welcome to montreal!

Buona sera Milano!

Aaron × Lydia

Még a repülőn ülve sem hiszem el, hogy ilyen rögtönzött módon hoztunk össze találkozót a hétvégére. Nem egészen egy hónapja még azon is erősen gondolkoztam, hogy egyáltalán szóljak-e neki a hamarosan érkező közös gyerekünkről. Mert mégis mit várhatnék tőle? Nyilván megkérdőjelezi, hogy az övé, sőt rosszabb esetben még az épelméjűségemet vagy a megbízhatóságomat is. Legalábbis erre számítottam, nem is fűztem hozzá sok reményt, mikor első nekifutásra - már minden mindegy alapon - leírtam neki a tényeket. Sosem gondoltam, hogy így alakul majd az életem, mindent jó előre megterveztem, kétségem sem volt afelől, hogy megtaláltam a számításaimat a divatiparban, erre csak remélhetem, hogy nem töri keresztbe egy bébi a karrieremet. Bár a menedzserem először hallani sem akart a döntésem végkifejletéről, azóta volt ideje feldolgozni és úgy alakítani a szálakat, hogy az mindenképp jó legyen a számunkra. Így alakult az is, hogy a május végére tervezett európai látogatásom végül június végére csúszott. Az orvos javallatára az első trimeszterben kerültem a hosszabb repülőutakat, sőt összességében még a repülést is. A new york-i utat is későbbre halasztottuk, így viszont annyi minden várt átszervezésre, hogy Jerry végül nem tartott velem egyik úton sem. Valószínűleg nem találnék hozzá hasonlót, aki a sok hirtelen ötletemet is hagyná megvalósulni és az utolsó pillanatban foglalna át péntekről csütörtökre repülőjegyet, csak hogy az időzónák közötti fáradtság ne akkor csapódjon le rajtam, mikor jó formában kellene lennem. Nem, nem a fotózás miatt, arra tökéletes programokat találtak ki, amik eltüntetik a szemem alatti karikákat két kattintással. Aaron viszont hónapok óta most fog először látni teljes valómban, terhesen. Ez egészen más, mint skype-on beszélgetni, mikor egy óceán választ el minket egymástól. Az igazat megvallva, fogalmam sincs arról, mit gondoljak róla, magamról vagy a helyzetről,k annyira abszurd. De még csak tanácsot sem kérhetek senkitől. Ahhoz előbb el kellene mondanom valakinek a történetünket, aki releváns véleményt alkothat, de túlságosan tartok attól, hogy néhány száz dollár és a hír valamelyik bulvárlap címoldalán landolna. Nem hozhatom ilyen helyzetbe egyikünket sem. Ez pedig csak egy találkozás.
- Buona sera! - köszönök az öltönyös fickónak, akit valószínűleg az itteni ügynökség küldött és aki a hotelig fog fuvarozni. Itt viszont az olasz tudásom nagyjából ki is merül, szóval angolra váltok és legnagyobb megkönnyebbülésemre olyan ízes olasz akcentussal válaszol, hogy öröm hallgatni. Szerencsére mára nincs programom, nem is lenne kellemes további órákat azzal töltenem, hogy
minden energiát megpróbáljak kifacsarni magamból. Arra ott lesz a hétvége. Apropó, megígértem valakinek, hogy feltétlenül első dolgom lesz írni neki, hogyha leszálltunk. Így is teszek, majd a táskámba süllyesztem a mobilom és elámulok a fényárban úszó utcák látványától.
- Ez a város még mindig gyönyörű! - állapítom meg és az arcomra van írva mennyire lenyűgöz a hely néhány pillanat alatt. Legutóbb februárban jártam itt, a divathéten. Akkor még minden egészen máshogy nézett ki. Én sem egészen az vagyok már, aki akkor a macskakövekre lépett. A hotel viszont fantasztikusan szép, a szobám pedig meg mernék rá esküdni, hogy pont ugyanaz, mint legutóbb volt, így biztos lehetek abban, hogy a reggel kipihenten ér majd.

×

to Lydia

Sohasem gondolkoztam még igazán azon, hogy majd az életben miképp fogok családot alapítani, megnősülök-e, mennyi gyerekem legyen, hogyan neveljük őket és társai. Mindez sokáig annyira tabunak számított, hisz ki alapozna egy olyan fickóra, aki talán ha havonta egyszer hazavergődik egy hosszabb hétvégére? A házam épült, sokáig csak ez volt az egyetlen biztos pont az életemben. Gondoltam majd utána ráér a többivel is foglalkoznom, hisz ha minden megvan hozzá, már azzal a lendülettel érkezem is haza. Nem terveztem még hosszú éveket elvesztegetni távol az otthonomtól, távol mindentől, amit szeretek. Ideiglenes kalandnak terveztem az idegenlégiót világ életemben és ehhez képest így is túl sok időt áldozok mégis rá. Nos igen, a nagy igények, nagy kocsi, na meg a sok túrám külföldre mindig is nyelte csak a pénzt.
Most azonban gondolnom kell arra is, hogy nem csak magam vagyok és nem csak magamért felelek. Különös dolog ez a felelősségtudat, na meg a tény, hogy apa leszek. Sosem úgy terveztem szülővé válni, hogy a gyerekem ne lásson szinte soha, de cserben hagyni nem fogom. Az apám eljátszotta velünk ezt, én pedig tudom, hogy nekem is nagy szükségem lett volna rá az életem különböző szakaszaiban. Nem tudom miképp alakul a mi kettőnk viszonya, de nem fogok semmitől sem elzárkózni. Emlékszem rá, az a fajta nő, akivel el tudnám képzelni, ha úgy adódna. Gyönyörű, okos, vicces, talán még közös témánk is akadt. Nem véletlenül kísértem fel a lakására, ha már így adódott, pedig megtehettem volna, hogy sértésnek veszem a fogadását a barátnőivel és otthagyom a helyen. Nem így alakult és ezt annak ellenére sem bánom, hogy ennek az estének az eredménye lett ez a baba. Hogy félek-e tőle? Nem. Hogy biztos vagyok-e magamban? Az már annál inkább. Maximalista vagyok és szeretnék minden téren megfelelni neki, nekik.
Azt már beszéltük, hogy nem sok ideje akad, mégis megpróbálkozok a lehetetlennel és úgy szervezem a programokat a hétvégén, hogy eljöhessek Milánóba, hogy jobban megismerjem Lydiát. A kémia legutóbb működött közöttünk, talán más is fog. Azt beszéltük, hogy valami nyilvános helyen találkozunk, én pedig felvetettem neki a cukrászdát. A napokban túlságosan sokszor panaszkodott arról, hogy mennyire kívánja a tésztát és az édességeket, hogy nem tudtam kihagyni a lehetőséget. Ha a gyerek édeset kíván, én nem fogok az útjába állni. A lábamra csatolható kis tasival veszem nyakamba a várost a szokásos hátizsák helyett és keresem meg azt a helyet, amit megbeszéltünk. Az időpont stimm, én elhoztam magam, már csak ő hiányzik innét.

×

Aaron × Lydia

Nem vágyom én az öt csillagra és a kifogástalan kiszolgálásra, de be kell vallanom mégis jó érzés a frissen vasalt, illatos ágyneműben kelni, amit kifejezetten az én kedvemért merítetek meg a kedvenc orchidea illatú öblítőmben. Az anyag lágy, a párnát mintha csak az én nyakamnak tervezték volna, így pedig valóban üdítő a reggel. Vagyis a délelőtt. Szerencsémre ma még nem kell azzal foglalkoznom, hogy határidőre érjek a stúdióba, így kényelmesen megreggelizem, szétnézek a közösségi média platformjaimon, csinálok néhány képet is a kilátásról, na meg az elmaradhatatlan reggeli falatozásról, elolvasok néhány üzenetet és mire észbe kapok már bőven dél körül járok. Nem marad más hátra, mint elkészülnöm a mai napra betervezett egyetlen elfoglaltságomra. Egy kád meleg, de legnagyobb bánatomra nem forró vízben áztatom magam rövid ideig. Terhesség alatt nem ajánlják ugyanis a hosszas forró kádfürdőket, ebbe még biztosan belebolondulok az elkövetkező öt hónapban. Kiszállva átfésülöm a vizes hajamat, hagyom hogy a meleg levegő szárítsa meg és csak egy minimális fényvédőt kenek magamra. Tudom, hogy ez a randi nem olyan randi és egyébként is örülnék, ha a bőröm beszívna egy kis természetes D vitamint végre. Persze a végeredménnyel nem vagyok teljesen megelégedve, mikor a tükörbe pillantok, így végül megadva magam a kísértésnek a szempillaspirál után nyúlok. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a forró olasz nyárra fel van készülve a sminktáskám, de remélem, hogy nem most fog leolvadni rólam a festék. A ruhámmal nem bajlódom sokat, két napja elterveztem mit fogok felvenni és ezt bizony az itteni időjárás sem szabja át. A kulcsomat leadom a portán, majd feltolom a napszemüvegemet és megindulok az alig néhány utcányira lévő cukrászda felé, ahová a találkánkat beszéltük. Nem vagyok késésben, ellenben nagyon izgulok. Bár azon az ominózus reggelen csókkal váltunk el egymástól megköszönve egymásnak az együtt töltött éjszakát, nem terveztünk második találkozást. Ezért ver a szívem minden lépéssel egyre hevesebben, pedig az eddigi beszélgetéseink még csak az idegességre sem adtak okot. Mégis furcsa találkozni valakivel így, hogy már egészen más a szituáció. Persze a hasam még nem feltűnő, és egyébként is előnyös darabokat csomagoltam magamnak, a napszemüveg pedig jótékonyan eltakar, ha lencsevégre szeretnének kapni. Igyekszem beleolvadni a környezetbe most, hogy nem is
vagyok olyan messze a hazámtól, de ennek sikeressége kérdéses. Nem úgy, mint az, hogy sikeresen megérkeztem a megbeszélt helyre. A telefonom kijelzőjére pillantva megállapítom, hogy késtem néhány percet, biztosan elméláztam az utcákon és kirakatokon idefelé jövet, vagy egyszerűen csak a gondolataim annyira elkalandoztam, hogy nem is figyeltem a tempóra csak elandalogtam magamban idáig. Innen viszont nincs visszaút - realizálódik bennem, mikor átlépem a Gelateria küszöbét. Nem sokáig kell keresnem, hogy megtaláljam a szőke fürtöket és a hozzájuk tartozó férfit, aki valószínűleg éppen a süteményekből álló katalógust vizsgálgatja a választék után informálódva. Nem tűnik idegesnek vagy feszültnek, nekem sem kéne mereven odaállítanom hozzá, a nyugalom valami oknál fogva mégsem szeretné megszállni a testemet. A hűs légkondicionáló épp rám fújja a hideget, ahogy elhaladok a hűtőpult előtt, hogy irányba vegyem az asztalt, amit kinézett nekünk. Egy kicsit meg is borzongok a hirtelen két oldalról megrohamozó hűvös levegő miatt, de nem hagyom, hogy ismét elkalandozzon a figyelmem. Megérkeztem.
- Szia! - állok meg az asztal mellett, mintha várnék valamire, de fogalmam sincs mire. Nem várom, hogy felpattanva üdvözöljön, mégis bizonytalanul húzom ki a széket vele szemben. Minden sokkal egyszerűbbnek tűnik, mikor csak írnom kell neki egy választ és várni az övére. Itt és most viszont a szemébe kell néznem úgy, hogy alig egy méter választ el minket egymástól és habár már kiderült volna, ha őrült lenne, ez mégis ijesztő.
- Találtál valami fogadra valót? - próbálkozom beszélgetést kezdeményezni a lehető legbénább módon kapaszkodva az egyetlen támpontba, ami kevésbé idétlen, mint élőben is azzal nyitni, hogy 'szia, én leszek a gyereked anyja, nem akarod, hát az mindegy, mert már terhes vagyok'.

×

Tárgy: Re: A × L | we make a family together Csüt. 01 Aug. 2019, 21:01

to Lydia

Csak semmi pánik! Egyszer már bebizonyosodott, hogy mennyire jól tudjuk érezni magunkat egymás társaságában. Miért ne történhetne meg ez a továbbiakban is, csak mert közben állapotos lett? Valószínűleg az első pillanattól kezdve az volt, hogy másnap annyira kellemes búcsút vettünk egymástól. Még egyszer, csak az élvezet kedvéért. Ezen töprengek most is, miközben odaérek a cukrászdához és kiszemelek magunknak egy kellemesebb, nyugodtabb de mégsem annyira sötét helyet. Nem kell közel essen az ajtóhoz sem, igazából csak nem tudom, hogy mégis hová lenne jó ülni. Még sosem randiztam igazából egy ismert személlyel, vagyis amikor legutóbb találkoztunk, még nem tudtam róla, mennyire ismert, csak jött és elcsavarta a fejem. Nem hiszek abban, hogy létezne szerelem első látásra, abban sem hiszek, hogy a sors egymásnak teremtett volna két embert. De hiszek sorsok összefonódásában és úgy gondolom, hogy most épp ez történik.
Nem akarok csak hosszasan elücsörögni üres kézzel, hisz elég illetlenség lenne csak úgy beülni ide, foglalni a helyet és nem rendelni semmit. Még akkor sem, ha igazából hamarosan esélyes lesz, hogy kifosztjuk a fél helyet. Igazából csak zavar, hogy nem tudom, Lydia mit enne szívesen, ma milyen kedvvel ébred és úgy egyáltalán szívesen megkérdezném tőle, hogy van. Vagyis hogy vannak. Ami azt illeti, fogalmam sincs hogy kezeljem a helyzetet, mert írásban sokkal higgadtabban tudok gondolkozni, mint így itt és most. De eléggé izgatott vagyok és mi mással vethetnék ennek véget, mint hogy elkérek egy étlapot és végigbogarászom. Talán mire megérkezik, azt is tudni fogom, ő mit kérhetne. Hogy is írta? Olasz fagyira vágyik, nem igaz? Itt az is van, sok más édességgel együtt. Nem hiszem, hogy egy modell kedvenc megfordulási helye lenne egy cukrászda, ahol a kalóriák magasan az eget verik, de az ő helyzete más. Illetve a mi helyzetünk is teljesen más.
Ahányszor elsétál egy ember a hely előtt, felpillantok, de minduntalan rá kell jöjjek, még mindig nem ő. Nem időre érkeztem ugyan, hanem valamivel előtte. Nem akartam, hogy megrögzött későnek könyvel el így második első találkánkon. De már itt kellene lennie, nem? Az órámra illesztem az ujjam és rányomok az apró gombra, hogy felvillanjon a kijelző és vele együtt az idő is. Valóban itt kellene lennie. Ismét az ajtó felé pillantok, majd csak az újabb oldalt kezdem tanulmányozni. Nahát, mi minden van itt, nem is gondoltam volna. Sohasem néztem meg egy helyen, mit tudok előre összekészíteni magamnak, hanem inkább a spontaneitás embere vagyok. Alighanem meg is lett az eredménye.
Végül pár perc késéssel de megérkezik. Lelkesen pattanok már fel és rakom le az étlapot, amint közelebb ér. A karjához érek, ahogy puszira hajolok oda hozzá. Nem akármikor találkozik az ember ennyire gyönyörű nővel.
- Még mindig remekül nézel ki. És nagyon virulsz. – őszinte mosollyal pillantok rá és ujjaim a szék háttámlájára fonódnak, hogy betoljam mögötte. Oké, nyugalom, mindent a maga idejében. Vele szemben foglalok helyet, pont ott ahol eddig is ültem.
- Azt nem még, de egy fagyit szívesen megkóstolnék én is. Illetve ahogy néztem van kávéshake is. Szóval minden, amit csak el tudsz képzelni, de ha nincs, majd csináltatok. – nem akarom elriasztani, így inkább végül csak elhallgatok. Látszik, hogy nem tudok mit kezdeni magammal, de igyekszem kézben tartani ezt a helyzetet.
- Hogy vagy? Hogy viseltétek az időzónás utazást? – utána olvastam, hogy mennyire egészséges egy babával utazni, de igazából személye váltogatja és csak az első és az utolsó időszakra javasolják, hogy mellőzzék a repülést. Vajon ő szeret repülni? Vajon kedvelne-e úgy igazán, ha megismerne jobban engem? Biztos ezer másik fickó juthatna az ujjaira is, ha szeretné. Mégis tőlem esett teherbe és nem tudom eldönteni, hogy ő ennek igazából örül-e vagy sem. Úgy érzem ez a hétvége mérföldkő lesz mindkettőnk életében. Vagy megkedveljük igazán a másikat, vagy soha többet hallani sem akarunk majd egymásról.
- Szeretnélek valamire meghívni. És mellette talán nem méregetnek minket úgy a pult mögül, mintha csak kirabolni szeretnénk a helyet. Kérsz valamit?

×

Tárgy: Re: A × L | we make a family together Pént. 09 Aug. 2019, 16:45

Aaron × Lydia

Ha most anyám látna biztosan közölné velem, hogy nem vagyok normális. Sőt, már azon az estén is biztosan a fejemre olvasta volna, és akkor is, mikor kiderült, hogy a gyógyszer ellenére is késik. Erre persze nagyon kicsi az esély, és sem én, sem a testem, sem az életem nem volt felkészülve arra, hogy a közeljövőben anya legyen belőlem, most pedig itt rejtegetem az épp csak nődögélő pocakomat, nehogy néhány kéretlen fotóról idő előtt kiderüljön, hogy állapotos vagyok. De nem csak ezért koppintana a körmömre anyám, hanem azért is, mert sikerült talán a legrosszabb helyzetben megtörténnie mindennek. Aaron nem holmi üzletkötő vagy karosszérialakatos, nem tud átugrani egy szerda délutáni teára, nem tud elkísérni az orvoshoz és nem tud értem jönni, ha egy fotózás kellős közepén rosszul lennék. És nem azért, mert hallani sem akar rólam vagy a gyerekről, hanem mert a világ másik felén állomásozik az egysége. Mikor felcsábítottam, tudtam, hogy másnap utazik vissza, tisztában voltam vele, hogy kicsi a valószínűsége annak, hogy valaha még látjuk egymást, mert én alighanem a közeljövőben nem tervezek afrikai kiruccanást.. Erre itt vagyunk mindketten Európában és jól tudom, hogy nem jött volna, ha nem lenne kíváncsi rám. Ránk.
Nincs más hátra, mint szembenézni vele, ami csak elméletben tűnik könnyű dolognak. Vagy legalábbis azt hiszem, míg oda nem kerülök, hogy tényleg előttem áll, egy kicsit fölém magasodik és szinte automatikusan hajol közel hozzám, hogy puszit adjon. Egy pillanatig nehezen hiszem el, hogy tényleg ez történik és ugyanaz az arc néz vissza rám, mint néhány hónapja.
- Köszönöm.. - mosolyodom el zavartan. Nem csak a bóktól pirulok el, hanem a gesztusa miatt is. Már említettem neki, hogy nem várok tőle kitüntetett figyelmet, sem azt hogy úgy kezeljen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a kettőnk kapcsolata. Ő pedig most, pont azt csinálja. Csak pislogok rá, miközben beszél a fagyiról, a shake-ről, és annyira lelkes, hogy kedvem támad mosolyogni, de mégis elfog valami keserű érzés a gyomrom tájékán. Nem akarok belegondolni, hogy mi ez, így betudom az émelygések okozta szokásos apró rosszullétnek. Semmi több.
- A fagyi jól hangzik - bólintok és elszakítom tőle a pillantásomat és az asztalon pihenő kínálatra fordítom tekintetem. Talán egy kicsit tovább is vizsgálgatom, mint azt kellene, de ezt még be lehet tudni annak, hogy döntésképtelenre aludtam magam. Vagy, hogy teljesen mást kívánok ma, mint amire tegnap vágytam. Még csak nem is hazugság.
- Egészen jól, nagy szó, de talán sikerült kipihennem magam. Te hogy utaztál? - dobom vissza a kérdést, de nem teljesen udvariasságból. Igazából míg ő beszél, nekem van időm megnyugodni és nem azon agyalni, hogy mennyire hülyeség volt ez a találkozás. Nem szoktam bepánikolni, most mégis legszívesebben menekülnék. Már tudom, hogy mit érzek és egyáltalán nem örülök neki, hogy most ért a felismerés. Szégyent. A sejtjeim mélyén érzem, pedig nem tett semmit, mégis szinte megsemmisülve ülök előtte. Hogy a viselkedése hozta elő belőlem vagy a találkozás, vagy minden körülmény egyszerre, nem tudom megmondani.
- Nézd, nem kell ezt csinálnunk... - sóhajtok fel, mikor már borzasztóan kényelmetlennek érzem a helyzetet. Nem tudom mihez kezdjek a tudattal, hogy nem pont így terveztük, most mégis egy asztalnál ülünk és azon gondolkozunk, hogy a tiramisu és a fagyi mellé mit válasszunk még. Miközben ki tudja mik motoszkálnak a fejében. Ki tudja mit gondol.. - Utálom, hogy ilyen kellemetlen ez az egész. - fészkelődök a széken, de továbbra is inkább a kezemet fixírozom az asztalon, minthogy ránézzek. Kínosnak érzem, ahogy azt is, hogy nyilvános helyen vagyunk és látványosan kiborulok. Nem akarok jelenetet rendezni, nem akarom, hogy bármire meghívjon vagy hogy azt érezze, hogy neki most ezt KELL tennie. - Nem ismerjük egymást, ne csináljunk úgy, mintha ez tök természetes lenne vagy mintha nem tudnánk.... amit tudunk.. - szinte már ráförmedek tehetetlenségemben, amitől csak még inkább zavarba ejtő lesz az egész és már menekülnék, de továbbra is vele szemben ülök, kerülöm a tekintetét, nem akarok belenézni a szemébe. Nem tudok belenézni a szemébe.

×

Tárgy: Re: A × L | we make a family together Pént. 16 Aug. 2019, 06:09

to Lydia

Nem tudom pontosan eldönteni, hogy mégis miért izgulok ennyire a találka miatt, pedig csak beülünk egy kávéra, sütire vagy bármilyen más édességre. Talán a megváltozott helyzet miatt, talán mert én is szeretném, hogy jól sikerüljön és továbbra is jó benyomással gondoljon rám. Nem szoktam megfelelni másoknak, egyszerűen csak élem az életem és ha valakinek így bejön legyen, ha valakinek nem, hát akkor így járt, nem is baj ha nem marad. De ez a helyzet alapvetően más, azért szeretném, ha az a nő, aki az én gyerekemet hordja a szíve alatt nem gondolná azt, hogy teljesen különbözőek vagyunk és meggondolná magát még itt a finisben.
Alapvetően vagyok maximalista és sok energiát fektetek a készülődésbe. Nem is tudom, annyira nem szoktam túllihegni a megjelenést, de most kicsit talán bennem van az is, hogy modell és teljesen képben van a divattal. Mi van ha valami nevetséges göncöt veszek fel? Ilyenkor bezzeg nem menekülhetek az egyenruha egyszerűen nagyszerű formulájához, de ahhoz túl meleg is lenne. Lehet én kapnék hőgutát az izgatottság és a szoros nyakkendő miatt.
Nem irigylem azt a nőt, aki bevállalja velem a kapcsolatot. Nem vagyok túl sűrűn otthon, nem tudok bármikor elugrani hozzá, érte, ha kell a segítség és nem tudom bármikor meglepni valamivel, ha épp olyan kedvem lesz. Ahogy azt sem tudom garantálni, hogy ott vagyok neki és bújhat hozzám, ha arra van szüksége. Egyszerűen nem vagyok túlzottan kapcsolatkompatibilis ezzel a hivatással. Te jó ég, miért jár ilyeneken az eszem, amikor csak egy egyszerű találkáról van szó és nem arról, hogy váltsam meg vele a világot? Igazából még sosem beszéltük, hogy meg kellene próbálnunk, csak azt, hogy vállalom minden kétséget kizárólag az apaságot.
Nyugalom, nem lesz semmi pánik, fagyizunk, sütizünk, beszélgetünk. Ez volt a koncepció, nem? Menni fog, mint a karikacsapás.
Nem tudok nem mosolyogni, ahogy megjelenik. Egyszerűen ezt teszi velem a megjelenése, a kisugárzása. Gyorsan mérem végig és meg kell állapítsam, hogy tényleg nagyszerűen tudja a pocakot takargatni. Mintha csak úgy mondta volna, hogy terhes és közben nem is az. De én hiszek neki, az ilyennel nem szoktunk csak úgy viccelni, nem? Szavazhatok neki úgy bizalmat, hogy nem is ismerem, hisz nem tudhatta, hogy van-e pénzem, van-e bármim. Különben is biztos vagyok abban, hogy sokkal jobban keres nálam. Népszerű, felkapott, ismert, az emberek jó véleményeket írnak róla.
- Meglepően rövid volt az út. Már hozzászoktam, hogy ha gépre ülök, akkor az óceánt is átrepülöm. - talán ezért is vagyok ennyire friss, egy kis szundi a rövid út alatt és mintha kicseréltek volna. Már megvannak a módszereim, mivel bekkeljem ki az utakat. Van aki a whiskyre esküszik, én egyszerűen csak alszok, miközben valami zenét kapcsolok háttérzaj gyanánt. Tudom, a gép alapvetően csöndes, de egy idő után nehezen viselem a csöndet pár óráig, miután egy eleve nagyon zajos környezetből térek haza.
Alighanem nem vagyok a beszélgetések legjobb vezetője, de én is észreveszem, hogy valami kezd vele nem stimmelni. Majd amikor a látottak szavakba formálódnak, okkal gondolom azt, hogy beütött a krach, amitől egy kicsit tartottam. Tény, nem mindennapi a mi helyzetünk, de nem kell ennyire kétségbe esnie, mert így alakult. Kell pár pillanat, amíg összeszedem a gondoltaimat. Nem fogok meghátrálni egy nő elől, csak mert rájött a bűntudat. Sokat olvastam volna a lelkizős terhességről? Talán. Hogy felkészült lennék-e erre? Mondjuk úgy, hogy igyekszem a feladatba beleállni. Nem kell, hogy bepánikoljunk. Vagy csak én kezelem ennyire lazán ezt az egészet? Zavarja esetleg? Vetek egy pillantást a felszolgáló felé, aki már közben minket sasol. Nemes egyszerűséggel megragadom a székem és mellé húzom. Nem akarok egy asztalon keresztül nyugtatni egy várandós nőt, ha már ki kell mondani a tényeket. Nem fogom meg a kezét, mert nem tudom, hogy ez most mennyire érintené őt kellemetlenül. De a kezem a hátára simítom, miközben közelebb hajolok. A tekintetét keresem, akkor is ha ő nem akar az enyémbe nézni.
- Nézd, nekem nem annyira kellemetlen. Persze ismerkedhetnénk a legelejéről, nem pedig kutyafuttában. De nem tudom azt mondani, hogy a hét minden egyes napján itt tudok lenni neked. Tudom, hogy egy skype beszélgetés nem ugyanaz és sajnálom, hogy jelenleg ennyinél többet nem tudok nyújtani. - tény, hogy vannak igen csak erős korlátok és ez nem könnyíti kicsit sem meg a helyzetet. Lehet, hogy nem oldja fel a közöttünk lévő távolságot az, ha csak havonta kétszer jövök haza egy-egy hétvégére. Igazából bár megtehetném rendesen is, hogy a helyén kezeljük ezt a kapcsot. De nem tudok tényleg többet ígérni.
- Ne hülyéskedj, nem te kevertél ilyen helyzetbe, egy gyerekhez amúgy is két ember kell. - nem tudom igazából, hogy most a nyugtatás és a bűntudat elhessegetése mennyire tűnik jó ötletnek, mert tudom, hogy vele eleve másképp viselkedek a helyzet miatt, de meghazudtolni akkor sem tudom magam. Nem tudom azt, hogy mivel tudnám meggyőzni, mielőtt meggondolja magát, feláll és itt hagy. Még ezt is elképzelhetőnek tartom, noha nem szoktam meg, hogy csak úgy faképnél hagynak. Aztán támad egy ötletem. Még talán nem is meséltem neki, mert mindig másra terelődött a szó. De úgy igazából még sosem beszéltem neki arról őszintén, amit érzek.
- Már elköszöntem tőled és elmentem tusolni, amikor úgy igazán tudatosult bennem, hogy apa leszek. Nem tudom pontosan, hogy melyik pillanatban, amikor épp megvakulni készültem a sampontól vagy amikor majdnem hanyatt vágódtam a csempén, de amikor visszamentem a szobába, előhúztam a különleges alkalmakra tartogatott tequilát és megbontottam. A szobatársaimnak akkor mondtam el először, hogy mi történt és együtt ittunk rá. Nem tudom, hogy neked mennyire rossz ez így, mennyire bánod, hogy átalakítja az életedet, de én csak örülni tudok neki.
Csak remélni tudom, hogy ezzel sikerül elérnem valamit nála. Miattam nem kell szégyenkeznie, én nem várom el, hogy minden tökéletesen menjen, sőt még azt is meg tudnám érteni, ha ő most hétvégén inkább csak a munkájára koncentrálna, ha az neki biztosabb és lassabb haladás.
- Ha nem érzed jól magad és nem szeretnél itt maradni, akkor mehetünk máshová is, nem ragaszkodok a helyzet. Csak annyit beszéltünk az utóbbi hetekben édességekről, hogy gondoltam ez lenne akkor a legideálisabb hely. Csak mondd, hogy mit szeretnél, rendben? Ne tartsd magadban. Tudod, ígértem egy Vespát is.

×

Tárgy: Re: A × L | we make a family together Hétf. 19 Aug. 2019, 22:08

Aaron × Lydia

Pont olyan, mint amilyenre emlékeztem. Így sokkal rosszabb az egész. Nagy reményekkel érkezem, de abban a pillanatban, hogy meglátom gombóc nő a torkomba. Ő az a férfi, akit az ágyamba csábítottam. A férfi, akiről tudtam, hogy nem lesz semmi csak egy jól eltöltött éjszaka és a férfi, akinek az életét most rendesen összekuszálom ezzel a babával. Jóval előtte meg kellett volna kérdeznem, hogy megtartsam-e, de nem volt választási lehetősége és bár valószínűleg nem kényszerített volna rá, hogy elvetessem, ezért bűntudatom van. Minden skype beszélgetéssel töltött óra, minden elküldött üzenet hiábavalónak tűnik.
- Egy kis kiruccanás neked sem árt. - utalok finoman arra, hogy az ingázás Kanada és az egysége között aligha nevezhető nyaralásnak. Igaz ez is csupán néhány nap kitérő, mégis más az ország, más kultúra vesz minket körül. De míg én munka miatt érkeztem, ő csupán azért, hogy velem találkozzon. Már emiatt is bűntudatom van. Az érzések pedig a jelenléte hatására tovább kavarognak bennem, a pánik pedig olyan gyorsan lesz úrrá rajtam, hogy szinte fel sem tudok eszmélni, már ki is borultam. Nem szokásom túlkomplikálni a helyzetet, mégis megteszem és nem is tudok gátat szabni a szavak formájában megfogalmazódó kétségeimnek.
- Én csak... nem akarok ezzel az egésszel terhet jelenteni neked - motyogom halkan és hiába nézem őt, nézem a szemét, hátha bármi jelét adja annak, hogy nem az igazat mondja, nem lelek nyomot furmányságra. Pedig annyira keresem! Látni akarom, hogy legyen okom visszamondani ezt az egészet, mert valóban kellemetlen megjelenni előtte hónapok óta először, terhesen. Mégis ki a franc gondolta, hogy mi majd jó szülők leszünk? Én, akinek épp beindul a karrierje és egy katona, aki az év nagy részében a világ másik felében van?! Nevetséges...
- Örülsz? Ennek? - persze mondta már, előadta skype-on írásban és szóban is, de mégiscsak más szemtől szemben ülni vele és hallgatni, látni a hús-vér valóját. Hogy az ördögbe nem jön rá a frász ettől? Nyilván, nem ő tölti egy babával a következő éveket. Majd... Hazajön hozzá látogatóba és skype-on keresztül lesz az apja?! Ez egyszerűen nonszens. Miért is keveredtem ebbe bele...
- Elmesélted nekik, hogy terhes vagyok? - szakad ki belőlem a kérdés és bár szeretném halkra fogni a hangom, mégsem vagyok biztos benne, hogy sikerül. Lepereg előttem, hogy pár napon belül a bulvár címlapján szerepelek majd, hogy itt is paparazzik követik majd minden lépésemet és már nyúlnék a telefonomért, hogy hívjam Jerry-t, és mélyen elnézéseket kérjek. Nem az én hibám.
De még mielőtt megtehetném, vagy bármi egyebet hozzáfűzhetnék, temetni kezdeném a karrieremet vagy hívni a menedzseremet, folytatja, én pedig nem tudok nem rá figyelni.
- Te annyira... - kezdek neki a mondatnak halkan és már érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. - kedves vagy... - A szívem elszorult egy pillanatra, ezután a torkom is és mire észbe kapnék már le is görbül a szám széle és a kezemet elé kapom. Rögtön utána a másikat is, hogy eltakarjam előle az egész arcomat. A francnak kellett az a szempillaspirál, ha lebőgöm az első adandó alkalommal?! Nem, nem bőgök, igyekszem megnyugtatni magam. Nem mintha ez olyan könnyű dolog lenne, mert elég csak belegondolnom, hogy mi vár rám és ránk a következő hónapokban vagy években, elkap a sírás. Nagy nehezen tudom csak megállni, hogy ne folyjanak patakokban a könnyeim, mélyeket lélegzem és bár sejtem, hogy elég sokan figyelik ezt a kis jelenetet, nem nézek körbe. Nem akarom látni a kétkedő pillantásokat vagy az elítélő tekinteteket, amik Aaronra szegeződve némán kérdik, hogy mit tett ezzel a nővel, amiért sírva fakadt.
- Nem akarok máshova menni.. - hüppögöm végül nagy nehezen, mikor végül rá emelem a tekintetem és csak remélem, hogy nem látok rajta semmiféle rettegést.

×

Tárgy: Re: A × L | we make a family together Pént. 23 Aug. 2019, 18:11

to Lydia

Nem rossz elgondolás az, hogy esetleg máshol is eltöltsek egy kis időt, mint Kanadában, ha nem épp otthon vagyok. Egyáltalán nem zavar, hogy nem kellett haza mennem, hogy most egy olyan nővel töltöm el az időm, akit alig ismerek a családom helyett. De hisz miről beszélünk? A gyerekemmel terhes, miért ne tekinthetnék rá úgy, mint egy családtagra? Vagy egy majdnem családtagra. Nem, azt hiszem annál ő sokkal több már mint egy majdnem családtag. Minden porcikáját láthattam, élvezhettem, hagytam, hogy elvarázsoljon, könnyűszerrel a hódolójává tegyen, még ha csak arra az éjszakára is.
- Tetszik, hogy itt vagyunk Milánóban, hangulatos, nekem pedig változatos. Két hely között ingázva úgy tekintek erre a hétvégére, mint egy különleges kivételre.
Ha lenne lehetőségem visszaforgatni az idő kerekét, igazából akkor sem tennék másképp, mint ahogy megtörténtek a dolgok. Azt az estét sohasem fogom megbánni, miért is tenném? Jól éreztük magunkat, élveztük egymás társaságát, tudtunk összhangban működni. Mi lenne a baj? Persze, az ember nem egy nap alapján ismerszik meg, de én bizakodó vagyok és adok egy esélyt annak, hogy remek szülők lehessünk. Nem egészen így készültem, nem egészen ezzel a sorrenddel számoltam és azt hittem, már rég magam mögött fogom tudni a sereget, mire apa leszek. De rögtönzésből sosem voltam rossz és ahogy az események előrehaladtával kezd nyilvánvalóvá válni a számomra, nagy szükség lesz erre most is.
Nem tudom mi zajlik le ilyenkor egy állapotos nő testében, milyen hormonok mit váltanak ki, mi változik, fáradékonyabb lesz, kívánósabb, esetleg érzékenyebb? Mindenkinél másképp ütköznek ki a változások és nem feltétlenül kell ez rosszat jelentsen. Ő csak a saját állapota elszenvedője, nem?
- De... - próbálok megszólalni, mégsem tudom, hogy ezzel inkább csak segítenék a helyzetén, vagy még jobban elkeseríteném. Végül úgy döntök, hogy folytatom és kicsit a kezembe veszem az irányítást, mielőtt még az övéből is kicsúszna.
- De nem jelentesz nekem terhet. Sem te, sem a baba. - válaszolok végül nyugodtan, higgadtan, hangomban pedig egy cseppnyi kedvesség vegyül. A legtöbb férfi bepánikol, ha egy nő szája sírásra áll. Én láttam már annyi mindent életemben, hogy ne megfutamodjak előle. Mi okom lenne rá? Férfiatlan gyáva lépés lenne csak.
- Igen. - rövid és tömör válasz, hangomban némi meglepettség csendül, ahogy végre rá is mosolygok. Miért ne örülnék? A lehetőségnek, a jelnek, hogy ideje lenne talán tényleg másik útra lépnem, révbe érnem és lecsillapodnom? Meglehet, én nem tragédiának tekintem ezt, hanem... és közben látom elszabadulni a poklot, ahogy tovább beszélek.
- Persze, vagyis nem tudják, hogy ki vagy, nem akartam kellemetlenséget. De gratuláltak, én örülök neki, neked, nektek. Őszintén. - nem tudom miképp adjam még a tudtára, hogy nem tett semmi rosszat azzal, hogy megtartotta a picit. Nekem tett vele szívességet, mert talán tényleg elég kell legyen ebből az állapotból, amiben évek óta élek.
Egy darabig csak felé fordulva beszélek, de a távolság kezd egyre kellemetlenebb lenni. Nem akarom megszégyeníteni őt, nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát. Előbb csak még közelebb csúszok hozzá a székkel, majd csak egész egyszerűen leguggolok és úgy simítom a kezeimet az arcára. A bőre még mindig annyira lágy, mint amilyenre emlékszem és az illata ismét megcsap. Nem tudnám elfelejteni egykönnyen.
- Nézd, ez a baba nekem egy ajándék, én sohasem bánnám meg.
Egy könnycsepp gördül le az arcán, majd több követi azt. Először csak megpróbálom letörölni azt, végül egészen kihúzom magam és átölelem.
- Nincs semmi baj, oké? Akkor maradjunk csak itt és... megoldjuk ezt is. Ne érezd rosszul magad amiatt, hogy megtörtént velünk. Sokaknak még ez sem adatik meg, örülök, hogy nem vetetted el. Szeretnél egy pohár vizet... vagy bármit?

×

Aaron × Lydia

A percek telnek, én pedig egyre csak biztosabb leszek abban, hogy oltári nagy hülyeséget csináltam és most épp folytatni készülök. A gyerek és az állapotom már önmagában is rengeteg olyan kérdést vet fel, amivel még egyáltalán nem foglalkoztam. Vagy ha már elmélet szintjén legalább sorra vettem a lehetőségeimet, a döntésig nem jutottam el. Ezek mind olyan dolgok, amiket nem egyedül kellene eldöntenem és eddig a pillanatig azt hittem, hogy ez a hétvége mindent megváltoztat majd. Most pedig átkozom magam, amiért képes lettem volna mindent egy férfi nyakába borítani, akivel volt egy kellemes éjszakám. Egy. Éjszakám. Egyszerre tűnik ismerősnek és idegennek az alak, aki velem szemben ül. Úgy tűnik - de tényleg csak tűnik -, hogy fel volt készülve a kiborulásomra és nem áll szándékában megtántorodni. De katona emberről van szó, talán a kiképzése része, hogy nem lép le csak úgy... Másrészt pedig olyan, mintha az utóbbi hetek meg sem történtek volna. Hiába tudok dolgokat róla, a családjáról, arról, hogyan képzeli a jövőt a születendő gyerekünkkel... Hiába tudom kényem-kedvem szerint visszaolvasni, ha a lelkem megnyugtatásra vágyik, mégis egészen más. Szemtől szemben lenni vele, úgy hogy közben nem kell azon aggódni, hogy vajon megszakad-e az internetkapcsolat vagy lefagy-e a kép beszéd közben.. Itt van ő, és itt vagyok én is.
Olyan hihetetlennek tűnik minden szó, ami elhagyja a száját. Méghogy sem én, sem a baba nem jelent neki terhet.. Kételkedek benne, sőt megkérdőjelezek mindent, ami ezidáig történt, pedig ő aztán semmi okot nem adott rá. Jelentkezett, végig szóval tartott, landolás után azonnal helyzetjelentést várt és ígéretének eleget téve ide is repült csak azért, hogy lásson engem. Minket. Hogy vállalja a felelősséget, én meg mindent megteszek azért, hogy a lehető legtávolabb üldözzem magamtól. Nem is tudok mit reagálni, hiába hallom a szavait és hiába értem meg mit mond. A sírástól minden szó a torkomon ragad, a nagy gombóc pedig nem akar utat engedni nekik. Helyette inkább hüppögök és bőgök, mint egy idióta. Talán jobb lenne nem belegondolni abba, hogy láthatja jelen pillanatban a helyzetet, de már késő. Azzal a lendülettel, ahogy megmozdul és elém guggolva igyekszik nyugtatni, kirobban belőlem az igazi sírás. Nem tart sokáig, talán csak az utóbbi napokban felgyűlt stressz akar így távozni belőlem, mégis olyan jól esik, hogy - mintha csak megérezné mire van szükségem - átölel és nem úgy néz rám, mint egy tébolyultra. Erősödik bennem a gondolat, hogy nem kellene kételkednem benne és a szándékaiban.
- Oké... - lehelem nagyon halkan magam elé, de még nem eresztem el. Talán a vállát is eláztatom a könnyeimmel, de nem látom rajta, hogy bánná, semmi jelét nem adja. Csak türelmesen kivárja, hogy némileg megnyugodjak, én viszont abban a pillanatban el is szégyellem magam. Szemben ülök a gyerekem apjával és ő csak annyit lát belőlem, hogy egy két lábon járó hisztérika vagyok. - Sajnálom, általában nem vagyok ennyire... Nem szoktam csak úgy bőgni.. - törölgetem meg a szemeimet, és csak akkor tűnik fel, hogy milyen feszült csend vesz bennünket körbe. A figyelő tekinteteket már egy ideje éreztem magamon, de szembesülni azzal, hogy mennyien bámulnak ki-ki kíváncsi, mások lelkes arckifejezéssel, mosolyogva. Nem egészen értem meg, miért lettünk szenzáció, míg vissza nem pillantok Aaron-ra, aki továbbra is előttem guggol. Persze ők nem láthatják azt, amit én és nem tudhatják, hogy a dolgok köztünk egyáltalán nem úgy állnak, hogy ilyesmi kivitelezhető legyen. Egészen egyszerűen azt hiszik, hogy letérdelt elém, én pedig sírva fakadtam. Mintha csak egy idilli lánykérés zajlana ebben a kis cukrászdában, Milánó közepén.
- Egy pohár vizet.. - ismétlem utána, miközben még mindig azon dolgozom, hogy összeszedem magam - Vagy lehet, hogy jobb lenne mégis menni?! - kijelentésnek szánom, de igazából kérdésként hangzik el, még mindig halkan a mondat, aminek hatására talán benne is realizálódik a helyzetünk. Most érzem csak magam igazán kellemetlenül, pedig az aztán tényleg nem az én hibám, hogy az emberek mire asszociálnak egy térdelő - vagy jelen esetben guggoló - férfi és egy bőgő nő látványáról. Ebben a pillanatban viszont, mintha csak égi jel érkezne, előttünk szervíroznak a szomszéd asztalhoz egy tányérnyi nutellás, szamócás édességhalmot. Még félig könnyes szemmel is meg tudom figyelni milyen kuszán állnak azok a gyümölcsök, esküszöm, hogy érzem az illatát, sőt már a számban érzem az ízét is, ahogy összekeveredik a tejszínhabbal, amit a tetejére fújtak.

×

to Lydia

Nem tudtam sohasem elképzelni azt, ha egyszer oda jutok az életben, hogy majd családot alapítok, az milyen kihatással lesz rám. Sosem gondoltam bele, hogy egy várandós kismamával mit tesznek a hormonok, vagy épp mire vetemednek egy bizonytalanságuk közepette. Amikor ide repültem, egyáltalán nem számítottam arra, hogy majd könnyek áztatják a ruhám egy majdnem teljesen idegen nő révén, akiről mégis sokkal többet tudok, mint kellene. Furcsa érzés ebbe belegondolni, hogy ami köztünk volt, máris sokkal intimebb, pedig szinte nem is ismerjük egymást. Ami pedig lecsapódni készült, sohasem számoltam ilyennel. De mint ahogy sokszor a kiképzéseken is tanították, a kétségbeesés nem az én asztalom és nem szokásom csak úgy felkelni és sértetten elvonulni. Felnőttek vagyunk mindketten és ha ezt nem tudjuk rendesen megoldani most, akkor nem fogjuk sehogy sem. Elég belegondolnom, hogy neki milyen ijesztő lehet végigjárni az utat teljesen egyedül, mert ha szépítem azzal, hogy hazajárok többször és vállalom a gyereket, ha nem, attól még javarészt magára fog maradni. És ez az a tényező, amin ha akarnék, sem tudnék igazán változtatni. Ezt azt hiszem ő maga is tudja, hisz már a legelején letisztáztuk.
- Őszintén? Örülök, hogy nem megjátszod magad. - mondom ki azt, amit gondolok erről az egészről. Azt hiszem bírom a strapát, ha ez vár rám, akkor állok elébe, én ugyanolyan ludas vagyok abban, hogy most ennyire instabil érzelmileg. Elhiszem neki, ha nem szokott csak úgy sírni, azt hiszem senkinek nem szokása. Aztán még itt van a nézőközönségünk. Miközben egy zsepit próbálok kihalászni a zsebemből, hogy odaadjam neki annak ellenére is, hogy szamárfüles, nem tudom figyelmen kívül hagyni a tekinteteket. Érzem magamon, elég körbe pillantanom ahhoz, hogy rájöjjek, ők mit is látnak tulajdonképpen.
- Alighanem az igenedet várják. - jegyzem meg halkan sutyorogva apró mosollyal. Persze ott nem tartunk, de rám attól még mondhat igent. Ennyire ijesztő nem lehetek, hogy csak úgy megríkassam szegényt. Pedig még mindig ott guggolok és még mindig a kézfejét simogatom, másik kezem a szék karfáján és képtelen vagyok elszakadni tőle. Félek, megint összeomlik a kártyavár.
Csak bólintok a válaszára, a víz jó lesz, de ahogy ott guggolok, észreveszem, hogy tekintete már mindjárt más felé siklik. Az illatok engem is megcsapnak és már abban a pillanatban tudom, hogy mit fogok tenni. Felegyenesedek, de úgy, hogy egy apró puszit adjak az arcára. Nem szeretnék tolakodó lenni, noha már ennél sokkal durvábban is toltuk valóban, mégis úgy érzem, a puszi helyén való. Aztán csak a pulthoz megyek és kikérem a vizet. Meg azt az édességet, amit a szomszéd asztalhoz is kiszállítottak.
Visszafelé menet leteszem az asztalra a vizet és ujjaimat a vállaira csúsztatom, nem tudom mennyire stresszes, feszült, de azt hiszem egy pár perces masszírozás eltereli rólunk a figyelmet. Úgy hajolok végül oda a füléhez.
- Ha elijeszteni szeretnél, ahhoz többet kell kifakadnod. Sajnálom, hogy csak most tudtam jönni. De szeretném a hiányom ezen a hétvégén bepótolni. Szeretnélek nem csak írásban megismerni. Szóval maradjunk, együnk valamit, aztán nézzük meg magunknak a várost. Tudod, ígértem neked egy robogót.

×

Tárgy: Re: A × L | we make a family together Vas. 17 Nov. 2019, 13:24

Aaron × Lydia

Egészen eddig nem igazán értettem meg azokat a nőket, akik pillanatok alatt tudják változtatni a hangulatukat, és azt sem hittem el, hogy a hormonok így megbolondítják az embereket. A terhességem ezen szakasza igazi hullámvasút, mióta Milánóba érkeztem. Pedig ez csak tegnap történt. Azóta pedig annyi minden fordult meg a fejemben, hogy felsorolni sem tudnám, de sokszor jutottam arra a következtetésre, hogy mindketten fejest ugrunk az ismeretlenbe. Egyáltalán nem vártam el tőle, hogy ezt tegye, sőt leginkább azt gondoltam, hogy ignorálni fog, amint megtudja, hogy sikerült felcsinálnia. Nem szerepelt olyan a forgatókönyvemben, hogy mit fogunk csinálni "mi", mert egyszerűen számításba se vettem lehetséges opcióként. Ehhez képest rögvest bebizonyosodik, hogy nem neheztel rám, amiért úgy viselkedem, mint egy nem normális, meg sem lepődik, hogy percenként változik az álláspontom és végig olyan elnézően viselkedik velem, hogy azzal - nem csak engem, hanem - minden jóérzésű nőt pillanatok alatt hozna zavarba. Persze még mindig benne van a pakliban, hogy ez csak a jelenlegi állapot, aztán amint kilépünk a cukrászda ajtaján fejvesztve fog menekülni. Azt sem rónám fel neki, hisz ismerem magam, néha nekem is nehéz elviselni a gondolataimat, hát még mióta indokolatlanul érzékeny is vagyok.
- Ezt azért nehéz elhinni... - mosolyodom el egy pillanatra, miközben a szemeimet törölgetem. Elvégre melyik férfi örül annak, ha a vele lévő nő minden különöse bb ok nélkül sírva fakad? Most örülnék, ha a kezem ügyébe kerülne egy tükör, hogy megnézhessem mennyire vagyok éppen vállalható állapotban, de később majd a mosdóban összeszedem magam. Nem akarom, hogy megint azon járjon a fejem, mennyire nem ezt érdemelné.
Az ő figyelmét sem kerüli el, hogy hirtelen mi lettünk a fő látványossága a kedves kis cukrászdának, a reakciója pedig igazán édes. A szám széle még meg is rándul, amiért nem menekült a helyzettől, csak pillanatok alatt realizálódott benne mennyire félreérthető a szituáció kettőnk között. Behunyt szemmel veszek még egy mély levegőt, aztán picit mosolyra húzom az ajkaimat, tudok ennél jobbat, szebbet, csábosabbat is, de most csak egy őszinte, könnyes mosolyra futja az erőmből, meg egy kis bólintásra. Automatikusan simítom meg egy picit az arcát, annyira közel van és annyira magától értetődik a mozdulat, hogy fel sem fogom szinte, csak mozdulok. Kezdek egy kicsit megnyugodni, s bár a friss jegyesek csókja elmarad, amiért hálás vagyok neki, néhányan továbbra is érdeklődve figyelik a párosunkat, majd meg is tapsolnak. Nem tudhatják, hogy mi zajlott le köztünk az utóbbi pár percben, de ha Aaron nem igyekszik helyreigazítani őket, akkor én sem rontom el a szórakozásukat.
Csak néhány pillanat erejéig hagy magamra, aztán már meg is érkezik az áhított vizem, de legnagyobb meglepetésemre nem ül vissza velem szemben, csak vállaimon érzem meg a vizes üvegtől nedves és hideg kezeit. Egy pillanatra összerezzenek a hűvös érintésre, de a masszírozás hatására jóleső érzés járja át a vállaimat. Annyira jóleső, hogy észre sem veszem mikor döntöm hátra a fejemet, csak azt érzem, hogy valami hátulról támasztja meg és ha látatlanul tippelnem kellene, azt mondanám, hogy épp a hasa az. Túl korán szakad vége a kényeztetésnek ahhoz, hogy valóban nyugodtabbnak érezhessem magam, de nem bánom, értékelem ezt a gesztust is.
- Ne bíztass, még a végén sikerülne elkergetnem téged.. - jegyzem meg, és most tűnik csak fel, hogy egyáltalán nem kell erőlködnöm, hogy mosolyt varázsoljak az arcomra. A gesztusai, az érintése, a viselkedése, önmagukban is ezt hozzák elő belőlem, hát még a három együtt.
- Szóval nem vagy egy ijedős típus.. - állapítom meg, miközben a vizembe kortyolok. Nem, most nem éppen a katonaságra gondolok, kézenfekvő hogy egy pár puskával hadonászó embertől nem riad vissza, de egy bőgő nő egészen más. Néhány férfi épp előlük menekül hadszíntérre.
- Tényleg sajnálom, igyekszem normálisan viselkedni.. Bár nem csodálom, ha ezek után már nem hiszed el, hogy tudok olyat is.. - veszem a bátorságot, hogy újra a szemébe nézzek, hátha most nem hoz majd zavarba az, amit majd ott látok. De mire észbe kaphatnék, felszolgálják a desszertet, amit az imént láttam, én pedig elkerekedett szemekkel csak figyelem egy hosszú pillanatig. - Te... Piszkosul aljas vagy. Mondtam már, hogy holnap fotózásom lesz? - teszem fel a költői kérdést, hiszen ezért is vagyunk itt mindketten. Mégsem tudok rá haragudni, meg kell kóstolnom ezt az édességszörnyet, fel is kapom az egyik villát, hogy belemártsam, aztán már csak élveznem kell, ahogy a sok cukor szétolvad a számban.

×

Tárgy: Re: A × L | we make a family together Kedd 19 Nov. 2019, 21:22

to Lydia

Ő még talán nem tudja azt, amit én viszont igen. Hosszú évek alatt megtanultam alkalmazkodni egy olyan nőhöz, aki már rég túlesett ezen az időszakon. Nem felejtettem el azt, hogy vele is nehéz volt az elején és azt sem, mennyire megtanultam kezelni a különféle szituációkat. Mára már imád az unokahúgom és különben is... nem érdemelném meg, hogy ismerjen a gyerekem, ha nem tudnám elviselni mindazt, ami vele jár. Még akkor sem tántorodok meg, ha nem egészen így terveztem az életem. De Lydia tipikusan az a fajta nő, akiért férfiak ezrei epekednének és látják biztosan a PlayBoy címlapján és az ehhez hasonló magazinokban. Én köszönöm nem élek ilyenekkel, ellenben éltem a lehetőséggel, ami anno szembejött. Látom a szemeiben a viszonylagos megnyugvást, hogy talán elmúlik a fojtogató pánikhelyzet. Nem hibáztatom ezért, elvégre benne növekszik egy élet, ő teszi kockára a karrierjét és ő esik át drasztikus változásokon. Az ő teste, az ő lelkivilága és most megláttam azt, mennyire is sebezhető.
Először kezelnünk kell egy adott helyzetet, ami hirtelenjében ér minket - kell a körülöttünk lézengőknek a műsor, ha azt akarjuk, hogy levegyék rólunk a tekintetüket - de őszintén megvallva szórakoztató a dolog és minden habozás nélkül megyek bele a játékba. Már eljátszottam a gondolattal egy hasonló szituáció esetén, de őszintén szólva előbb ismerjük meg egymást. Két lehetőség van számunkra innét, vagy tudunk egymás mellett létezni és megpróbáljuk teljesen normális módon helyrebillenteni ezt az állapotot, vagy nem férünk meg egymás mellett és marad az az opció, hogy én maradok a hétvégi apuka. Az első opció bevallom jobban tetszik, hisz szívesen ismerem meg őt és úgy látom rajta, hogy el tudja viselni a távolságot is. Elvégre nem érez semmit felém, nem?
- Három nővel éltem le eddig az életem nagy részét, talán még egy már nem fog ki rajtam. - utalok itt arra, hogy ha őket el tudtam viselni és megbarátkoztam a tudattal, hogy velük élek egy fedél alatt, akkor vele sem lehet olyan nehéz. Minden nő más, mégis mindegyikhez van egy remek megoldás. Én pedig szeretek kísérletezni. Vajon ha meg tudnám adni neki a figyelmet, mennyire díjazná? Ujjaim szinte maguktól fonódnak a vállaira és kezdem el masszírozni azokat, amint hozok neki vizet. Szeretnék a kedvében járni és egy apró kis figyelmes gesztussal díjazni azt, hogy túllendült a pánikon. Nem tudnám megindokolni mással, mint hogy a hormonok ördögi játékot űznek vele.
- Próbálkozhatsz, de fölösleges. Csak érezzük jól ma magunkat, okés? - olykor jobban az izmaira nyomom az ujjaim, hogy aztán lágyan simítsak végig rajtuk. A nővérem is díjazta a terhessége alatt, hogy megszabadítom a földi kínoktól, talán neki sem lenne rossz megoldás. De elnevetem magam a válaszán.
- Nem vonom kétségbe, hogy az is tudsz lenni, de őszintén, az őrülteké a világ, mint én vagy te, vagy mindenki más. Senki sem normális és ez így van rendjén. - végigsimítok a felkarján, amint befejezem a masszírozást és rá kacsintok. Már látom azt, amit ő nem és látni szeretném az arcát is, amikor megkapja. Csak visszaülök a helyemre és figyelem őt. Elégedett mosoly játszik az arcomon.
- Most már ezt is tudom. Utána elrabolhatlak? Nem fáradsz el még a fotózásokon? - nem tudom megállni, hogy a széléből ne lopjak egy kis habot, amit aztán élvezettel nyalok le.
- Még nem tettem le a vespáról.

×

Tárgy: Re: A × L | we make a family together Vas. 26 Jan. 2020, 13:14

Aaron × Lydia

Nehezen viseltem, mikor a munka Kanadába szólított, pedig ott volt mellettem az ügynököm, aki anyám helyett a család szerepét is betöltötte. Nehezen viselem a terhességet is, mert hiába van mellettem ismét - annak ellenére, hogy cseppet sem tetszik neki, hogy rengeteg szerződéstől elesünk a nem tervezett gyerek miatt - mégis valaki olyannak a támogatására vágyom, akinek több köze van ehhez. Vagyis erre vágytam, és most hogy beteljesedni látszik, teljesen kiborulok, őszintén csoda, hogy nem dönt úgy, hogy mégsem kér belőlünk. Nem tudom, hogy a katonaság pozitív oldalát tapasztalom-e most meg azzal, hogy vállalja a felelősséget az éjszakánk következményeiért vagy szimplán elég lelkiismeretes ahhoz, hogy ne hagyja apa nélkül felnőni a születendő gyerekét. Minden esetre szeretném hinni, hogy - bármennyire nem ismerem - nem véletlenül esik meg ez pont kettőnkkel és azért nem utasít el, mert ezt ő is így gondolja. Az már csak jelent valamit, hogy képes megnyugtatni.
- Úgy gondolod? - mosolyodom el, jókedvemet meg sem próbálom titkolni. Bár semmi garancia nincs rá, hogy velem nem egy, hanem rögtön két nő is belerobban az életébe, ezt mégsem tartom jó ötletnek hangoztatni. Még a végén idejekorán meggondolja magát és kiszáll ebből az egészből.
- Oké.. - bólintva adom be a derekamat kérésének. Talán az ügyeskedő kezei vesznek rá arra, hogy ilyen könnyen engednem neki... Én is csak erre vágyom, egy kis boldogságra, pihire, nyugira és egy kis társaságra. Arra, hogy megismerjem a férfit, akivel ezentúl bárhogy is alakul mindig lesz egy közös pont az életünkben. Egy metszet. A gyerek.
Akkor.. ma együtt leszünk őrültek? - fogalmazódik meg bennem a kérdés, de hangot nem adok neki, egyszerűen csak jól esik megszabadulni a sok feszültségtől és kételytől, ami eddig végig kísértett. Aaron kedves, figyelmes és előzékeny, sosem volt még dolgom hozzá hasonlóval. Vagy legalábbis sosem adtam lehetőséget a kalandjaimnak, hogy kibontakozhassanak. Persze most sem ez volt a célom...
Édesség! Hirtelen minden ízlelőbimbóm bizseregni kezd, annyira vágyom az első falatra. Cseppet sem örülök neki ugyan, hogy a terhesség előhozta belőlem a szénhidrát iránti függőségemet, mégis olyan örömmel mártom bele a villámat a habos, gyümölcsös csodába, hogy még egy halk sóhaj is kiszakad belőlem. Ezt vajon ő is hallotta?
- Ez valami isteni... - motyogom magam elé teli szájjal, épp egy zamatos szem szamóca bukdácsol benne. Épp elkapom a pillanatot, mikor lenyal egy adag habot az ujjáról, én pedig felé nyújtok egy falatnyi édességet a villámmal.
- Tudom, tudom, már beleegyeztem, hogy elvihetsz egy körre.. - nevetem el magam és jóízűen falatozom tovább. Kétségtelenül sokkal jobb kedvem lett ettől a cukorbombától.
- Mostanában nem volt sok fotózásom, a java még előttem áll otthon. Néha fárasztó, de megbirkózom vele. A repülés miatt aggódtam egy kicsit, mégiscsak Milánó... De az orvos megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj.

×

Tárgy: Re: A × L | we make a family together Hétf. 27 Jan. 2020, 08:11

to Lydia

Nem firtatom, hogy tudnának még meglepetéseket okozni, hisz a nők tarsolya aztán bőségesen rejteget mindent is, de nincs olyan feladat, amivel ne birkóznék meg. Ha mást nem, akkor azzal a higgadtsággal, amit belém neveltek a katonaságnál. Nem érzem lehetetlennek kezelni egy húzós hangulatváltozást, mi több, ha arról van szó, hogy bármire szüksége lenne, hát akkor állok elébe. Ha a nővéremnek mindent összevadásztam és képes voltam a cirkuszolásokat végighallgatni, akkor a gyerekem anyjától ez a minimum. Igen, úgy érzem teljesen készen állok mentálisan arra, hogy belecsöppenjek az életükbe.
- Állok elébe, bármi is lesz. Nézd, ez kétoldalú dolog, te is és én is egy átmeneti időszakot kell kibírjunk. Én nem sokat leszek otthon még egy darabig, cserébe amikor igen, akkor abban maximálisan jelen leszek. - és persze nem beszélve arról, hogy továbbra is ott az internet, a skype adta lehetőségek, na meg persze néha talán egy-egy bepróbált telefonhívás. Még ez utóbbit sohasem alkalmaztam, de tudom, hogy létező dolog. Ha mást nem, kibírjuk így ezt az időszakot. Csak ezzel el kell fogadnia neki is, hogy minden egyes pillanatban nem tudok ugrani, nekem pedig a tudatot, hogy minden időszakban jókorát fog nőni a pocakja és bizony sok mindenről lemaradok.
Egy kis masszírozás mellett egy nő mindenre rávehető. Tapasztalatból tudom, hisz nők között nőttem fel, édességgel, figyelmességgel bármit ki tudtam belőlük csikarni. Nekem pedig türelmem az bőven van hozzájuk.
Nem tartom kizártnak, hogy együtt tudnánk működni a jövőben, arra rájöttem a beszélgetéseink során, hogy nem áll messze az életfilozófiánk egymástól.
Ha egy nőt rá tudok venni egy édességre, aki amúgy különösen ügyel arra, hogy mit eszik és hogy, azzal már alighanem elértem azt a bizonyos bizalmi szintet, amitől tartottam, hogy kialakul-e vagy sem. De még nem akarom elkiabálni. Egy darabig csak figyelem, aztán belekóstolok én is. Kis mosollyal nyugtázom, hogy a megérzésem bevált és amit láttam az valóban az édesség iránti vágy volt.
- Egészségedre. Segítsek esetleg megenni? - csipkelődök picit, miközben bekapom a falatot. Tetszik, hogy nem finnyás, bár voltaképp már mindegy, mert alig maradt valami, amit ne tettünk volna meg egymással.
- Tetszeni fog a robogózás, én mondom. Majd igyekszem kikerülni a macskaköveket, nehogy megártson a hasadnak. - bizony már most gondolok arra is, hogy kettejüknek mi lehetne jó, mert végtére is mégis csak az én gyerekem. És bármennyire ijesztőnek tűnik, hogy egyszer mire hazaérek, ott fog várni, én akkor is állok elébe. Talán megismer majd egyszer.
- Mikortól nem repülhetsz? - még közelebb ülök hozzá, most már nyitom én is a számat. Falatot követelek, mert ez a habos valami tényleg finom. Gyanítom, hogy még fog helyekre utazni és addig csinálja a szakmát, ameddig csak kényelmes neki. De én magam sem várom el tőle, hogy otthon üljön, csak mert terhes. Nem egy népbetegség ez, csak egy állapot.
- Tudod mit? Inkább ne beszéljünk arról, hogy mennyire hajt meg a modellkedés, de egy ilyet esküszöm szívesen megnéznék, hogy fotóznak.

×

Aaron × Lydia

Mégis mekkora szerencse kell ahhoz, hogy néhány hónap alatt befussak, aztán kockára tegyem az épp beinduló karrierem egy terhességgel? De nem is ez a pláne, hanem hogy a gyerek apja nem egy tipikus seggfej, akik mellett eddig kikötöttem. Igazi férfi, két lábbal áll a realitás talaján és már akkor a megoldáson gondolkozott, mikor én még csak pánikoltam. Megnyugtató.
- Rendben.. - bólintok aztán apró mosollyal az ajkaimon. Megnyugtató őt hallgatni. Ahogy felvezeti a dolgokat, valahogy mélyen belül érzem, hogy tényleg így lesz. Ő nem ijedt meg ettől az egésztől. Hol találnék még egy olyan férfit, aki vállalja a felelősséget a tetteiért? Még akkor is, ha nem pont azt terveztük, hogy akkor este megcsináljuk a következő generációt.. Nagyon nem. Azt sem terveztük, hogy viszont látjuk egymást, és bár az előrevetített jövő nagyjából arról szól, hogy ő a világ másik feléről asszisztálja végig a terhességemet, mégis jó érzéssel tölt el, hogy egyáltalán érdekli a dolog. Az ő helyében nem tudom mit tennék, de biztos az lenne az első gondolatom, hogy a hátam közepére sem kívánom az egészet. Nos.. Szégyen vagy sem, valójában is ez volt az első gondolatom, nem kellett ahhoz a helyébe képzelnem magam. Erről azonban pillanatok alatt elterelte a figyelmemet az, ahogy a hírt fogadta és ahogy azóta is minden egyes alkalommal megnyilvánul. Fontos neki ez az egész! Fontos neki ez a baba. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy egy kicsit én is az lettem számára, rövid idő alatt. Ki tudja mennyire.
De amennyire gyorsan elterelte a figyelmemet a borús gondolataimról, olyan gyorsan ismétli meg azzal, hogy édességet rendelt nekem. A bűnözésnek nehezen állok ellen, ha az egyik kedvenc gyümölcsömet lengetik meg előttem. Hát még ha ennyi jól is néz ki. Ha nem tudnám, hogy a túlevett gyomornál alig van rosszabb, biztosan az egészet behabzsolnám és még utána is rendelnék. Így viszont csak a falatokat élvezem ki és még vele is megosztom. Elvégre, ha kitalálta a gondolataimat, akkor megérdemli.
- Ne! - szállok szembe vele azonnal és védekezőleg, mégis játékosan maga felé húzom a tányért. - Megbirkózom vele.. - Semmi szükség arra, hogy bevesse magát és eltüntesse helyettem a finomságot. De irigy sem vagyok, így újabb falatot nyújtok felé. Nem zavar, hogy egy villán osztozunk, csókoltam is már azt az ajkat...
- Ha te mondod.. - adom be a derekam, már első alkalommal is nagyon beleéltem magam a motorozásba, pedig akkor még egyáltalán nem vehettem készpénznek, hogy mindez meg is fog valósulni. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a beszélgetésünk másnapján úgy fogok felkelni, hogy vár tőle egy üzenet, amiben mentegetőzve próbál kibújni az ígérete alól. Nos, üzenet várt tőle, de nem kibúvót keresett benne. Elég gyorsan le tudtuk egyeztetni ezt a találkozást.. - De nem állítom, hogy jó utas vagyok. Évek óta nem ültem motoron.. - forgatom meg a szemeimet. Azt már nem teszem hozzá, hogy terhesen meg még sosem került rá sor, azt hiszem ez elég nyilvánvaló.
- Az utolsó két hónapban már nem ajánlják. Elég sokat olvastam utána, igazából minden könyv mást ír, az orvos is mást mond.. De az utolsó hónapokban már semmiképp nem szeretnék repülni. Sőt, talán már előtte sem.. Ezt még nem terveztem meg, elég sok programot le kellett mondani az év második felében miattam, úgyhogy még csak most alakul.. - mondom teljesen komoly hangon. Tuti, hogy jónéhányszor okoztam fejfájást a menedzseremnek és biztosan néhány ősz hajszállal is gazdagodott általam, de voltaképp ezért kapja a fizetését. Kezeli helyettem a helyzetet. Függetlenül attól, hogy mi a véleménye.
- Tényleg? Elég unalmas ám, fél napig ácsorogni, aztán a fodrásznál ülni, a sminkesnél, újra ácsorogni, gyorsan átöltözni.. Nem olyan jó buli, mint amilyennek tűnik. A végeredmény persze kárpótol.. Szeretnél esetleg elkísérni? - teszem fel a kérdést. Még nem volt rá alkalom, hogy vigyek magammal valakit, akinek annyi gőze van az egészről, mint amennyire én értek a fegyverekhez.. Így viszont... Nem is tudom, egy kicsit közelebb érezném őt magamhoz.

×

to Lydia

Az életben sohasem az számított, hogy ki miként él, hanem az, hogy az adott pillanatait, kapcsolatait miképp éli meg. Hisz ha nem törekszünk a boldogságunkra és a boldogulásunkra, akkor magányos emberek vagyunk mindannyian. Ismerem az érzést, sajnos tapasztalatból beszélek. De hiszem azt, hogy ha a sok lehetőség közül meglátjuk magunknak a jót, akkor még tehetünk csodákat.
Az én életemben is egy csoda indult el nem is olyan régen, amikor megismertem Lydiát. Kellemes, szórakoztató személyiség és lenyűgöző nő. Aztán kis szerencsével, bár inkább az ő szerencsétlenségére megfogtam őt. Csak egy felvetés volt, hír közlése, vagy nevezzük aminek csak akarjuk. Nekem egy örökkévalóság volt, amikor azt olvastam, hogy terhes. Persze, ki hisz azonnal el egy ilyet? Hisz odakint szolgálok. De bárhogy számoltam ki, mindenhogy stimmeltek a számok. Az én gyerekem. Az én jövőm. Úgy éreztem, hogy élnem kell a lehetőséggel. A lehetőséggel, hogy valaki iránt felelősséggel tartozzak és róla gondoskodjak és a reménnyel, hogy talán ő elnézi nekem ezt a durva ingázást. Sohasem árultam zsákbamacskát. De szerintem ő sem, mégis beszélgetni kezdtünk, lehetőséget adni a lehetetlennek.
Rosszabbra számítottam őszintén szólva. Ha az első benyomás jóra is sikeredik, mi a garancia rá, hogy a többi is? Sohasem vettem készpénznek, ha egy nőt egyszer lenyűgözök, az úgy is marad. Elég kiábrándító dolog a katonaság, arról nem beszélve, hogy nem is várnám el tőle, várjon rám odahaza, egyszer csak haza találok. Megtehette volna, hogy felméri a helyzetet, majd jól itt hagy egy kisebb nézőközönséggel. Biztosan azt gondolták volna, hogy csalódott bennem, mert megcsaltam.
De semmi ilyesmi, semmi komoly kiborulás. De tényleg.
Incselkedve nyúlok a tálért, hát ki hagyná, hogy mindet betermelje? Még a végén édességtúladagolásban fog itt meghalni. A reakciója mosolyt csal az arcomra és hagyom, hogy birtokába vehesse azt a te jó isten, ki tudja mennyi kalóriás szörnyeteget. De nem kell sokáig várnom arra, hogy megossza velem a rejtelmeit. Közelebb ülök, immár a karfán leejtett kezem a térdét érinti. De semmi tolakodó, ellenben így tényleg kényelmesebb oda hajolni a falatra.
- Akkor te most szigorú diétát követsz? - édesség ide vagy oda, gyanítom, hogy az életmódján még nem igazán változtatott. Nehéz elképzelni, hogy egy terhes nő megállja az evést. Bár mint látom, könnyű lekenyerezni is.
Ó, hogy kéreti magát! Tudom én, hogy mennyire tetszett neki az ötlet, amikor felvázoltam neki a terveimet. Az olaszokat Vespával illik lehagyni. De csakis úgy, hogy közben a szél lobogtatja a hajad. Na jó nem, úgy felülni sem engedem, hogy nem veszi fel a sisakot.
- Nem baj, türelmes sofőr vagyok. - szórakozottan kacsintok rá. Ha tudná, hogy milyen nehéz volt kiválasztani neki a sisakot, ne is legyen kicsi, de nagy se. De a rózsaszín-fehér sávos elég csajos.
- Hű, ez elég komolyan hangzik. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha akkor már csak én látogatnálak meg. Már ha jó néven veszed. - én szívesen tervezek, lehet még vele is, de akkor szóljon, ha sok vagy ne. Vagy már nem érdekli. Azt hiszem ide nem egyhamar jutunk el, mert rájöttünk, mennyire szeretünk egymással beszélgetni.
- Nem baj, szerintem nem tudnálak megunni közben. Szóval ha már kérdezed, akkor kapok az alkalmon. Igen. - azt hiszem innéttől nem beszélhetünk pardonról a szavaim komolyan hangoztak, de én is úgy veszem. Most pedig hogy becsókoltuk az édességet, a lehetőségen is kapok, hogy felkeljek.
- Most pedig bejárjuk kicsit a várost. A vendégem vagy. - nem is engedném, hogy fizessen, most nem. Később még alkudozhat. De amint nullázom a számlát, már indulok is el kifelé.
Odakint a megannyi poris, fehér és fekete robogó között vár a miénk, mégsem nehéz felismerni a rá biggyesztett sisakról. Fel is emelem, hogy felé nyújtsam.
- Parancsolj, ez a tiéd.

×

» Lisette & Rhydian - Ways to make you fade away