welcome to montreal!

Team Anand - help is on the way ~

to my brother

Ötletem sincs, mégis mikor tudtunk normálisan beszélgetni a bátyámmal utoljára. Mármint persze, ahogy visszakeresek az egyre fakuló, halvány emlékeim között meg tudom mondani, hogy az utolsó alkalom bizony-bizony legalább nyolc hónappal ezelőtt volt. Mondom, legalább. De az is lehet, hogy még régebben, hiszen nem biztos, hogy jól emlékszem. Jelenleg úgy érzem, hogy egyáltalán, semmi nem biztos.
S hogy honnan tudom, hogy legalább nyolc hónappal ezelőtt tudtunk Rolloval egy értelmeset, komolyat, amolyan báty-húg félel lelkizőset beszélgetni? Egyszerű. Nyolc hónappal ezelőtt halt meg apa, ezzel pedig végérvényesen egyedül hagyott minket. Tisztában van vele, hogy az egész családunkat megviselte apa elvesztése. Anya magábafordult és most valahogy egyáltalán nem lehet vele mit kezdeni, a bátyám pedig... nos, ő hazaköltözött. Valószínűleg azért, hogy figyeljen ránk anyával, átvéve a családfő szerepét. Így próbál vezekelni valamiért, amiről nem tehet? Fogalmam sincs, de tényleg. Csak annyit tudok, hogy nagyon szeretnék neki segíteni. De hogyan tehetném, ha egyszer még saját magamon sem tudok segíteni?
Mert igen, én is magamba vagyok fordulva. Így próbálom meg feldolgozni a történteket. A rajzokba és zenékbe, na meg az anyától elkobzott pszichológiai könyvekbe fojtom a bánatom, hátha így könnyebben túljutok a mostani helyzeten... bár őszintén szólva nem sok esélyt látok rá, hogy sikerrel járok, de próba szerencse. Na meg közben itt van Josh is, akin nem igazán tudok eligazodni, de erről a bátyámnak egyáltalán nem kívánok beszámolni. Legalábbis egyelőre. Addig nem, amíg magamban össze nem rakom a képet... aztán majd meglátjuk. De vajon Rolloval mi a helyzet? Ő hogy próbál meg átevickélni a helyzet okozta szenvedéstengeren? Nem tudom... de meg kell beszélni, és meg kell találni egymáshoz az utat - újra, mert csak így győzhetünk a gondok felett.

⇞⇟

Nitta & Rollo

Mostanában túlságosan összejöttek a dolgok és nem tudtam rá is figyelni. Nem akartam, hogy bármiben is hiányt szenvedjen, ezért ide jöttem, boldoggá téve anyát, esetleg, mert nem kellett nélkülem aggódnia, egyszerűen, csak elvolt. El volt veszve. Igen. A saját gondolatai között, de szerintem mindannyian így vagyunk ezzel, amióta apa már nincs közöttünk. Amióta másképpen látja a világot a családom minden egyes tagja, azóta nekem kell a férfinak lenni. Nekem kell a vállamat tartanom és bevállalni, mindent amit nem én szoktam. Néha a húgomért megyek, néha megjavítok valamit a házban, amit apa szokott, néha pedig csak úgy ott vagyok hogyha kellek anyának vagy a húgomnak. A húgomnak, akit mai napig valamiért kicsinek nézek, kicsinek és törékenynek. Főleg törékenynek, mert olyan kis védtelen a szemeimben. Nagy testvérként, meg kötelességét érzem annak, hogy vigyázzak rá. Mert ez a dolgom. Mi más lenne, ha nem ez, nem igaz?
Nem olyan rég értem haza és amikor megláttam őt, elkomolyodtam egy kicsit. Nem tudtam hogyan soroljam fel, hogyan kérdezzem meg tőle, mindazt amit kérdezni akarok tőle, meg javasolni. Úgy értem, hogy megtudni mi van benne, mi megy most végbe a gondolataiban, mert hiányzik a régi énje. Én is hiányolom az én régi énemet, de ettől még nem búslakodhatok. Nem hagyhatom, hogy a gyász felemésszen, magával ragadjon a mélybe és mindentől elvegye az életkedvem, ami az életet jelenti. Tudom, hogy nehéz túltenni magunkat egy családtag elvesztésén, de most úgy érzem ez az amit tennünk kell. Valahogyan túllépni, valahogyan áttennünk magunkat ezen az egészen. Mert hiányzott. Hiányzott minden ami az apánk volt, amit ő képviselt. A művészete, az amit csinált, minden ami volt, felejthetetlen és felbecsülhetetlen emlékként fognak tovább bennem, bennünk létezni, amíg élünk.
– Szia! – köszönök végül a húgomnak, nem hiszem, hogy azt szeretné, hogy itt szobrozzak némán, egyáltalán nem hallva a hangját, nem cserélve eszméket vele. Talán ez hiányzik. Hogy nem beszélünk olyan sokat mostanában. Ez zavart. Mindennél jobban, hiszen olyan változáson megy most keresztül, amit nem tudok felfogni, megérteni ha nem segít benne.
– Anya itthon van? Mi újság veled? Voltatok már a boltba? Tudod esetleg mi hiányzik most itthonról? – túl sok kérdés, nem remélem, hogy válaszol mindenre egyszerre, de ettől függetlenül én mindent rázúdítottam. Hogy ne legyen ideje gondolkodni, érezni, szomorkodni, hanem csak arra összpontosítson, amit én mondok neki.
Tudom, hogy önző vagyok, hogy megkérdezhettem volna, hogy hogy megy a suli, de nem tettem. Szerettem volna, hogyha magától teszi, hogyha segítség nélkül mondja ezeket el, mert az azt jelentené, hogy megbízik bennem.

to my brother

Őszintén szólva fogalmam sincs, mennyi az elég. Mennyi az elégséges gyászidő, és mikor van itt az ideje, hogy levegyük a feketét, és ismét éljük az életünket? Mikor nem érheti már bántódás az embert azért, mert mer élni, mer örülni... boldog mer lenni, még akkor is, ha nem sokkal korábban még szenvedett, és még mindig egy súlyos tragédia nyomait hurcolja magában... ő is, és az egész család is? Mikor van itt az ideje annak, hogy azt mondjuk: elég, én boldog akarok lenni, élni akarom az életem, bármi áron? Nagyszerű kérdés... és az a legjobb az egészben, hogy nem hiszem, lenne rá akár csak egy egyértelmű válasz is. Mert mindenkinek magának kell éreznie, mikor van itt az ideje a váltásnak. De mi van akkor, ha én nem érzem? Vagy... vagy csak nem akarom érezni? Nem akarok érezni semmit sem, csak elmerülni, bele a semmibe, hogy semmiről se kelljen tudomást vennem... mióta apa itthagyott minket valahogy teljesen más minden. Máshogy telik az idő, vagy csak úgy tűnik, máshogy telik. Máshogy vagyunk anyával és Rolloval is, pedig én tényleg igyekszem, hogy ne éreztessem velük a helyzet rám nehezedő súlyát. Nem tehetek róla, egyikünk sem tehet róla, hogy apa elment, de ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy könnyű is. Azért igyekszem... magam miatt is, meg anya és Rollo miatt is. Mert nem tehetem meg, hogy feladjam, hogy beleragadjak a gyász okozta fájdalomba.
A mostanában szokásos időtöltésemmel múlatom az időt, vagyis rajzolok. Méghozzá sokat, és mindenfélét. Gyakran odafigyelés nélkül, mert nem akarok határt szabni annak, hogy mi kerülhet ki a kezeim közül. Ekkor érkezik a bátyám, aki ügyesen rámzúdítja a szokásos kérdéseit, de úgy, hogy még gondolkozni is elfelejtek hirtelen, csak pislogok, úgy próbálom meg felfogni, hogy oké, most akkor mi van?
- Szia! Nem, anya nincs itthon, ahogy láthatod is! Boltban még nem voltunk, de valószínűleg éppen most ment le anya, ahogy őt ismerjük, úgyhogy hamarosan találkozhatsz vele te is. Amúgy mi újság veled? Minden rendben?
Érdeklődök nagyokat pislogva, majd úgy döntök, inkább hagyom a rajzolást, azt bármikor folytathatom, és inkább Rollora figyelek, hátha valami fontosat szeretne mondani. Mert sosem lehet tudni, mikor történik valami.

⇞⇟

» ◖Team Simonie × Can you help me, please?
» ◖Team Simbrine × Adopting a dog
» ◖Team Helonie & Simon × Hey you!
» ◖Team Olimon × An unexpected visit
» ◖team simonel × régmúlt sötét árnyai, áh dehogy