welcome to montreal!

Claire&Zoe

“People always say: when one door closes, an other one opens.”

Gyönyörű nyári napra virradtunk ma. A madarak csicseregnek, a szellő kellemesen fújdogál, mindenki hiper-szuper boldog. Na ja. Csak én nem. Ahogy sétálok az utcán és elnézegetem a boldog kis párokat egymásba karolva és nyálasan enyelegve, elfog a hányinger, és kivételesen nem azért, mert terhes vagyok. Egyszerűen csak nem bírom ezt, se ezt a nyál tengert, ami ilyenkor körülvesz, mert amint észrevettem ez az az időszak, mikor mindenki teljesen meggajdul. Ilyenkor vannak vele úgy az emberek, hogy kihasználják a nyár utolsó szeletét is, főleg az iskolatársaim. Ezért vagyok én itt, sétálva céltalanul, ahelyett, hogy a azzal a csekélyke számú barátommal ütném el az időt, mert persze ők mit csinálnak? Nyaralnak. Pff. Mi is mentünk volna nyaralni, de őszintén, semmi kedvem nem volt bikiniben mutatkozni a szüleim előtt, mert féltem, hogy észrevesznek valamit. Kissé túlságosan paranoiás vagyok azóta, amióta megcsináltam azt a fránya terhességi tesztet, és habár még nem igazán látszik, hogy egy másik élet növekszik a hasamban, azért fő az óvatosság. Ezért nem is hordok mostanában testhez álló ruhákat, és igyekszem elkerülni azt, hogy bárki is lásson meztelenül. Vagy fehérneműben. Az, hogy egy bizonyos pékség közelében sétálok viszont tulajdonképpen nem is annyira véletlen… A nővéremmel való első találkozás után, nem tudtam nyugodni addig, amíg meg nem tudtam, hogy melyek azok a leggyakoribb helyek, ahol megfordulhat. A bennem lévő ösztönös kíváncsiság arra késztetett, hogy mint valami pszichopata üldöző kövessem őt, és megfigyeljem, hogy merre jár. Ha nem ismerném a valódi szándékaimat, akkor biztosan leköpném magam, hogy ilyen alacsony szintre süllyedtem, de lássuk be, mennyi választásom van? Az, hogy én meg akarom ismerni, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő is meg akar majd ismerni, ha tudomást szerez a létezésemről. Mármint, hogy a vérszerinti húga vagyok. El van cseszve ez az egész úgy, ahogy van.

Lassítok a lépteimen, mikor közelebb érek a pékséghez, és alaposan el kell gondolkoznom azon, hogy mégis mit művelek. Nem elég, hogy elrontok mindent, amihez csak közel kerülök, most ezt is tényleg el akarom rontani? Nem lenne jobb, ha minden maradna a régiben, őt nem zavarnám meg a kis életében, és én is folytatnék mindent, ahogy eddig? Nem, azt hiszem ezt nem tudnám megtenni. Már nem. Nagyot sóhajtok és kinyitom az ajtót, hogy aztán egyből megcsapjon a péksütemények ínycsiklandozó illata. Ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, egyből rájövök, hogy ez nagyon rossz ötlet volt. Nem számoltam azzal, hogy így terhesen megmagyarázhatatlanul vonzódom olyan dolgokhoz, amiket eddig világéletemben utáltam, és ez így van most a velem szemben lévő, cukormázzal teli fánkhoz, pedig sosem voltam igazán édes szájú. Oké, nem érdekel Claire, nekem kell az a fánk. Most. Lehetőleg több is, nem csak egy. Az eredeti tervtől teljesen megfeledkezve megyek oda a pulthoz, le se véve a tekintetemet a kinézett fánkról, észre sem véve azt, hogy pontosan ahhoz a személyhez mentem oda, aki eddig az érdeklődésem középpontjában volt.

- Helló. Azt, azt a fánkot szeretném. - Mutogatok, és csak utána nézek fel, és fagy belém egy kicsit a szó.
- Ó… szia Claire. Micsoda… véletlen. - Vigyorgok rá kissé sután, kissé sápadtan. El tudom képzelni, hogy hogyan nézhetek ki ebben az otthonos környezetben, a csupa sötét kissé lógó ruhában, szakadt harisnyával, mikor mindenki más majd megdöglik a melegtől. De még ez sem tud eltántorítani attól a fánktól. Majd ha már beleharapok abba a mennyei finomságba, utána majd tudok foglalkozni a kialakult, cseppet sem ideális helyzettel, de jelenleg minden gondolatomat az tölti ki, hogy a kezembe foghassam azt a fánkot és megehessem. Esküszöm, ha kívülről figyelném magamat, tuti azt gondolnám, hogy szegény gyerek, hajléktalan és biztos, hogy ez az első étele ma. Ez utóbbiban annyira nem is tévednének, tényleg nem ettem ma még semmit, ez a terhesség érdekes dolog.

✤

different flowers

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Esküszöm szeretem ezt csinálni, de vannak napok, mikor egyszerűen csak átfordulnék a másik oldalamra és megfeledkeznék az olyan hétköznapi dolgokról, minthogy el kell jönni dolgozni, hogy el tudjam tartani magamat. Csak néhány plusz szabadnap, ennyire vágyom. Aztán visszatérek a forró sütő és a füstölgő kávégép mellé, ami a héten ma reggel már harmadjára adta meg magát. A tejhabosító nem működik, tucatnyiszor kellett elnézést kérnem már, mert nem tudok se lattéval, se cappucinoval szolgálni és ilyenkor kifejezetten jól jönne nekem is egy kávészünet, hogy kifújjam a problémáimat és mosolyogva tudjak visszaállni a pultba. De amilyen gyorsan jön az ábránd, olyan hévvel ránt vissza a valóságba egy ismételt halk csengőszó, ami azt hivatott jelezni, hogy új vendég tért a pékségbe.
Irigylem ezeket a nőket, jó rájuk nézni. A ruhájuk elegáns és patyolat tiszta, a táskájuk csatján megcsillan a kirakaton beszűrődő fény. Arcuk felét indokolatlanul nagy napszemüveg takarja, amit csak akkor hajtanak fel hajkoronájukba, mikor a pultban hűsölő tortaszeletek felé vetnek egy-egy érdeklődő pillantást. Mikor leszek én ilyen nő? Mikor lesz nekem időm arra, hogy a nap közepén csak úgy lecsüccsenjek kávézni és sütizni a barátnőmmel, mert úgy tartja kedvem? Mikor leszek ennyire... tiszta? A válasz egyszerű. Soha. Talán lehettem volna. De az élet másképp akarta. Az én világom egész más. Így újfent csak kedvesen bocsánatot kérek, amiért csak americano-t tudnak rendelni, de kárpótlásul kedvezményesen kapják a süteményt. A fenét, csak a szervízdíjat nem számolja fel a főnök ilyenkor. A mosoly ott játszik az arcomon, míg leülnek. Fél szemmel végig figyelem őket, de belül szomorú vagyok. Elégedettnek kellene lennem az életemmel. Itt a vőlegényem, és a fiam. Hamarosan egy család leszünk. De mióta tudom, hogy a helyzet ennél bonyolultabb, nem tudom kevésbé borúsan látni a sorsomat. Tányérra teszem a süteményeket, gondosan helyezem eléjük. A kiszolgálásra nem lehet panasz, elvégre most a borravaló a fizetésem. Fél füllel hallom, hogy miről beszélgetnek, de nehéz lenne megállapítanom az elkapott mondatfoszlányból. Sóhajtva állok vissza a pult mögé, hogy kipakoljam a nemrég érkezett fánkokat is a polcra, mikor új vendég érkezik. Ez nem újdonság, sokan fordulnak meg itt egy nap. A többségükre nem is emlékszem. Rá viszont igen. Nem kis meglepetésemre pedig ő is rám.
- Szia! - mosolyodok el végre először őszintén, bár már kissé fáradtan. Legalább egyszer nem kell megjátszanom magam. Nem mintha nem lenne teljesen megdöbbentő, hogy azok után, hogy nem jelentkezett, még emlékszik a nevemre. - Ezt a rózsaszínt? - mutatok egyre, amire gondolhatott a polcon, aztán kiteszem a pultra a frissebbeket. A tálcán többféle is helyet kapott, így a választék máris sokkal nagyobb. - Még mindig azt szeretnéd? - vonom fel kérdőn a szemöldökömet és várakozón pillantok rá. Én aztán nem sietek sehová, felőlem nyugodt szívvel válogathat, vagy akár végig is kóstolhatja az összeset. Csak nehogy cukormérgezést kapjon.
- Hogy vagy? Miújság veled? Régen láttalak.. - Na nem számonkérésnek szántam, egyszerűen csak furcsán indult ez az egész. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy ő az első, aki az első találkozás után messzire elkerül. Lehet, hogy ők csinálják jól.

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Zoe▾Claire

Claire&Zoe

“People always say: when one door closes, an other one opens.”

Talán, ha nem kapott volna ennyire el ez a: „fánkot akarok, de most rögtön” dolog, akkor sokkal zavartabb lennék. Hiszen, amikor utoljára szemtől szemben találkoztam a nővéremmel, a dolgok eléggé kínosak voltak, főleg az én részemről, aztán pedig még szó nélkül ott is hagytam, ami nem csak udvariatlan volt a részemről, de merő gyávaság is. Arról már nem is beszélve, hogy ezzel a követem, és próbálok róla több dolgot kideríteni, is egyre inkább átmegy egy olyan kategóriába, amit nem feltétlenül érdemes megosztani az emberekkel. De mégis mit tehetnék? Amióta csak kiderült, hogy létezik ő, Claire, aki a nővérem… azóta nem tudok megálljt parancsolni a kíváncsiságomnak, annak, hogy kiderítsem milyen ember, hogy milyen egyáltalán az, ha az embernek van testvére. Eddig pedig csak pozitív dolgokat tudtam kideríteni róla, ami csak még inkább elbizonytalanít abban, hogy elé álljak és közöljem vele a tényeket. Mert az egy dolog, hogy én talán szeretném, hogy ne csak megnevezésileg legyen a testvérem, hanem úgy valójában is… egy olyan kapcsolattal, ami a testvérek között szokott lenni. Viszont mi van akkor, ha ő ezt nem akarja? Hiszen az is teljesen jogos lenne. Ha az ő szemszögéből nézzük a dolgokat, én csak egy fura, betolakodó lennék az életében, aki hirtelen közli vele, hogy ja, amúgy a húgod vagyok. Bocs, hogy a szüleink olyan gyökerek voltak, hogy téged örökbe adtak, engem viszont már felneveltek. Igen. Biztosan csodálatos beszédtéma lenne. Halkan sóhajtok, igyekezve kiverni ezeket a zavaró gondolatokat a fejemből, és megint csak a fánkokra figyelni.

Igen… de most, hogy az a tálca is előkerült, és még finomabb illatok vannak, késztetést érzek arra, hogy felvásároljam az összeset és megegyem. – Vallom be, tőlem kicsit szokatlan módon, de tényleg annyira kívánom a fánkot, hogy az már-már fájdalmas.
- De nem járnék vele jól, úgyhogy… inkább azt a csokisat kérem. – Mutatok végül az egyik tálcán lévő édességre. Csak ezután tűnik fel az, hogy mennyire is fáradtnak tűnik, talán hosszú napja volt. Belegondolva, biztosan nem lehet könnyű egy pékségben dolgozni, főleg ilyen nagy forróságban.
- Tényleg régen találkoztunk. – Bólintok egy aprót, majd pedig erőt veszek magamon, és úgy döntök, abból semmi baj nem lehet, ha válaszolok ezekre a kérdésekre.
Megvagyok. Se nem jól, se nem rosszul, azt hiszem a szokásosan. Én… – Itt egy kicsit elakadok, és bizonytalanul lesek rá.
- Én sajnálom, hogy a múltkor olyan hirtelen ott hagytalak. Nem kellett volna. Azt hiszem csak… nagyon össze voltam zavarodva. – Mondom neki halkan.
- Amúgy sem vagyok nagyon jó a szociális interakciókban, de akkor sem kellett volna így tennem. – Teszem hozzá.
- Te hogy vagy? Fáradtnak tűnsz. Hosszú napod volt? – Próbálom elég gyengén magamról, ráterelni a témát. Hiszen első körben azért vagyok itt, mert őt akarom jobban megismerni, az pedig másképp nem megy csak úgy, hogy beszélgetek vele. Akármennyire is nehéznek tűnik ez az egyszerű feladat most számomra.

✤

Tárgy: Re: Claire & Zoe - It's just a coincidence Csüt. 01 Aug. 2019, 09:01

different flowers

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Nem kellene meglepődnöm, hogy éppen most és éppen itt találom szemben magam néhány ismerős arccal. A pékség sok ember életében játszik fontos szerepet a reggeli kávé, a sütemény vagy csupán egy ebédre vásárolt szendvics miatt. Itt aztán tényleg mindenki megfordul kortól, nemtől és anyagi helyzettől függetlenül. Épp annyira sokszor szolgálok ki tehetős üzletembert, aki két szót nem tud kinyögni anélkül, hogy ne lógna a fülén a telefon, mint a férfit a közeli parkból, akiről messziről látszik - nem az aprókból, amivel fizet -, hogy élt már meg jobb napokat is. Talán ezért vagyok már egy idő után annyira fásult, hogy észre sem veszem az egymás után következő arcok közül az ismerős vonásokat. Lehetséges, hogy épp az előbb járt itt valaki, aki felismert, de több ezer ember arcára emlékezni?! Ki képes arra?
Erre a bájos profilra viszont nagyon is emlékszem, ami azt illeti. És szívből örülök neki, hogy látom. Mintha jobb színben lenne, mint akkor volt, amiből arra következtetek, hogy kezd megoldódni a problémája, amiről nem akart beszélni nekem. Nem hibáztatom érte, nekem is nehezemre esett bárkivel beszélnem a gondjaimról, bár talán egy idegennel könnyebb, mint egy közeli baráttal. Kisebb az esélye, hogy újra találkoznak az utak, csak ugye az a fránya bizalmi kérdés..
- Ne fogd vissza magad.. - nevetek fel jóízűen, látva az arcán, hogy alig várja, hogy bele is haraphasson az édességbe. Persze valójában nem célom az összes fánkot rásózni, de ha többet szeretne enni, nem én leszek az, aki a körmére koppint, hogy az nem tesz jót a fogaknak. Épp elég ezt a Alex-szel eljátszani nap mint nap. - Jó választás. A fiamnak is ez a kedvence... - szalad ki a számon automatikusan, mielőtt még ráeszmélnék, hogy mit is tettem kiül az arcomra a döbbenet. Soha nem mondtam még ki hangosan, mások előtt, hogy anya vagyok. Nem vagyok naiv, hogy mindenki elhiszi a mesét rólunk, amit a nevelőszüleim kitaláltak, de ennyire messzire még soha nem mentem. Most pedig itt vagyok és kimondtam. Pillanatok alatt itt a baj. Csak remélni merem, hogy nem kapja fel erre a fejét és nem kezd kérdezősködni a gyerekről, hanem csak elengedi az egészet a füle mellett. Nem tudok másra gondolni, minthogy ez is Pierre hibája, annyiszor hallom, hogy apa és úgy szeretném már egyszer végre a fiam szájából hallani az anya szót nekem címezve, hogy akaratlanul is a fejemben motoszkál.
- Máris jobban leszel, meglátod.. - mosolyodok el a cukorbombára utalva, amit az imént választott ki és hozzá is látok a szervírozásnak. - Ugyan semmi gond.. - kapok az alkalmon, hogy eltereljem a figyelmét, miközben tányérra pakolom a fánkot, a többit pedig elkezdem sorakoztatni a pultba, hogy nehogy a vásárlók figyelmét elkerülje az új kínálat. - Megértem, ha sok volt elsőre vagy ha valami rosszat mondtam.. Nem akartalak felzaklatni, néha túl sokat beszélek mindenféléről. Remélem nem ijesztettem rád. Nem az volt a szándékom. Ha esetleg van kedved, szívesen látunk bármikor. Nagyon örülnék neked.. Ha készen állsz.. - próbálom elhessegetni a borús gondolatait, mielőtt valóban kiderülne, hogy bűntudata van, amiért csak úgy faképnél hagyott, mielőtt még elkezdődhetett volna a gyűlés és a többiek megérkeztek volna.
- Ne haragudj, meg sem kérdeztem, hogy itt fogyasztanád vagy elvinnéd inkább. - nézek a tányéron pihenő édességre. - Ha szeretnéd szívesen elcsomagolom.. - ajánlom, nehogy azt higgye, hogy ezzel bírnám őt maradásra. Ez a munkahelyem és egyébként sem erőltetnék rá semmit, amit ő nem akar. Egyszerűen csak úgy tűnik, mintha most egy kicsit nyitottabb lenne.
- Én? Igen, azt hiszem egy kicsit fáradt vagyok.. - sütöm le a szemem zavartan. Hát ennyire látszik? Remek.. - Inkább úgy mondanám, hogy hosszú hetem. - felelem végül megadva magam a kérdésnek. - Ennyire látszik? - emelem kezem a szemem alatti kis puffadt karikákhoz, hogy megnyomogassam őket. Nem mintha sokat javítana a helyzeten, ha birizgálom, de talán egy kiadós alvás segítene. Talán eljutok odáig is a nap végére. Bár azon sem lepődnék meg, ha a buszon hazafelé egyszerűen csak elaludnék. Nem az első eset lenne.

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Zoe▾Claire

Claire&Zoe

“People always say: when one door closes, an other one opens.”

THabár az utóbbi időben túlságosan lefoglalja a gondolataimat az, hogy van egy nővérem, a reggeli rosszullétek, és ezek a hirtelen édességre való kívánalmak nem tudják elfeledtetni velem azt, hogy igazából továbbra is elég nagy bajban vagyok. Senki nem tud róla. Se a szüleim, se a barátaim, és akármennyire is akarom elodázni a problémát, ez nem fog eltűnni, sem megszűnni, ha nem teszek ellene, de valahogy az abortusz egyáltalán nem olyan opció a számomra, amin el akarnék gondolkozni. Hogy miért van ez, azt nem tudnám igazán megmagyarázni, hiszen ha logikusan nézem a dolgokat, akkor ez az egyik legészszerűbb döntés… és mégsem tudnám rávenni magam. Jelen pillanatban legalábbis biztosan nem. Számomra most egyszerűbb az, ha úgy teszek, mintha ez a probléma nem létezne, és inkább fókuszálok egy olyan dologra ami ellen érdemben is tudok tenni. Abba bele sem akarok gondolni, hogy talán pont azért vágyom ennyire arra, hogy Claire közelébe jussak és jobban megismerjem, hogy legyen mellettem valaki, aki tanácsot ad, aki segít ebben az ijesztő és számomra nagyon új helyzetben, amit a szüleimmel nem tudnék megbeszélni. Mégis… amikor lehetőségem lett volna arra, hogy idegenként beszámoljak neki arról, hogy mi is a helyzet, akkor megfutamodtam. Nem értem magamat, és így nagyon nehéz azt várni másoktól, hogy megértsenek.
- Nem biztos, hogy akkor is vissza tudnám fogni magam, ha akarnám. Nagyon éhes vagyok, ma még nem ettem semmit és most úgy megkívántam a fánkot… – Vallom be egy kicsit bőbeszédűbben a megszokottnál, miközben még mindig a frissen sült csodákkal szemezek. Nagyon jól néznek ki… és az illat is olyan szinten beszivárgott az orromba, hogy biztos vagyok benne, hogy még jó sokáig bennem fog maradni az emléke.

A vágyakozó tekintetem egy pillanatra eltűnik, mikor feltűnik egy szó… „A fiamnak”. Van egy fia? Nem fordítom felé a tekintetem, de a szavai jó mélyre belevésődnek az elmémbe, és habár nagyon szeretnék legalább egy millió kérdést rázúdítani, mégsem teszem. Úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna a kis elszólását, pedig nagyon is hallottam. Önkéntelenül is a kezem egy pillanatra a még viszonylag lapos hasamra siklik, habár én már ki tudom tapintani azt a kis dudort, ami a bennem növekvő életet jelzi. Talán mégis sokkal több minden van, amiben hasonlítunk.
- Nem, nem erről volt szó. Nem ijesztettél meg, magamtól ijedtem meg. – Vallom be őszintén, majd elveszem a kezem a hasamról és próbálok úgy tenni, mintha az a mozdulat meg sem történt volna.
Nem tudom, hogy valaha készen fogok rá állni. – Mondom egy kis sóhajjal és egy nagyon kicsi mosollyal.
Eddig mindig az volt a problémám, hogy túl felnőttesen viselkedtem a koromhoz képest, most viszont pont az a baj, hogy a koromhoz képest is gyerekesen viselkedem. Abban a fázisban vagyok, hogy minden mással foglalkozom, csak a problémával nem. Nem hiszem, hogy a közeljövőben képes lennék megint elmenni, hiába tudom az eszemmel, hogy segítene. – Nem is tudom, hogy mikor beszéltem mostanában valakivel ilyen őszintén. Talán ez annak a hatása, hogy rájöttem, hogy van egy fia, vagy hogy most éppen gyengébb vagyok a megszokottnál, de igazából ez teljesen lényegtelen is.

- Ne, nem kell. – Hárítom el egyből, hogy elcsomagolja a fánkot, helyette magamhoz húzom a tányért, és bevallom cseppet sem finoman és nőiesen el is kezdem falatozni az édességet. Annyira mohón vetem rá magam, hogy egészen maszatos lesz az arcom, de nem tűnik fel, mert úgy eszem a fánkot, mintha nem csak ma nem ettem volna, hanem már nagyon régóta nem, és éheztetve lettem volna otthon.
- Csak egy kicsit. Még így is nagyon szép vagy, ezt irigylem. – Mosolygok rá egy kicsit, miután lenyeltem az első falatokat.
- Miket csinálsz még ezeken kívül? – Kérdezem érdeklődve, majd egy újabb falatot tüntetek el a fánkból és szinte észre sem veszem mikor fogyott el teljesen.
- Azt hiszem, lehet hogy még egyre befizetek… – Mondom elgondolkozva figyelve az üres tányért.

✤