Nagy felbontású képernyőre volt szükségem az egyik videójátékhoz, ezért kivételesen fogtam magam és lementem a nappaliba. Ott ugyanis elég nagy volt a televíziónk és használhattam anélkül, hogy a szüleim rám szólnának halkítsam le egy kicsit, mert túl zajos vagyok. Nem voltak itthon. Nem szólhattak bele. Ilyenkor kimerészkedem a szobámból, belesek a hűtőbe, ha valami megtetszik elveszem, ha semmi akkor kénytelen vagyok várni addig amíg valaki haza nem jön és az illetővel együtt rendelhetek valami gyors-ételt, már ha rá tudom bírni az éppen haza érkező testvéremet. Mert így nem csak az én zsebpénzem fogy, hanem a testvéreimé is, vagy több marad nekem, mert szét oszlik az összeg. De amikor most benéztem a hűtőbe és semmi sem tetszett onnan, plusz nem igazán hallottam a többieket sem itthon mozgolódni már vagy két órája – ezért is volt merszem lejönni igazából – elhúztam a szám. Gyorskaját kell rendelnem, vagy elmenni valahová, amit most nem akarok, mert hiába lehet megállítani az éppen aktuális játékot, mégsem mindig adódik meg az, hogy idelent játszhassak egymagam. Szóval a szokásos módon pizzát rendeltem, mindig ugyanazt, ugyanonnan. Csak azért, mert már mindent kipróbáltam és tudom, hogy melyik ízlik a legjobban. Nem vagyok ennyire konzervatív vagy ilyesmi, éppen ellenkezőleg, túl válogatós vagyok ahhoz, hogy normálisan válasszak valamit. Mivel már van két nálam nagyobb testvérem, néha az ő tapasztalataikra is hagyatkozom, ezért tudom mi jó és mi nem. Vagy legalábbis az ő véleményüket biztosan. Általában mindig valamelyikükhöz igazodom én is, de vannak eltérések, akár a személyiségünkben vagy ízlésünkben. Megrendeltem a pizzát. Extrába még dobozos Pepsit is kértem, mert… Hát azért, mert most nem akartam elmenni itthonról. Persze drágább, mintha egy szupermarketből venné anya vagy apa, de a kényelemet meg kell fizetni. A Days Gone nevű játékon kezdtem el játszani már egy ideje, tetszik a története, ahogy az is miként próbál túlélni egy motoros egy apokaliptikus helyzetet a világon. De ebbe most nem szeretnék belemenni. Csak a pizzámat akarom! Eltelt egy kis idő mire ténylegesen elkezdtem éhes lenni. De talán pont időben szólalt meg a csengő, hogy ne türelmetlenkedjek már, mert semmi értelme hiszen itt van a pizza. A második csengetésnél leállítottam a játékot és olyan sebesen szaladtam az ajtóhoz mintha az életem múlott volna rajta. Meg sem néztem, hogy ki lehet az aki a bejárati ajtónk előtt áll, egyszerűen csak kinyitottam az ajtót és… Elállt a lélegzetem! Nem a rendelésemet hozták ki. Azt nem tudom megmondani, mennyire vicces arcot vágtam vagy sem, de tény, hogy meglepődtem rendesen amikor megláttam őt az ajtónk előtt. Persze jó értelemben. - Szia Oly! – köszöntem még mielőtt azt hihetné, hogy megnémultam. - A testvéreimet keresed? – költői kérdés, tudom, hogy azért jönne ide, mert kénytelenek felvenni a telefont vagy elfelejtették a találkozót és kénytelen volt megnézni mi is van éppenséggel velük, vagy napokkal ezelőtt lebeszéltek egy találkozót és a testvéreimmel ellentétben ő nem felejtette el. Vagy igazából bármi lehet. - Nincsenek itthon, de megvárhatod őket, ha szeretnéd. – azt hiszem úgy is aktuális, hogy valamikor haza jöjjön valamelyikük.
Megígértem magamnak, hogy többet nem teszem be a lábam ebbe a házba, de ez már akkor hiú ábránd volt, nem vettem ugyanis számításba, hogy a barátnőm és az exem közötti testvéri kapcsolat miatt bizony egy fedél alatt hajtják álomra a fejüket. Amíg egyikük el nem költözik, mondjuk Californiába... Mondjuk felőlem elmehet a picsába is, amiért képes volt pár nappal az indulása előtt beavatni a terveibe, vagy legalábbis abba, hogy a hülyeségét ennyire komolyan veszi és kész forgatókönyve van a következő időszakra. Életem legjobb karácsonyi ajándéka. Ja, nem! Most mégis itt állok, lepereg előttem, hogy mennyi minden történt azóta, hogy először hozott haza magával a legnagyobb titokban és milyen volt, mikor még mindenkivel azt akartuk elhitetni, hogy csak tanulni szoktunk együtt. Aztán milyen volt a barátnőjeként átlépni a küszöböt és elfogott a rossz érzés. Az ajtó viszont kinyílt, és egy pillanatra kikerekedett szemekkel pillantottam a szintén meglepett srácra. Az a madárfészek a fején pont olyan, mint Lio torzomborz haja, mikor éppen komásan próbálja megúszni a napsugarakat. De csak az öccse az, így a szívemre telepedő mázsás súlyok eloszlanak és apró mosollyal tudom magamban megállapítani, hogy Simo sem éppeb rám számított. - Szia! - köszönök aztán és talán a hangomon is hallani, mennyire megkönnyebbültem, hogy ő fogadott. Bár arról vajmi kevés fogalmam van, hogy áll a szakításunkhoz vagy érdekli-e egyáltalán, ami történt, esetleg most fog kiosztani, amiért fájdalmat okoztam a testvérének... Ugyanis sosem töltöttem vele együtt sok időt, bár úgy érzem abban a kevésben elég jól kijöttünk, nem lehetek biztos semmiben. Abban sem, hogy a fogadtatás ellenére Lio nincs itthon. - Brie-ért jöttem, csajos napot tartunk.. Elvileg... - azt már nem akartam firtatni, hogy talán az utóbbi randija húzódott el ennyire, ha még nincs itthon... Teljesen más dolog a pasikat egymás között kibeszélni, mint a családja orrára kötni, hogy fiú van a képben. - Megvárom, ha nem gond.. - megyek beljebb, aztán a nappaliba érve meglátom, hogy berendezkedett, amin jót mosolygok, aztán zavarba is jövök, mert túlzottan otthonosan navigálom magam a lakásban. - Ő nincs itthon, ugye? - állok egyik lábamról a másikra, de alig mondom ki, már meg is bánom, hogy mumusként utalok rá. Nem is tudom kitől tartok jobban. Tőle, az anyjától vagy az apjától.. Igazában szinte az egész családtól...
Elvoltam egyedül. Az egész lakás üres volt és csak én voltam az, aki így is képes itthon ülni, nem rezel ettől be, sőt jobban érzem magam egy kicsit megnyugtató, hogy nincs annyi pörgés körülöttem. Néha meg zavar. Most pont zavart. Lehet, hogy lefoglaltam magam meg minden, de teljesen más, ha a bátyámmal játszom vagy beszélhetek közben a nővéremhez, mert ő épp a közelben van és idelent ügyködik valamin. Ételt is rendeltem magamnak, kiskirályi életem van mondhatni, de szörnyen unalmas. Legútóbb amikor ilyesmi volt egy egész évadnyi részt megnéztem az egyik sorozatból, ami felkeltette a kíváncsiságomat. Nem, nem azért, mert játék is van belőle és nem, nem a Witcher volt, hanem egy másik. Nem mintha azt nem láttam volna, de én most egy kevésbé népszerű sorozatról beszélek. Lehet, hogy a bátyám viccelődik a vámpíros megjegyzéseivel, de vámpíros sorozatot néztem. A Castlevania-t amiben… Túl komplikált elmagyarázni, hogy miről szól, lényeg, hogy egy darabig lefoglalt engem. Most meg nincs más választásom, mint tanulás helyett játszani. Tudniillik nincs az az isten, ami engem ma vagy holnap ki fog rángatni a tiszta oxigén dús környezetbe. Jó tudom, ezt ma csak úgy mondom és holnap olyan kedvesen fogok a szüleimmel tartani akárhová is akarjanak vinni, mint még előtte soha. Mert lehet, hogy minden mindegy arcot vágok amikor készülődni kell valahová nagy hirtelenjében, de azért valahol mélyen legbelül örülök, hogy velük lehetek. Hiszen minden egyes perc igenis számít. Megörülök amikor megszólal a csengő, kár tagadni. De arra én sem számítottam, hogy nem a rendelésem, hanem Olivia fog az ajtó előtt állni. A nővéremért jött, csakhogy még nem igazán érkezett haza ő sem. - Brie gondolom nem felejtette el és jön amint tud. – mosolygok, mert tényleg abban reménykedem, hogy a nővérem haza jön és tényleg nem felejtette el azt, amit ígért Oli-nak. Ha esetleg mégis… nem fogom tudni mihez kezdjek, egy kicsit mindig is szégyenlős voltam, ha Lio vagy Brie barátai voltak nálunk, csak nagyon nehezen küzdött le magamban azokat a falakat, amiket magam köré építettem. - Nem gond. – Oli elég otthonosan mozog itt szóval nem is zavartattam magam, hogy előadjam a jó házigazdát. Vagy talán mégis. Aztán eszembe jutott a jó megoldás. - Rendeltem magamnak pizzát, ha megjön adhatok belőle, ha kérsz és még Brie nem jött haza. – nem tudom mennyire jó ötlet és azt sem tudom, hogy Oli mennyire egészséges kaja hívő, de az biztos, hogy én azt fogok enni. Az iskolai testnevelés óráknak köszönhetően úgysem fogok elhízni vagy Jerry barátom noszogatásának kitéve, hogy kosárlabdázzunk, mozogjunk biztos nem. - Csak én vagyok itthon egyedül. Ezért tudtam lejönni a szobámból és nyugodtan játszani a nappaliban is. Amikor itthon vannak számukra túl hangos vagyok vagy épp tévét akarnak nézni. – amit mindig csak nagy morgással engedek el, mert pont egy játék közepén képesek megzavarni. Ezért kuksolok többnyire a szobámban amikor mindenki itthon van és nem használhatom a tévé képernyőjét egy-egy játéknál. Na mindegy is. - Töltsek neked valamit? – hűsítőre gondolok természetesen vagy valami natúr-lére, amit éppen találok itthon. Nem hinném, hogy jó szemmel nézné, ha valami mást hoznék neki, ha kéri is valamit. - Igazából én is megszomjaztam és amíg nem jön haza a nővérem, addig sem szeretnék rossz házigazda lenni. – na jó, kezdek megbarátkozni a helyzettel és sokkal kedvesebben, nyíltabban beszélni Oli-hoz is.
Sok emléket kötök ide, így mikor megnyomom a csengőt, a gyomrom görcsbe ugrik, de nem futamodok meg. Nem fordíthatok hátat az érzésnek minden egyes alkalommal, mintha ettől jobb lenne. Nem jó és nem jobb. De az idő és a felejtés majd segít rajta. Meg a barátnőm, aki mindig képes elterelni a gondolataimat az ostoba eszmefuttatásaimról. Vagy legalábbis azokról, amik szerinte butaságok. Mint az, hogy nem voltam elég jó a bátyjának és azért választotta inkább a karrierét, mert nem volt boldog mellettem. Persze azért hajlamos néha a fejemre is olvasni, hogy hülye vagyok és nem kenhetek mindent Liora, én viszont ezeket a kritikákat előszeretettel nem hallom meg. - Remélem, hogy nem felejtette el.. - teszem hozzá, ahogy beljebb lépek. Valahogy késztetést érzek arra, hogy tovább magyarázzam a helyzetet, nehogy félreértse, mert én most tényleg Brie miatt jöttem, de még időben képes vagyok csomót kötni a nyelvemre és szerencsére nem bukik ki belőlem semmiféle magyarázkodás. Ellenben a nappaliba tévedek, a konzol elég látványosan árulkodik arról, hogy mit szakítottam éppen félbe, de nem akarom zavarni. Pizza, játék, talán egy sör, azt hiszem belerondítok a programjába. Le merem fogadni, hogy a szülei nincsenek itthon, másként nem lenne ilyen virgonc. - Köszi, nem eszem pizzát.. Vagyis mostanában nem eszem, tudod.. Éppen újra formába kell hoznom magam, és nem fér bele az edzéstervembe a sok szénhidrát. Elég volt, amit Brie-vel Hawaii-on bűnöztünk... - jegyzem meg pironkodva. Nem tudom mennyire van képben az edzésekkel, de a nővére is járt hasonló cipőben, nem lehet annyira távol álló fogalom a családjuk életében. És bingó! Persze elsősorban azt feltételeztem, hogy a szülei nincsenek itthon, ettől még a bátyja bezárkózhatott volna a szobája magányába, de úgy tűnik, hogy még nem jött haza vagy... Talán itthon sincs. Mindegy, ez igazából nem fontos, csak egy mellékes információ, amire nem szeretnék ennél több időt pocsékolni. - Az a fajta játékos vagy, aki üvölt játék közben? - megyek beljebb csak hogy csináljak is valamit. A zavaromban egy helyben ácsorgás az exem öccse előtt valahogy nem olyan jó buli, ezért úgy teszek, mint aki épp a nappaliban néz körbe. Mintha nem láttam volna már ezerszer minden szegletét. Persze a családi képeiket most van egy személy, akit mindig kikerül a tekintetem. - Ne fáradj... - kezdek tiltakozásba, de mire megindul a konyha felé, én pedig megadom magam. - Na jó, egy pohár vizet elfogadok. Egy kis citrommal vagy mentával.. - teszem hozzá. Fogalmam sincs, hogy van-e náluk ilyesmi, én mostanában csak ezt iszom literszámra. Talán ettől vagyok ilyen savanyú én is. Szerencsére még tudom merre találok poharat, így szabadkozás nélkül ugyan, de előveszek kettőt és várom az esetleges instrukciókat, hogy miben tudok segíteni neki. Nem vagyok az a fajta vendégként sem, aki csak úgy leteszi a hátsóját és várja, hogy körülugrálják. - Mivel játszottál éppen? - teszem fel a kérdést, hátba nem érzem magam magam ennyire zavarban, ha elkezdünk valamiről beszélgetni. - És miért nem a medencében lubickolsz? - mosolyodom el. Talán ez csak nálam evidens, mert nekünk nincs medencénk. A nővérem lakásában maximum egy babapancsoló férne el a nappaliban, de ugyebár annak nem sok értelme lenne..
Sosem kommunikáltam a legjobban a nálam idősebbekkel, igyekeztem, de mindig úgy gondoltam, hogy mivel két külön világ vagyunk nem várom el, hogy megértsenek és magamat sem akartam megértetni másokkal. Minek? A Days Gone-al játszva akartam eltölteni az egész napot, vagy legalábbis annak a részét, amikor egyedül vagyok és senki sincs itthon, nincs rosszabb annál igazából. Amikor valamelyikük itthon van, hallom a motyogásukat sokkal, de sokkal jobban megnyugszom. Mert akkor tudom, hogy nem nekem kell az egész házra vigyáznom, hogy békében lehetek a szobámban és nem tör rám senki sem. Talán igazából emiatt is jöttem ide le mindenestől. Hogyha valaki jön akkor én itt lehessek, fogadhassam őt és kész. De elsőre nem úgy tűnt, hogy bárkit is fogadnom kell majd. Nem figyeltem arra, hogy mennyit játszottam amikor megérkezett Oli is hozzánk. Gondoltam, hogy nem is hozzám jött, hanem a nővéremhez, amióta mosolyszünet van közte és a bátyám között nos, érthető, ha nem igazán akarja látni őt. Talán én sem örülnék ha a barátnőmmel távkapcsolatba kellene lennünk, már ha lenne barátnőm és egy nap ő elköltözne csak úgy tök véletlen. De persze nem volt most ilyesmire példa az én életemben, igazából abban reménykedem, hogy nem is lesz, mert eléggé necces most Lio helyzetében lenni és inkább megkímélném magam mindentől amit ő át kellett, hogy éljen. Tisztelem a bátyámat, nem arról van szó, csak ezt biztosan nem így tervezte ő sem. Mármint nem tudom igazából. Nem akarom elszomorítani a most megjelent Oli-t semmivel sem. Hiszen nem tudom mi járt akkor a testvérem fejében, most sem hiszem, hogy tudom. De hiszek abban, hogy ők ketten megbeszélik majd a dolgaikat és minden rendben lesz, vagy valami olyasmi. – Oh értem. Szóval edzés tervetek is van… – nem mintha ezen meg kellene lepődnöm, a nők mindig mindenre odafigyelnek, nem is értem miért nem tanultam meg ezt az egyik leckét. Én nem edzettem, vagyis ha igen akkor csak hobbiból, a kosarazás is ilyen. Általában akkor csinálom, ha nem játszom vagy tanulok. Most játszottam. Illetve egyedül is voltam itthon, szóval minden amellett szólt, hogy kimozduljak a házból. Legalább én legyek a házőrző itthon, ha már mindenki más elment a saját dolgára, nem igaz? A pulthoz megyek, és megpróbálok előszedni vizet és citromot, mentát nem tudom, hogy találok itthon, szóval azt nem is próbálom meg felkutatni. Sajnos szerintem érthető okokból kifolyólag nem mindig tudom, hogy a ház körül mit hol keressek. Legalábbis elsőre. Ezért küld anya, apa, Lio vagy Brie mindig engem felkeresni azt a valamit, ami nekik kell. Hogy idővel én is rájöjjek hol találom. Na mindegy. – Csak citromot találtam. Ha van is itthon menta azt nem tudom, hogy hová tehették el, általában a Mojito-hoz teszik de sosem figyeltem meg még igazán, hogy honnan szedik elő. – talán a hűtőből. Na mindegy. Nem baj. Kifacsarom a citromot. Ha ez megvan akkor a két poharat magam elé veszem, két felé osztom a citromlevet, vigyázva, hogy ne kerüljön bele a magja, majd ha ez megvan akkor vizet is töltök hozzá. – A Days Gone-al játszom most éppen. Lövöldözős, motorbiciklis, tipikus fiús játék. – amit simán játszhatnak lányok is szerintem, de ezt nem teszem szóvá. A kérdésére, hogy miért nem megyek ki, csak vállat vonok. – Nem akarok lebarnulni, majd ha lemegy a nap és nagyon nem tudom mihez kezdjek magammal esetleg úszom egyet a medencében, de igazából ennyi. – más biztosan örülne ha lenne otthon medencéje, én meg… hidegen hagy.
Kezdőlap 
Megígértem magamnak, hogy többet nem teszem be a lábam ebbe a házba, de ez már akkor hiú ábránd volt, nem vettem ugyanis számításba, hogy a barátnőm és az exem közötti testvéri kapcsolat miatt bizony egy fedél alatt hajtják álomra a fejüket. Amíg egyikük el nem költözik, mondjuk Californiába... Mondjuk felőlem elmehet a picsába is, amiért képes volt pár nappal az indulása előtt beavatni a terveibe, vagy legalábbis abba, hogy a hülyeségét ennyire komolyan veszi és kész forgatókönyve van a következő időszakra. Életem legjobb karácsonyi ajándéka. Ja, nem!