welcome to montreal!

to Claire

Mintha nem is a napokban, hanem hetekkel ezelőtt történt mindaz, aminek nem is olyan rég jött el az ideje. Életemben először részese lehettem a fiam karácsonyának, egy olyan alkalomnak, amikor tudom, hogy számít rám és várja a nagy ajándékot. Tudom, hogy önző seggfej módjára kenyerezem le őt azzal, hogy egy akkora ajándékot veszek neki, mint amekkorát még talán nem is kapott és ezzel állítom őt teljesen az oldalamra, hisz az én ajándékomnak jobban örül, ahogy az érkezésemet is.
Már napokkal korábban folyamatosan számlálta, mi több számolt vissza, mennyit kell még addig aludni, hogy apa is ott legyen vele a fa körül. Talán tényleg önzőségre vall, talán csak nem akarom, hogy hiányt szenvedjen ezen a karácsonyon, amikor már az új lakásban, sokkal szűkösebb körülmények között érkezik el az életében az újabb ünnep. Nem hagyhattam, hogy fa nélkül maradjanak, így aztán egy kisebb összekötegelt példánnyal léptem be az ajtón pár nappal az ajándékozás előtt. Ahogy a fát állítottam bele a tartóba, úgy a díszek felrakásánál is segédkeztem. Jó színben akartam feltűnni? Meglehet. Hogy jobban-e? Nem hiszem, én csak a mosolyt akartam az arcán látni azok után, amin keresztül rángattam őket. Nem akartam a szuperebb, jobb és menőbb szülő lenni, egyszerűen csak be akartam pótolni az elmúlt évek kihagyását és kárpótolni őket valami aprósággal a hatalmas bakizásomért.
Annak az időszaknak már vége, a nyár rég elhalványult minden bizonytalanságával és kétségével együtt. Hol van már az, amikor mindent megtagadva magamtól búcsúztam el tőlük? Hol van az, amikor a kórházban feküdtem, mert nem egészen úgy jött ki a lépés, mint terveztem? Na és az, amikor kiderült, hogy Claire ismét terhes? A vőlegénye már rég lelépett, teljesen magára utalva őt, akit a szüleivel szinte karöltve hagyott hátra. Talán a sors furcsa iróniája, hogy itt jöttem megint én a képbe, én, aki meghúztam magam, én aki a segítségemet ajánlottam, mint valamikor a régi szép időkben. Csak köztünk nem alakultak úgy a dolgok, mint akkor. Claire haragudott rám, tartotta a két lépés távolságot és nehezen engedett annak is, hogy rendre szóba álljon velem. De be kellett lássa, Alex előtt nem utálhatjuk egymást és nem lenne fair az sem, ha kihagy a másik gyerekem életéből. Talán fáj a tény neki, de ő is a mi közös csodánk lesz akkor is, ha mindent tagad maga előtt.
Igazából hálásnak kellene lennem, hogy megmutatta az első ultrahangos képet róla, ahogy azért is, hogy rendre tájékoztat a hírekről. Még nem tudom, hogy fiú-e vagy lány, csak azt, hogy rettentően szeretem. Mikor korábban belegondoltam abba, hogy apa vagyok, valahol rettegtem az egésztől. Aztán Alex megmutatta azt, hogy nem annyira ijesztő dolog, inkább csak a felelősség, hogy tartozok egy kisembernek minimum őszinteséggel, de legalább tisztességgel. Nem árthatom bele magam semmibe, különben is a zsaruk még figyelnek. Talán épp ezért érzem azt is, hogy Claire makacssága kezd felengedni legalább a srácok felé és engedi, hogy részese lehessek a mindennapjaiknak. Nem működnek tökéletesek a dolgok közöttünk, nem beszél meg igazából semmi lényeges döntést velem, csak az orromra köti. De legalább nem szab gátat annak sem, amit én szeretnék megvalósítani.
Láttam, hogy nem tetszett neki a nagy ajándék, túl nagynak tartotta, azt mondta, elkapatom vele a gyereket. Hisz mit veszek akkor legközelebb neki, igazit? De mindent megért az, hogy Alex pillanatok alatt belepattant és tett pár kört a kis elektromos járgányával. Olyan Ferrarit kapott, amit mindig is emlegetni szokott. Most pedig attól félek, hogy nem fogok időben ide érni, mielőtt eljön az éjfél és a beígért petárdázásnak is lőttek. Már biztos alszik, tizenegy elmúlt és még egy pirosnál dekkolok. Na, mi lesz már?
- Mikoj éj ide apa? – már nem ugrál, már csak a kis plüsseit emelgeti a magasba, miközben a takaró alatt lapít. Hatalmas pilláival aprókat pislant, miközben a tévét bámulja. Valami film megy, vagy mese, de már semmi sem kötné le. Csak a petárdát várja és azt, hogy utána elégedetten aludhasson.

⇞⇟

you're lucky enough to get a second chance

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Nem volt tervben, hogy visszaengedem Pierre-t az életünkbe, nem akartam még több lehetőséget adni neki, hogy csalódást okozhasson. Már nem kellene meglepődnöm rajta, valahogy mindig sikerül magát és minket is olyan helyzetbe hoznia, amiből nehéz kimászni. A legutolsó ilyen esetnél rövid időre tanúvédelem alá lettünk helyezve. Se telefon, se internet, nem érintkezhettünk vele, csak nézhettük a tv közvetítést, és retteghettünk Enolával, hogy vajon túléli-e a hazárdírozást vagy ez alkalommal végleg ott hagyja a fogát. Alex ebből csak annyit fogott fel, hogy apa a tévében van, ahogy most is csak azt látja, hogy minden alkalommal jön, elviszi játszani, sütizni és mindenfélét ígér neki, amit mostanában többnyire sikerül is betartania. Tudja, hogy ez egy utolsó utáni esély, amit már nem játszhat el, mert nincs tovább. Én ugyan már nem bízom benne, de nem szakítom el őt egyik fiától sem. Igen, alig a negyedik hónapban már az orvosom is közel száz százalékos pontossággal meg tudta állapítani, hogy a második gyerek is fiú lesz. Meg leszek áldva velük...
Ahogy ismét eszembe jut mennyire örült Pierre a hírnek, úgy simítok végig a szépen kerekedő hasamon. Az ötödik hónap táján már szépen látszik, de még nem annyira problémásak a mindennapok, hogy ne tudjak elmenni dolgozni. A két nap szünet viszont jól fog jönni, hogy kicsit kinyújtóztassam a lábaimat. Persze meg lett volna az előnye annak is, ha be tudok menni ma túlórázni, mert jelenleg nem állok úgy, hogy egy kiadásokkal teli december után még a januárt is megfinanszírozzam. A fűtés persze most ment tönkre, a legnagyobb hidegben, így kénytelen vagyok napok óta hősugárzóval melegíteni a gyerekszobát, ami majd az egekbe tornázza a villanyszámlát. Nem véletlenül van jól beöltöztetve a gyerek a nappaliban és még így is takarót terítettem rá. Nem véletlenül öltöztem én is melegen és tekertem magam köré még egy vastag plédet is. Jó lett volna, ha időben le tudom fektetni aludni, de kivételes alkalom, hogy még a délutáni szundit is becsülettel végigaludta, csak hogy meg tudja várni este az apját. Nem mintha nem aludt volna be néhány kósza percre már az elmúlt órában, de utána mindig éberen körülnézett, hátha megérkezett az új legjobb haverja. A teknősén kívül persze.
- Nem tudom, mikor ér ide, biztosan hamarosan.. - csitítom, mikor már sokadjára szegezi nekem a kérdést és gondolatban sürgetem az apját, hogy igyekezzen már, mert én is fáradt vagyok és lenne jobb dolgom is, mint rá várni. - De ha álmos vagy, biztos nem haragszik meg érte, ha inkább pihennél.. - próbálom finoman noszogatni, hátha végül beadja a derekát és az ágya felé veszi az irányt. De ígérhetek neki bármit, a palacsinta reggeli és a sok édesség sem használ most, mikor az apja megígérte neki, hogy együtt fognak tűzijátékozni. Néha felhangzik egy-egy türelmetlen durrogtatás, amire automatikusan kapja fel a fejét, a szemei reménytelin csillannak meg, hátha ez az, de nem. Csak azt remélem, hogy Pierre most akarja elcseszni azt, amit eddig már sikerült felépítenie.
Nagy sokára hallom meg a bejárati ajtón a halk kopogást. Talán valóban azt hiszi, hogy sikerült elaltatnom már a gyereket? Akkor nem ismeri eléggé a saját fiát. Már pattan is fel és visítva rohan az ajtóhoz, de nem tudja kinyitni, ahhoz én is kellek. Úgy ahogy vagyok, pléddel a vállamon indulok meg arra, amerre az előbb elviharzott, elfordítom a zárat és a láncot is kioldom az ajtóról még mielőtt kinyitnám. Más úgysem lehet, csak ő szokott meglátogatni mostanság.
- Késtél.. - jelentem ki egyszerűen köszönés helyett. A stílus, amit megütök vele szemben mindig aszerint változik, hogy épp mennyire sikerül tartania magát az ígéretéhez. Nem feltételezem, hogy ő nem tudná, hogy másfél órával ezelőtt kellett volna érkeznie, de jó ha eljut a tudatáig, hogy megjegyzem ám az összes botlását.

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Pierre▾Claire

Tárgy: Re: Happy New Year - Pí & Claire Pént. 02 Aug. 2019, 15:33

to Claire

Csak a szokásos mindennapi gondok járnak a fejemben, miközben szinte automatikusan veszem az irányokat. Ha álmomból felkeltenek is tudom az irányt a lakásuk felé, ahová már lassan egy fél éve kijárok. Nehéz volt alkudoznom abban, hogy segítsek, de a tény, hogy Claire nem mindig tudná biztosítani a lakbért és különben sem lakhat mások nyakán elég hatékonyan jobb belátásra bírta őt. Csúnya dolog ezzel visszaélnem, mégis kaptam az alkalmon. Szeretnék törleszteni neki, nekik és az egyetlen utat elzárkózásában az anyagi dolgokban találtam meg. Mióta lecsengett az az incidens, amióta kiderült, hogy terhes és ráadásul megint tőlem, felbomlott az eljegyzése és kissé szabad utat kaptam. Aha, gondoltam én! De egyhamar a tudtomra adta, hogy csak a gyerek felé nyissak és kizárólag csak azért tűr meg és ad egy utolsó utáni esélyt, mert nem akarja, hogy a gyerekei apa nélkül nőjenek fel. Talán rájött, hogy engem elég nehéz lenne kiszorítani a képből, ha már saját magamtól döntöttem úgy, hogy nem lépek le, hanem bebizonyítom, hogy méltó vagyok arra, hogy Alex apja legyek. Szeretném mindennél jobban, mert imádom ezt a gyereket.
De Claire a mai napig talány számomra. Néha marasztal egy kávéra, megkínál sok jóval és segítséget kér, mint ahogy most is tette. Kerítettem egy szerelőt, hogy ne legyen hideg a lakásban, csak lent ne felejtsem a kocsiban. Amint beállok a parkolóba, az első dolgom az, hogy megkeressem a cetlit és zsebre vágjam. Legalább így biztosan nem hagyom el. Alighanem nem sok húzásom maradt már ami a stikliket illeti, így is néha úgy érzem, hogy akkor is méreget, ha épp nem csináltam semmit. Mint a legutóbb, amikor karácsonyra Alex megkapta tőlem azt a gurulós masinát, amiért annyira odáig volt. Meg van most is, mert általában a nappali közepén szokott megállni vele, ha már megunta magát, hogy a kis lakást feltérképezze vele. Claire mintha tényleg komolyan zokon vette volna, hogy én ekkora ajándékkal készültem.
Mindent egyben nyalábolok fel és majdnem ez is lesz a vesztem, amikor nyílik az ajtó és Alex betámad. Mert lendülettel ugrik, én pedig kapom fel, miközben készülnek a dolgok borulni a kezemből.
- Sajnálom, eltartott a fuvar. – nem mondhatja azt, hogy nem próbálkozok rendes életet élni. Mostanában szállítok ezt vagy azt, teljesen legálisan kapom a fizetést és ezt adom a kezébe is. Arról nem kell tudnia, hogy még akadnak vevőim és arról sem, hogy nem csak fűben utazok. Miért is akarnék csak abban, ha egyszer legális?
- Alex, mit szólnál, ha most felvennéd szupersebességgel a kabátod és lent a kosárpályán meggyújtanánk ezt a doboznyi rakétát? – a tervet kiadtam, ő pedig elsprintel az anyja felé, hogy magára adassa a kabátot. Én csak állok és várok, de miközben figyelem őket, csak egy kérdés fogalmazódik meg a fejemben.
- Van kedved velünk tartani? Csak egy kis dirr meg durr és már itt is vagyunk. Hoztam kölyökpezsgőt is. – emelgetem meg a kezem, de jó is hogy eszembe jut, mert a legközelebb eső szekrényre rá is rakom. Nem kell, hogy mindent megint levigyek magammal.
- Kimehetek? Gyeje te is.– Alex azért megkérdezi a biztonság kedvéért, hogy velem tarthat, mert arra hamar rájött, hogy mindenben az anyja engedélye kell, ha velem akar valamit csinálni. De miért is rontanánk most el a kedvét, amikor ennyire fáradtan megvárta, hogy megérkezzek?

⇞⇟

Tárgy: Re: Happy New Year - Pí & Claire Kedd 13 Aug. 2019, 11:36

you're lucky enough to get a second chance

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Egykedvűségemnek a fáradtság az oka, de hamar meglátszik rajtam, hogy egy kicsit meg is könnyebbülök, mikor megpillantom az ajtóban az apját és ezzel leveszi a vállamról azt a terhet, hogy mégis milyen magyarázatot találjak ki, amiért kihagyta az ő nagy napjukat. Abban biztos voltam, hogy valami komoly akadálya volt annak, hogy időben jöjjön, mert már nem tud több esélyt eljátszani anélkül, hogy közölném vele, hogy nem szeretnénk őt a továbbiakban a fiam közelében látni. Igazából egyik gyerekem közelében sem, de túlságosan ügyel arra, hogy mindent úgy vagy legalább közel úgy csináljon, ahogy az nekem megfelel. Mintha már kínosan ügyelne arra, hogy ne tudjak belekötni. Tudja, hogy keresem rajta a fogást.
- Szilveszter este? - hitetlenkedve kérdezem, kicsit engedékenyebb hangon, mikor megüti a fülemet, hogy a munkára hivatkozik. Ez volt a kitétele annak, hogy egyáltalán újra szóba álljak vele, ő pedig végre vette a fáradtságot és talált magának egy rendes állást. Én pedig némileg bizakodni kezdtem, hogy nincs még minden veszve. Ha erre hajlandó a gyerekekért, akkor lehet még benne sokkal több minden. Vagy legalábbis szeretném ezt hinni. De nem kötekedek sokáig, elállok az útjából, hogy a félig rajta csüngő fiával vissza tudjon kecmeregni a lakásba. Ám úgy tűnik, hogy a tűzijátékos terv még mindig él és virul, én pedig csak nagyot sóhajtok, mikor Alex a lábam mellett elrobogva igyekszik felvenni a vastag kabátját, félig már belebújt a csizmájába, és fordítva a fejébe is húzta a sapkáját. Őszintén szólva úgy imbolyog, hogy nem tudom miért van még talpon, már indulok is segíteni neki. Feladom rá a kantáros vastag nadrágot, a nyakába csavarom a sálat is amit úgy utál, de most mégsem mer tiltakozni ellene. A sapiját csak megfordítom egy mozdulattal, majd a csizma, a kabát és a kesztyű következik. Néhány percről van szó ugyan, de pillanatok alatt megfázhat, én pedig mindannyiunkat inkább megkímélném néhány drága gyógyszer vásárlásától és a kényszerszabadságtól is. Öltözés közben persze igyekszem elmagyarázni neki, hogy mit nem szabad csinálnia majd tűzijátékozás közben. Mondjuk nem szabad elengednie az apja és az én kezemet sem, és hogy amint vége szigorúan vége a bulinak és mehet aludni. Alig várom már, hogy elaludjon és én is tudjak végre egy kicsit pihenni. De őszintén, ki tudna ellenállni ezeknek a szemeknek és annak a legörbülő szájnak? Ha jobban hasonlítana rám, könnyebben állnék ellen neki, de az apja vonásait örökölte. Neki pedig csak az utóbbi időben sikerül állandóan nemet mondanom. Fejlődőképes vagyok.
- Ha már fentmaradtam... - rántom meg a vállam, de remélem tudja, hogy nem engedném le vele egyedül Alexet, akkor sem ha akarná. Pedig nagyon készült az estére, ezt mutatja a gyümölcslé is, amivel újfent le fogja nyűgözni a fiát, hiszen olyat ihat, mint a felnőttek. Csak aprót biccentek, én is öltözködöm, bár csupán a csizmámat és a kabátomat kell felvennem, pillanatok alatt megvagyok. A lakást azért bezárom indulás előtt, de a kabátot nem húzom össze magamon. Alex a kis susogós nadrágjában úgy indul meg a lépcsőn lefelé, hogy attól tartok a végén gurulni fog, de ügyesen veszi a fordulókat is.
- A lépcső alján várj meg... - szólok utána, de már tudja, hogy mi a szabály, mindig így csináljuk. Néha újra visszaszalad hozzám és megteszi lefelé a távot még egyszer, most viszont az ajtónak dőlve várja, hogy mi is megérkezzünk. A lábával türelmetlenül dobol, amit még egy emelettel feljebb is hallok és nem tudok rajta nem mosolyogni.
- Utána segíts ágyba dugni őt, kérlek. Most már muszáj lesz aludnia.. - intézem a szavakat Pierre felé, miközben a lépcsőházban egymás mellett sétálunk lefelé. A fene tudja, miért várt meg. Mindketten tudjuk, hogy ettől most fel fog pörögni az a csöpp hároméves és alighanem hajnal lenne, mire magától elalszik, de nekem is pihennem kell már. Kifelé menet el is nyomok egy halk ásítást.

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Pierre▾Claire

Tárgy: Re: Happy New Year - Pí & Claire Csüt. 15 Aug. 2019, 03:30

to Claire

Nincs annál felemelőbb érzés, mikor a fiammal tölthetem az ünnepeket, hallhatom a meglepett sikkantását, a boldog nevetését, láthatom a csillogást a szemeiben és azt a hatalmas mosolyt, ami csak nekem szól. De talán még felemelőbb az, amikor már laposakat pislogva nagyban azzal küzd, hogy ne aludjon el, miközben csak és kizárólag engem vár. Tettem Alexnek egy ígéretet és én tartom is magam ahhoz, hogy megvalósítom. Nem tudom, hogy eddig miféle szokásnak hódoltak a családban, biztosan valami unalmas vallásos újévvárót rendezte, ahogy csak a szülőkből kinézem. De ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem azt, hogy az jó volt-e, helyes volt-e abban a formában? Egy biztos, sokkal jobbat és emlékezetesebbet akarok a fiamnak és erre most nagyszerű lehetőség nyílik. Persze ha nem rontom el, ha nem a dugóban vesztegelek, ha nem kések rohadt sokat. A kormányon dobolás persze nem old meg semmit, az elvesztegetett idő már csak az marad és csak reménykedni tudok, hogy nem késtem le.
De ahogy nyílik az ajtó, egy apróság a lábamnak csapódik, én pedig megkönnyebbülten nyugtázom, hogy nem késtem le semmiről. Ellenben az anyjának már nem lesz elég a bocsánatkérő tekintet, neki valamiféle magyarázatot kell adnom. Az utóbbi időben ő olyan lett, mint egy röntgen, aki minden egyes cselekedetemet átvilágítja a létező összes okkal, magyarázatommal, mintha csak keresné a legapróbb hibát, hogy belekössön és elrontsa az idillt, amit szépen lassan felépített. Csak az apja akarok lenni a fiaimnak, ha őt már el is vesztettem, akkor legalább ennyim had maradjon meg.
Csak figyelem, ahogy a kis padlócirkáló felélénkülve szalad a cuccaiért és úgy igyekszik belebújni a szerelésbe, mintha csak attól függne, mikor indulunk. Igazából tényleg, mert amilyen kapkodva veszi fel a gúnyát, annyival több idő megigazítani rajta.
- Igen, ma. - tudom, hogy abszurdnak hangzik, de valakinek ma is be kellett ugrania, én pedig tényleg meg akarom mutatni, hogy a tisztességes munkát sem veszem félvállról. Az utóbbi időben különösen erre a témára vált érzékennyé, de mintha látnám már az engedés jeleit. Tudom, hogy nem bízik bennem és azt is, hogy alaposan eljátszottam a bizalmát, de minden erőmmel azon vagyok, hogy megbékéljen és belássa, rám is lehet számítani.Ha valakikért, akkor értük gondolkozás nélkül kockáztatnám az életemet.
Máris indulásra készen áll a kiskrapek, de egy pislogásnyi idő alatt tűnik el a szemünk elől a lépcsőházban. Claire utána szól, tudja, tudjuk, hogy így lesz. Mert látni akarja a durrogást és a fényeket, el akarja mondani magáról, hogy apával petárdázott. Pedig semmi különös, hoztam egy nagyobb dobozzal és néhány ledobós pattogós golyót, hogy ő is részt vehessen a mókában. Igen, ez határozottan jó ötletnek tűnt.
Mostanában már ugyan olykor itt ragadok estére, de inkább fognám az ünnepekre, mint bármi másra. Egy kicsit talán meglep a kérése, de ezt a duracell nyulat látva nem csodálom. Kapnom kellene az alkalmon, hogy én altassam el Alexet nála, amikor amúgy is ritka az ilyen pillanat. Sokszor alszik ugyan nálam és tudom, hogy mit és hogy szeret, mikor alszik rosszul, hogy kell ágyba imádkozni, az nem ugyanaz. Mi ebből a szempontból nem viselkedünk annyira egy családként, noha igazából a lehetőség adott rá, én pedig szívesen élnék vele. De beérem ennyivel is.
- Örömmel. Rád fér a pihenés, ekkora pocakkal nem lehet könnyű bármit is csinálni. - mondom ezt úgy, hogy igazából fogalmam sincs arról, milyen érzés ez, mennyire megterhelő és fárasztó. Most karácsonykor igyekeztem sok mindent átvállalni magamra pont azért, hogy ne Clairet terheljem vele.
Az apróság tényleg ott áll a főbejáratnál és vár minket, ahogy azt megígérte visszafelé szaladva. Megeresztek egy mosolyt, nyitom neki a bejárati ajtót és hagyom, hogy előre induljon a kis kosárpályához. Hol máshol gyújthatnám meg? A hideg szél megcsapja az arcom, már egészen megszoktam a fenti időt ahhoz, hogy realizálódjon kifelé jövet, még mindig Kanadában vagyunk és itt nem lehet félvállról venni a teleket. Sebaj, Alex nem fog megfázni. Leteszem valahová szabadon a jókora dobozt és mielőtt még a gyerek tovább téblábolna körülöttem, megelőzöm a bajt.
- Fogd meg anya kezét. - utasítom, miközben előhalászom az öngyújtót. Jó hosszú az a kanóc, így kényelmesen visszasétálok hozzájuk, amint meggyőződök arról, hogy a kis láng nem fog elaludni.
- Felkészültél? - vigyorgok Alexre a szemöldököm vonogatva, majd felpattintom a kis papírdobozkát és egy kis maréknyi robbanós golyót adok a tenyerébe.
- Ezt erősen dobd a földre. - biztatom, miközben Claire felé is nyújtok pár szemet. Nem sokat hoztam, elég lesz ennyi a szórakoztatására. Így is hamarosan már zöld, kék, piros, arany és fehér fények lövellnek fel a dobozból, majd hangos pukkanással robbannak ezer apró csóvára szemet gyönyörködtetően. Mindez nem tart tovább talán öt percnél, de kiélvezem a pillanatot, hogy a családommal lehessek. Tenyerem Claire hátára csúsztatom és annyira ösztönös a mozdulat maga, hogy észre sem veszem.

⇞⇟

Tárgy: Re: Happy New Year - Pí & Claire Csüt. 29 Aug. 2019, 00:00

you're lucky enough to get a second chance

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Néha még megesik velem, hogy elgyengülök. Hogy eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha adtam volna még egy esélyt és nem tartom meg kötelező érvényűen a három lépés távolságot. Vagy ha már az elején szóltam volna Pierre-nek arról, hogy terhes vagyok Alex-szel. Vajon élne még? Életben lennénk? Vagy csak a bajt hozta volna a fejünkre? Hogy jobb lett volna-e az, ha elszökünk mind a hárman és új életet kezdünk? Annyi kérdés zakatol a fejemben, hogy képtelenség kiverni őket onnan, mindig foglalkoztat valamelyik, de aztán meglátom és visszakattan minden a helyére. Nem véletlenül csukja be maga után az ajtót minden este, mikor hazamegy aludni. Nem véletlenül kér engedélyt, ha bárhova akarja vinni a fiát, hiszen a joga ugyanannyira megvan hozzá most már, mint nekem. De nem használja ki ezt az ütőkártyát, mert tudja, hogy elég egyetlen rossz mozdulata ahhoz, hogy bíróságra menjek a felügyeleti jog miatt. Nem érdekelne, hogy voltaképp miatta kaptam vissza a fiamat. Persze nincs kizárva, hogy egész egyszerűen azért viselkedik így, mert abban reménykedik, hogy egyszer megenyhülök és adok neki még egy esélyt. Nekünk. Ezidáig még nem sikerült bebizonyítania, hogy valóban alkalmas lenne az apa szerepre, pedig nemsoká itt az alkalom, hogy duplán is kivegye a részét a jóból. Talán ez aggaszt a leginkább. Alex első három évében a létezéséről sem tudott, nem kellett olyan dolgokkal megbirkóznia, mint a kakis pelenka, a hányás vagy a folyamatos gyereksírás. Ezek kimaradtak az életéből és kétlem, hogy bánná. Most pedig úgy tűnik, hogy.... Nem, még nem készítettem fel arra, hogy egy baba mivel jár, mégis elhittem, mikor azt mondta, hogy majd együtt megoldjuk. Mert hinni akartam benne, hogy egyszer az életben valami jól is alakulhat. Most pedig, ahogy végignézek rajta, miközben azt bizonygatja, hogy ma este is sokáig tartott a meló, nem tudom mit gondoljak. Inkább csak nem firtatom, bár aligha tudnék cáfolatot mondani, egyelőre pedig nem vétett akkorát, hogy jogos lenne a kiakadásom.
- Ekkora hassal is meg tudok csinálni mindent.. - teszem helyre a dolgot a fejében, mielőtt azt gondolná, hogy bármiben nehézséget jelent a terhességem. Ez egy állapot, nem egy betegség, ahogy sokan felfogják. Ugyanúgy járok dolgozni öt hónapos terhesen, mint eddig. De nem torpanok meg a mondat közben, nem húzom fel feleslegesen magam azon, hogy fogalma sincs éppen megint miről beszél. Nem azért passzolom le az altatást, mert nem lennék rá képes, hanem mert Alex úgyis vele akar majd aludni menni, ha már itt van. Mielőtt azonban szabadkozni kezdene, hogy nem is úgy gondolta, leérünk a lépcsőn és a fiam izgatott pillantása azt a cseppnyi neheztelést is eltünteti az arcomról, ami eddig talán kiült rá.
- Ne rohanj! - szólok rá, mikor látom, hogy bizony ebből nagy iram lesz a majdnem térdig érő hóban, mert persze nem lehet lebeszélni arról, hogy belegázoljon. Miért menne ott, ahol el van kotorva? Miért megy ott egyáltalán bárki, ha törheti is az utat magának? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fordulhatnak meg a fejében sejtésem szerint. Komolyabban megdorgálni viszont nincs szívem, elvégre ünneplünk. Ehhez mérten viselkedem én is, és most még csak nem is esik nehezemre. Furcsa, de ahogy Alex várakozásteljesen szorongatja apró kis kezével az enyémet, rám is átragad az izgalma. Sosem volt még ilyen alkalom, nem töltöttünk együtt ennyi időt, és bizony nem feledkezhetek el arról sem, hogy több mint egy éve kitartóan itt van és igyekszik, tényleg nagyon igyekszik bepótolni az elvesztett éveket. Még tűzijátékot is ígért a gyereknek. Ha nem tudnám, hogy mi a helyzet, azt hinném, hogy mi is pontosan olyan család vagyunk, mint akik a szomszédban laknak. Minden ezt a látszatot kelti, néha még az érzet is az, mikor Pierre a kanapén terpeszkedik a kisebbik kiadásával és valami idétlen mesén nevetgélnek együtt, én pedig főzök a konyhában és fél szemmel látom csak mit művelnek... Vagy mikor a meghagyom Alexnek az élményt, hogy két adag robbanós játékot vágjon a földhöz, félig már nem is figyelve arra hova esnek a pukkanó micsodák, mert eltátja a száját és kitöri a nyakát, ahogy a színes fénycsóvák útját követi végig. Még a szomszédok is kinéznek az ablakot a durrogást látva, látom, hogy nyílik az ablak, én pedig felintegetek nekik. Eközben érzem meg, hogy egy kar fonódik a hátamra, majd szép lassan a derekamat öleli meg. Nekem pedig eszembe sem jut tiltakozni ellene, most hogy végre tényleg olyan, mintha.... De a pillanat varázsa tovaszáll az utolsó rakétával, és ahogy a füst terjeng az égen és már nincs több látnivaló, úgy lépek egy lépést én is hátra, aztán óvatos mozdulattal guggolok le az apróság elé.
- Apa klassz murit rittyentett, mi? - simítom meg az arcát, ami már ennyitől is kipirult, de nem tessékelem be azonnal a lakásba. Hagyom, hogy kiadja magából az energiát, most ugyanis jócskán felturbózta magát és csak lelkesen ugrál és nevetgél, majd halkan hozzáteszi, hogy elmeséli az óvodában is a többieknek, hogy apával robbantgattak. Talán itt az ideje, hogy elbeszélgessen vele az apja arról, hogy mégis miket szabad elújságolni a kis barátainak.

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Pierre▾Claire

to Claire

Elég csupán a fiam arcára pillantanom ahhoz, hogy tudjam, már megérte felkelnem, már megérte minden egyes tett, igyekezet, mert boldognak látom. Mert most annyira izgatottan várja a durrogtatást, mint nemsokára a szülinapját, vagy épp a nem is olyan régen megtörtént ajándékozást. Imádta a kocsit, attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta. Akkor először éreztem egyszerre elismerést és kétkedést Claire részéről. Tudom, hogy hatalmas ajándék volt, de az elmúlt években soha nem voltam jelen és nekem ez a karácsony sokat jelentett. Szeretném hinni, hogy jól csinálok valamit egyszer az életben és nem vagyok emberileg egy totális zsákutca. Valamiért Ő is szeretett, mert tudom, hogy így volt, éreztem, ezt ő sem tagadhatja le. Tudom, hogy az a lehetőségem akkor elszállt, hogy rendesen talpra álljak és saját erőmből - na meg persze vele közösen - egy jobb életet kezdhessünk. Nem jött össze, mert gyenge ember voltam és ezt majdnem sikerült másodszor is bebizonyítanom, amikor mégis meggondoltam magam és kockáztattam.
Úgy érzem, hogy mindhármukért felelős vagyok, még ha Claire nem is kér belőle. Tudom, kellően makacs ő ahhoz, hogy beismerje, teljesen egyedül sohasem fog úgy menni neki. Én pedig nem hagyhatom, hogy hibát kövessen el, amiért nem bízik bennem. De talán most érzem azt, hogy enged, hogy rám bízza a gyereket, még ha ő maga is lejöjjön velünk.
- Oké, te tudod. - magam elé emelem a kezeim védekezőn, miközben megeresztek egy szórakozott vigyort. Én hiszek neki, ha bírja, akkor bírja. De azért néha tényleg örülnék neki, ha engedné látni a másik oldalát is, amit már nagyon rég nem láttam. Az esendőbb, érzelmesebb énjét jobban szeretem, amikor hagyja, hogy tényleg törődjek vele. Hiányzik, rettentően és néha nem tudom, hogy mivel is édesgethetném vissza őt igazán magamhoz. Talán már ez elúszott és el kellene fogadnom, hogy már az is eredmény, hogy a gyerekeim életében részt vehetek. Nem is csak a gyerekeim, hisz közösek, mindkettő akkor fogant, amikor csak egymásra vágytunk.
Alex nem bír magával, előre szalad, mégis viselkedik, mert nem akar felmenni. Nem nevetem ki, mert azzal csak megtoldanám a bátorságát a rosszalkodáshoz. Néha nehéz vele bánni, néha még az én kezeim közül is kiszalad, pedig hallgat rám, hisz újdonság az életében az apja. De talán kellő türelemmel fékezhető. Tudom, mert én is ilyen voltam, de jobb jövőt szeretnék neki, mint az enyém. Ó ha Claire tudná, hogy mennyi tervem lenne a jövőre nézve...
Megvárom, amíg engedelmesen megfogja az anyja kezét, csak utána készülök neki a rakéták meggyújtásának. Veszélyes és ezt nem is veszem félvállról. Kicsit sietős léptekkel indulok vissza hozzájuk és maga a pillanat, a fények, a gyerek izgatottsága és az, hogy Ő is ott van velünk egy különleges koktéllá vegyül a levegőben. Teljesen természetesen csúsztatom a kezem Claire hátára, majd lejjebb a derekára. Mintha mindig így lett volna rendjén, és köztünk is minden teljesen rendben van. Ez után sóvárgok már mióta, ahogy belekóstoltam a szerelem ízébe, amióta visszajöttem és amióta igyekeztem mindig küzdeni érte, értük. Talán kicsit szorosabban is simulok hozzá, mint azt elviselné, de ahogy a tűzijáték abbamarad, érzem, hogy eltávolodna, én pedig csak sután hagyom. Tehetek bármit is ellene? Kesernyés mosollyal pillantok le én is a gyerekre. Lelkes, látom rajta, hogy most legszívesebben tombolna, rohangászna, így is ugrál és ezzel kicsit rázza az anyját is, de a pillanat magában aranyos.
- De nincs füllentés és túlzás, oké? - tudom, hogy szeret nagyot mondani, mi több olyan dolgokat is megosztani, amik nem feltétlenül tartoznak bárki másra. De már kérdezte meg tőlem az óvónő, hogy minden rendben van-e otthon, mert Alex azt mondta, hogy néha haza sem megyek, mi több, ritkán megyek, pedig ez nem igaz, csak... kicsit drasztikusan éli meg néha, hogy nem élünk együtt.
Amíg kifárasztja magát, én összeszedem a hulladékot és a gyűjtőhöz viszem, hogy kidobjam. Nem lenne tanácsos kint hagyni egy játszótér mellett ilyen maradványokat. Ha kiörömködi magát, utána aludni fog, mint a tej. És nem is lövök mellé nagyon, mert mire felveszem, hogy elinduljunk vissza a lakásba, már a lépcsőn felfelé dönti a fejét a vállamra és nyújtogatja a kezét az anyja felé, hogy fogja meg. Ha ügyesek vagyunk, akkor a nyűgös perceit is megelőzzük és még azelőtt sikerül ágyba dugni, hogy hisztisen az ágyon ugráljon. Hisz már megfürdött, már megvacsizott, csak engem várt. Mire felérünk, már laposakat pislog és csak csöndben hagyja, hogy levetkőztessük, majd felvegyem és bevigyem lefektetni. Pont ahogy azt megbeszéltük. Végül csak halkan kisétálok a nappaliba.
- Elaludt. Hideg van még? - a napokban hoztam egy hősugárzót is, hátha segít a helyzeten, bár az igazi megoldás akkor is csak a szerelő lesz. Remélem addig egyikük sem fázik meg.

⇞⇟

you're lucky enough to get a second chance

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Néhány pillanat erejéig valóban képes vagyok úgy érezni magam, mintha egy összetartó, mindent kibíró család lennénk. De ez nem így van, alig hogy vége a tűzijátéknak minden visszakerül a régi kerékvágásba, pedig én aztán nagyon szeretnék végre egyszer hinni a látszatnak és bízni abban, hogy nem csak álom a nyugodt családi élet. Szerencsére a megingásomra Alex nem lesz figyelmes, én pedig az aggályaimmal nem rontom el az örömét. Hagyom, hogy az apja karjaiban lelje meg a nyugalmát, bár tény, hogy én nem is tudnám az ölemben felvinni az emeletre. Már attól is elfáradok néha, hogy magamat fel kell cipelnem oda, főleg egy fárasztó nap után, mikor a hó is rákezd és épp csak behúzódunk előle a lépcsőházba. Tehát még hidegebbre kell számítani a következő pár napban. Csodás.
Legalább az altatás gyorsan megy. Hagyom a fiúkat, hogy elbolondozzanak még egy picit, de nem kell sokat várnom, hogy diadalmaskodjon az álom a kisebbik felett. Mennyire egyszerű lenne, ha minden nap így tudnám letenni aludni.
- Egy kicsit.. - vallom be, bár ismer engem és tudja, hogy egyébként is milyen fázós vagyok, csak sosem verem nagy dobra a dolgot.
- Arra gondoltam, hogy Alex talán aludhatna nálad pár napig.. Csak amíg itt rendbe nem teszik a fűtést. Nem szeretném, ha megfázna.. - vetem fel neki az ötletet, amire eddig még nem volt példa. Képes voltam foggal-körömmel kapaszkodni az elhatározásaimba, többek között abba is, hogy Alex velem marad bármi történjék is. De van egy határ - jelen esetben az, hogy a testi épségét így tudom igazán megvédeni - mikor nekem is engednem kell, bármilyen nehezemre esik is. Én fel tudok venni néhány pulcsit egymásra, de ezt egy három évesnek aligha tudom megmagyarázni miért is olyan szükséges ez. Vagy hogy miért nem ülhet le a szőnyegre játszani és miért nem folyik meleg víz a csapból. Be kell látnom, hogy most újabb szívességet kell kérnem tőle.
- És van még itt pár papír is, amit ki kellene tölteni... - mutatok az asztalra, ahová az előbb elő is készítettem, mielőtt még elfelejteném megosztani vele, hogy a gyerek csak akkor kaphatja meg a nevét és akkor szerepelhet az apjaként a születési anyakönyvi kivonatban, ha írásban nyilatkozik róla, hogy az övé. Tehát elismeri, hogy ő az apa, amit már a méregdrága DNS-teszt is megerősített. - Nem kell azonnal, csak.. Azért jó lenne minél előbb bevinnem. Persze csak ha szeretnéd, hogy a te nevedet kapja.. - rántom meg a vállamat. Legutóbb nem volt rá esélyem megkérdezni, de teljes mellszélességgel vállalta a felelősséget Alexért, így talán egyértelmű, hogy ezt a lehetőséget is kihasználja majd. Én pedig nem szeretnék félreértéseket a gyerekek között azért, mert más a vezetéknevük, mikor testvérek. Nem én fogok akadályokat görgetni eléjük.

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Pierre▾Claire

to Claire

Az este eddig túl tökéletes ahhoz, hogy ne kezdjek el gyanakodni, valami fekete leves vár rám. Rég volt már az az időszak, amikor én is elhittem, hogy működhetünk gyanakvás nélkül remekül együtt, de amióta visszajöttem, folyamatosan azt érzem, hogy bizonyítanom kell. Értem is meg nem is, hogy Claire miért ilyen gyanakvó és pont ezért furcsa nekem az, hogy most nem tesz mégsem folyamatosan megjegyzéseket, nem húzza keresztül az ötleteimet és nem veszi ki a kezemből a gyereket. Oké, ez utóbbi elég megterhelő kivitelezés lenne neki most, hogy a második poronty a pocakban ejtőzik, de egyáltalán nem egy elképzelhetetlen tett.
Most mégis mintha látnám azt a törékeny arcát is, amit nagyon ritkán mutat meg. Hagyja, hogy kibontakozzak, levetkőztessem Alexet és ágyba dugjam. Szerencse, hogy éjjel össze tudnak bújni ebben a hidegben és már az sokat számít, hisz tudom, hiába az ide hozott hősugárzó, az olyan mint halottnak a csók. Alex édesdeden alszik már akkor szinte, amikor leteszem, nem tart sokáig, hogy igazán álomba szenderüljön. Nem szokott ennyi ideig fent lenni és ez most mellettünk dolgozik.
- Vagy aludhatnátok mindketten nálunk addig. Neked sem hiányzik egy megfázás. Én sem szeretném, ha te megfáznál. - egészen mögé érve két tenyerem a vállain nyugtatom és gyengéden szorítom meg. Igazából pokolian hiányzik bárminemű kontaktom vele, de nem hánytorgathatom fel neki, hisz így is örülhetek, hogy ide jöhetek a gyereket látogatni. A nyáron történtek óta különösen kényes közöttünk a legtöbb téma. Igaz, sohasem volt vitatéma közöttünk, hogy Alex kivel legyen, mi több, szerettem volna segíteni abban, hogy a saját lábára álljon miután otthon nem igazán volt maradásuk. A szülei gyűlölnek engem, az pedig az utolsó csepp volt a pohárban, hogy a második poronty is az enyém. Őszintén megkönnyebbültem, amikor ez kiderült, talán reményt láttam benne, lehetőséget, hogy helyrehozzam mindazt, amit elbasztam. De ahogy telnek a napok, egyre jobban cáfolódik ez meg és úgy érzem örök körforgásába csöppentem annak, hogy végül sohasem bocsájt meg.
Tekintetem az asztalra kiterített papírokra siklik. Nem nehéz megállapítanom milyen papírok lehetnek, hisz nem is olyan régen írtam alá Alex papírjait is, amiken szintén elismertem, hogy az én fiam. Valamint az övé és ha olyan nehéznek is tűnt eleinte az, hogy őt hívja anyának, mostanra már azt is elfelejtette, hogy eddig más erőszakolta ezt rá.
Szó nélkül írom alá a papírokat amint leülök mellé és halászom is elő hozzá a szükséges irataimat, hogy tényleg minden stimmeljen, majd csak hátrapillantok rá és tekintetem a pocakra siklik. Nem tudok nem elmosolyodni, mielőtt hátradőlnék kényelmesen. Azt hiszem jól esik csak úgy leülni mellé, élvezni azt, hogy itt van.
- Holnap megszerelik a fűtést és jó lesz. Sajnálom, hogy eddig tartott... - nem kezdek el szabadkozni, teljesen fölösleges, őt ezzel a legkevésbé sem fogom meghatni. Így csak megint elhallgatok. Visszagondolok az estére, Alex boldog mosolyára, ahogy a szemei csillogtak, ahogy lelkesedett és durrogtatta azokat a pici petárdautánzatokat.
- Szeretném, hogy ő is a nevemen legyen. - szokatlan még ez a nagy pocak, csak bizonytalanul fordulok oda hozzá, hogy a pocakra simítsam a kezem. Nem kérdezem meg, hogy szabad-e, a tekintetem már rég elárulta, hogy mit szeretnék.
- Annyira más. Annyira valós, hogy most is itt van. És érzem. - nem voltam jelen korábban, Alex esetében nekem teljesen kimaradt a babavárós, de úgy a babázós időszak is.
- Emlékszel, amikor csak terveztük ezt? - akaratlanul is jönnek elő az emlékek, amikre szívesebben emlékszem mint arra a gyalázatos napra, amikor mindent magam mögött hagytam és azt sem tudtam, hogy visszajövök-e valaha. De most itt van, itt vannak és még mindig úgy érzem, hogy helyre hoznám, ha látnám a legapróbb jelét is annak, hogy van esély rá. Észre sem veszem, hogy mennyire a szája és a szemei között cikázik a tekintetem, miközben már mindkét kezem a pocakon van.

⇞⇟

Tárgy: Re: Happy New Year - Pí & Claire Vas. 01 Dec. 2019, 17:41

you're lucky enough to get a second chance

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Hasztalan lenne tiltakoznom, nem akarok folyton hadban állni és bármilyen meglepő is, boldoggá sem tesz engem az örökös harcunk. Belefáradtam abba, hogy mindig csak ellenkezzek, ez nem jó se neki, se nekem, de legfőképp a gyerekünknek nem, aki elég ért még bármit az egészből. Nemsokára pedig újabb fővel bővül az egyébként sem szokványos kis családunk. Jobbnak látom, ha a hűvös viselkedésem ellenére adok Pierre-nek is egy kis teret, hogy bizonyíthasson. Nem kell már megjegyeznem, mennyiszer okozott csalódást és mennyit szenvedtem miatta, de most, mikor szinte mindenki elfordult tőlem és nincs akire számíthatnék, itt van. Kivételesen ő az, aki minden követ képes megmozgatni, hogy jobb legyen a helyzetünk és bár önként nem fogadnám el tőle, de Alexre hivatkozva anyagilag is segíti a boldogulásunkat. Nehezen ismerem el, de olykor úgy érzem túl szigorú vagyok vele, hisz most is egészen jó indoka volt a késésre és nem történt tragédia. Ráadásul Alex is gyorsan, minden hisztit nélkülözve aludt el.
- Nem szükséges, elég ha csak Alex ott aludhat - biccentek felé, hogy nem szeretnék élni ezzel a lehetőséggel. Egyelőre még nem érzem a késztetést, hogy a hideg elől hozzá meneküljek. - Nem fogok megfázni - jelentem ki elég határozottan ahhoz, hogy ígéretnek hangozhasson, de ebben persze nem lehetek biztos. Pierre pedig nem hülye, ha egy kicsit is emlékszik arra, hogy milyen beteges voltam évekkel ezelőtt vagy ha csak a hűtőn sorakozó vitaminhegyekre pillant, tudhatja, hogy ez semmit sem változott azóta. Én viszont tartom magam ahhoz, hogy még nincs elég hideg ahhoz, hogy nála éjszakázzunk. És szívesebben is alszom rendes ágyban, mint a kanapén.
Az érintésére már meg sem rezzenek, pedig néhány napja még erős késztetést éreztem, hogy messzire húzódjak tőle, mikor a kínálkozó alkalmat kihasználva valamiért megérintett. Ismerem magam, nem hazudom azt, hogy nem vágyom olykor egy ölelésre és néhány kedves szóra. Hogy nem hiányoznak a romantikus esték, mikor Tonyval csak leültünk egy pohár borral és éltük egy átlagos jegyespár hétköznapi életét. Akaratkanul is arra gondolok, hogy ő nem az a fajta, Pierre-rel ezt sosem tehetném meg. Csak figyelem őt, ahogy előbb a papírokra, majd rám néz. Tudja, hogy ez nagy dolog a részemről, hogy ez az ő nagy lehetősége és így végre kezdettől fogva szerepelhet a születendő gyereke anyakönyvi kivonatában.
- Holnap ünnepnap van, senki sem fog dolgozni, főleg nem holmi fűtés megszerelésén.. - emlékeztetem rá hátha lehervad egy kicsit a mosolya. - De két napig még kibírjuk valahogy - vonom meg a vállamat. Idegeskedhetnék miatta, de a tényeken akkor sem változtatna a mérgem. Az év utolsó és a jövő év első napján senki sem dolgozik. Persze nekem be kellett volna mennem, az emberek attól még ennének, de nincs óvoda, a főnököm pedig csodával határos módon és persze kivételesen pihenőnapot adott. Nem mintha a rohamosan növekvő hasamtól olyan sokáig tudnék még ott dolgozni. Inkább ezen kellene pánikolnom, hiszen a számlákat még fizetni kell és nem feledkezhetek meg a fiamról sem. Éppen ezért jött rémesen rosszkor ez a fűtésjavítás. Le merem fogadni, hogy egy vagyon lesz. De majdcsak lesz valahogy. Mindig van valahogy.
- Tudom... - bólintok lassan, már azt is tudom mi következik. Már engedélyt sem kér rá, mint az első néhány alkalommal mikor elkezdett látszani rajtam a terhesség. Nem szükséges a beleegyezésem, hiszen sosem tagadtam meg tőle, hogy megérinthesse a hasamat. Egyelőre csak rajtam keresztül tud érintkezni a babával, ha tetszik, ha nem. Nem tudom megállni, hogy ne simítsak végig én is a hasam oldalán vagy ne mosolyodjak el - leginkább a szavain. Ha azt hiszi ő érzi, hát nagyon is téved. Hamarosan nekem fog problémát jelenteni, hogy bekössem a saját cipőfűzőmet vagy lehajoljak Alexhez, mindez az egyre növekedő pocakom miatt. Alex sem volt kicsi baba, így biztos lehetek abban, hogy ezt a szülést is meg fogom majd szenvedni alaposan. Abba viszont nem gondoltam bele tüzetesebben, hogy neki vajon milyen érzés lehet. Most nem tudom csak úgy eltitkolni előle a terhességemet és különben sem lenne sok értelme, ha néhány hónap múlva egy félvér babával térek haza a kórházból.
- Emlékeim szerint nem egészen így terveztük... - sóhajtok egy aprót, ahogy újra elém tárul a kép a régi önmagamról. Meg akarta kérni a kezemet, össze akartunk házasodni, elköltözni, családot alapítani. Minden olyan jól ment köztünk, míg nem fogta magát és lelépett. Már tudom, hogy jó okkal tette, de ha fordított helyzetben őt hagyták volna ott 17 évesen egy babával, akiről gondoskodni kell, biztosan ő is kétszer - vagy még többször - meggondolná, hogy mikor és ki felé fog nyitni.

▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾▴▾

Pierre▾Claire

Tárgy: Re: Happy New Year - Pí & Claire Csüt. 02 Jan. 2020, 16:09

to Claire

Nem célom bármi áron magunkhoz rángatni Clairet, hisz felnőtt nő, ő is tud döntéseket hozni, amit nem vonhatok kétségbe. De tudom, hogy mennyire fogékony a betegségekre és ami azt illeti, az anyám is örülne biztos, ha látná őket. Most mégis jobbnak látom bölcsen hallgatni és csak hümmögni egyet. De a grimaszom megmutatja nemtetszésem az ügyben, mert szerintem igen is legyen ő is meleg helyen. Rég volt már az az idő, amikor bízott bennem, hallgatott rám és megfontolta volna ezt most. Valamikor annyira szeretett velem lenni, együtt terveztük az életünket és ha valamennyire össze is fonódott, azt sosem így képzeltük. Nem marakodva, elfordulva egymástól, fűtött minket a szenvedély és a szerelem. Úgy fest ugyanaz történik velünk, mint a kezdetekkor, az elején inkább csak nekem jött be, ő pedig csak a cuccot látta bennem, most pedig ugyanilyen kapocsnak tudható be Alex. Biztos vagyok abban, hogy ha egy módja lenne rá, messziről elkerülne engem. Pedig egy szavam sem lenne, ha átjönnének addig melegedni, amíg megnézik a fűtést. Önként és dalolva adnám oda a szobám nekik, mint azt tettem eddig is bármikor.
- Meg fogják csinálni. Nem két nap múlva, hanem holnap. - ehhez az egyhez ragaszkodtam. Ha már azzal tisztában vagyok, hogy nem tudnám mindazt megadni neki, amit a vőlegénye biztosított volna - és én aljas rohadék módjára így is elcsábítottam tőle -, akkor az a legkevesebb, hogy minden követ megmozgatok és megteszem, amit tudok.
Azt hiszem, ha valaki azt mondta volna, hogy én majd jókora pocakot fogok simogatni, akkor szemberöhögöm. Nem rám vallott sosem ez a viselkedés, de Alex idővel előcsalogatta egy olyan oldalamat, amiről nem tudtam vagy eddig más formában nyilvánult meg. Nem gondoltam, hogy majd tudok gondoskodó lenni, odafigyelni száz százalékosan, mindent megtenni, ami csak a gyerek érdeke. De ők a családom és a család nekem szent, ahogy a haverok voltak nagy tesók, úgy most ők a mindenem. Nyálas vagy sem, értük öltem volna, ha a helyzet azt kívánja meg.
Felpillantok a válaszát hallva. Arra számítok, majd makacs tekintetébe ütközök, ahogy épp szólalna fel amellett, hogy mi lett volna másképp és miért nem maradtam inkább távol. Már ezt is megkaptam mind kíméletlenebb, számonkérő stílusban, mind nyers szemrehányásként, vagy tombolóan vádlón. Az összes egyre megy, Claire küzd ellenem, mintha csak kiirtania kellene az életéből engem. Tudjuk mindketten, hogy a másik nélkül nem lennénk ott, ahol. Ha nem lett volna fontos nekem, akkor nem hagyom itt, ha akkor nem veszem rá őrültségekre, akkor nem szerettem volna bele és nem lenne ő sem már itt. Annyiszor próbáltam visszafordítani a rossz útról, hogy magamra már nem maradt energiám. Nem vagyok egy tisztességes fickó, talán soha nem is leszek, javíthatatlanul beleesek ugyanazokba a hibákba. Most mégsem azt látom rajta, hogy hadakozni szeretne velem. Kezemet lassan az övére simítom rá, ami a pocakon nyugszik.
- Tényleg nem így terveztük. Nem lettem apád kedvence, nem vagyok sem olasz nagy boldog családdal és még pocsékul is főzök. De jó apja akarok lenni a gyerekeknek, olyan akire felnézhetnek és aki mindig ott van. Egy évvel ezelőtt még csak ismerkedtem a tudattal, hogy apa vagyok és tudod mit? Ezt a lehetőséget oda nem adnám senkinek. Sem téged.

⇞⇟