welcome to montreal!

Charlie × Ethan

Hosszú és idegőrlő nap után másra sem vágyik az ember, mint egy forró zuhanyra, egy jól eső vacsorára, ami már otthon vár és az ágyára, a szeretteire, meg minden ehhez hasonló luxusra, ami otthon várja. Mi van azzal a fickóval, aki nagyjából magányosan tengeti a mindennapjait? Hazamegy, rendel egy pizzát vagy egy kínait és amíg morgó gyomorral várja a vacsorát, letusol. Majd jól megérdemelten felbontja a sörét és bekapcsolja a tévét, miközben az óráját szuggerálja, hogy mikor jön már meg az az átkozott kaja. Lakótárs sehol, társaság sehol, de nem is baj, mert a sör mindent kárpótol. Jah... meg a csönd, ami az utóbbi időben általában újfent beburkol, hiába váltunk néha pár szót, amikor látom rajta, hogy inkább terhes a társaságom, mint... Mindegy. Az utóbbi években tényleg elég befásult ember lehettem, aki csak annak örül,hogy otthon lézenghet, békén hagyják és ha mégis egy picit megzavarják a nyugalmát, zsémbes vénemberré változik. Te jó ég, ha anyám azt látná, hogy úgy viselkedek, mint olykor az apám!
A pizzára várva fordul meg a fejemben, hogy na jó, ez így nem mehet tovább. Nem játszhatok életem végéig struccot, aki homokba dugja a fejét, csak mert neki így kényelmes. Igaza van Charlienak, olyan dolgokért tudok néha szólni, amit a legtöbb ember elenged és abban is, hogy borzalmas társaság lehetek. Percekkel később már a szekrényem előtt állok és nem tudom eldönteni, hogy mégis mi a fenét vegyek fel, amivel nem igazán lógok ki a fiatalok közül. Őrület, mi? Nem akarok úgy megjelenni, hogy ciki legyen velem mutatkozni. Míg a szakállam nyírom vissza egy hangyányit, addig méltóztatik a futár is megjönni. Még szerencse! Gyorsan átveszem, befejezem a készülést, megiszom a sört és már veszem is a dzsekim.
Azt hiszem megvan még hol dolgozik, hisz egyszer már jártam ott, mikor felajánlottam neki, hogy ő költözzön be hozzám. Azt hittem, hogy ennél egy kicsit zökkenőmentesebb lesz az összeszokás és noha sokszor hívott már, hogy bemutat a barátainak, eddig ez elmaradt.
Hatszor gondolom meg magam az odafelé úton és képzelem el, hogy majd kinevet, megkérdezi tőlem, te mit keresel itt? És még sorolhatnám mennyi indokot sorakoztatok fel az ellen, hogy oda érjek, de végül határozott maradok és nem fordulok meg. Nem tehetem már csak úgy magammal sem meg, különben is, megígértem neki, hogy egyszer meglátogatom.
Még mindig őrületnek tartom ezt az egészet attól a pillanattól kezdve is, hogy belépek a helyre. A számot persze nem ismerem meg, ami szól, de őt hamar kiszúrom a pultnál. Nagyszerű, épp egy hely akad is ott vele szemben! Vagyis tőle nem is olyan messze, de nem baj. Úgy teszek, mintha tök egyszerű átlagos vendég lennék és csak úgy rendelnék.
- Szia! Két üveg sört kérek szépen. Valami különlegesre gondoltam, melyiket ajánlanád? - csibészes mosoly bujkál a szám szegletében, miközben a pultra könyökölök. Nem kételkedek az ízlésében, amikor először jártam itt is olyat választott, amit utána agyon dicsértem. Azt mondják, ha egy nő ért a sörökhöz, akkor az már önmagában főnyeremény. Ha máshoz is, akkor nem szabad elengedni. Én sem szeretném, hogy rosszban legyünk és azt sem, hogy elköltözzön. Attól függetlenül, hogy nehezen jutottunk egy hullámhosszra az utóbbi napokban, el tudunk beszélgetni. Vagy a hely teszi? Vagy a seggfejségem és a hozzáállásom.

ethan & charlie

Néha, mikor hosszú, éjszakába nyúló tanulások után már egy ideje nem aludtam ki magam teljesen, elgondolkozom azon, hogy szükségem van-e minderre a nyűgre még a mindennapi feszültségek mellé. Nincs időm a családomra, a barátaimra és te jó ég, magamra aztán végképp nem. Meg sem tudom mondani, hogy mikor olvastam el egy könyvet csak úgy a saját szórakozásomra és nem azért, mert az utolsó pillanatban a vizsga előtti nap jut eszembe bepótolni egy féléves lemaradást, hanem mert tényleg érdekelt. Mert szórakoztatott. Mert vágytam a lapokból áradó intrikára, a szeretetre, a szenvedélyre, amik ott folytatódtak minden alkalommal, ahol abbahagytam az olvasást... Hogy mikor élveztem ki egy vacsorát vagy egy reggeli minden apró ízét. Vagy hogy mikor ettem mireliten és gabonapelyhen kívül egyáltalán mást. Ez sem ma volt, bár meg kell hagyni az egyetemi büfé vega hotdogja azért hagy némi kívánnivalót maga után. Visszagondolva nem is értem hogy dőlhettem be neki.. Kár azért a négy dollárért, amit elköltöttem. Vehettem volna belőle gabonapelyhet! Mennyivel jobban jártam volna.
Ha a mai napot nézem azzal jártam volna a legjobban, ha ágyban maradok, nem ülök végig négy órát, majd további hármat a könyvtárban, hogy aztán futva tegyem meg a távolságot a buszok között, hogy időben beérjek a műszakom kezdetére. Erre szokták azt mondani, hogy nem az én napom, na de az esetemben ez még nem is a jéghegy csúcsa. Az akkor következett be, mikor nem is olyan régen egy vendég - aki mondjuk úgy, már túl néhány korsón, nem volt szomjas - nemes egyszerűséggel ahelyett, hogy a pultra tettem volna a poharát, végiglocsolta azon, akit a pultban talált. Így öltött végig rajtunk egy fél pohár világos sört egy félnótás, akit persze az incidens után kiterelgetett mindenki legjobb barátja, Steve. Az este viszont zakatolt tovább a saját medrében, mi száradtunk, a sör fogyott, a bevétel csordogált a kasszába. A műsor pedig kifejezetten tetszett néhány hasonlóan jókedvű pojácának.
A pólóm már majdnem megszáradt, és a méltóságom is kezdett újra megtalálni azok után, hogy vizespóló versenyt kurjongattak néhány perce. Épp azzal voltam elfoglalva, hogy a sörfoltokat tüntessem el a padlóról,mielőtt elcsúszunk rajta, mikor megláttam azt a bunkót a másik szobából. Nem, nem a szívem csücske mióta kis túlzással egymás torkának estünk, de itt ugyanolyan vendég, mint a többiek, ergo kedvesnek kell lennem hozzá.
- Helló Lakótárs! - köszönök apró mosollyal a szám szegletében, bár inkább hívtam volna idegennek vagy remetének. Mindkettő elég testhezálló jelző. De megígértem neki és legfőképp magamnak, hogy összekapom a grabancomat és jó lakótárs leszek. Vagy legalább kibírható. - Miféle szelek fújnak, hogy te erre jársz? - teszem le a felmosót, támaszkodok a pultra és az ajtó felé vetek egy pillantást, mintha átlátnék a sötét üvegen és meg tudnám állapítani pusztán időjárási viszonyokból, hogy mit keres itt. - Mit műveltem már megint? - szalad ki a számon a kérdés akaratlanul is egy sóhaj kíséretében. Esküszöm, ha azon is problémázni kezd, hogy kicseréltem a szappant egy vegán fajtára, a fejére kenem.
- Oh.. - nyílnak szét ajkaim meglepettségemben és kell pár máspdperc, míg újraindul a rendszerem. Csak sörözni jött. Ide. Hozzám. Ez már mindjárt más. Ráadásul rögtön kettőt is kért. - Khmmm... Oké.. - köszörülöm meg a torkomat, hogy leplezzem a hirtelen zavart, amit már megint az okozott, hogy jóval előbb nyitom ki a számat, minthogy gondolkoznék vagy egyáltalán megvárnám, hogy a másik elmondja a mondandóját. De talán nem vette magára, vagy már hozzászokott a csípős megjegyzéseimhez... Mi a bánatért könyökölne velem szemben a pultra olyan közel, hogy simán érezheti rajtam, mennyire bűzlök a sörtől?!
- Az attól függ... Valami különlegességre vágysz? Vagy ünnepelsz? - húzódom hátra, miközben azon gondolkozom mit dobjak be neki. Odahaza mindig egyfajtát iszik, nem túl kiművelt az ízlése, fogalmam sincs hogy reagál azokra az újdonságokra, amiket a főnök lelkesen próbál árulni. - Rám bízod? - pillantok rá kérdő tekintettel, és a fejemben már megvan mivel rukkolok elő, amennyiben rábólint. Persze ahhoz bíznia kell az ízlésemben, hogy így történjen. Aztán meg le kell húznia, különben megsértődök...

Charlie × Ethan

Abszolút olyan gondolatok fordulnak meg a fejemben, mint a teljesen meg vagyok húzatva és az én már az ilyenhez vén fasz vagyok, amikor beteszem a lábam a helyre. Régen - túlzással is öt évvel ezelőtt - pedig nem vetettem meg a pubokat, sörözőket, kevésbé diszkós helyeket. Az már valóban nem az én világom, de az ilyen jellegű helyek nem voltak sohasem idegenek számomra. Na de most, hogy ismét betérek egy ilyen helyre, majdnem mindennel hirtelen bajom lesz. Meg akarok fordulni, úgy érzem, hogy menten epilepsziás rohamot kapok a fényektől, az emberek zavarnak, nekem ez már megint tömeg, árad mindenki felől a pia és a buli, az izzadtság különös keverékének a szaga, aztán megpillantom őt és hirtelen megszűnik a késztetésem. Férfi leszek végre és megmutatom, hogy nem vagyok egy fura fazon, vagy inkább hazamegyek számolgatni a bárányokat és soha egy büdös szavam nem lesz, ha kifogásolja a viselkedésem. Elgondolkodtató tényező, nem igaz? Hirtelen úgy érzem, hogy magas a tét, ami miatt ide jöttem és szeretnék meglepetéseket okozni. Fogok is.
- Passzát, meg a varázsszelek. - próbálok humorizálni, bár nem biztos, hogy bejön neki. Ha valamit nem használok, nem fejlesztek, nem tartok szinten, akkor bizony megkopnak, bénán hatnak, nevetségessé vagy épp szánalmassá válnak, ilyenek számomra a társas interakciók, mint a humorizálás, a könnyed lazaság és még sorolhatnám, messze a lista vége. De valahol el kell kezdeni, nem? A kérdésére azt gyanítom, hogy nem igazán kellene ezt még erőltetnem. Kérek is inkább gyorsan két sört. Tekintetem olykor elvándorol másokra, majd vissza rá, ahányszor megszólal. Rohadt erős ez a hangzavar, mondtam már?
- Nem, én csak... hát jól akarom kicsit érezni magam. - ezaz, menni fog ez. Csak lazán, a többi meg majd adja magát. Fogalma sincs, hogy ehhez a lépéshez nekem hány óra dilemma és győzködés kellett, de most mégis itt vagyok. Csak bólogatok, naná, hogy rá bízom. Ő a csapos, legutóbb is sikerült valami remeket adnia. Amikor eljöttem ide, hogy megmondja neki, szívesen laknék vele. Nem kellene megbánnom, csak mert kicsit felvágták a nyelvét és ezzel kiborít a komfortzónámból. Mégis olyan óhatatlan bizonyítási vágy tör rám, hogy rácáfoljak a vádjaira, ami őszintén szólva egy kicsit rosszul esett. És tudom, hogy én reagáltam túl azt az estét, nem kellett volna taplónak lennem és túlragoztam a semmit, de úgy vágott vissza, ahogy nem szégyellte és még másnap is éreztem, hogy neheztel rám.
Ahogy megkapom a két üvegem, az egyiket visszacsúsztatom felé és beemelem a pult mögé, hozzá. Csak egy aprót koccintom az üvegem a másikhoz, mielőtt beleinnék.
- Egészségedre. Merre vannak az annyit emlegetett barátaid? - ha már itt tartunk és tényleg vettem a fáradtságot, hogy bejöjjek, akkor nem adom kicsire. Bár lelki szemeim előtt még mindig az lebeg, hogy én mégis mit keresnék itt egy rakás huszonéves fiatal között, mintha bébiszittelnem kellene őket, vagy ilyesmi. Jesszus, ha belegondolok, a lányom is lassan kamaszodna és az ilyen helyektől kellene lassan féltenem őt.
- Tudod, úgy gondoltam egy hosszú és fárasztó nap után talán jól csúszna valami finom hideg sör, a párnám és a csendet adom ezért a helyért. - csibészes mosolyt lapul a szám szegletében, de elég csak még egyszer körbepillantanom, hogy elbizonytalanodjak.
- Vagy legalábbis megpróbálok normális ember módjára szórakozni.

ethan & charlie

Kellemes csalódás, azt hiszem így hívják ezt. Nem sokszor adatik meg nekem, hogy a munkám közben ezt érezzem. A pultosnak épp elég dolga van anélkül, hogy ilyesmire koncentráljon. De hát nem minden nap ül le velem szemben a lakótársam, aki már valóban nem azt a korosztályt képviseli, akik hajnalig buliznak. Először akkor találkoztam vele itt, mikor kiköpte, hogy szeretné, ha beköltöznék. Pedig szinte már le is tettem róla, hogy becuccolhatok egy normális lakásba az én életmódommal. Mégis ki vágyna egy olyan lakótársra, aki hajnalban jár haza, munka mellett tanul és még bulizni is jár. A pasikról már nem is beszélve. Bár ezutóbbiakat valószínűleg ő sem nézi jó szemmel, de egyelőre nem kritizálta a jelenlétüket. Most mégis mi kergette be az ajtón? Akaratlanul is megfordul a fejemben, hogy a legutóbbi incidensünk után alaposan átgondolta a helyzetet és most fog megkérni, hogy takarodjak a lakásából meg az életéből is, csak hogy szép keretet adjon a történetünknek. Nem mondom, hogy felkészültem rá, de legyen.. A dolgát viszont nem könnyítem meg. Legalábbis egészen addig ezek forognak a fejemben, míg meg nem hallom a válaszát. Egy egész rövid pillanatra lefagyok, aztán akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Ez a fickó mindig meg tud lepni.
- Hé, neked van humorod.. - nézek rá elképedve, miközben még mindig nevetésre áll a szám. A pultot törölgetem át előtte, hogy ha tetszik le tudja támasztani a könyökét és lehetőség szerint ne egy kilöttyintett korty sörben landoljon a ruházata.
- A legjobb helyen jársz! - kacsintok felé egyet és várom a rendelést, közben az előtte érkező vendéget szolgálom ki. Szerencsére nem okoz gondot egyszerre többfelé figyelni, talán az első néhány napomon nehezemre esett alkalmazkodni a helyzethez, de ez mostanra olyan szintre fejlődött, hogy amint átlépem a küszöböt át is kapcsolok felszolgáló üzemmódba. Aztán persze itt is hagyom a műszak végén ezeket a jó képességeimet. A vendég fizet, én egy mosollyal hálálom meg a borravalót és jó szórakozást kívánok. Szerencsére veszi a lapot, mikor visszafordulok Ethan felé és meg sem próbál a továbbiakban szóval tartani.
- Ez egy újdonság, de ha a legutóbbi ízlett, ebbe beleszeretsz.. - veszem elő szemmel láthatóan a pult alól a két üveget. Nem mindenki van olyan helyzetben, hogy egy mézes-fügés sört ajánlgassak neki. Talán a legutóbbi enyhén gyümölcsös változathoz képest nagy előrelépés annak, aki megszokta a Molson Canadian-t és nem is túl férfias, de személy szerint én minden tovább nélkül hódolok az újdonságoknak. Talán neki sem kellene leragadnia az egyszerű komló és maláta párosításoknál.
- Áhh, azt hittem vársz valakit... Tudod, randi vagy ilyesmi.. - nézek nagyot, mikor az imént elé tett üveget visszaemeli a pult mögé, ezzel arra utalva, hogy meghív rá. - Én most nem ihatok, de megőrzöm neked a következő körre.. - teszek ígéretet neki. Innen már csak azt remélem, hogy ízleni fog neki és nem köpi vissza azzal a lendülettel az üvegbe, ahogy beleiszik. Kínos lenne beismerni, hogy az egyik kedvenc ízesítésemet ajánlottam és nem találtam célt vele.
- Itt is, ott is.. Igazából csak haverok.. - rántok vállat és intek a fejemmel az egyik igen hangos asztaltársaság felé, hogy ő is szemügyre tudja venni őket, aztán majd szörnyülködve megállapíthassa, hogy mihaszna ficsúr mindegyik. - Tudod, néha elengedheted magad te is. Értem én, hogy komoly hivatásod van, ami megköveteli tőled, hogy te is az legyél, de néha nem árt kiengedni a gőzt.. Eljárni otthonról. Én mindig szívesen látlak, főleg ha jól jattolsz.. - viccelem el a végét, hátha nem tűnik akkora kioktatásnak, amilyennek hangzik. Tényleg nem akarok én beleszólni az életébe és most sem szándékozom azt elérni, hogy a következő görbe estéjére hónapok múlva kerítsen sort. - És persze VIP vendég vagy, tőlem csak a legjobbat kapod.. - pillantok az üvegre, mintegy jelzés értékűen, hogy ez máris az. Talán a látogatásában a bizonyítási vágy is szerepet játszik, amiért legutóbb elég csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. Én veszem annyira magamra a személyemet érő kritikákat, azt viszont már kitapasztaltam, hogy ő egészen másképp működik. Pedig az ember azt gondolná, hogy a nőknek érzékenyebb a lelkük...

Charlie × Ethan

Ami lássuk be, elég gyatra. Na jó, ha már nem nevet ki, akkor annyira nem lehet tényleg pocsék a humorom. Volt időszak, amikor sokkal sziporkázóbb és szerethetőbb figura voltam, mint amilyenné váltam. Nem vagyok büszke rá, de annyira beleszürkülök a saját kis világomba, hogy csak egy-két incidens után csodálkozok rá saját magam kifordultságára. Mint ahogy teszem azt most is, ahogy egy picit kimozdulok a komfortzónámból. Mintha minden egyes nap csak álmodnék egy saját világot, amiben az ilyen helyek a legtávolabbról sem szerepelnek. Az eszem nem tudom, mikor jártam szórakozóhelyen utoljára. Pedig sosem vontam ki magam az év végi csapatépítőkből, egy hosszú és kemény nap utáni néhány pohár lazításról a kollégákkal, vagy ha csak a családi barátokra gondolok... jah, a barátok, akiknek hátat fordítottam, mert nem tudtam elviselni a rideg valóságot.
- Megeshet. - nem tudom továbbra sem leplezni a mosolyt, amit az imént az arcomra csalt. Újabban mintha teljesen megváltozott volna az egymáshoz való viszonyulásunk, ő sem köt bele mindenbe és én is bölcsen hallgatok, ha rossz napom van - általában az van.
Türelmesen kivárom a sorom a másik vendégnél, elvégre nem sajátíthatom őt ki és nem is várom el, hogy úgy kezeljen, mint holmi VIP vendég. Csak leugrottam inni egy üveg sört, okés? De nem sokáig legeltetem a szemem a környezetemen, mert időnként aztán akaratlanul is visszavándorol Charliera a tekintetem. Figyelem azt, ahogy kiszolgálja a fickót, a gesztusait, a mosolyát, igazán példás felszolgálásból. Ilyen szempontból már sok mindent megéltem a legnagyobb tahóktól kezdve azokig, akik munkaidő közben soron kívül fogadnak és ingyen szolgálnak ki minket amint meglátnak a teljes felszerelésben. Mindezt cserébe a sok fáradozásért, amit a városért teszünk. Az emberek szeretete megérint olyankor és most is kicsit azt érzem, hogy ő is igyekszik mindenkit maximális figyelemmel kiszolgálni.
- Na, mutasd, mid van. - pimasz vigyort villantok, már felkészülök arra, hogy valami csodát tár elém, bár a Guinness és társaiból már csak ritkán kérek, mégis meglep a választásával. Fügés... mézes... sör? Meglepetten pillantok a címkére, ahogy a kezembe kaparintom az üveget, amit akárhogy forgatok sem fogja átírni magát. Hát lássuk, akkor kóstoljuk meg. A pultba beemelt sörhöz koccintom az enyém és belekortyolok. Lefogadom, hogy most azt lesi, mit szólok hozzá. De egy darabig csak ízlelgetem és ízlelgetem, a szám néha csücsörítem, forgatom jobbra, balra, cuppantok egyet, végül megszületik a vélemény is.
- Nem is olyan rossz ez a mix, igazán... egyed. - és hogy azért ne bizonytalanítsam el, megint belekortyolok. Férfiasan megvallva szokni kell az ízét, de igazából tényleg egészen finom, ahogy a kesernyés íz keveredik az édessel.
- Én? Randira? - meglepetten pislogok vissza rá, ahogy belegondolok, hogy reálisnak tűnhet az, amit feltételez, mindeközben nekem meg sem fordul a fejemben a halovány képe sem. Miért akarnék én randizni, amikor...
- Neem, dehogy. Csak gondoltam megnézem azt a nagyon ajánlgatott bulit meg a haverjaidat. - biccentek hátrafelé, noha fogalmam sincs melyik asztalnál ülő suhanc bagázs lesz majd az ő baráti társasága.
- Akkor majd a munka végén. De nem hagyom azt kárba veszni, többszöri nekifutásra már teljesen megszokható az íze. - tényleg csak úgy fogy az üvegből, az előbb még tele volt, most pedig igen csak az aljára látok.
Elpillantok arra, amerre mutat. Egy darabig elidőzök a csapaton, miközben egyre bizonytalanabb leszek abban, hogy jó ötlet lenne-e ha most oda mennék bemutatkozni. És mit mondjak nekik, helló, a múlt századból jött lakótárs vagyok? Egészen addig élesedik előttem ez a már-már groteszk kép, amíg meg nem hallom a hangját ismét. Visszapillantok rá gyorsan és igyekszem rendezni a vonásaimat. Tényleg nem az én helyem ez.
- Ki tudom engedni a gőzt, de nem tudom, én régen bowlingozással, biliárdozással tettem és velem egykorúbb fazonokkal söröztem, akikkel tudtam Mike Tysonról és társairól is beszélni. Ők meg olyan.., kölykök. Érted. - csak úgy süt rólam a bizonytalanság, gratulálok Ethan!
- Nem várom el, hogy VIP vendégként kezelj, de esküszöm ezerszer jobb társaságot találtam már, mintha randizni mentem volna. - csak próbálom oldani a kezdődő feszültségem és észre sem veszem, hogy ez igazából mekkora bókként landolt felé. Vagyis de, észreveszem és csak még jobban zavarba jövök.
- Umm... itt hogy szoktak táncolni a fiatalok? Nem mintha akarnék, csak annyira... abszurd zenék mennek. - akkor már próbálom menteni a menthetőt, végül csak egyre jobban elcsendesedek és csak lesek rá, mint egy zavart lassan negyvenes fickó. Mert az is vagyok. Kínos csendben. Megeresztve egy félszeg mosolyt.

ethan & charlie

Kellemes meglepetés. Így tudnám összefoglalni az utóbbi napok történéseit, legalábbis mióta nem az a rövid vagy hosszú távú célunk, hogy kinyírjuk egymást. A legutóbbi nagy port kavaró veszekedésünk alkalmával erősen elgondolkoztam azon, miért is élünk mi egy fedél alatt, ha nem tudjuk elviselni egymást. Rövid idő alatt kétségbe vontam a saját döntéseimet, na de aztán az övét is. Mi a francnak keres lakótársat, ha ilyen kiállhatatlan, savanyú fickó. Erre kiderül, hogy talán mégsem az, csak egyszerűen túl merev ahhoz, hogy az én lazaságomat jól kezelje. Ezen pedig talán még segíthetünk, mielőtt fognám a sátorfámat és a nővérem kanapéjára költöznék. Köszi, elég kényelmes a mostani szobám, hogy csak úgy feladjam.
- Mit titkolsz még előlem? - incselkedem vele, szemeim összeszűkülnek, mintha a veséjébe akarnék látni ennek a rejtélyes fazonnak, akivel együtt élek mégis nagyon keveset tudok róla. Szereti a sört, a pizzát és a hokit, de siralmasan kevés információm van arról, hogy milyen is Ethan Tate-Smith valójában. Valami azt súgja, hogy egy-két sör társaságában neki is képes megeredni a nyelve.
Egy kacsintás kíséretében tolom elé a sört és legtöbbször képes vagyok többfelé is koncentrálni, most viszont csak rá figyelek, na meg a reakcióira. Mindent látok!
- Mondd meg, ha nem ízlik! - intem le azonnal és a vonásainak változásait méregetem. Ha valaki azt mondja érdekes vagy egyedi, már tudom, hogy az jár a fejében, bár ne bízta volna rám a választást és maradt volna inkább a régi, megszokott íznél, amiben nem csalódhat. Az emberek olyan kiábrándítóak tudnak lenni...
- Miért, látsz itt valaki mást? - vonom fel a szemöldökömet és a közvetlenül környező székekre pillantok, de momentán mindkét oldala tök üres és egyébként is elég egyértelműen neki szánom a kérdést. Nem értem miért vág ilyen meglepett arcot.
- Áh, szóval feltámadt a kíváncsiságod... - nyugtázom a dolgot, nem fújom fel, pedig első randis helynek nem olyan rossz ez. Főleg ha valaki szereti a sört.
- A haverjaim is megnéznének már téged maguknak - jegyzem meg. Nem szeretek mindig csak dumálni róla, meg arról, hogy lehetőség van arra, hogy benéz ide. Egyszer Valamikor. Majd a következő évszázadban. Esetleg. Azon sem csodálkoznék, ha a többiek azt hinnék, hogy csak kitaláltam a sztorit a szexi tűzoltóról, akivel együtt élünk, akire általában akad egy-két panasz a tarsolyomban és akiről tutira elkönyvelték, hogy minimum egy szellem.
Oké, szóval ez a szellem szereti a bokszot is, tudtam én, hogy egy másik közeg majd szépen megteszi a hatását és fogunk tudni mi másról is beszélgetni, mint a kiégett villanykörte és a társai.
- Van hátul biliárdasztal - intek a fejemmel a hátsó helyiség felé - ... meg darts is, ha megdobálnál valakit. De csak óvatosan, a fiúk hamar ugranak és csak azt veszed majd észre, hogy hajnal van és jól érzed magad. Szörnyű lenne, mi? - borzadok el látványosan az elképzelésre. Talán nem veszi zokon az apró gúnyos megjegyzéseimet. Csak remélni merem, hogy a poénkodásával megtört a jég és nem húzódik vissza védekezve a csigaházba, mert akkor erős a gyanúm, hogy én fogom valamivel megdobálni. Végülis a fiúk arra is ugranak majd.
- Szóval kölykök. És akkor én mi vagyok? - hajolok hozzá közelebb őszinte kíváncsisággal, de hangomban alig hallgató fenyegető él bíjik meg, hogy még véletlenül se merje megismételni az előbbi gondolatmenetét.
- Azért, mert ízlik a fügés sör.... Vagy inkább a csípős humorom? - rántom meg felfelé a szemöldökömet egymás után kétszer is. Nem akarom én kényelmetlen helyzetbe, sem zavarva hozni, de talán sikerül. Itt még nem tartunk.
- A fiatalok? Mert te olyan öreg vagy? Magáznom kellene? - adok hangot egyértelműen ellenkezésemnek. Úgy kezeli az embereket, mintha lenne ő meg a többiek, mintha sosem lett volna gondtalan huszonéves. Még a harmincas éveit taposva sem rossz pasi, sőt. A legtöbben megirigyelnék, nekem pedig már volt szerencsém hozzá - persze teljesen véletlenül! -, hogy egy szál törölközőben is megfigyeljem. A szemem pedig kétségtelenül jó a pasikhoz.
- Mikor voltál utoljára bulizni, a kilencvenes években? - forgatom meg a szemeimet színpadiasan, aztán egy éppen a srác öléhez simuló páros felé vezetem el a tekintetét. Elég gyengéden fordítom az arcát irányba, hogy a sok ember között kiszúrhassa a párost, akire gondoltam és megfigyelhesse a mozdulataikat. Én is rájuk nézek, egyértelműen elég szemérmetlen stílusban táncolnak vagy inkább vonaglanak egymást ölelgetve. Semmi kétségem afelől, hogy eléggé be van gerjedve mindkettő.
- Azért én megnézném hogy táncolsz... - jegyzem meg halkan, kicsit közelebb hajolva a füléhez, hogy üvöltsem csak úgy a levegőbe az ötletemet. Nem bízom abban, hogy ez még a mai este megvalósulna, de meglepetések mindig érhetnek. Vagy egy estére egy csoda épp elég?!

Charlie × Ethan

Amikor azt hinném, hogy férfiember létemre én tényleg ismerem a sört, mindig jön egy nő és rácáfol, hogy a sörök közel 10%-át, ha ismerem. És akkor még ezzel sokat is mondok. Persze, mondhatnám, hogy pultosként tisztában kell lennie mindazzal az italválasztékkal, amivel voltaképpen dolgozik, mégis rácáfolhatok azzal a ténnyel, hogy már találkoztam eszméletlenül ostoba csapossal is. Hogy mi az igazság? Ha érdeklik a piák, úgyis tudni fogja, mi merre hány méter. Éspedig az elmúlt évek alatt, amíg én csak azt a megszokott egyféle juharleveleset ittam, addig sokat változott a sörök manufaktúrája főleg a kézműves berkekben. Életemben nem hallottam még mangos, chilis, málnás, meg még ki tudja milyen sörről, mielőtt az újdonsült lakótársam fel nem világosított róla. Persze a standard a citromos ízesítés ezen a téren és én itt meg is rekedtem. De azt hiszem nem csak kóstolni jöttem, meg akarom mutatni, hogy az állítása, miszerint egy begubózott gyászmadár vagyok, nem egészen így igaz. Annyit unszolt, hogy itt akar látni, nem?
- Más semmit, esküszöm. - nem tudom, még mit titkolnék, hacsak nem tartjuk számon azt, hogy csupaszon még nem látott, akkor már nagyjából ismerhet engem. De vannak azok a pontok, amit nem lépünk át, egymás magánszféráját pedig különösen a legutóbbi incidens óta igyekszünk tiszteletben tartani és nem beledumálni.
Szemezek a sörrel, amit elém tesz, bár a pillanatnyi hatásszünetet az idézi elő, hogy nem tudom melyiket emeljem el a kettőből. Végül az egyikbe alaposan belekortyolok. Elsőre fura. Aztán rájövök, hogy nem is rossz, sőt. Érzem azt a kesernyés és egyben édeskés ízt, ami tökéletes kombót alkot. Nem egy túl cukros limonádé, hanem tényleg egy igazi sör. Megtehetnék, hogy csőbe húzom, de végül a mosolyom előbb elárul, hogy bejön, mint hogy megszólalnék. Így csak az igazat mondom.
- Nem, én nem jöttem randira senkivel, nem randizom, én csak... - mintha automatikus tagadó üzemmód kapcsolna be a fejemben, ahogy randira vagy bármi más nőkre terelődne a szó. Szó sincs róla, nem akartam én itt senkit elhívni semmire, attól még igen csak messze állok. Csak leugrottam ide sört inni. Meg megnézni a cimboráit, bár ahogy szétnézek a bulizók között, úgy érzem, inkább egy óvodai pizsipartira ugrottam be.
- Sokat beszélsz nekik rólam? - kérdem, bár inkább csak hangosan kikövetkeztetett kijelentésnek szánom. Kissé zavarba hoz, hogy valaki valakiknek rólam beszél, akiket nem is ismerek, de még azt sem igazán, aki mesél. Vajon miket mondhat? Hogy köntösben nézem a hokimeccseket popcornnal a kezemben, néha elalszok a tévé előtt és még nem látott szőr nélkül?
Az említett asztal felé pillantok el, ahol bizonyára az ő haverjai is tanyázhatnak. Mit ne mondjak, valamikor én is tudtam mi ott a dörgés, de már nem tudom, meg tudnám-e úgy pörgetni a golyót, hogy úgy cikázzon nekem, akár egy kígyó.
- Lehet kipróbálom, ha bemutatsz egyszer nekik. Nem tudom, hol találom a kölyköket. - ismét így hívom őket és nem is késik sokáig a kérdése, amit igazából valahol várok.
- Te nem vagy az, nem viháncolsz ott, hanem itt dolgozol. Vagy tévedek? - felvonom a szemöldököm, szerintem az érett viselkedés első jele, amikor valaki komolyan veszi az első vagy ki tudja hányadik munkáját és tisztességgel elvégzi azt ahelyett, hogy elcsábulna bármilyen könnyed szórakozásnak.
- Vagy mindkettőnek. - csapom le azt a képzeletbeli magas labdát és ismételten belekortyolok a sörbe. Egy idő után már egyre elviselhetőbb ez a hely és a gondolat, hogy eljöttem ide, hogy jól érezzem magam. Tudom, hogy ez a helyes, de még szoknom kell.
- Nagyjából annyi idős lehettem, mint te, amikor elmentem szórakozni. Utána még néha elmentem sörözni ide-oda, de ezek elmaradtak. Egyszerűen csak nem maradt meg a társaság. - vagy inkább én benne.
Arra pillantok, amerre ő szeretné, figyelve a párost pedig eszembe jut, hogy valamikor én is így táncoltam, ha nem is ennyire szemtelenül szemérmetlenül.
- Megnéznéd? Itt? Vagy ott velem? - nem mondom ki, de akkor már elvérom, hogy kijöjjön és megmutassa, ő is mit tud. Ha nem jön, nem táncolok, akkor elbukta a lehetőségét, hogy lásson így. Az üvegnek már a fenekét látom, nem vagyok rest a másodikba is beleinni.

ethan & charlie

Úgy látszik mindkettőnknek jót tesz a nyugodt légkör, már ami a kettőnk viszonyát illeti. Még a végén kiderül, hogy egészen meg is tudnám kedvelni ezt a fura fazont, aki hajlandó volt már ismeretlenül is alkalmazkodni a beosztásomhoz és akinek a fura dolgaira néha még mindig rácsodálkozom. Bár már ismerem annyira őt, hogy esszét tudjak írni a szokásairól, talán nem kellene fennakadnom azon, hogy megtudta szeretem az állatokat, na meg a tény, hogy van munkám és időben ki tudom neki csengetni a lakbér rám eső részét. Akkor még kifejezetten szórakoztatónak ítéltem a helyzetet, másfelől pedig bárhonnan is nézzük, az egyetemisták pénztárcájához igazította az árait. Ha jobban belegondolok nálam sokkal jobb albérlőt is találhatott volna, de a döntés joga megillette őt, mikor engem választott.
- Figyellek ám, Smith! - szuggerálom néhány másodpercig, aztán tekintetem visszaterelődik a feladataimra. Semmi fenyegető él, nem az a fajta vagyok, aki számonkérné, mert nem mondja el a titkait, nekem is megvannak a sajátjaim és ez így rendben is van.
- Hé, ne csinálj már úgy, mintha a randizás főbenjáró bűn lenne... - forgatom meg a szemeimet a reakciója láttán. Mintha még a gondolatát is elutasítaná a lehetőségnek, hogy eltöltsön egy estét egy nővel. Vagy férfival... Te jó ég, nem lehet meleg! Ha egy ilyen pasasról kiderül, hogy egy csapatban játszunk, jobb ha befagy a pokol is!
- Oké, nem randizol. Téma lezárva - rántok vállat, ezzel el is engedve a faggatózást. Az én lazaságomon ugyan nem fog múlni hogy jövünk ki egymással, egyébként is megbeszéltük, hogy teret hagyunk a másiknak. Méghozzá személyeset, amibe nem mászunk bele.
- Néha - bólintok. Tudja milyen harsány vagyok, sokat tudok és szoktam is beszélni, mióta beköltöztem azóta bizony róla is. - Tudod, őket még nem győzted meg arról, hogy nem vagy baltás gyilkos... - kacsintok rá, hátha sikerül feloldanom az arcára is kiülő zavarát. Egy újabb vendég kiszolgálása továbbra sem okoz gondot, nem is értem miért nem csípi a főnök, ha nem csak a melóra koncentrálunk, mikor látványosan jól megy a multitasking is.
- Ha van kedved nyugodtan mutatkozz be nekik, nem harapnak. Olyanok mint én, tudod, a leghangosabbakat keresd.. - adok némi instrukciót, bár a hasonlatom miatt meg van rá az esély, hogy hamar veszít a lelkesedéséből. Talán így is van, hisz továbbra is élvezhetem a társaságát.
- Itt dolgozom, mert nem akarom életem végéig azt hallgatni, hogy mindent az apámnak köszönhetek. Nálam ez a kényszerhála dolog nem működik - a miértekbe most jobb ha nem is megyek bele. Az ismét a személyes tér definícióját súrolná és egyébként is könnyen lehet, hogy a köztünk lévő generációs különbség vagy a világnézetekbeli eltérések miatt, vagy pusztán azért, mert nem szimpatikus neki az álláspontom, nem értene egyet velem. Nincs kedvem ingyencirkuszt rendezni mindenki szeme láttára. Meg egyébként sincs kedvem veszekedni.
- Jobb vagyok, mint egy randi... Ilyen bókot sem kaptam még... - poénkodom el a helyzetet, mielőtt a pillanatnyi negatív hangulatom meglátszódna az attitűdömön is. Szerencsére tálcán kínálja fel a kiugrási lehetőséget, talán nem is tudja, nem is veszi észre, de mire kettőt pisloghatna le is csaptam rá.
- Már mindent értek... - jegyzem meg kikerekedett szemekkel nézve rá. Nem tudom pontosan hány éves, de bőven a harmincas éveit tapossa. Több, mint 10 éve nem bulizott egy jót. Csodálkozik ezután bárki is, hogy micsoda savanyú alak tud lenni?
- Veled? - legszívesebben nevetnék, de nem akarom sárba tiporni az önbizalmát, így helyette csak eltakarítom az üres üveget a pultról és letörlöm a helyét. - Oké. - bólintok egy kis hezitálás után. Nem vagyok szívbajos és bizony ha csak a szája nagy az hamar ki fog derülni. - Műszak végén táncolok veled. Addig megihatsz még pár sört, hogy tudd mire fogni a bénázásodat. - persze ez az ígéret sok minden mást is előrevetít. Például, hogy meg kell várnia míg végzek, ha bizonyítani akar és hogy nem egyedül megyek majd haza utána. Bár talán örülni fog, ha ezúttal nem egy idegen fickót viszek fel, hanem csak őt.

Charlie × Ethan

Nem tudok nem elmosolyodni a megjegyzésére. Mostanában valahogy tényleg könnyebben szót értünk, mint előtte, pedig csak igyekszünk egy picit türelmesebbek lenni egymással. Tény, hogy számomra szokatlan az ő életvitele, neki pedig furcsa az, amit én csinálok. Pedig ha tudná, hogy mennyire okkal teszem azt, amit, akkor kicsit sem tartaná furcsának. Vagy a fene tudja. De fogtam magam és eljöttem ide, már ez is nagy szó önmagában, nem?
Különben sem vétettem semmit azzal, hogy ide jöttem, csak betartottam egy ígéretem. A randi már egy másik dolog lenne, egy újabb lépcső, amiről úgy gondolom, hogy nem jött el az ideje. Persze a lakótárssal szórakozni nem bűn még, nem?
- Mondtam már, nem randizok. - akkor kicsit nyomatékosabban mondom, hogy ez még tisztább legyen a számára. Nem viccből és nógatás hiányában teszem azt, amit. A lélek nem vinne rá, ráadásul folyamatosan bennem van a félsz, hogy mi van, ha megint baj történik? Nem könnyű továbbgördülni azon sem, ami történt, nem szeretnék még jobban beleroppanni. Te jó ég, már megint ilyeneken agyalok egy szórakozóhely kellős közepén, normális vagyok én?
- Ki mondta, hogy nem az vagyok? Baltám már van, csak épp eddig ajtókat törtem fel vele. - eresztek meg inkább egy lazább vigyort. A dolog itt összevág, nem? Nem tagadhatnám egy pillanatig sem, hogy nincs eszközöm hozzá.
- Tényleg menjek oda hozzájuk? - nem tartom jó ötletnek a dolgot annyira, bár ami azt illeti, nem vonhatom csak magamra Charlie figyelmét. Ami azt illeti, nem igazán kottyan meg neki válaszolni is és másokat kiszolgálni is egyszerre. A nők mindig mindenre egyszerre is oda tudnak figyelni, ezt a dolgot pedig a mai napig nem értem és egyben csodálom is.
- Azt sejtettem, hogy a leghangosabbak. - ismét a társaság felé pillantok, majd ismét rá. Végül is, mi rossz történhetne? Ha rájuk nézek csak az jut eszembe, hogy azok ott az apjuk, anyjuk pénzét szórják ennyire valószínűleg. Lefogadom, azt sem tudják mi az a felelősség.
- Én is ezért jöttem el otthonról huszonévesen ide. - nem igazán meséltem magamról eddig, de talán ezzel nem mondok semmi meglepőt, ha a tudtára hozom, valamiben biztosan hasonlítunk. Lehúzom a sör végét és visszateszem a pultra. Szórakozottan forgatni kezdem azt az ujjaim között.
Mosolyt csal a reakciója az arcomra. Tudtam, hogy valamilyen formában vagy meglepem vagy megnevettetem vagy a kettőt együtt. Én is tudok ám meglepetéseket okozni, ha arról van szó.
- Mindent? - kérdezek vissza egy kicsit kurtán, de felvont szemöldökömön kívül a válasz már nem jön, mert újabb kiszolgálást kell lebonyolítania. Inkább borzolom tovább az idegeit, úgy döntöttem.
- Oké, szavadon foglak. Akkor kérek egy üveg sört még. - tolom vissza neki az üveget, majd várakozóan a pénzt is odacsúsztatom. Nem fogom meghívatni magam minden egyes körre, mert ő a lakótársam. Helyette inkább kivárom az üveget és már megyek is felfedezni azt a társaságot magamnak. Nem tartom fel, jobb dolga is van mint engem nézni.
Túl néhány biliárdos trükk bemutatásán, pár kör lealázáson és egy halom tűzoltósztorin, néhány üveg, korsó sörön már a sokadik sztorit kezdem el, amire vagy valami disznósággal vágnak közbe, vagy egy újabb sztorival vagy csak röhögnek. De addigra már mindegy, hogy mennyire terveztem másképp az estét ahelyett, hogy suhancokat pesztrálgassak. Talán nem is olyan borzalmasak, ahogy azt Charlie is megmondta, talán egy bizonyos pontig még én is szót értek az emberekkel. De néha azért lecsekkolom őt is, mennyire serényen dolgozik, vagy épp unatkozik, mert akkor megyek és kerítek magamnak még egy kör piát, hogy közben bő fél óráig szóval tarthassam. Most is épp vagy negyed órája jöttem vissza a társasághoz, hogy aztán a padhoz erősített oszlopnak támaszkodva nagyban meséljek valami izgalmas sztorit.

ethan & charlie

- Megértettem elsőre is.. - mosolygok az orrom alatt, hátha így már eljut a tudatáig, hogy nem felróni akarom neki a dolgot. Nem szoktam beleszólni mások életébe, nem most fogom elkezdeni. Teljesen más kérdés, hogy nekem milyen véleményem van róla. Talán néha kicsúszik, de ez most nem az a pillanat.
Bevallom egy kicsit nehéz elhinnem, hogy néhány hete még ezerrel kampányoltam, hogy válasszon engem lakótársnak, aztán meg szívhattam a fogam, amiért kiderült róla, hogy egy totál lehetetlen alak. És most itt vagyunk és jól elnevetgélünk egymás társaságában.
- Csak akkor, ha megígéred, hogy egyben visszakapom őket... - nevetek fel a más esetben egész bizarr megjegyzésén. Van neki humorérzéke na, csak elő kell csalogatni. Szerencsére ennek a műfajnak a koronázatlan királynője vagyok, sok mással egyetemben. Különben meg ismerem a társaságomat és egész biztosan megdobogtat pár női szívet, még akkor is, ha a nagy részük fiú. Még talán ők is megnézik maguknak, hisz van köztük, akikkel épp egya csapatban játszunk. Nekik van szemükegy, Ethan pedig lehet, hogy nem nagyon mozdul ki, de ez egyáltalán nem annak a számlájára írható, hogy rosszul néz ki. Bár én csak női szemmel tudom ezt megállapítani.
- Theoval vigyázz - teszem hozzá halkan, mintha csak egy titkot súgnék oda neki, pedig csak szórakozom vele. Úgy érzem most már megtehetem, de még benne van a pakliban, hogy érhetnek meglepetések.
- Ezt is megéltem... Mr. Smith magáról mesél... Csinálhatnád többször is, talán kevesebb időnk lenne egymás nyakának esni.. - jegyzem meg, hogy akár máskor is szánhatnánk időt a beszélgetésre, nem csak a veszekedésre. De nem tartom fel, adok neki egy új sört, ez kicsit édesebb, szintén egy mézes változat, amit magától sosemhogy választana, így legalább a srácok, akik már végigjárták velem ezt a kört, biztosan tudhatják, hogy én vettem kezelésbe az emberünket. El is engedem hozzájuk, látszólag jól elvannak, vagy legalábbis még nem tört el semmi és vér sem folyik, ezért előzetesen sikernek ítélem a történéseket. Meg kell hagyni, bírja a gyűrődést, még nem menekült el, csak az üres üvegét jön cserélni, én pedig készségesen szolgálom ki, talán a kelleténél kicsit több figyelmet áldozva rá, mint egy átlagos vendégre.
Az este vége felé, mikor már a pultot törölgetem, néha elkalandozik a figyelmem a társaság irányába. Tekintetem összeakad Naomiéval, aki csak elismerően pillant rám, az amolyan 'milyen jó pasit szedtél össze' nézésével. Persze eszem ágában sincs felvilágosítani a tényekről, még a végén Ethan újra önkéntes száműzetésbe vonul.
- Na hova állhatok be? - sétálok komótos léptekkel az asztalok irányába. Köztudott tény, hogy jól játszom, mondhatnánk szakmai ártalomnak is, de ez inkább a tehetségem számlájára írható. Persze Theo hamar le is csap rám, nem is számítok másra, így viszont Ethan ellen kell játszanom. Lássuk. - Felajánlja valaki a dákóját? - nyújtom előre a kezem, hogy várjam ki a gyorsabb. De közben Ethan arcára téved a tekintetem, talán ez egy kicsit megdöbbenti.

Charlie × Ethan

Helyes, vegye is tudomásul, hogy én aztán nem randizok senkivel, nem is azért jöttem ide. Azért azt már írhatja fel piros pontnak, hogy nem csak arra vett rá, hogy ide jöjjek, de rábeszélt arra is, hogy csatlakozzak a baráti társaságához. Nem igazán érzem azt, hogy az én súlycsoportom lennének, de mégsem mondok rájuk nemet. Az egyetlen közös bennünk itt az, hogy lazítani jöttünk és mindezt alkohollal spékeljük meg. Normális esetben elég ennyi indok egy férfiembernek, hogy közvetlenebb legyen.
- Egyben kapod vissza őket, ne aggódj. Neki pedig elkenhetem a száját ha arról van szó. - máris érzem a habos nedű oldó hatását, mert egy kacsintást is megengedek magamnak.
- Hé, azért ennyire nem vagyok fanyar. - emelem fel magam elé védekezőn a kezeimet, majd csak fogom a sört és eloldalgok a társasághoz. Nem fogadnak annyira elzárkózva, mint számítok rá és az is sokat segít a helyzetemen, hogy nem kinevetnek az elején, hanem rögtön partnerek a beszélgetésbe. Utána már az üveg sörrel a kezemben igen csak könnyű belerázódnom a társaságba, hogy észre se vegyem, mennyire eltelt az idő. Csak akkor tűnik fel, hogy lassan lehet zárnak is, amikor Charlie megjelenik.
Időközben a szimpla beszélgetést felváltja a biliárdasztal körüli gyülekezés, a játékhoz készülődés és néhány kör letolása. Én még egy darabig csak állok a sörrel a kezemben és ha mást nem is, néha megosztok egy-egy jó meglátást. Végül a kezembe nyomnak egy dákót, hogy szálljak be. Azt már nem reklámozom, hogy mennyire rég játszottam, és ami a helyzetben a legabszurdabb, hogy a lakótársammal kerülök szembe. Oké, ha már beszáll, akkor én sem adom azt annyira forrón.
- Parancsolj. - nyújtom oda neki az enyémet habozás nélkül egy ártatlan mosoly keretében. Addig is belekortyolok az italomba.
- Nem is mondtad, hogy szereted az ilyen játékokat. - bár gyaníthattam volna, hogy ha képes nem finnyásan grimaszolni a jéghoki nézésemre, akkor annyira nem állhatnak távol tőle a sportok. Persze hagyom őt érvényesülni egészen addig, amíg mi nem jövünk, mert abban a pillanatban visszakérem a dákót és már be is vetem a tudásom, még ha kicsit poros is. Azt hiszem nem is volt tényleg rossz ötlet ebbe a társaságba keveredni és már kezdem kapisgálni, hogy az elmúlt évek alatt mit hagytam ki, mert pillanatok alatt a játék hevében olyan megnyilvánulásaim lesznek, amit már rég tártam a külvilág elé, mint felkiáltani elengedett jó kedvvel, a levegőbe bokszolni vagy csak úgy örülni a mások sikereinek is. Nem az a célom, hogy megnyerjem a játékot, hanem hogy jól érezzem magam. Lehet végig csak igaza volt és én vagyok túlságosan besavanyodva? Hogy én is megengedhetném magamnak a szórakozást és az cseppet sem lenne bűn?

ethan & charlie

Voltaképp miatta kellene aggódnom, mert azért, hogy a srácok ne nagyon kapják szét őt. Mégiscsak zömében egyetemistákról beszélünk, akik az idejük jelentős részét itt töltik - vele ellentétben. Nagy mellénye van, de a többiekről tudom, hogy nem kell féltenem őket. Róla pedig.. Nos, elég keveset, úgyhogy fél szememet rajta tartom. Nem hiányzik, hogy összeszólalkozzanak a fiúk a munkahelyemen és én legyek miattuk a szőnyeg szélére állítva. Aztán a fene tudja, még lehet, hogy össze is haverkodnak.
- Ha te mondod.. - hagyom rá szórakozottan. Én ugyan nem vagyok paragép és nem fogok az útjába állni, ha végre valahára úgy dönt, hogy hús vér emberekkel is hajlandó találkozni, nem csak a meccset bámulja a kanapén ülve. A sör persze mindkét esetben játszik...
Az este nyugodt, már amennyire egy kocsma az lehet az éjszaka közepén. Van időm két vendég között vetni rájuk egy pillantást, mosollyal nyugtázni, hogy Ethan nem vált pszichopatává vagy a fiúk nem kóstolták még be annyira, hogy azzá váljon. A lényeg, hogy mindenki egyben van. A játék könnyen össze tud hozni két ember. Én már csak tudom. Főleg, ha nem csak két tényezős az egyenlet, hanem hozzáadunk még egy kis kedélyjavító alkoholt.
Alig várom, hogy megengedhessem magamnak a csatlakozást. Meghozza a kedvem hozzá, pedig nem pont így terveztem az estét. Ilyenkor mindig kicsit később zárok be, ami egyenes ágon eredményezi, hogy később érek haza és kevesebbet alszom. Ez pedig halmozottan hátrányos a reggeleimre nézve. Ethan nem is sejti.. Bár, igazából nincs sok különbség, a reggelek mindenhogy elég borzalmasok.
- Kösz.. - veszem át tőle a dákót, ha már ilyen előzékenyen elsőként sikerült felajánlania, hogy használjam csak az övét. Közben hallom, ahogy Theo halkan a fülembe súgja a taktikát. Nem lehet olyan rossz játékos Ethan, ha már hangosan nem is meri megosztani velem. Én sem vagyok profi, de elég sok időt töltök itt, olykor pedig a legjobb is játékosokkal alkalmam van fecsegni egy keveset. Vagy valami egészen mást csinálni.. Khm.. A lényeg, hogy egyik-másik tanított pár trükköt. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Egyet be is mutatok. Az asztal fölé hajolok, muszáj egy picit megemelnem a lábamat is, hogy a térdemmel feltámaszkodhassak a keretre. A srácok utálják, szerintük ez szabálytalan, de kárpótolja őket a látvány, ezért sosem szólnak, hogy ne feküdjek az asztalra. A lökés pedig sikeres ugyan, de az erejét elszámítottam, így a fehér golyót is leküldtem. Francba.
- Nem is kérdezted.. - vágom rá aztán a korábbi kérdésére és közelebb sétálok hozzá, majd mellette állok meg. Remélem elég nyilvánvaló neki, hogy rémesen sok mindent nem tud még rólam. Tele vagyok meglepetésekkel és ezt boldogan az orra alá is dörgölöm. Aztán csak visszafordulok és élvezem a játékot. Komolyan élvezem, bár mindent megteszek azért, hogy győzzön a csapat, de csak egy seggrepacsit kapok valakitől. Nem tudnám megmondani melyik fiú volt az, mert mindegyik remekül szórakozik a jeleneten. Nem is háborodom fel rajta, ez egy átlagos dolog felénk. Az egyetlen, akit kapásból ki tudok zárni, az Ethan. Esélytelen, hogy ennyire elengedje magát. És még mindig nem zártam ki teljesen, hogy meleg. De azért hajlok afelé, hogy heteró. Túl nagy kár lenne érte. Nem is olyan rossz arc.
- Srácok, az a nagy hírem, hogy lassan zárnom kellene.. - sóhajtok aztán, miközben a krétakockát dobálom egyik kezemből a másikba. Tudom, hogy utálják, mikor kiteszem őket az utcára és a világért se jelentene gondot nekem, ha reggelig itt lennének, de nem én vagyok a főnök. Talán majd egyszer. - Gyerünk, gyerünk! - hessegetem őket kifelé és közben rácsapok Theo hátsójára, csak hogy visszaadjam a kölcsönt. Akkor is ha nem ő volt.

Charlie × Ethan

Lehet, hogy talán nem kellene ekkora mellénnyel lennem a magam igazáról és nagyzolnom, hogy meg sem kottyan pár zöldfülű féken tartása? Végtére is az ő barátai és mégis csak jobban ismeri, mint én látásból. Mert én mégis mit tudhatok a mai fiatal suhancokhoz képest? Igyekszem lépést tartani velük, de valahogy néha lehetetlennek tűnik. Avagy mégsem? Én nem ásnám el magam ennyire, főleg, mert azért nekem is van tapasztalatom, nem is kevés. Ugyan, lehet, merőben más, de akkor is az enyém.
Egy üveg sörrel felvértezve csatlakozok be hozzájuk és miután az is megvan, hogy igazoljam, ki a ménkű vagyok és mit keresek a köreikben, már semmi akadálya annak, hogy szóba elegyedjek velük. Igaz, az elején inkább vagyok szűkszavúbb, de időközben a nyelvem is megered és konstatálom, hogy nem lesz itt akkora nagy feszkó. Nem mammerekkel biliárdozok, hanem jó tíz évvel fiatalabb suhancokkal. Biztos van mit tanítani nekik is. Ugyanis nem adom olyan könnyen azt a nyerést.
Pár kör lökés után pedig annál jobban megjön a bizonyítási vágyam, hogy megpillantom a társaságban Charlie-t is. Na akkor csapassuk. Ha eddig egy begyöpösödött, paranoid, fura fickónak tartott, akkor itt a lehetőség, hogy nagyon gyorsan kiábrándítsam őt ebből. Talán ő maga sem bánná, mert amilyen lazán kérdeztem meg tőle, hogy lenne-e a lakótársam, úgy párolgott el ez a fene nagy lazaságom.
Csak figyelem, ahogy elveszi a dákót és feltérdel a keretre, a szemöldököm pedig ezzel párhuzamosan szökik egyre feljebb. Hol is tanítottak ilyet neki? Azt nem tagadom, hogy nem kapom el a tekintetemet róla, mi több, egészen sokáig elidőzök azon az igen csak érdekes pózon. Végül csak ökölbe szorított kézzel bokszolok egy picit a levegőbe, ahogy látom, hogy megküldi a másik golyót. Kapok az alkalmon, hogy dákóhoz jutva korrigáljam annak a fehér golyónak a helyét és megmutassam, ugyanez nem felfeküdve mégis hogy nézne ki.
- Pedig úgy tűnik, hogy még nem állsz készen egy profi menetre. - jegyzem meg szórakozott mosollyal és tovább haladok a következő golyóra. És aztán már csak azért is törekszem arra, hogy nyerjem a szettet, mindegy is kivel. Úgy elrohan az idő, hogy már egy újabb körbe fogunk bele, majd még egy visszavágóba, míg Charlie meg nem öli a kölykök hangulatát.
- Ne már, annyira illúzióromboló vagy. - hallom a választ, Theo, akinek pedig a seggére csap, úgy húzza vissza egy fenékmustrára, ahogy azt nem szégyelli. Inkább csak iszok egyet a sörömből, nem kommentálva a dolgot. Én is így nézhettem ki ennyi idősen?
A végén én maradok az egyedüli, aki nincs ellenére a hazamenetelhez. És míg a többiek szépen lassan elpárolognak, én megvárom őt. Végül is egy helyen lakunk és amíg nem jön meg, én sem fogok ledőlni. De addig is, míg ő pakol, én a főnöknél váltok ki két sört, és csak hogy haladjunk is, segítek a székeket felpakolni az asztalra. Addig is telik az idő.
Végül sörrel a kezemben megvárom, amíg zárnak, én pedig nyújtom is neki a sörét.
- Egészségedre, jó kis este volt.

» ~Ethan&Giselle~We could be Heroes