welcome to montreal!

Szereplők: Lisette & Rhydian

Helyszín: Riverside Szanatórium - Ottawa

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Voltál már olyan helyzetben, hogy fogalmad sincs, mi történik körülötted? Kezdetben csak azt hiszed, figyelmetlen vagy, vagy hogy néha-néha elfelejtesz ezt-azt. Magadban keresed a hibát. Aztán a helyzetben. Elvégre egy megrendítő trauma sok mindenre kihatással lehet, nem igaz? Nem vagy orvos, honnan is tudhatnád, sőt, nem is akarod tudni igazán, de valamennyire megnyugtat ez a magyarázat. Egy ideig, csakhogy a probléma nem szűnik meg, és nem is halványul, épp ellenkezőleg. Egyre jobban kételkedni kezdesz.
Hogy miben? Mindenben.
Egyre többször gondolsz rá, hogy valami nincs rendben. És fokozatosan rájössz, hogy tényleg így van: baj van, viszont nem beszélhetsz róla senkinek, mert – pontosan tudod –, ha megteszed, úgysem hisznek majd neked. Rosszabb esetben még a pszichiátriára is beutalnak.
Nos, nálam most éppen a rosszabbik eset áll fenn.

***

- Mr. Leconte, az eredmények azt mutatják, hogy egy kis pihenésre van szüksége. Engedje meg, hogy figyelmébe ajánljam az Ottawa-i szanatóriumunkat. Nincs messze a várostól, arra mégis kiváló, hogy egy kis időre kiszakadjon ebből az ismerős, megterhelő környezetből. Bátorkodtam máris odatelefonálni, és beutalni egy néhány hetes kezelésre, ami minden bizonnyal segíteni fog, hogy újra annak az embernek érezhesse magát, aki a történtek előtt volt.
- Néhány hetes? – tér vissza hozzá a pillantásom az ablaktól, a szemöldököm jelzésértékűen megemelkedik. Az „odatelefonáltam” és a „beutalni” sem suhan el csak úgy a füleim mellett. – De gondolom, nem muszáj beleegyeznem. – Ezt azért nem árt tisztázni.
- Semmi sem kötelező, Mr. Leconte, a szó szoros értelmében, de feltételezem önnek is a gyógyulás a célja. Mi azért vagyunk, hogy segítsünk, és ehhez megtaláljuk a legmegfelelőbb módszereket, de a döntés az öné. Árulja el – tart egy kis szünetet, leveszi a szemüvegét, és úgy néz a szemembe –, nem akar kiszakadni ebből az állapotból?
Ó, hogyne akarnék. Mindennél jobban. A szavai elbizonytalanítanak. Nem akarok sehová sem beköltözni, pláne nem kórházakba, pláne nem őrültek közé, még a hideg is kiráz a gondolatra, és nem akarok rajtam csüngő orvosokat sem, de ettől, ami most van, talán tényleg bármi jobb. Mindenhol Brie-t látom, éjjelente mintha tényleg ott lenne velem; eltartott egy darabig, mire beismertem, hogy ez nem lehet valóság, mire túlléptem azon a rögeszmén, hogy mégis életben van, és eljutottam oda, hogy ezt nem akarom tovább bizonygatni senkinek. Nem mondják ki, hogy őrült vagyok, de pszichiátriára küldenek, most pedig egy bentlakásos szanatóriumba. Ez az orvos is gyógyulásról beszél, de vajon… ha tényleg az vagyok, ha csakugyan az elmémmel van a gond, és mégis mi mással lehetne, valóban meg lehet ebből gyógyulni? Vagy csak bekerülök valahová, ahonnan többé már nem is fognak kiengedni? Erre a gondoltra a gyomrom is összerándul, sosem voltam szorongó típus, de ez az egész… be kell ismernem, valahol baromi ijesztő.

***

Ami elsőre magára vonja a figyelmem, az a hatalmas medence, és a körülötte elterülő óriási kert, ami már-már inkább birtokszámba megy. Valóban gyönyörű ez a hely. Kár, hogy kisajátította magának az egészségügy, azon belül is a mentális betegek gondozása. Vagy nem is tudom, hogy álljak még hozzá ehhez az egészhez. Furcsa közéjük sorolni magam.
A lakrészem is tágas, kényelmes, mintha csak egy apartmant bérelnék, aminek a kulcsain kívül minden más az enyém.
- Mr. Leoconte? – rázok kezet az új orvosommal. – Örvendek. A nevem Mr. Hartmann. Hogy tetszik a hely?
- Még nem volt időm körbenézni, de… pazar. – Nem mosolygok, de nem is vagyok arrogáns, inkább csak olyannak tűnhetek, aki még nem tudja, hogyan is kezelje ezt az egészet. És valóban ez az igazság.
- Hadd mutassam be Miss Betranche-t. Ő lesz az a személy, aki gondoskodik róla, hogy az ittléte a lehető legkellemesebben teljen. Ha bármire szüksége van, csak neki kell jeleznie, de majd elmondja ő maga, nekem most sajnos mennem kell. Holnap találkozunk. Addig is, ismerkedjen a hellyel, Elisabeth majd körbevezeti – és azzal már ki is slisszol az ajtón, összetalálkozva az érkező hölggyel. Vajon ő is orvos? Vagy hogy nevezik ezt a munkaköri leírást? Gőzöm sincs.
Mikor rám pillant, viszont azonnal elsápadok. A szám kiszárad, és érzem, hogy pillanatokon belül izzadni kezdek. A szívverésem ugrásszerűen emelkedik a magasba. Már megint kezdődik. Ösztönösen lépek egyet hátra, és legszívesebben megráznám a fejem, hogy tűnjön előlem a látvány, de az arca foglyul ejti a tekintetem, ha akarnám, se tudnám elfordítani róla. Brie. Már megint ő. Hát tényleg megőrültem?
Az utóbbi néhány nap egyszer sem képzelődtem, abban reménykedtem, hogy vége van, és hátha nem is olyan súlyos a helyzet, de ez most annyira váratlan, hogy rögtön a földhöz vág. Hirtelen zaklat fel, maga a látvány is, és a felismerés, hogy tényleg beteg vagyok. Egy kis időre mintha ki is csúsznék önmagamból.
- Ne gyere közelebb – csúszik ki a számon, és hogy nyomatékosítsam, fel is emelem a jobb kezem. – Nem akarlak látni. Kifelé innen – mintha szellemet látnék, akit a kényszerű távozásra szeretnék rábírni, vagy nem is tudom, jelenleg képtelen vagyok elvonatkoztatni. Csak annyi biztos, hogy nem akarom látni. Még akkor sem, ha közben majd megőrülök érte, hogy valóság legyen. De nem az. Nem lehet az. Csak a fejemben létezik.

Csak a fejemben létezik.

Lisette & Rhydian

Körülbelül két hete durrant el az agyam és gondoltam egyet, hogy majd most sikerül megmentenem a világot és minden nagyon szuper lesz, ha Rhydiannel el tudom hitetni, hogy egy kicsit megőrült, és mindenhol a halott nőjét, Briet látja. Ezalatt a két hét alatt két kezemen nem tudom megszámolni, hányszor fordítottam majdnem ennek az egésznek hátat, de aztán ahogy jobban belegondoltam, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy most már nem lehet. Iratokat hamisíttattam, Elisabeth Betranche névre, és aztán felvettek az ottawai szanatóriumba ápolónak. Innentől nem volt kérdés, hogy úgy kell mozgatnom a szálakat, hogy Rhydet beutalják ide. Haditervem van, csak az az egy a bökkenő, hogy nem tudom, hogy fog reagálni majd, ha meglát itt. Más néven. Mert itt nem mondhatom neki, hogy én vagyok Brie. Kicsit félek ettől, és először gondolkodtam, hogy jó-e ez így, hogy én leszek az ápolója vagy jobb lenne, ha csak néha-néha benéznék hozzá, csak azért, hogy továbbra is elhiggye, megbolondult kissé.
Végül, mégis itt vagyunk. Ma érkezik, én pedig egész nap tördelem az ujjaimat idegességemben, mert ilyen helyzetben még nem találkoztam vele. Biztos, hogy ki fog borulni. Majdnem száz százalék.
- Lis?! Mr. Leconte megérkezett. Dr. Hartmann azt kéri, hogy menj fel, mert neki sürgős dolga van, körbe kéne vezetned az urat, bemutatkozni neki, ilyenek – mondja Lorainne, én pedig bólintok és fel sem nézek.
- Mindjárt, csak még meg kell csinálnom ezeket a papírokat – mondom neki, miközben úgy teszek, mint aki nagy munkában van épp, holott csak egy nagy kartont rakosgatok ide-oda.
- Nem mindjárt, most, Lis. Mi van veled? – néz rám, mert láthatja, hogy a kelleténél kicsit idegesebb vagyok. Ha Rhydian nem hiszi el, hogy megőrült, akkor veszett ügyem van. Akár a rendőröket is rám hívhatja és akkor nekem annyi. Szóval most kicsit rezeg a léc. De már érzem, hogy közeledek a cél felé, hogy sikerülni fog Brieként éldegélni majd, és azt is tudom, hogy nincs sok időm. Ez a pár hét pont elég lesz arra, hogy kiismerjem még jobban a nővérem volt férjét.
- Jól van, megyek már – sóhajtok, és aztán ott hagyom a papírokat és a lehető legkomótosabb léptekkel indulok el a Rhyd számára kijelölt apartman felé. Basszus. Miért vagyok most ennyire betojva? Határozottnak kell lennem. Nem lesz semmi gond. Még ezt a szar szemüveget is felvettem, hátha azzal egy kicsit másnak tűnök.
Befelé ment Hartmann már ahogy kimondta a nevem, máris kifelé igyekszik. Fasza. Pedig azt hittem, azért marad még pár pillanatig, bár talán jobb is, ha ketten maradunk egy kicsit. Magamra erőltetek egy halvány mosolyt, és még megszólalni sincs időm, Rhyd máris kikel magából, ahogy vártam. Francba.  
- Mr. Leconte – szólalok meg halkan és lépek kettőt az irányába, de aztán inkább megállok kellő távolságban tőle. – Elisabeth vagyok – mondom neki halkan, és és várok pár pillanatot, mielőtt még bármivel is letámadnám.
- Nyugodjon meg kérem. Valami baj van? – kérdezem, mintha mit sem sejtenék, de valószínűleg én is hasonlóan reagálnék, hogyha a tudtommal halott nővérem megjelenne előttem. Nem lesz ez gyalog-galopp, már látom előre, de meg kell tudnom oldani. Ha már elhiszi, hogy most kurvára nem Brie vagyok, akkor már remélhetőleg nyert ügyem van.
Lassú léptekkel közelítem meg, jobb kezem a köpenyem zsebében pihen a nyugtató injekción. Ha máshogy nem megy, kénytelen leszek belé döfni a tűt, mert különben rossz vége lehet ennek az egésznek. Nem bukhatok le. Tudom, hogy sok esze van az előttem álló pasinak, szóval óvatosnak kell lennem vele.
- Kérem. Nem az vagyok, akinek gondol. – Mert hát nyilván azt hiszi, én vagyok Briana. Mi mást hinne? Eddig ebbe a hitbe ringattam bele, most ki is kell onnan szednem valahogy.

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Elisabeth? Ki az az Elisabeth? Néhány pillanatra úgy megzavarodok, hogy azt se tudom, miről beszél. A doktor szavai már elúsztak a fejemből, pláne az a rész, ami a nevekre vonatkozott. A neveket mindig nehezemre esett megjegyezni.
Nem tudom, ki ez a nő, és mit akar tőlem, de leginkább az a része zavar, hogy pontosan úgy néz ki, mint a feleségem.
- Ki maga? – mondok egyelőre csak ennyit, de le nem veszem róla a pillantásom egy fél másodpercre sem. Hogy van-e valami baj? Leginkább az, hogy mindjárt megőrjít ez az egész. Miért nem tudom elfogadni, hogy meghalt? Miért látom bele minden egyes szőke, kékszemű nőbe? Az képtelenség, hogy ő legyen. Ugye az? Az agyam lázasan kutat bármiféle magyarázat után, ami a logika erejével még lehetséges, de minduntalan zátonyra futok. Nem beszélve az otthon töltött éjszakákról, amikor szinte minden éjjel - álmomban vagy félig ébrenlétben - őt láttam, még beszélgettem is vele, mint valami komplett elmebeteg.
- Azt mondtam, ne jöjjön közelebb! – szólok rá ismét, újra megemelve a hangom. Mindenképp el akarom kerülni, hogy megérintsen, de látni sem tudom, hogy meddig bírom még, az arca, a jelenléte minden létező sebet felszakít bennem, ha csak képzelődöm is, sosem tűnt még ilyen valóságosnak. Hiába dolgozom rajta, hogy talpra álljak, ha amit nappal felépítek, éjjel mindig lerombolja egy-egy ehhez hasonló találkozás.
- Dr. Hartmann! – kiáltok a távozó férfi után, hátha még meghallja, a növekvő pánik nem hagy sok lehetőséget. De már nem hinném, hogy elérné a hangom. Te jó ég, nem is tudom, mikor csúszott ki utoljára ennyire a lábam alól a talaj, de a szívem most is a torkomban dobog, az adrenalin fel-le ugrál az ereimben, már-már úgy érzem, szédülök. Megkapaszkodok a fal mellett ácsorgó polcos szekrényben.
- Honnan tudja, hogy kire gondolok? – kérdem automatikusan. – Mi ez az egész? Direkt csinálják velem? El akarják hitetni, hogy őrült vagyok? – Nekivetem a hátam a hideg falnak. Megpróbálok megnyugodni, de a légzésem gyors, sehogy sem sikerül.
- Milyen játék ez? Miért szórakoznak velem? – Ahogy a felszólításom ellenére továbbra sem áll meg, hanem lassú, óvatos léptekkel felém közelít, kezd elhatalmasodni rajtam a csapdaérzet. Hiba volt idejönni. Most azonnal visszamegyek Montrealba. És amint ezt elhatározom, felborítom a szekrényt, egyenesen a nő felé. A különböző bekeretezett oklevelek, porcelánok, elektromos berendezések – fene tudja, mik voltak még rajta –, hangos csörömpöléssel törnek-borulnak a padlóra, de jelenleg a legkevésbé sem érdekel, hogy bármiben is kárt teszek, beleértve Brie képzelt, vagy valós hasonmását is, csak az az egy, hogy kijussak innen. Amíg nem késő.
Megpróbálom kihasználni az átmeneti zűrzavart, és a fotelek felé kerülve, megcélozva a kijáratot. Onnan már nem lesz nehéz dolgom.

Lisette & Rhydian

Ha azt mondom, hogy most vagyok a legjobban beszarva az elmúlt két héten belül, nem hazudok. Eddig nem volt nehéz dolgom, nem igazán reagált ennyire hirtelen és idegesen a megjelenésemre, most viszont egész más a helyzet.  - Elisabeth Betranche vagyok és én leszek az ápolónője – mondom határozottan, mintha a velem szemben álló teljesen normális lenne, de be kell vallani, nem az. Én tettem ilyenné mindössze két hét leforgása alatt, úgyhogy ezt csak magamnak köszönhetem, hogy ennyire rosszul reagál. Bravó Lis!
Valahol meg is érint ez az egész, hogy mégis hogy fajulhatott ez eddig, hogy hogy lehetek ekkora érzéketlen szemétláda, hogy egy özvegy férfi érzelmeivel játszadozom, na meg az elméjével.
Óvatosan lépek felé egyet, de aztán meg is torpanok, ahogy felszólít a megállásra. Valahogy meg kell nyugtatnom, mert különben bedől az egész tervem és más ápolót fognak kirendelni hozzá, akkor meg aztán cseszhetem az egészet.
- Dr. Hartmannak dolga van Mr. Leconte, de kérem. Vegyen mély levegőket! Higgye el, rendben lesz minden – próbálkozom a hülye sablon dumával, de kezdem sejteni, hogy ez nála nem fog bejönni. Bonyolultabb személyiség ennél, és nagyon ki van borulva. Már-már annyira, hogy talán tényleg jót fog tenni neki ez a pár hét szanatórium.
A kérdése jogos, nem annyira gondoltam át, amit mondtam az előbb. Mégis honnan tudnám?!
- Normális, ha belelátja más nőkbe a feleségét ekkora trauma után – mondom neki automatikusan, vagyis próbálok reagálni a kérdésre, de egy nagy katyvasszá válik az egész „párbeszédünk”, hiszen ő teljesen kétségbeesve próbál kapaszkodót keresni.
Újabb lépéseket teszek felé, ugyanis jól tudom, hogy innen messziről nem fogom tudni lenyugtatni, az ujjaim már görcsösen szorítják a zsebemben lévő injekciós tűt, ami tele van nyugtatóval. Ez az utolsó, amit meg akarok tenni, de ha máshogy nem fog menni, kénytelen leszek egy óvatlan pillanatban belényomni.
- Nem szórakozunk, segí... – kezdek bele, de akkor a szekrény nagy puffanással ér földet éppen két centire a lábam előtt. Hirtelen annyira meglepődök, hogy pár pillanatig csak állok ott mozdulatlanul és még levegőt is majdnem elfelejtek venni. Hát ezt nem hiszem el. Miért kell ilyen nehéz esetnek lenned?
Az idegeim most már nekem is pattanásig feszülnek és gyorsan megfordulok, úgy indulok utána futólépésben, majd az ajtón kívül éppen, hogy elérem a karját és vissza tudom húzni kicsit. Elé kerülök és hátrálásra késztetem egészen addig, míg a háta nem ütközik a falnak. Közel állok hozzá, úgy nézek fel rá.
- Rhydian – szólalok meg végül most már nyugodtabb hangon. – Együtt kell működnie, különben mindkettőnknek nagyon nehéz dolga lesz – simítok végig a jobb karján, ahogy elengedem, és újra a zsebembe csúsztatom a kezem és kiveszem a fecskendőt onnan.
- Megoldható lenne, hogy nem kell ezt a nyugtatót beadnom Önnek? – mutatom fel, és amennyiben nem nyugszik meg, kénytelen leszek beadni neki. – Jobb lenne, ha nem kómálna be az első napon. Körbe mutatnám a helyet – mondom neki egy halvány mosollyal, és csak remélem, hogy pár mély levegő után már kicsit higgadtabban fog reagálni.

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

- Elisabeth Betranche – ízlelgetem halk hangon a nevét, mintha azt próbálgatnám, hogy ismerős-e valahonnan, de a válasz nem. Nem ismerek senkit ezzel a névvel. És nem is tudom összeegyeztetni ezzel az arccal.
- Persze. Dolga van… Hogyne – morgom alig hallhatóan. Most már fogalmam sincs, hogy mit kellene elhinnem, és mit nem. Na meg kinek. Nem tudom, ki ez a nő, de cseppet sem szimpatikus. Teljes erőmmel azon vagyok, hogy ne vigyenek félre a Bree felé táplált érzelmek. Nem akarok ellágyulni miatta.
Ez a képtelen ragaszkodás... Ki kell zárnom őt a fejemből. Meghalt. Nincs mit tenni. Éppen azért vagyok itt, mert az utóbbi két hétben azt hangoztattam, hogy mi van, ha esetleg mégis életben van. Őrültnek néztek, pedig… most már én magam sem tudom, hogy mi a valóság. Csak azt, hogy valami nagyon nincs rendben, és hogy nem akarom ezt csinálni tovább. Nem akarom nap mint nap látni őt, ha másba nem, ebbe tényleg bele fogok őrülni.
Ha van rá esély, hogy itt meggyógyítanak, akkor nem ellenkezem. Ez az elhatározás vezérelt ide, de arra nem számítottam, hogy itt is minden ugyanúgy folytatódik majd tovább. Ez hirtelen több mint amit képes vagyok feldolgozni.
- Nem. Itt semmi sem lesz rendben – vágom rá a nő szavaira, mert feldühít ezzel a semmitmondó hülyeséggel. Meg hogy lélegezzek mélyeket! Mintha valami idiótához beszélne. Még a kezem is ökölbe szorul.
- Szóval normális? Akkor mégis miért vagyok itt? – vonom fel a szemöldököm idegesen. Dehogy normális. Semmi sem normális mostanában, és ez az egész baromi ijesztő. Úgy érzem, el kell tűnnöm innen, még mielőtt nagyobb csapdába sodornám magam, mint amilyenben már így is benne vagyok. Vagy már késő erre gondolni? Néhány pillanatra minden más elhalványul előttem, csak arra tudok gondolni, hogy ki akarok jutni innen, és már majdnem sikerül is, mikor végül mégis megragadja a karom. Hátra fordulok, hogy lefejtsem magamról, de arra nem számítok, hogy kihasználva a mozdulatom, egy lendületes lépéssel nekidönt a falnak. A fejem tompa zajjal koppan, a hátam a felsőmön keresztül is érzi a sejtjeimbe áradó tömör hideget. Mintha az ütközés kijózanított volna valamelyest, ahogy újra felnyitom a szemem, már egy kicsit lejjebb ereszkedik bennem a pánik.
A tekintete egészen közelről fúródik az enyémbe. Ez a kék… mintha egészen a vesémig hatolna vele. És a nevem is túlontúl ismerősen cseng a szájából. Érzem, hogy elárasztanak az emlékek, a mellkasom elnehezedik. Képtelen vagyok tovább ellenkezni. Ő győzött.
Együttműködni… Vajon miben? De az érintése elvonja a figyelmem.
Ahogy előkerül a fecskendő, az ujjaim nyomban, reflexből a csuklója köré fonódnak. Érezheti rajta az enyhe remegést. Nem tudom, mitől van, de az utóbbi napokban, ha ideges vagyok, ez is jelentkezik. Nem mondom, hogy nem kapok frászt attól a tűtől, és nem kelt bennem viszolygást, hogy vajon mit rejt az az ampulla, de ha igaza van, és valóban nyugtató van benne… Egész csábító a gondolat, hogy elmeneküljek ebből a helyzetből, és valahol a nyugalom szigetén térjek magamhoz. De erősebb a félelem az öntudatlanságtól. Attól, hogy a nyugtatók kimossák az agyam, és teljesen eltompítanak.
- Kérem, ne – siklik ki az ajkaimon a mondat, utólag fogom csak fel. – Sajnálom – nyelek egy nagyot, feltűnik, hogy a torkom teljesen kiszáradt. – Már… már jobban vagyok. Leszek mindjárt. Csak adjon egy percet – ingázik a tekintetem közte és az injekciós tű között, de a csuklóját nem merem elengedni.

Lisette & Rhydian

Nyilvánvaló, hogy ez az egész furcsa neki, hogy is ne lenne az? Nekem is az, mióta Montréalba jöttem, azóta ez a második olyan név, ami nem az enyém. Csak a Briana kicsit közelebb állt hozzám, mintsem ez a teljesen idegen hangzású, Elisabeth Betranche. És ahogy ízlelgeti ezt a nevet, látszik, hogy megint teljesen össze van zavarodva. Nem érti, hogy lehet, hogy élete nője áll előtte egy másik névvel. Sehogy sem adja ki ezt az egészet.
- Dehogynem. Higgyen benne és minden jó lesz. – De valóban nem lesz jó, hiszen ez az egész már akkora katyvasz, hogy lassan én sem tudom követni rendesen, de kénytelen leszek, különben tényleg sutba dől minden, én pedig csücsülhetek majd a dutyiban.
- Azért van itt, hogy pihenjen. Jobb lesz utána, ha lenyugszanak a kedélyei és egy kicsit egyedül is tud lenni. Munka, ismerősök szánakozó tekintete nélkül – próbálom kicsit arrafelé terelni a gondolatait, hogy tényleg jót fog tenni neki ez a kis pihenő, de a szemében látom a haragot és azt, hogy fogalma sincs semmiről és az én jelenlétem is teljesen elbizonytalanítja mindennel kapcsolatban. A következő pillanatban pedig máris menekülni akar, én pedig pár pillanatig le is fagyok amiatt, hogy a szekrény majdnem telibe talál. de aztán kapcsolok és utána eredek. Nem akarom, hogy lecseréljék az ápolóját. Különben semmit nem érünk ezzel az egész szaros szanatóriummal.
Az utolsó pillanatban kaparintom meg a karjánál és sikerül hátrálásra késztetni. A tekintete kétségbeesettséget és zavartságot tükröz. Már-már meg is sajnálom, hiszen tényleg borzalmas lehet ez neki. De higgye csak el, nekem sem túl kellemes egy kis albérletben éldegélni, nulla félretett pénzzel…
Ha nem muszáj, eszemben sincs beadni neki ezt a nagy adag nyugtatót, de ha ellenkezik, kénytelen leszek. Már-már mozdulna a kezem, ahogy észreveszem, hogy felém mozdul, de elkapja a csuklóm és esélyem sem lenne bármit is tenni. Érzem a remegést, és el is pillantok az arcáról, mert a végén mindjárt meglágyulok itt.
- Nézze, én nem vagyok az ellensége – mondom neki, és ez tényleg így is van. Csak jobban járnánk, ha sikerülne egy kicsit egy hullámhosszra kerülnünk ahhoz, hogy bármit tudjak haladni előre is és ne egy helyben toporogjak. Már-már tapinthatóvá válik a feszültség közöttünk, sakk-matt. Ő nem enged el, én nem tudok ellépni, így aztán felsiklik a tekintetem az övébe.
- Engedje el a kezem. Ígérem, hogy nem adom be – mondom őszintén, hiszen tényleg látom rajta, hogy egy kicsit már lejjebb hagytak az ő kedélyei is. Megköszörülöm a torkom és ha enged, hátrálok egy lépést, megadva ezzel neki az utat az ajtó felé, hogy ne érezze magát sarokba szorítva.
- Kér egy pohár vizet? Hadd vezessem az apartmanhoz és akkor ott nyugodtan pihenhet kicsit, ha akar – ajánlom fel neki, de persze ha megnyugszik pár percen belül, akkor jobb lenne, ha kicsit körbe tudnám vezetni és esetleg egy kicsit beszélgetni is vele. Az már egy kicseszett főnyeremény lenne, ha ezt is meg tudnánk ejteni, de egyelőre nem sok esélyt látok erre.
- A szanatórium kifejezés talán kicsit bizarr lehet így elsőre, de egyébként itt, ezen a helyen nem feltétlen arra a tipikus szanatóriumra kell gondolnia. Vegye ezt úgy, mint egy nyaralást. Higgye el, sokkal jobban fogja így venni az akadályt. – Muszáj egy kicsit szoktatnom a gondolathoz, hátha tényleg megbarátkozik a gondolattal és elfogadja, hogy egy ideig itt kell lennie. Kötelezni nem tudjuk a maradásra, csak javasolhatunk ezt-azt. Vagyis az orvos. Arra pedig már meg is van a tervem, hogy miként csavarjam úgy a szálakat, hogy egy kicsit tovább maradjon, mint kellene. Csak addig, amíg rendesen ki nem ismerem.

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Csak fél füllel hallgatom, amit mond, a saját gondolataim mellett eltompulnak a sablonmondatai: „minden rendben lesz”, „azért van itt, hogy pihenjen” stb. Nem érzem úgy, hogy őszinte lenne velem, és addig nincs is mire odafigyelnem. Egyvalami érdekel csupán: hogy miért Brie-t látom benne. Képzelődnék, vagy tényleg ennyire hasonlít rá? Csakugyan megőrültem?
Az ismerősök szánakozó tekintete viszont mégis eljut a tudatomig. Ezt valóban nem akarnám. Azért jöttem ide, hogy kigyógyuljak belőle, bármi is legyen a problémám. Már ha egyáltalán létezik az ilyesmire ellenszer. Lennie kell.
Ha a szavai nem is érnek el igazán, az injekciós tű, amit előhúz a zsebéből, már erősebben hat rám. Nem akarom, hogy elkábítsanak. Soha egyetlen műtétemnél sem kértem altatást, nem bízom ezekben a módszerekben, ahogy benne sem. Mégis, valamelyikünknek lépni kell, mikor megígéri, hogy nem döfi belém a fecskendőt, amint elengedem, távolról sem hiszek neki, de nincs más választásom, lazítok a fogásomon, majd óvatosan visszahúzom a kezem.
Meglepetésemre tényleg nem szúr le, sőt, még hátrébb is lép tőlem.
- Inkább csak vezessen az apartmanomhoz – ingatom meg a fejem, és inkább nem is nézek rá. Most hogy kezdek megnyugodni, már szégyellem is magam az előbbi viselkedésemért. Ahogy menet közben sorra veszem, miket mondtam és csináltam, nem vagyok rá túlságosan büszke. Pedig valószínűleg csak egy átlagos kis ápolónő, aki mikor felkelt, azt gondolta, hogy egy átlagos kis napja lesz. Erre szekrényt borítok rá, és azzal vádolom, hogy ő a halott feleségem. Nem vagyok normális. De tényleg. Vagy egy ilyen helyen ehhez már hozzá vannak szokva az emberek?
Ne, inkább nem akarom tudni a választ.
Nem tipikus szanatóriumra kell gondolnom?
- Vagyis nincsenek ordítozó őrültek, és injekcióval döfögető nővérek? – kérdezek vissza ironikusan, igazából ezt már a sajátos humorérzékem mondatja velem, de a mimikám még túlságosan feszült hozzá, hogy ez az arcomon is megjelenjen. Komor vagyok, és a hangom is színtelen.
- Az akadályt – mondom ki utána én is ezt a szót. – Ez alatt mit ért pontosan? – kérdezek rá, mert valóban nem egyértelmű. Szóval gondoljak az ittlétemre úgy, mint egy nyaralásra. Pompás ötlet. Kár, hogy nem nekem jutott eszembe.
Én sem értem magam, hogy most meg miért váltottam át ebbe a zsörtölődő stílusba, mikor inkább bocsánatot kellene kérnem, de valószínűleg éppen ezért. Annyi minden történt egyszerre, hogy fogalmam sincs, hogy kezeljem a helyzetet. Végül mégis győz bennem a kíváncsiság.
- Mitől olyan más ez a hely? – teszem fel a kérdést, miközben követem a lépcsőn, és a folyosókon. – És mit jelent az, hogy ön lesz az ápolóm? A doktor mintha ezt mondta volna.

Lisette & Rhydian

Jól tudom, hogy tök hülye mondatoknak hathatnak az ilyesmik, hogy „minden rendben lesz”. De most mégis, mi mást mondhatnék? Ez tűnik a legszükségesebbnek és a helyzet ezt kívánja. Egyébként ezzel nem hazudok neki, hiszen tényleg minden rendben lesz… De csak akkor, ha együttműködik, mert ha nem, akkor komolya gubancok alakulhatnak ki kettőnk között, na meg persze körülöttem.
Sosem voltam az a fajta ápolónő, aki erőszakkal tesz meg dolgokat, de volt pár olyan helyzet már a munkám során, amikor kénytelen voltam például a hirtelen előrántott injekciós tűt bevetni, mert félő volt, hogy az ember rám támadott volna a végére. Ami azt illeti, ennek az esélye még akár most is fennáll, hiszen bárhonnan is nézem, nem ismerem még annyira Rhydiant, hogy a fél karom rátenném, hogy nem vetemedik ilyesmire.
Látom rajta, hogy nem hiszi el, hogy nem fogom belé szúrni a nyugtatót, és ahogy a tekintete az arcom és a tű között jár, észrevehetően hezitál. Kicsit oldalra biccentem a fejem és várok, mikor azonban elenged, hátrébb lépek.
- Köszönöm – mondom halkan és kicsit meg is mozgatom a csuklóm. A kérésére bólintok.
- Rendben. Erre jöjjön – mutatok a bal irányba, ahogy el is indulok, hogy aztán követhessen. Menet közben pedig azon gondolkodom, hogy most mégis miről kellene beszélgetnem vele, ugyanis ennyire kellemetlen helyzetben még egyszer sem voltunk egymással szemben. Az eddigi találkozásainkkor örült, ha látott, hiszen azt hitte, Brie-t képzeli. Most viszont meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy teljes egészében itt állok előtte, és „baromira hasonlítok” a feleségére.
Végül próbálom egy kicsit másfelé terelni a dolgot, hogy ne úgy képzelje ezt az egészet, mint egy kényszert. Én valószínűleg boldogan ugrándoznék, ha egy kicsit elzárkózhatnék a világtól és végre egész nap semmit nem kellene csinálnom.
- Nincsenek – mosolyodom el halványan az utalásra. – Én pedig remélem, szekrényt borogató itt lakóval sem fogok többet találkozni. – Szándékosan nem beteget mondok, hiszen ő tulajdonképp nem az. Csak ő nem tudja magáról. Ha már ő is ironizál, akkor én is megengedem ezt a kis szurkálódást magamnak. Csak én egy kicsit mosolygok, ő pedig még mindig feszült, amin azért persze nem csodálkozom.
A kérdése kicsit elgondolkodtad, de aztán reagálok rá.
- Gondolom, nem szívesen van itt. Vagyis egyelőre így értelmezem a viselkedéséből. Úgyhogy ez egy akadály az Ön életében Mr. Leconte – vonok alig láthatóan vállat. – Olyan helyzet, amit a háta közepére sem kíván. Csak higgye el, hogy ha megküzd a gondolattal, hogy ez az egész nem egy rémálom, akkor sokkal könnyebb lesz a helyzet. Hamar túl lesz rajta és már mehet is haza. – Persze ez nem egészen így lesz, de akkor is jobb lenne, ha nem úgy gondolná, hogy nem akar itt lenni, mert akkor hiába próbálom majd itt tartatni, nem fog menni. Szóval most az az elsődleges küldetésem, hogy kicsit megszerettessem vele az ittlétet.
A lépcső felé megyek és felsétálok mellette rajta, miközben közeledünk a kijelölt apartmanja felé. Természetesen az egyik luxus-apartmanról van szó, amit pont azoknak találtak ki, akik tele vannak lóvéval. Már-már tényleg úgy érezheti majd, hogy csak egy pár hét pihenője van.
- Mi jut eszébe egy szanatóriumról? – kérdezek vissza. – Nyilván nem a luxus. Itt viszont azt mondom, hogy az apartmanjában van egy saját jacuzzi is, szóval szerintem nem lesz oka panaszra. A Royal sokkal inkább egy szállodára hasonlít. A másik, amiben különbözik, hogy itt egy alkalmazottnak nem tíz emberrel kell foglalkoznia, hanem maximum hárommal, így kellő figyelmet tudunk fordítani önökre. – magyarázom neki. Nem hiszem el, hogy van olyan ember, aki nem akar itt lenni. Még én is beköltöznék, ha lehetne. Meg persze, ha ki tudná fizetni. – Az pedig, hogy én leszek az ápolónője azt jelenti, hogy naponta legalább egyszer jövök és beszélgetünk, majd a nap végén jelentést írok. Inkább afféle pszichológus szerepet töltök be, mintsem ápolónőt. Csak hivatalosan az a megnevezés nem lenne helyén. – Remélem elég kielégítő választ kapott és most már ha csak egy kicsit is nyugodtabb, előre léptünk egyet. Közben pedig odaérünk a neki kijelölt lakosztályhoz –mert annak is mondhatjuk akár- így előhalászom a zsebemből a kulcsot és kinyitom neki az ajtót, aztán belépve körbemutatok.
- Nos, ez lenne az. Csak az öné. Készítettem be pár könyvet is, na meg van tévé is, ha unatkozna. Mivel önnel együtt két emberrel kell foglalkoznom, így a nap nagy részében ráérek, szóval ha bármi van, a 100-asra kell csörögnie a telefonon – mutatok a készülékre a szekrényen. – Persze van olyasmi is, hogy pánik-gomb, ha nagyon sürgősen kellenék. Ha nem vagyok épp itt, akkor bármelyik ügyeletes kolléganő. – A nagy részét az időmnek nyilván itt fogom tölteni, mert minden pillanatot meg akarok ragadni. – Szeretne egyedül lenni most?

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Eleinte szótlanul követem, nincs annyira kedvem beszélgetni, pláne az előző jelenet után. Össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs, hogy mit kellene gondolnom. Róla. A helyzetről. De leginkább a saját kilátásaimról.
Ez lesz tehát az otthonom az elkövetkezendő néhány hétben. A bőröndöket már előre küldtem, bizonyára fent várnak a szobámban. A hellyel nem lenne probléma, tényleg olyan akár egy luxusszálloda, épp csak… nem azért vagyok itt, mert hirtelen nyaralni támadt kedvem, hanem a józan eszem hagyott cserben menet közben. Ha eddig kételkedtem is, itt most már nem kérdés. Az előbbi szituáció után már nincs miben kételkedni.
- Erre azért ne vegyen mérget – morgom még mindig kicsit kelletlenül, távolságot tartva, de már nem ellenségesen. Érdekel, mit gondol ő akadálynak. Mit sejt, mi az, amivel meg kell küzdenem idebent, ha már egyszer az ápolóm, tudni akarom, mit gondol rólam.
- Nem érti a lényeget – ingatom meg a fejem alig láthatóan. Nem idejönnöm volt nehéz, nem az jelenti az akadályt, hogy be kell költöznöm egy idegen szanatóriumba, nem lesz kellemes, de ha segít, örömmel megteszem. A nehézséget inkább ő maga jelenti. Hogy benne is a feleségemet látom viszont, de ő legalább húsvér, létező személy, nem csak a képzeletem szüleménye, mint amit az elmúlt két hétben produkáltam.
- A rémálom otthon vár – mondok végül csak ennyit, bár tudom, hogy ebből úgysem érti meg. Hogy lehet ezt elmagyarázni?
Inkább arra fordítom a figyelmem, hogy körbenézzek, és nem mellesleg, megjegyezzem az útvonalat. Már-már labirintus számba megy ez a kastély. Egészen addig, amíg fel nem teszi a következő kérdést, el is gondolkodok rajta, ám a válasszal megelőz.
- A jacuzzi jól hangzik – enyhülnek tovább a vonásaim, nem azért mert annyira megörülnék neki, hanem mert normál esetben egy halvány mosoly is kísérné a szavaimat. Szóval beszélgetni fogunk.
- Szerintem egy szanatóriumban nem az a taszító, hogy nem luxuskörülmények veszik körül az embert. Hanem inkább az ok, ami miatt ide kerül. Itt kénytelen szembenézni vele. – Nem lehet elmenekülni előle, mondjuk a munkába, vagy ki mibe. Persze, a luxus kényelmesebbé teszi az ittlétet, de feledtetni, sajnos, nem feledtet. – Meg ez a sok orvos és ápoló. A gyógyszerek. Szörnyű végignézni magukon. Olyan érzést kelt, mintha… nem is tudom. Látta a Viharszigetet?
Az apartmant elérve, épp csak körbepillantok, és bólintok, hogy minden instrukciót tudomásul vettem, de annyira azért nem figyeltem oda.
- Köszönöm. Igen – jelzem gondolkodás nélkül, hogy jól sejti, egyedül szeretnék maradni, de aztán mikor elindul, mégis meggondolom magam. – Várjon. Mennyi időnek kell eltelnie, hogy őszinte legyen velem? – fordulok utána az ajtóban ácsorogva, mintha egy teljesen sablonkérdést tennék fel, de azért próbálok a tekintete mélyére nézni. – Tényleg meggyógyulhatok ebből?
Illetve a másik fontos kérdés.
- Tartanak itt bármiféle piát? Ha igen, hozhatna fel egy-két üveggel. – Egy ideig próbáltam letagadni, de most már nincs sok értelme. Alkohol nélkül nem megy. Tekintve, hogy ez egy kórház, vagy valami hasonló, nem vagyok biztos benne, hogy ezt itt szabad, vagy hogy olyan nagy készletük lehet, de másrészről meg a luxus ezt is igazán magában foglalhatja, nem? Ha nem, abból azért lesznek gondok.

Lisette & Rhydian

Nem mondom, ha valamikor, most kicsit tényleg megrémisztett Rhydian reakciója, habár jól tudtam, hogy ki fog akadni, ha meglát. Csak azt nem sejtettem, hogy majd csakhogynem rám borítja a szekrényt, én meg egy hajszál híján kénytelen leszek belédöfni a nyugtatót. Szép kis üdvözlet.
- Na, de akkor én hogy ígérjem meg, hogy nem lesz injekciós tűkkel rohangáló nővér? – sandítok felé kérdő tekintettel. Ennek ellenére majdnem biztos vagyok benne, hogy le fog nyugodni, csak kell neki egy kis idő, hogy beletörődjön abba, hogy ugyanúgy nézek ki, mint a felesége.
Mikor azt mondja, nem értem a lényeget, csak bámulok magam elé és menetelek az apartman irányába. Valóban nem értem, ha érteném, akkor most nem itt lennék és próbálkoznék minél jobban belebonyolítani Rhydet ebbe az egészbe. Hiszen a normális az lenne, ha vele együtt gyászolnám a tulajdon nővéremet. Ez az egész, ami most van, merő abnormalitás.
- Túl kell lennie a dolgokon. Elfogadni, hogy nem tér vissza. – És akkor majd ha végül mégis visszatér Brie -mármint én Brie bőrében-, pozitív lesz a dolog. Reméljük. A forgatókönyv szerint. Ha minden jól megy, sikerül is ehhez tartani majd magunkat és nem csúszik hiba a rendszerbe.
- Aláírom, biztos nem könnyű, hiszen abban a házban vagy lakásban, ahol él, minden rá emlékezteti majd. Addig viszont talán sikerül majd egy kicsit elvonatkoztatni mindentől, kicsit másra koncentrálni és tudatosítani magában, hogy mi is a helyzet – mondom, ahogy kinyitom a saját részlegének az ajtaját.
Én nagyon ellennék itt, jacuzzi, úszómedence, étterem, minden, amit akarsz. Nyilván úgy jobb lenne neki is a dolog, ha nem lenne mellette ez az aprócska tény, hogy a felesége halott. Nem tudja még, hogy nem lesz rémálom, ha haza kell innen térnie, ugyanis Briana már otthon fogja várni. Lesz nagy meglepetés.
- Muszáj szembenézni a tényekkel Mr. Leconte. Megpróbálok majd segíteni túllépni rajta – pillantok rá kicsit bátorítóan ahogy beengedem. Kicsit megváltozik a tekintetem, mikor a Viharszigetet hozza szóba.
- Láttam, igen. De ne aggódjon, itt semmi sincs megrendezve – erősítem meg, holott elég sok párhuzamot lehetne húzni a valóság és a film között. Csak ő erről nem tud.
Mikor azt feleli, egyedül szeretne lenni, kicsit én is megnyugszom, ugyanis egy picit ingoványos talajra tévedtünk ezzel a Viharszigetes témával. Már meg is fordulok és indulnék lefelé kifújni magam kicsit, amikor utánam szól, így visszafordulok, de csak egy pillanatnyi hatásszünet után.
- Ezt hogy érti? – nézek rá értetlenül. – Őszinte vagyok – jegyzem meg egy halvány mosollyal az arcomon, de ezzel kicsit zavarba is hoz, így természetesen elpillantok a szeméről, mert hirtelen úgy érzem, a vesémig lát. A kérdésére csak bólintok egyet.
- Ez csak pillanatnyi gyengeség. A gyász miatt – mondom halkan miközben aztán erőt veszek magamon és felnézek rá. Ez a pár hét azt hiszem, nekem is legalább annyi lélekjelenlétet kíván, mint az ő esetében. Koncentrálnom kell, hogy ne szóljam el magam. Innentől tulajdonképpen minden egyes kibaszott nap, ha tartani akarom magam a tervemhez.
- A helyzet az, hogy... az aktájában az van, hogy nem ihat alkoholt ezalatt a pár hét alatt, Rhydian – húzom el a szám, ahogy kijelentem a tényt. Ez valóban így van. – Lehet, hogy ez így drasztikusnak hat egy kicsit, de enélkül nem fog menni – mondom neki, majd meg is fordulok, hogy lelépjek innen. Biztos nem fogja ezt jól fogadni, de ami tény, az tény, viszont...
- Tudja mit? Hozok magának egy üveggel, de csak ha tartja a száját. És be kell osztania – mondom neki, ahogy visszafordulok, mielőtt még rám csukná az ajtót. – Mi a kedvenc itala? – végül is, ezt sem árt tudni...

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

- Maga mondta, hogy nem tipikus szanatóriumról van szó – vonok vállat a visszakérdezésre. – Gondoltam ez ezt jelenti. – Hogy más módszerekkel dolgoznak, mint máshol, bár az igazat megvallva, szart se tudok a szanatóriumokról, szóval azt se tudnám megmondani, hogy máshol mennyire divat ez a spontán szurkálódás. Még az is lehet, hogy egyedi.
- Egy őrült hogyan is ígérhetne meg bármit is? Maga még nálam is őrültebb lenne, ha elhinné. – Ha pedig nem vagyok az, fogalmam sincs, hogy mit keresek itt. Ezt már nem mondom hozzá hangosan, úgyis érezhető, hogy erre célzok. Nem tartozom azok közé az emberek közé, akik nem merik kimondani a rossz dolgokat, író vagyok, nem félek a szavaktól, és nem is vert meg a sors semmilyen babonával.
Felejtsek, és tegyem túl magam a történteken, az elmúlt hetekben ezt olyan megszámlálhatatlanul sokszor hallottam, hogy már az említésétől is ideges leszek.
- Igen, eddig mindenki ezt mondta. Ha már ilyen szuper helyen vagyok, azt hittem, itt valami újjal próbálkoznak majd – sóhajtok fel hangtalanul, miközben mellette haladok. Nyilván a józan ész szerint ez az igazság, Brie már nem tér vissza, de nem ők látják éjjelente, és nap mint nap a legváratlanabb pillanatokban. Nem ők hallják a hangját, nem hozzájuk beszél, és nem az ő mondataikra reagál. Nem ők érzik a bőre melegségét… Nagy levegőt veszek, és inkább kizárom a gondolatot, mielőtt ismételten túl mélyre mennék.
Igazság szerint én is azt hittem, hogy csak a ház miatt történik mindez. Oda kötnek a közös emlékek, amik beitták magukat a falakba, a bútorokba, nincs olyan, amiről ne jutna eszembe valami. Mintha a múlt annyira eleven lenne, hogy együtt lélegezne velem. Bizarr, de tényleg ezt érzem, amikor otthon vagyok. Nem csoda, hogy beleőrültem.
De mikor megláttam ezt a nőt, távol mindentől, amihez Brie-nek valaha is köze volt, ebben a semleges, gyógyító szándékú környezetben, ahová épp azért utaztam el, hogy levessem a démonaimat, megértettem, hogy nem a ház a hibás. Nem a környezet. Foghatom akármire, a gond velem van. És ettől a lábujjam hegyéig elárasztott a pánik.
- Talán sikerül – ismétlem meg a szavait, de a hangom elárulja, hogy nem hiszek benne, és azt is, hogy nem akarok beszélni róla tovább.
- Köszönöm a segítséget – válaszolom automatikusan, kicsit fásultan, mintha csak kötelező válasz lenne. A filmet nem azért hozom szóba, mert tényleg fontolgatnám a hasonlóságokat. Csupán egy kósza érzésfoszlány adta az ötletet, és a saját, dekadens öniróniám. Az apartman viszont valóban szép és igényes, igaza volt, tényleg hotelszoba-szerű, bár ha az én munkám lenne, azért átalakítanék rajta ezt-azt.
Már hallom a távolodó lépteit – hiszen én magam küldtem el –, mikor mégis eszembe jut valami, két pillanatig vacilálok rajta, de végül engedek a megérzésnek. Vagy bármi is ösztönöz erre a kérdésre.
Először értetlenül néz rám, de aztán mégis elpillant a tekintetemből. Hazudik? Hát persze, hogy hazudik. Soha senki sem őszinte egy egészségügyi intézményben. Pláne a betegekkel. Úgy tesz, mintha sejtelme sem lenne, hogy miért kérdezem, de ráhagyom. Biztos, csak a munkáját végzi.
- Hát persze – mondom csendesen. Ezúttal én ejtem le róla a pillantásom, de amint kimondja, hogy az ittlétem alatt nem ihatok egy csepp alkoholt sem, rögtön vissza is kapom rá. – Tessék? – Ezt valahogy eddig senki sem említette. Ha tudom, valószínűleg ide se jövök. Még csak fél órája vagyok ezen a helyen, de máris rohamosan gyűlnek az ellenérvek.
- Erről eddig nem volt szó. – Persze, hogy nem tetszik. – Egy kicsit… - lovagolom meg a szavait ironikusan, majd a hajamba túrva, kisimítok néhány tincset a homlokomból. Nem tudom, végül mi veszi rá, hogy mégis meggondolja magát, de mikor felajánlja, hogy felcsempészik nekem valamit, hirtelen sokkal szimpatikusabbá válik.
- Mindegy, csak tömény legyen. Máshogy nem tudok elaludni. – Az utóbbi időben nem az alapján választom a piát, hogy mit szeretek és mit nem. És ezt valaha talán szégyelltem is volna. Most egyáltalán nem. De minek is tagadnám, mindketten tudjuk, hogy mire kell.
Miután elmegy, belépek a lakásba, és futólag körbenézek. Bekapcsolom a tévét, hogy szóljon valami zene a háttérben, és egy gyors zuhanyt követően át is öltözök. Kiveszem a naplót a táskámból, és tűnődve belelapozok. Sokkal lassabban haladok vele, mint szeretnék, de nem lehetek felszínesebb, egyetlen szót sem akarok félreérteni. Mostanában Briana egyre többet beszél egy bizonyos testvérről, de igazából nem tudok róla sokat. Csak annyit, hogy még nagyon régen összevesztek, és megszakította a kapcsolatot a családdal. Vagy a család vele? Nem is tudom pontosan.
A merengésemből kopogás zökkent ki.
- Szabad – emelem meg a hangom minimálisan, majd ahogy gondoltam, Elisabeth tér vissza a dugi szerzeménnyel. – Köszönöm, tegye csak le – mondom automatikusan. Aztán ahogy az előbb is, most is jön egy hirtelen, furcsa gondolat. Hetekig a magányra vágytam, és meg is adtam magamnak, szépen sorban elmartam magamtól mindenkit. Majd idejövök egy szanatóriumba, ahol végre bűntudat és bármiféle erőfeszítés nélkül megtehetném, hogy elvonulok a külvilágtól, erre épp most tör rám a magány. Ki érti ezt? Valószínűleg csak a Brie utáni sóvárgásom van a háttérben.

Lisette & Rhydian

- Ki tudja, talán én is az vagyok – húzódik a szám halvány mosolyra. Hát nyilván az vagyok, mert ez nem normális, amit művelek. Igazándiból lassan már belekavarodok, mikor ki vagyok, de szépen lassan elhalványul az igazi Lis, előtérbe kell kerülnie Brienek, de előtte még van egy kis dolgom ezzel az Elisabethtel. Utóbbival talán nem lesz nagy gond, tulajdonképp csak magamat kell adjam és ezzel együtt szépen lassan kipuhatolózni ezt-azt Rhydnél, hogy aztán elhiggye, hogy én vagyok Brie. Csupán ennyi. Talán bonyolultnak hat, de sikerülni fog, mert muszáj lesz neki. Most már elkezdtem, nem hagyom abba.
- Mire gondolt? – érdeklődöm, hiszen kíváncsi vagyok, mégis milyen elképzelései voltak arról, hogy egy szanatóriumban mi lesz. Nyilván azt nem sejtette, hogy majd én fogok itt is visszaköszönni. – Akkor nyilatkozzon majd, ha már itt van pár napja. Még nem sokat látott az egész helyből, addig kár lenne leírni előre – kérem erre, majd lassan az apartmanhoz érünk. Van egy olyan sejtésem, hogy nem lesz egyszerű vele, már maga a személyisége is eléggé összetett ahogy eddig láttam, de ezt kár lenne így kijelenteni, hiszen úgy az igazi Rhydiant még nem annyira sikerült kiismernem. Szerintem ez nem is igazán ő, csak egy halvány árnyéka önmagának, így úgy igazán talán majd csak akkor fogom meglátni, ki is ő, ha már Brieként leszek mellette. Addig is, próbálkozni azért lehet…
Nagyon is meglep a kérdése. Hogy mikor leszek őszinte? Már-már átfut az agyamon, hogy lehet, hogy sejt valamit, de azt hiszem, ez most nem éppen arra vonatkozott, amire én értettem. Korai lenne még csak gyanút is fognia. Az alkoholt meg tudom, hogy kell neki. Ahányszor ott voltam a házban, elszórt üres üvegek voltak, na meg tudom jól, hogy iszik. Ezzel próbálja feldolgozni a gyászt. Kellemetlen, de nem fog ezzel menni, ezt mind tudjuk.
- Lehetne valami más szenvedély, ami leköti – emelem rá a tekintetem és az arcomon láthat felcsillanni némi kacérságot, de csak elbújva. Ha észreveszi, valószínűleg értetlenül fog állni a dolgok előtt, hiszen ki lehet az a hülye idióta, aki amúgy szexre gondol azután, hogy meghalt a felesége. Ez abszurd. - Az alkohol nem mindig segít, csak látszólag. Milyen szenvedélyei vannak, mit szeret csinálni? Valami, ami azelőtt lekötötte… - próbálkozom, de látszólag mindegy is, végül beadom a derekam az alkoholra. Tulajdonképp nem árt, ha szimpatizálni fog velem, és emellett meg ha iszik, akkor tovább itt lehet tartani.
- Jó, majd akkor kitalálok valami ütőset – vonok vállat ahogy elindulok és visszapillantok rá, aztán már ott sem vagyok. Azért meglehetősen jó ez a pasi még mindig ezt a következtetést tudom levonni. Értékelem, hogy Brie nem valami pocakos undormányt választott magának, mert akkor háromszor meggondoltam volna, hogy belevágok ebbe az egészbe vagy sem. Így viszont egész más a felállás, hogy még egy jó kiállású, vonzó pasival van dolgom.
Felmarkolok egy üveg whiskyt, egy gint és egy rumot, aztán elindulok velük felfelé.
- Elisabeth? Azt hová viszed? – megtorpanok a hangra, és égnek emelt tekintettel megfordulok.
- Az egyik betegnek – jelentem ki határozottan.
- De te nem Leconte-tal foglalkozol épp?
- Nem, most épp eljöttem onnan. Jaj Mary, hagyj már, mennem kell, majd mindjárt jövök – vágom ki magam és két pillanat alatt már ott sem vagyok, mielőtt még újabb kérdésekkel bombázna. Nincs rá szükségem. Így is van elég bajom.
Kopogok hármat az ajtaján nagy nehezen az üvegekkel, majd ahogy szól, hogy mehetek, be is nyitok, ezzel együtt persze szerencsétlenkedem egy sort és kiesik a kezemből a whisky.
- Baszki – káromkodom el magam, ahogy tekintetemmel követem az üveg útját a földig, ami nagy meglepetésemre nem törik darabokra, csak beljebb gurul az ajtón. Leteszem a másik kettőt az asztalra, majd a harmadikat is felhalászom és nagy koppanással azt is a helyére teszem. – Ésszel igya őket – mondom, aztán intek neki és már ott sem vagyok.

Éjszaka

Jézusisten. Hirtelen annyira megijedek a hangos pittyegő hangtól, hogy azon nyomban felpattanok a székből, beverve a fejem az egyik polcba.
- Aucs. Mért nem lehet aludni, a picsába már – morgom, aztán a hívóra nézek, ami Rhyd apartmanjának számát mutatja. Jaj.
Futólépésben indulok meg a kijelölt hely felé, mire aztán lihegve odaérek és egyet koppantok az ajtón, egyébként –ha nincs zárva- rögtön rátörök.
- Itt vagyok – kiáltok, ahogy szinte beesek az ajtón és őt keresem a szememmel, vagyis az ágyához megyek –már ha ott tartózkodik ugyebár-. – Mi a probléma? – érdeklődöm, kicsit kócosan, kicsit zilált állapotban, szinte még félkómában.

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Csak provokálom. Félig szándékosan, félig ez valamiféle ösztönös tiltakozás a hely ellen, a betegségem ellen, azok ellen, akik az utóbbi hetekben őrültnek néztek. Itt vagyok, ahol akarták, de nem akarom beismerni, hogy itt bármi is akár egy fél fokkal is jobb lenne.
Az viszont váratlanul ér, hogy nem veszi zokon, mikor egyenesen őt nevezem őrültnek. Sőt, mintha egy halvány mosolyt is látnék az arcán, vagyis: á verzió, tényleg az, b verzió, még az is lehet, hogy ápoló létére van némi humorérzéke. Ahogy rám pillant, halvány borzongást fut végig rajtam, nem tudom eldönteni, hogy pozitív vagy negatív értelemben, de ez az első olyan pillanat, amikor valami egy kicsit érdekelni kezd, és nem arra gondolok, hogy mekkora egy balfasz vagyok, hogy engedtem a külső nyomásnak, és betettem ide a lábam.
Mire számítottam? A kérdés jogos, de most, hogy belegondolok, halvány fogalmam sincs.
- Hogy minden reggel tejszínhabos, Portorico rumos kávéval ébresztenek az ágyban, napközben megtanítanak jógázni, lovagolni, főzni és jazztáncolni, majd esténként bikinis-fűszoknyás, hawaii lányok ajánlgatják a testet-lelket ellazító prosztatamasszázst – hadarom el szenvtelenül mindazt, ami random eszembe jut. És persze, az egész csupán ironikus válasz. Bár az arcom még mindig nem képes semmi jelét adni, hogy viccelek.
- Nem hinném, hogy mire majd elhagyom ezt a helyet, bármi is megváltoztatná a véleményemet. – Ez még a régi makacsságom, amit az utóbbi években Brie gyengéden kinevelgetett belőlem. Most hogy ő nincs többé, úgy látszik, ez is visszatért. De minek hazudjak? Teljesen mindegy, hogy egy-két napot, tíz percet, vagy három hetet vendégeskedek itt.
Mikor aztán felérünk az apartmanhoz, és közli, hogy míg itt vagyok, egyáltalán nem ihatok alkoholt, az első döbbenet azért kiütközik rajtam. Ehhez nekem is lesz még néhány szavam, ugyanis a jelenlegi életvitelem nem csak, hogy nem tudja, de nem is hajlandó nélkülözni a piát. Az első dolgom lesz erről beszélni Hartmann doktorral, ha legközelebb találkozunk, én fizetek ezért az egész hülyeségért, ezt nem tehetik meg, különben szedem a sátorfámat.
A megjegyzése zökkent ki. Nem is az, amit mond, talán inkább az, ahogy, de nem tudnám megmondani, hogy mi a furcsa benne. Mintha megint ugyanaz az érzés futna rajtam keresztül, mint az előbb, annál a halvány mosolynál. Érdekes, de megint kibillentett vele a vaskos mogorvaságból.
- Honnan tudja, hogy nekem mi segít? – teszem fel azért a kérdést, még nyomokban szúrósan, de számos árnyalattal kevésbé, mint amilyen mérges még az előbb voltam. – Nincs semmilyen szenvedélyem – rázom le a kérdést. Ha mesélnék is magamról valamikor, ez messze nem az a pillanat.
A prédikációja után meg vagyok róla győződve, hogy egy antialkoholistával hozott össze a sors, aki soha semmilyen körülmények között le nem nyelne egy korty piát se, mikor aztán mégis felajánlja, hogy felcsempészik nekem valamit. Úgy pillantok rá, mint aki teljességgel kételkedik, hogy nem csupán hallucinál-e. Csupa meglepetés ez a nő. Az elején azt hittem, egy unalmas, sablonmondatokat ismételgető, idegesítő nőszemély lesz, de most már nem tudnám megsaccolni, hogy mire is számítsak.
Még akkor is ezen gondolkodom, amikor a ruháimat ledobálva a zuhany alá állok, rossz szokásom, hogy szanaszét hagyom a cuccaim, egy nadrág a fotelban, egy felső a kanapén, de erről még Brie sem tudott leszoktatni. Most meg aztán pláne nem érdekel.
Nem tudom, hogy ez az Elisabeth tényleg ennyire hasonlít rá, vagy ez is olyasmi, amiért ide kerültem. Az agyam így próbálja feldolgozni a veszteséget, hogy mindenkiben őt keresem, és csak a saját képzeletem játszik velem? Ez hívnák őrületnek?
Nagyot nézek, mikor végül három üveggel is beállít. Azt hittem, majd elsikkaszt nekem egy kis üveg akármit, de mire felocsúdok, már el is szelel. Meg sem köszöntem.
Felbontom a whiskyt, ha már az esett le, és össze sem tört, égi jelnek veszem, hogy ezzel kell indítani. Nem töltök pohárba, csak meghúzom az üveget, és odatelepedek vele az ágyra, újra kezembe véve a naplót. Ez az átkozott német…
Néhány óra múlva elalszom, de az éjjel nem álomtalan. Azt már megszoktam, hogy szinte mindig Brie szerepel benne, de ezúttal akár rémálomnak is beillene. Én is rajta voltam a repülőn, ami végül a tengerben landolt, de nem haltunk meg a becsapódástól, a víz minden oldalról ömleni kezdett a gépbe, nem tudtunk kijutni semerre, a levegő viszont lassan teljesen elfogyott…
Ahogy felriadok, érzem, hogy csupa víz vagyok, de ekkor még nem tudom, hogy nem csupán a rémálom miatti verejtéktől, hanem mert nem zártam be éjjelre az ablakot, az időközben feltámadt vihar pedig épp a párnámra sodorja a résen betáncoló, hideg esőcseppeket. Ahogy kinyitom a szemem, a tagjaim szinte remegnek, el se tudom dönteni, hogy az ébredést követő pániktól vagy a hidegtől, de a kezemmel a villany kapcsolóját keresem. Hol a picsában van? Minden szart megnyomok, ami csak a kezem ügyébe kerül, van, amit tapogatózás közben le is borítok, de leszarom, csak hol van már az a…
Ekkor kivágódik az ajtó, és a villany magától felgyullad. Briana áll az ajtóban. A levegőm pedig csak még jobban elszorul. Megint kezdődik…
Vagy ez most Elisabeth? Abban sem vagyok biztos, hogy hol vagyok.
- Láttam, ahogy megfulladt - mondom ki félhangosan, inkább csak tényszerűen, magamnak. Ettől a képtől azóta sem tudok szabadulni. Eddig eszembe sem jutott, ez az eshetőség. Hogy egyszerűen csak megfulladt. Szinte hangtalanul, de olyan gyorsan veszem a levegőt, hogy már szédülök.

Lisette & Rhydian

Mikor megkérdezem, hogy mire számított, hát én tulajdonképp nem erre, amit mond. Olyannyira nem, hogy igyekszem úgy húsz másodpercig visszafogni a nevetésem, de aztán nem bírom tovább és kitör belőlem.
- Látom a humorérzéke egy része azért megmaradt – mondom neki széles mosollyal az arcomon, ahogy végre be tudtam fejezni röhögést. – Tulajdonképpen még az is lehet, hogy minden reggel Portorico rumos kávéval fogom ébreszteni, ha akarja, és még akár a jazztáncot is meg tudom ígérni – kezdek bele a felsorolásba. – A fűszoknyát talán, de a prosztatamasszázst nem hiszem. – Ismét elnevetem magam és ránézek Rhydre. Baszki, Briana aztán értett a pasiválasztáshoz. Jóképű, gazdag és talán még humorérzéke is van, ami átmenetileg lehet, hogy elveszett, de azért néha-néha felbukkan.
- Mondtam, hogy majd utána nyilatkozzon – vonok vállat a makacsságára, ami láthatóan hajthatatlan, de majd szépen lassan elérem én nála, hogy enyhüljön az ellenérzése a hellyel kapcsolatban. A végére majd ki se akar költözni innen.
- Nem tudom, csak tapogatózom – reagálok, hiszen tényleg így van. Nyilván segít az a kurva alkohol, de csak rövidtávon. Hosszútávon nagyon nem, mert egyrészt függő lesz tőle, másrészt pedig ha berúg, akkor nekem vagy nehezebb lesz vele kontaktot teremtenem vagy könnyebb, de valami azt súgja, hogy az előbbi. Agresszivitást például nem szívesen viselnék el, de itt már rég nem azon van a hangsúly, hogy mit szeretnék. Vagyis de. Pénz kell, és eme szent cél érdekében képes vagyok bármilyen módszerhez folyamodni.
- Jaj, ne mondja már, szenvedélye mindenkinek van! – vágok vissza rögtön, hiszen nem lehet, hogy nincs neki. Van neki. Csak most azt hiszi, hogy semmi más nem érdekli, csak az, hogy szenvedjen a kis belső világában leszarva mindent és mindenkit. Majd én kimozdítom ebből.
- Nem szeret mondjuk írni? Próbált írni mióta elvesztette? Maga író, nem? Írja ki magából a dolgokat – adok egy tippet, de mivel sosem voltam író, fogalmam sincs, hogy az ilyen lelkiállapotban mennyire menne. Van ez az írói válság vagy mi a franc. Az ilyenkor szokott lenni, nem? Vagyis ilyenkor is. Mit tudjam én...
Aztán beadom a derekam neki és hozok pár üveg alkoholt. Végül is, az elején nem lehet megvonni tőle mindent, az baromi drasztikus lenne.
És már ott sem vagyok. Az este folyamán olyan hamar elaludtam a nővérpulton, hogy azt se tudom, pontosan mennyi lehetett az idő. Az éles hangra viszont felkapom a fejem és olyan gyorsan pattanok fel, hogy be is verem a polcba, ami kicsit sem esik jól, sőt, ezer százalék, hogy a helyén pukli lesz. Bassza meg. Rémálmai vannak, gondolom. Volt alkalom, amikor ott voltam nála, amikor megriadt, aztán inni ment. Hátha azzal könnyebb lesz visszaaludni.
Pár perc alatt ott termek az apartmanban és az ágya mellé rohanok.
- Sajnálom Rhydian – reagálok halkan a mondatára, és közelebb megyek az ágyhoz, hogy a szélére ülhessek. – Basszus, tiszta víz minden. Beesik az eső is – állapítom meg hangosan, ahogy észreveszem, hogy az ablakból még mindig jön befelé a víz.
- Jól van. Biztos, hogy borzasztó ezeket a rémképeket látni álmában. De az is biztos, hogy már nem sokáig fog tartani. – És az is egészen biztos, hogy marhára unja már ezeket a mondatokat és ettől nem fog megnyugodni. Felpattanok, bezárom az ablakot és aztán visszaülök mellé. A kezére csúsztatom az enyémet. – Hé. Felejtse el – suttogom és egy apró szorítást mérek a kézfejére. Másik kezem az arcához nyúl, hogy kisöpörje óvatosan az odaragadt hajszálakat onnan. – Szeretné, hogy maradjak? – kérdezem a szemeibe pillantva, mintha igézni próbálnám, hogy igen, az lesz a legjobb. És ha kicsit közelebb enged magához, még jobb lesz. – Csak... beszélgessünk. – Vagy akár mást is csinálhatunk. Na jó, azért ez mégiscsak egy munkahely vagy mi, ilyenekre nem kellene gondolnom. – Nincs más dolgom – vonok vállat, hogy ezzel is afelé billenthessem kicsit, hogy tényleg az lesz a legjobb, ha itt maradok vele és megismerhetem. Még jobban, hogy aztán könnyű dolgom legyen...

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Mikor kitör belőle a nevetés, néhány másodpercig még állom a faarcot, de aztán hallva, hogy csak nem hagyja abba, az enyém is megenyhül egy kicsit. Egy nagyon halvány mosoly erejéig, amit amint észlelek, meg is próbálom elfojtani. A folytatása után azonban nem is olyan egyszerű.
- Ha minden reggel Portorico rumos kávéval ébreszt – mondom végig szándékosan még egyszer. Azért nem hangzik rosszul. – Talán én is megígérem, hogy leszokom a térátrendezésről. – Utalok az előbbi művemre, azzal a szekrénnyel. Azt azért nem kellett volna. Most már belátom, de az előbb jócskán kicsúsztam magamból. Ez is csak az utóbbi hetekben fordult elő velem, azelőtt soha.
De úgysem fog kávéval ébreszteni, pláne nem rumossal ~~miután kiderül, hogy számomra tiltólistán van itt az alkohol, végképp nem~~, ezzel mindketten tisztában vagyunk, szóval az egész párbeszédnek semmi értelme, nem is tudom, miért mentem bele. Most döbbenek rá, hogy a baleset óta nem is nagyon beszélgettem senkivel, már amikor nem épp elintézni akartam valamit.
- Nekem nincs – vágom rá, mikor újra feszegetni kezdi a szenvedélyemet. Az írással megint olyan pontra tapintott, amire nem kellett volna. Erről aztán végképp nem akarok beszélni vele. Nincs válságom. Egyszerűen csak nem akarok egy sort sem papírra vetni. Úgyis neki szólna minden sorom. Képtelen lennék visszaolvasni. Egyszer próbáltam, de… rögtön a kukában landolt.
- Jó, majd kiírom – zárom is rövidre.

***

Érzékelem, hogy bejön a szobába, és látom-hallom is, hogy beszél, de a szavai eleinte nem igazán jutnak el hozzám. A fejem még túlságosan tele az álombeli jelenettel, érzésekkel. Akkor kerülök vissza a jelenbe, amikor hozzám ér. Rápillantok, most már magamnál vagyok, bár a szívverésem így sem sokat enyhül. Még mindig görcsben van a testem.
Felejtsem el? Bárcsak ilyen egyszerű volna…
Ahogy az arcomhoz ér, a pillantásom újra rajta állapodik meg. A kérdésre, hogy maradjon-e, nem válaszolok, de néhány másodperc múlva bólintok. Nem akarok most újra egyedül lenni. És aludni sem vágyok ezek után.
- Már nem hatnak a nyugtatók. Itallal sem – mondom ki halkan, ami a fejemben jár. – De nem akarok erősebbet szedni. Nincs valami módszer, ami segít? – Megnyugodni, elterelni a figyelmem, de ha azt mondja, hogy lélegezzek mélyeket, egész biztos, hogy hozzávágok valamit. Ahhoz a ponthoz már eljutottam, hogy ugyan a testem produkálja a tüneteket, úgymint a légszomj, szívdobogás, szorongás és pánik, de azt fel tudom ismerni, hogy már volt ilyen, és azt is túléltem, tehát valószínűleg ezt a mostanit is túl fogom, csak meg kell várni, amíg elmúlik. De attól baromira nehéz ura maradni a helyzetnek.
- Beszéljen hozzám. Akkor hamarabb vége – mozdul a kezem ösztönösen az övé után, mintha fogózót keresnék benne, hogy ne zuhanjak bele valami még mélyebb szakadékba. Az ujjaim végigsimítanak a bőrén, a csuklója mentén, újra, és újra, kényszeres, de kell, hogy érezzem, és tudjam: tényleg itt van, és nem csak képzelődöm.

Lisette & Rhydian

- Na látja, még az is lehet, hogy képesek leszünk kompromisszumot kötni a végére. – Mert ez már azért sokkal jobban tetszik, minthogy folyton makacskodik. Azt hiszem, szépen lassan képes leszek megpuhítani annyira, hogy az ujjam köré csavarhassam rendesen. Ez az ember itt esendő most, és ezt ki kell használjam, amennyire tudom. A legtöbbet kell kihoznom a szituációkból, szóval ideje lesz megemberelnem magam és konkrétan a dolgok közepébe csapni. Határozott leszek és akkor minden a legnagyobb rendben lesz, és ha isten is úgy akarja, akkor gördülékenyen is fog menni.
Makacs. Nagyon-nagyon. Égnek emelem a tekintetem, amikor már „csakazértis” azt mondja, hogy neki nincs szenvedélye. Dehogy nincs. Csak játssza most a sebesültet, hogy a jó ég se tudja ebből a mélydepresszióból kigyógyítani. Pedig ki fog gyógyulni, nem lesz ás választása.
- Jó, hát akkor nincs – vonok vállat és ráhagyom a dolgot. Majd később. Aztán amikor az írással jövök, láthatólag nem érinti jól a téma, amit nem igazán tudok mire vélni, de inkább ezt sem feszegetem tovább, mert most az lesz a legjobb, ha tényleg hagyom egy kicsit egyedül, hogy szokhassa az ittlétet. Ha már megszokta, hogy itt van, akkor minden simábban megy majd.

Erre az éjjelre nem is számítok másra és tulajdonképp nem is akartam elaludni, de sikerült. Kimerült vagyok, két hete nem alszom rendesen, mert folyton forognak az agytekervényeim. Szóval valamilyen szinten még meg is értem Rhydiant. Bele is csaphat akár.
Akár teleportálhattam is volna, olyan gyorsan termek fent az apartmanjában, lévén sosem lehet tudni, miért csenget. Nem kellene, hogy kárt tegyen magában nekem itt az elején. Márpedig azért az is benne van a pakliban az ő állapotában.
Megérintem, hogy magához térjen, amennyire lehetséges. Itt maradok, ez jó kis próbakör lesz, ha úgy vesszük. Majd jól elbeszélgetünk meg elröhögcsélünk. Kétlem. De azért megpróbálom majd kizökkenteni egy kicsit ebből a makacs fejből, na meg a pánikból, hogy Briana nincs többé. Kit érdekel, könyörgöm?!
- Majd kitalálok valami jó kis módszert, amivel el lehet terelni a figyelmét, de rendesen – mondom neki, ahogy a keze után nyúlok és megpróbálom valahogy visszaráncigálni a jelenbe, de érezhetően nincs még fejben rendesen itt, mert olyan gyorsan kapkodja a levegőt, hogy ha először látnék ilyet, azt hinném, hogy nyomban megfullad.
- Figyeljen rám, Rhydian – sóhajtok mélyet, tekintetem pedig a kezére siklik, ami éppen a csuklómon köröz, mint aki valami biztos pontot keres, hogy nem álmodik. – A Royal Szanatóriumban van és ez csak egy rossz rémálom volt. És most… - kezdek bele, és kicsit közelebb ülök hozzá. – Most figyeljen, mert visszazökkentem a valóságba – jelentem ki, majd lassan hajolok hozzá egyre közelebb. – Éppen most – suttogom és egy lágy csókot lehelek az ajkaira. Két lehetőség van: Az egyik, hogy dührohamot kap a csóktól, hogy mégis hogy merészelek ilyet csinálni, miközben ő majdnem meghal itt, a másik pedig, hogy viszonozza és előkerül az egyik „szenvedélye”. Végtére is, mind a kettővel elérem, hogy visszacsöppenjen a jelenbe, szóval vesztenivalóm abszolúte semmi sincs.
Újra megszorítom a kezét és aztán elhajolok tőle, hogy aztán felvegyem a földön lévő kislámpát és felkapcsolhassam a villanyt.
- Elmúlt? – szökik fel a szemöldököm kicsit és ajkam széle halvány mosolyra görbül. – Most pedig szálljon ki a csuromvizes ágyból és menjen zuhanyozni vagy üljön be a jacuzziba. Nagyon nem hiányzik nekem ide egy férfi-nátha – próbálok egy kicsit poénkodni vele, mert ugye tudjuk, hogy a férfiak mit tudnak szenvedni egy kis náthától.

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Kompromisszumok… Nem is tudom. Nem azért jöttem ide, hogy kompromisszumokat kössek. Csak azt tudnám, hogy mégis miért.
Azt azért gondolhattam, hogy nem varázsütésre fognak meggyógyítani. Vagyis gondolhattam volna, ha vettem volna rá minimális fáradságot is, hogy belegondoljak. Nem akartam. Nem érdekelt. Ahogy most sem igazán érdekel semmi más azon a naplón kívül. Idegesít, hogy nem haladok vele elég gyorsan. Míg a kezemben tartom, és lapozgatom, úgy érzem, ő is közel van hozzám. Csak ezzel az istenverte némettel nem boldogulok, világ életemben utáltam, és lám, most mégis azt kívánom, bárcsak megtanultam volna, amikor volt rá lehetőség.
Az éjjel várható volt, hogy nem sikerül jól. De ennyire intenzívre én sem számítottam. Már ha ilyesmire lehet egyáltalán. Még jó, hogy Elisabeth hozott fel néhány üveg piát. Abszolút szánalmasnak érzem magam, ahogy itt kapaszkodom belé, mintha még mindig azon a nyamvadt repülőn ülnék, és ő lenne az egyetlen lehetőség, hogy megmeneküljek. Hogy túléljem. És ha nagyon átvitt értelemben nézzük az eseményeket, talán csakugyan így van. Talán tényleg ő az egyetlen lehetőségem. Ha ezen a helyen nem raknak rendbe, akkor sehol. Én nem akarok így élni egész életemben, az is biztos.
A pánik lassan múlik, de az érintése sokat segít. És a szavai is nyugtatóan hatnak rám. Azt ígéri segíteni fog, és én hinni akarok neki. Ebben a pillanatban bármit elhinnék, amit csak mond.
És talán meg is tenném, amit kér. Kis fáziskéséssel, aprót mozdulva felé fordítom a fejem, és megpróbálom leküzdeni magamban a kezdődő dilemmát: Briana vagy Elisabeth? De Briana nem lehet. Ő épp most zuhant le. Vagyis már egy hónappal korábban. Igaz? Nem lehet ő, megint képzelődöm. Vagy ennyire hasonlítanának? Úgy érzem, lassacskán tényleg megőrülök. Ha ez sokáig így megy még tovább. De figyelek, rajta tartom a tekintetem, ahogy kérte.
Visszazökkent a valóságba? Ahogy közelít, ezernyi gondolat fut át az agyamon, már-már követni se tudom, csak az arca, az ajkai közeledését látom. Ezeket az ajkakat csókoltam éveken keresztül, most is épp olyan puhák, épp olyan hívogatóak. Még mielőtt felocsúdnék, az én ajkaim is mozdulnak. Az ujjaim gyengéden felfutnak a karján, hogy az arcélére simítsam a tenyerem, és én is megcsókoljam.
Még soha, egyik látomásomban sem jutottunk el eddig a pontig, a szívem mintha már nem is a pániktól verne olyan hevesen, hanem mert vágyom rá, de a bizonytalanság azért szintén ott motoszkál: Brie egyáltalán? Ám ekkor arra is rájövök, hogy nem érdekel. Talán önzőség, de nem érdekel, szükségem van rá, és amíg Brie-t látom magam előtt, talán az illúzió is elég.
Miután elhajol, és a felborított kislámpa után mozdul, egy ideig csak némán követem a tekintetemmel. Ahogy hozzám szól, Elisabeth hangját hallom.
- Sajnálom – mondom ki végül, mintha én csókoltam volna meg. Mert hát, valóban én voltam, akinek máshogy kellett volna reagálnia. Nem is értem… De nem is akarom igazán érteni, igaza van, csurom víz vagyok, most hogy valamivel jobban vagyok, érzem is, hogy fázom. Az egész felsőtestem libabőrben úszik.
- Majd ez felmelegít. - Azzal lenyúlok az ágy mellett szobrozó üveghez, és az ajkaimhoz emelve leküldök vagy három-négy kortyot.
- Nem akarok már aludni. – Amúgy se nagyon lenne már hol, ha az ágyat így szétáztattam. – De egyedül lenni sem – teszem hozzá végül a rizikósabb részét. Gondolom, nem úgy tervezte, hogy egész éjjel fenn virrasszon velem. Biztos fáradt, és alig várja, hogy lerendezzen végre, és visszafeküdhessen. Vajon elküldhet a faszba, ha arra kérem, maradjon itt velem?
- Nem kér egy pohárral? A rum és a gin még bontatlan. - Legalábbis abba a két üvegbe még nem ittam bele. Kis híján ki is kelek az ágyból, hogy elsétáljak értük, de az utolsó pillanatban még eszembe jut szólni.
- Ha nem akar tizennyolc karikás jelenetet látni, forduljon el, amíg felveszem a köntöst. – Utálok ruhában aludni, soha senki kedvéért nem változtattam még ezen a szokáson, és nem is ebben a szanatóriumban fogom elkezdeni. Majd a köntösömet magamra öltve, el is indulok az italok irányába, és ha kér, egy-egy pohár itallal térek vissza. Akkor már én is megtisztelem ennyivel, és megadom a módját.
- Létezik valami vészterv ilyenkor? A problémás, inszomniás betegek leszerelésére? - És ekkor eszembe is jut a délutáni injekciótűs megoldása. Hirtelen túl csábító ahhoz, hogy megálljam, hogy ne dörgöljem az orra alá egy kicsit. - Ami kevésbé drasztikus egy lórúgásnyi nyugtatónál?

Lisette & Rhydian

Ha más nyomta volna a pánikgombot, akkor nem rohannék azért ilyen gyorsan. Maradnának a seggükön éjszaka. De így egészen más a helyzet, hogy Rhydian hívott, ez akár egy lehetőség is lehet, ha jól játszom ki a lapokat. Csak előbb fel kell élednem kicsit, mert olyan kómás vagyok, hogy hirtelen azt sem tudom, hogy most magamat kell adjam vagy Briet.
Hála az égnek, azért mire felrohanok a lépcsőn, már nagyjából helyben vagyok fejben is. Azért ma már elgondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha a végére Rhyd már majdnem „kigyógyul”, én pedig már annyira össze fogok zavarodni, hogy elkönyvelhetnek valami őrültnek. Mindegy, a kockázatot megéri, legalábbis erre a következtetésre jutottam.
És azt hiszem, már el is indultam ennek az útján, ugyanis úgy döntök, hogy megcsókolom, mielőtt még nekem itt jobban belelovallná magát ebbe a pánikrohamba. Ideje lenne már túltennie magát a feleségén. Szerethette nagyon, ezt elismerem. Mármint nyilván egyébként sem könnyű átvészelni a gyászt egy ilyen tragédia után, na de hogy minden egyes nap vele álmodni és függeni tőle –hiszen ő már függ is, mert függővé tettem a puszta jelenlétemmel-, az azért meredek. Ha nem én lennék a sztori egyik főszereplője, hanem csak egy néző a moziban, talán még meg is sajnálnám őt, de így csakis a saját céljaim lebeghetnek a szemem előtt.
És akkor várom a reakciót, hogy most vajon lefogja üvölteni a fejem, vagy egyszerűen csak hagyja magát megcsókolni, netalán… hoppá. Erre számítottam a legkevésbé, hogy visszacsókol. Na persze valószínűleg még mindig csak meg akar bizonyosodni róla, hogy most én ki vagyok?! Az érintésére, ahogy az ujjai végigfutnak a karomon, meglepő bizsergés fut rajtam végig. Huh, khm.
Aztán ahogy elszakadok tőle, a bocsánatkérésére elmosolyodom.
- Ugyan. Én kedztem – vonok vállat, ahogy aztán lehajolok a kislámpáért és a helyére teszem. Tekintetem követi a kezét, ahogy felmarkolja az ágy melletti üveget, amiből azért láthatólag hiányzik, nem is kevés. Nem mondok semmit. Végül is, részemről igya. Azt nem garantálom, hogy sűrűn fogok tudni hozni neki, de majd igyekszem. A kegyeibe kell férkőznöm valahogy és ez kezdetnek azt hiszem, meg is teszi. Közben veszem észre, hogy a bal kezem az övén maradt, így el is veszem onnan, látszólag már úgyis visszazökkentettem a csókommal a valóságba.
- Akkor mit szeretne csinálni? – érdeklődöm, bár nem is tudom éppenséggel, minek, ugyanis sejtem, hogy a válasz valószínűleg egy vállrándítás lesz. Aztán a szemöldököm feljebb szökik és kissé oldalra is biccentem a fejem. – Ezzel azt akarja mondani, hogy itt maradjak? Végül is, legalább ébren tart. Egyébként sem kéne aludnom – mondom mosolyogva, ahogy aztán felállok az ágyról, mert már én is érzem, hogy a nadrágom kezd vizes lenni. Hurrá.
- Szóval nem szeretne egyedül lenni és azt kérdezi, kérek-e egy pohárral?! Ez meghívásnak hangzik, és el is fogadom azt hiszem. Inkább a rumot – mondom. – De csak titokban, mielőtt még meghurcolnak munkahelyi alkoholizálásért – nevetek fel halkan. – És csak egy kicsit, mert nem bírom az alkoholt – teszem hozzá, majd ahogy a tizennyolcas jelenetre figyelmeztet, megint csak felnevetek.
- És ha szeretnék, akkor nézhetem? – érdeklődöm széles mosollyal, de aztán még pont időben el is fordulok persze. Nem lenne szerencsés az előbbinél is jobban rávetnem magam így első körben. Csak szépen lassan, óvatosan mesterkedve. Egyébként is, már láttam a meztelen seggét, csak ezt nem tudhatja…
Ahogy arrébb megy, elkezdem lehúzni az ágyneműt, de aztán rájövök, hogy az egész cserére szorul.
- Hozok majd másikat – mondom, ahogy aztán összegyűröm az egészet és leteszem egy kupacba a földre. Felé fordulok és elveszem tőle a kitöltött italt. Mielőtt válaszolnék a kérdésére, elvigyorodom a kis szurkálódásán. Nagyon helyes, ahogy látom, lazul kicsit a hangulata, ami jó jel. Mondjuk ez nem azt jelenti, hogy hamar engedni fog a makacsságból és a hozzáállását is megváltoztatja majd, de idővel biztos.
- Nincs vészterv. Improvizálunk, ahogy az előbb én is tettem – jelentem ki egy vállvonással és egy pimasz vigyorral az arcomon. – De azért ne higgye azt, hogy minden egyes pácienst lesmárolok, ha úgy adódna – teszem hozzá, hogy azért legyen csak tisztában a dolgokkal. Nem biztos, hogy jó benyomást keltene, ha azt hinné, ez az állandó bevetett kis liturgiám.
- Mire iszunk? – érdeklődöm, mielőtt még belekortyolnék az italomba, és fél szemmel végigmérem így köntösben. Ebben az egyszerű szar köntösben, és még ebben is, ilyen viharverten is jól néz ki. Köcsög Brie.

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Talán mégis lesz valami haszna ennek a helynek. Még azért nem szűrném le tanulságként, és nem is ismerném el, de ez az első olyan éjszaka, amikor viszonylag hamar vége szakad ennek az egész tortúrának. Mikor magamhoz térek, nem Brie-t látom magam előtt, és nem őrjít meg a tudat, hogy itt van, és még sincs itt, nincs ez a vad és végletekbe csapó érzelmi hullámvasút, mikor néhány percig elhiszed, hogy minden a régi, hogy aztán még inkább a földhöz vágjon, hogy mindez nem is a valóság, csupán egy tünékeny illúzió.
Mikor megcsókol, még nem vagyok biztos benne, hogy melyikükkel vagyok, eddig a pontig még egyetlen alkalommal sem jutottunk el, akárhányszor is csapott be az elmém. Vagy nevezzük betegségnek? Őrületnek? Mégis mi lehet ez?
De ebben a pillanatban nem is tudok ezen gondolkodni, ajkai érintése felülírja bennem ezt a dilemmát, jobban esik egyszerűen csak elhinni, hogy akit csókolok, az tényleg ő, és engedni a vágynak, ami egyetlen pillanatig sem késlekedik. Hiszen borzalmasan hiányzik a közelsége, az érintése, amitől az utóbbi másfél hónapban meg vagyok fosztva.
Ám mikor végül hátrébb húzódik, újfent rájövök, hogy amit gondoltam, nem valós, amibe hagytam egy kis időre beleélni magam, az a realitástól szintén messze áll, egyedül a bennem felkavarodott érzések igaziak. És a tény, hogy megcsókoltam egy nőt, csak mert hasonít a halott feleségemre. Vagy mert megőrültem, és mindenkiben őt látom. Vajon tényleg? Ha más nővért kérnék, mondjuk nem szőkét, hanem barnát, vele is ez lenne? Köze van ennek egyáltalán a hajszínhez, és a kék szemeihez? Vagy ez már komplett baromság, nyilván… az alapprobléma nem a szőke nőkkel van, hanem velem.
Eleinte tartok kicsit attól, hogy fel fog háborodni, hogy hogy merészeltem, vagy valami ehhez hasonló, az már csak késve jut el a tudatomig, hogy ő maga kezdeményezte. Lényegében, mikor megemlíti. De miért csinálta? Tényleg csak azért, mert máshogy nem tudott megnyugtatni? Végül is, el kell ismerni: bevált a módszer, de akkor is, ki csókolja meg csupán ezért az egyik betegét? Nem furcsa ez egy kicsit?
Míg a whiskyt öntöm le a torkomon, ezek járnak a fejemben, de reménykedek benne, hogy hamar sikerül kisöpörni a fejemből minden értelmes gondolatot. Nem akarok gondolkodni. És ezt sem akarom túlanalizálni. Inkább tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna.
A kérdésre, hogy akkor mit szeretnék csinálni, mindössze egy vállrándítást kap. Eddig a problémáig még el se jutottam. Nem tudom. Mindegy.
- Nem kellene aludnia? Hát akkor mikor fog? – vonom fel a szemöldököm minimális érdeklődéssel. Igen, ezzel pont azt akarom mondani, hogy jobb lenne, ha maradna. Nem azért, mert annyira vágynék a társaságára, hanem mert kell valaki, aki lefoglal. Egyedül, attól tartok, könnyen visszaesnék az előbbi állapotba. Nem mondom ki, de nem is tiltakozom.
- Én aztán igazán nem fogom elárulni senkinek – oszlatom el az aggodalmát, már ha erre irányult, és afölött sem tudok csak úgy átugrani, hogy meghívásnak állítja be a ki nem mondott kérésemet. Milyen ravasz, és mintha egy kis játékosságot is éreznék rajta. Viccelődik, már-már incselkedik velem. Valószínűleg próbál kirugdosni ebből az egykedvű, mogorva állapotból, mert attól fél, hogy ha valóban itt marad, bele fog halni az unalomba.
A "nem bírom az alkoholt" egy az egyben kijelentése, valamiért tényleg egy halovány félmosolyt csal az arcomra.
- Akkor, úgy látszik, rossz ivópartnert választottam. – Az én szervezetem az utóbbi időben jócskán hozzászokott a piához. A visszakérdezésére pedig ismét felfut a szemöldököm, de ezt már nem láthatja, mert felállok közben, és magamra kapom a köntösömet. Majdhogynem zavarba hoz itt a végén.
- Gondolom, ápolóként hozzá van már szokva, de ez csak feltételezés – magyarázom végül, miért épp így fogalmaztam. Hogy mihez is van hozzászokva, azt inkább nem mondom ki. Az előbbi jelenet után, jobb, ha inkább kerülöm, hogy nyíltan beszéljünk ilyesmiről. Nem akarom feszegetni a határt. Leginkább a saját határomat.
Visszasétálok, és a kezébe adom a kitöltött rumot, közben akaratlanul is a szemébe pillantok. Veszélyes ez a hasonlóság. Vagy ennyire mélyen vagyok. Ez a két lehetőség van. Az a vigyor, és ez a pimaszság… már azt se tudom, hogy miről mit gondolok. Baromira össze vagyok zavarodva.
- Pedig már kezdtem gyanakodni – vágom rá a smárolós megjegyzésére. Örültem volna, ha nem hozza szóba, de nem úgy tűnik, hogy egy pillanatig is pironkodna miatta. Azt hiszem, közel sem egy visszafogott és zárkózott személyiséggel hozott össze a sors. Sajnos. De a folyamatos piszkálása, ezek az állandó megjegyzések és élénk reakciók nem hagynak egy pillanatnyi pihenőidőt sem, és már nem tudok máshogy védekezni, mint hogy én is "támadok".
- Akkor milyen pácienseket szokott lesmárolni? – kérdezek vissza egy kicsit provokatívan. A vonásaimról nem sok olvasható le, a tekintetem az arcán, eljátszom, hogy kicsit sem zavar a téma, sőt, megpróbálom inkább őt zavarba hozni vele, de ez a felszín nagyon is vékony üvegből van. Nem akarok belegondolni, hogy mit csináltam az előbb.
- Ez egy nagyon jó kérdés – futtatom végig a nap eseményeit, mint mindig, amikor meghallom ezt a kérdést, de jobbnál jobb jelenetek ugranak be. A hangsúlyomon hallatszik is az irónia. – Mondjuk arra, hogy remélhetőleg, hamar elhagyhatom ezt a helyet. Egyéb javaslat? – kérdem meg azért tőle is, legalább a nem bunkóság illúzióját megtartva.
- Improvizációban mostanában nem vagyok annyira jó – teszem hozzá végül, miután belekortyolok a pohárba töltött italba. Pedig építész vagyok, meg tervező, hobbim szerint pedig író, mind-mind csupa kreativitást feltételező tevékenység. De másfél hónapja mintha kihalt volna belőlem minden izgalmas.

Lisette & Rhydian

Arra a megállapításra jutottam, hogy nem akarom még egyszer végig hallgatni a pánikrohamát. Az istenért, már eltelt másfél hónap, nem rekedhet meg ezen a szinten. Nem is tudom, hogy járt-e pszichológushoz? Ekkora trauma után mindenkinek el szokták rendelni, de majdnem biztos, hogy Rhydian akkor is elutasította ezt, ha amúgy felajánlották. Nem olyannak tűnik, aki egykönnyen beszél az érzéseiről, márpedig egy pszichológusnak az a dolga, hogy kiszedje belőle ezeket a dolgokat és segítsen feldolgozni a történteket. Márpedig Rhyd még nem dolgozta fel, de még csak el se kezdte szerintem. Ami már csak azért is probléma, mert így a nulláról kell indulnom, de ha kell, akkor minden egyes rohamánál megcsókolom majd. Rajtam aztán nem fog ki!
- Majd nappal. Vagy majd maga felügyel míg én leheveredek ide az ágyba és szól, ha hívnak – nevetgélek, miután rendesen visszaszálltam a földre ezután a kis rögtönzött csók után. Hát igen. Jól csókol, meg kell hagyni, na. – Csak viccelek – teszem hozzá, mielőtt még teljesen komolyan venné itt nekem. Egyelőre fogalmam sincs, hogy milyen a humorérzéke, de azt hiszem, jelen helyzetben konkrétan semmilyen. Aztán reméljük, majd szépen lassan kizökken ebből a mogorva állapotból.
- Helyes. Akkor már legalább mindkettőnknek van titka a másikról. – Méghozzá ugyanaz. Én csempésztem fel neki alkoholt, az a minimum, hogy megkínál. Persze ez nem jelenti azt, hogy annyira ihatnékom lenne, de azért talán az alkohollal karöltve majd kicsit könnyebb lesz elengednem magam. Most nem kell úgy viselkednem, mint Brie. Már annyira elkezdtem átvenni ezeket a tipikus kézmozdulatokat, amiket már gyerekkorában is használt, hogy néha már automatikusan ez jön. Szóval míg eddig arra kellett koncentrálnom, hogy ezt használjam, most arra kell, hogy ne tegyem. Eddig rendben megy.
És nahát! Az ott egy mosoly? Legalábbis kezd valami olyasmire hasonlítani. Hoppá, mik vannak.
- Á, nem fog csalódni. Azért nem fogok kidőlni, ne aggódjon – nyugtatom meg, ha esetleg lett volna bármi aggálya ezzel kapcsolatban. Nem szabad azért túlzásba vinnem a dolgokat, mert azért ilyesmiért simán kirúgnak, ha megtudják. Szóval Mr. Leconte, sokkal nagyobb aduász van a kezében, mint ahogy azt sejtené. Komolyan veszik itt az ilyesmit.
Széles vigyor ül az arcomon, ahogy elfordulok végül, míg kikel az ágyból.
- Hát persze – vonok vállat. – Vagyis azért nem lehet összehasonlítani... mindegy – kavarodok bele a saját mondandómba, amivel tulajdonképpen azt akartam kifejezni, hogy az ilyen fizikumú férfiak kisebb arányban fordulnak meg az olyan helyeken, ahol eddig dolgoztam. Őt kellemes lenne elnézegetni meztelenül. Semmi kifogásom nincs ellene.
Ahogy visszajön és a szemembe néz, mintha ki akarna olvasni belőle valamit. Valószínűleg a választ keresi arra, hogy hogy lehet valaki ilyen hasonló a volt feleségéhez. Halványan mosolygok rá, majd elpillantok onnan.
A megjegyzésére felnevetek. Szép is lenne. Habár nem feltétlen állna annyira távol tőlem, lévén, mielőtt eljöttem Párizsból, kellett valahogy pénzt varázsolnom, és akkor többet is megtettem, mint egy egyszerű csók. Nem vagyok rá büszke, de sajnos vagy nem sajnos, ez van.
A kérdése viszont teljesen váratlanul ér, így pár pillanat gondolkozási időt veszek igénybe. Hm.
- Hát ez egy fogós kérdés. Tulajdonképp ez volt az első eset, hogy bevetettem ezt, gondoltam ez majd meglepi annyira, hogy kizökkentse a pánikból. – A kérdésre persze még így sem válaszoltam pontosan. És nem is szándékozom, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Mondjuk, hogy: az olyanokat, akiket igyekszem az ujjam köré csavarni? Vagy akit meg akarok őrjíteni?
- Gut – szökik ki a számon, amire aztán gyorsan hadarni is kezdek. – Meg arra is, hogy ezentúl nem kívánja a háta közepére ezt az egészet – mondom, ahogy belekortyolok a pohárba. – Meg engem – teszem hozzá egy mosollyal, ahogy aztán megkerüljem és a jacuzzi felé sétáljak.
- Nem akar lezuhanyozni? – Addig is megkereshetném azt a hülye naplót, hogy aztán kicsit tanulmányozzam. Remélem nem írt benne rólam egy sort se. Ha már nem voltunk jóban, akkor remélem, nem fog Briana a sírból lebuktatni. – Átfázhatott – teszem hozzá, hátha ezzel egy kicsit megerősítem benne, hogy igen, kellene az a zuhany. – Addig én vigyázok a piákra – ülök le az asztal mellé, ahogy rákacsintok és összepakolom egy kupacba a három üveget. Na, menj csak!

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

Azon is elgondolkodtam már, hogy ha nem lennének ezek az éjjeli látomások, és nem látnám Brie-t ilyen sűrűn, nem beszélne hozzám, nem érinteném, egyszóval, ha az agyam vagy az őrületem nem produkálná ezeket a nyilvánvalóan fals és képzelet szülte ingereket, akkor is ennyire nehéz lenne továbblépni? Vagy akkor már a nehezét magam mögött tudnám?
Ennek a kérdésnek valójában nincs sok értelme, hiszen épp azért jelentkeznek ezek a tünetek, mert nem tudom feldolgozni, ami történt, vagy kapaszkodót találni valamiben. Szóval fene tudja, hogy most melyik van melyik miatt, olyan az egész mint a saját farkába harapó kígyó szimbóluma. És itt rendszerint el is akadok. Talán ezen a helyen majd kiderítik helyettem.
Nagyon vicces kedvében van ez a nővérke, pedig még nem is ivott semmit. A megjegyzésére nem reagálok, azt felfogtam, hogy viccel, de nekem nincs kedvem poénkodni vele. Alvás tekintetében velem sajnos nem lesz szerencséje, mert mostanában se éjszaka, se nappal nem szokásom túlságosan mély és hosszantartó álomba szenderülni, kivéve, ha telenyomom magam altatókkal. Arról viszont mostanában már próbálok leszokni, elég kevés sikerrel. Inkább azt csinálom, hogy a végkimerülésig fárasztom magam, sporttal, virrasztással, olvasással, mígnem végül magamtól dőlök ki.
- Majd meglátjuk – mondok csak ennyit, aprót emelve a szemöldökeimen, mikor azt állítja, bírni fogja velem a tempót. Kötve hiszem, de ki fog derülni. És ez az a pont, ahol az én vonásaim is engednek azért, épp hogy csak el nem mosolyodom. Vagy megtettem?
- Szóval a mellkasomat nem lehet összehasonlítani a tatákéval. Ezt is rég mondták már – cukkolom egy kicsit, hátha hamarabb zavarba jön, mint én, és közben magamra is öltöm a köntöst, úgy pillantok vissza rá. Valamiért hirtelen olyan feelingem támad, mintha épp most szeretkeztünk volna, talán az előbbi csók tehet róla, és a Brievel való képzelt vagy valós hasonlóság, ahogy ott ül az ágyamon, ahogy rám néz, én pedig épp összekötöm a köntösömet. De inkább erőszakkal kiszakítom magam ebből a képzelgésből, még mielőtt… Mielőtt? Hát ez nagyon jó kérdés.
- Hát, ebben nem tévedett. – Valóban meglepett. És igazság szerint még mindig nehéz egy kicsit kezelnem a helyzetet. Leginkább azért, amilyen hatással volt rám. Nem gondoltam volna. Emellett azért az is feltűnik, hogy nem igazán az eredeti kérdésre válaszolt, de nem is akarom tovább bolygatni a témát. Inkább vegyük úgy mintha meg sem történt volna.
Kitöltöm az első koccintani való adagokat, de nem is tudok figyelni arra, amit mond, annyira megdöbbent az az első szó, amit hallottam. Gut.
- Maga beszél németül? – bukik ki belőlem a kérdés, és bizonyára az arcom is lelkesültségről árulkodik. A naplót egyelőre nem akarnám azért megmutatni neki, de azokban a mondatokban, amikben bizonytalan vagyok, segíthetne, így nem tűnne olyan hosszadalmas és lehetetlen feladványnak megfejteni. – Nem akar gyakorolni velem egy kicsit? Elég hálás lennék, ha segítene, tudja, író vagyok, és épp egy német szövegen dolgozom… a probléma csak az, hogy csupán néhány hete kezdtem tanulni a nyelvet. És így elég nyögvenyelősen haladok vele. – Hazudok. Vagyis annyira nem, épp csak nem mondom el a teljes igazságot, de nem akartam azzal nyitni, hogy a halott feleségem naplóját akarom lefordítani. Úgy talán bele se menne, hiszen itt épp a gyógyulásomat, vagyis a Brie-től való elszakadást akarják elősegíteni. Legalábbis valami ilyesmi lehet a céljuk, azt hiszem. Az írók viszont többségében fordítók is, szóval abszolút helytálló is lehetne az állításom.
Lehúzzuk a rumot, aztán megemlíti a zuhanyt, amire kis híján rávágom, hogy nem, a rum pompásan átmelegít, de aztán eszembe jut, hogy eléggé megizzasztott az álmom.
- De. Megyek. – El is indulok a fürdő felé, és három kerek perc múlva már újra kint is vagyok. Ismét a köntösben, a hajam törölköző szárazra törölve és hátrasimítva.
- Egyébként a maga nadrágja is csupa víz – jegyzem meg. Nem mintha a fenekét figyeltem volna, csak úgy… mindegy. Legalább magam előtt ne magyarázkodjak. – Nadrágot nem, de másik köntöst tudok felajánlani. – Inkább ezt, mint hogy elmenjen átöltözni, nem akarom, hogy most elmenjen.
- Még egy kör? – és azzal már töltöm is az újabb adag rumot mindkét pohárba. Fogalmam sincs, hogy mit csináljunk, azt majd ő kitalálja, ha nem akar belehalni az unalomba. Amint lehúzom, leülök a fotelba, és hátradöntöm a fejem. – Kérdezhetek valamit? – jut mégis eszembe valami. Most már azért elmondható, hogy a whiskyvel együtt mostanra elég tekintélyes mennyiséget ittam, és nem is érzem magam túlságosan józannak. Rosszul sem vagyok, csak szimplán kevésbé működik a kontrollzóna, és nem pörög az agyam mindenféle faszságon. Szeretem ezt az állapotot. Valahogy sokkal felszabadultabb. – Nem tudom eldönteni, hogy maga… tényleg ennyire hasonlít a feleségemre, vagy ennyire durván képzelődöm? Mit gondol, melyik a valószínűbb? – pillantok rá végül. És valóban tiszta Briana, néha nagyon nehéz észben tartanom, hogy elvonatkoztassak.

Lisette & Rhydian

Nem gondoltam, hogy majd éjszaka itt fogok időzni Rhydian apartmanjában, de ha azt nézzük, ez abszolút kapóra jött. Így kicsit közelebb kerülhetek hozzá, ami ha úgy nézzük, elég gyorsan meg is történt, ugyanis épp az imént csókoltam meg. Na jó, ez persze csak a nyugalom céljából történt, de ahhoz képest, elég jól fogadta, hogy abszolút váratlanul érte a dolog. Így legalább tudom, hogy ha könnyen nem is, de képes leszek az ujjam köré csavarni egy kis idő alatt.
Mintha egy halvány mosolyt vélnék felfedezni a szája szélén, de nem egészen biztos. Talán tetszik neki a stílusom, ami nem lenne hátrány. Még azt az arányt kell majd megtalálnom, hogy mennyi Brie kell neki ahhoz, hogy kicsit hosszabb időre maradjon abban az állapotban, amiben most van. Idő kell ahhoz, hogy megismerhessem a későbbi célok érdekében, amire csak úgy lesz esélyem, ha kicsit tovább tartjuk becsavarodva, mint kellene.
Hangosan felröhögök a megjegyzésén.
- Igen, valami ilyesmi – nézek fel rá széles mosollyal, miután magára borította a köntöst. – Vagyis gondolom. Még nem volt szerencsém hozzá, hogy ezt meg tudjam állapítani – nevetgélek, miközben összepakolásztam az ágynemű nagy részét. Ahogy kifut a számon az a bizonyos német szó, már fejbe is verném magam, mert tudom, hogy ezzel akár le is buktathatnám magam. Hát hogy lehetek ekkora hülye? Fel is kapja a fejét, én pedig lesütöm a szemem, mielőtt még észrevenné a szememben azt, amit nem kellene. A picsába.
- Hát egy kicsit – ferdítek, mert azt bizony nem tudhatja meg, hogy igazából anyanyelvi szinten megy a dolog. Azzal még akár össze is tudja rakni fejben a képet. Nyilván nem hülye, vigyáznom kell, nagyon.
A kérdésére nagyot kortyolok a kitöltött italba. Basszus. Na, ebből keveredjek ki.
- Nem tudom, miben tudnék segíteni, tényleg csak annyira beszélek, hogy nagyjából megértem, amit mondanak – vonok vállat, mintha ez abszolút nem érdekelne, pedig belül máris lepergett előttem a fél életem, mert ha Rhydian elkezd gondolkodni, annak nem valószínű, hogy jó vége lesz. Kétlem viszont, hogy írni akarna. Vagy éppen fordítani. Főleg így, hogy az élethez is alig van kedve. Miért pont most akarna dolgozni? És ekkor ugrik be, hogy Brie naplója németül van. Le akarja fordítani. Huh bassza meg, nem tudom, mi van abban a naplóban, de ha esetleg segít hozzáférni, akkor az nekem is jó, mert szinte mindent megtudhatnék Briana életéről, illetve akár még befolyásolni is tudnám, hogy Rhydian mit tud meg az írásból.
- Megpróbálhatjuk, milyen szövegről van szó? Talán egyszerűbb lenne, ha segítenék fordítani, mert a nyelvtant például nem valószínű, hogy át tudnám adni. – Próbálom úgy csűrni-csavarni a szálakat, hogy a lehető legjobban jöjjek ki ebből az egészből, de kétlem, hogy ha a naplóról lenne szó, simán a közelébe engedni. Az túlontúl könnyen menne.
Mikor felajánlom neki, hogy jobb lenne, ha elmenne zuhanyozni, először azt hiszem, hogy nemet fog mondani, de aztán mégis elindul, én pedig ahogy meghallom, hogy megindul a víz, máris egy kis kutakodásba kezdek. A táskájában meg is találom a naplót, ami méginkább arra enged következtetni, hogy ebben kell a segítségem neki. Gondosan visszateszem a helyére, majd még egy kicsit körülnézek, de semmi érdekeset nem találok a ruhákon kívül. Viszonylag hamar hallom is a mozgolódást, amire aztán hirtelen visszatopogok a szoba másik felére és az ablakon kifelé bámulok kezemben a rummal. Az ajtó záródására egy mosollyal az arcomon meg is fordulok, ahogy aztán a bal szemöldököm kissé meg is emelkedik, ezzel kifejezve tetszésemet a látvány iránt. Nem is tudom már, hogy ez jó dolog-e, hogy ennyire jóképű.
- Valóban? – kérdezem, ahogy aztán a szabad kezemmel a hátsómhoz kapok, majd bólintok egyet az ajánlatára. – Rendben, úgysincs másik, akkor addig itt maradok, mi megszárad, köszönöm – mondom, majd közelebb lépdelek hozzá, hogy elvegyem a köntöst, és beszaladjak a fürdőbe vele. A felsőt is lekapom és csak egy fehérnemű marad a köntös alatt, mert elég meleg van itt ahhoz, hogy ne tudjam elviselni a több réteg ruhát. Mindkettőt a radiátorra terítem, majd visszasuhanok a pasihoz.
- Legyen – mosolyodok el a kérdésre, aztán azt hiszem, ez elég is lesz, mielőtt még úgy becsiccsentek itt, hogy szép lesz nézni.
A kezembe veszem a poharat és leülök vele szemben a kanapéra. Keresztbe vetem a lábam, ami ezzel kicsit láttatni is enged a combomból. A kérdésére érdeklődve pillantok rá. Na most mi fog jönni?
- Hogyne – válaszolom, és várom azt a bizonyos kérdést, ami nem sok jót sejtet. Az arcom komoly, ahogy nekem szegezi a kérdését.
- Mivel még sosem láttam a feleségét, nem tudom megmondani – vonok vállat, ahogy aztán a számhoz emelem a poharat, hogy egy korttyal enyhítsek a kellemetlen helyzeten. – Bármelyik előfordulhat, én mégis arra gondolnék, hogy csak belém látja – pillantok el a pohár felett. – Nem történt még ilyen magával? – döntöm oldalra a fejem. A kegyelemdöfés az lenne, ha hozzátenném: „Mert ha nem, akkor valami oka kell, hogy legyen, hogy belém látja.” Ám ezt inkább nem teszem hozzá, mielőtt még a kelleténél szarabbul érinti ez a kis célzás és kitilt innen a fenébe. – Ez az első eset? – húzom a szám halvány mosolyra, ami már majdnem arra enged következtetni, amit az imént nem mondtam ki. Főleg abból a tekintetből, ahogy éppen a szemeibe nézek.
A szüleink is nehezen különböztettek meg minket Brianával, csupán néhány megkülönböztető jelzés volt rajtunk, mint például az anyajegy a nyakamnál, vagy a hajunk. Az enyém általában barna volt, míg az övé szőke, de az eredeti mindkettőnknek szőkésbarna volt, szóval gyerekkorunkban sokat játszadoztunk azzal, hogy átverjük az embereket. Azt hiszem, ez az utolsó olyan emlékem az ikremről, amire szívesen emlékszem vissza. Brie meglehetősen önző volt, nem is tudom, hogy Rhydian hogy szerethetett bele egyáltalán. Talán fejlődött az évek alatt, vagy franc se tudja.
- Mármint külsőre vagy a viselkedésre is vonatkozó a kérdés? – Ha az utóbbi is, akkor a kelleténél jobban kezdek beleszokni Briana szerepébe vagy egyszerűen vannak gesztusok, mimikák és tettek, amivel ha akarnám sem tudnám letagadni, hogy van közünk egymáshoz. Ezzel legalább tudok segíteni kicsit magamnak, hogy melyik irányba kell változtatnom kicsit. Ha Lisként vagyok vele, egy csepp Brianát sem szabadna látnia bennem a külsőt kivéve, viszont ha hasonlóak a viselkedésformák is, az azt jelenti, hogy sokat nem kell csiszolnom az alakításon, ha majd be akarom vetni magam. Csak a végére nehogy én is beleőrüljek a váltásokba. Még a végén én kötök ki a szanatóriumban, vagy éppen az őrültek házában...

Lisette & Rhydian

I wish there was another way out…

- Az pont elég – biztatom. Egyáltalán nem bánom, hogy csak egy kicsit gagyorászik németül, az emberek általában úgyis lebecsülik a saját képességeiket, szóval ha ezt mondja, valószínű, hogy több is rejlik ott. De ha nem, a „nagyjából megértem, amit mondanak” nekem pontosan fedezi az igényeimet. Segítség kell, mert egyedül nem haladok elég jól ezzel a napklóval. Ennél nagyobb szerencsém pedig nem is lehetne, hogy az ápolóm pont beszéli a nyelvet. Ez a meglepetés fel is villanyoz. Azt viszont nem akarom elárulni neki, hogy a halott feleségem naplójáról van szó.
- Teljesen hétköznapi szöveg, nem hinném, hogy nagy nehézséget okozna. – Már annak, aki tud németül. Még a részleteket ki kell találnom, mert a naplóhoz nem akarom, hogy hozzáférése legyen, de ezt úgyis megoldom valahogy.
- Na és hol tanult meg németül? De legfőképpen miért? – A hangomból egy kicsit kiérződik, hogy én magam nem szívesen tenném. Még Brie sem tudott rávenni, hogy megpróbálkozzak vele, ami azért nagy szó.
A gyors zuhany után visszatérek a szobába, és miután ő is átöltözött egy-egy pohár itallal a kezünkben le is telepedünk. Mostanra már megittam azt a mennyiséget, ami kiüt annyira, hogy ne gondolkodjak túl sok hülyeségen. Vagy épp hogy most kezdek csak igazán belejönni? Felteszem a kérdést, ami azóta a fejemben jár, mióta először megpillantottam.
- Igen, szerintem is ez a valószínűbb – sóhajtok fel egy kicsit szomorúan, mikor azt mondja, valószínűleg csak belélátom. De akkor is annyira nehéz elhinni. Az őrültek általában váltig állítják magukról, hogy nem azok. Én még, azt hiszem, erős identitászavarban szenvedek.
Ahogy rám néz, és felteszi a kérdést, az emlékeimben akaratlanul is előtörnek az otthoni jelenetek, mikor esténként, vagy éjjelente odahallucináltam Brie-t. Ilyesmi sűrűn előfordult, de az, hogy élő emberbe láttam volna bele, még egyszer sem.
- Ez – vallom be végül, visszatérve a merengésből. – Eddig csak otthon fordult elő, és álmomban. Hús-vér személlyel még sosem történt meg. A végén kiderül, hogy maga sem létezik, Elisabethet is csak én találtam ki – kanyarintom a humor felé a témát, már nem tudok máshogy viszonyulni hozzá, de a fele attól nagyon is komoly ennek az egésznek.
- Külsőre. – Hiszen őt még annyira nem ismerem, hogy össze tudjam hasonlítani Brie-vel. – De van nálam egy fotó. Azon meg tudja nézni – jut eszembe hirtelen, majd fel is állok, odasétálok az asztalhoz, előkeresem a tárcám, és kihúzom belőle a képet. Előbb én pillantok rá, aztán a kanapén ücsörgő Elisabethre. Elképesztő. Vagy pedig elképesztően megőrültem. Ez a két lehetőség van. Odasétálok elé, és átnyújtom neki a képet. Miközben vizsgálja, én az ő arcát fürkészem.
- És most? – teszem fel újra az előbbi kérdést. Most mit mond? Még mindig csak képzelődöm? Érdekel, hogy mit gondol, és miközben őt figyelem, a tekintetem lopva meg-megakad a köntös nyílásain. A kivillanó combján, az íves dekoltázsán, ez baromira bizarr, de túl sok emlékem van ezzel a testtel. Nehéz kezelni ezt a helyzetet, hiszen minden porcikáját ismerem annak, amit látok, de mégsem érinthetem meg. Mégsem az, aminek tűnik. Fogalmam sincs, hogy fogom ezt megszokni.

» Rhydian & Lisette - turn it off
» Old ways won't open new doors
» A × L | we make a family together
» Gentlemen's play - Benjamin & Rhydian
» brand new handmaid's tale | rhydian × anaїs