Hogy nekem mennyire hiányzott a családom! Ezeket a szavakat úgy szívnám vissza a számon, mintha csak méreg lenne. Talán egy kicsit, de ezt sohasem vallanám be magamnak. Ők remekül megvoltak nélkülem az elmúlt években, így aztán ahogy kirepültem a családi fészekből és egy kicsit távolabb kerültem, rájöttem, milyen könnyen is megy ez. Talán utoljára tizenhat éves koromban esett volna jól a támogatás, de nem most, amikor már teljesen mindegy, hogy akarnak-e engem nevelni, vagy sem. Mert történetesen a szüleimről beszélek, akiket akkor sem láttam 0-24 órában, amikor megtehettem volna. Megszokás vagy elszokás? Nem is tudom, mindenesetre nem kellett, hogy minden nap utánuk telefonáljak, megvoltam nélkülük is. Ellenben a testvéreim, na ők már igazán hiányoztak, mint a sivatagi beduinnak az oázis. Az öcsémet csak látni akartam szimplán, mennyit nőtt mégis, mennyire férfiasodott meg ezalatt a félév alatt, míg a húgom már sokkal komolyabban hiányzott. Régen azzal poénkodtunk, rosszabbak vagyunk, mint az ikrek, aki ezt feltételezné, nem is áll messze a valóságtól. Mindig kiegészítettük egymást, pedig ég és föld vagyunk. Én kicsapongó és nagy hanggal tudatom a világgal a nemtetszésem, míg ő beletörődő, meghunyászkodóbb és csendesebb. Féltem, ha egyszer magára hagyom, mennyire fog a saját lábán megállni. De sohasem volt afelől kétségem, hogy erre képes lesz egy nap. Különben is, ott vannak neki a barátnői, nem? Nem árultam el, melyik nap jövök haza, hisz a mai napig pontosan én sem tudtam. A vizsgák, az év végi bulik, a búcsúzás a haveroktól, na meg a temetés és ami mind utána jött, honnét tudhattam, hogy mikor keveredek el haza. Most a taxist fizetem ki jó nagy jattal, majd a telefonon pötyögök, míg ő a bőröndjeimmel szív. Persze, ennyi jattért már dolgozzon is meg, így is lesz egy szép napja. Meg nekem is, érzem, mert noha fogalmam sincs, hogy ki lesz otthon, bízom benne, hogy majd azok mind, akik számítanak. Hé, ugyan, kitört a nyáriszünet, csak nem épp valami riviérán süttetik a hasukat. Felnyalábolom a sporttáskát, majd megragadom a két bőröndöt és elindulok befelé. Félév alatt sok cuccom lett, noha nem ennyivel mentem ki. Furcsa érzés ennyi holmival végigmászni az udvaron, azokat az időket idézi, mikor még az egész család abban az átkozott showban vett részt és épp hazajöttünk az egyik forgatásról. Na, a fater épp így vitte az ajtóig a cuccainkat, csak sokkal többet és nem tudta, hogy is fogja össze őket, hogy ne kelljen kettőt fordulnia. Pedig egyszerű lett volna, berendeli a taxist, még több honoráriumért cserébe. Sosem volt ő fukar, nagyban szerette feltüntetni magát jó színben és fényeztetni az egóját, hogy adakozik. Lassan benyitok, beteszem az egyik, majd a másik bőröndöt. - Hahó, megjöttem. Van itthon valaki? - Kihaltnak tűnik a ház, de ez továbbra sem jelent semmit. Körbepillantok az előtérben, el a nappali felé, majd a konyha felé. Végül a lépcsőre esik a tekintetem, mert mintha motoszkálást hallanék az emelet felől. Nocsak, mielőtt elkönyvelhetném, hogy enyém a kéró, mégis előbukkan egy családtag? Csak reménykedem, hogy nem az ősök, bár ennyi idő után azt is el tudnám viselni, ha anyám ölelgetne halálra, mintha sohasem lettem volna ennyire távol tőle.
"Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."
Ha azt mondom, hogy dühös voltam amikor Lio közölte velem, hogy elmegy, akkor az egy elég gyenge megfogalmazás lenne. Ha lehet akkor még inkább befelé fordultam és majdnem egy egész hétig még az orromat sem dugtam ki a takaró alól. Viszont a barátnőimnek, az öcsémnek és a táncnak hála végül csak kimásztam a gubómból és Tovább éltem a nyugodt kis mindennapjaimat. Piszkosul hiányzott és legszívesebben utána mentem volna és addig ráncigáltam volna ameddig haza nem jön hozzánk. Viszont a lelkem mélyén tudtam, hogy ehhez nincs jogom. Mindenkinek élnie kell a saját életét és azt kell tennie amit csak szeretne. Ő ezt választotta és bármennyire is rosszul éreztem magam ettől, bele kellett törődnöm. Most viszont haza fog jönni és újra a közelemben lesz, ami egyre inkább arra ösztönöz, hogy meglepjem Őt. Hogy lássa nélküle is mi mindenre vagyok képes. Mennyit fejlődtem és az érettségi után végre olyan valaki leszek akinek mindig is lennem kellett volna. Bár ha mellettem lenne, akkor biztosan könnyebben menne. De így is meg fogom oldani, hiszen mindig is arra vágytam, hogy ha más nem is, de Ő büszke legyen rám. Éppen az emeleten gyakoroltam a legújabb táncunkat, amikor meghallottam a fülhallgatóban halkan szóló dallamokon át beszűrődni némi zajt. Teljes mértékig biztos voltam benne, hogy a családom nem lehet, hiszen a szüleim és a kisöcsém is valamelyik dél-amerikai tengerparton süttetik a hasukat. Viszont akkor nem túl sok variáció maradt, de az egyik legszuperebb akkor is képben van. Lio haza ért. Olyan hirtelenséggel téptem ki a fülemből az AirPods-omat és dobtam az ágyamra, hogy talán soha többé nem kerülnek elő. De ez már olyan szinten nem érdekelt, hogy az elmondhatatlan. Sokkal jobban érdekelt, hogy a karjaim között tudhassam a testvéremet és addig öleljem magamhoz szorosan ameddig már nem lesz túlságosan kínos mind a kettőnknek. A fényes, mahagóni színűre lakkozott hajópadló olyan hangtalanul mozgott alattam, mintha csak egy puma próbálná becserkészni az áldozatát. Pedig a valóság ettől sokkal másabb volt. Rohantam, szeltem a métereket és végére már levegőt is alig kaptam, de akkor kilépett végre a konyha felől a bátyám. - Te jó ég! - Sikkantottam fel örömömben, miközben úgy rohantam le a lécsőn, mint egy eszeveszett akit valamilyen horrorfilm béli szörnyeteg üldöz. Olyan régen nem láttam és annyira hiányzott már, hogy azt nem is tudnám szavakkal kifejezni. Olyan volt ez, mintha újra visszakaptam volna a másik felem. Mintha egy hatalmas végeérhetetlen rémálom után tértem volna újra magamhoz. Mindaz a fájdalom, harag és düh amit éreztem iránta amikor elment, most egy szempillantás alatt foszlott köddé. Mintha soha nem is lettek volna és mi soha, egy pillanatra sem váltunk volna el egymástól. - El se hiszem, hogy végre itt vagy! - Lelkendeztem, miközben a nyakába vetettem magam és szinte egy bohókás kislány módjára csüngtem rajta.
Nem várom meg a zaj forrását, mert abban egyszer biztos lehetek, hogy nem egy betörővel állok szemben. A családunk van annyira dúsgazdag és előrelátó, hogy tudjon mit félteni. A biztonsági rendszerünk pedig elég jó ahhoz, hogy mire belép a házunkba bárki is, a rendőrség már az ajtón nyit be. Lepakolok a lépcsőnél és elindulok a konyha felé keresni valami italt keresni. A hűtőnkben mindig lapul valami lötty, amit imádok, mert ha mást nem, Simonak minden cukros szart megvesznek. Nem telik sokba, hogy a szomjam egy pohár kóla oltsa. Épp csak leteszem az asztalra és fordulok ki a cuccokhoz, amikor egy fekete hajzuhatag a nyakamban landol. - Húgi! – vidulok fel rögtön és úgy kapom fel, mintha csak egész életünkben erre gyakoroltunk volna. Sosem esett nehezemre megemelni őt, pedig már régen táncoltam vele. De mégis annyira könnyű, hogy néha inkább féltem őt, mint nem. Ahogy magamhoz ölelem, úgy jövök rá, hogy azért pokolian hiányzott. De hogy én is ennyire neki? Úgy kapaszkodik belém, mintha évtizedek óta nem látott volna engem. - Én sem. – válaszolok lassan elmosolyodva. Igazából ma reggel még nem tudtam, hogy mennyire sikerül elindulnom, de mivel még időben lemeccseltem a szállítást a fickóval, így megvettem a hazafelé tartó jegyemet is. Még szorosabban vonom őt magamhoz, apró puszit adok az arcára, majd elégedetten rápillantok. - Úgy csinálsz, mintha a tavaszi szünetben nem jöttem volna haza, majd utána is egyszer egy hétvégére. – megcsóválom a fejem, de én ölelem ismét magamhoz. Majd gondolok egyet, felkapom őt a vállamra és elindulok a bőröndjeim felé. Felnyalábolom az egyiket és elindulok két tele kézzel fel az emeletre. - De jól áll neked az önállóság, húgi. – szeretek vele szemétkedni, de nem minden áron. Csak mértékkel, mégis csak a húgom és vele csak én szemétkedhetek meg esetleg Simo. Neki is nyílik ki a csipája és most kell kezelésbe vennem, amíg még nem túl késő. Nem kell, hogy pont olyan fékezhetetlen kamasz legyen belőle, mint belőlem. Egy belőlem a világnak. Nem tart sokáig az út, gyors léptekkel szelem a lépcsőfokokat, míg nem kanyarodok ki a folyosóra és fordulok be a szobámba. Briet ledobom az ágyamra, a bőröndöt pedig csak leteszem valahová, ahol nem lesz útban. - Szóval… Meglepetééés! – széles vigyorral az arcomon tárom szét a karjaimat. Nincs itthon akkor senki sem, mi? Nem is baj, legalább tudunk kicsit kettesben is lenni. Leülök mellé az ágyra, a vállán átvetem a karom és lustán ránehezedek. - Mizu veled? Hány kitűnővel fejezted be a sulit? – ha egy valamire baromi büszke vagyok, akkor az ő és a végtelen szorgalma. Nem értettem egyet a döntésével, mikor beadta a jelentkezését az egyetemre, mert tudtam, hogy fel fogják venni és azt is, hogy neki a táncművészetin a helye. Vagy legalább a versenyszférában vagy valami. De nem anya nyomdokaiban. Én sem léptem egyikükébe sem, hiába tűnik úgy. Én a saját utamat akarom járni, tőlük teljesen függetlenül és azt alkotni, amit csak szeretek. Vagyis szeretnék. Vagyis ez lenne a nagy terv, ha valaha is megvalósul. - Te is hiányoztál nekem, eredetileg jöttem volna sokkal hamarabb is, de… szóval… te is hallottad a hírt, igaz? – hirtelen komorodik el az arcom, ahogy eszembe jut, miért is jöttem később. Néhány nappal ezelőtt még Oli anyukájának temetésére mentem el, pedig igazából már akkor is megtehettem volna, hogy hazafelé veszem az utat.
"Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."
El sem hiszem mennyire jó érzés volt végre magamhoz ölelni és tudni, hogy nem megy el újra, legalábbis egy jó darabig nem. Leírhatatlan boldogság kerített hatalmába és legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy mennyire is csodásan érzem magam, jelen pillanatban. Pont úgy ahogyan a nap további részében is fogom, hiszen ma csak az enyém. Se a szüleink, se egy Simo, se senki nem állhat közénk ami csak egyre jobban kezdi cirógatni a sebzett lelkemet. - Most miért? Már nem is hiányozhat az a tök fejed? - csóválom meg a fejem, miközben továbbra is fülig érő mosollyal az arcomon. Valójában az ember nem is tudja mennyire tud hiányozni neki a másik, addig a pillanatig ameddig távol nem kerül tőle. Most pedig, hogy Lio végre hazajött, olyan érzésem van mintha egy mázsás kő esett volna le a lelkemről. Olyan az Ő jelenléte a számomra, mint amikor egy fuldokló végre levegőhöz jut felszabadító, megnyugtató és éltető. - Ha ha, nagyon vicces. - fújtam ki a levegőmet egy kissé durcásan, miközben megpróbáltam kifújni az arcomból az oda nem illő hajtincseket. Olyanok voltunk, mint a bohókás gyerekek akik minden zavaró és nyugtalanító tényezőt kizártak az életükből arra a röpke kis időre amit együtt lehetnek. Ránk is igaz az, hogy született testvérek és választott barátok vagyunk. Hiszen Oli és Julie mellett Lio a legjobb barátom, a legfőbb bizalmasom, támaszom. Úgyhogy amikor az ágyán landolok, csak mosolygom, mint egy vadalma. Alig várom, hogy végre mindent kibeszélhessek magamból és az Ő történeteit is meghallgathassam. Végtére is Ő nem tart attól, hogy majd mit szólnak a szüleink azért ha valami olyat tesz ami esetleg rájuk nem fest olyan jó fényt. Éppen ezért is van az, hogy vele sokkal több érdekes és izgalmas dolog történik, mint amiben én csak reménykedem. - Természetesen osztály első lettem. - húztam ki magam büszkén, miközben reménykedtem benne, hogy büszke rám. Számomra a tanulás mindig is móka és kacagás volt. Mindig is szerettem falni a könyveket és a kortársaimmal ellentétben én már sokkal hamarabb kiolvastam minden kötelező és ajánlott olvasmányt, mint azt bárki elvárta volna tőlem. Amikor bekerültem a középiskolába akkor is mindig a könyvtárban töltöttem minden szabadidőmet, egészen addig ameddig Oli bele nem csöppent az életembe. Sokak szerint Ő mentett meg attól, hogy a távoli jövőben majd én legyek a bolond, macskás könyvmoly. - Azt ne mond, hogy másra számítottál. - néztem rá csalódottságot színlelve. Tudom jól, hogy ebben a szituációban nem számított másra, de az egyetemi jelentkezésemnél igen. Bármelyik iskola szívesen fogadott volna a köreiben. Szinte biztos vagyok benne, hogy bármelyikbe is jelentkeztem volna, oda felvettek volna, de nem tettem meg. Abban is biztos vagyok, hogy aki ismer az azt gondolja, hogy a táncművészetin lenne a helyem, de azt is tudom, hogy helyesen választottam és idővel erre Ők is rá fognak jönni. Csak idő kell, hogy ezt bebizonyíthassam nekik. - Ne is mond, szegény Oli. Iszonyatosan érzem magam amiért nem tudtam ott lenni mellette, de éppen egy versenyre mentünk és már nem volt lehetőségem visszamondani. - Vallottam be töredelmesen a távolmaradásom okát, komoran és szomorúan. - Olyan felfoghatatlan, ami történik vele mostanság. Csodálom, hogy nem roppant még össze... - mint én is. Teszem hozzá, persze csak is magamban, hiszen ez egy olyan tény amiről egyikünk sem beszél szívesen. - Képzeld, nem is mondtam. Anya talált nekem egy új agyturkászt. Holnapra kaptam hozzá időpontot. Szerinte vele jobban megfogom találni a közös hangot, mint az előzővel. - mondtam szem forgatva, majd kifújtam a levegőt és hátradőltem a bátyám ágyán.
Nem mondanám, hogy nem jelenti a világot nekem a húgom, mert tudott olyan rettenetesen hiányozni nekem a röpke félév alatt, hogy háromszor is meggondoljam, ki akarok-e még menni. De nem hazudok, hogy ha azt mondom, nem csak ő jelenti nekem már ezt a lépcsőt, hanem a szöszi is. Mindig nők vettek körül, fontosak, kevésbé fontosak, de igazából sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, ha körbedongtak. Tudtam mindig is, hogy az anyámon és a húgomon kívül a legtöbben csak a pénztárcát látták meg bennem és nem engem. Persze az embernek baromi gyorsan meg tud változni a véleménye a nőkről és talán jobban elkezdi tisztelni őket, ha egy valaki sikeresen rácáfol erre az érvre. Nekem elég volt egyetlen személy, hogy onnantól kezdve ne úgy kezeljem a nőket, ahogy tettem eddig, ez a figyelmesség pedig csak még jobban fokozódott, amikor a húgommal töltöttem az időm. A szöszi sok mindenre megtanított, a jelekben olvasni, keresni az indokot, a miérteket, mert igen is vannak, még ha teljesen logikátlannak is tűnnek elsőre. Talán ezért kezdtem annyira értékelni a távolság okozta hiányt és a pillanatot is, mikor megláttam a sötét hajzuhatagot és a hozzá tartozó csillogó barna szempárt. - Dehogynem. - kaján vigyor terül el az arcomon, mint egy jóllakott óvodásnak és büszkén húzom ki magam. Naná, hiányoztam én mindenkinek itthon, tudom jól. Enyhe kis túlzással mondhatnám azt is, hogy nélkülem megáll az élet, de inkább csak elcsendesedtek a viták, amiket én generáltam, ha a szüleink szokás szerint nem figyeltek ránk eléggé. Csoda, hogy a ballagásomra el tudtak jönni, csoda, hogy tudunk együtt karácsonyozni vagy néha sikerül egy közös nyaralás. Míg régen gyűlöltem, hogy a média előtt éljük az életünket, de legalább ott voltak nekünk, most ők élik csak ott az életüket és minket alaposan kiraktak a képből. Nem bánom abból a szempontból, hogy így azt tehettem, amit csak akartam. Talán ezért is kanászodtam el ennyire. - Nem, ezt komolyan gondolom. - tényleg jót tenne neki, ha igazán a sarkára állna és vérbeli csajsziként odatenné magát. Akkor nem anya nyomdokaiba lépne, hanem a saját útját követné, táncolhatna, élhetné úgy az életét, ahogy akarja. Helyette már megint megfelelési kényszereset játszik és kedvem lenne alaposan megdorgálni. - Nem unod még, hogy mindig mindenben a legjobb vagy? - nem szánom korholásnak és ha kellően ismer, akkor tudja is ezt nagyon jól. Én vagyok a világ legbüszkébb testvére, hogy ilyen húgom van. Csinálja csak, rázza ki a kisujjából, ahogy azt mindig is szokta. Én pedig támogatom, ahogy csak tudom. De nem unalmas tényleg mindig mindenben ugyanazt nyújtani? - Még mindig nem tetszik, hogy nem oda jelentkeztél, ahová menni szeretnél igazából. - jegyzem meg csöndesebben. Nem fogja szívből szeretni a színészetet, ezt tudom, ismerem. Láttam milyen, amikor a kamera előtt kellett megnyilvánulni, tette a szépet, de utána mindig olyan szomorú volt. Pedig még kis pisisek voltunk. Nem hiszem, hogy sokat változott volna a helyzet és ez baj. Remélem egy félév elég ahhoz, hogy ezt belássa és ismét jelentkezzen, csak most már oda, ahová a szíve húzná. - Tudom, önző voltam, hogy vállaltam a félévet anélkül, hogy megkérdeztem volna. Vagy téged. Sajnálom. - őszinte és tömör bocsánatkérés, de minden benne van. Sosem tudtam még, hogy mit kezdjek az életemmel, amíg rá nem jöttem, hogy a filmrendezés érdekel. Addig csak épphogy bukdácsoltam és nem is igazán érdekelt a suli, most pedig tudom, hogy van valami, amit szívesen csinálnék, de a legjobbat nem az én egyetememtől kaphatom meg. Igazságos az élet? Soha, egy csöppet sem. Mielőtt azonban belecsorognék egy depisebb hangulatba, inkább csak arra figyelek, amit mond. Hogy mi, már megint egy új dilidoki? - Nem hiszem el, komolyan azt hiszik, hogy veled van a gond és nem velük? - hördülök fel. Aztán belátom, hogy ezt nem egészen így kellene megoldani. - Szerinted segítene? Tudom, még nem voltál nála, de te hogy érzed, mi segítene igazán?
"Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."
- Akkor meg mit vagy úgy meglepődve. - csóváltam mosolyogva a fejem. Gonoszság ilyet mondani és valószínűleg a pokolra is jutok emiatt, de nekem mindig is a testvéreim és a barátaim hiányoztak a legjobban. Azt valahogy megszoktam, hogy a szüleim lépten-nyomon valami utazáson voltak, vagy valami utazást terveztek egy idő után pedig már hiányozni sem hiányoztak annyira mivel ez vált természetessé. Mostanra pedig már az is előfordul, hogy észre sem veszem ha párnapra eltűnnek. Főleg ha olyan időszakomban teszik ezt amikor többet vagyok a szobámban, mint más ember a munkahelyén, vagy bárhol máshol. De ha Simon, Oli vagy éppen ez a lüke hagy magamra, az igencsak megvisel. Lio pedig már nem most ment el, szóval joggal mondhatom, hogy iszonyatosan hiányzott. - Tudod jól, hogy ez nem ilyen egyszerű. - válaszoltam elkomorodva, hiszen tényleg nem az. Nagyon-nagyon régóta küzdök már a kényszeres megfelelési mániámmal és ezt nem olyan könnyű leküzdeni, még akkor sem ha már megannyi dilidokinál jártam. Tudom, megvan hozzá bennem az erő, hogy megtegyem. Ezt már annyiszor hallottam, hogy ha annyiszor tíz dollár ütné most a markomat akkor már trilliárdos lennék. De én mégsem érzem azt, hogy így lenne. Éppen ezért választottam az egyetemen a színház- és filmművészeti szakot is, hiszen ott egy kicsit beleláthatok anya munkájába és azt csinálhatom amit Ő mindig is szeretett, de közben azért magamból is beletehetek egy kicsit, hiszen a musical szakirány az ami igazán érdekelne. Abban ott van minden amit szeretek, a zene, ének és legfőképpen a tánc ami mindig is kimagasló szerepet töltött be az életemben. Így pedig azt gondolom, hogy mindenki jól járt, még akkor is ha sokan úgy gondolják, hogy igazából rossz döntést hoztam és sokkal inkább a táncművészetire kellett volna jelentkeznem. - Azt sosem lehet megunni. Meg amúgy is, így minidig lesz mit az orrod alá dörgölnöm. - nyújtom rá játékosan a nyelvem. Olyan tisztán emlékszem az első alkalomra amikor ugyan ilyen bohókásan és önfeledten tudtunk játszadozni egymással, mintha tegnap lett volna. Bár azóta talán sok minden megváltozott, mi jó, mi pedig rossz irányba, de az emlék még mindig olyan tisztán él a fejemben, hogy sokszor az az érzésem, hogy nem is lehet majd onnan kitörölni sohasem. - Ne kezd újra, Lio. Már ezerszer megbeszéltük és hidd el tudom mit csinálok. Még akkor is ha sokszor nem úgy tűnik. - tettem hozzá kissé elszontyolodva, miközben felálltam az ágyáról és odasétáltam az íróasztalához, hogy aztán annak nekidőlve folytassam a beszélgetést. Nem esett jól, hogy egy pillanatig sem tudja átérezni amit én érzek. Bár igaz, hogy erről nem Ő tehet de akkor is. Bármennyire fájt, hogy elakart menni Los Angeles-be, mégis megpróbáltam megérteni a miértjeit. Akkor Ő is megpróbálhatná csak egy pillanatig az én helyembe képzelni magát és úgy meghozni a szerinte helyes döntéseket. - Elsősorban nem tőlem kellene bocsánatot kérni. Oli piszkosul nehezen viselte amikor elmentél. Remélem tisztában vagy vele. - dorgáltam meg egy kicsit, hogy érezze már Ő is a törődést és tisztában legyen vele, hogy mekkora "mocskot" hagyott itt maga után amikor elment. Amikor kiderült, hogy a titokzatos álom pasi akibe a legjobb barátnőm beleesett, mint vak ló a gödörbe, az a testvérem, hát igazán kettős érzéseim voltak a dologgal kapcsolatban. Örültem is és nem is, hiszen nem szerettem volna, ha Oli ilyen helyzetbe kerülne és ezt talán megsínyli a barátságunk is. De más részről pedig nagyon örültem neki, hiszen a bátyám végre olyan valakire akadt rá aki a legjobbat hozhatja ki belőle. Akkoriban még meg sem fordult a fejemben, hogy majd én szívhatom meg a leginkább azt, ha kialakul egy a mostanihoz hasonló szituáció. - Ne bántsd Őket. Csak azt szeretnék ha rendbe jönnének a dolgok velem és olyan lányuk lehetnék akit nyugodtan mutogathatnak. Akire mindig is vágytak és akit végül soha nem kaptak meg. - motyogtam, szinte hangtalanul az utolsó részt, miközben a tekintetem, a testvéremről a minket körülölelő külvilág felé amit az ablakából nyíló kilátás kínált. Természetesen tisztában vagyok én azzal, hogy nem én vagyok a legtökéletesebb gyerek és azzal is, hogy a szüleimnek adtam ezzel a felállással némi fejtörést. De igazából azzal is tisztában vagyok, hogy ez ellen nem tehetek, hiszen nem én akartam ilyen lenni. Úgyhogy csak annyit tehetünk meg mind, hogy úszunk az árral és megtesszük a tőlünk telhető legtöbbet. - Őszintén? Fogalmam sincs. - mondom ki ami először az eszembe jut, de aztán még mielőtt belelovalnám magam egy újabb depis helyzetbe inkább témát váltok. - De most ne rólam beszéljünk. Inkább mesélj Te. Milyen volt LA? - pillantottam ismét a bátyámra, miközben egy izgatott mosoly jelent meg az arcomon és némi lelkes csillogás is a szemeimben.
Csak lágy mosoly ül ki az arcomra a válasza hallatán. Tudom én, hogy az egyik legjobban hiányozhatok neki a világon, ha egyszer elszakadok tőle, ahogy ő is ugyanennyire hiányzott nekem az elmúlt félév során. De egyszer mindketten ki kell repüljünk a családi fészekből és teljesen a magunk útját kell járjuk aztán. Ez az élet rendje, de attól még nem fogom őt sem elhagyni, sem hanyagolni. Egyszerűen csak kezdjen, vagyis kezdjünk hozzászokni ahhoz, hogy egy idő után messzebbről leszünk ott egymásnak. Egyelőre azonban eszem ágában sincs a kishúgomat kétségek közé lökni. Tisztában vagyok azzal, hogy neki az élet mindig nehezebb volt, mert míg kicsik voltunk és reflektorfénybe állítottak minket, csak nekem volt annyi merszem és olyan nagy szám, hogy kiálljak magamért, magunkért. Brie egy idő után már inkább csitítani kezdett. Az ő csöndesebb, beletörődőbb érzékeny lelke másképp dolgozta fel mindig is az ismertséget és ez azóta aggaszt, hogy megláttam az első jeleit a megfelelési kényszerének és annak, ahogy fokozatosan kezdett bezárkózni a világtól és attól féltem, egy nap majd engem is kint felejt. Noha ez nem történt meg, azért a mai napig árgus szemekkel figyelem, mikor mit lép. - Mint hogy én majdnem megbuktam az utolsó évben és csak a második félévben szedtem össze magam? Feltéve, hogy néha megkérdezed a matekot, hogy bizonytalan vagy benne. - tény, hogy lehettem volna abból legalább ötös tanuló, de az már plusz erőfeszítés lett volna és arra meg nem voltam hajlandó. Így is eleget matekoztam, amikor Olinak segítettem nem megbukni belőle év végére és valahogy kiimádkoztuk a kettesét. Cserébe kaptam töri tételeket és a társaságát hol nálunk, hol náluk. Azt hiszem ezt a lányok sem sajnálták, mert így mondjuk vacsinál jól kidumcsizták magukat, amíg én baromkodtam telefonon a haverokkal. Nos igen, azonban egy másik sulis téma még mindig fel tud cseszni, ez pedig a továbbjelentkezése. Nem tudom, hogy mióta megtette, mennyiszer zongoráztuk végig újra és újra ezt a témát, de egyszerűen nem tudok fölötte napirendre térni. Most mégis egy fanyar grimaszra futja és ismeretlen eredetű szavakat formálok némán. Ha már ő feltápászkodik az ágyról, akkor csak átölelem a párnát és úgy nézek fel rá. A drága kishúgom sosem képes megülni a fenekén, hacsak le nem birkózom. De nem is baj. A válasza hallatán elkomorodik a tekintetem. Igen, tisztában vagyok a dolgokkal. Mindennel. - Tudom. De ő képtelen megérteni, hogy azért akarok a legjobbaktól tanulni, hogy utána ha hazajövök, ne azzal legyen gond, hogy majd nem tudok megadni neki mindent. Így legalább lesznek ismertségeim. - más tészta, hogy azzal, hogy ő most olyan helyzetben van a vívásban, hogy talán sosem lesznek anyagi gondjai. De én tényleg legalább olyan életet szeretnék neki, mint nekem is volt. - És ami azt illeti a temetésen is történt valami, aminek nem lett volna szabad. - ismerem be végül keserűen, de végül csak elhallgatok. Inkább legyen szó anyáékról, jobb őket szidni mint minden más. - De most ez mi? Csodát várnak egy másik szakembertől? Magukon változtatnának, neked is jobb lenne. - még mindig osztom ezt a véleményt és soha de soha nem is fogok ebből engedni. Na jó, leszek az engedékeny báty és hagyom, hogy eleresszük a témát. - Jó, nagyon sokat fejlődtem, sokkal jobban ki tudom fejezni, amit meg szeretnék valósítani és ettől sokkal gördülékenyebb összerakni egy projektet is. Igazából tényleg nagyon profik és annyi de annyi buliba visznek, ha tudnád, hogy mennyi híres embert láttam már és fogtam velük kezet. Imádnád, mindketten, sőt mindhárman imádnátok.
"Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."
Tény és való, hogy az iskolában mindig nekem voltak jobbak jegyeim és a tanulmányi versenyekre is én járta. Mindazok ellenére, hogy Lio sem buta csak lusta a tanuláshoz és amúgyis a könyvek bújása inkább hozzám állt közelebb, az az én saját kis világom. Nem is csoda, hogy annyi könyvem van mindenféle témákban, hogy lassan könyvesboltot nyithatnék. De ez soha enm volt probléma, hiszen a csillogás mellett a műveltség a másik erénye egy elitt család gyermekének. Na meg persze ott van a tehettség és a jómodor, meg a jó humor és még sorolhatnám napestig, ami amúgy egy cseppet sem nyomasztó és frusztráló. Áhh dehogy. - Akkor ezek szerint kiszámítható vagyok? Érdekes meglátás. - kuncogtam miközben a lelki szemeim előtt lepergett az utolsó középiskolás éve és minden egyes alkalom amikor Oli és Ő nálunk tanultak. Már amikor tanultak és nem egymás szájában matattak. Akkoriban még minden annyival egyszerűbb és könnyebb volt. Nem voltak komolyabb vitáink a testvéremmel és akkoriban még a továbbtanulásom kérdése sem foglalkoztatott senkit. Bezzeg most mindenki aki él és mozog az azzalzaklat, hogy mennyire rosszül döntöttem és mennyire nem arra a szakra kellett volna jelentkeznem amire végül megtettem. De nem érdekel akkor is meg fogom mutatni mindenkinek, hogy tudom mire válalkoztam és mennyire jó leszek abban amit csinálni fogok. Gyűlölöm, hogy közte és a legjobb barátnőm között kell lavíroznom, még akkor is ha tudtam, hogy egyszer ez is megeshet. Vállaltuk mindannyian és most ennek isszuk a levét, leginkább Ő és én hiszen számtalanszor zörrentünk már össze amióta úgydöntött, hogy végetvet a Olival a kapcsolatának. Most mégis ahogy ránézek egy picit elszomorodom, hiszen tudom mennyire szereti a barátnőmet és minden bizonnyal neki sem egyszerű, főleg nem azok után, hogy mindenki Őt hibáztatja mindenért. - Jaj bátyus,... Tudod jól, hogy Oli-t nem érdeklik az ilyen dolgok. Őt csak Te érdekled és hidd el, hogy az sem érdekelné ha egy egyszerű újságosfiú lennél ameddig vele vagy. - mondtam egy bátorító mosoly kíséretében. Teljesen komolyan gondolom az iménti szavaimat és abban is biztos vagyok, hogy ezt Ő is nagyon jól tudja, de néha olyan makacs akárcsak én. Szóval ha mnet közben rádöbbent is arra mekkora esztelenséget csinált akkor sem vallaná be az égadta földön senkinek. - A temetésen? Lionel Gaël Thibodeaux! Mit csináltál már megint? - pillantottam rá gyanakvóan, hiszen nem amikor ennyire visszafogottan és szűkszavúan nyilatkozik valamiről az sosem jelent semmi jót. Úgyhogy kíváncsian várom, hogy miről is maradtam le. - Nekik ez az életük. Ők ebben érzik jól magukat és egyszerűen nem tudják felfogni, hogy ezzel én nem így vagyok. Szerintem már az is megfordult a fejükben, hogy valahogy elcseréltek a kórházban. - grimaszoltam, majd végül kifújtam a levegőmben benttartott levegőt. Volt egyszer régebben egy ilyen sorozat amit mindig néztem a tévében és néha nekem is megfordult a fejemben, hogy talán nálunk is valami hasonló történhetett. De aztán mindig volt egy apró mozdulat, gesztus vagy jel ami miatt egyből elhessegettem a gondolatot. De kitudja talán nem csak nekem fordult meg a fejemben ez az lehetőség. - Ez szuper. Akkor ezek szerint megérte elmenni. - mosolyogtam rá kedvesen. Végső soron megértem, hogy miért ment el és talán ha én lettem volna hasonló helyzetben akkor én is megtettem volna. Nem mondhatom biztosra, hogy nem, hiszen bármi megeshet. De úgy gondolom, hogy amit én szeretnék tudni az itt is megtanulható és éppen elég híres embert ismerek már most is. Persze annyira nem híreseket, mint akik L.A.-ben tanyáznak, de én már ennyivel is elégedett vagyok. Bulizni pedig csak úgy érdemes, ha ott vannak azok akik fontosak a számunkra, azok pedig a számomra mind itt vannak körülöttem. - Ezekszerint még vissza akarsz menni. Legalábbis a szavaidból erre tudok következtetni. - sütöttem le a szemeimet, hogy ne lássa a csalódottságot amit igazából érzek, még úgyis ha tudom, hogy ez önzőség.
A tiltakozás a zsigereimbe nyilall, tudom, hogy a húgom sokkal titokzatosabb lett azóta, hogy kimentem és biztosan van pár olyan titka, amit nem osztott meg velem már. Mire valók a barátnői, nem? Még a végén szélütést kapnék, ha a pasizásait hallgatnám. Nincs neki még, ugye? Remélem nem nőtt meg annyira, hogy már őt is a védelmem alá kelljen vonni a gátlástalan mitugrászokkal szemben. Pedig már kész nő és biztos van olyan, akinek megakad rajta a szeme. Csak féltem, nem vagyok irigy. Mégis olyan törékeny ő is... - Egy szóval sem mondtam, hogy kiszámítható vagy! Hogy milyen meglátásaim vannak és nincsenek, azt hagyd meg nekem, húgi. De tény, hogy kezdesz a titokzatosságba burkolózni, mert amióta hazajöttem, nem sikerült felvennem igazán a fonalat. Csak őszinte vagyok vele és amit mondok, igaz. Tény, hogy ebben a minutumban jöttem igazából haza, de a tény hanyagolható ha azt nézzük, hogy egy egész nyár nem lesz elég arra, hogy mindenkit beérjek mindenféle eseményekben. Azt hiszem boldog leszek, ha a tulajdon családom és a haverjaim beszámolójával beérem. - Tudoom! Tudom, oké? Tisztában vagyok ezzel, hogy nem azért szeret, mert itt lakunk ebben a kacsalábon forgó kastélyban és mert milliós verdám van. De milyen ciki lenne már pont ezért az, hogy nem tudok neki olyan életet biztosítani, amit szeretnék és elképzeltem. Csak nem akarom, hogy szar legyen, érted? - lebiggyed a szám egy kissé szomorkásan, mert amint kimondom a szavakat, tudom, hogy igazából jelenleg rohadtul nem aktuálisak. Nem is vagyunk együtt és a közös jövő csak egy kicseszett álom a fejemben. Tényleg le kellene tennem erről, de nem tudok, nem tudok ellenállni neki, nemet mondani neki, teljesen befertőzte az agyam. Már mindenhol csak őt látom. - Én... ühm... semmit. Vagyis de... megcsókoltam. Vagyis nem a temetésen, hanem utána. - csak úgy potyognak ki a szavak a számon, noha próbálom visszatartani őket. Nem akarok hazudni, de félek ha tovább megyek, még a végén tényleg nagyon megharagszik rám. - Hé! Az én húgomat nem cserélték el senkire a kórházban, őket cserélték ki az évek alatt. - egyből tiltakozok, ne mondjon már nekem ilyen szentségtöréseket. Még hogy elcserélték. Pont annyira hasonlítunk mi ketten, mint amennyire különbözünk dolgokban. És ez így van rendjén, de ha ránk néznek, soha nem vonják kétségbe, hogy testvérek vagyunk. Ő az én csodaszép húgom. - Igazából mindezek ellenére egyre kevésbé érzem a motivációm, mert borzasztóan hiányoztok nekem. Nem mondom, nem szoktam kimutatni, de ez így van. Nem jó úgy szörfözni, hogy nincs ott Simo, nem vagy ott, hogy felvidíts már csak egy mosollyal is... meg egy szánalmas magányos kölyöknek érzem sokszor magam. - de végig akarom csinálni, nem akarok megfutamodni rögtön a legelején. Hát ezért mentem ki fél évre és rúgtam fel a kapcsolatom is? - Talán igen, de nem tudom. Annyi mindenben bizonytalan vagyok Brie, ha te azt tudnád...
"Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."
Számomra a testvérem olyan, mintha egy lélek lennénk, csak két testben. Pontosan tudja mikor mire gondolok, mikor mit érzek, kire és mire van szükségem, de most mégis azt hiszi titkolózom előtte. Mégis miért tenném? Miért zárnám ki pont Őt? Nevetséges. - Az alatt a tíz perc alatt amióta itthon vagy? Ne is csodálkozz. - vetettem oda durcásan. Méghogy én vagyok titokzatos? Én minden titkomba, na jó az esetek 99,9%-ban minden titkomba beavatom Őt. Megbízom benne és lényegében a csajok mellett Ő a legfőbb bizalmasom. Azt hiszem fordított felálásban viszont ez nem teljesen igaz, hiszen az utazásról is csak az utolsó utáni pillantban szereztem tudomást. Aztán meg csodálkozott, hogy nem voltam hajlandó szóbaállni vele aznap. - Megértem, hogy hová akarsz kilyukadni, de ennek ellenére is azt mondom, hogy hatalmas tökfej vagy. - adtam a tudtára ismét, őszintén a véleményemet. Képes volt azért elüldözni maga mellől, hogy aztán mindent megadhasson neki? Ebben mi a logoka? Komolyan mondom, így, hogy van két fiú testvérem, még így sem vagyok képes teljes mértékig felfogni, hogy mit miért tesznek. Plána, hogy közben ránk mondják, hogy nem lehet megérteni minket, mert bonyolultak vagyunk. - Ohh anyám... - forgattam a szemeimet. Egyszerűen nem tudom hová tenni Őket. Mind a ketten odáig vannak a másikért, kishíján belepusztult Oli is a szakításba és akkor ilyeneket csinálnak. Lehet, hogy én vagyok ilyen téren is hibbant és selejtes, de úgy gondolom, hogy ha mind a ketten ennyire epekednek egymás iránt és még ennyi idő után is így szenvednek, akkor felesleges kínozniuk egymást. Inkább üljenek le, és beszéljék meg a miérteket és hogyanokat, aztán meg béküljenek ki és kész. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert mind a ketten átkozottul makacsak és önfejűek, de komolyan mire várnak? - De nyugtass meg, hogy nem borítottad ki teljesen. Már amúgy is eléggé maga alatt volt. - vonom kérdőre, miközben a szigorú tekintetemmel jutalmazom meg. - Ohh igen. Ez mindjárt logikusabb válasz. - nevettem el magam gúnyosan. Tény és való, hogy bármennyire kézenfekvő megoldás lenne, de akkor sem valószínű, hogy igaz. Mivel olyannyira hasonlítunk egymásra, hogy azt mondani, hogy nem azonos a családfánk. - Egy percig ne érezd magad szánalmasnak, bizonytalannak pedig végképp ne. Tudod nagyon jól, hogy én mindig itt leszek neked és Simo is. Ránk bármikor számíthatsz. - sétáltam oda hozzá és végül úgy helyezkedtem, hogy a homlokunk és az orrunk hegye is összeérjen, pintosan úgy ahogy kiskorunkban is mindig csináltuk. - Szeretlek, tökfej. Ugye tudod? - néztem vele farkasszemet, miközben folymatosan ott motoszkált a fejemben, hogy mennyire hiányoztak már ezek a pillanatok és összességében mennyire hiányzott Ő maga is.
Tökéletesen megértem a sértettségét, ha belegondolok abba, hogy neki is legalább annyira hiányozhattam, mint nekem ő. Amikor a nagy függetlenségem képzeltem el, akkor nem gondoltam volna, hogy mint egy nagy csecsemő, rohanni akarnék majd haza, mert hiányoznak. Még magam előtt is nehéz volt beismernem azt, hogy nekem igencsak sokat jelent a család fogalma és nem kicsit értékelődött fel az, hogy minden pillanata az együtt töltött időnek valóságos kincs. Mosoly bújik meg a szám szegletében a szavai hallatán. Még így is jócskán viccesnek hat, pedig most sértődik meg rám a tulajdon húgom. Persze nem komoly, azon az időszakon már túl vagyunk, hogy azt mondhassam, valóban nem szól hozzám. Amikor elmondtam neki, hogy ki szeretnék és ki is fogok menni tanulni, akkor tényleg nem szólt hozzám egy egész napon keresztül. Durva, igaz? - Ne csodálkozzak? - pedig csodálkozhatnék, mert lefogadom, ha ránézek a telefonra, kismillió üzenet fog várni a haveroktól, mert tudják, hogy a napokban érkezem. Csak azt nem pontosan mikor, mert azt lényegesebbnek tartottam, hogy előbb a családdal töltök el minél több nyugodt percet. Ők a fontosabbak, előnyt élveznek sok mindenkivel szemben. Kicsit úgy érzem, hogy még nem jártunk át minden témát, hogy még nem mindenről tudunk rendesen beszélni. Oli az ő legjobb barátnője és hiába volt az én barátnőm, attól még nem várhatom azt, hogy kiszolgáltassa nekem kényem és kedvem szerint. Egyszerűen nem kérhetem meg rá, nincs jogom hozzá. Pedig milyen jó is lenne, egy bennfentes kis besúgó, oké itt fejezem be az agyalást, mert még gátlástalan paraszt leszek. - Ne csinálj úgy, mintha nekem könnyű lenne. Fél évről volt szó, látni akartam mit csinálnak a nagy Hollywood fellegvárában. Te nem éltél volna a lehetőséggel? Oké, ez önzően hangzik, de te nem akartad volna megtapasztalni? - tudom, hogy a szakítás inkább az én saram, mint Olié vagy kettőnké, de tényleg látni akartam. És még egyikük sem tudja, hogy mennyire tetszett az, amit kint láttam. - Nem, pont ellenkezőleg. Vagyis... nem tudtam csak megállj parancsolni. De szüksége volt rám, esküszöm. - látta volna az arcát, a viselkedését, aztán amikor csak kettesben voltunk, mintha minden a régiben lett volna. Megtévesztett, magába szippantott a sok kellemes érzés. Tudom, nem lenne illő erre gondolni egy temetés után, de csak úgy megtörténtek dolgok. - Mert az is. - érzem, hogy kell a témaváltás, én is elnevetem magam a saját idióta válaszom miatt. Érzem, hogy a nevetés felold, megkönnyebbülök, ahogy a szüleinkre terelődik a szó. Szívesebben szapulom őket, mint kesergek a saját nyomoromon. A húgom egy csoda teremtés, aki képes tényleg egy mosolyával, érintésével melegséget lopni a szívembe. Nem is tudom, hogy az elmúlt években mihez kezdtem volna nélküle és hogy vészeltem volna át ezt az őrültséget a szüleimmel és a médiával. Lehet teljesen becsavarodok és durvább dolgokat csinálok, mint eddig valaha is. Megnyugszom, ahogy a homloka az enyémhez ér, majd az orrát is az én batári nagy krumplimhoz érinti. Az ölembe húzom, mint tíz évvel ezelőtt és csak átölelem. Most érzem úgy, hogy teljességgel hazaértem és azt, hogy mi hiányzott még ennyire a mindennapjaimból. Hát ő. - Köszönöm. Bepótolunk mindent a nyáron, okés? Annyi időnk lesz, amennyit csak szeretnénk, azt csinálunk, amit csak akarunk és oda megyünk ahova csak akarunk. Vannak terveid? Van elképzelésed, hova szeretnél menni? Vagy mész már valahova? - mindjárt jobb kedvvel kezdek el ötletelni, menjünk valami víz mellé, azokat imádom. - Mi van a srácokkal?
"Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."
- Ne! – vetettem oda dacosan és ezennel részemről lezártnak is tekinthető a téma. Kezdem magam úgy érezni, mint egy durcás kislány és ilyen esetekben sokszor előfordul, hogy átesem a ló túlsó oldalára. Úgy járva mint egy gondatlan hegymászó aki a csúcs elérése előtt egy véletlen baleset miatt a mélybe zuhan. Szóval inkább ráhagyom és azzal foglalkozom, amivel tényleg érdemes. - Nem mondta senki, hogy az volt, de ennek ellenére mégis te csináltál mindegyikünkből hülyét, és csak, hogy tudd én nem tettem volna ezt, ha tudom, hogy ezzel elvesztek mindent amiért addigi életemben küzdöttem. – vágtam a fejéhez mindazt, amit valójában is gondolok az elutazásával kapcsolatban. Önzőség? Meglehet, de az amit a bátyám csinált még inkább az volt és nem csak miattam, hanem Oli miatt. Soha nem fogom elfelejteni az arcát amikor először lépett be az ajtónkon úgy, hogy ez a tökfej itt mellettem már nem volt itthon. A szívem majd meghasadt a látványtól és igaz, hogy most már úgy ahogy kezdi összeszedni magát, de én még akkor is harapós vagyok. - Hát hogyne. Most bezzeg érdekelt, hogy szüksége van rád. – csóváltam csalódottan a fejem, hiszen jelen pillanatban tényleg az az érzésem, hogy a testvéremnek fogalma sincs arról, hogy mit is csinál valójában. De a gyerekes viselkedése és reakciója láttán nem tudtam tovább tartani magam és előtört belőlem a nevetés. Annyira abszurd volt az egész szituáció és annyira szeretem azt a tök fejét, hogy hosszú távon még ha akarnék se tudnék rá haragudni és ezt általában ki is használja Ő is és Simon is. Amint az ölébe húz és szorosan magához ölel, úgy változom én is egy bújós kiscicává a karjaiban. Szeretet és boldogság járja át ilyenkor a szívem és a lelkem amitől sokkal normálisabbnak érzem magam és nem a jól megszokott hibbant kistesónak. - Rengeteg versenyem lesz még és Olival tervezünk egy csajos nyaralást Maui-ra. Julie meg valami fesztiválra akar elrángatni. Anyával is elutazunk a nagyiékhoz egy pár napra. Na és akkor még apa is kitalálta, hogy utazzunk el Indiába. Ugye neked is szólt már? Plusz akkor még ott van az egyetemi előkészítő is. Úgyhogy nem fogok unatkozni. – vigyorogtam rá lelkesen. Hiszen elég hosszú a nyár, még úgy is, hogy már rengeteg a programom. Úgyhogy nyugodt szívvel belevethetjük magunkat az ötletelésbe. - Miért? Mit hallottál? - pislogtam rá meglepetten.
Ó, igen. A már jól ismert durcás grimasz, amire akaratlanul is megered a mosolyom. Ki ne tudna ellenállni azoknak a bájos rosszalló gödröcskéknek és annak a neheztelő tekintetnek? Ismerem ezt, mint a tenyerem. Kiskorunk óta, ha bármi sértőt mondtam, megbántották, ellenkezés helyett az önkéntes csöndes sértődésen volt a sor. Hányszor, de hányszor adta a tudtomra így, ha nem tetszett valami neki és vigasztaljam meg. Most már persze mindketten felnőttünk, ő ettől függetlenül továbbra is csak az én kishúgom maradt. - Azért az erős túlzás, hogy mindent is elvesztenél. - tudom, hogy igaza van, tudom, hogy másképp kellett volna cselekedtem, de most már voltaképpen mindegy. Vagyis nem, semmi sem mindegy, ezt valahogy kezelni kell. De az igazságérzetem akkor is kikívánkozik. Tudja jól milyen vagyok, akkor is kardoskodok, ha rohadtul nem mellettem állnak az érvek. A kettőnk, mi több hármunk - hisz akkor is belefolyunk egymás dolgaiba, ha nem akarnánk - kapcsolata eléggé bonyolult. Megkockáztathatnám azt is, hogy megoldás nem igazán létezik, hisz látjuk a másikon, tapasztaljuk, mi a helyzet. Egy szóval sem kell Brienek magyarázkodnom, hogy mit és miért teszek, ahogy arról is tud, mi minden történik velünk. Makacskodásomat pusztán a megjegyzése oldja meg olyannyira, hogy szemöldök-ráncolva rosszallóan horkantok fel. - Brie! - mintha csak a tekintetemmel üzenném azt, hogy ezt szívja vissza most azonnal. Ő tudja a legjobban, hogy nem vagyok az a fajta, aki azonnal szálad, ha kihasználhat egy helyzetet. Nem tudtam, hogy mi fog történni, mi több, azt hittem, hogy majd nem szól hozzám vagy elküld. - Kedveltem az anyukáját. Őszintén. - szomorú sóhaj szakad fel belőlem, de egy szavam sem hazugság. Ha lehetne, én magam forgatnám vissza az eseményeket és tenném meg nem történtté. Nem igazság, hogy a jó emberek hagynak itt minket és teszik elkeseredetté azokat, akik számára fontosak voltak. - Igen, úgy éreztem, hogy nekem is el kell tőle búcsúznom, akkor is ha kilométerekre van és akkor is, ha pofon az ára a megjelenésemnek. - igazából bántam volna egy életen át, ha nem megyek oda. Ott volt a helyem, így cselekedtem jól. Mindennek eljön a helye és az ideje, ahogy a komor témák tovaszállnak, úgy veszi át a helyét az önfeledt nevetés. Itthon vagyok a saját szobámban a húgommal, aki annyira hiányzott. A mindent bepótolunk a részemről nem tűr ellentmondást. Ha betáblázta volna magát egész nyárra, akkor is megfűzöm és elrabolom őt valahová. De ha ellenkezni próbál, akkor csak merészelek visszaélni a fizikai fölényemmel. Simán a vállamra csapom és elviszem bárhová. Büszke vagyok a húgomra, hogy ennyire megy neki a versenyzés és hajtja, benne több kitartás van, mint amennyi belém szorult. Lévén tíz évesen úgy hagytam ott a versenytáncot, mint annak a rendje. De apa ötletére csak felhorkantok. - Mi? Hogy hova megyünk? Indiana államba esetleg, de én nem megyek Indiába. Te se mész, majd jössz velem. - semmi kedvem nincs pont most Indiába menni. Még jó, hogy nem Tibetbe akar látogatni... De ami azt illeti, az sokkal jobban felkelti a kíváncsiságom, és egyben akaszt is ki, ahogy a kérdésemre reagál. Ez most azt jelenti, hogy valami történik, amiről nem is tudok? - Mit hallottam? Brie... mit kellett volna hallanom? Mit csináltál? - úgy teszem fel a kérdéseimet neki, mintha most azonnal elszámolást akarnék mindenről és mindenkiről. Tudom, hogy már nagylány és el kellene engednem annyira a kezét, hogy... de a fiúk más tészta. - Ugye nem bántott meg valaki? Kit kell megvernem?
"Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."
- Szerintem pedig nem túlzás egy cseppet sem. - pillantottam rá dacosan. Végtére is sokmindent elveszített azzal, hogy elment. Nagyon régóta Oli jelentett a számára mindent és azzal, hogy konok módon nem hallgatott a a szívére igenis elveszített mindent. Persze az is lehet, hogy csak én dramatizálom túl a dolgokat, de abban szentül hiszek, hogy ha én lettem volna hasonló helyzetben akkor én másként választottam volna, még akkor is ha ezáltal később válthatom valóra a szakmával kapcsolatos álmaimat. - Te csak ne Brie-z itt nekem. Jó, nyilván nem azt mondom, hogy olyan szándékkal mentél oda, de ettől függetlenül nem gondolod, hogy furán vette ki magát a dolog? - vágtam a fejéhez, hiszen tudom jól, hogy szereti és érdekli, hogy mi van olival, de annyira átkozottul makacs, hogy az hihetetlen. - Nyilván. Mindegyikünk szerette az anyukáját. - mondtam elszomorodva. Életem végéig nyomni fogja a lelke, hogy nem lehettem ott Oli mellett és nem támogathattam Őt abban a nehéz időszakában is. De mint mindig az életem akkor is más irányba sodort. Ha tudtam volna... Ha csak egy pici százaléknyi esélyt is láttam volna arra, hogy megtudjam oldani akkor bármire kész lettem volna. De nem tehettem és így sajna nem lehettem ott, bármennyire is inkább ott akartam volna lenni. - Bárcsak én is ott lehettem volna... - komorodom el egy pillanatra. - Hogy lehetünk mi ennyire szerencsétlenek, Lio? - csóváltam meg a fejem, miközben kínomban elnevettem magam. A nevetés pedig feloldott egy gátat bennünk és a szomorkodást és komoly témákat felváltották a jókedvű kuncogások és játékos piszkálódások. Imádom amikor ennyire önfeledten tudunk beszélgetni és viselkedni egymással. Ritka, hogy két testvér ennyire egy hullámhosszon legyen. Talán ezt az egy jó dolgot sikerült profitálnunk a szüleink által tanúsított viselkedés miatt. - Lio! Tudodm, hogy nem dob fel az együtt utazgatás gondolata, de azért adhatnál egy esélyt. Hátha most máshogy lesznek a dolgok, ha nem lesznek ott mindenhol kamerák és a stábtagok. - jegyzem meg reménykedőn. Talán így könnyebben beadná a derekát, mert őszintén megvallva engem érdekel az a közeg és kultúra. Az építészet, az ételek és a kimagalsó, különleges ének és táncstílus amivel képesek minden érdeklődőt elvarázsolni. - Én ugyan semmit. Ezért is nem értettem, hogy hová akarsz kilyukadni. - adtam elő az ártatlan kis bárányt akinek semmiről semmi fogalma. Pedig az az idő már elmúlt és jobb ha a bátyám is megtanulja, hogy a kicsilány aki voltam lassan felnőtt nővé változik akinek megvan a saját élete, minden területen. - Senkit nem kell megverni. Meg amúgyis elég nagy vagyok már ahhoz, hogy kezeljem az olyan helyzeteket. - vetettem oda harciasan, hiszen gyűlölöm amikor még mindig annak a kislánynak gondol aki sok-sok éven keresztül voltam mellette.
Nem tudok egyet érteni ezzel az elgondolásával, de hát nem lehetünk mindenben ennyire egyformák, nem? Korábban olyanok voltunk, mint két tojás, a húgom pedig vakon követett mindenbe, persze a maga vérmérsékletével. Mert míg én faltörő kos létemre rontottam mindennek, addig ő megszeppenten jött utánam. De nem tudok ezért haragudni rá, elvégre nekem kellene rá vigyáznom, nem? - És ha azt mondom, inkább most akarom építeni a jövőt? Én nem akarom a szüleink pénzéből tespedni, hanem a saját munkámból akarok megélni. De akkor azt már jól akarom csinálni és itt a legjobbaktól tanulhatok. - mutatok rá azért az előnyeire is a döntésnek. Tudom, hogy áldozatos, de könyörgöm, most vagyunk itt az életünk küszöbén, most kell cselekedni, ha akarunk valami igazán nagyot alkotni. - De igen is Brie-zek, mert nincs igazad. Nekem is piszkosul hiányzik, akkor is ha csak egy fél évre mentem ki. És ti is hiányoztatok, még apáék is. Pedig az nagy szó. De tényleg neked kell azt mondanom, hogy nem furcsa, ha másik országban tartózkodok? Évekig magántanulók voltunk pont emiatt. Makacs vagyok és ha úgy látom, hogy de van némi igazam nekem is, akkor a végtelenségig tudok ragaszkodni ahhoz az igazamhoz. Nem tehetek róla, persze nem mondanám, hogy meggyőzhetetlen lennék. Mert nem... a húgom pedig az elsőszámú személy, aki józan ésszel tud rám hatni bármikor. De elhallgatok a kijelentésére. Értetlenül nyílik el a szám rá, de hisz nem tehet róla, hogy pont akkor nem tudott eljönni. Én pedig csak azért tudtam elmenni, mert Oli maga mondta meg nekem, mi történt. - Ezt igazán nem veheted magadra. Erre nem számított egyikünk sem. - mondom végül csöndesen. Láttam Olit, nagyon megviselt volt és nem tudom, hogy azóta mennyire van jobban, de szoktam írni neki azóta néha. Most pedig egy városban leszünk, hacsak nincsenek edzőtáboros tervei. - Mi? Nem nyomok megint olyan pöttyöt a homlokomra, mint nyolc évesen, ezt felejtsétek el. Menjünk inkább a Bahamákra vagy bárhová, ahol van tengerpart. Akkor anyáék azt csinálnak, amit csak akarnak. Tudod, hogy úgyis vagy telefonálni fognak vagy találnak valami elfoglaltságot ott helyben. Tudod milyen munkamániások, képtelenek elszakadni tőle. Olyan nincs, hogy csak eldőlnek a napozóágyon és egy pohár koktélt szürcsölve ropogósra pirulnak a napon. - a kép is abszurd, de megint nem tudom megállni, hogy ne nevessek. Rák úr és asszonyság. - Brie! Most azonnal tudni akarom, milyen helyzeteket? Te bepasiztál?
"Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."
Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Lio olyan dolgokat mondott amitől teljesen ledöbbentem. Ezek szerint Ő azt hiszi, hogy én ezt teszem? Szerinte én csak punnyadok és a szüleink pénzét költve lógatom a lábaimat álló nap? Hát ez a nap egyre jobb és jobb lesz. Pedig annyira boldog voltam amikor hazajött és most ott tartok, hogy bárcsak maradt volna még egy kicsit ott ahol volt és ezt a vitát ne kellett végig csinálnunk. - Miért? Szerinted én ezt csinálom? Szerinted én csak élősködöm a szüleinken? Vagy ezzel most mégis hová akartál kilyukadni? – pillantottam rá dühösen. Pipa voltam rá és nem tudtam eldönteni, hogy az iménti megjegyzése bántott jobban vagy az ahogyan próbálja beállítani, hogy a sikerei elérése érdekében tett dolgai úgy voltak jók ahogy voltak. - Nézd, én sosem vontam kétségbe a döntésed. Csupán azt mondtam, hogy másként is csinálhattad volna. Ennyi. – mondtam még mindig zabosan, majd a következő mondatára csak szemforgatással reagáltam. Erre mégis mit lehetne mondani? Tény, hogy a fél életünk arról szólt, hogy városról városra és országokról országokra utazgattunk. Ami egy ideig jó buli is lehetett volna, de mégsem volt az. Soha nem szerettem igazán, mert soha nem lehettünk azok akik igazából voltunk. - Na és miért nem? Ott lett volna a helyem Oli mellett. Támogatnom kellett volna és segítenem, végtére is én vagyok a legjobb barátnője. Mellette kellett volna állnom és nem azon a hülye versenyen lennem. – dühöngtem és magamat hibáztattam, hiszen milyen „legjobb barátnő” az aki még a barátja anyjának a temetésére sem megy el… Annyi érzelem tombolt bennem, hogy simán kitörhetett volna egy hangulattornádó is. Álltalában ezek azok a pillanatok amikor elpattan bennem valami és ilyenkor szokott az lenni, hogy fejemre húzom a takarót és napokig ki sem dugom az orrom az ágyból. De most nem tehetem meg, erősnek kell maradnom. Ki kell tartanom és most az egyszer az életben megtenni azt amire eddig sosem voltam képes. Szembe kell szállnom saját magammal. - De azzal remélem tisztában vagy, hogy anyáék ki fognak akadni, ha nem megyünk? – pillantottam rá sokat sejtető pillantással amiből leszűrheti, hogy nyert ügye van nálam és hajlandó vagyok a több sebből is vérző családi vakációnkat elcserélni egy vele töltött nyaralásra bárhol. - A fiú helyzeteket és mindenféle problémát amiket a magadfajta pasik okoznak, nekünk nőknek. Ja és a megnyugtatásod kedvéért közlöm, hogy jelenleg nincs barátom. Most már megnyugodnál? Árt a sármos pofikádnak a sok aggodalmaskodás. – cukkoltam játékosan
- Nem rád gondoltam! – rögtön tiltakozni kezdek, ahogy összerakom, hogy ő mit vett le a szavaimból. Ejha, azt hiszem rég volt már az az idő, amikor fél szavakból is értettük egymást. Ennyire sokat számít ez a fél év, hogy máris elvesztettük volna ezt a képességet? Komolyan, mintha nem is ismerne és olyanokat feltételezne róla, ami nincs is így. De mielőtt még ezt csípősen megjegyezném, a nyelvemre lépek. - Nem, én csak a saját elképzelésemet vázoltam, mert most már végre van motivációm. El tudod e képzelni milyen az, ha az érettségi előtt pár hónappal még azt sem tudod mit kezdenél az életeddel? – de hisz ott volt, látta, mennyire céltalan voltam, félvállról vettem egy egész félévet, jól meg is buktam és év végére is éles kanyar volt az az érettségire feljavítás. De akkor esküszöm többet tanultam, mint előtte valaha is. Neki könnyű, ott a tánc, most pedig az egyetemre tudja, hogy készüljön. Ilyen egy tökéletes elképzelés egy tinédzsernek az utolsó évére. - Másként? Hogy másként, azt elárulnád? Miért ilyen rohadt nehéz egy távkapcsolatban megmaradni? – még bennem buzgólkodik a felpaprikázottság, de a hangom már sokkal szelídebb. Érzem, hogy kezdek csillapodni és a kezdeti elvakító vörös köd párolog el a szemem elől. Épp ideje, mert gyűlölök veszekedni a húgommal. Ritkán tettük eddig is, most pedig hogy hazajöttem, nem ezzel kellene elkezdeni. Inkább élvezni kellene egymás társaságát csinálni egy programot, elmenni valahova kajálni, sétálni, bulizni egyet. - Tudom, elhiszed, hogy nem neheztel rád emiatt? Dolgod volt, nem tudtad lemondani, majd máskor ott leszel mellette. – oké, értem, hogy ilyet nagyon a lelkére vesz. De csak tovább kell lépni, ami megtörtént, úgyis megtörtént már. Ami anyámék véleményét illeti, teszek rá. A szokásos nemtörődöm módon vállat rántok rá és elmosolyodok. Ha ők keresztül tudták húzni a számításainkat, akkor mi is megtehetjük velük. Az öcsénk is elég nagy már hozzá, hogy tudja kezelni, nem árt meg neki ha nélkülük mennénk valahova. - Naná! – magabiztos mosolyt és egy cinkos kacsintást küldök felé. - És azzal is, hogy majd nem fognak elengedni minket. De már nagyok vagyunk, nem várhatják el, hogy eltűrjük, még mindig a kezünket fogják. Brie, már nagyon rég nincs így az én esetemben. Meg szerintem sokkal lazábban vennénk a láblógatást. Oda mennénk, ahová akarunk és nem kellene minden sarkon paparazziktól tartanunk. Minket nem ismernek meg azonnal. – utáltam azt az időszakot, amikor még a mi nyomunkba is szegődtek egy-egy képért és tajtékozva rontottam az egyiknek ököllel, amikor a húgom pánikrohamot kapott tőlük. - Ne terelj, húgi. Mi történt? – immár tényleg szelíd a mosolyom és várakozásteljesen nézek rá. Ne gondolja, hogy ennyivel megúszhatja. - Szóval? Mi történt? Nekem van időm…
"Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."
Gyűlöltem veszekedni a testvremmel, hiszen a számomra ők a legfontosabbak. Néha mégis annyira lüke tud lenni, hogy teljesen kiakadok tőle és olyankor jön mindig a vita a veszekedés, aztán meg a "könnyes" kibékülés. Mostis legszívesebben hozzávágtam volna az egyik díszpárnét, de ehelyett inkább visszafogtam magam és inkább csak morcosan néztem rá. Hát szabad ilyeneket mondani a kishugodnak bátyus? Szégyeld magad! - Pedig abból amit mondtál, nagyon úgy festett a dolog. - vágtam rá még mindig durcásan Akkora tökfej tud lenni néha. Álltalában azért tudja, hogy meddig mehet és mik a határaim és a legtöbbször fél szavakból is megértjük egymást, de úgy fest a dolog, hogy a kis kiruccanása után valahogy elromlottak a dolgok. Egy kisebbfajta zavar lépett a rendszerbe és már talán nem is vagyunk ugyanazon a hullámhosszon. A fene se tudja. - Nagyon is jól emlékszem arra az időszakra és iszonyatosan örülök neki, hogy megtaláltad a helyed, hidd el. De túl nagy árat fizetsz ezért bátyus. - néztem a szemeibe, dacosan. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy fiatalabb létemre talán én vagyok a bölcsebb és megfontoltabb kettőnk közül. Lio sokkal inkább az a csapjunk bele a közepébe típusú ember, ameddig én mindnet alaposan megrágok megfontolok. Ennek ellenére mégis megannyi hibát elkövettem már életem során. - Miért ne lenne az? - pislogtam rá kérdőn. Olyan okos és értelmes férfi. Mindig is felnéztem rá, Ő volt a példaképem és mégis annyira esztelen tud lenni néha. Tudja, ismeri Oli életútját és azt is mennyire szerette Őt a barátnőm és mégis azt kérdezi miért olyan nehéz egy távkapcsolat. Na vajon miért? - Ez nem kifogás. Akkor is helyesen kellett volna döntemen. - furdalt továbbra is a lelkismeretem. Oli olyan a számomra, mintha a nővérem lenne.Szeretnék minden pillantban mellette állni és most mégis azt érzem, hogy cserben hagytam Őt. Kudarcot vallottam, és hivatalosan is kiérdemeltem az évezred legrosszabb barátnője címet. - Már előre látom ahogy apának vörösödni fog a feje és közli, hogy ezért a nyaralásért tette szabaddá magát. Nem lehet, hogy nem megyünk velük. Mit fognak gondolni az emberek. - csóváltam meg mosolyogva a fejem. Imádom a szüleimet annak ellenére, hogy mennyi mindenen kellett átmennünk miattuk. De az tény, hogy apa egy kicsit mindig túldramatzálja a dolgokat. Arról már nem is beszélve hogy neki sokkal fontosabb a látszat, mint az amit valójában mi bármikor is éreztünk. Hiszen mi is mind-mind csak kellékei vagyunk a nagy összességnek ami ahhoz kell, hogy tökéletesnek tűnjön az életük. - Semmi... Nem lényeg. És ez amúgy sem lényeg. - mosolyogtam rá immár újra boldogan. Itthon van! El sem hiszem, hogy eltelt ez a rengeteg idő és végre újra magamhoz ölelhetem amikor csak akarom, és ha látni akarom Őt akkor elég csak átmennem a szomszéd szobába és nem nem kell hozzá FaceTime.
Csak megingatom a fejem. Ha annyira ismerne, tudná, hogy ilyet soha a büdös életben nem gondoltam róla, de még csak a gondolat közelében sem jártam. Tisztában vagyok vele, hogy ő is hasonlóképp vélekedik erről a felfújt aranyéletről, csak picit másképp reagál, mert nem olyan hirtelen forrongó, mint én. Ezzel nincs semmi baj, engem nem tévesztene meg soha. A végén egész egyszerűen csak közömbös arcot vágva felemelem az egyik szemöldökömet. Befejezted, húgi? Vagy még mondjak valamit, hogy megnyugodj? - Miért, most jöjjek haza? Itthon vagyok, tessék. Csak egy félévre akartam először kimenni, kipróbálni magam ott a forgatag kellős közepén, ha lehet. Bocs, hogy ennyit nem bírtatok ki. - dohogok. Persze, most már mindegy. Oli kirakott és azóta is levegőnek néz, annak ellenére is, hogy a temetésen történtek dolgok. És tudom, hogy még érez valamit, én is rohadtul érzek valamit, de mindent semmibe vett és megmakacsolta magát. Ez ellen nem tudok mást nagyon tenni. Az meg az én büszkeségemet sérti, hogy csak akkor kellek neki, ha közel vagyok hozzá. - És ha tényleg filmet fogok rendezni? Már most sem bírja a távolságot, ha később tenné meg ugyanezt, az rosszabb. - megvonom a vállam. Csak ki akartam próbálni milyen külön, messze mindenkitől és végül olyan választ kaptam erre, amire tényleg nem gondoltam. Tényleg csak ennyire pengeélen táncolt volna a kapcsolatunk, hogy amint nehézségbe ütközünk, kiszáll? - Ha te összejönnél valakivel, akit szeretsz, de valami miatt el kell utaznia, te is szakítanál? - akkor felteszem így a kérdést. Persze, ők ketten nem gondolkoznak tök egyformán, de azért érdekelne a véleménye, hogy mit gondolna és hogy oldaná meg. De inkább lapozzunk tényleg. A temetés... nem hagyott ki vele semmit. Csak megcsóválom a fejem és sóhajtok egyet. - Húgi, túlreagálod. Ő megérti, nekem mondta. Te rendben vagy, oké? Nem haragszik, nem tudtad lefújni és fontos volt. Hidd el, ha neki lett volna egy fontos párbaja, akkor ő is elment volna. - biztos vagyok benne, hogy a köztük lévő kötelék különleges és erős. Szerintem hacsak nem árulják el egymást, bármi is történik, így is fog maradni ez. - Hát gondoljanak azt, amit akarnak. Mi tényleg családilag mennénk el, nem magamutogatásból. - most már édes ez a testvéri meghittség, Brie tényleg nagyon, de nagyon hiányzott. Jól esik megölelni, beszélni vele, a közelemben tudni. De abból már nem engedek, hogy ő tereljen. Tudni akarom, ha történik vele valami, főleg ha valami fiú van a dologban. Nem hagyhatom, hogy csak akárki úgy összetörhesse a szívét, mert akkor bizony én fogok utána járni. De ezt jobb ha nem is tudja. Várakozás-teljesen pillantok rá, most már nem fogom csak úgy elereszteni. - A lényeg mindig a szavak mögött rejlik. Te nagyon nem akarod, hogy valamit tudjak.
"Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon."
- Tudod mit? Hagyjuk, nem is akarok most ezzel foglalkozni. Jó hogy itt vagy végre. Csak hiányoztál, főleg a rosszabb napokon. – ráztam meg a fejem, majd elsöpörtem egy tincsemet az útból. Van abban logika amit mond, de én mindig is azt mondom, hogy mielőtt döntünk vegyük szemügyre mindenkinek a szemszögéből a dolgokat. Bár sajna a családomból senki nem vallja ugyanezt az elvet. De mit tehetek, végülis mindegyikünk makacs és temperamentumos. Úgyhogy inkább kérünk bocsánatot, mint engedélyt egy-egy helyzetben. - Szerintem egyszerűen csak arról van szó, hogy annyi mindenkit elvesztett már akit nagyon szeretett, hogy inkább elébe ment a dolgoknak. De persze mit tudhatok én erről. – motyogtam az orrom alatt. - Ez egy fogós kérdés. Attól függ mennyire érzem komolynak a kapcsolatunkat és persze attól is, hogy engem milyen dolgok kötnek ide és még megannyi dologtól. – kezdtem bele a hegyibeszédbe, mert alighanem ebből az lesz. - Én itt voltam miután szakítottatok és nem volt egy kellemes látvány az az állapot amit ez előidézett benne. Szerintem Őt jobban megviselte, mint azt eltudnád képzelni. – magyaráztam elmerengve az emlékek folyamában. Tisztán emlékszem minden együtt költött pillanatra, a kávézásokra, az edzéseire amikor nem tudott koncentrálni, a kisírt szemeire amit ügyesen próbált titkolni, de nem eléggé ügyesen. Biztos vagyok benne, hogy a bátyámat is megviselte ez a külön töltött idő, de nem gondolhatja komolyan, hogy amit Oli iránta érzett az csak úgy egy pillanat alatt eltűnt. Tény, hogy mondjuk Olinak sem biztos, hogy ezt a döntést kellett volna meghoznia, de már nem tudja visszacsinálni. Maximum helyrehozhatják, és nagyon remélem, hogy helyre is fogják, mert számomra Ők A szerelmes pár. - Hát persze. Rendben… - forgattam meg a szemeimet. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy amit mond az igaz lenne és még ha így is van, az én lelkiismeretem akkor sem hagy nyugodni. Nem lett volna szabad cserbenhagynom a legjobb barátnőmet. - Ők akarták ezt a nagy felhajtást maguk körül, minket miért nem lehet kihagyni belőle? Egyszer az életben szeretném jól érezni magam a testvéreimmel egy nyaraláson. – bukott ki belőlem akaratlanul is. Nem is értem mi a fene ütött belém. Szeretem a szüleimet és nem szeretek csalódást okozni nekik, de tény és való, hogy én nem arra a fajta csillogásra és magamutogatásra vágyam amire ők. Én szeretném saját magam kiérdemelni az elismerést. - Nem fogod annyiban hagyni. Ugye? – forgattam meg a szemeim. Nem szívesen beszélek ilyenekről, főleg, hogy már túltettem magam rajta. Meg valljuk be őszintén, hogy volt is abban valami amit az a srác mondott, hiszen nem véletlenül járok dilidokihoz már kicsi korom óta. - Volt apáéknál egy gyakornok srác aki mondott valamit. De tényleg nem fontos. – húztam el a szám. Tényleg úgy gondolom, hogy ez nem fontos, legfeljebb csak említést ér és amúgy is apa kipenderítette, úgyhogy innentől kezdve nincs is igazából miről beszélni. Pont van a mondat végén és kész. - Na és mégis hová szeretnél menni nyaralni? – kíváncsiskodom lelkesen, izgatottan.
Kezdőlap 
