welcome to montreal!

°°°

Ethan & Giselle

We could be Heroes

[You must be registered and logged in to see this image.]
A legtöbb esetben, mire végzek a melóval, már nem sok energiám van még arra se, hogy a legegyszerűbb kaját összehozzam magamnak. A főzés jó dolog, ha az embernek van rá ideje és nem egy hosszú nap után kell vele foglalkoznia, de így nálam esély sincs rá, hogy a gasztronómia oltárán áldozzak. Inkább elbattyogok ilyenkor egy kajáldához, vagy épp házhoz rendelek valamit, de mivel ma péntek van és talán benézek még a zsaru törzshelyre is később, úgy döntöttem, hogy egy ahhoz közeli étteremben megvacsorázom. Igazság szerint már ismernek ott, mert a kis olasz étterem remek ételekkel szolgál és a házhoz szállításuk is nagyon jó. Én meg csípem az olasz kaját, ennyi.
Miközben a szokásos cím felé haladok, feltűnik, hogy az egyik öt emeletes lakótelep előtt meglehetősen nagy a nyüzsgés, bár ez manapság abban merül ki, hogy mindenki egy irány felé tartja a telefonját, ez esetben a tetőre. Sietve leparkolok az út szélére és felpislogok a tetőre, ahol egy férfi sétálgat fel alá és valószínűleg kiabál valamit, de onnan, ahol éppen állok, nem értek semmit.
Gondolkodás nélkül nyitom ki újra a kocsi ajtaját és nyúlok a cb rádióért, hogy értesítsem a kollégákat az esetről.
-Központ. Itt Chevalier nyomozó. Erősítést kérek a Victoria Avenue-i lakóparkhoz. Egy férfi a tetőn mászkál, valószínűleg öngyilkos akar lenni. - darálom le sietve az infókat, mire Ed, akit már jól ismerek visszakérdez.
-Biztos, hogy nem csak valami kamasz, aki szelfizni akar? A múlt héten egy ilyet szedtünk le valahonnan. - közli kissé morcosan, mert egyikünk sem szereti, amikor a hülye gyerek foglalnak le minket, mikor lehet, hogy máshol életekről van szó.
-Ed! Az Istenért! Ne tökölj, hanem küldj valakit! - rivallok rá, majd elmormogok egy "idiótát" miközben becsukom az autót és elindulok a nézelődőkön át a bejárat felé. Az egyik ott lakót könnyen meggyőzöm arról, hogy igenis, bemehetek a lépcsőházba -felmutatom a jelvényemet-, így végre megindulhatok fel az emeletre, ahol egy nő és egy kisgyerek fogad.
Hamar sikerül megtudnom, hogy a férfi bezárta a tetőre vezető ajtót, és mivel ő a házmester a lakásban, neki van egyedül kulcsa a tetőhöz. Egyedül él már jó pár éve és, hogy mi miatt akadt ki, nem igazán lehet tudni.
Jobb ötlet híján a falon lógó fejszéért nyúlok, hátha azzal ki tudom feszíteni az ajtót, miközben már hallom az érkező egységek szirénáit. Remélem, jön valaki, aki ért a zárakhoz, mert innen bentről nem sokra fogok jutni.

Giselle × Ethan

[You must be registered and logged in to see this image.]Nehéz megmondani, hogy amikor magadra öltöd a tűzoltó felszerelést, milyen nap következik. Nehéz lesz a műszak vagy épp eseménytelen, minden sütnivalónkat be kell-e vetni, avagy épp bent elég ha sütünk valami kaját unalmunkban. Mindenesetre ez a munka komoly felelősség és akár a konyhában akár a helyszínen kell helyt állnunk, nincs pardon. Az idő aranyat ér, ahogy a találékonyságunk is, ott kell lenni mind fizikailag, mind szellemileg, segíteni kell egyaránt a tűzben ragadtakon, ahogy egy balesetben is. Annyira vegyes, hogy mikor mi történik, hogy már egyik riasztáson sem tudok igazán meglepődni. És talán ez a megedzettség tesz engem igazán higgadttá helyzetekben.
- Már megint egy őrült. Komolyan, ha ennyire meg akar halni, miért nem teszi szép csendben? Máshol is lenne dolgunk. - csak hallgatom a kormány mögött ülő kollégámat, ahogy szidja a fickót. Valahol megértem és valahol igaza van. Egy emberélet miatt kirendelnek egy egész kocsit a helyszínre, hogy biztosítani tudjuk a biztonságos landoláshoz a felszerelést. Ez az ember önző módon teszi, amit, hisz saját elhatározásából teszi azt, amit, de én mégsem tudom okolni ezért. Nekem is volt mélypontom, én is akartam csak úgy megszűnni létezni, tudom milyen. Tudom, hogy vannak olyanok, akiknek ez nem sikerül és egy sötét pillanatban elszánja magát a lépésre.
Az ilyen helyzeteket tudni kell kezelni és azt hiszem nem én leszek az, aki odalent kifeszíti a vásznat.
- Ethan, te mész fel, győzd meg, mint a múltkorit. - hallom a főnököm hangját. Az osztagvezetőm tapasztalatból beszél, már rég rájött, hogy mennyire fogékony vagyok a rábeszélésre. Ha meggyőzésről és más érzéseiről van szó, megy mint a karikacsapás.
- Értettem. - megáll az autó a kereszteződésben, én pedig már nyitom is az ajtót, hogy megiramodjak az épület felé. Magasan lesz, kénytelen vagyok gyors tempóban felrohanni, a tetőtérbe, ahol egy nő és egy férfi fogad, a nő kezében pedig fejsze van. Kapcsolok, hogy mi lehet a gond. A fejszéért nyúlok és könnyűszerrel lecsapom a zárat.
- Menjenek biztonságos helyre, ezt a megfelelő egységek megoldják. - anélkül, hogy feléjük néznék mondom a szokásosat. Tudom, vannak túlbuzgó civilek és katasztrófaturisták, akik ilyenkor többet ártanak, mint segítenek.

Tárgy: Re: ~Ethan&Giselle~We could be Heroes Hétf. 04 Nov. 2019, 12:23

-Ethan & Giselle-

[You must be registered and logged in to see this image.]

Mielőtt neki veselkednék az ajtónak, a mellettem toporgó nőt kicsit távolabb tessékelem. Az kellene még, hogy megsérüljön valaki miattam, mikor épp máson segíteni akarok.
-És ki fogja fizetni az ajtó helyreállítását? - akadékoskodik a nő, miközben én épp a fejsze élét próbálom az ajtó melletti résbe gyömöszölni, de szavai hallatán ledermedek és egy "nem mondja komolyan" pillantás vetek rá.
-Biztos vagyok benne, hogy nem ön, szóval álljon hátrébb és ne aggódjon. - nyögöm, ahogy újfent próbálkozok, de hallom azt is, hogy valaki éppen felfelé trappol a lépcsőn. Remélem, van az illetőnek kulcsa ehhez a rohadt ajtóhoz, mert így nem sokra fogok jutni. Legalább egy pajszer jó lenne, vagy valami ahhoz hasonló, mert a fejszével hiába szenvedek.
A tűzoltó, aki végül felér hozzánk, anélkül, hogy egyáltalán ránk nézne a szokásos szöveggel nyit, ami a kötelessége ugye, hiszen manapság sokan akarnak hősködni, még akkor is, ha többet ártanak, mint használnak.
-Chevalier nyomozó vagyok. Segítek.- lépek oda hozzá, miközben egy kézmozdulattal ismét figyelmeztetem az ott ácsorgókat, hogy menjenek hátrébb.
-A lakók szerint a házmester az és bezárta a tetőre vezető ajtót. Remélem, önnél van valami szerszám, amivel fel tudjuk feszíteni.- pillantok rá összevont szemöldökkel és nagyon bízom benne, hogy ő jobban fel van készülve, mint én zsaruként, mert minden egyes perc közelebb segítheti azt a szerencsétlent a halálhoz. Már bánom, hogy nincs mindig nálam az álkulcs készletem, mert most igazán jól jönne. Már rég a tetőn lehetnék és beszélhetnék a fazonnal, hogy miért is érdemes élni és, hogy mennyire nem jó öngyilkosnak lenni.
A tűzoltó azonban ezt könnyen elintézi szinte már azelőtt, hogy hangot adnék a félelmeimnek, így én ki is tárom az ajtót és megindulok kifelé tekintetemmel a házmestert kutatva.
-Csinált már hasonlót? Odalent készen áll minden, ha balul sülne el végül a dolog? - érdeklődök finoman, mert nem igazán tudom, kivel hozott össze a sors. Nekem mondjuk eddig egyszer kellett lebeszélnem valakit az öngyilkosságról, úgyhogy nem nevezném magam profinak. Hátha neki komolyabb tapasztalata van már, vagy talán küldenek külön szakembert.

Tárgy: Re: ~Ethan&Giselle~We could be Heroes Vas. 01 Dec. 2019, 17:22

Giselle × Ethan

[You must be registered and logged in to see this image.]A kedvenc fejezetem az, amikor a lakók és a járókelők ott hátráltatnak, ahol tudnak. Ha a bejáratnál, akkor ott, ha túl közel merészkednek, akkor azzal és ha túlságosan nekiállnak hősködni, akkor csak felhorkanok és veszek egy mély levegőt. Hát persze, azért képeznek ki ennyi tűzoltót és rendőrt, a mentősökről nem is beszélve, hogy az ilyen esetben mi szervezést végre kell hajtani akár egyetlen ember életéért is cserébe. Csoda hát, ha hirtelen a civil ruhás rendőrt is kötekedő lakosnak nézem? De hamar leesik a tantusz, hogy ő bizony mellettem van.
- Ne aggódjon, megoldom, hogy feljussunk. - csak egy mozdulat és a fejsze foka könnyűszerrel töri ketté a zárat, én pedig erővel rúgom be az ajtót és teszem ezáltal szabaddá az utat felfelé. Nincs sok lépcsőfok, látni szinte azonnal a fényt a feljáró nyitott csapóajtaja felől. Nem volt elég alapos, hogy azt is eltorlaszolja, pedig fel voltam készülve rá, hogy vállal is neki kell toljam azt az ajtót. Szerencsére egy gonddal kevesebb. Előre engedem a nőt, a lakókat pedig hátrébb terelem, ahogy két kezembe veszem a fejszét.
- Chevalier nyomozó, tud vele beszélni? Hátha szót értene önnel. Odalent biztos vagyok benne, hogy pillanatok alatt kifeszítik a ponyvát, ha leesik, sem lenne különösen nagy baja. De azért... - nekem már összeáll a terv a fejemben, ha nagyon makacs az ürge, akkor kénytelenek leszünk a közelébe férkőzni. A saját szavaim erejében hiszek, remélem a nyomozónőé még erősebb és jobban fog hatni rá, mint tehetném azt én. Behúzom az ajtót magam után, nem kell, hogy valaki rajtunk kívül riadalmat okozzon. Inkább pár lépéssel lemaradok a nő mögött és egy kiálló szellőzőrés mellett húzódok meg nem messze tőlük. Egyszerre csak egyikünket lássa, mielőtt még megriad és inkább ugrik. Vagy ami rosszabb, fenyegetőzik valami teljesen mással.
- Maradjon ott! - kiált fel a férfi, ahogy meglátja a fenti motoszkálást. Egyik kezét maga elé emeli a nő felé, míg egyet lép a párkány felé.
- Vagy különben ugrok, maguk pedig megcseszhetik. - oké, ezek szerint nincs még teljesen kifeszítve a ponyva, ha ennyire nagy a szája. Akkor most csak egyben bízhatunk.

Tárgy: Re: ~Ethan&Giselle~We could be Heroes Vas. 22 Dec. 2019, 14:03

-Ethan & Giselle-

[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem lep meg, hogy a tűzoltó, aki megjelenik percekkel az érkezésem után, először engem is odébb akar tessékelni, de a bemutatkozásomnak köszönhetően aztán rájön, hogy inkább segítség volnék, mint akadály. Bólintok, amikor biztosít afelől, hogy feljutunk és ezt meg is valósítja egy egyszerű mozdulattal. Hát igen. Sokat segít ilyenkor, ha valaki jártas abban, hogy ajtókat nyisson ki durva eszközökkel, ráadásul ő egy férfi, azaz jóval nagyobb erővel tudja mindezt kivitelezni.
Amint nyílik az ajtó, már vonulok is a tetőre, hogy minél előbb megtaláljam a férfit, de egy darabig még takarásban tudunk lenni. Csendben figyelem, ahogy a rögtönzött partnerem behúzza mögöttünk az ajtót, majd figyelmesen végig hallgatom. Nem igazán vagyok arra szakosodva, hogy krízis helyzetekben valakivel beszélgessek, hiszen erre szoktak lenni megfelelően kiképzett szakemberek, de azt hiszem, azért én is szóval tudom tartani, amíg odalent felkészülnek a férfi kollégái.
-Rendben. Megpróbálom szóval tartani.- bólintok határozottan, ahogy a tűzoltó megkér, hogy legyek én az, aki beszél a szerencsétlen fejével, hátha rá tudom venni, hogy inkább a lépcsőt használja ahhoz, hogy lemenjen a tetőről. Semmi kedvem helyszínelni egy olyan hullát, aki több métert zuhant és még mindig ott van annak az esélye is, hogy életben marad, csak egy életre lenyomorítja magát. -Azért maradjon a közelemben, hátha odáig fajul a helyzet, hogy el kell kapni vagy felhúzni, ha véletlenül megcsúszik. Nem a legbiztonságosabb az a perem, amin sétálgat.- leskelődök ki a férfi felé, majd összeszedem magam és szép lassú léptekkel elindulok az öngyilkosjelöltünk felé. Azonnal észrevesz persze és fel is szólít, hogy maradjak ahol vagyok, én pedig eleget teszek a kérésének és feltartom mindkét kezem, hogy lássa, nem akarom semmiféle eszközzel fenyegetni. Még a fegyvertartómat is kicsatolom óvatosan és leteszem a stukkerem a földre, mindezt pedig lassú, kimért mozdulatokkal teszem.
-Ne! Kérem, ne ugorjon!- szólalok meg, majd újra felegyenesedek és feltartott kézzel végig mérem a helyzetet. Körülbelül nyolc méterre lehet tőlem a férfi, ami akárhogy is nézzük, elég nagy táv ahhoz, hogy érte ugorjak, ha megcsúszna vagy ugrana. Közelebb kell jutnom hozzá.
-Giselle Chevalier nyomozó vagyok. Segíteni jöttem, uram!- mutatkozok be, mert, ha jól emlékszem, az ilyen helyzetekben bizalmat sugároz a másik felé, ha tudja a nevünket. Legalábbis, remélem, hogy a tény, hogy zsaru vagyok nem fogja még inkább arra késztetni, hogy leugorjon.
-Segíteni? Hol volt, amikor a minap az utcán lelőtték a lányomat??? Akkor kellett volna segítenie, nyomozó, nem most!- üvölti a férfi, mire nagyot nyelek, mert nem igazán számítottam arra, hogy ilyesmi okból ácsorog a tető peremén. Nem lesz könnyű a lelkére beszélnem, hiszen a gyerekét vesztette el, bár nem ugrik be most, hogy pontosan melyik ügyről lehet szó. Nap, mint nap lelőnek valakit, főleg, ha köze van az illetőnek droghoz vagy ilyesmihez.
-Részvétem a lánya miatt, uram és higgye el, akárhányszor meghal valaki, saját magamat hibáztatom, amiért nem tudunk ott lenni jókor jó időben.- válaszolom őszintén, miközben óvatosan megpróbálok előrébb jutni úgy, hogy épp csak csúsztatom egy picit a lábam. - Tudja, az apám is nyomozó volt és őt is megölték. Miatta döntöttem úgy, hogy én is ezt akarom csinálni, hogy másokat megmenthessek, de minden alkalommal, mikor ez nem sikerül... olyan, mintha kudarcot vallanék.- sóhajtok egyet a fejemet csóválva és örömmel veszem észre, hogy a férfi figyel rám. Hallja a szavaimat és talán még érdekli is, hogy valaki hasonlóan elveszített valakit még, ha én nem is nagyon emlékszem az apámra.-Hogy hívták a lányát?- kérdezem óvatosan, mert fogalmam sincs, hogyan fog a kérdésemre reagálni, de nagyon remélem, hogy talán a lánya emlékének felidézése elvonja a figyelmét az eredeti céljáról. A szemem sarkából közben igyekszem figyeli a tűzoltóra is, akinek csak az egyenruhája cimkéjéről tudom, hogy a E. Tate-Smith a neve. Akárki is legyen, most kettőnknek kell ezt valahogy megoldani, nekem pedig nem biztos, hogy elég jó a beszélőkém.
-Evelyn. Evelynnek hívták. Okos volt és gyönyörű.- sóhajtja a férfi megtörten, miközben talán könnyezik is, de még mindig nem vagyok elég közel ahhoz, hogy ezt tisztán láthassam. Oda kell jutnom hozzá valahogy.

Tárgy: Re: ~Ethan&Giselle~We could be Heroes Pént. 03 Jan. 2020, 17:35

Giselle × Ethan

[You must be registered and logged in to see this image.]Amikor az ilyen utakra indítanak el minket, akkor minden eshetőségre fel kell készülnünk lélekben. Teljesen mindegy, hogy mihez hívnak minket, mert az élet úgyis úgy alakítja, ahogyan csak szeretné. Ha pedig nem vesszük komolyan, akkor könnyen esnek civilek és tűzoltók is áldozatául a baleseteknek. Elég egy rossz döntés, lépés, időzítés, hogy aztán dominó effektus módjára dőljön a sok baj egymás után mint a csontvázak a ruhásszekrényből.
Kell az óvatosság, a nőn látom, hogy nem sértődik meg, amiért először őt is a civilekhez hasonlítanám és őt is megkérem, álljon hátrébb. De elég egy önigazolás és úgy ítélem meg, hogy talán célirányosabbak és hatékonyabbak lennénk, ha ketten mennénk tovább. Ugyan a főnököm engem bízott meg a fickó meggyőzésével, de ha neki jobb a beszélőkéje, ám legyen, én nem állok az útjába. Én is csak bólintok, ahogy beleegyezik. Sikerülnie kell az akciónak és nem lesz médiafelhajtás. Mostanában úgyis úgy harapnak a hírekre, főleg ha drámaira fel tudják fújni, mint a légy a ragacsra.
- Itt leszek szorosan maga mögött, ne aggódjon. - biztosítom arról, hogy figyelni fogom minden egyes lépését az emberünknek. Meg úgy neki is, az sem feküdne jól, ha végül lerántaná magával. Szégyen lenne a rendvédelmi szervekre való tekintettel.
Míg hallgatom a kettősüket, addig az egyik perem közeli kéményhez igyekszem feltűnés nélkül. Engem még nem igazán vett észre, ami jó jel. Mentőöv tud lenni a meglepetésember a játékban, ezt mindannyian jól tudjuk. Szemmel tudom őket is tartani és ha jól nyújtózkodok, látom azt is, lent hol tartanak a folyamatok.
Mintha az ipse egy pillanatra hezitálna a hallottakra. Megfontolja, ismét a perem felé fordul, egyik lábát kinyújtja szabadon a levegőbe. Talán ha egy kicsit idébb sétálna, akkor jó lenne, de így nem. Kockázatos lenne és túlságosan a szélen van. Visszafordulok a kémény másik oldala felé, hogy Giselle lásson engem. Intek felé, tekintetem találkozik az övéve, én pedig mutogatni kezdek neki
- Hozza kicsit felém! - tátogom neki nagyban artikulálva, miközben mutogatom az irányt. Össze kell dolgozzunk, különben nagyon mellé ugrik.
- Tudja, a lányom felnézett magukra, akik még azt sem tudták elkapni, aki miatt meghalt! - a fickó haragja megint lángra kap, hátrébb lép egyet, lába a bokáig érő perembe ütközik. Majd egy pillanat múlva ismét a sírás fojtogatja és szipogni kezd.
- Ő volt az életem, maguk pedig elvették. Mit számít maguknak még egy élet?
Befordulok a kémény másik oldala felé idegesen, hogy lepillanthassak, amikor az adóvevőm kicsúszik a zsebemből és koppan a földön.
- Ez mi volt? Van ott még valaki? - idegesen horkan fel a férfi, nyakát nyújtogatva a kémény felé. Én gyorsan Giselle felé fordulok, kezemet vízszintesen meglengetve magam előtt. Nehogy elszólja magát!

Tárgy: Re: ~Ethan&Giselle~We could be Heroes Hétf. 06 Jan. 2020, 11:41

-Ethan & Giselle-

[You must be registered and logged in to see this image.]

Megnyugtat a tudat, hogy itt van a tűzoltó is szorosan mögöttem, mert így legalább, ha úgy adódna, hogy a pasi nem ugrana, hanem megcsúszna, aztán meg megkapaszkodna és sipákolna, legalább nem egyedül kellene kínlódnom, hogy felhúzzam. Ráadásul tanáccsal is el tud látni a kolléga, ami lássuk be, nem jöhet rosszul, hiszen nem éppen ez a szakterületem.
Sikerül a pasast kicsit kizökkentenem és igyekszek szimpátiát kelteni benne, ami elég nehéz tekintve, hogy a rendőrséget hibáztatja a lánya halála miatt. Én is hibáztattam őket egy jó darabig, amikor az apámat megölték, de aztán felfogtam, hogy a zsaruk is csak emberek.
Igyekszem feltűnés nélkül figyelni az egyik kemény mögött mutogató tűzoltót és alig észrevehetően biccentek is egyet, mikor megértem mit akar. Csak azt nem tudom, hogy terelgessem odébb a fazont.
-Nincs gyerekem, szóval elképzelni se tudom, hogy milyen érzés lehet elveszíteni, de azt tudom, hogy a lánya nem akarná, hogy ön így végezze. Ha pedig most látja valahonnan, biztos vagyok benne, hogy azt szeretné, hogy lejöjjön onnan.- figyelem feszülten a pasast, de a válasza cseppet sem tetszik. Hogy a fenébe tudnám meggyőzni vagy legalább odébb terelni?
A halk csörömpölés, amit minden bizonnyal a rögtönzött kollégám csap, még engem is meglep, így arra pillantok, ahol ő van. Nyelek egy nagyot, hogy gyorsan kitalálhassak valamit, majd újra a férfi felé fordulok.
-Csak egy macska volt. Azt hiszem, nincs hozzászokva, hogy társasága legyen idefent.- válaszolom gyorsan, majd óvatosan teszek egy lépést közelebb a tető pereméhez, majd leülök és lelógatom a lábam. Annyira meglepi a lazaságom, hogy csak áll és meglepetten les rám, viszont közben hátrál annyit, hogy most már jó helyen legyen, a tűzoltóhoz közelebb. -Tudja, engem is elkeserít néha, hogy milyen rossz ez a világ. Mikor vér folyik családokon belül, értelmetlen dolgok miatt halnak meg emberek, de végül mindig arra jutok, hogy ki kell tartanunk és még kell próbálunk szebbé tenni ezt a helyet. Ha másért nem, hát azok miatt, akiket elveszítettünk. Nem szabad eldobnunk az életünket, a halottaink tisztelete miatt sem.- lesek el a távolba és direkt meg se próbálok felé nyúlni vagy ilyesmi. Kizökkentenem ezzel a perem szelére ülésemmel annyira, hogy most csak álljon és bámuljon.
-De mi értelme tovább élnem, ha a lányom, már nem lehet velem? Nem tudtam megmenteni így azt se érdemlem meg, hogy én éljek. Ahogy maguk, a zsaruk sem. Tesznek rá magasról, hogy ki hal meg. Velem se foglalkozzon, nyomozó nő.- sóhajtja, miközben kicsordul pár könnycsepp a szeméből én pedig kezdek tanácstalan lenni. Nem úgy tűnik, mintha meg tudnám győzni, viszont a tűzoltó már elég közel tud hozzá helyezkedni, ha úgy adódna, hogy ugrani akar a pasas. Igazság szerint azt se bánnám, ha hátulról letarolná és bilincsben vonszolnánk le innen a tagot.

Tárgy: Re: ~Ethan&Giselle~We could be Heroes Pént. 31 Jan. 2020, 10:39

Giselle × Ethan

[You must be registered and logged in to see this image.]Munkám során számos esettel találkoztam már, a hídról leugrani akaró, a lángoló lakásban magát meggondoló emberekkel és a balesetben súlyos sérüléseket szerzettekkel is, akiknek a sorsa a továbbiakban kérdésessé vált. Az ember azt gondolná, mi biztosan tudjuk, hogy ezekkel az emberekkel mi lesz később, de sajnos csak a kórházig van a legtöbbükről információnk. Sok esetben persze szerecsésen felépülnek illetve megmenekülnek ezek a rosszul járt alanyok, de egy valamit kezdettől fogva megtanultam. Nem szabad érzelmileg többet gondolni a helyzetbe, mint ami. Mikor pedig meghallom azt, hogy a fickó elvesztette a lányát, komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne uralkodjon el rajtam az önsajnálat. Én magam tudom milyen ez, ismerem az érzést és legszívesebben messze űzném magamtól. Már állományba fogható vagyok, mert felül tudok emelkedni az érzéseimen és fejben ott vagyok. De nem mindig volt ez így. Idő kellett, hogy elvonatkoztassak ismét és most is ezt kell tennem, ha sikeres munkát akarunk letudni. Bosszant is, hogy zajt csapok, mert azzal sikerül majdnem elárulnom magamat.
Nem tetszik a fickó szívóssága, nem tetszik, hogy nem hallgat a nyomozónőre. Valamit lépni kell, akkor is ha sikeresen elterelte a gyanút rólam. Jelzem neki az ötletemet, hátha sikerül kivitelezni. Igazából mesterien végzi a munkáját, csak épp a delikvensünk játszik a saját malmára. Ahogy sikerül kipillantanom, észreveszem, hogy közelebb kerül hozzám. Itt az alkalom, de még mindig várok. Már tudom mit fogok tenni, de hagyom, hogy megnyugtassa saját magát. Egy pillanatra megint eszembe jut, én mit éltem át és ez elég ahhoz, hogy erőt vegyek magamon és akcióba lendüljek. Még egy pillantás, hogy belőjem a helyzetét és elrugaszkodva a kémény takarásából megindulok felé. Mielőtt kettőt pislogna, a mellkasára rúgok egy jól irányzott lendületet és már esik is. Pont ahogy szeretném, a kifeszített vászonra. Érzem ahogy a pillanatban átjár az adrenalin és csak zihálva nézek le utána.
- Ha nincs biztos pont, válasszon még biztosabbat. - mondom a nőnek, de még mindig csak figyelem a fickót, ahogy felhúzzák és elviszik onnét.
- Maga szerint mekkora az esélye annak, hogy nem perel be? - tisztában vagyok azzal, hogy nem a legszabályosabban jártam el. De a leghatékonyabban, az biztos már. Most már rá sandítok egy kissé tanácstalanul, majd a kezem nyújtom neki.
- Ethan Tate-Smith zászlós, maga pedig remekül beszélt.

Tárgy: Re: ~Ethan&Giselle~We could be Heroes Szer. 19 Feb. 2020, 08:15

-Ethan & Giselle-

[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem szokásom, de most kétségbeesek, ahogy egyre inkább tudatosul bennem, hogy a fickó hajthatatlan. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék még neki, amivel megnyugtathatnám, ráadásul kezdem kicsit felelőtlenségnek érezni, hogy én, akinek nincs ebben tapasztalata, ide rohantam segíteni. Pedig lehet, hogy egy olyan személynek, aki erre van szakosodva simán menne ez az egész, de nekem nem megy. Nem tudom, mit tehetnék még. Az agyam pörög, kattog, legszívesebben visszavonulnék a tűzoltóhoz, hátha tud valami okosat mondani, de tudom, hogy egy rossz mozdulat részemről és vége. Aztán magyarázkodhatok, hogy mi történt és, hogy miért nem tudtam megakadályozni a férfi halálát, nem beszélve arról, hogy saját magammal is el kellene tudnom számolni. Az én lelkemen száradna a férfi halála és nem szeretem, amikor marcangolom magam ilyesmi miatt, hiszen azzal is tisztában vagyok, hogy mindenkit nem lehet megmenteni. Mégis, az a kis hang belül... napokig képes hibáztatni, nekem pedig komoly erőfeszítésbe telik, hogy ne zuhanjak magamba.
Ahogy a rögtönzött társam felé pillantok, feltűnik, hogy üzenni akarok valamit és tekintve, hogy elég közel van az öngyilkosjelöltünkhöz, azt hiszem értem, hogy mi a terve, így én a továbbiakban, csak igyekszem elérni, hogy továbbra is nekem szentelje a figyelmét a pasas, míg a tűzoltó megkísérli véghez vinni a tervét. Két esélyes a dolog. Vagy sikerül, vagy nem, bár ez nem meglepő, hiszen mindig ez az állás, ha valaki ilyen melóra adja a fejét. Igaz ez rendőrökre, mentősökre, tűzoltókra és még ki tudja hány emberre. Meg kell értenünk, hogy nem vagyunk istenek és nem tudunk csodát tenni.
-Mi is emberek vagyunk, uram. Igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni, de sajnos van, hogy nem tudunk segíteni. Most azonban itt vagyok és számíthat rám. Segíteni akarok!- és ezt teljesen őszintén mondom bár, ha nem épp egy tető szélén ácsorogna, azért megkérdezném, miért jobb mindenki mást okolni ahelyett, hogy elfogadná, hogy a lánya meghalt. Az emlékét sározza be azzal, ha így viselkedik és csak traumát okoz még egy csomó embernek saját magán kívül. De minderre már nem lesz szükség, mert végül a tűzoltó akcióba lendül és bár egy pillanatra megijedek, ahogy a férfi lezuhan, utána a tető széléhez rohanva látom, hogy biztonságban van, mert a matracra esett. Nagyot sóhajtok, kezeimet a derekamra csapom és előre hajolok, mintha kilométereket futottam volna. Legalább annyira le is strapált ez a pár perc.
-Örülök, hogy közbelépett, mert kezdtem kétségbeesni.- fújtatok egy nagyot, majd a töprengését hallva elmosolyodok és érzem, hogy az idegesség kezd kissé enyhülni bennem most, hogy már senki sem akar leugrani a tetőről.-Nem hiszem, hogy megtenné de, ha úgy is alakulna, rám számíthat. Nem volt más választásunk és ezt bárki előtt kijelenteném.- biccentek felé komoly arccal, hiszen más ezt nem tudhatja, nem értheti. Nem volt itt rajtunk kívül senki, aki érzékelhette volna, hogy a fickó mennyire hajthatatlan volt. Remélem bezárják valahova és kezelik, mert nem szeretném két hét múlva megint ilyen helyzetben találni. -Örvendek, Ethan. Azt hiszem, egy ilyen élmény után, akár tegeződhetnénk is.- vigyorodok el, miközben kezet rázok vele. -Köszönöm. Sosem csináltam még ilyet és ne felejtsük el azért azt se, hogy egyedül nem is sikerült volna. Kellett a csapatmunka.- pillantok le újra az utcára, ahol mindenféle villogó járműk sorakoznak és páran még tapsolnak is minket figyelve, ami bevallom, eléggé jól esik. Megmentettünk egy életet, még akkor is, ha végül mellkason kellett rúgni ehhez a férfit. Ethan helyében én is ezt tettem volna.-Csak ne kellene erről jelentést írni. Rühellem a papírmunkát.- indulok el végül az ajtó felé, melyen keresztül feljutottunk a tetőre.

» Wilhelmina & Giselle - Ladie's Night
» Be the change you want to see in the world! - Charlie & Ethan