Egy kicsit zavart, hogy át kellett rendeznem a mai programomat miatta és közben meg nem tud eljönni, mert… Hmm. De mielőtt valami olyasmit írnék neki, hogy most szórakozik velem, inkább elnyomom magamban a kis pukkancsot és előveszem a megértő felemet. Valószínűleg jobb ez így, ha ma nem találkozunk. Így legalább nem az van, hogy én rontottam el mindent és én menekülök el előle, hanem ő alakította így az egészet. Viccelődöm vele, ugyanakkor megpróbálok nagyon érdeklődő is lenni, magamtól kitalálni, hogy mi lehet a baj. Képzelhető, hogy amikor azt olvasom, nyugodtan elrabolhatom őt, tényleg megfordul a fejemben, hogy egyenesen oda menjek és elhívjam magammal. De azért megvárakoztattam egy kicsit. Direkt vagy sem. Igazából arra gondoltam, hogy meglepem és útközben megállok a DoughNats-ban és veszek néhány fánkot. Oreosat, csokoládésat, simát és igazából még kétfajtát, amit nem ismerek elég jól, de a kinézetük elég elfogadható, remélem Sidonie-nak is tetszeni fog. Végül egy mindjárt ott vagyokkal fejeztem be a megnyugtatását. Nem mondtam el neki, hogy mire készülök. Semmi értelme, csak annyi, hogy nem megyek oda üres kézzel. A jobb hihetőség érdekében. Az első néhány lépések könnyűen voltak, de amikor egyre inkább tudatosult bennem, hogy közeledek a lépteim nemcsak lelassultak, de meg is nehezedtek. Megálltam. Mit csinálok? Minek stresszelek megint? A raktárban elég jól elbeszélgettünk egymással, hogy tudjam minden rendben van. Csak időt kell adnom neki, magamnak meg ennek az egésznek, hiszen nem fog megenni. Összeszedtem magam. Újra nekirugaszkodtam ennek az egésznek és mély levegőt vettem, majd kifújtam. Nem lehetek annyira rémes alak, nem igaz? Rendben, nem kell senkinek sem erre a kérdésre válaszolnia, tudom milyen vagyok, ahogy azt is, hogy egy Thibodeaux sosem adhatja fel. Elég gáz lenne, ha én rontanék el mindent. Megérkeztem. Még utoljára hátra pillantottam, milyen menekülési út lehetőségeim vannak, aztán becsengettem. Izgultam, még sosem csináltam ilyet. Vagyis de, de az teljesen más volt. Hell-re nem úgy gondolok, mint Sidonie-ra, így érthető, ha őt sokkal, de sokkal könnyebb elhívni valahová vagy rávenni, hogy jöjjön át hozzánk. Elég rendesen megmarkoltam a fánkos dobozt, mintha eltudnék benne bújni vagy azt várnám, hogy helyettem beszéljen. Hát sajnos nem fog és az teljesen biztos, mert elkezdett kinyílni az ajtó s, nem köszön helyettem, nem szólal meg, így nekem kell. De előtte megvárom, hogy ki is az.
Tárgy: Re: ◖Team Simonie × Can you help me, please? Pént. 31 Jan. 2020, 22:00
Semmi kedvem volt átvállalni a nővérem feladatait és munkáját anyával, mindig olyan hosszú és felesleges dolgokat kér tőlem, amiket legszívesebben meg sem csinálnék. Hogyan mondhatnám meg neki, hogy utálok neki segíteni? Hiszen csak összetörném a szívét és csalódást okoznék neki. Kénytelen leszek az egészhez csak jó pofát vágni és megtenni, amit elvár tőlem, begépelni az emaileket, szétválogatni a szerződéseket és megírni a listát azokról a hotelekről, akik még tartoznak pénzzel a menedzseléssel kapcsolatosan. Egyedül annak örülök, hogy anyának tetszik ez a hely és tényleg úgy látom, hogy szeretne maradni, bezzeg apa... ő megint nincs itthon. Nem szerettem volna lemondani a kávét, legszívesebben tényleg megszöknék vele innen, végre tudtunk beszélgetni és olyan irányt vett a beszélgetés, amire nem is számítottam. Simon végre olyan volt velem, mint a többiekkel és már ez felvidított engem. Azóta igazából csak mosolygok és anya folyamatosan arról faggat, hogy mi történt a suliban. - Odette, most már nem, tarthatod tovább magadban, követelem, hogy mond el nekem! Az anyád vagyok. - még véletlen sem szólít úgy, ahogyan mindenki más. Megforgatom a szemeimet. - Csak kaptam egy jó jegyet egy nehéz tárgyból, nincs semmi. - a kegyes hazugság sosem rossz. Nem kell neki tudnia, azt sem hogy miatta lehet lemaradok egy jó barátságról... Igazságtalan az élet, hogy amikor végre nyit felém, akkor én nem tudok ott lenni. Megszólal a csengő, felvonom a szemöldököm. - Vársz valakire? - kérdezem anyától, mire csak megrázza a fejét. - Ha apád az engedd be, lehet itt hagyta a kulcsot. - mondja, majd elmerül a papírokban. Sóhajtok egyet és elindulok lefelé a lépcsőn, mert ugye a dolgozót az emeletre kellett rakni. Hatalmas ez a ház, annyira hatalmas, hogy mindenki tudhatja, hogy nem kevés pénzünk van, sajnos anyáék mindig is szerettek ezzel hivalkodni. Aztán mikor ajtót nyitok, akkor rögtön be is vágom. Mit keres ő itt?
Simon T. Thibodeaux
Elit
Kor :
19
Hozzászólások száma :
41
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
ϡ Mont-Ré-Ál!
Foglalkozás :
ϡ diák
Play by :
ϡ Timothée Chalamet
Tárgy: Re: ◖Team Simonie × Can you help me, please? Hétf. 24 Feb. 2020, 11:33
Nem számítottam arra, hogy elhív vagy tényleg komolyan gondolta azt, amit mondott. Minden esetre, ha tréfálkozott, akkor ő fogja kínosan érezni magát, nem én. Vagy legalábbis, szeretném ezt hinni. Túlságosan sokat számít a véleménye. Hell biztosan szóba sem állna velem, ha valamivel megbántanám őt, szóval tényleg igyekeznem kell. Mintha a szíve mélyén sejtené, hogy miért is ügyetlenkedek ennyit, ha épp azt kellene bebizonyítani mennyire menő vagyok Sidonie előtt. Nem vagyok figyelemhajhász. Sokkal jobban örülök annak, ha véletlenül vesznek észre. Túl sok figyelmet kapok a szüleim munkájának hála, ezért sokkal jobban érzem magam, ha el lehetek egy kicsit a saját világomban. Még akkor is, ha az emberek többsége arra ösztökél, hogy ez nem helyes és az életet élni kell meg ehhez hasonló okos gondolatok, amiknek mindig is megakartam felelni. Jó persze mindenki tényleg azt tanácsolja, hogy legyek önmagam, ne akarjak megfelelni más elvárásainak… Mi van, ha nem megy enélkül a barátkozás? Ha azt mondom, amit az emberek hallani akarnak, ha látom rajtuk mennyire letörtek és arra van szükségük, hogy valaki meghallgassa őket? Komolyan? Na jó, most úgysem ez a lényeg. Hiszen már úgyis itt vagyok. Szembe kell néznem vele. Kedvesnek kell lennem és… Becsengetek. Mi mást tehetnék? Végtére is nem akarok sokáig idekint lenni, mert ha így tennék az is lehet, hogy meggondolnám magam és elmennék. Próbáltam addig is amíg várok összeszedni magam. Kíváncsi vagyok mennyire döbben le. Már azt is tudom mit fogok mondani, ha… Ha beengedne, de nem tesz így. Csak egy pillanatra nézhetek szembe vele és mire szóra nyithatnám a szám, már be is csukja előttem az ajtót. Újra megnyomom a csengőt. Hátha csak „véletlenül” csukta rám az ajtót még mielőtt komolyabban megszólalhattam volna vagy legalább köszönhettem volna neki. Vagy talán tényleg ennyire kínos lenne, ha találkoznék az anyukájával? Mondjuk erre igazából még nem is gondoltam. Előhúztam a mobilom a zsebemből és gyorsan pötyögni kezdtem neki egy üzenetet. Abban reménykedve, hogy talán az hatásosabb lesz és esetleg meggyőzöm őt, beenged és nem kell tovább várnom rá. „Félős.” Ennyi csak, ezt küldtem el. Ebben az egy szóban láttam némi reményt arra, hogy esetleg megmérgelődik rám és talán ajtót nyit és a képembe dörgöli, ő nem az. „Behívsz vagy inkább menjek most el?” Ez volt a második kérdésem, ami talán egy kicsit… egy nagyon kicsit barátságosabbra sikeredett. Nem akartam mérgesnek tűnni, sem csalódottnak. Bár akkor tényleg nem fogom tudni hová tenni ezt az egészet. Mármint, hogy most akkor hányadán is állunk.
Tárgy: Re: ◖Team Simonie × Can you help me, please? Pént. 27 Márc. 2020, 00:17
Egyszerűen csak nem akartam ezt a napot és azt sem szerettem volna, hogy sokáig tartson ez az egész segítség anyának. Nagyon szerettem volna már letudni és nem véletlen írogattam azokat az üzeneteket Simon-nak, mivel tényleg jó lett volna, ha megment valami engem. Nem is értem a nővéremet, hogy mindig ez az egésznek a vége és egyszerűen nem képes azt figyelembe venni, hogy velem csesz csak ki. Anya is felvehetne végre egy titkárnőt és rájöhetne, hogy ez nem éppen a tökéletes anya-lánya kikapcsolódás, sőt. A lehető legrosszabb, mivel én egyáltalán nem élvezem, de ő annál inkább. A csengő hangja az egyetlen ami megment engem ettől az egész borzadálytól és igazából szinte rohanok is le a lépcsőn, nagyon remélem, hogy ez tényleg apa lesz és veszekedni kezdenek anyával. Most ez az egyetlen alkalom, amikor tényleg nem zavarna annyira. De nem apa volt. Majd kiesett a szívem a helyéről, amikor megpillantottam őt és hirtelen fel se fogta az agyam, hogy mi történik, ezért is csaptam be az ajtót azonnal. Csak sóhajtottam egyet és figyeltem magam elé, de a telefonom csippanása cselekvésre késztetett. Megláttam az üzeneteit és még egyet csengetett, már anyukám is lejött a lépcsőn. - Engedd már be apádat Sidonie! - parancsol anyám, de én nem tudok hirtelen mit mondani, csak kinyitom az ajtót. - Gyere csak beljebb Simon. - mondom neki mosolyogva, majd ellépek az útjából. Anya meglepődik, de a szokásához híven nem mond semmit sem. - Üdvözöllek nálunk, nem is zavarok megyek dolgozom tovább. - azt hittem, hogy be fog mutatkozni, de tényleg el van havazva, láttam a munkáját, szóval majd elnézést kérek tőle, csak várom, hogy anyám elmenjen és amikor hallom, hogy becsukja az ajtót, csak akkor pillantok újra rá. - Nem hittem volna, hogy eljössz és... ne haragudj anyára. - nem tudom, hogy mit kéne neki mondanom, így csak ennyit tudok mondani neki.
Simon T. Thibodeaux
Elit
Kor :
19
Hozzászólások száma :
41
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
ϡ Mont-Ré-Ál!
Foglalkozás :
ϡ diák
Play by :
ϡ Timothée Chalamet
Tárgy: Re: ◖Team Simonie × Can you help me, please? Csüt. 04 Jún. 2020, 17:21
Jó tisztában vagyok azzal, hogy nem kellene itt lennem, hogy hagynom kellene a dolgokat, hadd alakuljanak úgy ahogyan kell, csak nem így. Most mégis azt hiszem jobb lesz ha rendet teszek a fejemben. Valahogyan. Hogy máshogyan lehetne, ha nem így? Ha nem szembe nézve vele és a bátortalanságommal? Valószínűleg nem olyan egyszerű ez, mint látszik. Ezért se kapom fel annyira a vizet amikor először becsukja előttem az ajtót. Legalább megvárhatta volna amíg átadom neki azt amit hoztam. Na mindegy, így is jó lesz. Vagyis nem, mert írok neki. Jelezve ezzel azt is, hogy tényleg itt vagyok és… semmi, mert kinyitja az ajtót. Végre. Ám arra nem számítottam, hogy az anyukája is itt lesz, mármint hirtelen az első pillanatban. Na sebaj, mivel látszólag nagyon sietett így nem igazán tudtam neki bemutatkozni, ettől eltekintve azonban megköszöntem a vendéglátását. Sidonie-hoz csak akkor fogok beszélni ha tiszta lesz a terep, ha látom, hogy nincs itt és nem hall minket, valószínűleg ez mindkettőnknek ugyanolyan égő, szóval igyekezni fogok, hogy ne hozzam őt ennél is kínosabb helyzetbe. Bár már teljesen mindegy. A kezemben lévő ajándékot, ami már nem is akkora nagy meglepetés szerintem odaadom neki. – Elakartalak hívni, de aztán úgy gondoltam, hogy inkább hozom neked, mert biztosan örülni fogsz neki. – mosolyra húzom a számat, abban reménykedve, hogy nem lövök nagyon mellé, hogy esetleg szereti a fánkokat, igaz nem saját készítésűek, de siettem. – Ha lesz alkalmunk rá akkor elmehetnénk egyszer oda ketten is, nincs olyan messze az iskolától és még útba is esik ha érdekel. Ígérem nem hívok el mást ha te sem! – igen, tudom, hogy ez egy eléggé béna feltétel egy esetleges randira, amit direkt nem nevezek a nevén, mert nem akarom, hogy bármit is megsejtsen az én „bajomból”. – Nem gondoltad volna? Hm, talán többször kellene fenyegetőznöd azzal, hogy nem leszünk barátok vagy valami hasonló. Amúgy semmi gond. Valószínűleg az ő helyében én se tudtam volna hová tenni magamat. – mármint a megjelenő Simon-t a lakásban, ezért inkább elment, mintsem velem tárgyaljon. Igazából nem tudnék mit mondani azon kívül, hogy Simon-nak hívnak, Sidonie osztálytársa vagyok és csak azért jöttem ide, mert… Miért is jöttem ide? Hogy megmutassam neki nem félek tőle, hogy nem vele van a bajom, hanem velem és az érzéseimmel? Erre a gondolatra legszívesebben elhúznám a számat, de nem teszem, mert valószínűleg azt hinni, hogy nem tetszik valami a lakásukban vagy bármi, ezért igyekszem nem nagyon bármit is kifejezni. – Leülhetnénk valahová esetleg? – kíváncsiskodtam a lehető legártatlanabb arckifejezéssel ami csak létezett és kitelhető volt tőlem.
Kezdőlap 
