welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Max & Gretel ~ This is the begining of...something
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
45
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Hétf. 27 Aug. 2018, 21:47
Szereplők: Massimiliano Calderone & Gretel Gressen
Helyszín: A kanadai miniszterelnök titkárának villája
Esemény: Könyvbemutató utáni fogadás
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
45
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Hétf. 27 Aug. 2018, 22:24

   
Max&Gretel
A zene a háttérben halkan úszott távolabb, szinte már nem is hallottam. Kezemben a pezsgőspoharat már harmadszor cseréltem, de egyikből sem ittam két kortynál többet.Kifogástalan achátzöld selyem estélyi ruhám úgy hullámzott időnként a feltámadó nyári szélben mint az óceán elcsendesülni vágyó, vihar előtti hullámai. A társaságot figyeltem magam körül, és azon imádkoztam lassan negyed órája, hogy senkinek ne tűnjek fel abban a tömegben, aminek java része pont miattam volt itt. Ez csak félig igaz persze, de a lényegen nem változtat: a könyvbemutatóm utáni estély, jobban mondva a szerkesztőm által csak apró kis összejövetelnek titulált esemény kellős közepén voltam, és legszívesebben már akkor kifordultam volna az ajtón, amikor az első mosollyal ajándékoztam meg a miniszterelnök titkárát, aki elém sietett. Hadaró beszéde közben túl gyakran kapkodta a levegőt, a homloka fénylett a verejtéktől, és a szmokingja legalább két számmal nagyobb volt a madárcsontú embernél. Alapvetően nem azzal volt a bajom, hogy társaságban kellett megjelennem, hiszen Barry számos üzleti vacsoráján vagy éppen hasonló estélyén vettem már részt. Megtanultam a társasági szabályokat, az elvárt viselkedési normákat, vagy éppen akkor is mosolyogni, amikor a világ végére küldtem volna el szalonnát sütögetni a társalkodó partneremet. A bajom azzal volt, hogy sosem tudtam hosszú távon ezt a látszatot fenntartani. Túlságosan impulzív, őszinte ember vagyok, aki az évek alatt sem felejtette el honnan érkezett, hova született és ez az út amely idáig vezetett, ahol most vagyok mennyi áldozattal vagy éppen lemondással járt. Mert mindennek megfizetjük az árát, még akkor is ha szeretjük azt gondolni, hogy a sors a tenyerén hordoz bennünket.
Előttem a duruzsolva hömpölygő emberek, az összezörrenő poharak, a cipők koppanása, a parfüm émelyítő illata, a ruhák némelyikéből áradó naftalin szag, az ékszereken megcsillanó fények, megannyi káprázatos momentum amiben elveszejtettem magam, és inkább erre figyeltem. Az óriási fekete zongora mellett állva arra az üzenetre gondoltam, amely pár napja teljesen felkavarta az életünket, és amely óta Barry is nyugtalan.A férjem, aki most nincs itt jelen, mert halaszthatatlan üzleti találkozója van. Nem faggatom, hogy éjjel tizenegykor kivel találkozik, az efféle dolgokon már átsiklottunk a házasságunk öt éve alatt. Tulajdonképpen a fájdalmas az egészben, hogy ha kiderülne valami más is, éppen olyan szenvtelenül fogadnám, mint azt, hogy ismét egy remek üzletet kötött az éjszaka közepén, szivarfüstbe burkolózva és rossz minőségű, de annál bódítóbb schotch-ot kortyolgatva.
-....és igazán lenyűgözőnek találtam, hogy éppen a polgárháború idejére tette a történetet.
- Én inkább közönségesnek találtam. Kinek képzeli ez magát? Margaret Mitchell-nek? Nyomába sem ér az Elfújta a szélnek.
-De hát Mrs Gressen nem romantikus regényeket ír. És szerintem nem is akar rá hasonlítani.
-Mindegy, nekem nem tetszett. Sem a témaválasztás, sem az egész történet.
-Az olvasói mást gondolnak.
A fenti beszélgetés valahonnan a hátam mögül hallatszott, és három idősebb hölgy eszmecseréje volt, amely apró, alig látható mosolyt csempészett az arcomra, és a pezsgős poharamba kortyolva igyekeztem magam visszafogni, hogy ne forduljak meg. A kritikához hozzászoktam, a dicséreteket kétkedve fogadom. A józan tényeket azonban száraznak érzem. Én az olvasóimnak írok, azoknak az embereknek, akik egy kis időutazáson vesznek részt általam, akik elhiszik, hogy egykor is éppen olyan egyszerű és minden porcikájukban sebezhető átlagemberek éltek, mint ők maguk. A hőseim egytől egyig valós személyekből merítenek ihletet, és adom hozzá a varázslatos esszenciát, mit a múzsa csókjának is neveznek egyesek. Amikor írok valahogyan egészen más lelkiállapotba kerülök. Mintha egy óriási üres vászon előtt ülnék, ahol az én szavaim adják a színeket, töltik meg valósággal az eddig üres felületet. Az impressziók éppen úgy dolgoznak bennem, mint a fantáziám felébredése, melynek mélyén ott lapul a kislány, aki gyermekkorában jobb szeretett olvasni, semmint moziba járni, mert a saját gondolatvilágához úgy érezte semmi nem érhet fel.
És bármilyen különös, de én aki a szavakkal a könyveiben olyan mesterien bánik, a társalgásban már korántsem sziporkázik így. Kellemes és igazán udvarias társaság vagyok bárki számára, de távol áll tőlem a fecsegés. Inkább kérdezek, semmint magamról beszéljek. Ha mondandóm van, megtalálom a módját annak, hogy átadjam az embereknek. Aki olvasta minden könyvem talán megtalál a mondatok között, elrejtve egy-egy szereplőmben.
Elléptem a zongora mellől, és szinte éreztem, hogy az eddigi álcám lehullik, hamarosan úgyis megtalál valaki aki beszélgetni akar velem. De igazából soha nem én vagyok a lényeg, hanem a regényeim, vagy az író aki megírta őket….különös, de sosem volt az utóbbi időben olyan beszélgetésem, ahol rám lett volna bárki kíváncsi. Nem mintha bántam volna. Nem szeretek erről beszélni, mert emlékeket szakít fel, amelyet mindig eltemetni vágytam, és igazából ez soha nem sikerülhetett. Mert csak az tud felejteni, aki valóban ezt akarja.
- Mrs Gressen, de örülök, hogy látom! Hol bújkált egész este?- dús idomokkal megáldott, ötvenes éveiben járó, festett vörös hajával egy túlméretes répára hasonlító asszonyság hangja zendült mellettem, húsos karjai már közre is fogtak és vonszolt magával a terem közepe felé. Bárcsak tudnám, hogy ki lehet ez a hölgy, de az igazat megvallva a név memóriám pocsék, ő azonban ismerős volt nekem. Már a délutáni dedikáláson is ott volt, nem messze beszélgetett a szerkesztőmmel. Igaz én olyankor nem sokat figyelek a környezetemre….az olvasóimmal való találkozások valahogyan fontosabbak és meghittebbek számomra, mint az efféle fogadások.
- Feltétlenül be kell mutatnom magácskát néhány illusztris személynek, hátha éppen valamelyikük a következő könyvéhez ihletet ad.- kuncogása zavaró  volt, mint egy náthás kisegér, amelyik sarkon fordul az egércsapda előtt.Hagytam magam vezetni, bár az igazat megvallva nem nagyon akartam ma már új embereket megismerni. Fáradt voltam, és legszívesebben már éjfél előtt leléptem volna, magam mögött hagyva az egész estélyt, mint egy sosem vágyott üvegcipellőt.Most először hosszú idő óta arra vágytam, hogy bárcsak lenne mellettem valaki...bárcsak itt lenne Barry, hogy támogasson, hogy azt mondja nem lesz semmi baj, hogy nem kell ennyire a szívemre vennem az egészet és különben is nem vészes az efféle esemény, és fel a fejjel kislány...most először úgy igazán szükségem lett volna a férjemre, de ahogyan eddig úgy most sem volt velem. Mintha külön utakon járnánk, mintha az út, amelyen együtt indultunk el kétfelé vált volna, és már nem is halljuk a másik lépteinek koppanását a végtelen aszfalton. Hideg hitvesi ágy forró gondolatok nélkül.
Kétségbeesve pillantottam körül, de a táncoló párokon kívül nem igazán láttam senkit, akibe kapaszkodhattam volna, aki megszabadított volna ettől az asszonytól, aki nem tudom hova vonszolt magával éppen, de a vanília illatú hajhab, amely összetartotta ondolált tincseit, szinte teljesen felkavarta a gyomrom.
A zenekar egy újabb keringőbe kezdett bele, és most még azt sem bántam volna, ha a hadaró titkár kér fel táncolni, vagy bárki, aki csak néha lép a lábamra tánc közben, szóval nem bántam volna én semmit, csak ne kelljen tovább mennem, mert nem akartam megismerni semmiféle illusztris társaságot, nem akartam tovább mosolyogni. Nem akartam semmi mást, csak végre befejezni ezt az egész estét….mert egy csak egy újabb könyv, amely mögött hosszú hónapok kitartó munkája van.Holnap új nap lesz, egy hét múlva jönnek az újabb elvárások, határidők...és kezdődik minden előlről. Bárhonnan nézzük egy magam által választott mókuskerék ez, amelyből kitörni sem erőm sem kitartásom nincs. Még egy könyvre vagyok leszerződve, aztán a magam ura leszek.Hogy mit fogok kezdeni a hirtelen jött szabadsággal majd, még nem tudom.
A vállam felett pillantottam hátra éppen amikor megláttam azt a férfit...olyan volt mintha engem nézett volna, de volt egy olyan sejtésem, hogy a körülöttem lévő összes embert látja.Mozdulatlan szobraként a várakozásnak állt a székek mellett, egyik kezét elegánsan támasztva meg az intarziás, bordó bársonnyal bevont támlán.Kihúzva magát szál egyenesen állt, másik, szabad kezében pedig dióaranyságú itallal telt poharat szorongatott. Olyan volt az egész jelenség, mintha vigyázott volna a körülötte lévők nyugalmára. Mérhetetlen megfontoltság áradt belőle, az a fajta amire az ember csukott szemmel is képes lenne felfigyelni.Miközben az asszony tovább vonszolt, én szinte törzsből fordultam vissza, a férfit nézve, végül nem mentem oda hozzá, mert elérkeztünk ahhoz a bizonyos társasághoz akikhez tartottunk.Két idősebb, kitüntetésekkel teletűzdelt katonatiszt állt velem szemben, a rangjukat nem tudtam volna megmondani, nem értek hozzá. Valamint egy idősebb nő, aki az egyik tiszthez tartozott, valószínű a felesége. A korából ítélve legalábbis.
- Nézzétek kit hoztam nektek! Gretel Gressen személyesen. Tudja Mrs Gressen ezzel a polgárháborús témával nagyon nagy elismerést váltott ki a…..- és mondta, mondta, mondta…...én meg azt vettem észre, hogy nem figyelek rá, hanem néha az idegen férfi felé pillantok. Kérés volt a tekintetemben, hogy engem is mentsen meg innen, vagy csak egyszerűen szemlélődtem nem lehet tudni.Csak abban voltam biztos, hogy már most elvesztettem a beszélgetés fonalát, és rémesen kellemetlen lesz ha bárki kérdést tesz fel, mert nem tudom miről van szó. Igaz, nem is akarom tudni.

   
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
35
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
53
Tartózkodási hely :
Vancouver / Montreal
Foglalkozás :
Cuprum Mining Ltd. egyik vezetője / részvényese
Play by :
Cillian Murphy

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Kedd 28 Aug. 2018, 23:58



A nyugat embere által oly nagyon szeretett mályvacukorszínű, levendulaillatú szappan habzott fel a víz hatására, amely végigfolyt Calderone kézfején, sajt-szerű nagy lyukakat hagyva maga után az alig cserzett bőrön. Régen kétkezi munka volt, amelyet végzett Max, mára viszont már kimerült abban, hogy maga elé húzta a céges laptopját. A céges mobiltelefonját, a céges autóját... s amikor úgy gondolta, hogy aznap eleget dolgozott, a saját maga eszközeire váltott. Csak jobb, tartósabb, korszerűbb termékeket választott.
És most? Csak egy pillanatra látszott meg a rosszkedvű szarkaláb a szeme sarkában, ahogy a tükörképét figyelte. Senki nem volt rajta kívül a férfi mosdóban, ezért megengedte magának, hogy ne mindig csak a közöny, a látszat üljön ki az arcára, a kevélységbe burkolózott magabiztosság, amit részint a családja hírneve okán öltött magára. Másrészt pedig tisztában volt azzal, hogy érzelmekkel vezetni és  az érzelmi behatásra meghozott döntések sosem voltak tartósak. A stabilitás volt talán a legfőbb erénye, hisz sose hagyta magát elbizonytalanítani. Mindig, minden esetben közrejátszott egy ki nem mondott B terv az életében.
Mint akkor, öt évvel ezelőtt. Az azóta eltelt percek pedig aligha hagytak mély barázdákat az arcán. Könnyebb volt az élet, még ha bizonyos szabályokat be is kellett tartania. Még ha a viselkedésének egy mintát is kellett követnie, de azt sosem hagyta, hogy irányítsák. Teljesen nem. Mindig is a maga ura szeretett lenni. Mint ebben a pillanatban. Itt akart lenni ezen az esten, amire meghívták.
Miért is mondott volna nemet egy társadalmi eseményre, ahol újabb és újabb kapcsolatokat építhetett ki? Ahol új ismertségekre tehetett szert és így a cége, a Vállalat - igen, nagy betűvel - gyarapodhat.
A tekercsről lehúzott három papírtéglalapot, mert jobban szerette még mindig az ósdi megoldásokat sok esetben, mint a bőrhullámoztató légfúvást, s ahogy szárazra törölte a kézfejét, kidobta a papírt a kukába és már kint is volt az apró, de annál inkább luxust sejtető helyiségből. Felsóhajtott, mert odakint túl nagy volt a nyüzsgés számára ezen az estén, sok öreg hölgy és a múzeumi illatorgiával.. egy paleontológiai lelet és egy középkori könyv esszenciájával megfűszerezve, amit alapesetben kedvelt volna, csak nem úgy, hogy az egy embert lengett körbe. Jelen esetben többet is. Mindenféle szikrázó és gyöngyfüzérrel körbetekert nyakak villództak a terem fényében és ekkor még csak a folyosón volt, de ahogy meglátta Giovannit állni az asztaloknál, mint valami bulldog, megindult annak irányába elnyújtott, nyugodt léptekkel. A szintén szicíliai származású férfi Calderone előtt született tíz évvel és legalább ugyanennyivel magasabbra is nőtt nála, alulról súrolva a két métert.
- Elég! - szólhatott volna hozzá olaszul is, de nem akart a klisé áldozatává válni. Olykor még mindig felcsendült az az akcentus az angoljában, amit magával hordozott születése óta, de csak akkor, ha ideges volt. Akkor sokkal vehemensebben beszélt, ám szerencsére ritka alkalmak voltak azok. - Úgy nézed a nőket, mintha legalább az ágyig vonszolnád mindet. Aztán meg kitépnéd a belüket és mosolyogni akarnál a hullájuk mellett - hangja elfojtott volt, ám a kor és a magasság nem számított. Ő volt Giovanni felett rangban. Elvégre az egykori Don unokája volt Max, még ha ezzel sosem akart hencegni Calderone.
- Davvero. Csak azt az egyet ott - biccentett még mindig karót nyelten egy kisebb társaság felé, s Max vele fordult, egészen addig, ameddig meg nem pillantotta a mahagóni hajú, zöld selyembe burkolt testet, s nem csak a látványra hunyta le a szemeit egy másodpercre.
- Szerintem ideje lenne hazamenned a kurvák felé kitérve. Megtalálod őket úgyis - fordult vissza Max Giovanni felé, kivéve a poharat a férfi kezéből, és nyomatékosítva a szavainak, lerakta azt az asztal lapjára. Meg sem várta, ameddig megmozdult a Hegyomlás ott előtte, hanem hátat fordítva neki megindult az előbbi tünemény felé., csakis a nőt figyelve, senki mással nem foglalkozva. Zöld hullámokat verő ruhája kacéran libben a lámpa ezernyi szikrázó fényében, s Max szurokfekete Gucci öltönyében, a hozzá járó bőrcipő pedig alig koppant fel minden lépésénél. Sosem szerette magára túlzóan felhívni a figyelmet.
Megállt a kis társaság mellett, egy rövid, ám annál határozottabb mosollyal pedig körbenézett a kis társaságon, végül szembefordult az írónővel, de a keze már nyúlt is, hogy a nő csuklóját megemelve kézcsókkal üdvözölje.
- Miss Gressen - szélesedő mosolya csak egy pillanatra tűnt fel, mert tudta természetesen, hogy a nő férjnél volt. De talán voltak, akik bedőltek ennek a mondvacsinált bakinak.. - Engedje meg, hogy kivonjam ebből a borúsan unalmas társalgásból és megmentsem Önt - ahogy a szemei már nem a nő veszélyesen kék szemeit vizslatták, a mosolya eltűnt az arcáról, ahogy engedélyt nem kérve nézett a többiekre. És csakugyan, talán a nőtől sem kért igazából engedélyt, határozott, de nem fájó mozdulattal kivezette a harsány, mindenkinél mindent jobban tudó társaságból, egyenesen megindulva a táncparkettnek kikiáltott padlózat felé.
- Szüksége van alkoholra, hogy táncoljon, Mrs. Gressen? - nézett le cinkos pillantással a nő szemeibe, miközben nyújtotta a kezét a még mindig szorongatott talpas, pezsgőspohárért. Ha a válasz nemleges volt és megkapta, akkor megszabadult tőle egy asztalra lerakva azt, és megállt egy aránylag nyugodtabb területen, a nővel szembefordult, csak egy kicsit meghajolva, törzsből. Ahogy illett régebben. És ahogy a legtöbb nő megérdemelte volna. Csak akkor lépett közelebb, ha nem hagyták faképnél, és csak akkor vezette a kezét a nő derekától kicsivel feljebb, ha még mindig engedtek neki, de egyelőre nem kezdte el az unalmas táncot a nővel. Várt. Valamit kellett hallania.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
45
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Csüt. 30 Aug. 2018, 09:18

 
Max&Gretel
Ma este bárhol máshol szívesebben lettem volna, és tulajdonképpen minden ilyen esemény hasonló gondolatokat váltott ki belőlem. Szívesebben lettem volna a dolgozó szobám meghitt nyugalmában, mellettem a nefelejcs mintás régi csésze, amelyben a negyed órája elkészített darjeeling gőzölög. A kanál csörrenése, a falakból áradó, mások számára nem hallható apró neszek, az ismerős illatok, a hely ahol boldognak kellene lennem, és ahol mégsem vagyok. Tulajdonképpen elégedett lehetnék az életemmel, szinte mindent elértem amire valaha vágytam. Szinte. Mert a vágyak furcsa és csalfa dolgok. Életünk egy szakaszában megszületnek, szüntelen ott motoszkálnak bennünk, cselekvésre sarkallnak, és amikor beteljesednek rádöbbenünk, hogy nem is igazán ezt akartuk...néha magunknak is félünk bevallani mit is akarunk igazán. Én bevallottam, sőt kimondtam, akartam, küzdöttem érte, hogy a végén feladjam. Egy el nem csomagolt bőrönd, egy széttépett repülőjegy, egy feladott álom, érzelmek, megannyi boldognak hitt pillanat a titkok közepette, amelyet sosem akart valaki felvállalni. Az én vágyam az volt, hogy láthatóvá váljak Valaki számára, aki legszívesebben az árnyékban tartott volna. Kitartott kedves helyett a kényelmes hitves szerepre áhítoztam, amit meg is kaptam, csak éppen más oldalán. Mint mondottam a vágyak különös dolgok. Néha jobb lenne, ha nem is lennének. Nem csalódnánk semmiben.
Körülöttem a társaság tagjainak fecsegése egyetlen zengő morajjá válik, egyetlen szavukat sem értem, csak a jelenlétüket érzékelem. Arra a távolabbi férfira figyelek, aki kitartó mozdulatlansággal bámul engem, ajkainak sarkában egy sokat sejtető, bár kiismerhetetlen mosoly hintázik.Egy egész percig nem is tudok másra figyelni, próbálom megfejteni, hogy mi járhat a férfi fejében.Aztán rezdülnek a pilláim, és elkalandozó gondolataimból egy másik férfi felbukkanása zökkent ki. Szemöldököm egy egész hangyányit feljebb fut a kíváncsi meglepettségtől, amikor az immáron kettőre bővült társaságot szemlélem. Beszélgetnek. Halkan, diszkréten. Az újonnan érkezett szemhéját egy rövid időre lehunyja, majd felém pillant ő maga is. Más ez a tekintet mint a társáé, és jól tudom, hogy hamarosan mozdul majd a láb, hogy a gondolatok valami megmagyarázhatatlan forrásból táplálkozva majd hozzám vezetik a lépteit. A találkozásokat, melyek az efféle helyek szülnek később nemigen tudjuk megmagyarázni, néha nincs is jelentőségük. Órákra tartanak csupán, vagy egy tánc erejéig, vagy csak néhány udvarias mondat erejéig...néha jelentőségüket veszítik a bemutatkozások, néha szükségtelenek is. Nem minden találkozásnak lesz folytatása. Ám ezt előre soha nem tudhatjuk.
-....és igen érdekesnek találtam Libanon karakterét. Mondja Mrs Gressen honnan jött a név? Az a férfi maga a megtestesült ellentmondás: egyben karakteres, és ugyanakkor félelmet ébresztő, ahogyan aztán az az érzése támad minden védelemre szoruló nőnek, hogy szeretne elbújni az erdő illatú katonazubbonyában. Hogy akár egy életre ott tudna maradni, mert az egyetlen hely ahol biztonságban érezheti magát. Mrs Gressen?- összerezzenve egyetlen másodpercre fordítottam csak el a tekintetem az egyértelműen felém közeledő férfiról, és csak bólintottam a nekem feltett kérdésre, és szinte ösztönből, zsigerből, oda sem figyelve válaszoltam a kérdésre.
- Libanon egy város neve. Nem tudom már honnan jutott eszembe. Ami pedig a karaktert illeti...nos biztosak lehetnek benne, hogy számos olyan férfival találkozhatnak amilyen Libanon volt.- a fejem mozdult, a közeledő férfira pillantottam, és szinte a szavaimra rímelő mozdulattal, megérkezve a társaságunkhoz megszólított. A kezem nyújtottam felé, és talán meg sem lepett az udvarias gesztus. Innen közelről szemlélve szinte éreztem az orromban a katonazubbony erdőillatát, noha a férfinak egyértelműen kellemes és cseppet sem bántó arcvize volt. Az a fajta aki meg tudta találni az egészséges mennyiséget, amely egy nő számára hivogató és nem hivalkodó.
A zene andalogva kapott a szoknyám alá, alig érezhető lebbenéssel már mozdultam is az idegen felé, álszent bocsánatkérő pillantásokat vetve a magára hagyni készült társaság felé.
- Engedelmükkel!- kezem a férfi kezébe süllyedt. Finom érintése volt, de éreztem alatta valami évekkel korábban ott ragadt karcosságot. Mintha az élet beleette volna magát a pórusai alá. Nem művészi kéz volt, nem üzletember keze. Volt benne erő, de finomság is. Emlékek, tapasztalatok, maga a sors redőzte ilyenné, és egy másodpercre össze is rezzentem tőle. Kellemes érzés volt. Ott lüktetett benne a múlt. A kérdésére a fejemet ráztam, majd halkan, alig hallhatóan szóltam meg.
- A tánchoz nem.- a válaszom bár rövid volt de rengeteg mindenről árulkodott. Hogy táncoljak ahhoz nem kell innom. Hogy elviseljem a világot, ezt a sok embert ezen a fényűző helyen, ahova még mindig nem találom magam illőnek, hogy elviseljem az összes elhibázott döntésemet, hogy elviseljem a kihűlő házasságomat, hogy elviseljem azt, hogy a férjem nem osztozik a sikereimben, hogy elviseljem, hogy pusztán egy megszerzett trófea vagyok semmi más….és ahhoz, hogy önmagamat elviseljem, akivé váltam, ahhoz talán a pezsgő is kevés lenne. Egy egész pincényi is akár.
A pezsgős pohár érintetlenül érkezik meg egy távozó pincér tálcájára, az idegen férfi pedig meghajol előttem. Úgy, ahogyan régen a legudvariasabbak tették, akik még tudták tisztelni a nőket. Mozdulatlanul figyelem, éppen úgy ahogyan azok a régiek, és fejem nagyon enyhén megbiccentve, pillantásommal szigorúan kerülve az övé, mintha éppen pírt rejteném arcomon fogadom tőle a gesztust, és egy apró, alig érzékelhető, de mégis jelentőségteljesen finom lépéssel közelebb lépek hozzá. Éppen annyira amennyire szükséges, hogy át tudja karolni a derekam, és amellyel tudtára adom, hogy szívesen leszek a partnere a táncnál.Kezem a kezébe helyeztem, de még nem mozdultunk.
- Úgy érzem előnyt élvez velem szemben, hogy tudja a nevemet. Én nem vagyok ilyen kellemes helyzetben önnél Mr….- a hangsúly egyértelműen fennmaradt, jelezve, hogy a befejezést mindenképpen tőle várnám.
Közben azon gondolkodtam, hogy vajon ki lehet ez a férfi? Még sosem találkoztam vele, mert bár a nevekre nem igazán szoktam emlékezni, de az arcokra, vagy a benyomásokra, az efféle impulzív kisugárzásra, ami neki van...az ilyeneket nem szoktam elfelejteni.Vajon a könyvem miatt volt itt? Vagy a társaság üzleti életben betöltött szerepe vonzotta? Esetleg az unalom? Vagy rokonságban áll a vendéglátómmal? Barry ha el is jött volna nem azért lett volna itt, hogy a sikeremben osztozzon kicsit, nem azért, hogy egy ismét sok példányban elkelt könyvem felett érzett örömömet megosszam vele, hogy boldogan táncoljak éppen vele. Ha eljött volna, minden bizonnyal valamelyik társalgóban lenne és egy újabb üzlet reményében tárgyalna valakivel. Talán éppen azzal a férfival akivel most táncolni készülök. Apró, alig érzékelhető árnyék fut át az arcomon arra gondolva, hogy mikor is táncoltam a férjemmel utoljára. Jól számolva van annak már másfél éve is, akkor is inkább a kényszer szülte tánc volt. Szomorú? Inkább tragikus.
Kezem lágyan pihent meg a férfi egy vállának halmán, a másik kezem támasztott legyező szerűen szétnyílva majd összezárva helyeztem a kezébe, ha kérte. Fejem felemelve a találkozásunk előbbi percei után most először pillantottam a szemeibe.
- Köszönöm, hogy megmentett ettől a társaságtól. A kötelesség néha nagy úr, de ugyanakkor fárasztó is tud lenni. Író vagyok az írott szavakkal jobban bánok.- bocsánatkérő volt a tekintetem, kicsit talán meg is billent a fejem oldalra, csak annyira, hogy egy göntös tincs a szemöldökömet csiklandozza meg, a tökéletestől távol álló frizurámból kiszabadulva.
Ha táncolni kezdtünk akkor hagytam, hogy vezessen. Egy ideig a zenére figyeltem, majd néha felpillantottam a férfira.Voltak kérdéseim, és szívesen beszélgettem volna, de úgy éreztem ez pusztán egy tánc lesz, aminek a végén épp olyan udvariassággal csókol kezet ahogyan érkeztekor tette, majd megköszöni és tovább áll. Én pedig visszabújhatok kicsit az árnyékba, vissza a zongorához, ahol senki nem látott. Vagy talán idő előtt leléphetek, mintha itt sem lettem volna, és hazamehetek. Az üres lakás hideg nyugalmába temetkezve morfondírozhatok a következő könyvemről. Barry hajnal háromnál nem jön haza hamarabb, és érezni fogom rajta, hogy nem csupán egy üzleti tárgyaláson volt. De nem érdekel, ahogyan nem érdekel hónapok óta az állandó rémesen közönséges bordó rúzsfolt sem a zakója hajtókáján, az idegen mandzsetta gomb, vagy a rosszul visszakötött nyakkendő.Ijesztő az egész….de talán azért nem érdekel, mert a házasságom illúziója valami mást volt hivatott mindig elrejteni. Más valaki pótolhatatlan hiányát, amelyet a távozása hagyott maga után. Nem akarom, mégis eszembe jut, hogy visszatért és minden ismerős alakra összerezzenek, mert attól félek, hogy bárhol felbukkanhat. Akár itt is, és nem tudok mit mondani. Vagy nem akarok.Hirtelen öntött el valami félelem, amely apró remegéssé változott, majd felpillantottam az előbbi férfira, és kivontam a kezem a kezéből.
- Bocsásson meg kérem...az előbb lehet mégis kellett volna a pezsgő.- nem a tánchoz. Vagy valami erősebb...az sem a tánchoz.Hirtelen fordultam meg. Ruhám, megvadult hullámai csupasz lábamat verdesték, ahogyan magam mögött hagytam a zenét, a parkettet, a férfit, az egész társaságot. Zihálva futottam az erkély felé, hogy mihamarabb friss levegőn legyek. Kiérve megtámaszkodtam a korláton és mélyet szippantottam a nyári éjszaka kihűlő levegőjéből. Egek, ki akarok innen szabadulni!


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
35
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
53
Tartózkodási hely :
Vancouver / Montreal
Foglalkozás :
Cuprum Mining Ltd. egyik vezetője / részvényese
Play by :
Cillian Murphy

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Csüt. 30 Aug. 2018, 22:55



Simulékonyan idomult a nő a férfihez, s ebben talán annak is nagy szerepe volt, hogy Mrs Gressen olyan volt, mintha egy falka farkas közé dobták volna be a vérző nyulat. Max-nek sejtése sem volt, hogy ez valójában a nő felvett viselkedési formája ilyen eseményeken, vagy valójában is, a nap szinte minden percében ilyen reakciót váltanak ki belőle az emberek. Igazság szerint a hirtelen rátörő vágy, hogy megfejtse az indokot, az okot, vajmi kevés volt ahhoz, hogy kutakodón, palástolatlanul figyelje azokat az acélszürke íriszeket, amiknek hirtelen a padlózat ezernyi érdekesebb részlettel kecsegtetett, mint önmaga, az olasz.
Sosem volt az a fajta, aki az áhítat fókuszában fürdött volna. Tény, hogy mindig elérte, hogy figyeljenek arra, amit mondott. Aki pedig ellenkező esetet választva felületesen minden esetben mással foglalkozott, az nem sokáig élvezhette Calderone személyét, mint társalkodó társ. A famiglia ügyelt arra, hogy legalább értelmes tagjai legyen, a vállalat pedig az interjúk során törekedett nem csak a papírt figyelni, a diplomát, hanem az amögött megbújó intelligenciát és értelmet. Így tehát a lehető legtöbb alkalommal értelmiségiekkel vette magát körbe, akikkel lehetett is beszélgetni.
- Massimiliano Calderone a nevem, Mrs Gressen - mosolyodott el egy egészen rövid pillanat erejéig, ahogy befejezte a nő végezetlenül hagyott szavait, és hogy még csak véletlenül se törjön bele az idegen nyelvű név csengésébe, folytatta is - Ám a Max tökéletesen megfelel. Megjegyezhetőbb - a hangja csendes volt, nyugodt és mély baritonnal rendelkezett, amit nem volt szokása befolyásolásra használni. Azok inkább a szavai voltak mindig is.
Ahogy a nő egyik keze a vállát érintette, várakozón emelte a levegőbe a balja, s amikor a vékony ujjak a tenyere felett rebbentek meg, mint pillangószárny suhogása, egyetlen pillantást megengedett magának, hogy végigvezesse a nőt, pont akkor csípve el a pillantását, amikor végre rávetültek azok a szürke íriszek, s a kimondott szavakra megrázta Calderone a fejét.
- Itt jelenleg nincs szüksége arra, hogy beszéljen, és nincsenek határidők sem. Csak élveznie kell a zenét - amennyiben a nő hagyta, úgy a zene ritmusára mozdulva vezette táncba a törékeny nőt. Mint olasz, a régi hagyományok őrzője, mindig is tisztában volt azzal, hogy hol húzódtak egy férfi határai és hol a nőé. Mind a táncban, mind az életben, és az üzleti életben is egyaránt. Természetesen az utóbbinál fontos volt a pozíció is, mert nem feltétlenül engedett meg ugyanannyit egy takarítónak és akár egy részvényesnek. Nem mintha bárkit is lebecsült volna a végzett munka milyensége miatt, mert mind egy célt szolgált. Megélhetést. Az életet magát.
Mivel végig a nő arcvonásait figyelte, tisztában volt azzal, hogy borús emlékek és gondolatok tarkították a nő jelenét, s amikor épp, hogy csak fogást váltva igyekezte volna egy lassú pörgésre sarkallni Gretelt, a nőben valami végleg megtört, s vele a pillanat is. Hagyta, hogy szabadkozva magára hagyja a parkett közepén, s máris érezte, hogy rosszalló pillantások kereszttüzébe került, de nem érdekelte. Történt az életében már rosszabb momentum is.
Még látta, hogy a természet zöldjébe burkolt óceáni hullámokban elvesző nő a végére már a futást választva szinte úgy robbant ki az erkély felé, mire felsóhajtott. A kezét a zsebébe süllyesztve elő is szedte a telefonját.

"Gyere vissza és várj a kocsiban!"

Giovanni talán már mérföldekre is volt a helyszíntől, de biztos volt abban Max, ha ezt az üzenet megkapja, azonnal, a lehetőségeihez mérten abban a pillanatban meg is fordul és tényleg a kocsiban fogja megvárni odalent, az épület előtt.
Max az üzenet után a bárpult felé vette az irányt, hogy két kristálytiszta pohárba kérjen két kocka jeget, megfürdetve azt dupla whiskey-ben. A skót párlat volt mindig is a kedvence. Karakteresebb, az eredeti, nem pedig számos, másodlagos kísérlet eredménye.
Amikor megkapta, már fordult is, s a nő után kilépett az erkélyre. Noha nagyjából két perc telt el azóta, hogy faképnél hagyták a tánc közben, nem volt megsértve. S csakugyan, Gretelt egyedül találta odakint - szerencsére. Nem volt kedve senkinek sem szólni, hogy hagyja magukra őket.
Nem lett volna kedve a maffia eszközeihez nyúlni, és nem akart volna senkit sem megfélemlíteni. Pedig voltak kapcsolatai. Az ügyes-bajos dolgokkal csupán pár telefont kellett volna elintéznie, hogy véletlen halálesetek történjenek. Legalábbis régebben ez volt a család bevált szokása.
Calderone halk, elfojtott sóhajtással lépett közelebb a nőhöz, egészen a korlátig, ahova lepakolta a két poharat a mélybarna nedűvel, csak hogy a következő pillanatban már gombolja is ki az öltönyének zakóját, hogyha Mrs. Gressen engedte, akkor a nő vállára, hátára terítse azt.
Aztán felvette a poharakat, és a nővel szemben, a korlátnak háttal nekitámaszkodott az alsó felével a kőépítménynek.
- A whiskey talán segítene, ha a pezsgő kevés már - nyújtotta a nő felé közelebb eső poharat, míg a sajátját magánál tartotta. - A skót mindig is karakteresebb volt, mint az ír vagy az amerikai. A shotok pedig nem hiszem, hogy az ön stílusához illenének. Ahogy én sem engedek le a torkomon semmi szennyet - mosolyodott el a végére, hagyva, ha kivették a kezéből a poharat. Ha nem, akkor azt lepakolta maga mellé a másik oldalra. Talán egy pár pillanat el is telt némaságban, de újfent megszólalt.
- Nem hiszem, hogy én rémítettem volna meg. Ennyire még sosem voltam félelmetes - kezdett bele az érdeklődésbe, ami általában szokott segíteni. A nők képtelenek magukban tartani az igazi fájdalmukat és sok esetben könnyebben tudnak megnyílni egy ismeretlennek, aki az ítélkezés nélküli véleményalkotásra is képes. Igaz, hogy nem tett fel kérdést. De talán a nőnek ennyi is elég volt ahhoz, hogy az író kibújjon a csigaházból, s a lepke lárváját maga mögött hagyja.
Ha mégsem.. nos, arra is megvolt a B terve.

Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
45
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Szer. 05 Szept. 2018, 22:07

 
Max&Gretel
Massimiliano. Dallama volt. Csengése, lágy esése. Kicsit olyan, mintha a vízesés előtt a vízcseppek játékosan megkocogtatták volna a köveket mielőtt a mélybe zúdultak volna.
Max. Bólintottam a felajánlott megszólításra, de nem ismételtem el a nevét. Szükségtelennek éreztem, mert pontosan tudtam, hogy a megfelelő pillanatban úgyis élni fogok a felajánlott formulával.Bár azzal egy egészen rövid ideig vitába szálltam volna, hogy megjegyezhetőbb. Író voltam, és mint ilyen, számomra a különleges, mások számára talán figyelmen kívül hagyott, vagy nehezen megjegyezhető dolgok voltak az érdekesebbek.
Éreztem, hogy figyel engem, és egyben figyelmet is követel. Nem erőszakosan, sokkal inkább kíváncsian. Tán érdekli miért vagyok itt, ha ennyire rosszul érzem magam. Bár a mosoly mögé, a felvett udvarias mimika mögé igyekeztem elrejteni, és palástolni a valódi gondolataim, Mr Max elég jó megfigyelő lévén valószínű láthatta, hogy a háttérben a pokolba kívánom az egészet. A drága italokat, a még drágább szmokingokat, a parfümöktől átitatott női toáletteket, a csillogó ékszereket, a zenét, az egész hely vibráló örvényét, amely beszippantott, és ebek harmincadjára eléjük vetett engem.
Itt és most nem volt határidő. Valóban. Itt és most élvezhettem volna a zenét, egy udvarias és minden tekintetben a régimódi udvariasságot képviselő, kellemes modorú férfi kitüntető figyelmét. Én azonban megrémültem. Megijesztett a gondolat, hogy egy acélkék szempár valahonnan figyel, hogy tudja, talán érzi, hogy egész eddigi éveim alatt vártam, hogy hazatér….kicsit talán magamtól is megrémültem, hogy mennyire vágyom arra, hogy ez így legyen. Betudhattam volna a pezsgőnek, de nem ittam szinte semmit. Betudhattam volna a felfokozott lelkiállapotomnak, de az efféle estélyeken mindig ilyen vagyok. Menekülök, menekülnék csak éppen nincs hova. Mindig csapdába esem a kérdések kereszttüzében, és nincs mellettem Barry, akinek a karjába fonva a karomat kimenekülhetnék. Nincs hátországom. A felismerés pedig úgy hatott rám, akárha egy láthatatlan kéz egy maroknyi jeget nyomott volna a tarkómnak.
Nem akartam megsérteni ilyen gyorsan a partneremet, és valahol, amikor már az erkély felé futottam arra gondoltam, hogy mielőtt távoznék, még valamilyen módon igyekszem majd a bocsánatát kérni….de egyszerűen, abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy térre és levegőre van szükségem.
A ruhám kavargó selyem örvénye lassan elcsillapodott, a karomra libabőrt rajzolt a kellemesen hűvös éjszaka csókoló ujjbegye. Nem fáztam, mégis dideregtem. A levegőt nehezen vettem, de próbáltam úrrá lenni a pillanatokkal korábban magával ragadott pánikon. Rémesen kellemetlen a helyzet, és ez akkor válik még inkább kellemetlenné, amikor sötét kontúrral megjelenik egy magas, szálfaegyenes alak az erkély bejáratánál. Egy pillanatra megáll, mintha körülnézne, majd egyenesen hozzám indul. A gyér holdnak sápadt fénye lassan láthatóvá teszi az előbb megismert, majd pillanatok alatt magára hagyott férfit. Mr Max az. Kezében két poháron csúszik el az ezüst fény, és szurokszínben hömpölyög valami mindkettőben. Csupán egy pillanatra nézek oda, majd egyenesen a férfira, és kíváncsi nagy szemekkel várom miért jött utánam. Megsértettem őt. Otthagytam a táncparkett közepén. Udvariatlan voltam, és bár sajnálom, most egyszerűen még képtelen vagyok kimondani ezt a szót. Tulajdonképpen képtelen vagyok bármit kimondani. A torkomat a félelem ujjai szorongatják kitartóan, és még mindig bennem van, hogy haza akarok menni, még akkor is ha az üres lakás és a férjem ott maradt drága arcvizének illata fogad majd. A széken átvetett otthoni ruhák, a konyhában a cseppenő csap, egy üres italos pohár és egy korábban még füstölgő, mostanra hamut maga után hagyott szivarvég.
A sóhaja halk volt, csupán a forró párája nehezedett a csupasz mellkasomnak. A korláton tompán koppant két pohár, szövet suttogott az érintő ujjak alatt, majd a férfiról lekerült a zakó, hogy melengető takaróként pihenjen meg a vállaimon. Nem tiltakoztam és nem is köszöntem meg. Egy hálás, néma biccentéssel adtam tudtára, hogy jól esik a figyelme. Bal kezem vékony ujjai megmarkolták a szövetet és finoman beleszippantottam. Minden bizonnyal szokatlan lehetett esetleg a számára ez a momentum, én azonban sokat tulajdonítottam ennek. Az illatok nagyon sok tekintetben kialakítanak valamiféle kapcsolatot a másikkal. Mintha egy kicsit megismernénk azáltal, hogy mibe szereti beburkolni magát. Az illat a második bőrünk...az illatok árulkodnak rólunk. Vajon a tavaszi sárga nárcisz rólam miről árulkodna? Mr Max zakója finom anyagú volt, olyasmi, amit nem árulnak minden üzletben, de nem vagyok szakértő, hogy megállapítsam méretre, egyedileg készült, vagy csupán egy kimagaslóan drága holmiról van szó. Határozott, keserű illata volt. A téli kanadai erdőket juttatta eszembe, ahol gyermekkoromban rengeteget megfordultam, néha el is tévedtem. Fenyő és hó, amely mögött mégis felsejlett az olasz nyarak erőteljes és citrus illata, napsugara. Furcsa egyveleg volt, de határozottan kellemes.
Megtámaszkodott mellettem, és ekkor még csak a fejem fordítottam felé, ahogyan beszélt, letekintettem a nekem szánt, hozzám közelebbi pohárra. Hogy kevés lenne a pezsgő? Ó igen, az mindig kevés. Tulajdonképpen minden kevés, ha az ember gyógyírt keres valamire, ami tulajdonképpen nem gyógyítható. Nem, mert maga sem akarja, hogy gyógyuljon.
- Ritkán iszom. Ha mégis, annak oka van.- csupán ennyit jegyeztem meg, mielőtt a nekem szánt pohárért nyúltam, hogy egy apró kortyot csenjek belőle, és hagyjam élvezettel elolvadni az ajkaim között. Lehunytam a szemeimet, és fejem egészen enyhén hátravetve élvezettel tartottam arcom a feltámadó, de még nem túl erős esti szélbe.
A csend osonva járt közöttünk, szavakra várva toporgott, mi mégis hallgattunk. Mr Max törte meg végül azzal az egy mondattal, amelyre oly egyszerű lett volna elmondani miért futottam el, hogy mitől rémültem meg annyira, hogy mi volt az igazi oka annak, hogy egy könnyed tánc helyett most scotch-ot kortyolgatunk az erkélyen.
Most már nem csupán a fejem fordult, hanem törzsből, egészen finoman nyitottam felé, ujjaim között a poharat fogva könnyedén, de nem szorítva.
- Nem, számomra ön nem félelmetes, Mr Max, éppen ellenkezőleg.- hajtottam le a fejem, hagyva, hogy hajam barna hullámai egészen rövid időre megcsiklandozzák a kipiruló arcbőrömet. Ettől többet azonban nem mondtam. Éreztem azonban, hogy talán vár valamit tőlem, hogy mégis magyarázatot adjak a viselkedésemre, de lehet nem is várt semmit, egyszerűen érdeklődve figyelte az egész lelki hullámvasutazást, amin éppen keresztülmentem. Nem éreztem késztetést a fecsegésre, ahogyan nem éreztem volna késztetést más esetében sem. Tán meg sem értenék. Túlságosan sokat kellene visszamenni az időben, magyarázatokat adni oly dolgokra amikre már akkor sem volt, és azóta sincs. Ezerszer megbánt, visszavonhatatlan döntések sokaságát, amelyek egykor egy egészen más irányba vitték el az életemet….egy olyan irányba, ahol íróként kiteljesedhettem, emberként azonban bezárkóztam.
- Tudja, van egy olyan érzésem, és cáfoljon meg ha tévedek, de valahogyan éppen úgy nem illik erre a helyre mint én magam. Nézem önt, és sokkal inkább el tudom képzelni valahol a húszas évek környékének Európájában, semmint ide. Kicsit….kicsit mintha időt utazna az ember. És ezt kérem, ne vegye sértésnek, csak az írói fantázia beszél belőlem, meg egy korty whiskey.- emeltem a poharat a mellkasomhoz, és alig húsz perces ismeretségünk alatt talán most először jelent meg egy apró mosolykezdemény a szám szegletében. Nos igen, az író gyakrabban került felszínre mint a magánember, és egy részem ezt valahol nem is bánta. Egy részének azonban néha szüksége lett volna beszélni. Lefejtegetni a karakterei foszlányait magáról, levedleni azokat akik csak a képzeletében éltek, és láthatóvá hagyni válnia  nőt, az embert….Gretelt. Ám ez oly luxus, amit jó ideje nem engedtem meg magamnak. Tán féltettem az apró kis titkaimat, talán féltettem a darabjaiban összeragaszgatott lelkemet, amely egy őt ért kritika alatt összeroppant volna. Talán csak féltem beismerni, hogy valójában egy gyáva ember vagyok, aki a döntéseit maga hozza, ám a következményeit már nem meri felvállalni.
- Kérem bocsássa meg az előbbi incidenst. Remélem egyszer, valamikor még kárpótolni tudom a kimaradt tánc miatt.- a a második korty ital már némi lendületet adott bocsánatkérő szavaimnak. A harmadik pedig annak, hogy egy kérdést fel mertem tenni, még akkor is ha kissé talán tolakodóbbnak tűnt.
- Mondja Mr Max! Magát a társaság hozta ma ide, vagy olvasta valaha bármelyik könyvemet is?- a legtöbb esetben kiderül, hogy mindenki pusztán az aktuális, éppen megjelent könyvet olvasta, arról vont le messzemenő következtetéseket az írói munkásságomról. És ilyenkor kiderült, hogy ez volt az első és utolsó Gressen könyv amit a kezébe vett. Feltéve ha nem akart egy következő, hasonló eseményen részt venni. Érdeklődve vártam a férfi válaszát, miközben megigazítottam a vállamon a még mindig ott pihenő zakóját, és jobban beleburkoltam magam.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
35
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
53
Tartózkodási hely :
Vancouver / Montreal
Foglalkozás :
Cuprum Mining Ltd. egyik vezetője / részvényese
Play by :
Cillian Murphy

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Pént. 07 Szept. 2018, 17:08



A kezdeti - aligha volt - lelkesedés elszáradva porba hullt a sivár, hófödte érzelmek tengerén, ahogy a nő arcát figyelte, azt az egyenes, ám görcsös testtartást, ami belülről mélyesztette karmait a nő lényébe. Calderone nem szerette, ha egy törékeny, gyönyörű nőt látott szenvedni, és szinte tapintható volt Mrs. Gressen kálváriája. Még akkor is, amikor az ujjai az öltöny anyagát érintették, amikor szinte még inkább beleburkolózott a textíliába, és Max csak egy leheletnyit mosolyodott el a látványra, mert nagyjából eltűnt benne a vele szemben álló nő, de ez a mosoly csak ideiglenes volt, a pillanatnak szánta.
Csendben nézte végig azt a momentumot, ahogy a nő kortyolva fogyasztotta el az alkoholt, amit ő maga is nagyra értékelt. Neki viszont gyakrabban volt alkalma innia - ivott családi összejöveteleken. Ivott, amikor a famiglia tagjai felpaprikázták a hangulatát. Ivott, amikor a vállalat életében következtek be negatív hatások, ivott, amikor jó társaságba keveredett és ivott, amikor elveszítette a nőt, akit szeretett. Akkor talán többet is, mint kellett volna. Akkoriban órákat töltött el a természetben, követve az erdőn végigszaladó patakok csapzott hullámait, a sziklaszirtek érdes pereme pedig az évmilliók nyomait hagyták magukba vésődve. Ha jobban belegondolt, mindig is a természetet választotta, ha gondjai támadtak az életben.
Most pedig? A nő felhangzó szavaira figyelt oda. Kellemes csalódás volt számára, hogy ez a név, a Calderone-k világa nem fertőzte meg a Föld minden szegletét, s minderre csak egy néma biccentés volt a válasza köszönetképpen. Legalább nem kellett magyarázkodnia, és ha már itt tartott, háttal a fel-feltámadó szellőnek egyáltalán nem fázott. Nem neki volt szüksége menedékre, hanem a nőnek, viszont magára sem akarta hagyni, ezért a bokáit keresztezve mozdult csak meg, a poharat nem tartó kezével pedig a csípője mellett támaszkodott meg a kőkorláton. Csak egyetlen korty erejéig emelte fel a poharat a szájához, és ahogy ismételten megszólalt a némaságot megtörve Gretel, leengedte a karját, s vele a poharat is, csak hogy teljesen a fekete hajú, kék szemű nőt figyelje, de leginkább a mondandója érdekelte, nem az, ahogy viselkedett ebben az irreális környezetben, ahol ő maga volt az ismeretlen.
A következtetésre, a szavakra egyre szélesedő mosoly jelent meg Calderone arcán, amit aztán egy torokköszörülésnek álcázott, több-kevesebb sikerrel, de a szemei már nem a nő arcát pásztázták, hanem valahol Mrs. Gressen lábai mellett a padlózatot kezdte fixírozni. Valóban olyan háttérrel rendelkezett, ami visszanyúlt talán az ókorig is, talán olyan felmenők tűntek fel a családfájában, akinek nem is kellett volna, ám mégis ott volt. Fertő, ingovány, ami métellyé válva bekebelezte. Nem csak Max életét, hanem mindenkit körülötte. És most a bátyja volt az, aki mindezért megfizetett. Odahaza, Olaszország bekebelezte őt.
- Az olasz nép igen hagyománytisztelő, Mrs Gressen. A véremet nem tudom kiszakítani a testemből - nézett fel újfent a nő szemeibe mélyen, és hogyha őszinte akart volna lenni magához, nem is akarta elárulni önmagát. Szembeköpni azt, aki valójában volt. Mindig is olasz, noha a kettős állampolgárság lehetővé tette azt számára, hogy szavazzon, hogy éljen Kanada jogaival, hogy ne csak a szólásszabadságot hajszolja. Ám többet, nem mondott ezzel kapcsolatban. A felesleges beszéd híve sosem volt, hiszen a famiglia sem tűrte el a magyarázkodást. A tényekre kellett hivatkoznia a hivatásában is. Aztán a nő szavai továbbhömpölyögve ismét arra késztették Max-et, hogy Gretelt figyelje, s nemlegesen megrázta a fejét egy "nem történt semmi gond" szóösszetétellel..
Sosem volt haragtartó, és ha egy nő lelkében vihar dúlt, meg kellett várni, amíg lecsillapszik. Miért is hibáztatta volna, amiért magára hagyták percekkel korábban? Nem ismerte a nőt, nem tudta, milyen indítékai voltak. Annyira sok látnivaló volt a vele szemben állón, hogy mohón itta magába a látványt, ahogy a scotch minden kortya eltűnt a pohárból, és miközben a nő ivott, a férfi szemei a kecses nyakat figyelték, a feketébe bújtatott zöld, leláncolt hullámos ruhának ívét, és csak akkor figyelt ismételten a nőre teljes mértékben, mindenre kiterjedően, amikor a hangja újra felcsendült.
Hazudhatott volna, de nem látta értelmét.
- Egy olyan meghívást kaptam, amire igazán nem illett volna nemet mondanom, ez volt a fő motivációja annak, hogy ma itt vagyok - nézett le a poharában úszó jégkockára, aminek mérete közel sem volt akkora, mint amikor az alkoholba került. - Viszont ha arra kíváncsi, hogy olvastam-e bármelyik könyvét, a válaszom igen, csak számomra az aláírások, a könyves ajánlások nem számítanak. A nem önéletrajzi könyvek nem az íróról szólnak, nem az ő életéről - felsóhajtott. Egy újabb kortyra emelte a poharát,és ahogy a torkán lefolyt a testes alkohol, maga után egy cigiért kaparó érzet kezdett úrrá lenni Max-en.
- Talán az egyik kedvencem a szüfrazsettek korában játszódó könyve volt. Az az egyik legfontosabb korszaka a nőknek, amire emlékezniük kell, és tudniuk róla. Még így, majdnem száz év távlatában is - nézett már vagy harmadjára a nő acélszürke szemeibe, és valóban így gondolta. A nők jogok nélkül olyanok lettek volna, mint egy háziállat két mellel, szavak nélkül. Igazság szerint nem tudta, mire megy ki a játék ezekkel a kérdésekkel, de ha már feltették, akkor ő megmagyarázta, elmondta a véleményét.
- Előfordult már valaha Önnel olyan, hogy nem ott akarna lenni, ahol éppen tartózkodik? Nem ebben a jelenben, hanem valamelyik írásában? - érdeklődött szinte érzelmek nélkül a hangjában. Érdekelte, hogy ha nem itt, akkor valójában hol akart lenni a vele szemben álló nő.

// Bocsásd meg, de példával kellett éljek és úgy gondoltam, a felhozott korszak érdekelhette Gretelt is. Amennyiben mégsem, írj róla és átírom Wink //
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
45
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Kedd 11 Szept. 2018, 10:14

 
Max&Gretel
Az ember végül mindig lemond valamiről. Egy kellemesnek ígérkező estéről, egy jó társaságról, egy hajnalig tartó táncról, hogy aztán valami egészen mást, talán mindentől különlegesebbnek ígérkezőt kapjon. Persze adott pillanatban erről mit sem sejtünk. Egy találkozásról, egy különös esemény szülte beszélgetésről, a nehéz ital ízéről, vagy éppen a szélről, mely feltámadva megcsiklandozza a bőrünket, az események alakulásáról, akkor adott pillanatban még nem tudjuk eldönteni, hogy különleges. Talán csak érezzük, de nem tudatosan. Talán ezek az apró érzetek vezetik a mozdulatokat, mondanak igent egy meghívásra, maradnak aztán néma ajkak, hogy a megállított szavakon túl adott helyzetben valami igazán egyedi szülessen meg a némaságban.
Én csak menekülni akartam, nem a társaságom elől, sokkal inkább a helyzet elől, sokkal inkább már a sokadik ilyen helyzet elől, amelybe a szükség szólít és amelyből a visszahúzódásom menekít ki minden alkalommal. Már nem az első ilyen este lenne, amikor a vége előtt az írónő eltűnik, és a szerkesztőm szíves elnézést kér mindenkitől akinek keresni támadna kedve, miközben jól tudom, hogy a számonkérés már ott rezeg idegesen ugráló ajkainak szélén.
A férfi azonban kivel megosztottam a társaságom még így is, hogy tulajdonképpen előle is elfutottam, itt maradt velem. Ő nem futott sehova, igazából nem is igen gondoltam, hogy ő bármikor is bárhova is látványosan sietne. Attól megfontoltabbnak tűnt, olyannak, aki megválogatja kinek és mit mond. Talán pontosan ezért találtam érdekesnek. A szűkszavú embereknek legtöbbször sokkal több mondanivalójuk van, talán csak a megfelelő helyre, megfelelő időre és megfelelő személyre várnak, hogy megoszthassák vele. Figyelemreméltó. Ez a szó jutott eszembe, miközben a szemem sarkából éreztem a figyelmét, ahogyan engem néz. Mégis tudtam, valahogyan tudtam, hogy nem pusztán a csinos ruha, a megválasztott smink, vagy éppen az kelti fel a figyelmét, hogy miképpen is festek kissé kipirultan a futástól. Úgy éreztem, hogy ő nem ezt látja...noha férfiként valószínű az első másodpercekben erre koncentrált. Magam tudom a legjobban, hogy kell valami apró részlet, valami a külsőségekben ami megfog, és ott tartja a figyelmet, hogy aztán a lélek is megnyíljon és a szárba szökkent kíváncsiság tovább jusson. Amikor érdekelni kezdjen az ember, és nem feltétlen a szexust figyelembe véve. Vagy legalábbis nem elsősorban.
Akkor néztem először igazán rá, amikor arról beszélt, amiért ma itt volt. Gondolatban megmosolyogtam a kijelentését, mert ez a mondat akár a férjem ajkairól is éppen ilyen meggyőzően hatott volna. Talán azzal a különbséggel, hogy ő soha, egyetlen könyvemet sem olvasta el. Nem tudom, hogy valóban az időhiány okozta, vagy a teljes érdektelenség, esetleg félt, hogy jobban megismerne, nem tudom. Talán félt, hogy a sorok között felfedezi az önvallomásomat, a vágyakozásomat Oliver után, akinek hiánya, és a rossz döntésem volt az okozója a házasságunknak. Talán nem is hibáztatom érte, talán nagyon is. Arra gondoltam amit nemrég mondott Mr Max, hogy a vérét nem tudja kiszakítani a testéből. Valahogyan így voltam én a gondolataimmal, amelyek örökkön kisértettek, és amelyek vezették az ujjaim amikor írtam. Magamat nem tudom tökéletesen kívül helyezni, nem tudok a szerepek mögött nem ott lenni. Életre kelt marionett báb, egy hang a sötétből, egy gondolat, amely megszületett és lecsengetlenül ott csilingel, mint egy megunhatatlan visszhang. Ha a regényeimben van valami jó, ha van az írásaimban valami, ami általában felkelti az olvasóim figyelmét, az talán pontosan az, hogy emberivé teszem a karaktereimet azáltal, hogy egy morzsányit mindig én is ott vagyok bennünk. A kimondott szavak által, a hasonlatok mögé bújtatott kívánságok és vágyak által, a be nem teljesült érzések, a kihúnyt lángok, a tökéletes megsemmisülés, az elválás, az újra találkozás öröme felett érzett eufóriában...minden mögött ott vagyok én, én aki írja, én aki átélte, át akarja élni, és át fogja majd élni.
Meglepett, talán pont ezért meglepett a férfi azon kijelentése, hogy a nem önéletrajzi könyvekben maga az író nincs jelen. A gondolat egyszerre volt megválaszolásra ingerlő, jobban mondva cáfolat után kiáltó, és megmosolyogtató. Ilyen kijelentéssel még senki nem élt irányomba, de ez nem feltétlen baj. Egy újabb látásmód olyantól, aki már vett a kezébe Gressen könyvet, és remélhetőleg nem ez volt az egyetlen vagy éppen az utolsó.
Halk sóhajának csendjét kihasználva magam is az ajkaimhoz emelem a poharat, és mielőtt belekortyolnék a perem felett Mr Maxra pillantok, remélhetőleg elkapva a tekintetét, és egy apró mosollyal a szavaim öblösen a pohárba csendülnek.
- Valóban úgy véli, Mr Max, hogy a nem önéletrajzi könyvekben az író maga nincs jelen?- egy finom korty ezután az italba, és hagytam, hogy a testes ízű édes méreg végigégesse a torkom, és enyhülést hozó forrósága nekivetődjön a mellkasomnak. A poharat elemeltem az ajkaimtól és kicsit megtartottam finoman az arcom mellett.Fejem enyhén billent félre, mintha a kíváncsi érdeklődés vezette volna ezt a mozdulatot, majd folytattam.
- Úgy gondolja, hogy Dosztojevszkij soha nem élte át milyen bűnhődni, hogy Stendhal soha nem tudhatta milyen egy féltékeny nő bosszúja? Esetleg nem jelenítette meg? Hogy is fogalmaztak akkoriban? A regény tükör. Kicsit mindig megmutatja a valóságot, amelyet a fantázia sző át. Mert a valóságról nem akarunk olvasni, vagy nem abban a formában, ahogyan átéljük. Éppen ezért torzítani kell azt a tükröt. De attól még tükör marad.- mosolyodtam el a végén, miközben leengedtem a poharamat.
Álltam a tekintetét, amikor végül megtudtam melyik könyvem volt az amelyik igazán elnyerte a tetszését, és egyrészt meglepődve fogadtam, noha a kimutatások alapján ennek a műnek több volt a férfi olvasója mint a hölgyek. Sőt, hiába a szüfrazsettekről szólt, valahogyan nem nyerte el a női olvasóim teljes tetszését. Talán pontosan azért, mert a patetikus megvilágítás helyett sokkal inkább arra fókuszáltam, amiről szerintem ez a korszak szólt. És annak köze sem volt a mai értelemben vett emancipációhoz és feminizmushoz, aminek a magam részéről, talán sokakat meglepő módon elég látványos ellenzője voltam.
- Amikor a lótusz elvirágzik.- mondtam ki halkan a regény címét, amely a harmadik nagyobb lélegzetvételű művem volt, és másfél évig írtam. A regényben szereplő Charlotte McKinney, ez az ír falucskából származó kislány, aki egészen harminc éves koráig követte a családi hagyományokat. Férjhez megy a neki kijelölt férfihoz, öt gyermekkel ajándékozza meg, majd találkozik Florance Nightingale-el, és ez örökre megváltoztatja az életét. Elhagyja a családját, hogy a nő mellett dolgozzon, és minden idejét a nők jogainak és munkájának elismertetésére fordítsa, miközben nővérként betegeket gyógyít. Csak később, közel tíz év után döbben rá, hogy minden amit hátrahagyott, a gyerekeit áldozta fel azért az eszményért, amiben hitt. Ám azt is tudja, hogy a lányainak már több mindenhez lesz joga mint neki volt. De vajon megérte nem ott lenni az első lépéseiknél, nem hallani azt amikor kimondják “anya”? Vajon mindez megérte? Csak meg kellett volna találni az aranyközéputat. A regényben látványos önostorozásba viszem bele a főszereplőmet, és azt hiszem ez volt az ami a női olvasóim körében kiváltotta az ellenszenvet a regénnyel szemben. Mert ez volt az a pillanat amikor megjelentem én a regényeimben. Mert én hiszek a nők jogaiban, ahogyan a kölcsönös tiszteletben is. Hiszek abban, hogy vannak feladatok, amiket biztosan jobban ellátnak a nők, de ez nem feltétlen szükséges, amikor máshol sokkal hasznosabbak lehetnének. Hiszek abban, hogy beleszólhatunk abba mikor is kit választunk életünk párjának, ahogyan abba is, hogy a világ fenntarthatósága végett igenis szükség van arra, hogy válasszunk, hogy gyerekek szülessenek. Hiszek abban, hogy jár nekünk a figyelem, ahogyan abban is, hogy ezt ki kell érdemelni. Hiszek abban, hogy férfi és nő egyenlő, ahogyan abban is, hogy ha követelek, akkor nekem is adnom kell.
Mindezeket a regényem zárszavában fejtettem ki,a mikor a már felnőtt lányai Charlotte-ot mindezzel szembesítik, ő pedig rádöbben, hogy valóban, ez az amit ő maga nem vett észre. Ő csak azt vette észre amin változtatni kell, azt nem, hogy ezért neki mit kell tennie.
Én magam sem hiszek az erőszakos követelésekben, az erőszakos, nőietlen kiállásban. Hiszek ellenben abban, hogy egy nő a saját eszközeivel, a maga csendesebb és kifinomultabb módszereivel is érhet el változásokat.
Persze mindent mondtam úgy, hogy én magam éppen egy minden ízében rossz házasság közepén vergődtem.
- A legfontosabb korszak volt a nőknek a felismerésben. És a legfontosabb abban, hogy rájöjjünk éppen magunk alatt vágtuk ezáltal a fát. A jogok áldozatokkal jártak, de senki nem tudta megkérdezni tőlünk, a jövő generációjától, hogy mi is megakarjuk e hozni ezeket az áldozatokat? Miközben harcoltak a döntés jogáért, éppen tőlünk vették el ugyanezt a jogot. Összetett és bonyolult kérdés ez, amelyet azt hiszem mi nők is másképpen látunk. Talán életemben eddig először eveztem ingoványos területre a témaválasztással. Ám ha önnek ez felkeltette a figyelmét, és tetszett, akkor már megérte.- mosolyodtam el egy egészen finoman, mert azt hiszem egy férfi elismerőnek ható szavait hallani éppen ennek a könyvnek a kapcsán, mindig is jól esett.
A kérdése elgondolkodtatott, és most én változtattam a testtartásomon. Megfordultam és a csípőmet finoman az erkélykorlát mellvédjének vetettem. Igazítottam egyet a zakón, amely éppen lecsúszni készült már a vállamról, majd magam mellé helyeztem a Mr Max felőli oldalon, és a kezemet támasztékul finoman mellé helyeztem.
- Furcsa kérdést tett fel nekem, tudja. Furcsa és ravasz kérdést.- fordítottam oldalra a fejem, és az előbbi kortyoktól kissé feloldódva már némiképpen határozottabban pillantottam a férfi szemeiben, de ez a bátorság hamar elillant, mert a pillantásom tovább vezetve a vállai felett néztem el valahova a távolba.
- De mivel őszintén kérdezett, őszintén is válaszolok önnek. Soha nem ebben a jelenben akarok lenni. És bármelyik írásomban szívesen lennék.- a poharamért nyúlt a támasztékul szolgáló kezem, és belekapaszkodtam gondolatban abba a csendbe, amit a szavaim hagytak maguk után. Újabb bátorságot remélő korty az italba, majd én voltam aki az előbbi kérdést tovább folytatta.
- És mondja? Ha egyetlen napot újra élhetne, tudva azt, hogy akár meg is változtathatja, de nyilván az hatással lesz a jövőre nézve, melyik lenne az a nap?- nem tudom, hogy a kérdés miként fog hatni rá, de mindezeket követően ha sikerült rabul ejtettem a tekintetét, és egészen addig fürkésztem, amíg nem válaszolt. Ha a szavai igazat mondanak, a szemei is azt fognak. A tekintet rezzenése sosem hazudik. Mert a szem is tükör. Nem a lélek tükre, hanem a gondolatoké.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
35
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
53
Tartózkodási hely :
Vancouver / Montreal
Foglalkozás :
Cuprum Mining Ltd. egyik vezetője / részvényese
Play by :
Cillian Murphy

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Kedd 11 Szept. 2018, 13:39



- Az életrajzi könyvek a tényekről, a megtörtént eseményekről szólnak, vágyakról, célokról, amik vagy beteljesültek, vagy sosem fognak - mosolyodott el mindarra, ahogy a nő próbálta megvédeni azt az ideát, amit íróként megszemélyesített. A szenvedély, a vágy arra, hogy elismerjék a munkáját nem váltott át gőgös leereszkedésbe, és a tolakodás még csak csírájában sem volt jelen Gretel szavaiba. És ez Max-nek nagyon is imponált, hogy ilyen intelligens módját választotta a vele szemben lévő hölgy arra, hogy vitaindítóvá váljon. Valójában ő maga, Calderone piszkálta meg az oroszlán bundáját, s talán pont ez volt a célja, hogy abból a szűk burokból valahogyan kicsalogassa a nő visszahúzódó énjét és váljon azzá, aki talán mindig is volt, és talán sosem.
Elmondta továbbá azt is, hogy még mindig tartotta a véleményét. Hiszen Mrs. Gressen valójában, ha ott is volt a könyveiben, az érzelmeit mások gondolataiba ültette, nem ő volt ott, nem ő vitte véghez azokat a terveket, amik végül megvalósultak egy-egy karakter által. A karakterek csupán eszközként voltak jelen az írásokban, egy marionett-bábuként, akik noha egy meghatározott jellemmel bírtak, ugyanakkor olyasmit is cselekedtek, olyan eseményekbe keveredtek, és olyan jellemváltozáson mentek át, amit nem biztos, hogy a hölgy már az elején kitervelt. Mert a karakterek éltek valahol legbelül Mrs. Gressenben, a lelkületük átitatta a nő gondolatait az írás közben, a cselekvéseik olykor mámorossá tehették akár a nőt is és megszállottá - talán. Hogy happy end legyen, avagy bukjon el az a próbálkozás, amelyre oly gyakorta vágytak ők, és nem a vele szemben álló férjezett hölgy.
Az író ott volt minden írásban és mégsem, teljesen sosem. Olyan kettősség volt ez, amely Calderone életében is súlyos következményeket vont maga után. Tudta, hogy nehéz, hogy borzasztó magányos küldetésének fordulópontjához ért, és nem volt kedve cipelni azt a terhet, amit a vállára pakolt a famiglia. Amiben felnőtt és azt, amit igazán ismert, noha sosem akart. A családot az ember sosem maga választja, mindig beleszületik. S csak akkor tudatosul minden döntésnek az alapköve, ahogy a tudat, az én, az ösztönén felülkerekedik a társadalmi elvárásokon, az illetőt körülvevő környezeti behatásokon. Amikor tud nemet mondani és tud önmagának kedvező döntést hozni, amelyből hiányzik az önös érdek. És csak akkor vagy Te magad, amikor neked Te vagy a legfontosabb.
A maga részéről órákig tudott volna a világ viselt dolgairól, a tudományokról, az emberi döntéseket átható pszichológiáról beszélni, ugyanakkor nem lett volna tisztességes. Mrs. Gressen igazából nem tudott volna teljes mértékben elvonatkoztatni az írástól, mert szenvedélyesen szerette azt, amit csinált, és teljesen más aspektusból közelítették meg a problémát. Ami nem volt rossz, sőt! Minél több véleményt kapott egy-egy téma, annál inkább körül lehetett járni azokat.
A kötet címére egy igenló bólintás volt a válasza a férfinek, s amit aztán a nő gondolatai kísértek, de volt ott valami, ami Max számára igencsak érdekesnek hatott, noha megkérdőjelezni nem volt érkezése. És nem is akarta. A poharat az ujjai közt lassan köröző mozdulattal forgatta meg, hogy a kisebb örvény közepébe kerüljön az olvadó jégkocka, s amikor az végül az üveg falának ütközött halkan koccanó csilingeléssel, egy ellenkező irányú mozdulattal zavarta meg az örvénylés útját. Két pólus, mint ahogy a Föld is eme kettősséggel létezik teljes harmóniában. Látszólag.
- Mi értelme van mindig a saját burkunkban létezni? Biztonságos, és unalmas - fűzött csak hozzá ennyit ahhoz, ahogy a nő a komfortzónán kívül eső témaválasztást magyarázta. Miért kellene újra és újra ugyanazt az olvasói réteget megcélozni? Miért kellene mindig ugyanazt az utat bejárni reggel? Miért kell mindig ugyanazt hordani, ugyanazt mondani, ugyanazokat az emberi arcokat látni és miért kellene mindig ugyanannak lennünk? Rengeteg megválaszolatlan "miért" kérdés merült fel Calderone gondolataiban, s a legkevésbé volt kedve a saját életére rávetíteni mindezt. Olyan kérdések lettek volna ezek, amikre még nem volt meg a végleges válasza, de tervei annál inkább. Tudta, hogy hogyan, tudta, hogy mit kellene lépnie, ugyanakkor a körülmények, az esélyek ebben a szent minutumban még nagyon is távolinak és csekélynek tűntek.
Végignézte azt a mozdulatsort, amellyel Gretel kényelmesebb pozícióba váltott, és ha kellett, akkor a korlátnak feszülve arrébb csúszott valamennyire, ha az apró, kecses nő viszont nem kért magának leheletnyi távolságot sem, ugyanott maradt, ahol volt, nem is igazán veszélyeztetve Mrs. Gressen intim szféráját. Nem akart tolakodó lenni és az bizony nagy tévhit, hogy a olaszok mindegyike másokra szinte teljesen rámászva próbálkoznak beszélgetésbe is elegyedni akár. Leginkább emberfüggő volt és még inkább jellemfüggő.
Az sem zavarta, hogy a nő nem őt nézte, és amikor beszélt, csak egy keserű mosoly jelent meg Max szája szegletében. Ha fogadott volna, ha rátette volna a havi fizetését, valahogy ugyanez a válasz fogalmazódott meg a gondolataiban is. Nem volt mindezt nehéz kitalálnia, mert egy nő, ha jól érzi magát, nem fog elrohanni a táncparkettről. Egy nő, ha jól érzi magát, nem engedi, hogy egy élvezetes beszélgetésből elrángassa egy addig számára teljesen idegen. És egy nő, aki jól érzi magát, nem fog egy idegennel whiskey-t kortyolni. Ha nem is tapintható volt a nőből áradó keserűség, de ott rejtőzött benne, nem is olyan mélyen. S talán mindez visszhangot vert Calderone lélekfoszlányaiban. Talán egy kicsit önmagát vélte felfedezni a nő ki nem mondott szavaiban, talán minden ember ott volt a másikban, talán mindenki.. egy kicsit a másik ember is volt. Skizoid jellemvonások nélkül. S mit tett? Hagyta, hogy Gretel gondolatai, a vágya megválaszolatlanul függjenek a köztük fel-fellibbenő  szellőben, bele-belekapva olykor a nő rakoncátlan tincseibe. Még mindig pazarul gyönyörű acélszürke szemek figyelték.
Az alkoholmámoros kérdés újfent megmosolyogtatta, viszont most Max-en volt a sor, hogy a nő látványától megfossza magát, csak a pillanat törtrészéig, hogy aztán a nyitott, könnyű, hosszú drapériáról visszavezesse a tekintetét a nőre, a szemeibe nézve,hagyva, hogy a néma másodpercek ólomsúlyként vánszorogjanak tovább ott, kettejük közt vibrálva. De a némaságot megtörte baritonja.
- Nem kívánnék ilyet magamnak, Mrs. Gressen. Minden, ami velem történt, azzá formált, aki ma vagyok. Miért vágynék egy utópiára, ami sosem létezett? A magam döntéseit hozom meg, azt teszem, amit valójában tenni akarok - valóban így volt. Ment, amikor öt éve mennie kellett. Ment, mert rákényszerítették, és ment, mert akarta is. Tudta, hogy mivel jár a döntése. Tudta, hogy a részvények a bányánál egy olyan életet biztosítanak a számára, ami a jövőjét megalapozza. És ment, mert soha, egyetlen egyszer sem kényszeríthették olyanra, ami a szabadságát korlátozta, még ha ezzel egy számára igen fontos személyt is veszített el. A nő, akit a világ minden tudásáért sem akart elengedni, mégis hagyta, hogy éljen, hogy a maga döntésének következményeként elhagyja. Hogy külön utakon járjanak. Talán még mindig, minden egyes nap azzal a tudattal feküdt le aludni a férfi, hogy a legfontosabb személy az életéből hiányzik. Talán minden, az elmúlt öt évben megivott korty whiskey mögött a nő hiánya rejtőzött. Sosem lesz az a férfi, aki bárkinek is fejet fog hajtani. Mert önmagának ő maga az első.
Megmozdult, felegyenesedve a korlát mellől, hogy egy nagy korttyal eltüntesse a maradék alkoholt is a pohárból, magára hagyva a jégkockát. Ahogy fordult, a szemei a távoli, fénypöttyökkel rajzolt sötétséget pásztázta egy pillanat erejéig, végül a szemei ismét a nő arcát fürkészték.
- Ha szabadulni akar innen, akkor megengedi, hogy segítségére legyek ebben, Gretel? - mondta ki első alkalommal a nő nevét, mióta meglátta. Otromba dolog lett volna ezzel kezdenie. Hogy - talán - meggyőzőbb legyen, a kezét nyújtotta a nő felé, hogyha akarta, megfoghatta, belekapaszkodhatott akár. És nyújthatta a kezét amiatt is, hogy a férjezett asszony a kezébe adja az öltönyének zakóját. A szemeiben a türelem és a nyugalom tükröződött. Mert ha nemleges választ is kapott, annak is megvolt a miértje.
És mégis, leginkább a nő érintése lett volna a válasz a feltett kérdésére. Giuseppét nem véletlenül rendelte vissza ide, ez elé a grandiózus épület elé.


Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
45
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Pént. 14 Szept. 2018, 23:44

 
Max&Gretel
Biztonságos és unalmas.E két szó koppan szüntelen vissza elmémen, és elgondolkodásra késztet hosszú percekre. Mintha ezekkel röviden és tömören össze lehetne foglalni azt az életet amit élek, amelyet választottam. Persze nem garantált, hogy ha egykor egy másik döntést hozok meg, akkor nem ugyanez lenne a végkövetkezménye. Biztonságos: mint egy stabil, utolsó utáni létrafok, mint egy menekülést segítő kéz, mint egy köpönyeg eső idején, mint egy templom a bűnös, megtérni kész léleknek, mint anyám hangja, mint a kopott, barna karosszék a nappalim sarkában, éppen a viaszlevelű fikusz társaságában. Biztonságos, mint bármi, amiben azt reméljük, hogy feloldódhatunk.
Unalmas: mint egy sokadszor hallott, disszharmóniától hemzsegő zenedarab, mint egy előre ismert és gyűlölt történet, mint Mrs Crosson kártyapartijai, mint a kávé keserűn, mint a csend ott ahol a kiáltásra szomjazik a fül.
Őrizem a távolságot a férfitól, mégis a szavaim által némiképp közelebb is engedem. Óvatosan adagolom a bizalmam, és továbbra is az író jelmeze mögé menekülök, mintha egy-egy szereplőmet akarnám magam elé tolni bástya gyanánt.Még mindig féltem. Talán már nem is attól, hogy felbukkan majd a kék szempár a tömegben és kérdőn rám néz, tán már nem is attól, hogy a szavaim elhalnak a gondolataim örvényén, tán már nem is attól, hogy szédülten és bódultan hagynám tovarohanni az eseménytelennek tűnő, várakozó perceket, anélkül, hogy akárcsak megpróbálnám kiejteni a nevét. Attól féltem, hogy elmegyek, és magammal viszem a lehetőségét is mindennek. A megbánása az elmulasztott lehetőségeknek sokkal rosszabb, mint rettegni tőle, hogy valóban meg fog történni. Az előbbi spekuláció, az utóbbi bizonyosság lehetett volna.
Mr Max társasága, és az ital kegyetlen maró forrósága, a néha feltámadó szél játéka a hajamban, a távolban elszunnyadó város pontonként kialvó fényei azonban valamennyire hagyták, hogy a kezdeti bátortalanságom, kíváncsi merészségbe csapjon át. Ám mindez csak a saját határaimon belül. Átlépni azokat egyáltalán nem szándékoztam, és valahol volt egy olyan érzésem, hogy a férfinak sem ez a célja. Flörtnek tetsző kíváncsiság, beszélgetés, és óvatos tapogatózás a lélek kapuja előtt, hátha mögötte valami olyasmit találhat ő is, ami eddig rejtve volt, ami talán értékes is lehetne. Ha akarja és ha hagyom. A korty melyet immáron harmadszor engedélyeztem magamnak tovább oldotta bennem a görcsöket, és a levegőt már szabályosabban véve némiképp könnyedebben, bár továbbra is kissé zárkózottabban társalogtam. Hálás voltam neki kimondatlanul is azért, hogy utánam jött. Hogy gondolatban megoldotta a nyakkendőjét, hogy gondolatban engedte a szabályok által szorosabbra fűzött szandálom csatját lazábbra engedni, hagyott pár tincset kihullani a hajamból. Mintha a pillanatban megteremtettünk volna a szavainkon túl is zajló beszélgetést, egy külön nyelvet, amelyben az egyik kért és a másik adott.
A kérdésemre adott válaszát követően kissé oldalra fordítottam a fejem és ajkaim kacér mosolyba futottak, szótlanul szorítottam össze a diszkrét, bár kissé már kopott rúzs mögé a derültségem. Nem is derű volt ez, csak a szavakkal és a gondolatokkal való impresszív játszadozásom. Lassan fordítottam vissza a férfi felé a fejem és a kettőnk között pihenő pohárra futott mutatóujjam unalmas három kört írt le a kristály peremén. Halkan csendülő dallama ott dobogott közöttünk. Tekintetem a mozdulat sorozatom tartotta fogva, és Mr Max nem is szólalt meg, hagyta, hogy a szavai tán kiváltsanak belőlem valamit….vagy egyszerűen csak ő maga is oly óvatosan őszinte akart lenni velem, amilyen én voltam vele. Csak annyi bizalmat adagolt, amennyit tőlem kapott. Nyelvemen még mindig ott hintázott az ital zamata, mámora vörös csókot nyomott arccsontomra. Ujjam abbahagyta a végtelen körforgást és kíváncsi pillantásom elgondolkodva merült el az olasz férfi tekintetében. Egy darabig ott fürkésztem, egy darabig onnan akartam kiolvasni a válaszomra adott szavak mögötti valódi gondolatokat. Egy ízig-vérig olasz, aki itt él Kanadában, egy olyan földön, ami talán köszönő viszonyba sincs az ő népének temperamentumával. Tévedés ne essék, nem bíráltam őt, hogyan is tehettem volna ily rövid ismeretség után….mégis felkeltette az érdeklődésem.
Mindannyian hordozunk titkokat, döntéseket, amelyek következményei ott maradnak bennünk, mint egy idő rágta lenyomat, amelyet sem évek, sem az életünkben bekövetkező változások nem törölnek el. Ott maradnak és örökkön emlékeztetnek arra ami történt, és amin nem tudunk változtatni.
- Talán azért vágyhatna, Mr Max, mert…-fenntartottam a hangsúlyt, ízlelgettem a kimondani készült szavakat, miket egy bocsánatkéréssel egyenértékű hangsúllyal ejtettem ki.
-...mert amit valójában tesz az maga a burok, ami unalmas és biztonságos.Az utópia ami sosem létezett,az pedig azért lehet, mert sosem akarta igazán, hogy létezzen….vagy egyszerűen hagyta kisétálni az ajtón, felülni egy repülőre egyetlen istenhozzád vagy magyarázat nélkül.- amilyen hirtelen próbáltam replikát adni neki, olyan hirtelen döbbentem rá, hogy az utolsó kimondott gondolatommal, tulajdonképpen egy apró bepillantást engedtem önmagamba, noha oly jelentéktelen kis szófoszlány volt beszédem közben, hogy esetleg át is siklik felette.Visszazártam és egy egész percre elhallgattam, hogy aztán végignézzem miképpen egyenesedik fel a korlát mellől. Szemöldököm kíváncsian emelkedett a magasba, szemeim elkerekedtek, és várakozón, magam is követtem, hogy kissé már egyenesebben ácsorogtam a mellvédnél.
Kezet nyújtott nekem. Képletesen és valójában is, és egy ideig csak néztem a felém nyújtott szép, és ápolt férfikezet, majd Mr Max arcára vezettem íriszeim, végül újra a kezére, és láthatóan elgondolkodtam. Menekülni vágytam volna, olyasmit tenni, amit azelőtt soha nem tettem. Példának okáért sosem távoztam egyetlen férfival sem az estekről, alapot adva ezzel bármilyen pletykára. Oly egyszerű lett volna csak puhán belehelyezni a tenyerem az övébe. Nem kérdezni hova visz, csak menni...bízni, remélni, akarni...egy tartalmas befejezést adni ennek az estének. A zakóját levettem a vállamról és a karomra terítettem, végül bizonytalanul és némiképp bátortalanul emeltem fel a kezem, hogy a kezébe helyezzem. Ha örökkön csak a biztonságos burokban létezem, és csak kapargatom legbelül, de sosem török ki, nem tudhatom mit mulasztok el. Mielőtt azonban a kezem a kezét érte volna, mielőtt szavak nélkül feleltem volna a kérdésére az erkély ajtajában megjelent egy magas, szálfaegyenes árnyék alak. A fények szépen lassan kiteljesedtek rajta, amikor két lépéssel közelebb lépett hozzánk. Kezében pezsgős poháron nevetett által a hold fénye, és ölelkezett össze a benti kristálycsillárok hamis ragyogásával.
- Gretel, már vagy fél órája kereslek! Uram! Elnézést kérek, ha megzavartam valamit.- mély, szinte dörmögő hang volt, melynek gazdája egy bizonyos Pierre Perrin.Küllemét tekintve olyan volt mint egy jól megtermett viking harcos, arca pedig emlékeztetett Adrian Brody-ra, azzal a különbséggel, hogy Pierre-ből hiányzott az a visszafogott, kisfiús örök szégyenérzet, ami Mr Brodynak sajátos védjegye volt.
Visszahúztam a kezem Mr Max felől félúton és hagytam leesni magam mellé, a másik karomon még mindig a zakóját egyensúlyoztam.
- Az ég szerelmére, Pierre! A beszélgetésünket, azt megzavartad. Semmi egyebet. Az úr itt Mr Massimiliano COlderone- csuklottam el kissé az idegen hangzású névben, és a zakót tartó karom lágyan libbent az említett úr felé, majd a másikkal Pierre felé mutattam.
- Ő pedig Pierre Perrin, a szerkesztőm, és hajcsárom egyszemélyben.- nem volt gúny a hangomban, láthatóan jó viszonyt ápoltam az említett úrral, attól az apró ténytől eltekintve, hogy határidő tekintetében valóban egy hajcsár volt, ahogyan abban is, hogy az ilyen estéken mindenképpen részt kell vennem.
Pierre kezet nyújtott Mr Maxnak, és nem kerülte el a figyelmem,hogy a tekintete mintha kissé bizalmatlanná vált volna a név hallatán.Noha meglehet ez csupán annak szólt, hogy soha, egyetlen alkalommal sem fordult még elő, hogy más társaságában bukkant rám. Legtöbbször egyedül maradok a saját gondolataimmal, félelmeimmel, hogy aztán váratlanul hívjak taxit és távozzak, mintha soha itt sem lettem volna.
- Bocsáss meg Pierre, de éppen indulni készültünk. Mr Max meghívásának teszek eleget. Remélem nincs ellene kifogásod.
-Nekem ugyan! -emelte Pierre védekezőn maga elé nyitott tenyerét felénk tartva, mosolya azonban leheletnyi cinizmusról is árulkodott, továbbra sem értettem ez pontosan minek is szólt. Jelen pillanatban azonban a kíváncsiságom sokkal erősebb volt, semhogy ezt kezdjem firtatni.
-Ellenben ha Barry keres, mégis mit mondjak neki?- a kérdés értelmetlenségén nevetni támadt volna kedvem. Keserűen és fáradtan. Bárcsak….bárcsak egyszer is eszébe jutna keresni. De ő nem keresett. Bízott bennem. Tudta, hogy bármit is teszek, sosem tennék olyat ami akár egy másodpercig is veszélyeztetné a házasságunkat. Ez a bizonyosság adta meg számára a felhatalmazást arra a közönyre, arra az egyszerű evidenciára, hogy hozzá tartozom, és ennyi.
Válasz helyett a kiürült poharamat felemeltem az erkély korlátjáról, és Pierre másik, szabad kezébe raktam. Ahogyan elengedtem, immáron szabaddá vált kacsóm Mr Max felé nyúlt, éppen úgy ahogyan az előbb próbált engem magával hívni, szavaim elejét azonban még a szerkesztőmnek címeztem.
- Te is tudod, hogy Barry-nek még csak véletlenül sem jutna eszébe keresni. Ha mégis ilyen történne, akkor az igazat mondd neki: távoztam az estélyről Mr Max társaságában.- mert semmi olyat nem tettem vagy készültem tenni, amit ne éreztem volna helyénvalónak.Persze ember tervez...az események pedig beláthatatlanul hömpölyögnek előre.
A ruha újfent libbent a szélben és mint egy élő, akaratos kis hullám zöld anyagával csiklandozott végig. Közelebb léptem Mr Maxhoz, akár fogta a kezem akár nem.
-Raboljon el,Massimiliano! Törjünk ki abból a burokból!
Ha később kérnék, hogy magyarázzam el miért tettem amit tettem, nem tudnék rá feleletet adni. A pillanat döntött helyettem. A pillanat, a whiskey és az, hogy jelen pillanatban a legutolsó amit akartam: a biztonság és az unalom volt.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
35
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
53
Tartózkodási hely :
Vancouver / Montreal
Foglalkozás :
Cuprum Mining Ltd. egyik vezetője / részvényese
Play by :
Cillian Murphy

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Kedd 18 Szept. 2018, 09:47



Hagyta kisétálni Utópiát az ajtón, hagyta, mert mennie kellett. Hagyta, mert a vér esküjét kötelességének érezte. Hagyta, mert nem tehetett mást, különben nem más élete, hanem az övé forgott volna kockán. Ha vért ontasz, magad válsz a saját gyilkosoddá. S akkor is hagyott egy lehetőséget kisétálni azon a bizonyos ajtón, amikor a szőke hajszálak még hónapokkal később is felbukkantak a lakásában, holott Miss Annie alapos munkát végezve az egész helyet kellő értelemmel takarította ki. Mégis megbújt a zakója hajtókája alatt. A párnája anyagának habjai között rejlett, az egyik kanapé párnájának huzata alatt vagy éppen abban a repedésben az ágykeretben, amit ha nem is túl gyakran, de kihasználtak. Mert ha nem is volt híve az erőszak-szintű szexnek, szerette kitapasztalni a másik fél korlátait, hogy ugyan mit lehet és mit nem, és hogy mi az, amit a nő kifejezetten élvez. Mert mindannyian mások voltunk, mindannyian másra vágytunk és mást élveztünk.
Mint hegedűszó dallamában rejlő rezonancia, ha egy hozzá nem értő pendíti meg a húrt, öblösebb, fájdalmasabb hanggal ad választ, melyben ott rejlik a meg nem értés, az andalgó szomorúság, a mételyként bekebelező csalódottság, az élet végéért kiáltó antihős. S ha a hozzáértés érintése, mint kígyómarás bénítja meg mohón a hegedű húrjait, lassan formálódó, Vivaldi-mű keletkezik, amelyben ott rejtőzik az élet-igenlő remény, a boldog nevetések emléke, a gyerekkori emlékek mélyen őrzött minden vidámsága és a fájdalmas sírások időszaka. A csalódottság kristály-könnyei, és az anyai csók puha melege.
S ugyan ki állíthatná, hogy az utópia az a nem megvalósult álomkép? Calderone nagyon is tisztelte azt a gondolkodást, amellyel Gretel érvelt, s csakugyan, a sokat sejtető mosoly félárvaként költözött rá a szája szegletébe, amelyről nem akart és nem is szeretett volna tudomást venni. Mert a nő üdítő színfoltja volt az estének, s ha nem is volt irigy, de mindenképpen Mr. Gressen ékköve lehetett a nő, akit ki kellett érdemelni. És balga, férfiatlan döntés lett volna magára hagyni egy ilyen kincset. Mert az történt. Ha egy férfi büszke volt a párjára, támogatta, és mindent megtett azért, hogy láthassa a NŐ - csupa nagybetűvel - mosolyát, nyugalmát és izgalmát.
Max tisztában volt azzal, hogy olyat kért a vele szemben állótól, amire nem sokan hajtottak volna fejet. Az estélyről elmenekülni, s ráadásul egy idegen társaságában, akiről szinte nem is tud semmit a másik azon kívül, hogy kék szemei voltak, hogy a lehető legtöbbet igyekezett megfigyelni és megérteni a másikról csupán azt alapul véve, ahogy beszélt, ahogy gondolkodott. És aki meg akarta fejteni a másikat, ismerni az emlékeit, annak minden szomorúságát és nevetését. Mert csak akkor tudott dönteni egy igen fontos kérdésről, noha a döntés már rég megszületett. Fájdalmas, s egyben rettentően hülye ötlet volt.
Mégis hagyta, hogy a keze a levegőben függjön mindenféle siettetéstől megkímélve a hölgyet. Mert várt. Hogy mer-e lépni, hogy abból az oly sokat emlegetett burokból képes volt-e kitörni, s önmaga pillangójává válni. Obszidián színű mandzsettagombja feketelyukként nyelte el a gyér világosságot, amely rá vetült, míg a zakó nélküli, fehér, ropogósra vasalt ing és a fölötte viselt mellény még mindig elegendő volt neki. Nem fázott, s Gretel jobban vágyott a zakó biztonságára, mint Max maga. Végig a nőt figyelte, a mozdulatsort, amivel a zakó lekerült a hölgy vállairól, végignézve azt, ahogy már emelkedett az a kecses kéz, ám a mozdulatsor elhalt, amikor Calderone mögött egy hang törte meg a csendet, s vele együtt egy Giuseppe-re emlékeztető alak.
Max keze a férfi szavaival párhuzamban engedett, hogy aztán megfordulva a férfit tüzetesebben megnézze magának. A gyors bemutatásra csak bólintott egyet, ám a név furcsa csengését esze ágában sem volt kijavítani. A keze határozott kézfogásra emelkedett, de visszavonult, legalábbis a szavak tekintetében, mert aztán hol a nőt, hol az újonnan érkező férfit figyelte. Nem volt érkezése belerondítani a társaságba, s a férj keresésére adott válaszra szórakozottan felnevetett volna, ami végül egy gyors torokköszörülésben végződött. Palástolni ugyan teljes mértékben nem tudta ezt az óhatatlan botlást, de az arcvonásait rendezve összevonta a szemöldökét, hagyva, hogy a nő belé karoljon.
- Mr. Perrin, örültem a szerencsének - fejet hajtva az idegen felé úgy lépett, hogy Gretel is elférjen az ismerőse mellett, és ha már engedélyt adtak rá, hogy elrabolja a hölgyet, élt is a lehetőséggel. Csakis a nő ritmusában sétált vissza, az estély fő színhelye felé, de igyekezett kikerülni minden vénlányt, minden kezdő kritikust, akikből a gőgösség, a felsőbbségérzet minden visszafogottságát nélkülözött.
- Ha nem bánja, nem fogom megkérdezni, hova is szeretne menni. A kezembe adta a döntést, így valóban el fogom rabolni Önt, Mrs. Gressen - elmosolyodott lassan, lepillantva a nő arcélére felülről. - Ám ne aggódjon, sértetlenül fog megtérni otthonába a későbbiekben - biccentett rá a saját szavaira mintegy biztosítékként, s ha valóban szabad utat találva kijutottak a teremből, akkor a két emeletnyi lift helyett inkább a lépcsősort választotta, végighallgatva, ahogy a nő cipője minden lépéskor hangos koppanással válaszolt az ő lépteire.
Alig két perccel később már a főbejárat előtt megpillantotta a Phantom mellett ácsorgó Giuseppét, aki a látványra felegyenesedett, valamerre a nadrág korca környékén megigazítva a fekete nadrágját. Beletúrt rövid hajába, aztán az őszülő borostáján is végiggörgette ujjait.
- Capo! - megkerülte az autót, hogy annak hátsó ajtaját kinyissa, miközben végig úgy mozdult, hogy a szemei a nő alakját figyelhessék és láthassák.
Calderone a nő kecses ujjain simított végig szabad kezével, és visszanyelte azt a késztetést, hogy odaforduljon felé, s biztosítsa afelől, hogy biztonságban volt a társaságában. Mert Giuseppe bármekkora állat is volt, Calderone felette állt rangban és még a háta mögött sem tett volna olyat, amivel magára haragíthatta volna Max-et. A szicíliai nem javította ki a rangjának említésére adott köszöntést. Az úgy feltűnőbb lett volna. - Signorina! - torz mosolyra húzta száját az olasz, de ez nála természetes volt, az izgalom jele.
Max, ha a nő is hagyta, a főlépcsőn lesétált vele az autóig, ahol előre engedte a hölgyet, hogy aztán beszálljon ő maga is.
- Az úr Mr. Durante, a sofőröm - említette csak meg aztán egészen halkan, ahogy az ajtó becsukódott mellette, és a szavait követően végignézte azt, ahogy Giuseppe visszasiet a kormány felőli ajtóhoz, hogy betuszkolja magát a vezetőülésbe. Nem volt kétajtós szekrény, de a két méter magasság, az két méter volt.
- Giuseppe, vigyél kérlek a Mount Royal-hoz - Durante bólintott egyet a kilátót meghallva, a kulcs már fordult is, és szinte némán bőgött fel a Phantom motorja, lassan csorogva ki a hatalmas épület kisebb kertjéből. Az olasz próbált csak a vezetésre koncentrálni, de Max tisztában volt azzal, hogy a visszapillantó tükröt többször használta, mint kellett volna és nem arra, amire kellett. Mert Calderone tudta, hogy Giuseppe a nőt figyeli a legtöbbször, de erre nem akarta felhívni Gretel figyelmét, hacsak a nő meg nem említette ezt, amennyiben neki is feltűnt.
- Nem fogom feltartani sokáig, Mrs. Gressen, ne aggódjon - fordította a fejét az említett nő felé egy bocsánatkérő mosollyal. De esze ágában sem volt vacsorázni vinni a hölgyet.

Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
45
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Vas. 23 Szept. 2018, 23:08
Véletlenül kitörölt reag Sad
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
35
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
53
Tartózkodási hely :
Vancouver / Montreal
Foglalkozás :
Cuprum Mining Ltd. egyik vezetője / részvényese
Play by :
Cillian Murphy

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Szomb. 29 Szept. 2018, 15:52



Pikk. Calderone számára ez volt az alapkő, amire építkezhetett. A maffia, amely beszennyezte a gondolatait, az álmait, és mocsárként szippantotta be a mindennapjait. Egyre süllyedő gonoszság lepte el, amelyből csupán azok lélegzetvételek húzták ki időről időre, amit a maffia bűvkörén túl származó emberekkel tölthetett. Akik megmosolyogtatták, akik mint tavaszi héricsként mosolyogtak rá a komor árnyékra, citromsárga prizmát rajzolva a pokol kapujába. Próbált kapaszkodni, próbált úszni az árral, miközben az óceán hullámai dagállyá domborították a mocsarat.
Kőr. Egy olyan burok, amely kevésbé volt szennyező, ami elől már nem kellett menekülnie és ami az életet jelentette. A mindennapok. A munka, a hivatása, az utazások Vancouver-be és vissza, az, hogy látta Miss Annie-t főzni és sokszor be is segíthetett neki. Az idősebb nő nevetése és azok a szomorúsággal teli könnycseppek, amikor a fiának állapotáról beszélt. Max sosem vágyott saját gyerekre, hiszen a családja, a famiglia mindig is tele volt gyereknevetéssel, ritkább esetben sírásokkal, de minden esetben próbatételekkel. Ha tehette volna, Miss Annie fiát a saját karjaiban vitte volna el kezelésekre. Saját maga műtötte volna meg, saját maga... ő volt a kulcsa annak, hogy a nő fia a mai napig életben volt, mert a legjobb szakemberek óvták a beteg gyerek életét.
Káró. Az óceán, a tenger, a sziget, az erdő, a föld. Ha csak tehette, azt lélegezte be gyógyszerként Max a mindennapokban. Mintha csupasz testtel fürdött volna meg egy kietlen, senki által sem érintett területen, ahol ő volt egyedül, a gondolatai, a nyugalma. Semmi és senki sem avatkozhatott közbe. Ahol nem kellett problémákat megoldania, ahol nem kellett az igazáért ezernyi kilométert is megtennie. Ahol Massimilano Calderone önmaga lehetett. Egy, a szicíliai maffiából kitörni vágyó ember, aki akkor mosolyoghatott, nevethetett, ehetett, amikor csak akart. Amikor szabad akart lenni. Amikor a bátyját keblére ölelhette és ahol nem kellett attól tartania, hogy az anyja, az apja vagy a bátyja mikor lesz útban a maffiának.
Ezek az álmok soha nem jöttek el, és ha őszinte akart volna lenni önmagához, soha.. nem lesz csak és kizárólag Massimiliano. Soha nem lehet önmaga.
Treff. Évekkel ezelőtt még az a nő volt, akit feleségül akart kérni. Akiről úgy hitte, hogy az élet értelmét jelentette. Aki a magmája volt Max földjének, a madárcsicsergésbe hajló színes télivirága az eszkimó iglujának. Aki most már sehol nem volt és még mindig talán valahol. Egy idea, egy olyan jövő, ami soha nem létezett igazán. Csupán egy álomkép, amellyel Max talán a legtöbbet veszített. A szerelem törékeny jégburok volt, egy olyan luxus, ami Max-nek már nem jelentett semmit. És még mindig ő volt  minden a lelke legmélyén, a sötét burokba forgatva meg, Jézusként felakasztva az elérhetetlen sarok legtávolabbi pontjába.


Olyan egyszerű lenne, ha a kártyalapokat kiterítené Calderone és kedvére húzhatna, attól függően, hogy mikor milyen kedve volt.

Érezte, hogy a szénhajú, smaragdszemű teremtés megfeszült a karjában. Tisztában volt azzal, hogy Giuseppe megrémítette, mert tudta, hogy mire volt hajlandó és kész is a halál szárnyas angyala, ha éppen a sötétséget engedi le a szemhéján. Az addigi erőszakos, agresszív férfi könyörtelen, léleknélküli pokollá változott, akinek nem számított a józan érvelés, a jóság, a megbocsájtás vagy éppen a szépség. Megállíthatatlan ereje már eddig is kárhozatra ítélte Max-et annak tekintetében, hogy tudta, kivel zárta össze a sors. Béklyó volt, amelyet nem vehetett le magáról. A bokáinál láncolt súly minden egyes lépésénél csörrenve adott tudomást arról, hogy ott van, ott lihegett a nyakába, s minden egyes lépésnél vért dörzsölve kínozta Calderone józanságát. A szükséges rossz. Az elemi erő, amelyben több mélység rejlett, mint azt bárki is gondolta. Mélység a kegyetlenségről, szánalom az értékekben. Mégsem adott szemmel látható reakciót a női lélek csapzottságára, s amikor végre beszálltak, elmosolyodott a hölgy válaszán. Az idő relatív, ahogy Einstein is megjegyezte, s levezette azt. Mert csupán egyetlen szárnysuhogása kell egy pillangónak, s a Föld másik oldalán tornádót fakaszt. Mindig is kedvelte a Pillangóhatás elméletét. Ugyanígy érezte most magát itt, a jelenben.
Amint félig-meddig Durante a vezetésre koncentrált, Calderone figyelmét megint a nő hangja vonta magára. Gerincsimogató, lágy dallam volt ez, melyben megült a tisztelet, a félénkség, a lehetőség, az izgatott visszafogottság, és ez továbbra is igen kellemesen érintette Maxet. A szemei immár Mrs. Gressen arcvonásait figyelték, miközben az elhangzó gondolatokat ízlelgette a fejében.
- Nem hagyom, hogy bármiről is lemaradhasson. Nem azért szándékoztam kivonni abból a társaságból, hogy aztán most ugyanazt élhesse át velem is - mosolyodott el, miközben az gyötörte elméjét, hogy vajon az író és az említett Anabell vajon egy és ugyanaz a személy-e. Gyanította. Már második alkalommal említette a mellette ülő hölgy a repülőt. Vajon ez metafora az elrepült lehetőségeknek? A meg nem valósult álmoknak? Vagy az olyan vágyakat jelentette, amikhez Gretel nem bírt még elég közel kerülni? Max úgy gondolta, hogy ez a három dolog forrt össze ebben az egyetlen jelképben.
Hagyta, hogy a nő valamennyire szokja az autó komfortos melegét a beltérben, hogy a motor andalító hangja elcsendesítse forrongó megbánását, és hagyta azt is, amikor nő ismételten megszólalt. Szóval észrevette.
Csak egy jelentőségteljes pillantással nézett bele a visszapillantó tükörbe Durante szemeit keresve, aki megfeszült állkapoccsal nézett hátra a főnökére. Még egyszer ezt a hibát nem követhette el, mert Max haragjával találta volna szembe magát, és ha nem is ölt, a kegyetlenség születésétől fogva ott rejlett Calderone szívében. Mint egy örök tűz, úgy lángolt benne. Leginkább a fájdalom könyörtelenségének jelképeként, amely a csalódottság, a börtönébe zárt oroszlán fájdalomtól átitatott üvöltésébe volt becsomagolva. A gyűlölet amiatt, aki volt. Akinek kellett lennie. Egy bábnak, egy jelképnek és egyben egy modellnek.
Egyetlen szó nélküli bólintással nyúlt ki az ajtaja irányába, hogy a gombot megnyomhassa, míg a fekete lap felhúzódott, elzárva előlük az út elöl kanyargó látványát, s már csak az oldalirányú látvány kárpótolhatta őket.
- Bocsásson meg - fűzött hozzá ennyit, amiért egészen idáig tapintatlan volt, miközben a nő megkönnyebbült arca jelentette számára azt a hérics-mosolyt, amit másoktól kaphatott.
Az újabb kérdésre már valamennyire mosolyba forduló ajkakkal dőlt mozdult meg a kényelmes bőr ülésen, lábait valamennyire ki is nyújtva a tágas beltérben. Már éppen válaszra nyitotta volna a száját, amikor a nő telefonja megrezzent, s végignézve a mozdulatsort, azt, hogy Gretel olvasott és abszolút nem tulajdonított jelentőséget a megkeresésre, némileg a homlokát ráncolta emiatt Calderone, de nem ellenkezett A nőnek tudnia kellett, hogy számára mi volt fontos, életbevágó és sürgős.
Csak egy újabb biccentéssel nyugtázta mindezt, végül megszólalt. Tartozott a nőnek egy magyarázattal, mely elandalította az esetlegesen felmerülő kételyeit is.
- Ha nem haragszik meg, nem szeretném italozásra invitálni Önt. A legfontosabb ékszere a hivatásában a gondolatai. Ha eltompítanám a belső világát, akkor nem lenne önmaga, akkor nem azt adná, aki valójában. Aki szeretne lenni. Az étkezést ugyanezen okok miatt utasítottam el gondolatban Magával kapcsolatban, Miss Gretel. Nem gondolom, hogy beillenék egy olyan világba, ahol engem könyvkiadónak hinnének - nevetett fel, de ebben nem rejlett meg egy cseppnyi jókedv sem. Tudta, hogy mivel foglalkozik. A vállalata kitermelt annyi rezet, amennyivel már Brit-Kolumbia bőségesen ellátta GDP-vel az országot. És ha ehhez még hozzávette azt is, hogy az ország bőséges mennyiségű természeti kincsekkel rendelkezett, nem aggódott.
- Úgy gondolom - folytatta tovább az előző gondolatmenetét, miközben az út valamennyire kanargósabbá és gyorsabb ritmusúvá vált, ami jelezte, hogy egyre közelednek a cél helyszín felé. - .. hogy a leginkább önmaga csak akkor lehet, ha valóban egyedül van. Odafent pedig rajtam kívül más nem lesz a társaságában. A legjobb gyógyír a gondolatokra pedig a víz hullámzása vagy az égbolton megülő csillagok ezernyi villanása. Odafent csupán a város távoli fényeit fogja látni, odafent senki sem zavarhaja meg. Ott, ha szeretné, elmondhatja nekem, hogy a repülő motívuma miért ilyen fontos az életében. Hogy miért kötődik ennyire ahhoz a magasztos technikai csodához - mosolyodott el a mondandója végére, ám nem várta el, hogy a nő szabadkozzon. Azt sem, hogy elpiruljon, vagy éppen magába forduljon.
Max-et mindenesetre valóban érdekelte a Gretel és a repülők kapcsolata, de leginkább mégis az, amit talán még önmagának sem mert bevallani. Nem magának akarta ezen titkokat, de szerette volna, ha a nő minden vággyal, minden óhajjal, minden nemmel és lehetőséggel tisztában lett volna. Ha tudta volna, hogy mi az, amitől valójában is félt és rettegett. Mert nem önmaga volt az. Nem az, amire képes volt. Nem az, amit kiírt magából, hanem azok a szavak rejtették ezt az információt, amit még soha nem is hallott meg. Amit a cselló húrjai még nem meséltek el egy olyan ismeretlen dallamban, ami még meg sem jelent a nő szívében.
Odafent csak a nő létezett. Csak Miss Gretel, Mrs Gressen nélkül.

Giuseppe mindaddig, ameddig egyedül volt, a nő látványától megfosztva, leginkább csak arra tudott koncentrálni, hogy letépje a nő ruháját, hogy a konyhakést lassan, egyre mélyebben tolja bele a nő bársonyos bőrébe a has puha részén, miközben az ujjai a szétválasztott bőr véres peremébe nyúlva a hús meleg szöveteit érhették. Egyre többször álmodott ilyenekről fekete, vörös és szőke nők társaságában. A barnákat szerette csak dugni. Valahogy ők a számára sokkal veszélyesebbeknek tűntek, mint a többi hajszínnel rendelkező nő. Sokkal... talpraesettebbnek és a vérük sem lehetett annyira finom. A testük nyílásai pedig kevésbé ízlett neki.
Mindenesetre Durante az autót a parkolóba vezényelte, miközben a motort leállítva behúzta a kéziféket, és várt. Hogy kiszálljon a főnöke és a nő, aki a leggyönyörűbb teremtés volt, amit eddig látott.




Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
45
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Vas. 07 Okt. 2018, 23:20

 
Max&Gretel

“Anabell más esetben boldogan sétált volna végig a Moszkva partján, cigarettájában maradt utolsó két slukkot szorongatva, miközben a parazsat a szinte szűz hóba pöckölte. Más esetben várakozásteljesen hagyta volna, hogy az újra eleredő hóesésben megannyi apró kis habfehér csillag olvadjon el a szempilláin, miközben a dér csinos pirosra csípi az arccsontját. Más esetben nem érezte volna, hogy egy idegen város sokadik idegen embere. Hogy rossz időben érkezett, és a hiány úgy járja át minden porcikáját, mint ahogyan a jeges szél fut át a kabátja libbenő prémjei között. Miközben az utcazenészek rákezdtek a Moszkva parti esték szinte már giccsbe futó ritmusára, ő ujjaival szomorúan dobolta a melankólikus dallamot, és arra gondolt, hogy mindez nem így kellett volna, hogy történjen. Elkésett. És ez most nem olyasmi amit helyre lehet hozni, nem olyasmi, amit egy szimpla sajnálom elrebegésével helyre lehet hozni, hiszen a múlt sérelmei, egy olyan döntés, amelyet meghozott, mind befolyással vannak a jelenre. A repülő, ami nélküle indult el, fedélzetén valakivel, akinek istenhozzádot intett, akinek ezredszer is a fejét rázta, és megingathatatlanul ismételte, hogy nem tart vele, nem mehet vele. Valódi okok nem léteztek, csupán annyi, hogy nem érezte azt, hogy a férfinak igazán szüksége lenne rá. A háború az oka. Ő úgy vélte csupán a szükség és az összezártság volt az oka, hogy ha minden másképpen történik talán ők ketten soha nem találkoztak volna. Tíz év telt el a vége óta, és a férfi minden nappal egyre inkább hazavágyott, még akkor is ha tudta, hogy hazájában egy teljesen más világ fogadja. Anabell a szabadság gyermeke volt. Egy olyan ország szülötte ahol a döntéseit nem kellett megindokolni, ahol a gondolatait nem lesték árgus szemekkel valamely sötét sarokból, ahol vasalt csizmák nem gyalogoltak át az életén, a sorsán és a jövőjén. Kérlelte a férfit, hogy maradjon. Akkor még nem értette meg, hogy bizonyos érzések sokkal erősebbek. Hogy szeretni valakit, aki egy másik országhoz tartozik egy idő után nem elég. Alekszej azt mondta, hogy minden éjjel oroszul álmodik. Vajon Anabell ezt meg tudja valaha érteni? Aligha. Túl nagy közöttük a kulturális szakadék, amelyet szinte lehetetlenség lenne áthidalni.
Anabell megállt az egyik épület előtt, ahol cirill betűkkel a felirat azt hirdette, hogy a holnapi előadás a művésznő betegsége miatt elmarad. Foghíjjasan ugyan de megértette. Lassan fél éve tanulta a nyelvet, noha talán félig már tisztában volt vele, hogy hiába. Megtanul szavakat, megtanul kifejezéseket, megtanulja a nyelvtant, a ragozást, hogy bizonyos európai betűk mást jelentenek a cirill ábécében. Ahogyan Alekszej egyszer nagyon találóan mondta, hogy ha oroszul akarsz olvasni, az agyadban lennie kell egy kapcsolónak, és meg fogod látni, hogy nagyon nehéz lesz majd újra másképpen olvasnod. Anabell tehát megtanulhatott mindent, ami szükséges lehetett volna, de az érzéseket, a hazaszeretetet soha nem tudta volna. Arra születni kell.
A szakadó hóesésben haladt tovább és már tudta, hogy elkésni lehet elkésett, hogy nem tud változtatni a múlton, de egy kis szerencsével talán a jövőre még befolyással bírhat. Harcolni fog...még akkor is ha a remény már tökéletesen elveszett a számára.
Moszkva pedig befogadta.”


Részlet Gretel Gressen “A felhők vonzása” című első regényéből

Az autó szinte hangtalan siklott végig velünk a városon. Az éjszakai Motreal fényei úgy ragyogtak a háttérben mint kacsingató betyár szemek, amelyek ígérnek élvezetet és fájdalmat egyszerre. Mert ha az ember szórakozik, vagy megpróbál kiszakadni a valóságból, ha elszökik egy partiról, hogy egy különös meghívásnak eleget tegyen, annak bizony mindig ára van. Jelen esetben egy féltékenynek tetsző üzenet, melynek nem igazán akarok jelentőséget tulajdonítani. Ahogyan Mr Durante tekintetének sem, amelyben azon túlmenően, hogy zaklató jelleggel bír, van valami sötét és számomra kíváncsiságot ébresztő vonzása. Ahogyan tartani akarom tőle a távolságot, a mély feketeség ugyanúgy felébreszti bennem a temérdek kérdést, amely személyét illeti, ugyanakkor egy időre ki is akarom ezt zárni. Félelmet és érdeklődést generál, mely közül a félelem az erősebb. Most még.
A férfit figyeltem magam mellett, tekintetem innen közelről szemlélte az arcát ahogyan beszélt. Ide-oda cikázó íriszeimben csöppnyi tartás mellett egy apró mosoly is bújkált, mely leginkább a társaságának szólt. Kényelmesen süllyedtem el az ülésben, és a magyarázatát hallgatva arra gondoltam, hogy bármily sok meghívásnak eleget is tettem eddig, soha senki nem figyelt még arra oda, hogy a gondolataim valóban a sajátjaim maradjanak. Hogy higgadtságom, és összeszedettségem meg tudjam őrizni, még akkor is ha alapvetően olyan kifogástalan úriember és külsejében igazán megnyerő férfi is a társaságom, mint Mr Max.  
Hallgattam és figyeltem és nem szólaltam meg. Ugyanakkor láthatóan kissé megkeményedtek a vonásaim, amikor arról beszélt, hogy szeretné tudni miért olyan fontosak nekem a repülők, hogy mit is jelent pontosan ez a motívum, amely a modernkorban játszódó regényeimben minden esetben fellelhetőek, de még a régiekben is hangsúlyos szerepet kapnak az elválások, vagy az éppen hibásan kimondott véglegesnek hazudott búcsúzások. Nem tudom, hogy mennyire vagyok képes erről egy tökéletesen idegen férfinak beszélni, ahogyan azt sem tudom, hogy egyáltalán akarok e. Egy gondolat azonban szépen lassan megfogalmazódik bennem, és ahogyan eltelít, ahogyan szinte tervként kezd bennem terebélyesedni, úgy lágyulnak el a vonásaim. De még nem adok ezeknek hangot, csupán egy fejbiccentéssel válaszolok, amely lehet egy udvarias hárítás, vagy egy ígéret arra nézve, hogy ott fenn, a megfelelő körülmények között meg fogom adni neki a választ. Talán.
Az autó motorja lassúló búgásra váltott, miközben a sofőr profi mozdulatokkal kanyarodott a parkolóba, végül állította le a motort. Ott maradtunk még egy ideig, Mr Max meg én, a kocsi hátsó ülésének béklyókká váló csendjében, ahol csak az ülés kárpit neszezése, és a tulajdon lélegzetvételünk összekapaszkodó kettőse volt. Talán vétek lett volna megtörni ezt a pillanatot, ahogyan őt figyeltem, és félreérthető módon meglehet, ebből a közelségből azt próbáltam meg kitalálni vajon mikor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy engem idehozzon? Amikor felkért táncolni? Vagy már korábban tudta, hogy azért jön oda táncolni, hogy idehívhasson?
Nem nyúltam az ajtó nyitógombja után, vártam, hogy a ma esti partnerem kisegítsen. Ám mielőtt a férfi kilépett volna, megszakítva a kettőnk közelségét halkan, szinte alig hallhatóan szólaltam meg.
- Tudja, azon gondolkodtam mi volt előbb: a tánc, vagy az a gondolat, hogy ma este itt legyen maga és itt legyek én, és a tánc csupán eszköz volt. Egy lehetőség erre. Tudja mit? Ne válaszoljon!- ráztam meg a fejem, miközben a kezem nyújtottam, hogy kisegítsen.
A kilátó impozáns, kereszt alakú tornyán végigpillantottam egészen a magas csúcsáig, majd nyeltem egy nagyot. Gyerekkorom óta irtóztam a magasságtól, noha folyamatos küzdelmet folytattam annak legyőzésében, és eddig nyerésre álltam. Ettől függetlenül mindig csöppnyi rémülettel töltött el, ha ilyen helyen jártam.
Egészen addig nem is nagyon szólaltam meg, amíg a hűvössé váló magaslati levegőn végig nem néztem az alattunk elterülő városon. Számomra az ilyen ragyogó látvány mindig olyan volt, mint Isten egy apró ékszeres szelencéje. Minden lámpással megvilágított ablak, minden sötétben bújkáló otthon mögött megannyi érték, megannyi lélek lakozott, és talán valóban csak Isten a megmondhatója, hogy melyik mennyire volt értékes. Olcsó utánzat, vagy értékes és páratlan rubint?
Libabőrt rajzolt a felkaromra a szél, amely végigfutott a lábaimnál is, és belekapaszkodott a tengerszín selyemruha fodraiba. Az eddig feltűzött hajamat teljesen szétzilálta és immáron a konty nélkül tökéletesen kibontva omlott a vállaimra. Másodpercek alatt varázsolta belőlem a kacér természeti teremtmény azt a lányt, aki egykor voltam. Még Barry előtt….még Oliver előtt. Egyedülálló anya, több műszakban dolgozó, aki mégis büszkén tekint az ő Csillagára...én pedig meg akartam felelni mindenben. Hogy büszke legyen rám, hogy ne hiába dolgozzon. Mai napig ezerszer csókolnám a reszketeggé váló kezeit, melyek olyanok voltam már mint a sok időt megélt fa kérge: sokat tapasztalt, szinte mindent érintett.
- Anyám munkásnő volt. Nap közben a kerületi orvosi rendelőben takarított, éjjel pedig egy ügyvédi irodában, és egy magán nőgyógyásznál. Ha pedig még maradt energiája akkor megnézte az éppen divatos lapokat az ügyvédnél, vagy a rendelőben és megvarrta nekem belőle azokat a ruhákat, amik tetszettek. Egek, mai napig nem tudom hogyan találta ki mi az amire annyira vágyom!- forgattam meg a szemeimet az ég felé emelve. A hangom elveszett szinte az éjszakában. A múlt súlya szinte agyonnyomott, de ahogyan kimondtam fel is szabadított.
- Szegény családból származó lány voltam, Mr Max, aki nem ismerte az apját. De egy pillanatig se gondolja, hogy én ettől szenvedtem. Nem.- ráztam meg a fejem. A korlátnál álltam, neki háttal, és a vállam felett visszapillantottam.
- Akkor voltam a legboldogabb. A pénz nem magam miatt kellett….hanem, hogy méltó módon meg tudjam hálálni anyámnak. Azt hittem, hogy ez majd számítani fog.-elhallgattam, mint egy történet közepén járó mesemondó, aki a csattanót tartogatja. A csendet úgy két percig őrizgettem, dédelgettem, ha Mr Max meg nem törte, majd felé fordultam.
- Azt mondta kíváncsi. A repülőre, hogy miért olyan fontos nekem. Én író vagyok Mr Max. A történeteim, az inspirációim a legfontosabbak a számomra. Ha egyet átadok, szükségem van egy másikra. Kufárkodom a mesékkel, ha így tetszik.- vontam vállat szórakozottan.
- Megosztom önnel, ha valóban érdekli. De cserébe önnek is meg kell osztania velem egy másikat.- az alsó ajkam rabul ejtették gyöngyfogaim, majd felemelve jobb kezem mutatóujjam a levegőben a férfi felé bökött
- Az önét. És mivel az enyém igaz történet, az öné is az kell legyen.

 
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
35
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
53
Tartózkodási hely :
Vancouver / Montreal
Foglalkozás :
Cuprum Mining Ltd. egyik vezetője / részvényese
Play by :
Cillian Murphy

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Vas. 14 Okt. 2018, 01:35




Lassú, bágyadt ritmus siklott tova a gondolataiban, ahol a férfi érzelmi megnyilvánulásait követte a nő lágy, hajlékony, csupa szenvedély rigmusa. Ahol a zöld íriszek keskeny öbölként fogták közre a türkiz pillantást. Ahol az egymásba kapcsolódó ujjak nem engedték egymást elszakadni, még akkor sem, ha az autó keretezett területe nem volt oly nagy, hogy ne hallotta volna meg a nő légvételeit maguk közt elillanni. Ezt a pillanatot választotta az Ébenhajú nő arra, hogy kérdezzen, s aztán elhessegetve annak jelentőségét Max-et némaságra kárhoztatta. Calderone pedig eleget tett a nő óhajának, csak egyetlen kurta fejbiccentéssel engedte, hogy a nő kérdése ott lebegjen köztük, mint egy kipukkanó szappanbuborék ezernyi szikrájú prizmája. Törékenyen, átlátszó színes üveggömbként, amit megérintve egy különös másvilágot idézett elő ott, a kocsi hátsó, elbarikádozott részén a smaragdszín és a jégkék béklyójával megláncolva.
S ha már választ nem vártak tőle, egyetlen mozdulattal nyitotta ki a Phantom gyász-színű ajtaját, hogy amikor kiszálljon belőle, a nőnek a kezét nyújtva kisegítse a beltérből. Hagyta, hogy Mrs. Gressen előresétáljon, tökéletes kontrasztot nyújtott az ő törékeny bája, az a tisztaság, ami belőle áradt, azzal a vakító sötétséggel, amit az autó fényszórója rajzolt a nő hátára, a csigákba rajzolt fekete hajára és arra az ezernyi hullámot vert ruhájára, ami az alakját takarta el a kíváncsi szemek elől. Az újabb ajtónyitás is Max volt, aki az anyósülésen behajolva kiszedte a kesztyűtartóból a cigaretta-tárcáját, egyetlen szóval maradásra bírva odabent Giuseppét.
Nézhetett, de nem láthatott. Nézhetett, de nem hallhatott és nem érthetett. Durante mégsem lett morcos, csak a szemeit függesztette a tüneményre, és Max már a cigivel, valamint azzal a gravírozott gyújtóval sétált a nő után -  a kövezet által elnyelt léptekkel -  amit még a bátyjától kapott a tizennyolcadik születésnapjára. Akkor gyújtott rá életében először, és a mai napig az emlékei közt szerepelt az a szenvedő hörgő köhögés, amellyel a tüdeje tiltakozott a nikotin, a kátrány ellen. Egészen halk sercenéssel lobbant fel a gyújtó lángja, hogy meggyújtsa azt a szálat, amit a szájába vett a férfi. Annak vége narancsos vörös izzással kelt életre, Max pedig mélyre szívta az élet-elnyelő füstöt.
Mrs. Gressen hangja csak ekkor törte meg a csendet, Calderone pedig mindent megtett, hogy az amúgy is szó- és zajmentes környezetben mindent halljon, ami Gretel ajkait elhagyta, hogy ne csak az éjszaka csendjének súgja meg a gondolatait, de a férfi is hallja mindazokat az eszméket.
S bár a nő még mindig neki háttal állt, hogy Max termetének árnyéka sötét halálcsíkot rajzoljon egészen a nő csípőjéig a háta mögül érkező fényben, Calderone csakis arra tudott figyelni, amit a nő mondott. Ahogy mondta, amilyen gyengéd szeretettel és odaadással beszélt arról a csodás nőről, aki az anyja. Talán csak volt. Ám reménykedett abban, hogy azok a remegő kezek még érinthették a nő bársony-haját, azt a mosolyt, ami csakis rá, Gretelre volt oly jellemző, olyan illékony. Végighallgatta, s nem törte meg a nő szavai közé beálló csendet sem, helyette a cigaretta parázslott fel időről időre a szájában, s egy pöccintéssel szabadult meg szabályos időközönként annak hamujától, beszennyezve maga mellett a földet, de a nő ruháját fel-felkavaró légáramlat tovább vitte a leesni készülő hamvakat is.
- Az édesanyja bizonyára büszke arra, amit elért, Gretel - a hangja nyugodt volt, viszont a mosolya most nem mutatkozott meg. A szavai mögött valódi tényközlés rejlett, mert ő is ezt érezte volna amiatt, akit a szívébe zárt. Bármit is tett a bátyja, mindig szerette. Ám ahelyett, hogy a nőt figyelte volna, a földre fordította a tekintetét, végül másodpercekkel később a nő felé indult, de csak azért, hogy a kilátó korlátjához sétáljon, hogy onnan nézhesse meg magának a város ezernyi szikrázó csillagszóró-fényét. - A bátyám a legerősebb ember, akit valaha ismertem - kezdett bele, miközben a szemei még mindig az alant elterülő városképet figyelték, ahelyett, hogy a nőre nézett volna. - Mindenkinek azt mondtuk, hogy leesett a lépcsőn, amikor a karja eltört. Hogy ügyetlen volt, pedig mindenki tudta, hogy úgy közlekedik, mint egy macska, okosan, türelmesen és a lehető legnagyobb körültekintéssel. Az orsócsont szilánkosra csipkézte az alkarját, átszakítva a bőrt és az inakat. Még sosem láttam annyi vért azelőtt, és azt hiszem, hogy ha rajtam múlt volna, ott elvérzett volna. Tizenkettő volt, én pedig csak tíz, de akkor sem hallottam őt üvölteni - gondolkodott el, miközben a város fényei helyett inkább már a korlát anyagát figyelte, a keresztpántot maga előtt. - Tulajdonképpen sosem láttam rajta, ha fájdalma volt. Anyám könyörgött, hogy vigyük el orvoshoz, különben nyomorék lesz a fiából, és ráadásul kapott a nyakába egy üvöltő gyereket, aki a bátyja helyett is érezte a világ fájdalmát akkor, abban a pillanatban - megrázta a fejét, végül felnézett, látva a sötétben búcsúzó éjszaka rebbenő csillagának fényét is. - Az apám szemében azóta sem láttam emiatt megbánást, pedig azóta már eltelt negyed évszázad. Büszke, keménykezű szicíliai, akinek minden tettében ott rejlik az élni akarás, az uralkodni vágyás, és ha egy döntést meghozott, azt senkiért és semmiért sem változtatta meg. Rá nem hatottak sosem az észérvek, az ellene felhozott indokok - s bár kimondva nem vallott arról Max, hogy az apja törte volna el Marco - a bátyja - kezét, ugyanakkor minden szavából sejthető lehetett. Érdekes volt továbbá abba is belegondolni, hogy mintha a bátyja vette volna át azt a fájdalmat, ami mindkettejüknek járt. Nem, Max sosem ismerkedett meg az apja haragjával, sosem csattant a hátán az apja bőrövének fémcsatja. Sosem emelt rá kezet, de Marco.. ő lett az a bokszzsák, amit az apja bármikor elővett, és amikor az idősebb Calderone gyerek egyre inkább hasonlított az apja hideg természetére, az agresszív énje pedig elő-előtört belőle, Max akkor fogta fel igazán, hogy abból a környezetből neki szabadulnia kell. Még csak tizennégy volt.
- A fájdalom igazán képlékeny, Mrs. Gressen. Csak akkor fáj, ha valóban rá figyelünk. Ha úgy teszünk, mintha nem is létezne, akkor eltűnik, elhalványodik. Sokféle fájdalmat marhat belénk az élet - ekkor, csak ekkor nézett oldalra a nőre az autó felől érkező fényben, amely glóriát vont a nő ezernyi loknija köré. Elmosolyodott, bár ebben a mosolyban nem rejlett a jókedv morzsája sem. Nem tudta, hogy ezzel megfelel-t annak a követelménynek, amelyet nem is oly rég a nő támasztott vele szemben. Ugyanakkor azt diktálta a jelleme, hogy legyen őszinte. Nem azért volt ilyen a hölgy társaságában, mert arra kérték, hanem mert a jellemének alapköve is az egyenesség volt.


Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
29
Hozzászólások száma :
45
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
bestseller írónő
Play by :
Jessica Lowndes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something Szer. 17 Okt. 2018, 23:33

Max&Gretel

“A repülők, mint megannyi apró dobozka, amely életeket rejt magában, kincseit a létnek, felszállásra várakozott a hosszúra nyúló, ég felé törekvő kifutókon. Anabell tudta, hogy melyikre kellene felszállnia, a kezében szorongatta fecnivé gyűrögetett jegyét. Másod osztályra szólt, ablak mellé….egy férfi mellé, akit elhagyni készült. Lehunyta a szemeit, és egy pillanatra látta maga előtt a találkozásukat. A háború borzalmas zajai, a bombázók vészjósló zúgása, a szirénák agyat tépő visítása...ő pedig kosárral a kezében igyekezett, hogy még jusson tej és kenyér. Ha csak fél adag is. Még akkor is ha a sziréna lassan két perce megállás nélkül a veszélyre figyelmezetett. Hirtelen egy kéz ragadta meg ahogyan futott át a szétlőtt utcák romjai között, és egy hevenyészve összetákolt lőállásba, majd a föld alá rántotta. Tiszta angolsággal szólalt meg a szovjet egyenruhát viselő férfi.
- Mi az ördögöt csinálsz gyevuska? Elment az eszed? Mindjárt itt vannak a németek.
Ő meg csak zihálva kapkodta a levegőt, és az járt a fejében, hogy oda kell érnie, hiszen két kisgyerek is várja a házból. Csupán két hónapja húzta ott meg magát, de ők lettek a családja. Ha már a sajátját elveszítette. Így volt ez háború idején. Az ember megismer valakit, akit meglehet napok, órák, hetek, hónapok múlva elveszít. Mégis ragaszkodik, kapaszkodik, hogy megmaradjon embernek, hogy érezze szükség van még rá valahol, valakinek.
Így kezdődött, és most itt ér véget. A Heathrow repülőtér kettes kifutója előtt, két órával a becsekkolás előtt. Anabell sóhajtott egy hatalmasat, amikor megpillantotta a közeledő Alekszejt, akinek szélesedő, erőteljes mosolya még mit sem sejtett arról, hogy hamarosan egyedül távozik majd a ködös Albionból.

-Reménykedtem Ana, annyira reménykedtem.
-Ostobaság a remény, Alek.
-Nem az. Tudod a remény az olyan, mint egy kabát. Egy kabát úgy öt éves korodból, amihez ragaszkodsz. Piros színű, finom puha anyagból, a nyakrésznél hófehér prémgallér. Még évek múltán is fel tudnád idézni az illatát, a tapintását, vagy meg tudod mondani mikor viselted először, és mikor utoljára. Milyen szép emlékek kötnek hozzá. Ragaszkodsz hozzá, holott úgy nyolc éves korod környékén kinőtted, már nem vennéd hasznát.Tudod jól, hogy soha többé nem lesz rád jó, hogy csak egy szép emlék semmi több. Mégis ott lóg a szekrényedben, egy előkelő helyen és nem válsz meg tőle soha. A remény egy piros kabát Ana, amit kinőttél, mégsem tudsz tőle megválni.

Hosszú évek múltán jött rá, hogy a piros kabát nem a remény többé, hanem Alek.”



Részlet Gretel Gressen “A felhők vonzása” című első regényéből

Nem tudom miért éppen anyámról kezdtem beszélni ennek az idegen férfinak. Miért a mama volt az első gondolatom, amit őszintén, és mindenféle manír nélkül akartam megosztani vele. Talán mert ő volt számomra a kezdet, a létezésem, az életem, a mindennapom, hogy egyáltalán élhetek, hogy megtapasztalhattam mindent amitől ember lehetek.Fogalmam sincs honnan volt meg benne a tudás, hogy az utolsó gondolatomat is ismerte, hogy zsigerből tudta éppen mire vágyom, mit ennék. És ha nem is volt annyi pénze, hát előteremtette. Akár a föld alól is. Anyám, ha létezik egyáltalán Isten, akkor a legszebb ajándéka számomra.Mégis állandóan rettegek, hogy éppen akkor történik vele valami amikor nem vagyok a közelében.Amikor erről beszélek neki, csak megfogja a kezemet, puha, reszketeg tenyerébe zárja és elmosolyodik. Azon a kiismerhetetlen szelíd mosollyal, amire csak az anyák képesek, majd azt mondja: Ne aggódj gyermekem, én is pontosan ettől féltem amikor még kislány voltál.
Hogy büszke lenne arra amit elértem? Elgondolkodva ráztam meg a fejem, és beletemetkeztem a várakozásba, amit Mr Max szavai hagytak maguk után. Nem is várakozás volt ez, inkább a pillanat megőrzése egyetlen mondat által.Kicsit olyan érzésem volt, hogy előkészít vele valamit. Az udvariasnak tetsző mondatoknak többnyire ez szokott lenni a céljuk. Így nem feleltem. Nem mondtam el, hogy anyám valószínű boldognak gondol, olyannak aki pontosan ott van ahová tartott és amit megérdemelt, az élettől.És ezért minden bizonnyal büszke rám. Csakhogy sem boldog nem vagyok, de ott sem vagyok ahová tartottam. Letértem arról az ösvényről,ami hívogatott, amiről tudtam, hogy az enyém, ahol volt kéz mely vezetett, társ aki együtt halad velem. Letértem egy olyanra, ahol minduntalan elbukom és nincs ki felsegítsen.
A cigarettafüst sokadszorra csapott meg, és még mindig képtelen voltam megszokni.Egyelőre azonban nem tettem szóvá, hiszen Mr Max lassan beszélni kezdett. Egy történet, egy igaz mese, amely mögé a valóság hálója feszült, hogy megfogja a szavakat, a karjai köré fonja, elvonszolja elém és én elraktározzam. Csókot vártam a múzsától. Leheletet az orcámra, de nem az érkezett. Helyette a tiszta és az őszinte kíváncsiság csücsült meg a tekintetemben, ahogyan a várost figyelő férfi arcát fürkésztem. Íriszem úgy szaladgáltak a sötétben megbújó vonásain, mint a hold fényei a bólogató fenyőkön éjfél után az erdőn.
Nem nézett rám. Egyszer sem, amíg beszélt. Hamar megértettem, hogy azért, mert egy olyan történetet oszt meg velem, valami olyasminek a birtokába kerülök most, amelyet még maga elől is rejtegetni próbált. Felszaggatta azokat a vékony hártyákat, melyek a múltjának ezen szeletét rejtegették, és azzal, hogy kerüli a pillantásom tulajdonképpen kerüli azt is, hogy bármit reagáljak. Ez az ember, aki oly egyenesen és rendíthetetlenül állt mellettem órákkal korábban, aki épp csak megkezdett táncunk közben szikla keménységgel tartott, aki nem eresztett és utánam jött….most oly csupaszra vetkezte a lelkét, hogy nem létezik anyag, amely bármilyen módon betakarhatná. Hirtelen jutott el a tudatomig, hogy nem azért vagyunk itt, hogy az én történetemet megismerje...jobban mondva az jelenleg másodlagos, hanem azért, hogy ő mindezt megoszthassa velem. Az enyém arra lesz jó, hogy bebizonyítsam méltó vagyok arra, hogy megismertem valamit belőle, amit másnak nemigen mutatott meg eddig.
- Azt hiszem, hogy az a kisfiú, aki képes volt a bátyja helyett is érezni a fájdalmat, soha nem szűnt meg nem figyelni erre többé. És talán éppen ezért nem szűnt meg a fájdalom sem. Ha egyszer valamit belénk mar az élet, annak a nyoma ott marad és ha el is halványul, mi tudjuk, hogy ott van.-oldalra fordultam magam is, és pillantásom hirtelen a kezében lassan elhamvadó cigaretta csonkot figyelte. Óvatosan emeltem meg a kezem, és ha hagyta, akkor kivettem a kezéből, és a földre dobva eltapostam.
- Idefent nem lesz semmi zavaró tényező. Azt mondta nekem. Idefent csak a város fényei lesznek és maga. Mr Max.- súgtam oda közelebb hajolva, de igyekeztem a hirtelen született közelséget éppen olyan gyorsan megszüntetni, ahogyan keletkezett.Nem akartam vele semmi többet, csupán megteremteni egy bizalmassá váló beszélgetés következő lépcsőfokára való fellépést.
Nem hiszem, hogy ma éjjel mindent meg fogunk tudni a másikról, ahogyan meglehet folytatása sem lesz. De apró szeleteket, óvatosan adagolt önvallomásokat, a lágy esti szélre bízott szavakat, a titkokat, melyeknek tán a meglétéről sem tudtunk magunk sem megosztottunk a másikkal. Ok sem kellett, hogy miért. Én író vagyok, ő pedig üzletember.Két külön világ, mely mégis erre az egy estére találkozik, összefonódik, hogy aztán az autó magába zárjon és hazavigyen. Az én világomba, az én életembe, ahol továbbra sem lesz semmi másképpen, csak mert egyszerűen gyenge és gyáva vagyok kilépni belőle.
Sóhajom halk volt, szinte alig hallható. Megborzongatott a feltámadó szél. Az este további része már hűvösebbet ígérgetett.
- Tizenöt éves voltam. Azt sem tudtam milyen a világ a külvárosi lomos telepen túl, milyen az élet ott, ahol reggelente nem vörös téglás tűzfalakat lát az ember, és az egyetlen szórakozása, amikor a szomszédban lakó Timothy törött CD lemezekkel villogó árnyékokat rajzol a falra vasárnap reggelente.Aztán hirtelen ott voltam. Egy másik világban, egy elit és pénzes világban, egy iskolában ahonnan kilógtam. Nem passzoltam...mintha a puzzle egy másik képhez való darabját akarná oda erőszakolni ahova nem való.- tekintetem a fehér ingére tévedt, a gombokat tanulmányoztam elmélyülten, hogy aztán felszegjem a fejem, az állam a magasba lendüljön. A szemeit néztem, egyenesen és kitartóan. El kell mondanom mielőtt még meggondolom magam és visszazárok.
- Arra a négy évre boldog voltam. Felfedeztem önmagam, megnyílt előttem a világ. Rájöttem, hogy én is lehetek valaki.Csak éppen nem az ő világukban. Olivernek hívták az egyiket. Előkelő családból származott, jó nevelést kapott. A másik Barry volt, a férjem. Felkapaszkodott, pénzen vásárolt luxus, kiépített hírnév.Ők megdolgoztak azért ami Olivernek születésétől az ölébe hullott. A végén én is. Barry sosem titkolt a világ elől.Oliver rejtegetett. Mégis ő kellett. Egészen addig a pillanatig amíg rá nem döbbentem, hogy ha elszököm vele,akkor örökre az árnyékban élő lány leszek, akit nyíltan sosem vállaltak.Hát így ment el nélkülem nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után egy replőgép Európába, Oliverrel a fedélzetén. És én gondolatban örökre ott ragadtam azon a repülőn.Képtelen voltam elengedni.Azóta is képtelen vagyok.- megráztam a fejem, és két lépést hátrébb lépve Mr Max válla felett az éjjeli sötétségbe bámultam.
- Emlékszik az első regényem hasonlatára? A piros kabátra? Nos, nekem Oliver a piros kabátka, hófehér gallérral.- még egy lépés hátra. Mintha a tér hirtelen túl kevés lenne. Fullasztóan kevés. Menekülnék, ahogyan mindig menekülök, ha szembesítem valami olyasmivel magam amin változtatni egyedül én tudnék, mégsem teszem meg.
- Én….sajnálom, Mr Max, nem kellett volna ide feljönnöm magával….én...bocsásson meg!- miért és pontosan mit?Hogy őszinte volt velem, hogy én őszinte tudtam lenni? Tulajdonképpen még hálás is lehetnék a sorsnak, hogy megismerhettem őt azon az unalmas estélyen. Hálás is vagyok, de egyben félek. Mr Max-nak megvan az a kissé ijesztő tulajdonsága, hogy őszinteségre és kitárulkozásra sarkallja az embert. És ez néha nem mindig jó.Most inkább megrémisztett.


Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Max & Gretel ~ This is the begining of...something
Vissza az elejére Go down
 
Max & Gretel ~ This is the begining of...something
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: Lezárt játékok-
Ugrás: