welcome to montreal!

Rhyd & Ben

Jön a jó idő, egyre több szabadtéri programot terveznek, az emberek szívesebben mozdulnak ki. Főleg itt Kanadában. Skóciában sohasem volt annyira hideg, mint itt amilyen kemények a telek. És csoda hát, ha a jó idő és az olvadás beköszöntével az emberek kivágynak téli, föld alatti rejtekeikből, mely városunk sajátossága télvíz idején. Máshogy persze nem is lehet kibírni a telet, csak ha az üzletsorok leköltöznek a metró szintre. De mégis mennyivel másabb hangulata van annak, amikor megtelnek az utcák, egyre több a hazárdírozó kocogó, akik előszeretettel ugrálnak ki a kocsim elé.
Így kapott az alkalmon immár harmadjára a nagyapám, hogy két másik dúsgazdag barátjával egy elitmustrát tartsanak. Másról sem szól ez, mint a társadalom krémje megjelenik itt, jó pofiznak egyet, aki tud krikettezik, eszik, iszik... a gyerekeket pedig lefoglalja a sok színes lufi, a vattacukor, a nagyobbnál nagyobb eregethető buborékok és a sok színes forgós csoda. Nevezhetjük ezt akár egy elit vásárnak is, bár nem igazán az. Ellenben tényleg mindenki tiszteletét teszi, akivel nem szeretnék egy percig sem csevegni.
Már évek óta bevett szokás, hogy megjelenjek rajta, bár apám sem jobban szívleli nálam. Idén azonban ismét értelmet nyer a dolog. Míg az elmúlt években a nejem már inkább mellőzte az ilyen felfordulásokat, addig Ana örömmel tartott velem az eddigi két alkalommal. Apám azt mondta, nem látott mostanában annyira büszkén mosolyogni, mint mellette. De csoda hát? Most már kerekedik, valamennyire látszik a pocakja és végre elengedhetem az olyan kérdéseket, hogy "ugyan mikor érkezik nálatok a baba?" Idén először nem iszok ezen az eseményen többet a kelleténél és a krikettbe sem vetem bele magam napestig.
Rhydiant figyelem, akinek ez az egész még teljesen új. Arra gondoltam két nappal korábban, végül is miért ne hívnánk meg őket magunkkal? Csak egy baráti gesztus. Amióta Ana bemutatott nekik, igazán barátias fogadtatásban részesültem, mi több, annyira szorosra fordult a bizalom közöttünk, hogy a neje hozzám jár vizsgálatra. De ami szakmai, az ott is marad, soha nem hánytorgatódott fel. Ha pedig őket nem zavarja, én sem fogom magamat zavartatni.
- Hogy tetszik a hely? Kriketteztél már? - túl néhány bemutatáson igazán feldobottnak látom őt. Csak szerettem volna viszonozni azt a baráti gesztust, amivel ő közeledett felém és hát mivel tudnék a legjobban közbenjárni nála, mint ügyfelekkel? Akik itt vannak, mindnek vastag a pénztárcája. Nem sajnálnám, ha egytől egyig mind szerződnének, az ő szekerük is futna, Ana pedig biztosan élvezné, hogy végtelenjére eresztheti a fantáziáját anyagi keretek nélkül. Ezek az emberek tényleg mindent megkaphatnak, amit csak akarnak.
- Láttam, hogy az egyik fickó nagyon érdeklődött a névjegykártyád miatt. Van elég nálad? - szórakozott mosollyal kérdezem mindezt tőle, miközben elindulok a pályára. Most ért véget egy játék, ha gyorsak vagyunk, akkor egy következőre ketten is benevezhetünk. Még jó, hogy nem csak csoportos tevékenységek vannak itt. Elpillantok a sátrak felé, ahol ők is épp ücsörögnek, nagyban beszélgetnek. Le merem fogadni, hogy ilyenkor mi vagyunk a téma.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Benjamin & Rhydian

Ana és Ben végül tényleg meghívott minket arra a bizonyos partira, amiről már olyan sok anekdotát hallottam, leginkább Bentől, és leginkább, amikor a lányok nélkül voltunk, de gyorsan hozzáteszem: a sztorik többsége azért nagyközönség előtt is teljesen szalonképes volt.
Sajnos.
Mondanám, ha szóba jönne, de csak mosolygok, amikor röpke másfél óra elteltével Ben visszasomfordál hozzám.
- Látom, Ana helyett is betartod a biztonsági előírásokat. – Célzok arra, hogy nem igazán láttam eddig alkoholt a kezében, talán egy sört kivéve, bár az igazat megvallva abban sem vagyok száz százalékig biztos, eddig a pontig nem igazán értem rá nézelődni, helyette be nem állt a szám. És el is fáradtam tőle, a networking fárasztó meló, pláne ha személyesen csinálod, de én az a típus voltam, aki kifejezetten élvezte a kapcsolatteremtés minden pillanatát. Kevés olyan ember volt, akitől fejvesztve menekültem volna, de ha mégis megesett, válogatott lerázó dumáim voltak bekészítve. Eleinte Briana is velem volt, de negyedóra után egy lopott csókot nyomott a fülem tövére, én pedig szélnek eresztettem.
Jó kedvem volt, ezt nehéz lett volna letagadnom, pedig őszintén szólva, indulás előtt még nem nagyon bíztam benne, hogy élvezni fogom a légkört. Én is előkelő családból származom, a Leconte nem egy utolsó név, de nem kifejezetten Kanadában, a szüleim egész életükben Oroszország és Franciaország között mozogtak, és mondjuk úgy, néha Montrealt is útba ejtették, de nem akarok szükségtelenül igazságtalan lenni, nem volt rossz gyerekkorom, és én is imádtam utazgatni, akárcsak ők. A Leconte név Kanadában inkább az általam alapított cég révén lehet ismerős, avagy kevésbé ismerős, egyre inkább bővül és növekszik, amiért többek között Anának is sokat köszönhettem. A munka révén pedig egy közeli barátot is nyertem vele, amiért még inkább hálás vagyok. Az elmúlt években voltak hullámvölgyek, a szüleim halála váratlanul ért, mindkét alkalommal, és meg is hagyta a maga nyomát rajtam, de úgy tűnt, végre kezdett egyenesbe jönni az életem, nem is kívánhattam volna többet, vagy másfajta életet.
- Elragadó személyiségekkel találkoztam – mondom bujkáló mosollyal, szándékosan ködösítve, hogy ez most pozitív vagy inkább negatív értelem felé hajlik, de az igazság valahol középen rejlett. Nem unatkoztam, és ezzel már bőven nyerésre állt az ügy. – Hát te? Merre jártál?
Ahogy ösztönösen, vagy inkább Ben egyelőre észrevétlen terelgetésének köszönhetően, a krikett-pálya felé sétálunk, oldalra pillantok Brie és Ana felé, de úgy látom, ő is jól érzi magát. Nem vagyunk az a fajta pár, akik egész idő alatt egymás „szájában” sarkában vannak, talán épp ez a kapcsolatunk titka, és ez az oka, hogy minden egyes nap képes vagyok újra beleszeretni. De most inkább jobb, ha a lábam elé nézek, mielőtt elgázolnék egy homokozólapátos törpét, aki egy másik, lufit markolászó elől menekül.
- Hoppá – állok meg, ahogy a hátrafelé sandító gyerek végül tényleg a térdemnek ütközik, de a tenyeremmel azért igyekszem csökkenteni a becsapódást, és inkább fel is kapom, mielőtt elbőgné magát itt nekem. Csodálkozva néz rám, de úgy tűnik, nem szándékozik visítozni. – Hová futsz ezzel a homokozós izével? – veszem jobban szemügyre a kezében szorongatott műanyagot, de nem tudom pontosabban definiálni.
- Ez nem homokozós izé – kéri ki magának a törpe. – Ez áfonyás muffin.
- Á. Bocsánat, Ben bácsi miért nem szóltál, hogy ez egy áfonyás muffin? - pillantok a mellettem ácsorgó pasasra futólag.
- Kéred? - kérdi a gyerek, azt hiszem, ez a szimpátia jele.
- Nagyon kedves vagy. Imádom az áfonyás muffint, de egészen véletlenül tudom, hogy annak a néninek pont ez a kedvence. Elviszed neki? – teszem vissza a földre, és Brie felé mutatok. – Szerintem ő még jobban fog örülni neki.
- Igen! – Azzal már fut is, mint aki még örül is ennek a nem várt küldetésnek, én pedig próbálom nem olyan látványosan figyelni a végeredményt, hanem folytatni Bennel a sétánkat.
- Fogalmam sincs, hogy kell krikettezni, de bíztam benne, hogy majd elmagyarázod, és nem égetsz le mindenki előtt – most már én is látom, hogy szabad a pálya, és hogy rejtélyes módon, mi is épp afelé tartunk.
- Az a felesége volt, és nem csak a névjegykártyám miatt – mosolyodom el sokatmondóan, ahogy ránézek, de csak a vérét szívom. – Viszont az apáddal még nem találkoztam – pedig úgy beharangozta, hogy biztos kedvelni fog, egy kicsit tartottam tőle, éppen emiatt, mert ha nem, az aztán oltári ciki lesz. – Remélem, tényleg meghívott, nem csak kitaláltad, neki meg előadtad, hogy már évek óta rágom a füled, hogy mennyire szeretnék eljönni – ugratom tovább bujkáló mosollyal.

Rhyd & Ben

Mi tagadás, hogy remekül szórakozom az eseményeken. A nagyapám nem kicsit tett ki magáért, hisz mi másról szólna ez az esemény a részéről, mint a nagyzolásról, mások elkápráztatásáról. És a többség be is dől neki, én azonban inkább az elmúlt évek távlatából nézve teljesen közömbössé váltam mindenfajta meglepetés felé. Talán nem is tudnak semmi újat mutatni és rettentően unatkoznék most is, ha nem tartott volna velem a társaságom. Az elit körökből származó cimborákról mesélni tudnék, mit megengednek maguknak és arról is, hogy mennyire unalmas sznob felfogásuk van. Valószínűleg sohasem látták még az érem másik oldalát, velem ellentétben, aki egy tök átlagos családba született bele Skóciában. Na meg leszámítva az újgazdagokat, hacsak nem felejtették el, honnét is jöttek. Azért akad néhány érdekes arc és Rhyd is teljesen rendben van, hisz látszik a munkásságán, hogy nem az ölébe várja a sült galambot. Mi több, már betörnie sem kell itt. De vajon tetszik neki mindaz, amit itt él meg?
- Nem vagyok egy nagy alkoholpárti. Aki attól érzi jól magát, az szegény ember. De lehető, hogy Ana ezért ragaszkodik ennyire hozzám. - teszem hozzá mosolyogva. Tény, kedvelem a borokat, még talán a jobb minőségű pezsgőket is, de sohasem fogyasztok többet egy-két pohárnál. Inkább vallom magam egy igazi haspóknak, aki végigkóstolja az édességeket és az összes rágcsálnivalót, amit csak talál. Bár ez a talán nem olyan előnyös tulajdonságom lenevelésre vár. Ana nem sok sikerrel igyekszik megszerettetni velem az egészségesebb életmódot, mert a répatortát is ugyanolyan rajongással betermelem, mint a legémelyítőbb krémest.
Inkább érdeklődök a hogylétéről, hisz nem lenne annyira impozáns, ha a rengeteg jó sztori és az invitálás ellenére a mai nap kifejezetten ellaposodott eseményeket produkálna. Az első benyomás fontos, ezt pedig nagyon jól tudom, egy ilyen helyen talán szükségszerű. De ő nem is azért jött el, képviseltesse a nevét az eseményen, ellenkezőleg, hogy jól érezzék magukat a feleségével.
- Sejtem, hogy mennyire lehetnek azok. - cinkos mosolyom villan a szám szegletében. Azért tényleg felvázoltam neki a terepet, mielőtt ide érkeztünk, hogy kikkel érdemes jóban lenni és kik azok, akik még talán neki sem tetszenének. Pedig én magam vagyok a megrögzött konzervatív fickó, aki ragaszkodik a szokásaihoz és a hóbortjaihoz és ritkán nyit valami új felé. Ez már inkább csak részben igaz, mert ezen is finomított valaki. Anával az egész kapcsolatom újszerű, lévén, hogy nem bujkáltam még senkivel sem annak előtt és nem vittem el senkit csak úgy egy hétvégére magammal romantikázni, miközben mindenki azt hitte, hogy konferencián vagyok. Mindegy, a titkolózásnak rég vége.
- Én sütiztem a konyhán. De ne mondd el nekik. - jegyzem meg szórakozottan. Szóval szavaznék inkább arra, hogy most kicsit mozoghatnánk egyet, mielőtt még lerakódik rám az a sok cukor. A krokett pedig erre egy remek sport. Nem túl izzasztó, nem túl bonyolult és még szórakoztató is. De előbb be kellene azt hiszem avatni abba, hogy miképp is kellene.
- Milyen eleven itt valaki. - igazából a hely hemzseg a gyerekektől, akik a legtöbb felnőtteknek szóló programot unják és nem lehet egész nap csak pónikon lovagolni körbe és körbe. Pedig a személyzet lelkes és a lovak nem is egy nagy kerékre vannak rákötve, hanem mindegyiket egyesével vezetik. A bohóc pedig biztosan nem tud már újat mutatni, esetleg azokkal a lufikkal... akaratlanul is belegondolok, hogy hamarosan mi is azon törhetjük a fejünket, hogy ha elunja magát a gyerek, akkor mivel kössük is újfent a figyelmét. Nem jelent semmit, hogy nőgyógyász vagyok, ugyanis azokat a gyerekeket jobb esetben három naposan látom utoljára. Aztán már nem az én gondom.
- Azt hittem, hogy csokis fánk. - tárom szét a kezemet meglepettséget színlelve, miközben figyelem tovább a kettősüket. A gyerekek úgy fest, hogy végtelen fantáziával rendelkeznek és egy homokozólapátra is képesek azt mondani, hogy az ehető. Vagy bármi mást igazából.
- Biztos vagy abban, hogy ez jó ötlet? Tartok attól, hogy bosszúból visszaküldenek vele egy üveg borsszóró formájú gyümölcskelyhet, hogy az minden vágyunk. - nézek el a gyerek után, mielőtt tovább sétálnánk.
- Azt hiszem, hogy gyorsabban akartuk azt a gyereket, mint belegondoltunk abba, hogy mivel is jár. Elképzelted azt, hogy az a lufis kisfiú, aki kergette, én is lehetek? És biztos vagyok benne, hogy úgy kell majd tennem, mintha az nem is lufi lenne. - nem rejtem véka alá, hogy egy picit bizonytalan vagyok magamban, de ez valamikor a születése körül biztosan megváltozik. Addig pedig cseppnyi humorral fűszerezve jobb elütni a témát.
- Ez már felmerült bennem, de inkább mutatom, hogy kell. Ha álmomból felkeltenének, akkor is el tudnék mindent mondani róla. De ha fogalmad sincs róla, akkor sem gond, mert a jelenlévől több, mint háromnegyede sem próbálta ki. - hogy miért nem untam meg ennyi idő után? Mert csak ilyenkor játszok és tartom inkább az úszást és a teniszt szalonképesebb sportnak. Ez puszta ütögetés.
Az egyik praktikusan a kapunak támasztott ütőt felemelem a földről és a párját is átnyújtom Rhydnek, hogy szokja. Kicsit odébb gurítom a labdát, távol a kaputól, és egy laza mozdulattal meglököm a labdát vele, hogy az kényelmes tempóban beguruljon a keskeny sávba.
- Igazából ezt mindenki máshogy játssza, pedig csak annyi a lényeg, hogy ezeket a folyókat a vaskapukon keresztül végigüsd, lehetőleg minél kevesebb lépéssel. Addig a tiéd az ütés, amíg nem vétesz mellé. Pont mint a biliárdban. - igazából nem is kell más szabályt felhoznom neki, mert nem csapatjátékban dolgozunk, csak ütögetünk. Bár elsőre biztosan kihívás, hogy ráérezzünk magára az ütésre. Nem egyszer képes megpattanni a labda is.
- Nahát, nem is gondoltam, hogy az a házaspár ennyire nyitott. - jegyzem meg én is visszapasszolva neki azt a képzeletbeli magas labdát. Kifejezetten szeretem, hogy nem okoz gondot megtalálni vele a közös hangot.
- Nem, még én is csak a konyhában futottam össze, mielőtt kimenekített volna pár muffint. Nem egy olyan típus, aki előszeretettel bájolog, az apjával ellentétben. - az apám ebben nagyon hasonlít rám, hogy inkább meghúzódik a háttérben.
- De még mindig állítom, hogy ha sikerül elkapnod, érdekfeszítő témákat tudnátok boncolgatni a művtöriről is akár. - meghagyom neki amúgy a kezdő ütés lehetőségét, miután megmutatom párszor a lendítési technikámat neki. Azt hiszem Rhydian is elég talpraesett és ráérez a csuklómozdulatra.
- Előbb vagy utóbb biztosan szeretne veled is pár szót váltani, még hosszú a nap. És még közel felét sem láttad az eseményeknek. - lélekben előttem már feldereng a kép, hogy ez a program egy esti puccos tűzijátékozással ér véget és még utána is sokáig iszik itt a jó nép, közben pedig megveregetem a vállát.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

» Benjamin & Raquel
» Rhydian & Lisette - turn it off
» Lisette & Rhydian - Ways to make you fade away
» brand new handmaid's tale | rhydian × anaїs