welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Luna & William - Friends in trouble
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
28
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Luna & William - Friends in trouble Vas. 02 Szept. 2018, 21:13
Szereplők: Luna Abagnale és William Moreau
Helyszín: Egy kis kávézó a sétálóutcában
Időpont: Egy esős hétköznap
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
28
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna & William - Friends in trouble Vas. 02 Szept. 2018, 21:18

William & Luna
Szükségem van a segítségedre!
Úgy két napja jött a hívás. A házunk padlóján feküdtem, és vártam, hogy élve felfaljon a kutyánk. Mindent többes számban használtam, még mindenhol ott volt Sam lenyomata. A nappaliban ő készítette össze az utazásomhoz a bőröndöt, a hintaszékbe ő fektette le a kedvenc plédünket, a szófán a párnáknak olyan illata volt, mint neki. A hűtőben még azok az élelmiszerek sorakoztak, melyeket ő vásárolt be a közeli boltban, és a kedvemért lejárati idősorrendbe helyezte a frigó polcain. Senkit nem engedtem be a közös életünk színterére, mert nem volt kedvem a szánakozó tekintetekhez. A whiskeys üveg a kezem ügyében, félig kiborult állapotban feküdt, akárcsak én. A temetés teljesen leszívott, egy lefolyóra hasonlítottam, nem éreztem semmit, minden átment rajtam. A lelkem ezer darabra szakadt a halálhírével együtt, és ebből a szerencsétlenségből nem láttam kiutat. A szüleimet is kitiltottam a házból, a húgomnak sem vettem fel a telefont. Miért kellett volna visszatérnem a társadalomba, mint a szorgos hangya? Már nem működtem ugyanúgy, mint eddig, mert a másik felem hiányzott. Őrület ez a szerelem, és a be nem teljesült álom, hogy a karomban tarthassam a fiamat. A boncolás lehetővé tette, hogy megtudjam a baba nemét is. A szülésig várni szerettünk volna ezzel, babonából nem akartuk tudni, hogy mi lesz, a lényeg, hogy egészségesen kellett volna a világra jönnie, de már nem fog. A nyálam szétfolyt a padlón, de mozdulni nem akartam még a mobilom rezgésére sem. Az emberek gyarlóak, kétszínűek, és nem érdemlik meg a fájdalmamat. Ez csak az enyém, ennyi maradt a jövőmből. Kábultan szemléltem a gombszemű ebet, aki megnyalta az arcomat, és nyüszítve körözött felettem órák óta.
- Hagyj már békén…te is. – löktem el a jobbommal, hogy ne közelítsen, de az érdes nyelv elért újra és újra. Az időnek már nem volt uralma felettem, bármit megtehettem, amit akartam, és ezért is játszottam el az öngyilkosság gondolatával is. A gyógyír a megsemmisülés lenne…na most már elég lesz ebből a zenéből. A mélyről jövő dühömnek engedtem teret, mikor felálltam, és nem figyelve arra, hogy kinek a neve szerepelt a kijelzőn, úgy üvöltöttem bele a telefonba, hogy még én magam is megrettentem a hangom erejétől. Zoey Cavendish volt az, aki sírva kérte a segítségemet. Nem tudtam, hogy én okoztam-e ezt a törést benne, így visszafogtam magam, és megkérdeztem, hogy miért pont én vagyok az, aki segíteni tudna. Legszívesebben az arcába ordítottam volna, hogy keressen mást, de ekkor még az ütőér is megállt bennem. Kendra a hatéves keresztlányunk. Zoey és Desmond a feleségem barátai voltak, még az egyetemről ismerte a nőt. A kapcsolatuk idővel megkopott, aztán mikor Des megkérte a kezét, újra levelezni kezdtek, végül az esküvőn kötöttünk ki. Nem tudom, hogy ez a nőknél hogy működik, de sikerült feleleveníteni a régi barátság szikráját, és így még szorosabbra fűzték a viszonyt. Évente legalább három alkalommal találkoztunk, aztán Zoey terhessége alatt megsűrűsödtek ezek az események, és eljutottunk oda, hogy mi legyünk az első közös gyermekük keresztszülei. Desmondot sosem kedveltem igazán, és a házasságuk sem volt makulátlan, de nem szóltunk bele. A férfinak akadtak problémái az ivászattal (vicces, hogy én is ezen a kikövezett úton haladok, csak a kutyámon kívül egyelőre másba nem tudnék belekötni), dühkezelésből elkelt volna egy kis segítségnyújtás, de ezt is csak Samtől hallottam, és az általa elmesélt történetekből. Miért nem lepődtem meg azon, amit Zoey éppen a fülembe suttogott halálfélelemmel átitatott hangján? Mert zsigerből éreztem, hogy ez az igazság.
- Biztos vagy benne? – remegett meg a hangom, de végighallgatni a történetet már nem volt erőm. Megmondtam neki, hogy egyelőre maradjon nyugton, amint tudok átmegyek. Nem volt más választásom ezek után, mint egy régi ismerőst felkeresni. Ki más tudott volna gyorsabban intézkedni, mint Luna?

***

Esik az eső, a fejemre húzom a szürke kapucnit, és megrázkódom. Az időjárás is mellettem áll, ha szar a hangulatom, akkor mindenképpen dézsából kell önteni. A cipőm orra már a víztől párlik, minden pocsolyába beleléptem, egyet sem kerültem ki idejövet. Nem szerettem volna szem előtt lenni, ki tudja, hogy Desmondnak hol vannak emberei. Nagykutya a drágám, de hogy ki fogom csinálni, abban biztos lehet. A sétálóutca felé tartok, még van egy kis mellékutca, ahol le kell fordulnom, és akkor odaérek a megbeszélt helyszínre. A kávézó nincs szem előtt, a turisták általában észre sem veszik. Imádtam, hogy Luna tudja, hogy mi az, ami ilyen esetben kell. A bejárat előtt lefékezek, és majdnem bele is megyek valakibe, aki történetesen az, akire vártam.
- Szia….egyszerre érkeztünk. – távolodom el, mielőtt fellökném, és a kapucnimat lerángatom az üstökömről.
- Nem néztem az órát, késtem? – nézek a sötét szembogarakba.

 
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
28
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna & William - Friends in trouble Hétf. 03 Szept. 2018, 18:24

• luna and william
What could I do for you?

• • • • • • • • • • • • •


A munka tartott ébren és józanon, annak köszönhettem tendáló állapotomat az alkoholizmust illetően, de ugyanúgy törekvésemet is egy újabb mánia hatalma előtt való meghajlásnak. Tudatos volt függésem, ám tudatos a választás is. Csupán az elmúlt időszakban halálra ítélt májammal tettem jót azzal, hogy megmaradtam a mentális romlásnál, s a fizikai kínt ujjbegyeim koptatására korlátoztam le. A gél lakkal bevont, mandulavágású körmöket továbbra is kedvezőbb áron dobták piacra, mint az AB- vérben megúsztatott, életképes donormájakat.
Pontosan hat órája nem nyúltam alkoholhoz, ekkor sikerült Blaise javaslatára száműznöm az utolsó csepp alkoholt is a házból, s bevinni azt pazarlástól sajnálva saját szervezetembe. Még éreztette hatását lényem felett az alkohol, de már tisztán értettem az egyenesnek definícióját empirikusan is, s visszanyertem régi barátomat, a stabil egyensúlyt. Haladásnak titulálhattam volna ezen igyekezetem, ha nem egy kávézóba vezetett volna utam, ahol a menükártyán a legkülönbözőbb variánsait kínáltak fel az italnak. S ebben a nyers, nyálkás időben kinek ne esett volna jól egy ír kávé vagy egy grog?

A whisky jellegzetes ízét még könnyedén felidézhettem, hiszen otthon sikerült egy komótosan vánszorgó cseppet kivarázsolnom a kiürített, de át nem öblített kristályüvegből, mellyel délután kettő körül enyhítettem elepedő sóvárgásom, pont a Williamtől befutó hívás előtt. Az volt az utolsó megtizedelt korty szájüregemben, így még most is azon csámcsogtam a taxi hátsó ülésén.
Már most depresszív, s lesújtó gondolataim támadtak, ha csak arra gondoltam, hogy meg akarok válni az ivás művészetként űzött elfoglaltságától. Kezeim remegőssé váltak a visszafojtott indulatoktól, így kénytelen voltam vajszín ballonkabátom leple alá rejteni csontos ujjaimat, s rászorítani velük térdkalácsomra, s megregulázni kapkodóvá, hisztérikus visongás előtt tébolyodottan pulzálóvá váló légvételeimet. Kétségbeestem, amiért tiltás tárgyává akartam tenni önmagam számára az alkoholtartalmú italokat.
Nem akartam abbahagyni. Mert nem tudtam abbahagyni.
Elhatározásom a józanság irányába így elmúlt, de az elfogyasztott deci után szenvedélyem fellángolt. Így ingadozott óráról órára mutatóm a két szúrós vállszirtemen sírógörcstől szenvedő angyal, és diadalittasan mulató ördögalak között. Ismertem a jó döntést, de egyedül kevés voltam, hogy meglépjem.

Kiszállva a taxiból, a városra szakadó eső fülledt ködében azonnal körbe hordoztam tekintetem, hátha felfedezem valahol, valamelyik sarokban megbújni Jean-Baptiste-ot. Még az esernyőm kinyitásáról is megfeledkeztem, míg Őt kerestem az aluljáróból felfolyó embermassza között, kik engem is beolvasztottak. Paranoiás viselkedésemre nyomós indokkal szolgált, hogy az elmúlt napokban mindig a legváratlanabb alkalmakkor termett a hátam mögött a férfi, s dörzsölte hozzá nyakszirtemhez öreg borostás állát. A hideg rázott a memóriámban rekonstruálódott emléktől. Nem mintha bárkit érdekelt volna állapotom miértje, azt a körülöttem leledzők jobb szerették maguk kitalálni, hogy tökéletesnek tetsző imázsomat érdekességként hajmeresztő ideákkal dobják fel. Mintha most is ott hallottam volna fülemben hangját, éreztem volna testemen érintését, úgy sepregettem le magamról a berögzült bizsergést. Bolondnak néztek. Szégyellnem kellett volna magam. Hogy lehet, hogy hirtelen én lettem a röhögés tárgya, a beszédtémák legkedvesebbike? Pár hónapja még én röhögtem az elesetteken éretlenül.  

Néhány percig tartott csupán, míg a csordában eltévesztett menetirányt felleltem, de már ez az idő is bő kiesésnek tetszett a találkozó időpontjához viszonyítva. Nem haladtam elég gyorsan, terveim vázlatpontjai dugába dőltek, amiért állandóan a hátrahagyott városrészt fürkésztem. Követtek. Biztos voltam benne, hogy valaki lépteivel visszhangot vert a hátam mögött. Ha megálltam, utánzott, ha indultam, enyémekhez igazította tempóját. De bárhányszor pillantottam vissza a szürkületbe záruló világra, sosem láttam senkit.
Utam sikátoros, háztömbök közötti folyosókon vezetett át. Néhol megcsúsztam a kiborított szemétből taposott szőnyegen, máshol megvakultam az arcomba pöfögött konyhai gőztől, nehéz, olajos ételek szagától, s ilyenkor saját nyöszörgésemen túl egy röhögést visszafojtó torokköszörülés rezonált hallómembránom falán. Követtek.
Egyre akaratosabban ragaszkodtam ezen elképzelésemhez.
Játszhatott velem a leesett alkoholszint? Lehetett ez elmém félelmének kivetülése?

Szívem ott toporzékolt torkom peremén, hallásomat eltompítva ezzel. A vér lábaimba ereszkedett alá. Futhattam volna. Minden kimerültségem ellenére képes lettem volna rá. Ezen mélyről érkező elhatározásom közben ütköztem össze Willel, aki nem tehetett róla, de halálra rémisztett.
Tekintetemből kiolvashatta az elmúlt időszakban rám jellemző zavarodottságot, s csak reflexeimen múlt, hogy a sikoltás hangtalanná aszott ajkaimon.
– Will! Szia! – mintha bármitől is meg kellett volna mentenie ott és akkor, úgy húztam szűkösebbre kettőnk közt a távolságot, hogy ki nem mondott hálám jeléül, s egyértelmű üdvözlésképpen fél karommal átöleljem, s csókot leheljek arcára.
– Nem, dehogy… pontos voltál, mint mindig. De szerintem menjünk be… nekem esernyő alatt is sikerült bőrig áznom. Meg se kérdezd, hogy csináltam. Rejtélyesen tudok viselkedni… mindegy is…
Mielőtt kihúztam volna magam előtt a bejáratot, még egy percig hátrapillantottam, hátha fellelem feltételezett követőm sziluettjének kontúrjait, de az eső elmosta a valóság vásznára kent agg színeket.
Odabent az ablakokra vastag pára ült, s a szövetek ázott, pállott szaga elegyedett a bögrékből kipárolgó gyümölcsteák aromájával. Magamhoz láncolva a döntés jogát, a helyiség kieső, hátsó sarkáig sétáltam, hogy elfoglaljam az utolsó asztalhoz húzott azon széken vetkezés után a helyemet, ahonnan beláttam a kávézó egész terét, de még a flaszteren lábukat kapkodókra is tökéletes rálátásom nyílt.
Figyelmemet nem kerülhette el a kedves ismerősnek nyúzott arca, mely hasonlatos volt enyémhez. Pocsékul nézett ki, akárcsak én. De mit is várhattam volna tőle? A felesége és gyermeke halála igazolta állapotát. Engem ki és mi igazolt? Mit gondolt most rólam, miközben ujjbegyimmel dörzsöltem át a hidegben kicsípett arcbőrömet járomcsontom felett, hogy vér fussa el vonásaimat, s ne legyek ijesztő csapzott tincseim mögött, mint a falra akasztott replika Sikoly-kép központi alakja.
– Hogy vagy mostanában?
Meghűlt kézfejeimet dörzsöléssel igyekeztem felmelegíteni belső combjaim falán, míg őszinte érdeklődéssel fürkésztem vonásait a velem szemben ülőnek.
Annyira szarul én is éreztem magam, amennyire ő kinézett. De most még csak nem is ez jelentette a legnagyobb problémánkat.  


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
28
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna & William - Friends in trouble Csüt. 06 Szept. 2018, 19:10

William & Luna
Szükségem van a segítségedre!
Ebben az anyaszomorító időben kinek lenne kedve útra kelni, és úgy tenni, mintha a normális emberek közé tartozna a társadalmi elvárásoknak megfelelően? A napjaim menetrendszerű monotonitása most abban merült ki, hogy részegre ittam magam, és megfeledkeztem a kötelezettségeimről. Nem számított egy ház befizetetlen csekkjeinek armadája, vagy éppen az éttermemben zajló munkafolyamatok felügyelése. Az életigenlés, mint fogalom megszűnt létezni a szótáramban, és nem is törekedtem arra, hogy visszakerüljön oda. Még most is a konyha márványos felületén enne a penész, ha nem érkezett volna az a bizonyos telefonhívás, mely végül arra kényszerített, hogy kimozduljak a házból, és az önsanyargatás mocsarából feltámadjak, akárcsak a főnixmadár abban a Harry Potteres filmben. Sam imádta a fantasy világát, kívülről fújta az ehhez hasonló témájú könyvek listáját, és olyan lelkesedéssel élte bele magát, mintha ő is egy lenne a főszereplők közül. Az ajkaimat rágcsálom, a kezem a pulcsim anyagába mar, amint átkelek az úttesten, és rám dudál egy Chevi sofőrje. Az esőfüggöny elmossa a világ határait, a látási viszonyok egyre rosszabbak, ahogyan közeledik a sötétedés momentuma. Az egész napom eme búskomor hangulatban telt el, és megpróbáltam a háttérbe szorítani a saját problémáimat, de minduntalan megjelent a feleségem, akár egy könyv illusztrációján, akár az emlékeim örvényében, de elég volt, ha egy hozzá hasonló nő bukkant fel az utcán, a boltban. Rühelltem az életemet, nem láttam benne semmi kapaszkodót, hogy idővel majd könnyebb lesz a gyász megfoghatatlan veszteségérzete. Nem hittem az öt fázis létezésében sem, pedig anya és apa is azt mondta, ha eltelik egy kis idő, ami szubjektív jelenleg, akkor másképpen fogok tekinteni erre a tragikumra. Ugyan már, ez nem egy mese, vagy egy regény befejezett részlete, itt csak egyfajta vég adódik, méghozzá a halál. Nem értem, hogyan képes valaki az ellenkezőjét állítani, hogy lesz még szebb nap, vagy hinni fogok a jobb jövőképben. A szívem vadul ver, amint a középső ujjamat feltartva mutatok be a volán mögött ülő nőnek, aki az ajkai elé kapva a kezét, szikrát sem kap a tetteim súlyától. Nem érdekel, hogy merre tart, és mennyire örül annak, hogy van családja, mert nekem jelenleg nem maradt senkim….de a keresztlányom. A fejemben mantrázom Kendrát, és a gyermeki arcát képzelem a lelki szemeim elé. Nem kell, hogy másra jó legyek, de erre még igen, mert az a picike ártatlan emberi lény nem érdemli meg, hogy ilyen körülmények között nőjön fel. Az apja egy vadállat, és nem fogom engedni Desmondnak, hogy még egyszer úgy érjen hozzá. A fizikai jelek eltűnnek, de mi lesz a lelki sebeivel? Milyen apa képes hozzáérni úgy a gyermekéhez? Zoey nem mer elmenni, tudja, hogy a férje keze továbbérne, mint ahogyan ő menekülni tudna, ezért hozzám fordult. A saját módszereim szerint már alulról szagolná az ibolyát az a görény, de nem tehettem semmit, különben jómagam is börtönbe kerültem volna, ami nem lett volna gond, de hogy magyarázzam el az összeroskadt anyukának, hogy miért fojtottam meg könyörtelenül a hitves urát. A levegőt szinte az esőcseppekkel együtt nyelem, mikor átérek a másik oldalra, és esélyem nyílik bekanyarodni a szűk, kis utcába. A kávézó már nincs messze, az időérzékemet elvesztettem. Luna hangja darabosnak tűnt a telefonban, de megígérte, hogy itt lesz, és nem úgy ismertem, mint aki nem tartaná be az ígéreteit. A kapucnim, mint álruha fed el, nem ismernek fel, és én sem vagyok kíváncsi az embermassza résztvevőire, így csak akkor kapok észhez, mikor valakit a tulajdon testi fölényemmel majdnem felborítok. Nem szükséges két másodperc sem, hogy felismerjem Lunát.

A törékeny lányka úgy ugrik meg, mintha halálra rémisztettem volna, pedig semmi alakoskodás, és efféle készség nem volt bennem. A barna szembogarak mélyén ott ül abban a pár, vissza nem forgatható szekundumban az igazi félelem szikrája.
- Helló. – köszöntöm, mikor eljut arra a pontra, hogy ne ellenséget lásson bennem, hanem egy jó barátot. A férjével egy gimnáziumba jártam annak idején, de a kapcsolatunk ellaposodott, majd akkor teljesedett ki újra, amikor betértek az éttermünkbe egészen véletlenül. Az ölelés, és az arcomra adott puszitól lemerevedek, mert annyira a sejtjeimbe ivódott ez a mozdulatsor, hogy azonnal a temetés napja rémlik fel előttem. A részvétnyilvánító rokonok, ismerősök, és barátnak álcázott valakik…nem volt szükségem senki szánalmára.
- Menjünk be, rajtam ne múljon. – egy mosoly ívelődik ki ajkaim peremén, így követve a lány cselekedetét, én is belépek a meleg fogadótérbe. A szürke pulcsi a felsőtestemre tapad, a hajam is csuromvizes, lerí rólunk, hogy most érkeztünk, mert a legtöbb vendég önfeledten csivitel, és egymás szájába bújva pletykálkodik. A kávézó legtávolabbi sarkába őgyelgünk, ahol végül helyet foglalunk. Komótosan húzom ki a széket, és ülök le rá, megfeledkezve az etikett szabályairól, ahol illett volna hellyel kínálnom a hölgyet. Sam bájos sziluettje borítja el az elmémet, és könnybe szökne a szemem, ha hagynám, hogy az emlékkép kiteljesedjen. A két kihűlt karomat érintem össze, mikor megtalál a velem szemben ülő kérdése.
- Jól vagyok. – hazugság, mindketten érezzük, hogy a felszín alatt sok a ki nem mondott fájdalom.
- Hogy van Blaise? – érdeklődöm a férje hogyléte felől, de máris az asztalunk mellett terem egy életvidám pincérnő.
- Mit hozhatok? – nagy kék íriszeivel úgy bámul rám, mint egy Avatar főszereplő.
- Öhm…még nem… - tanácstalanul mérem végig a barna nőt, aztán mégis rávágom a saját rendelésemet.
- Egy hosszú kávét, és mellé egy whiskey-t kérek. – nem magyarázkodom, csak hozza ki, és megvárom, hogy Luna is válasszon.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
28
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna & William - Friends in trouble Szomb. 08 Szept. 2018, 15:08

• luna and william
What could I do for you?

• • • • • • • • • • • • •


A temetés délutánjának díszleteit akár egy színházi raktárból is előteremthették volna. Minden tökéletes volt. Tökéletes egy temetéshez.  A fákról hulló sárguló, napperzselte szegélyű levelek szőnyeget borítottak a fűben kitaposott gödrös útra, a fakó arcú platánsor közén lépdelő gyászmenet még a magamfajta lemaradót is vonta magával, bús énekükkel láthatatlan igába hajtva maradéktalanul a jelenlévőket. A keserűség terhét egy emberként viseltük azokban a percekben. A lemenő nap sugarai a súlyok alatt könnyeket izzadó embereket világított meg. A művészi munka környező kontúrjain többször futtattam végig tekintetem, mint az ott lévő ismerősök arcvonásán. Így is mind engem néztek. Egytől egyig. Legalábbis volt egy effajta csalfa impresszióm minden egyes levegővétel mellé, mint a nívós kávézóban a presszó oldalához állított decinyi friss víz.
Akár az én nevem is tündökölhetett volna a temető kapujára kifüggesztett gyászjelentésen, tudatomban pedig hamar realizálódott is a nyomtatvány személyemre szabott valója ezen idea mentén. Ha bárki tudta volna a körülöttünk lévőkből, hogy megerőszakolt az apám, vajon sajnáltak volna annyira, mint azért, mert néhány napja veszítettem el az anyámat? Vagy maradt volna a megvetés számomra, s egy magányos menet, hol csak macskáim puha párnás mancsai alatt ropog a száradt falevél a koporsót vivők mögött? Vajon tudták? Az arcomra volt írva, s azért bámultak úgy? Vagy csak pillantásom viszonozták, mikor elnéztem válluk felett? Sosem kérdeztem, hogy öltözékem volt-e oda nem illő a férjem oldalára, netán a hajam hagyott hátra némi kivetnivalót, vagy a táskámban megállíthatatlanul, reszketve könyörgő telefonomra apámtól érkező hívások nyomán bélyegeztek meg. Az eszembe sem jutott, hogy gondolataim falsak, hogy ők is csak menekülni akartak a szenvedő tömegből, s a nyitott vaskapuval kokettáltak, mihez én álltam a legközelebb.
Will feleségének temetésén egy kicsit én is meghaltam.

Utoljára ott láttam őt. Teljes elveszettségével magasodott fölém a részvétnyilvánítók sora előtt állva. Már akkor összeszorult a gyomrom, mikor harmadikként következtem volna. Olyan volt, mint egy elanyátlanodott gyerek, aki elvesztette az eddig járt utat. Már akkor is az tűnt a leginkább élhető megoldásnak, ha nem mozdulok, ha késleltetem a pillanatot, netán hátrahúzódok és illetlenül elmulasztom vele az összeölelkezést. De esélyem sem volt, a hátam mögött tobzódó Blaise lökött bele karjaiba, hogy egy legyek a sok közül, kinek jelenlétére úgysem emlékszik majd. Tisztán tudtam, hogy mit élt át ott és akkor. Csak egy hét telt el, mióta próbáltam megszabadulni a részvétet kívánók egyre kísértő ölelésének élményétől, így bizton állíthattam, hogy én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy mennyire felesleges is ez a kör. Hát most már kezet foghattunk. Felüdítő volt visszagondolni akkori állapotomra, hiszen az elmúlt hónapokban jócskán leamortizáltak a történtek. Felemésztett, ahelyett, hogy én nyeltem volna le egészében. És Ő? Neki mi volt a nyugtalan szerelmén kívül kifogása az élet ellen? Látszólag hozzám hasonlóan pusztította testét és lelkét.

– Francokat vagy jól…
– grimaszoltam elhúzva számat, amint hirtelen reflektáltam szabványszerű válaszára. Nem lehetett jól. Nem volt jól. – Elbaszott a kérdés, elbaszott a válasz is, nem igaz?
Valójában csak azért intéztem felé kérdésemet, hogy megtörjem a csendet, míg végtagjaimba dörzsöléssel hőt invesztáltam. Hálát kellett volna rebegnem felé, amiért ő nem próbálkozott ezen az úton érdeklődni.
– Blaise? Ő mindig jól van. Dolgozik. Két napja összefutottam vele bent az őrsön. Valami nagy volumenű ügyön dolgozik a csapata, és egy percre sem engedi ki a fejleményeket a kezéből. Tudtam, hogy mire vállalkozok.
Szemet szúrt az asztalra csöppentett kávéfolt, s hirtelen elviselhetetlen késztetést éreztem rá, hogy leszedessem a terítőt, ehelyett csak úgy rendeztem a feltett, szegényes terítéket, hogy a menükártya széles talpa eltakarja az éltető fekete terjengős maszatját. Így nem kellett ránéznem Willre beszéd közben, s nyugodtan átfuthattam elméleti síkon egykori gondolattételünket, mibe nem foglaltuk bele, hogy majd szeretjük a másikat a titkaival együtt. Mekkora feleslegesen fárasztó szócséplés volt fogadalmunk! A kliséken kívül a reális alternatívákra nem tért ki. Miért nem ígértették meg velem, hogy sosem lesznek őelőtte titkaim?
Túl sok gondolat tobzódott koponyámban, így mikor egy harmadik személy keveredett mellénk, álomvilágomból ébredve találtam rá figyelmemmel némi késést követően.
– Én a whisky mellé egy Caffé lattét kérek. És legyen szíves egy egész üveggel hozni egy magasabb árkategóriájú bontatlant. De ne a kávéból. Köszönjük.
A férfi választása szinte azonnal megértette velem helyzetét. Túl egzakt lett volna egy kocsmában találkozni, így legalább jót feltételeztek rólunk, míg ki nem vívtuk magunk ellen a személyzet haragját.
A pincérnő szemöldöke ugyan megugrott, de némi habozás után engedelmesen távozott.
– Megesett már, hogy kifizettették velem a fizetésem háromnegyedét, abban a hiszemben álltam fel a pult mellől, hogy a pénzemért azt kaptam, amit kértem, aztán kiderült, hogy végig azon sugdolózott a személyzet a fogyasztásom közben, hogy illumináltan már nem tudok különbséget tenni az ízek között, így azt nyugodtan nyakalhatják ők. Igazuk volt. De az elején nem mindegy.
A pillanat nem csak a munkáról szólt. Találkozásunk tökéletes apropót biztosított rá, hogy koccintva kérjek bocsánatot a férfitől, amiért én magam is sorba álltam a temetésen, csak, hogy látványosan lerójam tiszteletem felé.
Az asztal szélére könyökölve vártam, hogy kiérkezzen az alkoholos ital, és hozzá a két pohár jéggel töltve. Az első kör kitöltését még a pincérlány végezte el, de a poharak szortírozásánál már a kezembe vettem a dolgokat, s hamar Will elé csúsztattam a folyékony arannyal feltöltött kristálypoharat.
– Ezt igyuk Samre… és arra a rohadt temetésre – mély fájdalommal suttogtam a szavakat kettőnk közé, majd megvártam, hogy ő koccintsa hozzá pohara üvegfalát enyémnek. Ha időre volt szüksége, adtam neki. Míg nem jutottunk túl három-négy poháron, nem is akartam konkrétan erről a témáról faggatni őt, főleg mert utána biztos voltam benne, hogy dalol magától is.
A korty felégette szám üregét, s nyelvemmel hangosan csettintve taszítottam vissza kiinduló helyzetébe a poharat.
– Will, miben tudok segíteni neked?
Szám peremét csipkedve körmeimmel, neki szegeztem kérdésemet. Míg tudatomnál voltam akartam átlátni ezt az ügyet, s nem várni addig, míg az indulat elkobozza tényszerűségemet és koncentrációs készségemet.  


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
28
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna & William - Friends in trouble Hétf. 17 Szept. 2018, 19:06

William & Luna
Szükségem van a segítségedre!
Még most is magam előtt látom Sam halovány szeplőit, a mosolya által keletkezett kis gödröcskéket az arca két oldalán, mint egy jóllakott óvódás kikerekedett pofikája. Gesztenyebarna haja az őszi sokszínűségben pompázott. Szemei az élet bölcsességéről árulkodtak, és sosem tudtam megmondani, hogy éppen mi jár a fejében, mert sokkal okosabb volt nálam. Összességében a tökéletes nőt alkotta nekem, és nem volt kevesebb, vagy több, mint amit reméltem a sorsomtól. A tóparti ismerkedés minden rezdülése meg volt írva, és belülről éreztem, hogy meg kellett ismernem őt. Még szinte a fenekemre tapadt a tojáshéj, de azonnal tudtam, hogy ő más, mint a többiek. Samantha a legkedvesebb teremtés volt a világon, nem érdemelte ezt a véget, és a mai napig nem tértem napirendre a baleset ténye volt. Miért kellett a hőst játszania, nem fordult meg elegendő férfitárs az étteremben, hogy ők keljenek az ártatlanok védelmére, miért kellett, hogy egy viselős nő tegye meg azokat a lépéseket, melyeket mástól várna a társadalom? Milyen féreg ereszt golyót egy kismamába, és hagyja sorsára…egy kis bevétel reményében? Sosem istentettem a pénzt, megvoltam akkor is, ha kevés maradt hónap végén, és akkor is örültem, ha sikerült elérnünk egy kitűzött álmot. Nem értem, hogy miért vetemednek egyesek arra, hogy embert is öljenek a zöldhasúért. Az emberi élet nem ér többet manapság, mint a mérlegre állított pénzkötegek tömkelege. Nem szimplán megölték a feleségemet, és a gyerekemet, hanem elvették a jövőbe, a humanoid fajba vetett hitemet. Nem bíztam többé, az is ellenség volt az első napokban, aki jó szándékkal fordult felém. Nem akartam osztozkodni, magyarázkodni, és beszélni a bennem zajló folyamatokról. Nem tagadom, hogy borzalmas volt az egyedüllét, és sokszor arra ébredtem fel, hogy hangosan zokogok, mert nincsenek már többé, de avval sem lettem volna több, ha valaki akkoriban mellettem áll. Az utolsó szertartást szívem szerint kettesben, vagyis hármasban töltöttem volna el velük. Hosszú órákig ölelgettem a kórházi ágyon a kihűlt porhüvelyét, mikor ő már régen messze járt, és békére lelt. Nekem nem adatott meg, hogy ez megtörténjen, mert ezen a Földön maradtam, egymagam, és minden egyes nap azzal az emlékeztetővel kell élnem, hogy mit vett el tőlem egy másik szerencsétlen. Sosem féltettem a vagyonomat mások elől, de akkor és ott eldöntöttem, hogy nem érdemli meg senki, hogy a segítségemet felajánljam neki. Két nappal ezelőttig így is gondolkodtam, de Zoey keserves sírása a vonal túlsó végén még az én kemény szívemet is meglágyította. Féltettem a keresztlányunkat, ő aztán tényleg nem gonosz, mi vihette rá Desmondot, hogy megüsse a lányát, vagy éppen rámásszon? Felfordul a gyomrom, miközben Luna mögött haladva a kezemet a zsebembe süllyesztem, és a sarokban foglalunk helyet, egy viszonylag elzárt asztalnál. Nem kell mondanom semmit, valamiért úgy érzem, hogy Luna megért, nem úgy, mint a többiek. Neki is nemrég halt meg az édesanyja, átérzi a veszteségemet. A székre ülve elsőként kihúzom a két karomat, és szokva a hőmérséklet-változást, egy kicsit én is felengedek. A tenyereimet átmozgatom, és a közelünkben ülő vendégeket tanulmányozom röviden. Mi ez a nagy vidámság? Kint szakad az eső, de egyesek úgy bújnak egymáshoz, mintha ez lenne életük legszebb napja. Nem igazságos. Megrázom a hajamat, és belefújok a tenyerem belső felére. Lunának hagyok egy kis időt a regenerálódásra, mielőtt belevágnék az érkezésünk miértjébe. A kiakadása meglep, amikor közlöm vele, hogy jól vagyok. Ő az első, aki átlát a maszkon, és valóban észreveszi, hogy a halállal szimpatizálok?
- Öhm… - vakarom meg zavartan a tarkómat, aztán a reflektálásra elmosolyodom. Sosem értettem Blaise-t, nem túl nagy, de érezhető a közöttük lévő korkülönbség, mégis, ha Luna sötétbarna íriszeibe mélyedek, akkor úgy érzem, hogy az a fajta bölcsesség köszön vissza, mint a feleségem tekintetéből.
- Blaise a munka megszállottja, ez nem változott most sem. – a szenvedélye a nyomozás, elég magasra jutott már, régebben azt mondtam volna róluk, hogy álompár, de mára csak átlagosra tendáltam a gimnazista barátom, és a szemben ülő nő frigyét. A kis beszélgetéskezdeményezésünk ezen a szinten el is hal, és örülök, hogy a rendeléssel kezdünk, mert kell egy kis terelés, hogy rátérhessek Kendra ügyére. Nem merek kockáztatni, így illedelmesen kérem ki a kávét, de aztán kicsúszik a számon a másik kívánság is. Az egészet Luna rendelése pecsételi meg. Jól hallottam, hogy egy egész üveggel kért? Megrázkódom, és végighallgatom, hogy mivel egészíti a mondandóját, majd hirtelen egy hatalmas kő esik le a szívemről. Nem érdekelt cseppet sem, hogy megvetnek-e, vagy rossz szemmel néznek rám, de Luna előtt nem akartam azon oldalamat kecsegtetni, mellyel eddig nem büszkélkedhettem. A magyarázata végén megemelve az államat komolyodom el.
- Két napja whiskey-n élek. Nem kell más. Nem akarok mást. – suttogom közénk a titkomat, aztán napok óta most először érzem, hogy önmagam vagyok, és nem kell játszanom a szerepem. Az első kör még udvariasan csurrant-cseppent, de mikor szóba került a temetés, már nem mosolyogtam, csak vedeltem.
- Ez legyen az édesanyád emlékére. – ennél jobb lazítót el sem tudtam volna képzelni. A negyedik után már éreztem azt a magabiztosságot, mely otthon ölelt körbe. A gyomrom felmelegedett, a torkom égett a borostyán párlattól. Könnyebb lett a bűntudatom súlya is, így mire felmerült a találkozásunk témája, egyszerű lazasággal dőltem hátra, és szólaltam meg.
- A keresztlányomról lenne szó. – nyaltam körbe az ajkamat, és úgy folytattam. – Desmond...megverte, és… - ennél a pontnál forogni kezdett a gyomrom tartalma, így kellett egy idő, hogy összeszedjem magam. – Közösülni próbált vele. – érezhetően megremegett a kezem, és a kristálypohár szélén hajszálrepedések keletkeztek.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
28
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna & William - Friends in trouble Vas. 23 Szept. 2018, 07:59

• luna and william
What could I do for you?

• • • • • • • • • • • • •


Nem kellett a szégyenérzet, vagy a billog a szomszéd asztalok partján ülőktől. Hát nem is vettem tudomásul a külvilágot, s amint megérkezett a kikért, minőségi skót whiskey, haramiaként vetettem rá magam a Chivas Regal nyakára, hogy az első kört én löttyintsem rá a kristályos jégtömbök lassan haldokló tetemére, mielőtt a fullasztó párában elvéreznének. Nem tétováztam. Nem gyerekek voltunk már, nem volt szükség a zavart kuncogásra, vagy a cinkos pillantásokból nyert bátorításra.
– Két napja, Will?
A férfi őszintesége keserűen megmosolyogtatott, bennem már nem volt erő, hogy datáljam a múlt azon napját, mikor ez megkezdődött. A végén ő sem emlékszik majd az első két napra.
Kellett a második és a harmadik adag hozzá, hogy kimerülve a poháremelgetéstől hátra dőljek a széken. Kellett, hogy felöltöztessen, hogy létezni tudjak, hogy szembenézhessek a problémával, mi miatt valójában megkomponáltuk ezt a találkozót.
Szám elé szorított kézfejem hátával zártam le ajkaimat, hogy az utolsó pohár tartalma a megfelelő irányt válassza a távozásra. Ezt mire is ittuk? Egyet a feleségére, egyet az anyámra, egyet a babájukra, és ez… ez a kör már az ördögé volt.
– Én majdnem három hete áztatom magam alkoholban. Kleopátra tejben fürdött, én meg… borban. Már csak ezek maradtak a bárszekrényben. A borokért nem rajongok, azok Blaise udvartartását képezik. Képezték.
Jobban belegondolva, azonban rájöttem, hogy kiürítettem a készleteket, s a polcra visszaállított üvegekben felhígított szörp terpeszkedett. Már nem leledzett otthon alkohol cseppfolyós állapotban. Én párologtattam.

Óvatlanul löktem meg könyökömmel a bögrényi lattét, ahogy megpróbáltam visszakönyökölni az asztal tetejére, hogy figyelmemet a szemközt ülő férfire koncentrálhassam. Nem ihattam többet, így fájó szívvel, reszketeg kézzel, de a kézművesen megmunkált díszes üveget is kispadra ültettem a felesleges kikért, teljesen érintetlen csésze mellé.
– Kendra, ugye?
Nem csak a nevét ízleltem meg ajkamon az ital cseppjei mellett, de korábbi találkozásunkból kihámoztam kedves arcát is a kislánynak, s még a történet folytatását megelőzően rekonstruáltam azt tudatomban, hogy így függhessek rá az elmondottakra. Erősebben kellett koncentrálnom, mint eddig bármikor. A dűlőn lefelé futó teljesítményem itt nem ütközhetett ki.
De minden mindegy volt, ahogy a dráma elérte csúcspontját. A hallottak alkalmával ismét kísérteties hasonlóságot éreztem saját életem és a gyermeké között. Megviselt. A magam jogán, de ugyanúgy összetörte szívemet egy ártatlan gyerek szenvedése. Kifutott arcomból a vér, s ha nem kontrollálom magam, talán sírva is fakadok. A történtek óta az én sebeim nem gyógyultak. Gennyeztek. Elfertőződtek, s végtelen károkat okoztak bennem.
Mikor múlik el vajon a sajgás ölemből, mit Ő hagyott?
Elszorult a torkom, s többször kellett neki iramodnom a kérdésemnek, mit a legobjektívebben igyekeztem kezelni.
– Közösült is vele, vagy csak próbált?
Még egy helyben ülni is nehezemre esett, mégsem rohanhattam el. Látva a férfiben felgyülemlett tehetetlen dühöt, mivel a kristálypoharat sújtotta, tétovázás nélkül keze után nyúltam, hogy enyhén megszorítsam a felsőruházata alól kilógó meztelen bőrrel borított felszínt, ezzel felkeltve érdeklődését.
– Will, hol van most a kislány? Biztonságban van? És hol van az apja? Az anyja tett bármilyen jogi lépést? Feljelentéssel fordult már a rendőrséghez? A gyámügynél jeleztek? Ha én ebbe hivatalosan folyok bele Will, és sikerül előrelépni, akkor Kendrát kiemelhetik a családból, ideiglenes otthonban vagy nevelőszülőknél helyezik el, és több év lesz, mire visszakapja az anya. Feltéve, hogy az anyja megérdemli a kislányt. Többet kell tudnunk, hogy lépni tudjunk – gyengédségembe ambiciózus segíteni akarás vegyült.

A következő pohárnyi italt már nem volt kérdés, hogy ki kellett töltenem. Ezt Kendrára ittuk. Koccintva, vagy anélkül, duplázva, vagy egy adaggal megelégedve.
Reszketegen emeltem ajkamhoz a poharat, hogy felmossam vele kiszáradt nyálkahártyámat. Egyre inkább a beszámíthatatlanság felé kívántam hajszolni magam. Kezdtem elveszíteni a hitemet, s képességeimnek köre szertefoszlott. Hogy segíthettem volna máson, mikor magamon sem voltam képes? El sem kellett volna jönnöm.
Gyenge és kevés voltam ehhez – súgta egyre belsőm, amint vágyakozó, könnybe lábadt tekintetemmel újra ráfókuszáltam az üvegre, s a mögötte helyet foglaló Willre.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
28
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna & William - Friends in trouble Csüt. 27 Szept. 2018, 18:54

William & Luna
Szükségem van a segítségedre!
A kezdeti viszolygás abban a pillanatban megszűnik bennem, hogy felpattintjuk az üveg tetejét, és úgy folyik ki a borostyán színezetű ital, mint másoknál a víz odahaza. Nem érzem, hogy bűnös lélek lennék, amiért egy kis felejtésre vágyom az elmúlt heteket tekintve. Nem fogom tagadni az igazi énemet, és ha ebben még partnerre is találok Luna személyében, akkor teljes nyugalommal adom át a józanság kulcsát egy későbbi jövőképemnek, aki talán meg fog rémülni a múltbéli árnyától, de tudnia kell, hogy az élet nem lehet mindig felhőtlen, és színes, akár egy szivárvány. A hullámvölgyekben is meg kell lelni az igazi örömforrást, és nekem most ez a közös iszogatás az. Hosszú éjszakák óta ez az első, hogy megnyílok, nem mosolygok kényszeredetten, és válaszolok az üres kérdésekre, melyben egy csöppnyi együttérzés sem bújik meg.
- Csak két napja, talán már ez is sok? – nem jöttem még rá, hogy a velem szemben ülő mire is akar célozni ezzel a kérdéssel, de aztán hamar érkezik a válasz is. Nem fogom elítélni, mert három hete az alkohol a legjobb barátja. Nem tudom elképzelni, hogy Blaise mit élhet át a négy fal között, ha részegen látja a feleségét, de nekem ebben a minutumban a barna nő álláspontjára kell állnom. Miért kéne, hogy érdekeljen a külső környezet? Egy totálisan ellentétes időzónában ragadtunk, ahol a fájdalom, és a veszteség mindennapos kísérő.
- Blaise szerette a bort már a gimiben is, de sosem értettem, hogy miért éppen azt. Nincs erősebb szer, ami segítene Luna? A borból sokat kell inni, hogy eljuss ugyanerre a pontra, mint ma. – meg kellene szidnom, fel kellene hívnom a barátomat? Egyik sem járható út, nem szólok bele mások életébe, és nem is jussom, hogy beleavatkozzak. Milyen álszent vagy Moreau! A vállamon csücsülő ördög bizony nem hagy nyugodni, és felhánytorgatja az érkezésem okát is, mint a hatéves csöppség. Kendra esetére összerándul a gyomrom is, és valahol az ötödik pohár környékén tartok egy kis szünetet, különben a kávézó padlójára fogok öklendezni, és az senkinek sem lenne kifizetődő eredménye a mai napnak. A kávéra pillantok, aztán a félig üres poharamra. Melyik lenne a folyékony bátorság, mielőtt belekezdenék a történetbe? Nem is tudom, de aztán végül az üveg száját megragadva töltök egy újabb shotot, és azt húzom le. A jég már régen elolvadt, a whiskey zamata azonban nem veszett el örökre. Keserű szájízemet újabb fordulattal öblítem le, és végre megered a nyelvem is. Beszélek, az egyik mondat követi a másikat, még bólogatok is, mikor a nevét hozza szóba a keresztlányomnak. Nem tudom, hogy miképpen oldhatnánk meg az ügyet a mostani állás szerint, nem sok mindent tettem értük, érte. Kékjeim a velem szemben ülőébe mélyesztettem, vártam, hogy kiakadjon, felszólaljon, mint régen, de a megszokottnál csendesebb lett a légkör. Luna hallgatott, és nekem is most realizálódott, hogy mekkora probléma elé nézünk. Nem fogtam fel, hogy a gyermekbántalmazás ekkora hatással lesz rám, és íme, már érzem is, hogy az idegesség gyűrűként feszíti szét a gyomromat, a pohár szélén játszadozó ujjaim pedig hajszálrepedéseket okoznak az üveg falán.
- Tudomásom szerint csak próbált, de az is lehet, hogy ez nem az első eset volt. – papírvékonnyá aszalódnak az ajkaim, és dühösen túrok bele a szőke hajszerkezetembe.
- A nagyszüleinél, elvitte Zoey a kérésemre, mert éppen nem volt otthon Desmond. – megannyi kérdést zúdít rám, de mielőtt a végére érne, feltartom a mutatóujjamat, hogy belé fojtsam a szót. Nyomatékosítva a helyzet komolyságát, előre is hajolok, és összezárom a két tenyeremet.
- Luna…Zoey nem fogja feljelenteni Dest. A rendőrségen mindenki ismeri, nem fognak hinni neki. Őt is veri…ha eltűnne, utánamenne, és előkerítené. Itt a törvény kevés lesz, bizonyítékok kellenek. Arra van szükségem, hogy te, és Blaise is belemerüljön a témába, különben el fognak veszni a rendszerben. – sóhajtva dőlök hátra, és tekintek ki oldalra. Egy szerelmespár éppen odapillant, nekem meg elgurul a gyógyszerem.
- Nem láttatok még fehér embert? Nézd a nődet, rendben? – érezhetően több bennem az indulat, mint bármikor. Az ital valószínűleg fel is erősíti ezt.

 
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
28
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna & William - Friends in trouble Pént. 05 Okt. 2018, 10:57

• luna and william
What could I do for you?

• • • • • • • • • • • • •


A legtöbbször már késő. Mire reflektorfényt és érdekteljes publikumot, szociális érzékenységgel elegyedő tenni akarást nyer magának a családon belüli erőszak, bántalmazás ügye, az már nem az első alkalom, azt már kiélvezte és megszenvedte a kíméletlen színház két résztvevője; ki-ki a maga szerepkörét.
Borzalmas volt belegondolni, hogy újra megtörtént. Ismerve azonban a statisztikákat a gyermeki abúzusról szerte a világban, tudtam, hogy ahányszor csak pislogok egyet, egy újabb kiskorúra emelnek kezet, veszik el tőle a nyugati világban oly megszokott, alanyi jogon kiosztott gyermekkor ábrándos szépségét, kényszerítik rabszolgamunkára, prostitúcióra, haszon hajhászat céljából brutális fizikai munkára, s teszik tönkre aberrált, elborult elméjű torz lények egész életüket.
Újra.
Újra.
Újra.
Most is megtörtént.
Keserves zokogás, elefántméretű könnycseppek, felszakadt száj, megtépett fürtök, véraláfutások letörölhetetlen maszatja, égési, vágási, zúzódáshoz és töréshez köthető sérülések nyoma. Széttrancsírozott ruházat, feldúlt érzések.
Még egy.
Még egy.
Ezek valaha emberi életek voltak.

Nem érezzük a téma valódi mélységét, tengődünk a tehetetlenségben, míg nem egy napon azon kapjuk magunkat, hogy közvetlen környezetünkben szegi fel állát a probléma. S akkor megrökönyödünk. Velünk is megtörténhet. S meg is történt.
Hiába a segíteni akarás, még ezen a ponton is törvények kötik kezünket, s alkalmazkodnunk kell a bürokrácia akaratához. A lassú és minden esetben túlterhelt ügyintézőkhöz most kell a legnagyobb türelmünkkel fordulni. Hacsak…
– Veri Zoey-t is? És megtorolatlanul hagyja? – hitetlenkedés futotta el ajkaimat, s csak nehezen voltam képes kontrollálni önmagam. Ha itt lett volna a megfelelő ember, feltehetőleg megfojtom. Legalábbis próbát teszek vele, s meghasonlok a fiatal ebhez, aki ugyancsak a próbálkozásba döglött bele. – A nők… a nők nem normálisak. És az hagyján, ha magukban engednek kárt tenni. Kit érdekel? A saját testük és életük felett olyan döntést hoznak, amilyet csak akarnak. De mi az, hogy a gyerekükkel szemben is azt a szemétládát választják, aki erőszakot tett rajtuk és gyereken? Az ilyen miért vállal gyereket, Will? Én… én, aki a világ minden bajától félteném a gyerekemet, én aki csak érte élnék, hogy lehet, hogy én nem lehetek anya? Ők meg sem érdemlik… én meg…
Az időközben szám elé gyűrt szalvétába prüszköltem fájdalmamat. Nem ez volt a téma, de objektivitásomat az érzékeny témák leépítették az idő múlásával és a whisky fogyásával.
Nem ihattam többet, és nem traktálhattam Willt a házasságomat szétvető problémákról sem.
Erősnek kellett lennem. Amilyen eddig nem voltam.
– Sajnálom, ez nem tartozott ide.
Vissza kellett nyelnem az igazságtalanság keltette hektikát.
– Tehát akkor a gyámhatóság szóba sem jöhet, mint megoldás. És nem járhatjuk a feljelentés útját sem, mert Zoey nem lenne tanú, nem adná fel a férjét semmilyen körülmények között. Megtehetjük arra hivatkozva a kiemelést, hogy a gyerek nincs biztonságban a saját családjában, szexuális és fizikai bántalmazás áldozatává vált. De ehhez Kendrát el kell vinnünk pszichológushoz, egy orvos szakértőhöz, aki megvizsgálja a sérüléseit, majd a véleménnyel a kezünkben már léphetünk. Blaise nevében nem nyilatkozhatok. Talán némi ráhatást gyakorolhat, ha kétséges lenne a helyzet, de ez nem az ő hatásköre. Megemlítem neki az ügyet – feltéve, hogy találkozok vele. Hogy a találkozás pillanatában kellően magamnál leszek.
– Viszont mi magunk könnyedén válhatunk gyermekrablókká, ha Zoey háta mögött kezdünk cselekedni. Ezt akarod? Teljesen kihagyni az anyát?
Mielőtt azonban választ kaptam volna, Will dühödten tromfolta le a pillantásukat rajtunk felejtő asztalszomszédjainkat. Talán ő is túl sokat ivott. De ki voltam én, hogy ezt eldöntsem, mikor az én ereimben már régen pia folyt vér helyett?
Azt viszont nem hagyhattam, hogy verekedésig fajuljanak a dolgok.
– Will… ne figyelj rájuk. Hé… az lenne a legjobb, ha elmennénk és felkeresnénk Kendrát a nagyanyjánál. Még most. Will! Beszéljünk vele, lehet róla szó?
Az asztallapra csaptam néhányszor ütemesen tenyeremmel, hogy felhívjam magamra a férfi figyelmét, s ne hagyjam, hogy valami ostobaságot kövessen el ittasan. Még sosem láttam őt ilyen mód illumináltnak, ezért is tartottam viselkedésétől. Ha a verekedős típus volt, akkor jókora fizikai erejével könnyedén tehetett kárt a környezetében, s így szédelegve, instabilan én nem tartóztathattam volna fel.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
28
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna & William - Friends in trouble Vas. 14 Okt. 2018, 09:15

William & Luna
Szükségem van a segítségedre!
Nem tesz jót az alkohol, sem az, hogy nosztalgiából feltépjük a régi sebeket, mégis úgy érzem, hogy valami Lunához köt. Nem kell kimondania, hogy mennyire rosszul érzi magát, nem is kell mentséget keresnie arra, hogy miképpen dolgozza fel az édesanyja halálát. Jelenleg én sem vagyok különb, mint egy emberi roncs, és a világ számára a társadalom kitaszított tagja. A poharak fogynak, egyfajta dac és véd szövetség alakul ki közöttünk, mikor végre terítékre kerül a keresztlányom esete. Ez az egyetlen kapaszkodóm, Zoey hívása mozdított ki a zombi üzemmódból, és vett rá arra, hogy felkeressem az egyik legrégebbi barátunkat. Nem vagyok képes még elszakadni a többes számtól. Samantha velem van, nem engedtem el, és erőszakosan magam mellett tartom, hogy könnyebben tudjak levegőt venni. Megerőltető, hogy beszéljek erről, láttam a kislányt, és az én javaslatomra hagyták el a várost is, de tudom, hogy ez csak átmeneti állapot. Desmond haza fogj jönni, az ő tündérkéjét keresve, és újra megkísérli megrontani az ártatlan gyermeki lelket. Ki vetemedik arra, hogy a tulajdon vérét mérgezze meg? Kinek áll szándékában megbélyegezni egy hatévest? Forog a gyomrom, sajnos a keserű epe keveredik a szájüregemben, és csak azt lesem, hogy Luna hogyan reagál a felvezetett történetre. Nem vagyok büszke, hogy eddig nem tettem többet, hogy nem vertem halálra az apját, hogy nem vittem biztonságos helyre Zoey-t. Sam barátai voltak elsősorban, és nem az enyémek. Szomorú, hogy idáig jutottunk, és észre se vettem, hogy mekkora szörnyet láttam vendégül időről időre a saját otthonomban. Sam érezte, hogy valami nincs rendben vele, de sokszor intettem meghátrálásra, hiszen nem volt jogunk beleszólni mások életébe. Luna barna szembogarai fájdalommal telnek meg, jobban átérzi a helyzetet, mint elsőre gondoltam volna. A gyerekek sorsát a szívén viseli, mindig is egy nagyszerű újságíró volt, nem szerette, ha a gyengébbek elnyomásba kerülnek.
- Zoey nem erős. Hagyja, mert szereti. Ki érti a női lelket. – legyintek egyet, nem őt látom áldozatnak, mert ő tehetne ellene, azonban Kendra nem, és ez ijesztőbb tény. Ki áll ki a gyermek védelmében, ha a tulajdon anyja sem képes rá?
- Olyan nők Luna, akik világéletükben mellékszerepet töltöttek be. Sosem éreztették velük, hogy milyen szeretve lenni. – gondolkodom el félhangosan, de a kifakadása új értelmet nyert. Összeráncolom a homlokomat, nem elhanyagolható információ, mely elhagyta az ajkait. Nem tudtam róla. Oly sok mindent fed homály, de az fel sem merült bennem, hogy nem lehet gyereke.
- Sajnálom Luna. – mélységesen ledöbbenek. Blaise és ő nemzőképtelenek? Mikor siklottunk el eme valóságdarabok felett? Hirtelen megannyi kérdéssel traktálnám, de csak egy sóhaj szakad fel a garatomból. Nincs jogom hozzá. Egy másik alkalommal lehetséges, hogy felmerem majd tenni neki ezeket a személyes kérdésköröket, de most nem érzem, hogy helyes lenne. Várok, mert civil vagyok a bürokrácia mocsarában, egy senki, ahogyan sokan mondanák. Luna és Blaise azonban jártasak az ehhez hasonló útvesztőkben, ezért máris tudom, hogy a legjobb embert kerestem fel a problémámmal.
- Pszichológus? – meglepődöm, a hajamba is túrok. Sosem szerettem az agyat vizsgáló személyeket, nekem is tanácsolták, hogy járjak el egyhez, de eszem ágában sem volt ezzel a lehetőséggel élni. A tervét már túllendíti a normális kereteken, és a figyelmem is elkalandozik egy másik asztalnál ülő párocska felé. Az elfojtott agresszió alakot ölt bennem, és kitörni készül. Kaffogva szólok vissza a pasinak, és a nőnek is, és ezzel kibillenek a lelki nyugalmamból. Nem akarok az asztalra csapni, vagy a frászt hozni a vendégekre. Luna közbenjárása menti meg a helyzetet, így visszafordítom rá a kékjeimet, és veszek egy mély levegőt.
- Most…menjünk? Nem messze laknak a nagyszülei. Egy órára kocsival, de én tömegközlekedéssel jöttem. – vágom rá, és összehúzom magam, mint egy rossz gyermek, akit éppen bűntetten értek.
- Hívjunk taxit? Ó, várj…az étteremnek van egy céges autója, és nincs messze. – vetem fel, ha hajlandó addig elsétálni velem. A ki vezet témakört még nem is hoztam fel, de intek a pincérnőnek, hogy fizetnénk.
- A vendégem voltál. – vágom rá, mielőtt ellenkezne, és már veszem is elő a hátsó zsebemből a pénztárcámat. Gyorsan szemügyre veszem az elénk tett blokkot, jó kis summát hagyok ott. Nem érdekel a pénz.
- Na, melyik megoldás legyen, vagy van jobb ötleted? – emelkedem fel a székemről.

 
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Luna & William - Friends in trouble
Vissza az elejére Go down
 
Luna & William - Friends in trouble
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Ville-Marie :: Sétálóutca-
Ugrás: