőztem a valódi boldogság jövőbeli ábrándjával. És most megölte. Leköpte a pislákoló parazsat, amiből őrláng lehetett volna.  Pillantása erős öklös a gyomorszájamba, megroggyan a vállam előre, fizikailag fáj.
Tenyerem az ominózus fémkarikára csúszik, rámarkolok, jeges hidegsége átjárja a testem. Lecsatolom az övről, lassan, kimérten, tán még azt is hihetné, hogy meggondoltam magam és kiengedem. Megszökünk együtt innét. Köré gyűröm az ujjaimat, az első gondolatom, hogy hozzávágom. Úgy, hogy fájjon, hogy érezze, amit én, szenvedjen, ne csak lelkileg, de testileg is. Újra.
Tudja milyen, amikor a tálcádra mernek a Reményből, majd, amikor megkóstolnád kiderül, hogy műanyag.  Még egyet lépek felé, rámosolygok, minden rendben kicsim, nincs semmi baj. Csak kalapáccsal zúztál darabokra, de kis dolgokra nem adunk.
Lendül a szabad kezem az égbe, szinte már érzem arcának vöröslő fájdalmát a tenyeremen. Lehunyom a szemem, át akarom élni. De felsejlik a kép, ami korábban kúszott a tudatalattimba, a csuklyás alakról és rólunk. Nem történhet meg. ÉN nem bánthatom. Ha bennem nem bízhat, hát kiben tegye?
Leengedem a karom magam mellé. Elhátrálok, lehajtott fejjel, akár a vesztesek egy döntő ütközet után.
Hogy várhatnám el, hogy szeressen? Hogy ne akarjon megszökni, amikor már én is félelmet bújtatok az álmai közé? Szánalmas vagyok. Közben meg persze hívogat az összekócolódott haja, a pánikban úszó zöld írisze. Nem. Ma nem. Most nem. Krákogok kicsit.
– Holnap jövök. – biccentek egyet, fagyosan, kimértem, pedig szomjazom egy búcsúcsókra. Kézbe fogom a cipőmet, a pulóverem emlékét meg felzabálja a rövidtávú és a parkettán marad gombócba gyűrve. Hullámokban önt el a csalódottság, a gerincembe tép, a szívembe mélyeszti a pengét.
Sietősen hagyom el a szobát, útközben felkapom az üres kólás dobozt, nem nézek hátra, nem tudom, hogy utánam jön-e, remélem – az ő érdekében -, nem teszi.
Kattan a zár az ajtón, kisurranok résen, hogy minél előbb visszazárhassam. Minél hamarabb újra bebörtönözhessem a nőt, akit a legjobban szeretek. Akiért meg tudnék halni. Akit meg akartam ölni.
Keresnem kell egy orvost.

[/i]
Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1 Pént. 12 Okt. 2018, 10:45
First Day

Összetör, szétzúz, nem csak azért mert visszautasít, ami velem még nem esett meg. Hanem, ahogyan teszi, mintha tűnős lennék, hibás azért, amit kiváltok belőle. Ha nem miatta lennék itt, ennek még lenne is jogalapja, de így nincs. Összepréselődik a gyomromba a búja vágy, diónyira zsugorodik, de ott motoszkál, mint a hang az éjszakában, amiről nem tudjuk, hogy honnan jön, de rettegünk tőle, mert jelen van, halljuk, érzékeljük. Lehet macska, bogár, bármi… akár egy kutató kéz, ami a bokánkra fog és beránt az ágy alá.
Gyerekként ilyenkor mindig apám nevét sikítottam és Ő jött, vagy ha nem ő, akkor valamelyik bitang muszklisa. Bebújtak mellém az ágyba, nem mondom, hogy egyszer is bármelyik hozzám nyúlt volna akár egy fél illetlen mozdulattal is, de nekem nem nők voltak a szittereim, hanem formásra gyúrt férfiak. Akiknek a puszta erejük mustármagnyi hittel bírt a számomra, amiről jól tudjuk, hogy hegyeket is elmozgathatunk vele.
Most is sikítanék, segítséget hívnék, apám, vagy bármelyik embere miszlikbe tépnék Őt, de én valahol a felszín peremén ezt nem akarom.
Az ölelésébe akarok bújni, azt szeretném, hogy amikor félek, hívhassam és ne rettegnem kelljen.
Kuporgok az ágy közepén, megalázottan, eltolva, elutasítva, kimondva, hogy nem kellek, hiszen még csak felizgatni sem tudtam.  Tudom, hogy a szexnek micsoda hatalma van, ha csak fele olyan erős, mint ami az én testem felett bír, akkor teljesen logikátlan, hogy ellök magától.
Remegő szájszéllel pihenek a térdemen, és mindent megadnék, hogy ne haragudjon így rám, hogy ne gyűlöljön ennyire, amikor én nem tettem semmit. A kezében doromboltam és igen, sajnos igaza van, kell a hús, az a bizonyos tizenvalahány centi. Nem hazudtam soha, hogy nem szeretem a döngölést, de nekem kell, hogy az agyam is működjön, ne csak a forró lüktetés vonjon magához, ami az ölemet helyezi előtérbe.
Ha azt hiszi, nekem ez tetszik, hát téved.
Félve pillantok felé, vállaimat leejtem, hogy még csak véletlen sem lásson bennem támadó szándékot Izmai minden lépésre megfeszülnek, eresztenek, válla egyenes vonal, erő moccan a testében, olyan, amitől elfog a rettegés. 30 centi biztosan van köztünk magasságban és remélem csak abban, a többi már gyilkos eszköz, és 40 kiló színtiszta izom, ami rajta nyert teret, olyan finoman elosztva, amiért már megér egy imást.
De ha nekem esik, kivégez azzal, hogy nekem feszül az energiája. Ütött már meg, majdnem leröppent a fejem, most is viselem a jelét a legutóbbinak. Innen nézve nem vigyáz rám.
Ami igazán bepánikoztat, hogy szemben velem a tomboló vihar ez a gyönyörű férfi, nem a Másik, ez most Jordan. Ő utasított el és belőle ömlik az éj fekete hullám felé, hogy belepjen, levegőt sem kapjak és a félelem magába rántson, mint egy fekete lyuk.
Kérlelni szeretném, hogy ne haragudjon, megígérni, hogy jó leszek, többé nem simulok az ölébe, de hazugság lenne. Hiszen akarom őt, kell nekem, magamban akarom érezni és nem az öklét az arcomon, sehol máshol a testemen.
Belém mar a fémes űr és csak bámulok rá, befogadom a látványát, kicsire tolom a testem, hogy elhiggye ártalmatlan vagyok, hogy nem kell bántani, így is összetört. A haragom pedig tüzeli a szexuális vágyat. Engem Nem Utasítanak El! Bassza meg! Mégis, hogy meri? Ideráncigál, mindent tud rólam és hibáztat azért ami… és ekkor belém nyilall, hogy ez lesz a vesztem. Hiszen, ha lehet hinni a tendenciáknak, és miért ne lehetne, a sorozatgyilkok az esetek többségében egy felsőbb jóért, egy magasabb rendű igazság nevében cselekszenek. Tudom, hogy voltak elődeim, hiszen minden mozdulata ősrégi, neki nincs ebben stressz, az Én vagyok, nem a helyzet. Nyilván Ő maga is elmondta, hogy a többieket nem szerette így, ergo ki tudja, hány lányt és miért pusztított már el?
Talán Ő a megmentő, a Másik pedig az ő védelmezője, vagy kezdem azt hinni, hogy a józanabbik esze, aki engem gyűlöl zsigerből, mert elveszem a pátyolgatját.
Azért fogok meghalni, amit nem tudok uralni, ami felett nincs hatalmam és ő nem fog engem megmenteni, mert Ő nem Isten, egyszerűen csak szabadon fogja engedni a lelkem, mint egy rab madarat. Nem, én ezt nem akarom.
Felém lép, kihagy egy dobbanást a szívem, kár, hogy én magamhoz hívnám, ha nem bánt, ha az ölembe hajtja a fejét, megsimogatom, kiédesgetem a testéből a feszültséget, csak engedje meg. Mégsem moccanok, csak a szemem villan, mint egy őrült őznek, aki már sejti, hogy vége van.
Érzem, hogy látja önkéntlen menekülésre hívó tekintetem, de hiszen megijesztett, mint vár tőlem?
Megcsörren a kulcs és elfog a vágy, hogy kinyújtsam a kezem érte, de biztos vagyok benne, hogy átmenne pennywiseba és leharapná az egész karom.
Meg sem moccanok, csak pislogok, mint a rémült hal, a lefejezés pillanat előtt, biztos vagyok benne, hogy meg fog ütni, az is lehet, hogy ezek az utolsó rettegő légvételeim, pedig elhittem, hogy nem bánt.
Mosolyától összedől a világ bennem. Kéjjel fog összeverni, Ő, Jordan, mert ez még ő, az ő aurája lengi körbe, az ő illata árad a pórusaiból, az ő szemei villannak vissza rám. Kitágul a pupillám, a rettegés tüze felszítja menekülés ösztönét, képtelen vagyok eleget tenni neki. Egész testemben remegek, alhasamban pedig pislákoló szentjánosbogár a vágy maradéka, miért nem alszik ki? Miért?
Alig látom lendülő kezét, csak érzem a szelét, szememben gyűlik a visszatartott pánikroham előszele, a zokogás nedve. Elfordítom az arcom, a kezem feljebb emelem, ha csépelni kezd, hát a karom érje előbb, mégis azon kapom magam, hogy felnyüszítek, mint a sarokba vert kutya, aki elvisel mindent, mert ilyen a természete és holnap az arcod nyalja.
Ringatni kezdem a testem, nem érkezik meg az ütés, őrülten kell pisilnem, lehet magam alá csorgatok.
Hangjára összerándulok, lassan ringatom magam, míg elhagyja a fogságom helyszínét. Holnap.
Ahogy kilép felsírok, szabadjára engedem a remegést, oldalra dőlök és csak azért nem zokogok órákig, mert ki kell mennem pisilni. Négykézláb mászok le az ágyról, ki a fürdőbe és már nem is vesződöm a wcvel, ruhában, zokogva vonszolom be magam a zuhanyzóba, hogy magamra zárjam az ajtót, és vízzel árasszam el a testem. Mintha ez segítene, mintha ez megoldhatna bármit, nem teszi, csak fázni kezdek, a ruha szoros lesz, összenyom.
Le kell vetkőznöm és ki kell oltanom a tüzet, hogy végre tudjak gondolkodni, mert kell, stratégia kell, Jordan kell.
: Köszönöm Mackó ♡
Folyt. Köv. Wink
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #1
Vissza az elejére Go down
 
Prisoners #1
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Rivière-des-Prairies-
Ugrás: