Tárgy: Brie & Jordan × You're my Kryptonite! Szomb. 25 Ápr. 2020, 18:46
Brie & Jordan
Úgy nézz most rám, hogy semmit nem vársz Nem vársz, nem vársz tőlem Csak lelkem lásd, őszintén lásd Nem mást, nem mást
A szüleim és a folytonos elvárások, amelyeket felém és a testvéreim felé támasztanak, sokkal zavaróbbak, mint ahogy azt évekkel ezelőtt éreztem. Akkor még minden vágyam az volt, hogy megfeleljek nekik és én legyek az a gyerek, akire büszkék lehetnek. A bátyámmal ellentétben én mostanáig versenyszerűen táncoltam, mert anyáék ezt szerették volna. Túlnyomórészt azokkal barátkoztam, akikkel apáék szerették volna. Ahhoz az orvoshoz jártam akihez Ők akarták, de most már elég. A saját lábamra kell állnom és talán az sem ártana, ha néha az asztalra csapnék és néha ellent is mondanék nekik. Az első dolog amiért tényleg kiálltam a szüleim ellen az Jordan. Nem is ismerik, sőt még csak nem is látták, de már most azzal álltak elő, hogy nem hozzám való, nem közénk való. Pedig, ha tudnák azt, hogy nem ez számít. Sohasem ez számított. De hát ezt honnan is tudhatnák, hiszen fogalmuk sem volt arról, hogy nekem mire van, vagy volt szükségem bármikor az életem folyamán. Szeretetre vágytam, törődésre, figyelemre és átlagos életre. Csak egy olyan kislány szerettem volna lenni, akinek nem figyeli minden lépését egy kamera. Ez eddig nem nagyon jött össze. Viszont Jordan megfelelő társam lehet abban, hogy ilyen életem legyen amiről álmodtam. Szeretni tudjak bene és ami még fontosabb viszont szeressenek mindenféle önös érdek nélkül, őszintén. - Azt hiszem megérkeztünk Teddy. – Pillantottam hátra a vállam felett az autóba beszíjazott kiskutyámra, amikor leparkoltam a ház előtt. - Nagy levegő! Végülis, az is lehet, hogy a doktornő nincs is itthon. Mondjuk nem is hozzá jövök. Úgyhogy ez nem is lenne akkora baj. Ugye kiskutyám? – fordultam immár teljes alakommal a hátsó ülésen terpeszkedő kis szőrgolyóhoz. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy miért ide jöttem és miért keltem ki magamból annyira, amikor anya szóbahozta a Jorden témát. De megtettem és most ennek fogom inni a levét alighanem egész nyáron. De őszintén szólva nem izgat. Kiszálltam az autóból, megigazítottam a rajtam lévő ruhámat és miután felnyaláboltam a kiskutyámat, elindultam a ház fehér falaitól teljesen elütő feketére színezett bejáratiajtó felé. Egyszerre voltam megkönnyebbült és izgatott. Akartam is, hogy kinyissák az ajtót és nem is. A randink óta nem találkoztunk, de rengeteget beszéltünk telefonon és ez biztató volt. Ezek alapján és az alapján is, hogy a nagynénje a dilidokin, Ő mégsem tart dilinyósak. Felérve a verandára vettem egy újabb mély levegőt, letettem magam mellé a földre Teddy-t és miután lesöpörtem a rám tapadt fehér kis szőrszálakat, megnyomtam a csengőt és vártam. Vártam és vártam. Mindeközben pedig a szívem egyre hevesebben kalimpált a mellkasomban. - Lehet nincs is itthon senki. Talán mennünk kellene. – motyogtam, miközben Teddy édesen csóválta a farkát és nagyra nyílt szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Már éppen elindultam volna vissza az autómhoz amikor meghallottam, hogy kattan az ajtó zárja és valaki kitárja a hátam mögött a bejárati ajtót. Mikor megfordultam, akkor pontosan azzal találtam szemben magam akinek a közelségére most szükségem volt. Ott állt előttem azzal a kócos hajával egy fekete pólóban és csodálkozón nézett rám. - Már éppen indulni akartam. – mutattam az autómra, majd egy kicsit elpirulva bevallottam, hogy miért is állok a verandájukon este nyolckor egy kölyökkutyával. - Igazából… hozzád jöttem. Esetleg nem lenne kedved sétálni egy kicsit és beszélgetni? – néztem mélyen azokba a csodálatosan igéző kék szemeibe.
Tárgy: Re: Brie & Jordan × You're my Kryptonite! Vas. 21 Jún. 2020, 19:03
Brie & Jordan
Az embereknek nincs hatalma felettünk. Mi adunk nekik hatalmat.
Őszintén szólva, elértem azt a pontot, amiről soha nem gondoltam volna, hogy megtörténik velem. Honvágyam van, nem az a "rohanjunk hazáig" féle, de enyhén azért érzem, hogy mekkora különbségek vannak az itt és az ott között. Megszoktam már az állandóan zsörtölődő apámat és a különc anyámat, a farmot és a teendőket, amik nap, mint nap körülvettek. Itt azonban más dolgom sincs, mint tanulni, felfedezni a környezetemet és megismerni az igazi Jordan Evans-t, akit eddig esélyem sem volt valójában ismerni. Mindig aszerint igyekeztem cselekedni, ahogyan azt a szüleim megálmodták a számomra. Hosszú ideig nem is volt kétséges, hogy egyszer átveszem az apám feladatait. De ahogy az évek teltek, belőlem is kiveszett minden lelkesedés és megfelelni vágyás. A saját életemet akarom élni, nem másét, hibákat véteni, a magam útját kitaposni, mint ahogyan azt minden korombeli teszi. A nagynéném nagyon jó fej, ha épp nincs szükségem semmire, akkor egyáltalán nem zargat felesleges kérdésekkel és hagyja, hogy én tegyem meg a lépéseket felé. Ugyan szinte sosem találkoztunk gyerekkoromban, mert Ő és a testvére mint a mágnes két azonos pontja úgy taszították egymást. Ennek ellenére csak egy hívás kellett és már helyem volt egy új városban, egy teljesen új közegben. Kezdem megszokni az egyetemmel járó nehézségeket, de ez az újonnan érkező honvágy nem szerepelt a tervben. Eddig egyetlen egy ok miatt nem hívtam fel a szüleimet, hogy békéljünk meg egymással, ez az ok pedig Brie. Nála erősebb emberrel még soha nem találkoztam, igaz nem ismerem régóta, és az első, egyben utolsó randink alkalmával sem esett sok mindenről szó, mégis érzem, tudom, hogy a felszín alatt egy igazi küzdő szellem. Ez pedig megadja nekem is azt a tartást, hogy ne hunyászkodjam meg a szüleim előtt, mint aki belátta, hogy hibázott, mert nem hibáztam, ez az egyetem, a költözés és a hivatás, amit választottam magamnak, nem szabad, hogy hiba legyen. Épp ezért, ha békülésre adom a fejem az ősökkel szemben, az csak akkor lehet, ha ők teszik meg azt a bizonyos első lépést. Este nyolc óra van, a nénikém azt mondta későn ér haza, mert az egyik páciense - nem szereti betegeknek hívni a hozzá segítségért forduló embereket, mert szerinte ez degradáló, és mennyire igaza van - házhoz kérte a megbeszélést és az eltarthat némi ideig. Úgy döntök meglepem azzal, hogy ezúttal én készítek valami vacsorának valót ahelyett, hogy egy fárasztó nap után neki kelljen még ezzel is fáradoznia. Mielőtt azonban nekifoghatnék a kezembe kapom a mobilomat, ami azóta úgy hozzám nőtt, mint egy ötödik végtag, mióta Brie megadta a számát és gyakorta beszélünk telefonon. Néha van, hogy a hangjára alszom el, ami olyan nyugalommal tölt el, mint még semmi korábban. Alighogy megnyitom a kontaktjaimat, amikből nincsen sok, megszólal a csengő. Magamra veszek egy fekete pólót, mégsem illik ajtót nyitni félmeztelenül. A telefonomat a zsebembe süllyesztem és ajtót nyitok. Megdöbbenek, amikor pontosan az a személy áll a küszöbömön, akit néhány másodperccel ezelőtt még felakartam hívni. - Szia! - nyögöm ki. Úgy festhetek, mint egy elme roggyant és úgy is érzem magam. Minden alkalommal amikor látom, lehengerel a szépsége. - Persze, menjünk! Talán túlzottan is lelkes vagyok, már el is felejtettem a nénikémnek szánt vacsorát. De bizonyára ha tudna róla, megbocsátaná. Visszasietek a házba, hogy cipőt kapjak fel csupasz lábaimra. Amilyen gyorsasággal igyekszem elkészülni és amilyen örömmel teszem, könnyen adhatna okot elmebajra. De milyen szerencsés, hogy háznál a segítség, ha dilidokira lenne szükségem. - Mehetünk. Nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról míg bezárom magam mögött az ajtót. rég láttam Brie-t és nem gondoltam volna, hogy hiányozhat annak ellenére, hogy majdnem minden nap beszéltünk telefonon. Igyekszem nem úgy bámulni őt, mint egy megrögzött bolond, de képtelen vagyok olykor-olykor nem rá nézni, ahogy mellettem sétál. - Mi a neve? - intek a fejemmel a szőrgombóc felé, akinek hosszú nyelve majdnem a betont verdesi gumimacit meghazudtoló ugrabugrája közepette. Lehajolok és megvakargatom a füle tövét a kölyöknek. Kapok egy nyálas üdvözlést tőle, amit simogatással viszonzok. Onnan lentről nézek fel a lányra és ekkor látom meg, amit eddigi kitörő örömöm során nem vettem észre, az arcán ülő szomorúságot és gondterheltséget. - Brie...mi történt? Felegyenesedem a kiskutya legnagyobb bánatára. Megérintem Brie arcát és felemelem az állát, hogy rám nézzen. - Hé..mi a baj? Komolyan elönt az aggodalom, bár nincs köztünk több, mint barátság, legalábbis ennél tovább nem jutottunk, mégis, legszívesebben szorosan a karomba zárnám és úgy vigasztalnám, mint akinek joga van osztozni a bánatában.
Sabrine A. Thibodeaux
Egyetemista
Kor :
23
Hozzászólások száma :
38
Reagok száma :
28
Tartózkodási hely :
Montréal, Kanada
Foglalkozás :
Egyetemista
Play by :
Sofia Carson
Tárgy: Re: Brie & Jordan × You're my Kryptonite! Szomb. 01 Aug. 2020, 14:10
Brie & Jordan
Úgy nézz most rám, hogy semmit nem vársz Nem vársz, nem vársz tőlem Csak lelkem lásd, őszintén lásd Nem mást, nem mást
Nem gondolkoztam azon, hogy Jordan és én milyen páros lennénk. Egyszerűen csak jól érzem magam vele és egészen addig ameddig Oli rá nem világított, hogy belezúgtam ez nem is jutott eszembe. De tény, hogy kedvelem és nem szeretném ha negatív megjegyzések érnék Őt, főleg nem a szüleim szájából. Ők pont azok az emberek akik soha nem foglalkoztak egy percig sem azzal, hogy mire is lenne igazán szükségünk. Csak a saját önös érdeküket vették figyelembe és mindenki más le volt ejtve. Így hamar rá kellett döbbennem arra, hogy csak kevés emberre számíthatok az életben. A testvéreimre, Oil-ra és amióta megismertem azóta Jordan-re is. Rengeteg éjszakát átbeszélgettünk már és megannyiszor volt olyan, hogy az Ő hangja volt az utolsó amit hallottam lefekvés után. Komoly és visszavonhatatlan volt ez a dolog kettőnk között. Ezért is álltam ki mellette teljes vállszéleséggel, amikor rádöbbentem, hogy a szüleim nem vélekednek úgy mint én. A lelkesedése amit a jelenlétem okozott igazán jóleső érzéssel töltött el és engem is megmosolyogtatott annak ellenére, hogy nem volt valami jó kedvem. Szeretem amikor ilyen és azt még inkább, hogy én milyen leszek amikor mellette vagyok. - A tenyésztője Theodornak nevezte el, de amióta hozzám került azóta csak Teddy-nek hívom. Valahogy ez jobban illik rá. – magyaráztam lelkesen. Ha a kiskutyám kerül szóba, mindig valamiféle, anyai büszkeség lesz úrrá rajtam, bármenyire is hülyén hangzik. Annyi éven keresztül könyörögtem a szüleimnek, hogy had lehessen egy kisállatom, hogy most egy tapottat sem vagyok hajlandó megtenni nélküle. Arról nem is beszélve, hogy Jordan nagynénjének javaslatára beírattam egy terápiás kutya kiképző tanfolyamra. Aminek hála még több időt tölthet majd velem. Gondolataimból Jordan hangja rántott vissza. Nem teljesen értettem miből tudja, hogy valami baj van, de gondolom Ő sokkal jobb megfigyelő, mint a szüleim bármelyike is. - Öhmm… - motyogom, miközben lesütöm a szemeim. - Egy kicsit összekaptam a szüleimmel, de semmi komoly. – feleltem végül a kérdésére, miközben a tekintetem találkozott az Ő fürkésző pillantásával. Nem mondtam neki igazat, de nem is hazudtam neki ami azt illeti, hiszen tényleg összevesztem a szüleimmel, ráadásul miatta, de erről nem kell tudnia, hiszen nem Ő tehet róla. - Sajnálom, nem szeretném ezzel elrontani a hangulatod. – pislogtam rá kedvesen, miközben a szívem egyre hevesebben kalimpált a mellkasomban. - Csak szerettelek volna látni és beszélni veled. Nem igazán volt alkalmunk rá azóta, hogy elvittelek egy kis városnézésre. – utaltam az utolsó találkánkra.
Tárgy: Re: Brie & Jordan × You're my Kryptonite! Pént. 18 Szept. 2020, 08:59
Brie & Jordan
Az embereknek nincs hatalma felettünk. Mi adunk nekik hatalmat.
Tisztában vagyok azzal, hogy túlzott lelkesedésem riasztó is lehet, de képtelen vagyok letörölni a vigyort az arcomról, akkor sem, amikor már bezártam magam mögött a bejárati ajtót és elindulunk. Elég csak ránéznem Brie-re, hogy tudjam, a lehető legjobb döntés volt a költözés, hogy szembe szálltam a szüleim akaratával. Ha nem így tettem volna, nem ismerhettem volna meg ezt a lányt, aki már most, rövidke ismeretségünk alatt is érezhetően fontossá vált a számomra. Egy darabig csak csendben baktatunk egymás mellett és nézzük, ahogy a kölyök kutya akrobatákat meghazudtoló mutatványokkal igyekszik magára felhívni a figyelmet. Miután sikerül közelebbről i megismerkednem a bundás kis pajtással a nevét is megtudom. - Azt hiszem illik rá, olyan, mint egy Teddy maci, puha és tele van szeretettel. Gyerekkoromban volt egy mackóm, amit mindenhová magammal hurcoltam, azt is Teddy-nek hívták, mint körülbelül az összes plüssmackót, gondolom. Végül az lett a veszte, hogy kivittem a kertbe ahol apám új kutyája cafatokra tépte. Azt hiszem volt néhány álmatlan éjszakám ezt követően. Talán a nagynéném ráhatása, vagy talán már túlságosan is rá vagyok hangolódva Brie-re, de szinte azonnal észreveszem, hogy valami bántja. Nem akarom faggatni, de mégis zsigeri késztetést érzek rá, hogy tudjam a bánatának okát, hogy aztán megszüntethessem azt. Magam felé fordítom az arcát, hogy mindenképp a szemébe nézhessek, amit olyan erővel igyekszik elrejteni előlem. - Ez az élet rendje, összeveszünk velük, de aztán kibékülünk - mosolygok rá. Valahogy érzem, hogy ez nem minden, hogy nem csupán egy egyszerű veszekedés az, ami bántja, de nem fogok erőszakoskodni. Amikor elakarja mondani elmondja. De ha mégsem teszi, az is teljesen rendben van. - Mielőtt ideköltöztem volna én is elég csúnyán összevesztem az apámmal. Minek után rám akarta hagyni az egész családi vállalkozást, nagy törés volt a számára, hogy én egy teljesen más jövőt képzelek el magamnak - nézek fel a lemenő nap által narancssárgára festett égre, aztán vissza a lányra és féloldalasan elmosolyodom. - Lehet, hogy haragszik még most is, mégis a nagynéném szerint valamelyik nap idetelefonált, hogy a hogylétem felől érdeklődjön. Természetesen úgy, hogy én ne tudjak róla - nevetek fel. - A szülők bonyolultak, nehéz velük zöld ágra vergődni, de hidd el, megfogjátok oldani, bármi legyen is a konfliktus forrása Hallgatom, ahogy mentegetőzni próbál, hogy nem akarta elrontani a hangulatomat. Hát nem látja, hogy már csupán azzal a legjobb nappá tette a mait, hogy felbukkant a küszöbömön? - Brie - szólítom meg halkan. - Nekem bármikor elmondhatsz bármit, oké? - kinyújtom az arca felé a kezem, de félúton inkább hagyom, hogy magam mellé zuhanjon a mélybe. Legszívesebben megsimítottam volna az arcát, eljátszottam volna azzal a rakoncátlan aprócska tinccsel a füle mellett. De barátok vagyunk, és most nem hiszem, hogy erre volna szüksége. - Nagyon örülök, hogy eljöttél. Félre ne értsd, telefonon is szeretek veled beszélgetni, de így, sokkal jobb - mosolygok majd magunk elé nézek, ahol megpillantok egy egészen elhanyagolt, régi játszóteret, három hevenyészett lánchinta lóg egy rozsdás vasról és egy igen régi csúszda árválkodik a gazok között. - Gyere! - ragadom meg a kezét és futásra késztetem a játszótér felé. Teddy fellelkesülve szalad velünk, még néhány magas, gumimacira hajazó sípoló ugatás is kicsusszan a száján nagy örömében. Kitör belőlem egy megmagyarázhatatlan kacaj és begázolok Brie-vel és Teddy-vel a nyomomban a gazos játszótér közepébe. - Hintázzunk! Lehet, hogy sült bolondnak tart, de nyugodtan tartson annak, ha ezzel sikerül megnevettetnem és elűznöm a szomorúságát. Szívesen leszek a személyes udvari bolondja, csak nevessen rám.
Kezdőlap 
Őszintén szólva, elértem azt a pontot, amiről soha nem gondoltam volna, hogy megtörténik velem. Honvágyam van, nem az a "rohanjunk hazáig" féle, de enyhén azért érzem, hogy mekkora különbségek vannak az itt és az ott között. Megszoktam már az állandóan zsörtölődő apámat és a különc anyámat, a farmot és a teendőket, amik nap, mint nap körülvettek. Itt azonban más dolgom sincs, mint tanulni, felfedezni a környezetemet és megismerni az igazi Jordan Evans-t, akit eddig esélyem sem volt valójában ismerni. Mindig aszerint igyekeztem cselekedni, ahogyan azt a szüleim megálmodták a számomra. Hosszú ideig nem is volt kétséges, hogy egyszer átveszem az apám feladatait. De ahogy az évek teltek, belőlem is kiveszett minden lelkesedés és megfelelni vágyás. A saját életemet akarom élni, nem másét, hibákat véteni, a magam útját kitaposni, mint ahogyan azt minden korombeli teszi. A nagynéném nagyon jó fej, ha épp nincs szükségem semmire, akkor egyáltalán nem zargat felesleges kérdésekkel és hagyja, hogy én tegyem meg a lépéseket felé. Ugyan szinte sosem találkoztunk gyerekkoromban, mert Ő és a testvére mint a mágnes két azonos pontja úgy taszították egymást. Ennek ellenére csak egy hívás kellett és már helyem volt egy új városban, egy teljesen új közegben. Kezdem megszokni az egyetemmel járó nehézségeket, de ez az újonnan érkező honvágy nem szerepelt a tervben. 