Hosszas őrlődés után jutok arra, hogy változtatok a helyzeten. Ő itt van a városban és nem kockáztathatom meg, hogy ott bántson, ahol tényleg fáj. Lehet zsarolni, fenyegetni, megverni, de ha a szeretteimet bántják, az olyan mintha igazán elevenembe marna. Az érzés, hogy olyan miatt bántsák őket, amiről nem is tehetnek, hisz egyetlen bűnük az, hogy ismernek engem. De soha semmiben nem vettek részt mi több, gyakorlatilag semmit nem tudnak arról mit és hogy csinálok. Ennek az illegális dolgokkal megkent életvitelnek egyetlen nagy hátránya van, mégpedig a kiszolgáltatottság. Kiszolgáltatottság a rendszernek, ha elkapnak, kiszolgáltatottság magunknak, ha segítségre lenne szükségünk. A legrosszabb az, hogy senkinek sem lehet igazán szólni, amíg meg nem bizonyosodik az ember arról, hogy bízhat az illetőben. Claire nagyon is ismeri ezt a világot és noha most a legkisebb esetben sem akarja, hogy köze legyen hozzá vagy akárcsak Alexnek, élt benne és megszenvedte úgy a poklát, mint ahogy megélte a legnagyobb mámort is. Egyszerre volt fullasztó és felszabadító, egyszerre volt visszataszító és vágyta. Láttam, ott voltam és ha kellett, nyújtottam a kezem neki. Most én sem szeretném, hogy köze legyen hozzá, mert az csak egyet jelent, az a patkány elkapja és ki tudja mit fog tenni vele, velük. Az utóbbi napokban akadt, hogy éjszakákat gondolkoztam a megoldáson, legyek gyáva és takarodjak el vagy adjam fel mindazt, aminek birtokában vagyok, némi segítségért cserébe. Nem bízom a rendőrségben, nagyon nem. Aki tégla, az is sokszor meggondolja magát és bamm. Pár haver már belefutott ebbe és nagyon máshogy sültek el a dolgok. Vagy lehet csak zsigeri a viszolygásom? Nem tudom, vívódok, szeretném a tanácsát kikérni, de nem akarom, hogy tudjon dolgokat, mert veszélyes. Szeretném, hogy biztonságban legyenek és tudja, hogy nem ismét cserben hagyni akarom őket. De mégis ezt hogy mondjam meg? Ugyanakkor tartok attól, hogy elrontom az esélyeit Alexnél és a szüleinél. Egyszerűbb lenne csak nekem a sarkamra állnom és benyújtanom a fiamra az igényemet. A fiamra, akiről talán lemondani is készültem. A fiamra, aki a mindenem. De nem akarja... félkarú óriásnak érzem magam, mikor lehetőségeim vannak visszavágni. Hogy mi lenne a kimenetele? Senki sem tudja, lehet csak feltárnák miféle alak vagyok és a börtönben végzem. Akkor már végleg elveszteném a lehetőséget arra, hogy cselekedhessek. Túl sok a kérdőjel, túl sok a bizonytalanság és ez felemészt. Helyes döntés lenne önzőnek lennem vagy futamodjak meg? Aztán kapok egy telefont, amit nem szerettem volna sohasem, az ovi környékén látták azt a férget... utána kell járnom, hogy hol van, mit keres ott, mert inkább velem találkozzon, mint ők fussanak bele. Mi van akkor, ha megkaparintja őket? Nem vennék rá mérget, hogy puszta véletlenség lenne az, hogy pont ott van. Rekord gyorsasággal indulok el és még nagyobbat ugrik a szívem, mikor az utcában megpillantom Claire-t is a járdán sétálva a gyerekkel. Ne, ne, ne, ne, ne... Miért vannak pont ők is itt? Elönt a bosszússág és a félelem kettős rossz érzése, az első kiszúrt helyre berántom a kormányt és már pattanok is ki. Gyorsan lezárom a kocsit, de meg sem hallom már, csippan-e vagy sem, szedem a lábam, hogy utol érjem őket. Nem tudom, hogy láttak-e, de nem maradhatunk itt az utcán. Nem maradhatunk szem előtt, ha pedig még nem tudnak semmit, nem láthatják őket velem. - Claire! - szólok utána és nyúlok a karja után. Tekintetem találkozik Alexével, aki mindjárt lelkesen köszönt és fel is nyújtózkodik, hogy felveszem. Kihasználom az alkalmat, hogy így tesz, felveszem és idegesen pillantok körbe. - Beszéljünk odabent, jó? - mindegy hol, csak kint nem. Idegesen és ellentmondást nem tűrve fűrim a szemeimet az övébe és már indulok is el a tőlünk nem is olyan messze álló társasház felé, ahogy megpillantom, hogy a főbejárat ki van támasztva. Csak ne ellenkezz, kérlek. - Elmagyarázom, de itt kint nem maradhatunk. - kezem az övemhez simítom, ahol a fegyver is van. Úgy éreztem, hogy bármire fel kell készülnöm és én nem jöttem üres kézzel. El sem fogok úgy menni, az garantált.
Tudom, hogy nem úszom meg. Ez alkalommal nem. Nem egészen voltam felkészülve arra, mekkora felhajtást csap a család az esküvői előkészületek miatt. Ha rajtam múlt volna még csak ruhám sem lenne, besétáltam volna az anyakönyvezetőhöz itt Montrealban egy kopott farmerban és egy fehér pólóban, hogy adjon össze minket. Félúton felkaroltam volna Vivet, hogy egy tanúm mégiscsak legyen, Tony pedig megoldotta volna valahogy a maga módján. Se idő, se pénz, se energia nem ment volna kárba pár aláírás miatt. Persze egy mélyen vallásos európai családba házasodni nem egészen engedi, hogy ilyen magatartást tanúsítsak. Ahogy pedig közeledik az időpont, egyre nyugtalanabb vagyok, rosszabbul alszom, jobban kell koncentrálnom és több időt kellene szakítanom a fiamra is. Már szinte érzem, hogy nemsokára megtudhatja az igazat és végre úgy ölelhetem magamhoz. Szeretem a nevem, de az ő csöpp szájából semmi másra nem vágyom, csak arra hogy végre anyának hív. Hogy végre eleget vezekeltem minden múltbéli hibámért és megadatik nekem is, ami több millió nőnek a földön. Törvényesen is lesz egy fiam. És egy férjem. De még mielőtt nagyon előreszaladnék tudom, hogy van mit bepótolnom az aprótalpúval, így kínkeservesen ugyan, de sikerül néhány órával előbb elszabadulnom. Cserébe persze meg kell ígérnem Margotnak, hogy egy tucat szívességgel jövök, mert fű alatt tartja értem a hátát, na meg a frontot a kora délutáni forgatagban, míg én az oviba érek. Nem jelentettem be előre, hogy én jövök érte, azt sem hogy mikor, így kicsit várnom kell, míg szépen gondosan megmossa a fogát és már látom, ahogy a kedvenc teknősét magához szorongatva készülne délutáni alváshoz a többiekkel, mikor megpillant és vége a világomnak. Az a széles mosoly, ami fogad, nem jelenthet mást, minthogy én vagyok a szemében a nap hőse. Na meg azt, hogy esélyem sem lesz lebeszélni őt a játszóházról, a hamburgerről és a fánkról. Mióta Pierre is belépett az életébe, alighanem egy kicsit el lett kényeztetve "az évek pótlására szükség van" címszó alatt. Az öltözködés gyorsan megy, egyik cipő a másik után kerül a lábaira és már futna is, de még időben a fejére biggyesztem a baseball sapkát, ami a legutóbbi apa-túra után alighanem épp annyira kiegészítője lett Alexnek, mint a teknőse. Aztán már meg is iramodik a kijárat felé a többiek pedig - akiket még nem nyomott el az álom - irigykedve vetnek felé egy utolsó pillantást az ágyukból. - Mihez lenne kedved, Tücsök? - engedem ki a belső udvarról a járdára, majd gondosan bezárom magam mögött a kaput. - Mennünk a nadjátsótéjjeee... - ugrál ide-oda, épp csak el tudom kapni a kezét, jelezve ezzel, hogy az úton közlekedve bizony ez a helyes viselkedés. Még tanulnia kell, hogy egyedül nem mászkálhat csak úgy el. Annak legutóbb sem lett túl jó vége. Nos igen... határozottan rossz vége lett, többek között néhány kisebb szívrohamot okozott nekem és megizzasztotta az apját is. Elővigyázatos vagyok, nem akarom, hogy hasonló eset még egyszer előforduljon. - Mit szólnál, ha előbb beülnénk fagyizni egyet? - húzom el előtte a mézesmadzagot, mielőtt a déli órákban rávenne arra, hogy a játszótéren sütkérezzünk. Majd egy óra múlva, ráérünk, előttünk az egész délután. - Pierre... - nézek értetlenül közeledő alakját látva, közben azon gondolkozom, hogy megfeledkeztem-e egy előre megbeszélt találkozóról, de nem jut eszembe, hogy ő jött volna Alexért. A karomat egész addig el akarom húzni, míg meg nem látom, hogy ő húzott meg visszafelé, az ellenkező irányba. Mire kettőt pislogok Alex már a kezében van és láthatóan borzasztóan boldog attól, hogy meglepetésként még az apját is látja a mai nap folyamán, én viszont ettől egy cseppet sem vagyok elragadtatva. - Miről? Miért? Történt... valami? - záporoznak a kérdéseim, de látom a szemében, hogy egyikre sem fogok itt és most választ kapni, kénytelen vagyok felvenni vele a tempót. Nem csak azért, mert húz maga után, hanem mert nála van a fiúnk is. - Jól van, megyek már.. - húzom el a könyökömet a kényelmetlen helyzetből, de nem állok meg közben. Bosszant a helyzet, a komorsága és... rossz előérzetem van. A derekán kivillanó fegyver markolata nem sok jót sejtet ugyanis. A kezdeti gondolatfoszlány, hogy a nyári magas UV-sugárzástól akarja óvni a gyereket, azonnal a legnagyobb ostobaságnak tűnik. Sorra jelennek meg előttem a rémképek, akaratlanul is körbepillantok valami gyanús után kutatva, de hamar elérünk a bejáratig, ahová Pierre betessékel. - Mi a francot csináltál? - szegezem neki a kérdést könyörtelenül, amint beérünk. Nem várok tovább egy pillanattal sem. Ha megmagyarázza, hát itt az alkalom rá, csupa fül vagyok, bár láthatja rajtam, hogy nem a nyugodtabb fajtából táplálkoznak az érzéseim.
A nevem ejti, de nem kezdek el magyarázkodni neki. Ahhoz túlságosan is veszélyesnek ítélem meg a helyszínt, hogy itt osszak meg vele bármit. Amint megpillantottam őket a kocsiból, éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom sem megoldani ezt, amibe nyakig másztam, sem elhitetni vele, hogy most jobb, ha felszívódunk. A legkézenfekvőbb lett volna, ha beültetem a kocsiba őket és teszünk pár kört, hazaviszem őket vagy beülünk valami olyan helyre, ahol Alex szeret, így elkerüljük azt, hogy legalább ő megérezzen bármit is. Talán csak vele tudtam volna akkor is elhitetni, hogy nincs baj, de Claire túlságosan ismer engem és a viselt dolgaimat ahhoz, hogy tudja, valami nagyon nincs rendben. Kapok tehát a lehetőségen, hogy Alex felveteti magát, én pedig habozás után nyúlok a kezei alá. Örül, bújik, a sapkáját igazgatja, ami egy picit megbillen a buksiján. Tőlem kapta, azóta a teknőssel együtt nőtt hozzá, én pedig egy fél pillanatra büszke mosolyt ejtek. Nincs időnk most az apróságokra figyelni, az ideg belül majd' szétfeszít, miközben a kiutat keresem, vagy inkább a beutat egy társasházba, ahol fogalmam sincs hová fogunk menni. Nem a legmodernebb, nem a legkorszerűbb, de most ez tökéletes lesz nekünk pár percre. A gyerek nálam, Claire jön magától is, lévén nem sok választást hagyok neki. Sohasem hagyok neki semmilyen választást, úszik az árral és a lehetőségekkel, amit momentán felkínálok neki. Így volt ez a kezdet kezdetén és most is. Persze tehetek úgy, mintha sohasem történt volna így, de azzal kit csapnék be? De bár ne kellene önző módon viselkednem, bár ne állítanának soha elénk olyan élethelyzeteket, amiket együtt éltünk meg. Ha Claire tudná, mennyire szívesen tennék érte, értünk, a fiúnkért, aki már érzi, hogy valami nem egészen van rendjén a házuk táján. - Jól áll a sapkád, kölyök. - inkább Alexnek jegyzem meg, hogy bizony észrevettem a fejfedőjét. Széles vigyor a válasz és zavarában igazgatni kezdi. -Tőjed kaptam. Tetsik az óvónéninek. - amióta rájött, hogy az apja vagyok, különösképpen őrizgeti ereklyeként az ajándékait tőlem, látszik ez a jócskán ütött-kopott plüssből is, ami ki tudja hányszor volt már kimosva azóta, hogy megkapta, mert viszi magával mindenhova. Talán ha több időt töltenék vele, nem istenítene mindent, ami velem kapcsolatos. Nem akarom, hogy az anyja azt gondolja, tőle meg el akarom sajátítani. Kirúgom a kitámasztást, nyikordulva indul meg a jókora ajtó utánunk. - Mit nem? - veszek egy mély levegőt és gondolkoznom kell azon, hogyan és miként tálaljam azt, mégis mekkora slamasztikába másztam és azt is, hogy igazából részben ezért jöttem haza. Nem volt ott maradásom, ha meg akartam úszni, de ide hoztam csak ezt a borzalmat mert meggondolatlanul cselekedtem és mert nem lehet minden nyomot eltüntetni csak úgy. Tovább indulok fel a lépcsőházban gyorsan szelve a fokokat, miközben cikázó tekintetem a lakásokat fürkészi. Csak egy valami, ahová be tudunk menni. Bárhol, akár a tetőtérben is. A folyosón csak úgy nem maradhatunk, akkor sem ha nem jut be könnyen. Aztán úgy a negyedik emelet magasságában a folyosó végén megpillantok egy lelakatolt lakást. Talán üres, ha szerencsénk van, de ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg. Elindulok arra, majd előhúzom a stukkert, hogy a lakatra vágjak annyiszor, amennyiszer szükséges, hogy megadja magát. Az ajtó bedeszkázva, mintha valakit innét kidobtak volna. Halkan nyílik ki, ahogy lenyomom a kilincset. Szerencsére elfelejtették bezárni, talán azt gondolták a néhány deszka az ajtón és a lakat elégséges lesz. Talán valaki használja is, de most nekünk tökéletes lesz. Odabent minden ülőalkalmatosság lefedve lepedővel, a levegő pedig minden csak nem friss. Nem a napokban használták, annyi biztos. Beterelem Claire-t, majd leteszem Alexet, hogy én elfordítsam a belső zárat. Biztonság esetén rakok még oda egy széket és mielőtt Alex kitalálja, hogy kipróbálja a pisztolyt, visszacsúsztatom a nadrágomba. - Hosszú sztori, a lényeg az, hogy elcsesztem valamit és nem kellene, hogy rátok szálljon. - oké, tisztában vagyok vele, hogy ennyi nem lesz neki elég magyarázatképpen. - Van valami nálam, ami kell egy fickónak, de ha odaadom neki, ha nem, kicsinál. És... esélyes, hogy mindenkit bántana, aki fontos nekem. Rosszkor voltam rossz helyen, hozzám jutott sok információ amivel őt könnyen ellehetetleníthetném. Ezek szerint kiderítette, hol vagyok. Esküszöm nem mostani az eset, hanem vagy másfél éves. Mielőtt hazajöttem volna. Alexre vetem a pillantásom, mosolyt csal az arcomra, ahogy próbálja felderíteni a lakást és sorra húzogatja a lepedőket, bekukucskál alájuk. Biztos nem ide igyekeztek, most mégis egyelőre leköti ez a hely. Talán percek kérdése, hogy megkérdezze, mikor megyünk el innét.
Mondhatnám, hogy nyugodt vagyok, de hazugság lenne. Mondhatnám, hogy nem kavar fel minden egyes pillanat, amiben váratlanul, minden előzmény nélkül csak úgy felbukkan, de az sem lenne igaz. Megszokhattam volna már, hogy látszólag egészen kitartóan ténfereg a közelünkben és talán azt is meg merném kockáztatni, hogy beérik lassan, hogy elfogadja a jelenlegi helyzetet. Azt, hogy habár mi nem vagyunk egy pár, de van egy közös fiúnk, akinek mind a ketten a legjobbat akarjuk. A múlton és az aprótalpún kívül pedig más nem köt össze. Sovány vigasz, hisz ez önmagában is örök érvényű kapocs. Már épp szóvá tenném, hogy mára nem beszéltünk meg találkozót és ma nem ő a soros, különben is korán van még ahhoz, hogy ő itt legyen, de olyat látok a tekintetében, amiből a szó is bennem reked egy pillanatra. - Ne szórakozz velem! - Tudja, hogy a türelmemmel játszik, ami vele kapcsolatban egyébként is hamar elfogy, nem kellene még rá is tennie egy lapáttal. De persze mikor is foglalkozott ő utoljára azzal, hogy könnyen felidegesítem magam? Nagyjából soha... Csak figyelem, ahogy felsiet a fiúnkkal a lépcsőn, én pedig másra sem vagyok képes, mint tartani velük a lépést egész addig a lakásig, amit hirtelen fel nem tör. Mi? A szemeim elkerekednek, ahogy meglátom a fegyvert a kezében, a lábam is megrezzen egy pillanatra, de nem borulok ki. Hangosan semmi jelét nem adom a zaklatottságomnak, nem így az arckifejezésem, ami enyhén szólva is rosszalló. Leszámoltam az ilyesfajta dolgokkal akkor, mikor úgy döntött, hogy lelép. Kimásztam abból a gödörből, amiben hagyott, és elkerültem azokat az arcokat, akikkel annak idején még önfeledten együtt lógtunk. Még Max se került képbe egészen addig, míg meg nem tudtam, hogy terhes vagyok.. Erre most csak úgy az utunkba sodródik Pierre és a pillanat törtrésze alatt áll minden a feje tetejére. Még arra is veszi a bátorságot, hogy fegyvert rántson a gyerek előtt, nem róhatja fel nekem, hogy kishíján nekiugrok, mikor ezt meglátom. - Te normális vagy? - szakad ki belőlem a kérdés azon nyomban, hogy megbizonyosodok arról, hogy Alex ezt is csak egy újabb kalandnak fogja fel és ügyet sem igazán vet arra, mit művelt az imént az apja, akinek viszont nem ártana egy-két órányi fejmosás. - Nem érdekel, milyen hosszú a sztori. Válaszokat akarok, most! - szögezem le még mielőtt kihátrálhatna. Rég voltam már az, aki csak úgy belenyugodott a titkokba, a rejtélyes üzeneteibe és abba, hogy csak sejteni lehetett mibe mászott bele. Talán éppen most az az egyetlen szerencséje, hogy nem túráztat tovább és beszélni kezd, máskülönben elég valószínű, hogy nem tenné zsebre azt, amit kap. Ha már fegyver van nála, az semmi jót nem jelent. Bármikor meg tudna lépni, nála fürgébb embert nem ismerek. Az övébe dugott pisztoly pedig csak egyet jelent: fel van készülve mindenre. - Ki? Ki szállna ránk? - legszívesebben üvöltenék már a feltételezéstől is, hogy ilyen megtörténhet, de ilyenkor kell észnél lennem és emlékeztetnem magam arra, hogy Alex ebből az egészből még nem ért semmit. Olyan gyermeki kiváncsiság csillog a szemében, ahogy játszadozva ő maga is néha bebújik egy-egy poros lepedő alá, hogy a szívem is összeszorul tőle. Egyszerre vagyok szomorú, dühös, aggódó és harcra kész. - Csak annyit kértem, hogy ne hozz ránk bajt. - szűröm a fogaim között szinte szótagolva. Hirtelen fordul az ellenkezőjére minden, amit eddig gondoltam, megbánok minden döntést, amit az utóbbi hetek margójára hoztam. Túl élénken él bennem a kép, hogy egy rossz lépésem miatt majdnem mindketten meghaltunk. Hogy a lelkem egy része azon az éjszakán talán örökre elveszett. Eszembe jut minden rossz, amit azért éltem át, mert Őt megismertem és ezt nem is rejtem el előle. Kiül az arcomra minden érzés, szinte gyűlölettel tekintek rá, hisz újból a baj jár a nyomában és már nem csak rám nézve kockázatos. Elképedve nézem, hogy még van kedve mosolyogva lepillantani a gyerekre. Annyira abszurd az egész, hogy eddig bírom csupán. Járkálni kezdek, mielőtt teljesen kiborulnék és ismét kiderülne, mennyire nagy sebeket hagyott rajtam a múlt. Ostoba vagyok, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy jól is alakulhatnak a dolgok. Csak egyszer az életben lenne minden úgy, ahogy én szeretném. Soha többé nem kérnék semmi mást. Ehelyett mikor már azt hinném, hogy az életem végre visszakerült a medrébe, kapom a következő pofont. Újra tőle. Sosem tanulok. - Nekem erre nincs időm. Úgy intézed el, ahogy akarod, de mi elmegyünk. Ne keverj bele minket. - döntök végül olyan gyorsan, hogy szinte nem is hagyok időt neki arra, hogy felfogja mit mondok. Ezzel együtt csak azt nem veszem számításba, hogy már régen nyakig benne vagyunk. És egészen addig nem tehetek semmit, amíg nem mond el mindent. De mégis jobb ötletnek tűnik apró mosolyt varázsolni az arcomra és Alexet felnyalábolva az ajtó felé indulni. Legrosszabb esetben is mérföldekre távol akarom őt tudni attól a fegyvertől, amit Pierre-nél láttam az imént.
Nem tudom mit tehettem volna, mikor ebbe a helyzetbe kerültem. Mondhatnám, hogy meggondolatlan voltam, mint mindig az egész életem során. Talán semmi sem gy alakul, ha mindenért vállalom magam, a felelősséget és tisztességgel elviszem a balhékat. Talán kaptam volna 1-2 évet, felfüggesztettet, bármit és aztán szabadultam volna. Most nem egy nagyobb bajtól kellene féltenem Claire-t, a fiam vagy épp az anyám. De nekem soha nem volt elég az, amit kaptam, amit igazából ajándékként kellett volna értékelnem, vigyáznom rá és törekedni a legjobbra. Helyette elherdáltam mindenem, kiszolgáltattam a szeretteimet a bizonytalanságnak, elveszítettem a bizalmukat. Most úgy érzem, hogy az a kemény munka elveszik a kezeim közül, amivel visszaérkezésem óta küszködök. Egy pillanat alatt zúzok mindent össze magam körül azzal, hogy beismerem, valami rossz jön és valami hasonló történhet, mint egyszer már megtörtént. Félek legbelül, hogy nincs több bocsánat és már semmit nem állíthatok helyre. Úgy érzem, hogy a múlt ismétli magát, mintha most is felkínálná a lehetőséget, hogy válasszak, a biztosat választom és mentem magam vagy választom őket, vállalok mindent és elviszem a balhét. El kell vinnem, el kell vonnom a fickó figyelmét róluk azzal, hogy elviszem innét a városból, el a közelükből. Nem nehéz elgondolni, nem igaz? Csak be kell kapja a csalit, vele együtt pedig engem is elnyelhet. Muszáj elsősorban biztonságos helyre vinnem őket, hiába nem tervezem a fegyvert előrántani, ha egyszer nem habozok megtenni azt. Érzem magamon Claire tekintetét, amikor lecsapom a lakatot és benyitok a lakásba. Nem akarom látni, hogy milyen arcot lát, inkább csak kerülöm a tekintetét. Inkább csak szétnézek, mielőtt még itt is valami meglepetésre számíthatnánk. De tisztának tűnik a terep, itt maradhatunk addig a pár vagy ki tudja hány percig is. Talán csak alapos akarok lenni azzal, hogy szétnézek, talán csak húzom az időt, mielőtt sort kerítenénk arra a beszélgetésre. Nem csak a zárra fordítok, de a reteszt is behúzom. Se be, de ki se. Nem tudom hogy, de megoldom. Nem akarok erőszakoskodni, ha nem muszáj. Claire is nagyon jól tudja, hogy a gyerek előtt kár minden hűhó. Alex annyira kíváncsian szemlél körbe, mintha csak azt hinné, azért jöttünk ide, hogy megnézzük magunknak a lakást. Én is azt kívánnám, bár így lenne, de nem tartunk ott és talán nem is fogunk. Hisz most ölöm ki az utolsó szikráját is annak, hogy bármi esélyem lehessen náluk. Nem habozok tovább a magyarázkodással. Nagy levegőt veszek, mielőtt még bármit mondanék. Elteszem a stukkert, semmi helye nincs elöl, nem szeretném veszélyeztetni a gyereket. Nem, ez azért van nálam, hogy megvédjem őket, ha szükséges. - Egy fickó, akinek a politikai karrierje forog kockán, ha kiderülnek a dolgai. - nehéz bevallanom, hogy most igazán nagy halra akadtam, aki egy csettintéssel is kíméletlenül bedarálna. Mit tehetnék én, kisember ebben a helyzetben? Néhány embert leszámítva senki sem venné észre, hogy eltűntem. Ugyan mit gondolnának ők is? Megint szó nélkül léptem le? Meglehet. Nem temethetem el magamban a problémát, mielőtt túl késő lenne. Keserűen szorítom össze az állkapcsom, ahogy figyelem őt. Igen, tisztában vagyok vele, hogy csak ennyit kért. Tisztában vagyok én is azzal, hogy ebbe belevonhattam volna, mielőtt még esélyt ad nekem. De ki gondolta volna, hogy ennyire megkedvelem a kiskrapekot? Hogy ha oda jutnánk, hogy megtalál, nehéz lenne még megszólalnom is, nem hogy kimondani, akkor itt a vége? A hallgatásommal adok neki igazat, ahogy mélyen a tekintetébe fúrom az enyémet. Mégis mit mondhatnék? - Szeretem őt, érted? Nem engedném, hogy bántsa. - nem tudok nem mosolyogni Alexen, de a hangom szomorú. Úgy érzem, hogy az egyetlen megoldás az, ha elengedem és akkor biztonságban marad. A pillanat törtrésze alatt kapcsolok, ahogy végül eljutnak a szavai hozzám. Ijedt tekintettel pillantok el utána és indulok el ösztönösen az ajtó felé, hogy ne engedjem innét kilépni. - Csak picit viselj még el, jó? Utána felszívódok és többet nem zaklatlak titeket. Ígérem. - teszek egy próbát azért, hogy pár szóval jobb belátásra bírjam őt, mielőtt még egymásnak feszülnénk. Csak meg kell értse, hogy ez most fontos és ezzel nem rosszat akarok nekik. - Mindent el kellett volna mondanom, hogy miért jöttem még haza. - kétségtelen, hogy nagyrészt miattuk, mert már nem bírtam egyedül egy tök idegen országban, de volt mi visszaűzzön. Most pedig űz tovább ki tudja meddig, ameddig tart ez a fogócska. Bűntudatot érzek, mérhetetlenül nagyot, amit eddig igyekeztem elnyomni, mert úgy gondoltam, talán a medrükbe terelődnek a dolgaim és elég lesz csak jóvá tennem azt a három évet, amit távol töltöttem. De be kell látnom, hogy rossz ember vagyok, aki sohasem tanul a hibáiból és aki csak pusztítani tud maga körül. - Jobbat érdemeltek nálam, mindig is jobbat érdemeltél nálam, aki sohasem tudott semmi biztosat nyújtani, csak a bizonytalan hónapokat. Sajnálom, hogy annyi minden rossz elhozója voltam, hogy sohasem tudtalak megvédeni senkitől. Hogy átélted a poklok poklát, nem lett volna szabad elengednem a kezed, de talán megfognom sem. Csak most az egyszer hallgass rám. Elviszlek innét biztonságba, Max majd vigyáz rátok. Én pedig lerendezem a tartozásaimat. - nem egyszerű fogadkozás ez, hanem elszánt kijelentés. Az arcomon az elhatározás jelei tükröződnek, mégis elég csak egy pillantást vetnem ismét a gyerekre, hogy megremegjen a szám széle. Miért ilyen rohadt nehéz kimondani azt, hogy ez lehet a vége és most látom utoljára talán őket? - Sajnálom, hogy nem lehetek mellette, mikor felnő. Ne hagyd, hogy tévútra jusson, jó? Ígérd meg, hogy távol tartod az olyan dolgoktól, amik ide juttatják, mint engem.
Bár feltételezhetném ezt, hogy ez egy hülye tréfa és Max beugrik majd, hogy valami tortát vágjon hozzám. Sajnos a születésnapom nem most volt, de még Pierre-é sem, hogy ilyen vicces hangulatban töltsük el. A legjobban pedig az aggaszt, hogy igazából semmi jelét nem adja annak, hogy ez valóban egy átlagos ugratás. Nem szokott csak úgy fegyvert rántani, így biztos lehetek abban, hogy ami történik, az legalább olyan súlyos, mint amilyennek kinéz. Ez pedig nem csupán nyugtalansággal, hanem félelemmel is eltölt. Átéltünk pár rázós szituációt együtt, nem a múltkori volt az első eset, hogy én férceltem össze őt vagy egy haverját. De most nem látok vért folyni, sőt. Teljesen egészséges, a sebe majdnem be is gyógyult már, csak a viselkedése nem normális, meg az hogy rettegés csillan meg a szemében. Talán sosem láttam még őt ennyire félni. De mitől? Csak az a szerencséje, hogy nem kell újra rákérdeznem. Ismer már, tudja, hogy ha lényegi információkat hallgat el előlem azzal csak olajat önt a tűzre, de ilyen még csak eszébe sem jut. - És? Mégis mi közöd neked ehhez? - Na jó, túl sokat feltételeztem, mikor számomra egyértelmű volt, hogy a "válaszokat akarok" nem merül ki egyetlen mondatban. Az egésznek semmi értelme sincs, Pierre legkevésbé sem olyan alkat, aki politikában jártas emberek mellé keveredne. Mi folyik itt? - Milyen dolgai? - nézek rá értetlenül, bár abban nem vagyok egészen biztos, hogy szeretném is tudni. A bizonytalanság kerít a hatalmába és legszívesebben már itt sem lennék. Mindössze egyetlen emberről tudok, akinek már sikeresen beleköpött a levesébe, az említésére is kiráz a hideg. Azt hittem, hogy annál rosszabb, már nem történhet velem, erre tessék. - Szereted? Ez előbb is eszedbe juthatott volna.. A szereteted biztos megvédi azoktól az alakoktól, akiknek szálka vagy a szemében. - dúlok, immár látványosan és nem csak magamban, de az üvöltéstől még mindig messze állok. Hitetlenkedő pillantásom nem palástolja, hogy mennyire megvetem őt ebben a pillanatban. Hogy képes egyáltalán kiejteni ezt a száján? Hogy van hozzá bőr a képén azt állítani, hogy nem hagyná hogy bárki bántsa? Itt sem volt... Nem javít a hangulaton az sem, hogy saját testével torlaszolja el az ajtót, hogy esélyem se legyen meglépni Alexszel. Most itt akar tartani? Erőszakkal? - Nagyszerű.. Mégis mire várjak? Az engedélyedre? Nem akarlak egy perccel tovább sem elviselni. Ezek után mit gondolsz, mennyit ér a szavad? - szegezem neki a kérdést a fogaim között kipréselve. Bár már a fiam is érzi, hogy valami nincs rendben és addig rúgkapál a lábával, míg újra a padlót nem éri. Legalább ő lefoglalja magát a bújócskával, míg az apjával kígyót-békát kiabálunk egymásra. - El kellett volna mondanod! Sőt, haza se kellett volna jönnöd. Csak te nem látod át, de mindenki rohadt jól elboldogult nélküled is! - vágom hozzá a sértésnek szánt szavakat, de aligha vagyok képes elhinni, hogy fogja magát, elmegy és soha többet nem jön vissza. Túl sok ígérete szállt már el a levegőben ahhoz, hogy hitelt adjak neki. - Most mégis meddig fog tartani ez az új "örökké"? Két hétig, két hónapig? Talán két évig? Megint kitalálod, hogy várjak rád, visszajössz? Hogy adjak egy esélyt, hogy bebizonyítsd, hogy tudsz apaként is funkcionálni, és nem csak egy ilyen... selejtes alak vagy? - nyelem vissza a düh könnyeit, és nehezemre esik, hogy ne kezdjem el erővel püfölni a mellkasát. Undorító, amit művel velem... Velünk.. Én meg annyira hülye vagyok, mert adtam ennek az egésznek egy esélyt. Hagytam, hogy újra belopja magát a szívembe és nem csak az enyémbe. Az enyém már rég halott, de Alex még olyan törékeny, olyan ártatlan. Neki semmi köze az egészhez, nem ő akart ilyen családba születni. Édes kicsikém... A szám elé kapom a kezem, és igyekszem nyugtatni magam. Semmi kétségem afelől, hogy megvédem őt bármi áron. Elég rég nyilvánvalóvá vált számomra, hogy hiába van mellettem bárki, nekem csak ő van. Ő az egyetlen, aki miatt érdemes még élnem. Ha ő nem lenne, már én sem lennék. Akkor nem lett volna kihez hazajönnie. Szörnyű belegondolni, de ha nem ragaszkodnak ahhoz, hogy megtartsam őt, most nem kellene attól tartanom, hogy az apja milyen bajt hozhat még a fejére. Talán jobb lett volna, ha... - Nem! Ne merj ilyeneket mondani! Ne gondold, hogy egy egyszerű sajnálommal el van intézve minden! Nem lett volna szabad bíznom benned... Annyira idióta vagyok, hogy azt hittem meg tudsz változni.. - tárom szét a karom tehetetlenül, mintha csak arra utalnék ezzel, hogy tessék, itt az eredménye. - Maxnak van jobb dolga is, mint ránk vigyázni. - mutatok rá, hogy valószínűleg ő is csaj belekeveredne ebbe a slamasztikába. Senkinek nincs erre szüksége. Ugyan Alex keresztapja, de nem várom el tőle, hogy tartsa a hátát, mert ez a félnótás megint elcseszett valamit. Nagyon. - De milyen jó, hogy van egy ilyen barátod... Tudod, aki eltakarítja utánad a mocskot, amit okoztál.. - nem, nem bánok vele kesztyűs kézzel. Tudnia KELL, hogy legutóbb is ő állt helyt helyette és számtalanszor kívántam azt, hogy bár inkább neki szültem volna Alexet. Nem olyan fickó, mint Pierre, de jól bánik velünk. - Erről az egészről kizárólag te tehetsz! - bökök a mellkasa felé. Talán soha nem néztem még rá ekkora gyűlölettel a szememben. Nem fortyogott még bennem így az indulat, akkor sem mikor ráeszméltem, hogy visszajött és akkor sem, mikor napvilágot látott a tény, hogy van egy fia. - Ne sajnáld! Gondját viselem majd, ahogy eddig is tettem. Ő nem lesz olyan ember, mint te... - a szemem már könnyes, de nem akarok bőgni. Nem érdemli már meg azt sem, hogy könnyet hullajtsak érte. Akkor sem, ha mindezt nem fájdalmamban teszem, hanem az indulat és a gyűlölet hozza ki belőlem. De végülis legalább egy dologban egyet értünk. Nem fogom hagyni, hogy Alex az apja szintjére süllyedjen. És csak remélni tudom, hogy az emlékezetéből is kikopik majd a férfi emléke, akit valaha az apjaként ismert.
A helyzet már-már ironikusba csap át, ahogy ráeszmélek, lassan ugyanazt éljük át, amit évekkel ezelőtt. Csak most nem szó nélkül tűnök el, hanem búcsúzkodva, nincsenek kérdések, csak tiszta és egyenes válaszok. Bár semmi közöm ne lenne ehhez az ügyhöz, bár rendesen egyenesbe fordíthattam volna úgy az életem, ahogy azt szerettem volna, mikor először és később sokadjára hazatértem. Nem ezt érdemli, sohasem a kétséget érdemelte. A családja épp elég kétségbeejtő ahhoz, hogy újabb kétségek helyett inkább kihúztam volna belőle. Nem lépne szükségszerűen, nem vesznénk össze a vőlegényén és azon, hogy ne tegye azt, amit nem önszántából tesz. Mert én tudom az igazságot, tudom, hisz látom, érzem, hogy felém húz -ismét. Pont ezért hagyom őt ismét cserben, mert elértem nála, hogy bízzon ismét bennem. Bízzon abban, hogy tényleg helyre tudom hozni azt, amit elrontottam és felelősségteljes apja tudok Alexnek is lenni. Tévedtem. Nem voltam az, sosem voltam az és ezek szerint soha nem is tudok az lenni. Pedig én igyekeztem, az utóbbi időben semmi olyanba nem ártottam bele magam, amivel őket keverném bajba. És amikor már én is elhinném, hogy helyre jöhetnek a dolgaink, akkor csőstül jön a baj. - Nem játszik tisztán, én pedig olyat láttam, amit nem kellett volna. Nem jártam tilosban, egyszerűen csak egy kib… egy raktárban történt. – nem kellene káromkodnom a gyerek előtt, igaz? Pedig ezt hozza ki az idegesség és a kétségbeesettség. Még mindig úgy markolom a pisztolyt, mintha mindjárt el is akarnám sütni. - A dolgai a pendrive-on. Nem mondhatok ennél többet neked sem, mert akkor biztos, hogy nem hagyna szem elől veszni. – nem akarom elmondani neki mi történt teljes valójában, mert attól félek, hogy azzal kockáztatnám csak igazán az életét. De hol játszik itt a türelem, amikor mindketten pattanásig feszültek vagyunk az idegtől, ő menni akar, én pedig nem engedem. - Csak megölte a fickót, okés? A kezembe nyomta a pendrive-ot és azt mondta, hogy nem kaparinthatja meg. Hiba volt, nem lett vilna szabad hallgatnom rá, nem az én ügyem. De láttam mindent, ezen minden bizonyíték ellene vall és… tudja azt is, hogy láttam és azt is, ki vagyok. Eddig megléptem, de most megtalált. Messze ér a keze… - beleborzongok a gondolatba, hogy őket bántsa. Tudom, hogy csak egy nagyon kevés választja el attól, hogy a nyomukra bukkanjon és nem csak zsarolni tudna és akarna velük, mert nem kevés haláleset van a számláján. A rohadt életbe! Nem engedhetem, hogy elmenjenek. Nem hagyhatom, hogy kijussanak azon az ajtón, nézzen rám bármilyen megvetéssel. Az igazság az, hogy megérdemlem, a megvetést, a gyűlöletet, amit most az utolsó cseppig rám enged. Igaza van és ezt nem is tagadom még előtte sem. - Mondj amit akarsz, csak egy kis időt kérek tőled. – erőt veszek magamon és nem emelem fel a hangom. Most mégis ki lennék, hogy rá förmedjek? Örülhetek, ha tényleg itt marad és nem kezd el hevesen ellenkezni. Biztos megtenné, ha csak kettesben lennénk itt. Alex azonban mindent felülír. Meglép az anyja ölelő karjaiból, eltűnik a kanapé karfája mögött és talán felfedezi magának ezt a helyet. Jobb is ha lefoglalja magát, addig sem fog sírni, hogy ki szeretne menni. - Tudom, hogy nem hiszel nekem… - próbálom csitítani, de hasztalan. Szóra nyitnám ismét a szám, de a vádjai csak úgy záporoznak rám. Némelyik szava jobban bánt, mint a többi, én pedig csak legfeljebb annyit tehetek, hogy magam előtt tagadom a létezését is. Valakinek csak hiányoztam… vagy számít ez most? Számít ez akkor, amikor tényleg lépni készülök? - Végleges lesz. – ismét a szavamba vág, hiába is mondom vagy mondanám. Látszik, hogy meg sem ragad rajta, végig sem fontolja. Mi mást tehetnék még? Csak ez pörög a fejemben, ha lemondok mindenről, azzal mindenkinek tényleg csak jót teszek. Biztos anyámnak is elege van belőlem, amiért ilyen léhűtő lettem. Megragadom az alkalmat, hogy abbahagyja és a szája elé emeli a kezét. Finoman kapaszkodok a karjaiba és húzom magamhoz. Nem ereszthetem a tekintetét, muszáj hogy figyeljen rám. - Mindent jóvá fogok tenni, oké? Ez a mai nap csak olyan lesz, mint a rossz rémálom. Aztán már emlékezni sem fogtok rá. Igazad van, tényleg elcsesztem. De ne gondold, hogy nem akartam megváltozni. Amióta csak hazajöttem, állandóan ezen dolgozok. Van valami felmutatható munkám, még ha nem is mindig állandó, nem keveredtem bele semmibe. Én tényleg az apja akartam lenni! Szerinted nem akartam azt megpróbálni, amit az enyém elrontott? Tudom, hogy milyen apa nélkül felnőni, nem akarom, hogy ő is ebben éljen. Nem hagyja magát, én pedig csak hagyom, hogy magával ragadják az indulatok. Ha ez kell, hogy el tudjon engedni, akkor osszon ki, akkor kiabáljon rám mindent, ami eddig a lelke mélyén lappangott. Nem érdekel, kibírom, még akkor is ha fáj, akkor is ha ettől csak még nyomorultabbul érzem magam. Tudom, hogy az egész életem egy nagy rakás szar, amit én magam rontottam el, mert mohó voltam, mert meg akartam felelni az apjának, kihozni onnan, vele lenni, valami élhetőbb jövőről álmodni. Vele álmodni rülunk, egy közös családról, ami valahol nagyon félrement és noha az eredménye itt szaladgál valahol, én meg sem érdemlem azt sem, hogy megfogjam, hogy apának hívjon, hogy velük legyek és… én csak olyan életet akartam élni, amilyen sosem adatott meg és ami valószínűleg sosem fogadott volna be lemondások nélkül. Most arról a maréknyi jóról is le kell mondanom, ha azt akarom, hogy boldogok legyenek. Nem lehetek önző, nem szolgáltathatom ki őket veszélynek. Elfordulok tőle, nagy levegőt véve pillantok el az ablak felé. Talán csak időre van szükségem, talán csöndre, talán csak a vádló tekintete elől akarok elmenekülni. - Így lesz helyes, az a dolga, hogy mellettetek legyen, ha baj van. Mindig itt volt, mindig itt lesz. Ha az a seggfej eltűnt az épület elől, akkor elvisz innét titeket. Azt hittem, hogy majd nem szaglásznak utánam és több időm lesz veletek. Csak azt hittem, hogy adhatok mindannyiunknak egy esélyt. Igazad van, nem érdemellek meg titeket. Az lesz a legjobb, ha minél messzebb megyek és vissza sem jövök.
Kezdőlap 
Hosszas őrlődés után jutok arra, hogy változtatok a helyzeten. Ő itt van a városban és nem kockáztathatom meg, hogy ott bántson, ahol tényleg fáj. Lehet zsarolni, fenyegetni, megverni, de ha a szeretteimet bántják, az olyan mintha igazán elevenembe marna. Az érzés, hogy olyan miatt bántsák őket, amiről nem is tehetnek, hisz egyetlen bűnük az, hogy ismernek engem. De soha semmiben nem vettek részt mi több, gyakorlatilag semmit nem tudnak arról mit és hogy csinálok. Ennek az illegális dolgokkal megkent életvitelnek egyetlen nagy hátránya van, mégpedig a kiszolgáltatottság. Kiszolgáltatottság a rendszernek, ha elkapnak, kiszolgáltatottság magunknak, ha segítségre lenne szükségünk. 
Tudom, hogy nem úszom meg. Ez alkalommal nem. Nem egészen voltam felkészülve arra, mekkora felhajtást csap a család az esküvői előkészületek miatt. Ha rajtam múlt volna még csak ruhám sem lenne, besétáltam volna az anyakönyvezetőhöz itt Montrealban egy kopott farmerban és egy fehér pólóban, hogy adjon össze minket. Félúton felkaroltam volna Vivet, hogy egy tanúm mégiscsak legyen, Tony pedig megoldotta volna valahogy a maga módján. Se idő, se pénz, se energia nem ment volna kárba pár aláírás miatt. Persze egy mélyen vallásos európai családba házasodni nem egészen engedi, hogy ilyen magatartást tanúsítsak. Ahogy pedig közeledik az időpont, egyre nyugtalanabb vagyok, rosszabbul alszom, jobban kell koncentrálnom és több időt kellene szakítanom a fiamra is. Már szinte érzem, hogy nemsokára megtudhatja az igazat és végre úgy ölelhetem magamhoz. Szeretem a nevem, de az ő csöpp szájából semmi másra nem vágyom, csak arra hogy végre anyának hív. Hogy végre eleget vezekeltem minden múltbéli hibámért és megadatik nekem is, ami több millió nőnek a földön. Törvényesen is lesz egy fiam. És egy férjem. 