welcome to montreal!

Szereplők:
Patrick Roux:A hős
Layana Wells : A kétségbeesett hölgy

Helyszín: Valamilyen híd...

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]Felépültem. Mondjuk ez azért erős túlzás. Mert lelkilegben, még mindig romokban hevertem. Nem is tudtam igazán eldönteni, hogy a büszkeségemen ejtett sebek fájtak jobban, vagy annak a ténye, hogy mindent kezdhetek elölről. Teljesen az elejéről indítani egy kapcsolatot, és a komplett életedet maga volt a pokol. Volt előtte egy életem, és most van egy ...életnek nevezett valamim. Egyelőre nem tudom beazonosítani, sem azt amit ez a tehetetlen helyzet kivált belőlem. Meg voltam lőve, méghozzá a legfontosabb testrészemnél. Amivel dolgoztam, és küzdöttem évekig. Olyan volt az egész, mintha mindent amit eddig tettem volna, az szimplán feleslegessé vált. Már nincs értelme. Lezárult egy korszak, amit nem önszántamból tettem. Új lapot kellett kezdenem, de nekem nem volt kedvem tele írni ezt a lapot. Leginkább üresen hagytam volna. Ez az érzés, többször is felmerült bennem. Meg sem tudtam volna mondani, hogy mi tartott vissza, mert ha jobban elmélyültem ebben az érzésben, akkor rá kellett jönnöm, hogy semmi sem. Voltaképp egyre nehezebb volt velem, ahogy telt az idő. A hangulatom váltakozó volt. Hol befogadó képes voltam, hol pedig mindent taszítottam, amit ez tény magával hordozott. De leginkább elutasító voltam. Nem akartam magam elfogadni egy olyan életben, amiben már nem léphetek színpadra, vagy egyszerűen csak nem tehetek meg egy egyszerű tánclépést. A Körülöttem levők tehetetlenek voltak, nem tudtak mit kezdeni velem. Tudtam, hogy segíteni akartak, még sem sikerült nekik. Nem tudják pótolni azt, ami éltetett, amitől mindig elfogott az a bizonyos érzés. Ezt ők nem tudták megadni, mert erre csak én voltam képes. Most viszont képtelen voltam rá, és ez miatt egyre nagyobb dühöt éreztem magam iránt. Minden egyes próbálkozásomnál, a lábamba hasított az a bizonyos fájdalom, ami jelezte, hogy itt meg kell hogy álljak. De a balettben nincs olyan, hogy megállsz, egyszerűen visz előre...most viszont semmi nem vitt előre. Kivéve a lépteim. Hazafelé még rosszabb volt az egész, mert több időm maradt gondolkodni. Még csak veszekedni se tudtam senkivel, vagy éppen megkeseríteni valaki életét. Így magamra maradtam ezekkel a fantasztikus, borús, nem kívánt gondolatokkal. Pont ez miatt, sietnem kellett volna “haza” de az igazság az volt, hogy sehol nem éreztem úgy, hogy hazaértem. Lényegében minden elveszett, és hagytam hogy felemésszem. Azok a gondok, amit egy másik emberrel kellett volna megoldanom, és azok a problémák, amik a baleset utáni időszakban következtek. Mindkettőt utáltam, és nem is nagyon akartam helyrehozni. Ki a franc akarna bármit is megoldani ebben a helyzetben? Van egy párom, aki megcsalt, de közben vívódik, mert nem tudja maga sem hogy mit akar. Én meg nem vagyok az anyja, hogy megmondjam neki. És itt van a munkám, amiért jobban siránkozok igazából, mint a pasimért. Igen! Minden, okom meg van rá, hogy most szépen csendben levessem magam erről a hídról.
Már vagy fél órája nézek fakasszemet a mélységgel, ami egyszerre hívogat, meg egyszerre el is tudnám magam tőle hányni. Mintha csak Matt állna előttem, pont ilyen reakciókat vált ki belőlem mostanában. Bár azt hiszem, ezek a hirtelen rosszullétek, annak is betudhatok, hogy megittam egy üveg whiskyt a közeli kocsmában. Hogy miért is? Igazából úgy indult az egész, hogy majd jól kicsípem magamat, ami sikerült is, és majd jól felszedek valakit. Mert hát, ha Mattnek szabad, nekem is. Szóval ezen az alapelven indultam el, és kötöttem ki itt. A híd szélén ácsorogva, ahonnan készülök leugrani. Többször is megcsúszik a lábam, amitől kicsit megrettenek, és jobban megszorítom a korlátot. Az igazat megvallva, a mozgáskoordinációm már nem az igazi, és ha így haladok ez sem a saját döntésem lesz. Enyhén előre dőlök néha, majd vissza, ezt a hintázásnak tűnő gyakorlatot többször is elvégzem, majd megállok benne, amikor lépteket hallok.
- Pont ilyenkor kell ennek is sétálnia.- sutyorgok az orrom alatt, és bár nem nézek hátra továbbra is lefelé nézek, már el is döntöm magamban, hogy nem lesz szimpatikus.
- Még dönthet, vagy végig nézi ahogy leugrok, vagy visszafordul, és úgy csinál, mint aki nem látott semmit.- szólók az idegenhez, akihez még mindig nem fordítom oda tekintetemet. Nem egy idegent akarok látni a halálom előtt, akkor inkább bámulok bele ebbe a tátongó lyukba, vagy vízbe, vagy mi is van a híd alatt.
- De őszintén nem szeretném, hogy végig nézze, mert ez az én magánügyem.- öngyilkosság, mint magánügy...végül is így még tuti nem hivatkozott rá senki.

[You must be registered and logged in to see this image.]
to Layana

Van egy híd a Szent Lőrinc-folyón…
Nem, ezt inkább újrakezdem. Borzalmas. Még mindig nem sikerült megszokni. Szóval, a fleuve Saint-Laurent...
Mennyivel szebben hömpölyög, mint a Lőrinc. Nem? Gyerekkoromban sokat jártam ki ide, nem olyan felkapott, mint a nagy, menőn kivilágított hidak, és nem is halad át rajta harmincöt millió jármű, évente, de úgy átlagban tíz ember azért erről is leugrik. Már, ha hihetünk a statisztikáknak.
Volt, mikor nekem is megfordult a fejemben, az első évben, miután Diana mindent hátrahagyott – a teljesség igénye nélkül: munkát, házat, hullát és engem, a feladattal, hogy ez utóbbit diszkréten eltüntessem –, szóval, volt egy kis felfordulás az életemben. Ráadásul a házasságom is nem sokkal ez után ment tönkre. Másodszor. Az FBI a nyakamon. Jó nagy szartenger volt. De végül mindig meggondoltam magam, azt hazudtam magamnak, hogy mindenről csak a körülmények tehetnek, és hogy idővel majd könnyebb lesz, és voltaképp ez tényleg segített egy kicsit. Nem is értem, mért mondják, hogy az önbecsapás értelmetlen dolog. Egy frászt.
Létfontosságú, hogy egy szép napon ne végezd te is a Szent Lőrincben hömpölyögve. Szerencsétlen ember, elvileg roston sütötték meg, erre egy folyót neveznek el róla. Végül is…
Annyi minden kavarog a fejemben. Jó sok baromság. Feszültség. Kétely. Dilemmák. Amiket szívesen lepakolnék egy kicsit. Ha leszáll az est, mintha csak klausztrofóbiás lennék, nem bírom a bezártságot, nem tudok otthon ülni, sem aludni, így kocsiba ültem, és a bárok helyett ma valahogy itt kötöttem ki. Nem tudom, mi hozott ide, a régi helyre, amihez megannyi vicces-kedves és érdekesebbnél érdekesebb emlék fűz. Talán csak a hangulatát akartam felidézni, amiben a kezemben lóbált borosüveg is kétségkívül segítségemre lesz.
Ahogy közelebb sétálok, viszont egyre jobban kivehető, hogy valaki már a korlátnál ácsorog. Nem látok társaságot, sőt, ha jobban megnézem, még csak másik embert sem látok vele. Egyedül van, mint a kisujjam, bár az öltözékéből ítélve biztos nem magányos túrára indulhatott a… Baszki, ez a korláton kívül ácsorog.
Amint – jobb később, mint soha – erre a csekélységre is rádöbbenek, bele is torpanok. És futólag elkönyvelem, lehet, mégis igaza van Lorainne-nek, holnap felíratom azt a kontaktlencsét is.
Mi a fene? Nehogy leugorjon itt nekem. Nem akarom végignézni.
- Héj – döntök úgy, hogy megszólítom, bár ez lehet nem a legjobb kezdés. – Jó estét. – Vagy, mi. Nem látom az arcát, azt se tudom, hány éves lehet, bár ez a piros cicaruha azért szűkíti a kört. Juhé, az ötvenet kizárhatom, de nagyon ajánlom, hogy ne legyen kiskorú. Azt valahogy nem viselném jól.
- A nevem Patrick. Segíthetek valamiben? Talán jól esne, ha megbeszélhetné valakivel, mi bántja – tippelek. Próbálkozom. Még sosem gondolkodtam rajta, mit mondanék egy öngyilkosjelöltnek, és ez így spontán furcsább, mint hittem. Nem vagyok Szent Patrick, de azért vannak még csodák, hátha sikerül lebeszélnem.
A felajánlott alternatívái viszont nem annyira kecsegtetőek. Visszamennék én, ha tehetném. Sőt, egyenesen azt kívánom, bárcsak erre se szagoltam volna ma este. De ez sajnos nem így működik. A leltáram momentán úgy áll, hogy pont nem fér el benne egy újabb halálhoz kötődő bűntudat.
Ne már. Nem ezért jöttem ide.
Az utolsó mondata viszont szöget üt a fejemben. Egy sóhaj, és egy lemondó grimaszt követően pedig morogva szóvá is teszem.
- Ha magánügy, akkor miért nyilvános helyen csinálja? – bukik ki belőlem, talán kicsit hamarabb is, mint hogy rendesen átgondoltam volna.

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]Azt mondják, hogy az utolsó pillanatban lepörög minden előtted, az egész életed . Hát őszintén? Előttem lófasz sem pörgött le, egyszerűen csak bámulom, ezt a nagy sötét lyukat, ami valójában folyó, de innen nem látni semmit sem. Szóval néha lenézek, elgondolkodom az élet nagy dolgai, és az én nagy pillanataimon . Amiből elég kevés jutott, de azért elvétve voltak. De gondolom ez a dolog, csak akkor működik, ha esetleg keresztül megy rajtad egy lovaskocsi, mert az hirtelen jön. Erre viszont fel vagyok készülve, már vagy fél órája, de még mindig csak itt állok, és várok valami jelet. Vagy valamit, ami megmutatja, hogy a helyes irányba tartok vagy sem. Véleményem szerint ez lenne a helyes döntés, végül is már nagy értelme nincs a dolognak, meg úgy kb nekem sem. Ezeregy okot fel tudnék sorolni, amiért már nekem nem megy. De egyetlen egy van, ami miatt tényleg meg tudnék halni. Azt hiszem ebbe a pro-kontra dologba, jobb ha nem is megyek bele, mert még a végén meggyőzöm magam az ellenkezőjéről.
Szerencsétlenségemre, pont annyit várok, hogy ez a jel megérkezzen. Nagyon reménykedem benne, hogy visszafordul, vagy legalább lesz annyi esze, hogy elsétál mellettem. De nem, sajnos ahelyett, hogy a könnyebbik utat választaná, inkább megszólít. Hangja alapján sikerül megállapítanom, hogy egy megrökönyödött férfiról van szó. Mondjuk ezt abból is hamar leveszem, hogy jó estét kívánt nekem, ami ebben a helyzetben annyira nem is igazán normális. De gondolom ez alapjáraton egy abszurd helyzet, amire az emberek többsége nem tud reagálni.
- Igen segíthet...- szünetet hagyok, megcsillantok egy reménysugarat a férfi számára.
- Lelökni.- fejezem be a mondatot. Az az igazság, hogy kezdek jól szórakozni, és minden igyekezetem ellenére próbálok komoly maradni, így egy mosoly mögé szorítom, a lassan feltörekvő kuncogást. Amit ő persze nem lát...vagy is most már neve is van Patrick.
- Szóval Patrick.- ízlelgetem a nevét a nevét. Ugyan még nem láttam, de már most kezdem szegényt sajnálni. Igazából ennek az egésznek, csak ő lesz az egyedüli elszenvedője. Mert én meghalok, viszont ő végignézett valamit, amit egy ember sem akarna.
- Sok minden bánt. De az emberek nem feltétlen ugornak le erről a hídról, mert bántja őket valami. Egyszerűen csak nem tudnak küzdeni, képtelenek arra, hogy küzdjenek. Azt hiszem én is ebbe a kategóriába vagyok sorolható.- jegyzem meg, igazából ez igaz is volt, már nem akartam küzdeni. Mert tudtam, hogy nincs mért, vagy egyáltalán kiért küzdenem.
- Bár az emberek gyomra tudom soha nem fogja bevenni az öngyilkosságot, de mi van ha egyszerűen valakinek ennyi volt. Nincs nagy feladat amit bevégezzen..- folytatom, bár nem volt indokolt a dolog.
Ahogy a következő kérdést hozzám vágja, reflexszerűen tör fel belőlem a nevetés. Ezen fel kéne háborodnom, hogy sérti az érzelmeimet, de igazából pont ezzel érte el azt, hogy felé forduljak. Azt hiszem mégis csak ezt a férfit akarom látni utoljára, jó a humora.
Szépen lassan felé fordulok, számomra ez egy könnyed mozdulat volt, még ha kívülről olyan is volt, mintha penge élen táncolnék. Lábaimat óvatosan befelé fordítottam az apró peremen, ami számomra, egy könnyed mozdulat volt. A balett nem csak a dinamikára épül, de arra is hogy finom légies tartásunk legyen, ehhez pedig gyakran szükségem volt az egyensúlyomra, ami most sem hagyott cserben. Könyökömmel a híd korlátjára támaszkodók, és így nézem meg a férfit, aki ebben esetben a jel volt.
- Hmm.. Most lebuktam. Valójában kimondottan izgat, ha nyilvánosan csinálom.- ül egy huncut mosoly az arcomra, és egy pillanatra elidőzik rajta a tekintetem. Oké, ez nem is olyan rossz. Bár ha közelebb jönne, és nem csak a híd melletti lámpa pislákoló fénye adna rávilágítást, akkor jobban megtudnám ezt állapítani.
- Az ott bor magánál?- kérdezek rá, és hogy csak jobban rá hozzam a frászt rá is mutatok, így elvesztem az egyik támaszomat. Ami valóban necces, mert a talpam vége a levegőben van.
- Közelebb jöhet, megígérem, hogy addig nem ugrok le, amíg nem ittam abból a borból.- teszem hozzá kuncogva.
- Amúgy maga mit keres itt ilyenkor, egy bor magányában? Csak nem hasonlóra készült?- érdeklődöm, bár jól tudtam, ha erre készült volna, akkor nem reagált volna így a látványára.

[You must be registered and logged in to see this image.]
to Layana

Amint kimondom… az első pár marhaságot, engem is megcsap a felismerés, hogy mennyire amatőr módon is viselkedem. Nem tudom, hogyan kezeljem a helyzetet, ez világos, csak próbálok tenni valamit, mielőtt tényleg leugrana. De azt se tudom igazán, hogy miért. Talán ösztönös reakció. Elvégre mindenki más ezt tenné a helyemben, nem? Vagy lenne olyan, aki csak úgy elsétálna mellette? Lehet, hogy lenne, még fotót is csinálna a csobbanásról.
Talán a múltbeli hibáim után most szeretnék valami jót is összehozni végre. Bár úgy istenigazából fogalmam sincs, hogyan kell.
Mikor mégis azt mondja: segíthetek, sokkal jobban meglep, mintha kapásból elküldött volna a búsba, és egy fél másodpercre fel is csillan a tekintetem. Nem hittem, hogy ilyen könnyű lesz. De aztán hamar megértem, hogy csak ironizálni akar. Oltári. A kérdésemre viszont válaszol, és ez nem elhanyagolható. Csak beszél, beszél és beszél, egyáltalán nem kell harapófogóval húzgálni belőle a szavakat, és úgy látszik, az sem zavarja, hogy teljesen idegen vagyok. Engem pedig az az érzés kerít hatalmába, hogy nem is nagyon akar ő ma este öngyilkos lenni. Aki dumál, az nem akar leugrani. Egészen véletlenül konyítok valamicskét a témához, én is fontolgattam már, de hozzá hasonlóan nekem sem volt bátorságom megtenni. Régen volt már, de egészen élesen emlékszem rá. Az ilyesmit, nem hinném, hogy valaha is elfelejt az ember.
- Vagy csak azt hiszik, hogy nem tudnak, mert az adott pillanatban mindent olyan sötéten látnak, mint… egy elefánt segglyuka. – Random hasonlatokban sosem voltam világelső, de végül is megteszi, mosolyodom el futólag, emésztgetve, mit is mondtam – jézus, jó, hogy nem az irodában produkáltam, sosem mosnám le magamról –, és próbálom vele együtt magamat is meggyőzni, hogy amúgy nem beszélek olyan nagy hülyeséget. Legalábbis tartalmilag.
- Ilyenkor van szükség egy kis borra, ami történetesen van nálam – lengetem meg bizonyítékképpen, ha erre pillant, ha nem. – Meg egy jó társaságra, amivel ha nem hozza rám a frászt, ott a pilléreken ácsorogva, szintén szolgálhatok. Higgye el, ezt csak pillanatnyilag látja így. Jelenleg nem kell semmi nagy feladatban gondolkodnia. Nem kell semmit megoldani – idézem fel, hogy nekem mit mondtak anno. A megfelelő ember a megfelelő időben. Talán neki épp én vagyok az. – Csak túlélni kell. Ilyenkor ez az egyetlen feladat. – Bár nem könnyű, ezt aláírom, és azt sem tudom, mi történt vele, de nehezen képzelek el olyan szituációt, amiben nincs igazam.
Egyszerre vagyok komoly, és közben szándékosan kizökkentő is, fene tudja, melyik jön be jobban. A nevetését mindenesetre jó jelnek veszem. Felém fordul, én pedig akaratlanul is leszűröm, hogy az arca sem egy bányarémre emlékeztet, ami lássuk be, határozottan pozitív, ha már egyszer a társaságomat kínálgatom. De aztán jobban leköt, amit művel, azok a lépések… a hátam is borsózik a mozdulataitól.
- Ezt inkább ne csinálja, mert mindjárt rosszul leszek. – És ezzel nem is hazudok akkorát. Gyerekkoromban tériszonyos voltam, bár viszonylag hamar kinőttem, sziklát mászok, szóval úgy nehéz is lenne, de ha azt látom, hogy valaki egy híd szélén balettozik… – Ugye, nem légtornász, vagy ilyesmi? – Azt sosem bírtam nézni. Mikor végre megáll, és a tekintete találkozik az enyémmel, szinte fel is sóhajtok. Összességében azért nem haladok olyan rosszul. A szavai viszont ismét meglepnek. Ez most az volt, amire gondolok? Vagy én vagyok ennyire aberrált, hogy egy öngyilkosjelölt szavaiban is szexuális célozgatást hallok?
- Oké, engem is – vallom be, mint aki meg sem próbál vitatkozni. – De azért nem elhanyagolható részlet, hogy miről is beszélünk pontosan – költözik az én arcomra is egy árulkodó mosoly. Eddig nem mertem közelebb menni, de most, hogy biztosít róla, nem fog leugrani, ha megteszem, nem is tétovázok. Odasétálok, leteszem az üveget a vastagított korát tetejére, közénk, és újra a szemébe nézek.
- De csak akkor bontom ki, ha előbb bemászik onnan. – Azzal felé nyújtom a tenyerem, jelezve, hogy ez most egy deal, és szívesen segédkezek a visszajutásban. – Nem, de ha ezt forgatnám a fejemben, akkor sem egy híddal próbálkoznék. Amatőr módszer – szélesedik ki újra a mosolyom, ahogy egy sunyi pillantással ismét felé fordulok. – Csak épp erre jártam.

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]

Ez az érzés, ami bennem lüktetett, felért egy pokoljárással. Olyan volt, mintha belülről, valami folyamatosan szét marna. De jelenleg nem tudtam, melyik szarságból ered, ami velem mostanában történt. Azt tudtam csak, hogy nem tudom elviselni, és hogy nem akarok ezzel együtt élni. Már majdnem készen voltam arra, hogy ezt megszüntessem, de csak majdnem. Igazából, nincs az a pia mennyiség, ami elég bátorrá tenne ahhoz, hogy leugorjak. Na, meg egy idő utána, jóval kíváncsibb voltam a hangtulajdonosára, mint arra, hogy mi is lakozik ott lent a mélyben. Bár elég egyértelmű volt, ott lent a halál ölelésében találtam volna menedékre. De valójában nem is akartam haverságot kötni a halállal, nem voltam még kész arra, hogy kapja tőle egy végzetes pacsit, ami visszavonhatatlan. Így inkább ahelyett, hogy meglépnék bármit is, egyelőre csak hallgatom a szavait. Próbálom őket emészteni, miközben egyre nagyobbra duzzad bennem az érdeklődés irányába. Bár fogalmam nem volt, miért akart megállítani, ahogy neki meg arról nem volt fogalma, hogy jutottam el idáig. Ami talán már, közös pont is szolgált ebben a történetben. Szavait őszintébbnek találtam, mint bárki másét, mert ő csak egy idegen . Nem köt hozzá semmi, mégis azon fáradozik, hogy gyenge lábakra állítsa az elhatározásomat.
- Tán nem állatorvos?- kérdezem tőle, egy kedélyes mosollyal egybekötve, bár nem olyannak tűnt, mint egy állatorvos. De soha nem lehet tudni, rég leszoktam már arról, hogy a megérzéseim alapján alapítsak meg valamit, a másik emberről.
Lényegtelen kérdés volt, és úgy tettem, mintha ebből az egészből, csak ezt lennék hajlandó felfogni. De valójában még dolgozott bennem, minden egyes szava. Ahogy annak a ténye is, hogy valamiért itt maradt. Annak ellenére, hogy az egész jelenség riasztotta. Mert akár szó nélkül el is mehetett volna.
- A bor mondjuk egész jó ötlet.- mosolyodom el rajta, ahogy meg is lengeti, mint valami győzelmi zászlót. Nem tudom mit keresett erre, de mindenképpen érdekes fordulat volt.
- Szóval magára hozom a frászt...pedig csak a egyensúlyérzékemen akarok javítani, semmi több.- szórakozok vele egy kicsit, amivel még a mozdulataimmal és ráteszek. És bár határozott, és egyértelműen tudom, hogy mit csinálok, mégis a látvány másképp hathat az emberre.
- Túlélni.- fontolgatom a szót, de távolibbnak tűnt, mint azt valaha is képzeltem. Tisztában voltam a jelentésével, de az érzéssel, már rég nem találkoztam...nem voltam ráutalva, vagy éppen rákényszerítve. Most viszont mindkettő meg volt, és nem tudtam vele mit kezdeni.
- Ennyire egyszerű lenne?- nézek rá, és újra akaratlanul elmosolyodom.
- És miért akar segíteni nekem, túlélni?- emelem ki az utolsó szót, de meghagyom továbbra is, hogy valami huncutság legyen felfedezhető a hangomban.
- Hm...- hümmögők elgondolkodva, amikor a tudtomra adja, hogy a jelenlegi ténykedésemtől a rosszullét kerülgeti.
- Pedig még csak nem is az oszladozó holtestemre talált rá, most gondoljon bele, akkor mennyire rosszul lenne..- világítok rá, hogy lehetne rosszabb is a helyzet ennél. Mert hát az egyértelműen a rosszabb verzió lenne.
- Nem, semmi közöm a légtornászokhoz, ne aggódjon. Balett-táncos vagyok, … az az csak voltam.- fogalmazok rejtélyesen , mert magam sem tudom, hogy egy idegennek el akarom mesélni, a tönkrement életemet, vagy élnem kéne annak a jogával, hogy többet úgy sem látom majd.
Amikor végre egy helyben megállok, felszabadult sóhajától, még jobban elmosolyodok. Tartom vele folyamatosan a szemkontaktust, és hagyom hogy az arcomon a játékosság legyen leolvasható. Tudtam, hogy nem helyes amit csinálok, sőt bele se kéne nagyon mennem. De miért is ne tehetném meg?
- Igaza van, vannak részletek amik nem elhanyagolhatók.- mérem végig szemtelenül, miközben közelebb jön, ezzel is egyértelműsítve, hogy mire is gondolok. Ahogy teljesen közel ér , van valami a mozdulataiban, és a tekintetében, amiből már szinte kiolvasom, hogy mit is akar tenni. Amikor ez szavaival is alátámasztja, lemondóan sóhajtok egyet, majd a kezére nézek, és újra vissza az íriszeibe. Nem vagyok az a fajta, aki szeret üzletet kötni bárkivel is. Benne volt egy szó, és annak a jelentése. Kötni. Mindig is utáltam, ám volt egy olyan gyenge pillanatom, amikor beleestem ennek a szónak a csapdájába, és azt hiszem ez is lett a vesztem. Vagy ami éppen idehozott ma éjjel.
- Most végig sértette az érzéseimet.- játszom meg magam egy kicsit, de ahogy azzal a sunyi mosollyal rám nézz, látszik rajta, hogy van még ahonnan ez jött..és nem biztos, hogy ezek engem jó döntésre fognak sarkalni. És nem feltétlen arra gondolok, amit a hídon akartam véghez vinni.
- Pedig gondoljon bele, micsoda morbid szójátékok lehetnének belőle. “Lementem hídba”, “áthidaltam a problémát. ” Most hirtelen csak ezek jutnak eszembe..- vonom meg a vállaimat, végül megfogom a kinyújtott kezét.
- Layana, újdonsült öngyilkos jelölt.- rázom meg a kezét határozottan, de nem akarok átmászni, így a segítségét nem veszem igénybe egyszerűen csak fogom a kezét.
- Mondja csak.. amiket mondott nekem...valóban így gondolja, vagy csak a hirtelen pánik mondatta magával? Vagy magának az elhangzott tanácsok valaha használtak?- bólintóm oldalra a fejemet, mert tényleg nem nagyon hittem azokban, amik mondott. Legalábbis részben.
- Apám mindig azt mondja, hogy küzdj, vagy ne is lássalak. Nos, én az utóbbit akartam választani, a családom nem tudja milyen túlélni, mert náluk az a gyengeség beismerését jelenti. Nem értek ezzel egyet, de nem is tudom, milyen túlélni.- vallom be, majd a boros üvegre sandítok.
- A kezemet már fogja, vegye biztosítéknak, hogy nem ugrok le....

[You must be registered and logged in to see this image.]
to Layana

Állatorvos? Ezt meg honnan a francból szűrte le? Ráncolom a homlokom, mert esküszöm, nem értem, hogy lyukadtunk ki ide, de nem csoda, mire befejezem a szövegelést, gondolatban már fényévekre vagyok a kezdő mondatomtól. Az elefánttól. Hát, persze. Az arcát nem látom, de a hangjában mintha mosolyt hallanék. Ha így van, bőven megérte.
Azt gondoltam, hogy a bor tetszeni fog, az egyensúlyérzék meg… na, ne vicceljünk már, ez elég szar duma, ha arra számít, hogy beveszem: meg sem fordult a fejében, hogy ugorjon. De nem bánom, hogy nem ragaszkodik hozzá.
- Akkor mázlija van, jobbnál jobb egyensúlyfejlesztő gyakorlatokat ismerek – fűzöm hozzá olyan hangon, mint aki hajlandó belemenni a játékba, csak sikerüljön leimádkozni onnan végre, még mielőtt véletlenül csúszna bele a folyóba, a hanghordozásán azért érezhető, hogy már ivott valamennyit, és őszintén, pia nélkül szerintem egy épeszű ember sem lenne képes kimászni oda. A Saint-Laurent azért elég sebes sodrású víztömeg. A pilléreknél örvénylik is a víz, még én sem biztos, hogy túlélném, ha beleesnék, pedig kiválóan úszom, nincs szándékomban meghalni, és a fizikumom is köszöni, egész rendben van.
Már-már azt hiszem, nem is reagál a többire, a mondandóm lényegebbik részére, és ez cseppet sem lenne meglepő, sokan úgy tesznek ilyenkor, mintha nem is hallanák, de aztán hátrafordul, és… kérdez. Én pedig tudom, hogy most már nyert ügyem van. De neki azért nem árulom el.
- Semmi sem egyszerű – vonok vállat. – És minden egyszerűbb annál, mint amilyennek akkor látjuk, amikor velünk történik. – Miért akarok segíteni? Erre most már én mosolyodom el, és le is hajtom a fejem egy pillanatra, míg megnedvesítem az ajkam. Számítottam erre a kérdésre, de attól ugyanúgy nem tudok rá mit mondani.
- Mert pocséklás lenne – rögtönzök. – És mert ez az én hidam. Gyerekként rengeteget lógtam itt, ha leugrik, azzal tönkreteszi ezt a helyet. Szóval, ha tényleg meg akarja tenni, válaszon egy másikat. – A mondat végére egy huncut mosolyránc is kirajzolódik az arcomon. Amíg meg nem hallom a következő megjegyzését.
- Na, jó… Ezt inkább ne boncolgassuk. – Annál is inkább ne, mert a szóképpel együtt Tom holtteste is beugrik elém, a tengernyi, sárral keveredő vérrel, és ettől már tényleg fordul egyet a gyomrom. Nyelek egyet, majd a kéretlen emlékképeket szépen visszautasítom oda, ahonnan előbukkantak. – Koncentráljunk inkább arra, hogy egyelőre még él, én pedig tudom, hogyan dobhatnám fel az estéjét. – A tekintetét keresem, és egyszerre próbálok titokzatos arcot vágni, hátha felélesztem a kíváncsiságát, és reménykedek benne, hogy nem zöldültem bele teljesen az előbbi eszmefuttatásába. A kettő együtt lehet, hogy nem aratna elsöprő sikert.
- Ez megnyugtató – bólintok, hogy kizárhatjuk a légtornászatot, a balett-táncos viszont már nem is olyan elképzelhetetlen. Az testalkata megvan hozzá, most hogy jobban megnézem, az arányos izomzata is stimmel. – Csak volt? – vonom fel a szemöldököm a végére, mint aki szívesen hallgatná tovább is a történetet.
Közelebb megyek, és a borral együtt leparkolok vele szemben, a korlát túloldalán, még semmit sem téve konkrétan, azon kívül, hogy a szemébe nézek, de azt hiszem, kiolvashatja a tekintetemből, hogy sok mindenre képes lennék, adott esetben. A szavait hallva aprót mozdul a szemöldököm, viszonozva a gesztusaiban rejlő, halvány a játékosságot, és az ajkaim is sejtelmes, visszafogott mosolyra húzódnak.
- Hát ne hanyagolja el – mondok végül csak ennyit, majd felajánlom az egyezséget, de egyelőre nem kapok rá választ. Pedig, ha nem ácsorogna ott a halál kapujában, én is fesztelenebbül udvarolnám körbe. Így azért bármelyik pillanatban benne van, hogy megcsúszik, vagy meggondolja magát. A provokálásom viszont beválik.
- Az előbbi után járt a visszavágó. – Értem itt a hullás célozgatást. A kezem nem veszem el, míg beszélgetünk, fenntartva a lehetőséget, hogy bármikor elfogadja az ajánlatot, és mikor végül a tenyerembe illeszti az övét, finoman rá is kulcsolódnak az ujjaim, ezzel is jelezve: ha rajtam múlik, biztonságban van. Már csak neki kell eldöntenie, hogy mit akar.
De úgy tűnik, ez még várat magára.
- És hídfanatikus, volt balerina, a nyilvános izgalmak híve… – egészítem ki a bemutatkozását azokkal az infókkal, amiket az utóbbi pár perc leforgása alatt megtudtam róla. – Engem már ismer – teszem hozzá egy apró félmosollyal, és egyben azt is, hogy nem kívánom túlságosan részletezni a Patrickot.
- Attól függ, melyik részére gondol. A jó estét lehet nem volt annyira átgondolt – idézem vissza somolyogva, de tudom, hogy mire érti. Főleg, ahogy befejezi a kérdést, és egészen konkrétan a tudtomra adja. – Sejtettem, hogy ha nem ugrik le, előbb-utóbb megkapom ezt a kérdést, de azt hiszem, ez a jobbik verzió – majd mielőtt ismét megszólalnék, visszahúzom a mosolyomat, úgy pillantok rá.
- Hiszek abban, amiket mondtam. És ha engedi, hogy tegyen egy próbát, szerintem maga is hinni tudna. – Elég furcsa helyzet ez így, köztünk ezzel az istenverte korláttal, a borral, és egy fél világnyi ismeretlennel, de a tekintete az enyémbe kapcsolódik, és a keze is ott pihen a tenyeremben, még mindig. A bőre hideg. Most tűnik csak fel.
- Szerintem a gyengeség jele inkább az, ha feladja. – Nem tudja, hogyan lehet máshogy? –Megmutathatom, ha akarja – vetem fel, újra rápillantva. Fogalmam sincs, hogy mi tartja még vissza. Ennyire nehéz lenne?
- A bort viszont fél kézzel sajnos nem tudom felbontani. – De igazából, ha tudnám, sem tenném, amíg odakint van. Szóval ez patt helyzet. – Nem fázik? – közelítek máshonnan is, elvégre nőből van, ezt a ruhát pedig aligha hídon szobrozásra tervezték. Valami azt súgja, nem öt perce ácsorog itt.

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]

Érdeklődésem nem akar apadni, a férfi irányába. Amit részben tudom, hogy direkt rendezett így, részben pedig azért van így, mert még mindig nem nőttem ki, a kislányokra jellemző kíváncsiságot. Rájöttem, hogy igazából bármit mondd, csak úgy csüngők a szavain. Ha Matt állna itt, már több mint biztos, hogy leugrottam volna. De Patrickben meg volt az a rejtély, ami miatt gyengült az elhatározás a fejemben. Pedig olyan szépen elterveztem az egészet. Tökéletes lett volna az egész. Most viszont, minden áron azt akarom tudni, hogy a szavai mögött mik rejtőznek, és miért próbál jobb belátásra bírni.
- Kíváncsi lennék arra az egyensúlyfejlesztő gyakorlatokra..- kuncogok, és lenézek egy pillanatra a folyóra, ami cseppet sem nyugodt folyónak mondható. De pont ezért volt tökéletes, mert lehet soha nem találtak volna meg. Ez a folyó engem teljesen másra emlékeztetett. Apám megtört arcára, és arra ami azután következett. Jól emlékszem arra a napra, mert akkor apa úgy ölelt magához, mint még soha. Úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt. Akkor még nem értettem, mert kicsi voltam, anya nem mondta el mi történt, hogy apa miért sír, és miért gyötörték minden éjjel rémálmok. Egyszerűen csak annyit mondott, hogy rossz korszakában van, ez a rossz korszak egészen hosszúra nyúlt. De szerencsére véges volt, és minden a régi volt. Kivéve apa aggodalmát, ami nem szűnt meg létezni, egyre inkább fokozódott. Ahogy nőttem, az együtt töltött idő alatt, több holttestet láttam, mint bárki más. Megtanított mindenre, amit ő tudott. Sok mindent tanultam tőle, talán túl sokat. Egy egészen kis pillanatra , az emlékeimbe révedek, amiből Patrick szavai rántanak vissza.
- Ez így egészen bonyolultan hangzik, de ehet csak azért, mert éppen velem történik.- állapítom meg, és tudom, hogy a szavainak súlya van, valamit ő is hordozz magában, amit nehéz cipelnie. Ekkor döbbenek rá, hogy talán ez a férfi sokkal jobban együtt érez velem, mint azok akik ismernek. Fürkésző tekintettel figyelem, ahogy elmosolyodik a kérdésemre, és lehatja a fejét. Hát persze, nem tudja maga sem a választ, vagy hogy mit kéne mondania mégis megpróbálkozik vele.
- Szóval pocsékolás. Maga egy nagyon spórolós ember lehet, ha egyáltalán ez a szó szerepel a szótárában.- viccelődök vele, de következő mondatai meglepnek. Mert igazából, most már azt is tudom, a nevén kívül, hogy ez az “ő hídja”.
- Ó, nem is tudtam...- nézek körbe a híd peremén.
- Nem láttam sehol rá írva a nevét. Pedig, egész jól hangzik, hogy a Szent Patrick híd.- teszem hozzá, komolyságot csempészve a hangomba.
- De nagyon sajnálom, igazán nem állt szándékomban megrontani a hídját, és örömmel is választanék is másik hidat. De minden létező hídon, már felkészültek a hozzám hasonlókra, na ez..diszkrimináció a javából. - jelentem ki, mint aki teljesen fel van háborodva a dolgon. Még egy nem elhanyagolható részlet feltűnik, hogy bizony valamibe nagyon beletenyereltem, de egészen hamar palástolja az érzelmeit.
- Jól van, nem boncolgatok, és próbálom visszafogni, a morbid humoromat.- teszek neki egy ígéretet, és tényleg nagyon meg kell feszülnöm ahhoz, hogy ne robbanjon ki belőlem, ami a boncolás szóra eszembe jutott. Túl sokat láttál Layana..túl sokat.
- Jól van, arra koncentrálunk amire csak szeretne.- mosolyodok el felé biztatóan, lassan úgy érzem nem csak nekem kellenek majd a lélekerősítő szavak, hanem neki is. Bár a helyzetét felmérve, tökre megértem. Kérdésére elhúzom a számat, mert valahogy sejtettem, hogy a múltidő megüti majd a fülét, és rá fog kérdezni.
- Igen csak voltam. - jegyzem meg röviden, mert nem voltam még arra kész, hogy elismerjem szóban, azt amit az orvosok próbálnak velem megértetni. Bár, úgy nézz ki részben, már az én agyam is kezdi felfogni, nem véletlen ácsorgok egy híd szélén.
- Ahhoz még többet kell innom, hogy erről beszéljek.- teszem hozzá, és ezzel egy ígéretet is elhintek felé, hogy talán bemászok innét. De még erre se voltam teljesen kész. Nehezen hoztam meg mostanában döntéseket, és ha meg is tettem az általában rossz döntés volt.
- Igyekszem nem elhanyagolni, csak adjon még nekem időt.- huncut mosolyra görbülnek újra az ajkaim, elég feszélyezett így a hangulat, de valahogy még nem voltam képes arra, hogy bemásszak. Meg akartam adni magamnak a lehetőséget, hogy választhassak. De jól tudtam, hogy azzal, hogy megfogtam a kezét, én már rég döntöttem.
Felnevetek, ahogy engem jellemez, igazából ha jobban belegondolok majdnem stimmel mindegyik.
- Persze. Megrökönyödött Patrick, aki híd tulajdonos.- próbálom némi ellenvetést előcsalni belőle, hátha ebből le tudok szűrni bármit is. De mintha nem lett volna beszédes hangulatában, nem is értem miért..
- Hát végül is valahogy köszönnie kellett, ha már a héjj felkiáltással rám hozta majdnem a frászt. De pont ettől volt őszinte, mert nem volt átgondolt. - bármit, amit átgondolnak az emberek, az már közel sem olyan őszintén fog hangzani, mint ahogy szeretnénk, ezt az egyet már megtanultam, és jól az eszembe is véstem.
Szavait hallgatva, egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem csak úgy mondja a szavakat, hanem a mögöttes tartalom mindent megmagyarázna, és jobban rávilágítaná arra, hogy valójában ki is ő.
De jelenleg, itt én játszottam a nyitott könyv szerepét, és ezen hamar fordítani akartam.
- Talán megpróbálhatom..- gondolkodom el, de továbbra sem mászok be.
- Ha feladom, az azt jelenti, hogy elismerem, hogy gyenge vagyok valamihez...ha így nézzük igaza van.- nézek bele mélyen a szemeibe, és akaratlanul is nyelvem hegyén ott a kérdés.
- Megmutatja? - teszem fel végül, és nagyon is ért ahhoz, amit csinál. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem orvos, sem pedig terapeuta...sokkal inkább valami olyan, amihez sütnivaló kell, és neki abból van bőven, ahogy elnézem.
- Hát ez sajnálatos.- görbítem lefelé a számat, de tekintetem játékosságról árulkodik. Mindent bevett amit csak lehet, ez megint csak arra késztet, hogy egy apró kuncogást hallassak.
- Igazából, csak mozognom kell egy kicsit, és máris nem fogok fázni. - így előre is lendülök, még mindig a híd szélén játszadozva. Patrick? Hátha jön, akkor jön, ha nem, akkor nem.
- És mivel is foglalkozik? Bár lenne egy tippem, mert nagyon jól eladja magát..meg igazából meg is van hozzá minden tehetsége. Karizmatikus személyiségnek tűnik. - mondom, miközben a lábaimat figyelem, hogy jó helyre tegyem azokat.

[You must be registered and logged in to see this image.]
to Layana

Nem akarom minden egyes mondatomba belefűzni, hogy akkor jöjjön be onnan. Bár ez is lehetne egy taktika: annyit szajkózom, hogy már elege lesz belőle, és inkább visszalép, csak hagyjam már abba. De nem akarom, hogy úgy érezze, mindent csak ez az egy cél érdekében mondok.
Annyira azért nem vagyok perfekt önromboló gondolkodásból, de azt sejtem, nagyobb sikerem lesz, ha ő maga határozza el, hogy mégsem akarja megtenni. De vajon csodát várok ezzel? A pszichológusoknak néha évek múltán sem sikerül, majd pont én fogom tíz perc alatt visszaadni az életkedvét. Na, ja. Nem rossz ambíciók.
- Előttünk az éjszaka… – jegyzem meg csupán ezt, újabb nyílt rábeszélés helyett, de azért szerintem ebből is erősen kiérződik egy markánsan formálódó, ugyanakkor ködbe burkolózó ígéret: ha esetleg mégsem akarná a mélybe vetni magát, elég sok időnk lenne, hogy a kíváncsiságát kielégítsem.
- Vagy, mert már nem teljesen józan. Ez a két lehetőség van – hajlik mosolyra a szám széle, ahogy azt mondja, biztos azért ilyen bonyolult minden, mert vele történik. Mellesleg, szerintem mindkettő igaz, de próbálom egy kis humorral meglágyítani a témát, és azt a végletekig elkeseredett szívet, ami ilyen drasztikus megoldás mellett döntött.
A megjegyzése után a mosolyom szélesebbre fut. Jó, ez tényleg baromság volt, de a vezérhangya, látom, kezd nála beindulni. Szép lecsapás volt.
- Azt azért nem mondanám. De az éveimet igyekszem nem elpocsékolni. Magának sem kellene. – Miközben beszélek, azon kapom magam, hogy érdekel, mit válaszol.
- Biztos rossz helyen kereste – adok egyszerű, és kissé abszurd hatású magyarázatot, miért is nem találta meg a nevem, bár tisztában vagyok vele, hogy csak ironizált az előbb. – Pedig ráhibázott, tényleg rajta van. Szentnek azért nem mondanám magam, de valóban nem hangzik rosszul – sandítok fel rá, szemtelenbe hajló, bujkáló mosollyal.
- Eddig még nem rontotta meg, nem tartozik bocsánatkéréssel – oszlatom el a megjátszott kétségeit, édes, hogy így csatába száll. Nem kerüli el a figyelmem, hogy egész eredeti válaszokkal lövöldözik, néhány kreatív szövegíróm megirigyelhetné a kreativitását. Diszkrimináció?
- Vagy életmentés. Végül is tényleg csak nézőpont kérdése. Lehet, osztják a véleményem, hogy a beugrás, manapság már nem túl eredeti ötlet – heccelem azért mégis, kíváncsi vagyok, hogy reagál.
Arra viszont nem számítok, hogy oszladozó hullákkal kezd dobálózni, mióta minden éjjel látok egyet a plafonon, annyira nem viselem kisimultan, ha ilyesmire terelődik a szó. A képzeletem túlságosan könnyen megelevenedik, vagy talán az emlékeim? Már nem is tudom szétválasztani a kettőt.
- Hálás köszönet – veszek egy mélyebb levegőt, a morbid humor az mostanában valóban nem hiányzik, de azért észreveszem ám, hogy még ebben is elrejtett egy szójátékot.
A biztató mosolya hamar eltűnik, amint rákérdezek, hogy jól értettem-e: csak múlt időben volt táncos? Jól.
- Ezt elfogadom kifogásnak. – És nem is erőltetem. Viszont van nálam valami, ami orvosolhatja a problémát, de ennél a témánál azért befékezek. Mikor mondja magáról valaki, hogy táncos volt? Ez nem az a hivatás, amit az ember egyszer csak call-centeres karrierre vált. Valami azt súgja, ennek is köze lehet hozzá, hogy jelenleg itt ácsorog Szent Patrick hídján.
Hogy megfogja a kezem, már-már ígéretnek hat. Vagy csak én élem bele magam egyre jobban ebbe a spontán mentőakcióba? Ha ezek után mégis leugrana, az biztos, bennem is nyomot hagyna. Talán a kudarcélményen túl is. A huncut mosolya viszont másfelé tereli a gondolataimat. A beceneveim hallatán nem mondok semmit, csak az ajkaim szélén jelenik meg egy bujkáló mosolyránc.
- Egy ilyen szép nővel szemben nehéz átgondoltan kommunikálni – említem meg, elsősorban nem is úgy, mint egy bókot, hanem mintha éppen védőbeszédet mondanék, de a tekintetem közben az arcát fürkészi.
Talán megpróbálhatja. Ez már azért biztatóan hangzik. Mélyen a szemembe néz, amitől egy kicsit nehezemre esik koncentrálni a szavaira, de ez egy fontos téma.
- Ha feladja, akkor nem csak azt ismeri el, hogy jelenleg gyenge valamihez, hanem annak a lehetőségét is kizárja, hogy ez valaha másképp lesz. Pedig, szerintem ettől mélyebben, mint most, már biztosan nem lesz, lehet, holnap vagy holnapután történik valami, ami egy hangyaf…faroknyit változtatna a dolgokon. – De ha most ugrik, akkor már késő lesz. Ezt viszont már nem tudom hozzátenni, mert roppantul kell figyelnem rá, hogy még véletlenül se mosolyodjak el. Pár pillanatra lehajtom a fejem. Gyerünk, Patrick, maradj komoly, meg tudod csinálni. Ez egy abszolút komoly téma, nem faszkodhatod el.
Mikor azt kérdi, megmutatom-e, hogyan lehet túlélni, válaszképp megszorítom a kezét. A tekintetem pedig visszavándorol az arcára. Most már enyhült a semmiképp-nem-szabad-elmosolyodni-a-legrosszabb-pillanatban pszichés nyomása. Szinte belekönnyezett a szemem.
- Sajnálom, de arra nincs lehetőség – préselem össze az ajkaim, amikor mozdulni akar, és valóban nem is eresztem a kezét. Nincs sétafika. Vagy ki, vagy be. Addig innen el nem mozdulok.
- Halljuk azt a tippet - ráncolom a homlokom, mert bevallom, ilyen felvezetés után tartok tőle, hogy milyen foglalkozást fog megnevezni.

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]

Ha egy megtört emberre gondolunk, mindannyian az élni akarás hiányoságát tételezzük fel róla, vagy éppen a kíváncsiság hiányát. Egészen eddig, azt hittem, hogy ez rám, pontosan igaz. Mert úgy éreztem hiányos vagyok, vagy selejtes, aki nem képes az életével elszámolni sem, nemhogy még megküzdeni, az előtte álló akadályokkal. Nagyon ügyesen el tudtam magammal hitetni bármit, amit a fejembe vettem, lényegében ez volt az, ami életben tartott, és előre vitt. Most pedig épp az ellenkezőjét akartam meglépni. Felépítettem magamban, egy diagnózist a jellememről, majd ítéletet hoztam felette, ami egészen egy híd széléig kísérte az utamat. Ez egészen jól működött, amíg az alkohol adta homály elmémre ereszkedett. Azonban, ha egy idegen épp, arra sarkal, hogy gondolkodj el magadon, az már pont felért azzal, mintha kijózanodtál volna. Nekem pedig egy pofonnal, hogy épp egy kurva híd szélén állok, és majd befagy a seggem.
- Szóval előttünk van...így már mindent értek.- jegyzem meg sejtelmesen én is, igazából már nem tudtam, hogy ez a beszélgetés, valójában milyen irányba halad.
- Érdekes lehetőségek. Mondjuk tény, hogy már józan vagyok, ami azt jelenti, hogy nem ittam eleget, vagy azt, hogy már nem tudom mióta ácsorgok itt.- igazából mindkettő igaz volt, az az üveg whisky talán mégsem, egy üveg volt. Nem azt mondom, hogy nem ittam sokat, de eleget biztosan nem.
- Igazából ez sem pocsékolás, amit én csinálnék, csak egy járulékos veszteség lenne.- vonom meg a vállaimat, mert ha így gondoltam bele, tényleg volt benne valami. Egy nagyon-nagy baromság, amit még magam sem hitem el, hogy ezt én mondtam. De mindegy is volt, mert az öngyilkosságról szövögetett terveim, hamar visszavonulót fújnak.
- Biztosan, vagy nem néztem át elég alaposan...- hangomba újra játékosság költözik, nem igazán tudtam magam sem, hogy egy ilyen helyzetben, hogy tudok flörtölni. Bár nekem néha édes mindegy, milyen a helyzet, a lehető legextrémebb dolgokban csak még nagyobb izgalmat láttam.
- Igaza van, nem túl eredeti. De legalább a szeretteimet megkímélem attól, hogy olyat lássanak, amit soha nem akarnak. Ha alaposabban belegondol, ez a folyó jó messzire sodort volna, és soha nem találtak volna meg. Csak praktikusan próbálok gondolkodni, ha már ilyesmire adom a fejem. És igyekszem megóvni más lelkét, ha már a sajátomat nem sikerült, és lényegében eltiportam.- bukik ki belőlem. Igazából nem szándékoztam elmondani, hogy mi is a helyzet velem. Mert akárhányszor ezt tettem, szánakozó pillantásokkal kellett szembenéznem, ami talán még rosszabb volt. Elég ha én magam szánakozom, másnak nem kell.
- Pedig már fejben legyártottam magának, több ezer kifogást, de akkor most nem lövöm el őket.- biggyesztem le az ajkaimat, mint aki tényleg sajnálja, hogy ezt nem teheti meg. Jobb volt játékosság mögé bújnom, mint beismernem, hogy teljesen el vagyok veszve, és ezért nem akarok róla beszélni. Mégis valamiért még hozzáfűzők egy valamit a dologhoz.
- Nem tudom elmondani, mert még én sem akarom elfogadni, és ha kimondom, az már részben az elfogadás jele. De erre még nem állok készen. - válaszolok őszintén, bármi komolytalanság nélkül. Mindenki, aki tisztában volt, hogy mi történt, folyamatosan azt sulykolta belém, hogy beszéljek róla. Mert az jót tesz a lelkemnek. De, akik ezt mondták, valószínűleg fogalmuk sem volt arról, hogy a világom egy nagyobb részét kitépték. Úgy, hogy még harcolni se tudtam érte. Valaki másképp döntött, és az a valaki nem én voltam.
Ahogy az arcomat nézi, egy pillanatra lehajtom a fejemet. Nem azért, mert zavarban voltam a szavaitól, hanem azért, mert leginkább úgy nézett rám, mint aki a tekintetével erőteljesebb az én elhatározásomnál. A tervem immár lomha lábakon állt, én pedig kész voltam megvárni míg összeomlik.
- Pedig pontosan úgy nézz ki, mint aki tudja mit akar kommunikálni, egy nő felé.- kacsintok rá.
- Már aki nem áll a híd szélén.- kuncogok halkan. Egy pillanatra elkomolyodom, ahogy egyre mélyebben kezdi el nekem magyarázni a feladás jelentését. Egészen addig a pontig, míg a hangyafaroknyi szót meg nem hallom. Megköszörülöm a torkomat, és hagyom hogy a szavai dolgozzanak bennem. És bár már a gondolataimtól nevethetnékem támad. Igyekszem az ő arcát fixírozni, ami annyira mégsem jó ötlet. Próbál nagyon komoly maradni, és majdnem sikerül is neki, mármint megy neki, csak jól ismerem az érzést. Mindig a legrosszabb pillanatban, így együtt érzően elmosolyodom, mert jól emlékszem, hogy nekem is volt már egy pár kellemetlen pillanatom ebből a rossz szokásomból.
Azzal, hogy megszorította a kezemet, igazából mindent elmondott, és most már bennem is eltűntek a kételyek. És azok az érzések, amik rossz irányba tereltek. Ugyan, abban sem voltam biztos, hogy ez a jó irány. De biztonságosabb volt, mint itt ácsorogni. Ha bemásztam innét, ráérek még rossz döntéseket hozni.
- Ó, pedig azt hittem táncol velem egyet, ha már ilyen biztosan megfogta a kezemet.- arcomra kiül a meglepődöttség, persze ez is csak a játék része. De részben őszinte is volt, mert elég határozott volt, és velem szemben elég ritkán viselkednek így.
- Tuti valami öltönyös.- mérem végig, mint aki próbálja rajta elképzelni az öltönyt, majd elismerően hümmögők egyet.
- Igen, maga öltönyös.- ahogy Matt is az volt, de ő már valahogy nem izgatott, sem az öltönye. Amit már magának vasal a rohadékja.
- Nos, akkor bemászom. Ha már ennyire akarja.- villantok rá egy mosolyt. Csak egyelőre még azt nm tudtam, hogyan lenne a legpraktikusabb, és kínosabb a jelenet.
- Lehet, hogy fel kéne állnom a korlátra, és onnan visszamászni.- mérlegelem a dolgokat, mintha olyan nagyon nehézkes döntés lenne.

[You must be registered and logged in to see this image.]
to Layana

Tulajdonképpen ebben a pillanatban még az éjszaka ismeretlen ígérete is előtte van, meg a folyó bizonyossága is, attól függően, hogy előre, vagy inkább hátra tekint, rajta áll, hogy melyik vonzza jobban. Én csak próbálom megnehezíteni az előzetesen meghozott elhatározást, mint az ördög ügyvédje, csábítani és számítóan elbizonytalanítani, de dönteni, nem dönthetek helyette.
Dehogy ért mindent. Sőt, biztosra veszem, hogy óriási káosz uralkodhat a fejében, de arra talán tényleg rájött, hogy többes számban beszélek… mintha látnám, hogy a fogaskerekek megmozdulnak a homloka mögött, és egészen új lehetőségeket is számba vesznek.
És ahogy hallom, arra is kezd rádöbbenni, hogy lassan valamerre lépnie kell, a szél azért fel-feltámad olykor, a legnagyobb jóindulattal is tíz-tizenhárom fok körül lehet a hőmérséklet, ki tudja, mióta ácsorog itt, és az elfogyasztott alkohol is percről percre kevésbé fűti. A józanságnak sajnos vannak ilyen kellemetlen velejárói.
- Remélem, még nem gyűjtött be egy jó kis tüdőgyulladást. De az a jeges víz odalent biztos, hogy még ennél is ezerszer rosszabb. – Még én is majdnem megborzongok, ahogy rágondolok, ilyen lenne beleugrani. Biztos, hogy le is fagyna a tököm. – Ezzel szemben egy forró fürdő, és néhány pohár finom bor… - mosolyodom el hamiskásan, meg sem próbálva eltitkolni előle, hogy mire játszom: ha a józan eszére nehezen megy, inkább az érzékeire igyekszem hatni. Szerintem mostanra teljesen átfagyott, épp csak eddig nem tűnt fel neki. És ami azt illeti, nem esik annyira nehezemre továbbgondolni ezt a jelenetet egy forró szeretkezéssel is abban a bizonyos kádban, igazán nem tagadnám meg tőle ezt a kis extra kényeztetést, bár talán nem kellene ennyire előreszaladnom. Egyelőre sajnos még nagyon messze állunk ettől a ponttól.
- Akkor velem pechje van, mert a munkám épp a veszteségek elkerülése – somolygok még mindig, de végül is tényleg így van, CEO-ként mindig is azon dolgoztam, hogy a cég még véletlenül se kerüljön a veszteséges határvonal közelébe.
- Nagy hiba – mélyesztem az övébe a tekintetem, mintha tényleg főbenjáró bűnt követne el azzal, hogy épp Szent Patrick hídjáról készül leugrani. – De ha lekászálódik onnan, feloldozom bűnei alól, és szívesen megmutatom. Elvégre, úgyis most avatott szentté. – Megkockáztatom ezt a fesztelenebb stílust, és hogy a beszélgetés veszítsen egy kicsit a komolyságból, de csak, mert rajta is változást érzek. A hangjában itt-ott bujkáló játékosságot hallok, és a tekintete is, nem is tudom… néha egészen úgy tűnik, mintha egy árnyalatnyit flörtölne velem, ami határozottan tetszik.
De azért annyira jól még nem álltunk, hogy örülhessek. Ahogy a hullákra terelődik a téma – újfent –, a leghalványabb mosoly is lesiklik az arcomról. Ahogy hallgatom a gondolatmenetét, lepillantok az előttem hömpölygő folyóra, és már előre rosszul vagyok a válaszomtól.
- Évente tíz testet azért mégis megtalálnak – legalábbis a statisztika ezt állítja. – Gondolja, hogy egy pár napos vízi hulla, amit aztán azonosítani kell, sokkal rokonkímélőbb? – hunyorítok rá kételkedőn, és tessék, ezúttal én mászom bele a közepébe, a hüvelyujjammal meg is vakarom a homlokom, mintha Tom emléket akarnám kipiszkálni onnan, erőszakkal, a gyomrom ismét ugrik egyet, nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen sűrűn fel kell idéznem. És szerintem az is látszik rajtam, hogy egyre nehezebben csinálok úgy, mint akit nem annyira feszélyez a téma.
- De nagyon... önzetlen lélekre vall – teszem azért hozzá, mert ettől függetlenül értem én a logikáját. Persze, ha leszámítjuk, hogy mindig annak könnyebb, aki elmegy. Az öngyilkossággal valójában csak a hozzátartozókat bünteti az ember, hiszen ők maradnak itt, és ők szenvednek tovább a szeretett személy hiánya miatt. Én már csak tudom. Gyerekként sem volt egyszerű szembesülni a halállal, de egy ideje már Dianára is úgy gondolok, mintha őt is elveszítettem volna, talán mert így könnyebb feldolgoznom, hogy csak így itt hagyott. Voltaképp tényleg nem tudhatom, hogy életben van-e még egyáltalán. De ennek az egész gondolatfelhőnek inkább nem adok hangot.
- Sosem árt, ha marad néhány tartalékba – próbálok újra távolabb evickélni a komorságtól, de megértem, amit mond, én sem mondtam ki még soha semmit a húgommal kapcsolatban, leszámítva a nyomozói kihallgatásokat, de ott szinte minden egy jól megtervezett hazugság, távol áll a valóságtól. Pedig ez már négy éve történt. – Megértem. Nekem is van olyan téma, amivel kapcsolatban így érzek. – Nem tudom, miért mondom el, de talán jól eshet, ha tudja, nem ő az egyetlen ezzel.
- Akaratban valóban nincs hiány – vallom be újabb halvány mosollyal, egyáltalán nem titkolom, hogy le akarom imádkozni onnan, de a szavaiból kiérzem, hogy nem csak erre gondol. Nos, ebben sem téved nagyot.
- Sokkal szívesebben tenném, ha nem préselődne közénk egy ilyen terebélyes fémszerkezet – indoklom meg, hogy miért is mondok nemet arra a műsorra, amit ő jelenleg táncnak nevez. Az én szótáramban inkább az életével játszik, elvégre bármikor megcsúszhat.
Úgy mondja ki ezt az öltönyös megállapítást, mintha legalábbis valami rám olvasott vád lenne, és ez az első pontja az estének, amikor ténylegesen elnevetem magam. Halkan. És röviden.
- Talált. És mi az ítélet? – Remélem, nem az, hogy ítéletnapig itt fogunk ácsorogni, mert most már én is kezdek fázni, pedig van rajtam egy vékony bőrkabát, és még csak miniszoknyában sem feszítek. Mikor viszont kimondja, hogy bemászik, a mosolyomon látszik, hogy megkönnyebbülök, és örülök a sikernek.
- Ne másszon sehova, inkább majd én… - behúzom valahogy. A korlát vastagított, majdnem egy egész kartávolság van a két széle között, egy jól irányzott húzódzkodással feltornázom magam a tetejére, és féloldalasan felülve a várakozó borunk mellé, újra rápillantok.
- Kapaszkodjon belém – értem úgy, hogy karolja át a nyakam, amit szerintem kimondatlanul is hamar megért, lévén, másra nem nagyon van lehetőség, majd ha megteszi, érte nyúlva, óvatosan átemelem a korláton. Ha zokon veszi, ha nem, nem a hideg vasra ültetem, így is jéghidegnek érzem, hanem inkább az ölembe húzom, ahonnan már bármikor, kedve szerint lecsusszanhat a híd szélén futó járdára.

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Hát, valóban nem úgy fest, mint egy élménymedence.- értek vele egyet abban, hogy nagyon hideg lehet, de valószínűleg, ahogy elmerülnék benne, abban a pillanatban leállna a szívem. Miközben gondolatban azt mérlegelem, hogy a fulladásnak, vagy a szívleállásnak van nagyobb esélye.
Voltak pillanataim, amikor ez az úgy nevezett depresszióm, elmúlni látszott. De aztán kiderült, hogy ezek csak epizódok. Hát, amúgy egyszer minden sorozat véget ér, nem? Bár jelenleg, annyira nem is akartam, hogy véget érjen, egyre izgalmasabb kezd lenni. Egy új szereplő, mindig valami új ígéretet is jelentett. Patrick pedig egészen izgalmas szereplőnek ígérkezett, még hacsak annyit is tudtam róla, hogy rávéste a nevét egy hídra, ahonnan épp igyekszik lekönyörögni. Esküszöm, hogy nem direkt csinálom vele. De valahogy, még mindig az a nagy helyzet, hogy szórakoztat, az egész kialakult állapot kettőnk között. Nem igazán tudtam volna megmondani, hogy mi is volt az pontosan. Mert egyszerre volt kacér éle a beszélgetésnek, ugyanakkor arra is gondoltam, hogy ezzel próbál rám hatni. Valószínűleg egészen hamar leeshetett neki, hogy a kíváncsiságom határtalan. Így mondandóját, egy érzéki ígéretbe csomagolta. Engem pedig nem igen tartott semmi vissza, hogy kicsomagoljam.
- Hmm, nem is hangzik annyira rosszul, rég voltam már úgy is wellness hétvégén. - válaszolok én is két értelműen, ezt most érheti, ahogy csak szeretné, de igazából...igen, ez azt jelentette, hogy már elég rég nem létesítettem senkivel szexuális együttlétet. Ma este, mondjuk pont erre készültem. Hogy átlépjem azt a bizonyos határt, amit Matt már rég megtett. De tudtam, ha megteszem, onnantól számomra se lesz visszaút. Ha újra belevetem magam, akkor már végképp nem akarok gyökeret verni senkinél sem. És voltaképp, már meg is tettem, bár még csak gondolatban, de nálam a gondolatok, hamar tetteké alakulnak. Az öngyilkosság is annak indult...
- Veszteségek elkerülése. - ízlelgetem a mondandóját, és aprót kuncogok.
- Szóval innen ered, ez a profizmus.- mosolyodok el huncutan, elgondolkodva, hogy az öltönyösön belül, mi lehet a munkája. Némileg tudtam, mi, merre hány méter. Matt egy időben mindenbe beavatott, én pedig egy időben, csüngtem a szavain.
Felveszem vele a szemkontaktust, miközben ajkaim árulkodó mosolyra húzódnak, és oldalra biccentem egy kicsit a fejem, hogy kicsit más szögből lássam az arcát.
- Attól tartok, ha maga old fel a bűneim alól, akkor megint bűnbe esek. Sőt, ez lehet maga lenne az ördögi kör.- folytatom tovább a játszadozást, kezdtem szegényt megsajnálni, mert ugyan én már tudtam, hogy nem ugrok le. Őt gondolom, még feszélyezte ennek a lehetősége, és hogy hullákról beszélgetünk éppen, nem éppen fényes megvilágításba tette a dolgokat. Annak ellenére sem, hogy ez számomra egy hétköznapi témának számított, apám hívatásából eredően.
- Nos, úgy gondoltam, hogy próba cseresznye.- vonom meg a vállaimat lazán.
- Elég erő a sodrára, szóval akár az én verzióm is megállná a helyét. Persze ez nem azt jelenti, hogy ha leugranék, akkor nem lennék én is csak egy adat, és nem kerülnék a statisztikai adatok közé.- húzom el a számat. Mert valójában, ezt nekem kéne a legjobban tudni, azután a bizonyos eset után, amikor apa hazaért.
Elgondolkodva nézek rá, mint aki valami megfejtést keres benne. De azt hiszem, ezt csak akkor kapom meg, ha átmászok a másik oldalra, ahol nem fenyeget a halál.
- Pedig az összes nagyokos, azt mondja, ha beszélünk róla, annál jobb. Pedig ez egy nagy kamu. Van ami akkor sem lesz jobb, ha beszélünk róla. A beszéd, csak a cselekvés késleltetésére jó.- fejezem be végül a hosszúra sikerült mondandómat, és az a mosoly még mindig ott játszik az arcomon.
- Pedig tökéletesen kötél táncolok.- legalábbis egészen addig, amíg el nem fagy a bokám, és nem bírom majd megmozdítani. Mivel már ennek az esélyét látom, úgy határozok, hogy bemászok.
- Ítélet? Még nem hoztam meg, csak egy részét, szóval csak teljes információkra alapozom a döntésemet.- vigyorodok el, és ahogy készségesen segíteni akar, csak még jobban mosolygásra késztet. Igazából ugyanolyan simán, át tudtam volna mászni, amilyen könnyedén kimásztam ide. De miért is ne játszhatnám, a bajba jutott hölgyet? Így amikor egyértelműen látom, hogy valójában mit is akar véghez vinni. Átkarolom a nyakát, és hagyom, hogy az ölébe húzzon. Megérezve a kezeit, ami az én test hőmérsékletemtől, még így is forrónak érződik, egyszerre esik nagyon jól, és kezdek még jobban fázni. De még ez sem tart vissza, hogy egy sejtelmes mosoly kússzon az arcomra.
- Hát, amikor arra gondoltam, hogy táncoljunk. Nem éppen öltáncra gondoltam, de amúgy, igaza van, ez sem rossz.- játszik némi huncutság a hangomban, míg felsőtestemmel kicsit neki simulok. De ezt is inkább úgy intézem, mintha annak következtében történt volna így, hogy ki akarok szállni az öléből. De a tekintetem pontosan az ellentétéről árulkodik, és ezt nem is kívánom leplezni, így egy ideig farkasszemet nézek vele.
- De ugyebár, én nem olyan lány vagyok.- huppanok le, miközben az egyik legnagyobb hazugság elhagyta az ajkaimat. Jó, mondjuk úgy, hogy nem olyan nagy hazugság..csak egy kicsi, egy egészen kicsi. Ugyan szigorúak voltak a szüleim. De mondjuk úgy, hogy vannak kisebb neveltetésbeli problémáim. Ami egy tőről fakad, az igencsak léha viselkedésemmel. Ami elő-elő bukkant néha napján, ha nem éreztem stabilitást az életemben.
- És hova véste a becses névét? - komolyan kíváncsi voltam, ha már azt állította, hogy az ő hídja. Hát bizonyítsa be. Közben játékos egy helyben toporgással, sikerül újraéleszteni a vérkeringést a lábamban.

[You must be registered and logged in to see this image.]
to Layana

Ahogy a wellness hétvégét meghallom, rezzenésnyi mosoly kanyarodik az arcomra. Végül is így is mondhatjuk. A lakásom egy kibaszott wellness központ. A vendégek cserélődési rátája alapján még csak nem is lehetne igazán belekötni ebbe az állításba.
Veszteségek elkerülése ide vagy oda…
- Ugrásról még senkit nem próbáltam lebeszélni, szóval ez a terület egész újnak számít a szakmai repertoárban. – A profizmus azért elég kellemesen hat a szájából. – De ha sikerül, ígérem, ezt is beleírom az önéletrajzomba.
Lazább vagyok, mint az elején, szándékosan domborítom a dolgok mosolycsalogató oldalát, mert mostanra már nagyjából megnyugodtam: nem fogja megtenni; már csak azon megy a meccs, hogy minél hamarabb leédesgessem onnan, mert azt sem szeretném, ha a nehezén túljutva, végül véletlenül pottyanna bele Lőrinc barátunkba. Az aktuális lelki-fizikai állapota alapján azért ezt sem tartom teljesen kizártnak.
- Várjunk csak. Az előbb még szent voltam, most meg egyenesen Lucifernek néz – mutatok rá erre a hirtelen pálfordulásra egy sejtelemes mosollyal. – Hogy szoktak magán kiigazodni? Adjon valami támpontot, mert lassan identitásválságba kerülök. – Ez már játék, ami valószínűleg bármelyik szórakozóhelyen ugyanígy zajlana köztünk, mégis egy híd peremén zajlik, amire az időnként komorra forduló beszélgetés azért nem mulaszt el emlékeztetni.
- A halál manapság tényleg csak statisztika – értek egyet vele, és egy pillanatra megemelem, majd visszaejtem a híd korlátján pihentetett kezem, mint mikor olyasmit ismerünk el, amit nem annyira kényelmes. De muszáj. Én is tudom, hogy évente tízen ugranak le erről a hídról, de azt már nem, hogy kik vagy miért, nem ismerem őket, és nem is érdekel. Így van ezzel mindenki más is. – De nézheti onnan is, hogy hány embernek hiányozna, és máris hozzáadhat egyet a listához – nézek fel rá, az arcát fürkészve. Még mindig nem tudom, miért szánta rá magát erre a lépésre, a nőknél ötven százalék, hogy valami pasi van a dologban – tessék, megint csak a statisztika! –, de ezt nem is most akarom kideríteni. Egyelőre bőven elég, ha hajlandó lejönni onnan.
Azért nem bánnám annyira, ha tényleg a pasija lenne a hunyó, lehet, tényleg Lucifer vagyok, de egyre inkább érik bennem a szándék, hogy haza akarom vinni ma estére. A válaszai izgalmasak, ebben a ruhában pedig nagyon is szexi, még így világfájdalommal bélelten is. Segítenék neki megvigasztalódni.
- Persze, tény, hogy jobb lesz, ha már eljutottál odáig, hogy tudsz is róla beszélni. – Ebben igazuk van, csak hát ez mindenkinél más és más időintervallumot jelöl. És az időn kívül vannak más tényezők is. Az én lelkemet olyasmi nyomja, amiről soha senkivel nem beszélhetek, akkor sem, ha szeretnék, és akkor sem, ha tudom, hogy könnyebb volna. – A cselekvés eleinte nem mindig látható – mondok csak ennyit a szavaira. Nem akarok most ebbe belemenni, de általában mielőtt meglépünk valami nehezet, azt megelőzi egy hosszas tépelődési folyamat, és végül egy döntés, ami szerintem könnyebb, ha hangosan is kimondod a dolgokat. Az már kérdés, hogy elbírja-e az egód vagy a lelkiismereted.
- Fagy és alkohol nélkül minden bizonnyal – akasztom vissza a tekintetébe az enyém, jelezve, ebben nem fog megdumálni. – Ezt örömmel hallom – mosolyodom el, mikor azt mondja, nem akar részinfókból ítélkezni felettem. – Megpróbálom én is viszonozni a gesztust – teszem hozzá, a jelenlegi felállás alapján kicsit talán szemtelenül. De valóban igyekszem nem egy destruktív tébolydaszökevényként kezelni. Átfutott azért az agyamon, hogy biztos jó ötlet-e egy öngyilkos hajlamokkal rendelkező, idegen nőt a lakásomra csábítgatni, de az eddigi párbeszédből azért leszűrtem, hogy nem feltétlen szükséges rögtön a pszichiátriai talált tárgyak osztályára vinnem. Inkább csak szomorúnak és reményvesztettnek tűnik, mintsem valós elmeroggyantnak.
Felülök a korlátra, és a segítségével őt is átemelem rajta. Azért biztosabb így, mintha azt nézném, hogy evickél vissza. Végül pedig az ölemben landol, most érzem csak, mennyire hideg is a teste, úgyhogy igyekszem szorosabban átkarolni, és legalább egy kis melegséget visszacsempészni belé. Bár ez a kacér mondat, és a hozzá tartozó, igéző tekintet azért pillanapok alatt másfelé tereli a gondolataimat. Elég vizuális típus vagyok, nem esik olyan nehezemre elképzelni a vázolt jelenetet, mondjuk egy óra múlva, sokkalta privátabb körülmények között.
A tekintetembe talán bele is van írva, hogy egy kicsit elkalandoztam, és már-már azt latolgatom, hogy közelebb hajolok, és egy csókkal is rásegítek a betegségmegelőzési projektnek, de aztán vissza is húzódik, és lecsusszan a földre.
- Örülök, hogy a humora nem veszett el menet közben – ugrok le én is utána, bujkáló mosollyal az arcomon. Szóval cicázni akar? Rajtam nem múlik. Hogy hol a nevem? – Áh, az a túloldalon, nem olyan nagy látványosság, inkább majd máskor csodálja meg – legyintek, hogy ez most abszolúte ráér. – Hívok egy taxit, ezt addig azért hadd adjam oda – bújok ki gentlemanként a bőrkabátból, és a vállaira terítem, a hátán ugyanis teljesen nyitott a ruha. – Nem ígérem, hogy csodát tesz, de átmenetileg valamit hátha javít a helyzeten.
Majd a bort a telefonos karom alá csapom, a másikkal pedig előre mutatok, hogy menjünk közben arra, amerről jöttem. Mire kiérünk a híd szélére, a taxi már meg is érkezett. Kinyitom Laynek a hátsó ajtót, és mielőtt beszállnék, megbeszélem a sofőrrel a címet, és előre ki is fizetem az utat. Csak ezután csusszanok be én is, a lány mellé.
- Nos, most már mindkét kezem szabad – billentem oldalra a fejem, félig kérdésnek, félig jelzésnek szánva, hogy most már akár fel is bonthatom azt a bort. A taxisnak bőven adtam zsét, nem hinném, hogy zavarni fogja. Előrelátó voltam, és csavaros tetejűt hoztam, szóval egyszerűen csak meglazítom a kupakot, de aztán meggondolom magam.
- Megfogná egy pillanatra? – nyújtom át, és a kérdés mellett egy apró mosoly is felbukkan. Ha pedig átveszi, mindkét kezemmel a dereka után nyúlok, és könnyedén mozdítva rajta, át is emelem az én oldalamra. Ezúttal nem az ölembe ültetem, hanem a lábaim mellé, az ülésre, míg a lábfejét odahúzom a bal oldalam mellé, a tenyerem, csak hogy tartsam, a bokáján állapodik meg, míg a jobb karom a hátára simít. – Most már bonthatja – pillantok a térdei között lévő üvegre, majd feljebb, az arcára. – Így talán hamarabb átmelegszik - indoklom meg az áthelyezését, azt kutatva rajta, hogy esetleg zokon vette-e. - Én leszek a hibás, ha megfázik, túl sokáig szóval tartottam.

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]Mondhatni, hogy az egyik legrosszabb pillanatomat látta, és talán meg is volt rólam a véleménye. Hisz, aki egy híd szélén ácsorog, az nem teljesen százas. Bár, én nem éreztem magam őrültnek, de gyengének már annál inkább. Nem csak a legrosszabb, de a leggyengébb pillatanomat is látta. A legtöbb ember, az ilyen helyzeteket elutasítja, vagy nem veszi észre. Amiért nem lehet őket hibáztatni, hisz nem tudják kezelni. Ha pedig kevésbé értő ember, mászik bele, ebbe az egész folyamatba, akkor talán már rég a folyóban lennék. Patrick viszont, pontosan azokat a szavakat mondta, amire szükségem volt, lehet hogy ő is el volt veszve, ebben az egészben. De talán valamennyire, értette a helyzetemet.
- A lelke egy szenté, a mosolya pedig Luciferé..- helyesbítek egy játékos mosollyal, és lehajtva megrázom a fejemet.
- Művész vagyok, rajtam nem lehet kiigazodni. Egyszerre vagyok szeszélyes, szenvedélyes, melankolikus. És az erkölcsi iránytűm, gyakran kilengést mutat. Szóval nincsen támpont, csak sodródjon velem együtt. - kacsintok rá, bár ebben a helyzetben, lehet nem volt túl jó ötlet, kijelenteni, hogy sodródjon velem. Bármennyire is tudtam, hogy amibe most könnyed mozdulattal beletáncolok, az egy újabb kilengés lesz, de valahogy nem éreztem égető szükségét, hogy visszaforduljak, és visszahúzódjak. Ugyan azzal nem nagyon törődtem, hogy mi lesz azután, ha beadom a derekamat. De mindenképpen megfontolásra késztetettek a szavai, ami már jóval több volt, mint amit Matt valaha is elért nálam. Furcsa volt, hogy egy idegen férfit őszintébbnek hittem, mint a páromat, akit évek óta ismerek. Elgondolkodva nézek rá, és szavai megérintenek. Nem nagyon látszik rajtam, de pontosan oda talált ahova kellett. Nem tudnám megmondani, de valamiért hittem neki. Talán azért, mert minden egyes mondatába ott volt, valami amitől egy kicsit jobban éreztem magamat. Ezzel szépen lassan, lebontotta a falamat, ami szilárd meggyőződésekből állt össze, most viszont semmi nem volt belőle. Átvette a helyét a kíváncsiság, és az a bizonyos izgalom, amit már rég éreztem.
- Nem hiszek a beszéd erejében, abban már jobban, ha cselekszünk, akkor többet érünk el.- fogalmazok kicsit rejtélyesen. De nem is akartam többet mondani, egyrészt azért, mert keserű szájízt hagyott volna maga után. Másrészt pedig, nem akartam, hogy egy olyan nőt lásson bennem, aki nem én vagyok. Nem vagyok megtört, egyszerűen csak elvesztem. Amit még nagyon magamnak sem akartam bevallani.
Ahogy a szemembe nézz, rá kell jönnöm, hogy ebből a dologból nem hozok már ki semmi olyat, amitől meggyőzhető lenne. Mondjuk esélyes, hogy én se hinnék, egy híd szélén ácsorgó nőnek.
- Én biztos vagyok a képességeimben. - teszem hozzá, de tudom, hogy ezzel aligha oszlatom el a kételyeit afelől, hogy a mozgáskoordinációm nem tökéletes. Bár, igazság szerint magam is tudtam, hogy ez nem a legbiztonságosabb. De ha arra gondolok, hogy a tánc miatt hányszor voltam rosszabb helyzetben is, akkor egész kis problémának tűnik, hogy a bokám lassan jégcsappá dermed.
- Igyekszem, hogy más miatt ragadjak meg az emlékeiben, és ne pont az öngyilkos kifejezésről. - kacsintok rá, bár ennek ellenére tudtam, hogy akármilyen hajlékony vagyok egyes területeken. Ezt az estét nehezen fogja elfelejteni, az tuti. Ezzel mondjuk nem volt egyedül. Játékosságom ellenére, bennem is felmerült a kérdés, hogy vajon, mikor jutottam idáig? De talán nem is volt lényeg, hisz arra tudtam a választ, hogy soha nem tenném meg. Akármilyen nehézséget állít elém az élet, azt hiszem csak kíváncsi voltam, és a határaimat feszegettem. Csak arra nem számítottam, hogy ezzel más határait is megugrom.
Hogy ígéretemet beváltsam, már nem csak szóban, de tettekben is provokálom. Azt hiszem mindkettőnk tisztában volt azzal, hogy a másik mit akar. Nem kellettek nagyon szavak, mert az emberi tekintettnél kevés kifejezőbb módszer létezik. Létezik, de még mielőtt nagyon belemélyednék, úgy döntök, hogy kicsit még húzom. Nem vagyok az a fajta nő, aki visszatáncol, és most sem ez volt a célom, de egy kis játék belefér.
- Ühüm, szóval a túloldalon...- nézek rá huncut mosollyal, és nem tudom megállni hogy ne folytassam.
- Jól van, szívesen megnézek más látványosságot is.- nézek rá ártatlan ábrázattal, mint aki egyáltalán nem úgy értette. Ha olyan nő lennék, aki a részleteken lovagol, belekérdeznék, hogy ugyan mikor lesz, az a mások. De nem voltam ilyen nő, és tudtam helyén kezelni az egy éjszakás kalandokat, amiben már rég nem volt részem.
- Köszönöm, maga egy úriember.- mosolyodom el, míg kicsit jobban összehúzom magamon a kabátját. Már majdnem elkezdek morfondírozni, hogy biztos jó ötlet, ha a kilengésekben gazdag iránytűmet követem. De Patrick illata, hamar eloszlatja a kételyeimet, míg a hormonjaimat kellőképpen megbolygatja. Kicsit olyan, mintha valami megint elködösítené az elmémet, foghatnám arra is, hogy az ital utóhatása. De igazából jól tudtam, hogy az izgatottságom mértéke egyre csak nőt bennem. Nem mondanám, hogy gyakran jó döntésekhez vezetett, ez az állapot. De ezt a zsigeri érzést, jól esett követni. Így kérdés nélkül ülök be a taxiba, nem kérdezősködők, hogy hova megyünk, vagy merre visz éppen.
- Végre elérkeztünk ehhez a ponthoz is.- vigyorodok el, és próbálom magamban tartani, azt a félre gondolt megjegyzést, amit az immár szabad kezeire akartam mondani. Minden mozdulatát követem, de amikor megáll, kérdőn pillantok rá.
- Persze.- veszem át tőle az üveget, és elég hamar rá is jövök, hogy mire is készül. Ahogy hozzám ér, ösztönös reakcióként még jobban belesimulok az érintésbe. Közben lassan közelebb hajolok az arcához, míg nem az ajkaim az övét nem érintik. Egészen kicsit érintem hozzá, játszadozva az alsó ajkával, miközben egyre jobban ízlelgetem őt . Végül elmélyítem a csókot, de csak egészen rövid időre.
- Gondoltam ezzel, áthidalhatjuk a formaságokat, ha már ültem az ölében, és számmal is érintettem...talán tegeződhetnénk.- mosolyodok el, de azért nem húzódok olyan messzire. Miközben folyamatosan tartom vele a szemkontaktust, sikerül a bort is kinyitnom.
- Szerintem még pont idejében kaptuk el, hogy ne fázzak meg.- kacsintok rá, miközben egyik ujjammal letörlöm az alsó ajkáról a rúzsfoltot. Egy sokatmondó mosoly után, óvatosan a számhoz emelem az üveget, és kortyolok egy kicsit belőle.
- Hát ennek jóval másabb íze van, mint amit én ittam.- nyalok végig az alsó ajkamon, közben átnyújtom neki az üveget.
- Amúgy, azon kívül, hogy eliszogatsz egy üveg bort, mi volt a terved? Nagyon belerondítottam az estédbe?

[You must be registered and logged in to see this image.]
to Layana

Pókerarccal hallgatom a szavait, de nem tudok nem elmélázni rajta pár másodperc erejéig. Atyaég. Hogy juthattam odáig, hogy egy szenthez hasonlítgatnak? Még ha csak viccnek is szánja, elég bizarr poén engem, a lelkem, vagy bármi másomat ebbe a kategóriába sorolni. Ha tudná, hogy majdnem embert is öltem… méghozzá elég brutálisan… beavatkoztam a dolgok normál menetébe. Egy önkéntelen mozdulttal megvakarom a halántékomat. Nem válthatnánk már végre témát innen? Miért mindenről ez jut ma eszembe? Épp ez az, amit ki akarok verni a fejemből.
- Igyekszem… felvenni a ritmust – próbálok kisajtolni magamból valami értelmeset, és elrejteni előle, mennyire nem örülök ennek a válasznak. Jól ismerem a művészeket. Az apám, és a húgom is az volt. Művészek között jártam egyetemre, velük dolgozom. Sőt, az eredeti szakmámat tekintve, valamelyest én is annak számítok, és mostanra marhára elegem van belőlük. Elegem van abból, hogy sosem tudom, mire számíthatok. Túl sok, és túl nagy meglepetést kaptam már az élettől.
- Ez esetben nem hinném, hogy túlságosan nagyra tartaná a munkámat – mosolyodom el, hiszen annak sokkal nagyobb része szól kommunikációról, mint tényleges cselekvésről. Egy reklámcég esetében ez valahogy így működik. És ami azt illeti, most sem a szuperhős képességeimmel akadályoztam meg, hogy leugorjon erről a jó nagy vasdarabról, de ezt inkább egyelőre nem hozom szóba. Még rajta áll. Én pedig inkább nem iszom előre a medve bőrére.
- Ahogy én is – nézek fel rá titokzatos mosollyal, és talán egy csöppnyi kihívással. Így hogy fogom a kezét, már könnyen van nagy szám, de érdekel, hogy fogékony-e egy kis hergelésre. Szívesen összemérném az erőinket. Mondjuk ma éjszaka, a lakásomban.
Ahogy a következő mondatot kimondja, az első, ami beugrik, hogy azt bizony nehéz lesz elérni. Hogy ne erről a bizonyos ugrási kísérletről jusson eszembe, vagy épp fordítva: ne az villanjon be először róla, hogy öngyilkos akart lenni. Nem nagyon van ötletem, mi az, ami felülírhatná, de…
- Azt mondta, biztos a képességeiben – mosolyodom el játékosan, visszanyúlva az előbbi szavaihoz. – Ez pont jó lesz első kihívásnak – nézek a szemébe, hogy le tudjam szűrni, sikerült-e megmozgatnom benne valamit.
Miután már a karomban tartom, és az ölembe egyensúlyozva biztos lehetek benne, hogy végre valahára ezen az oldalon tudhatom, már én is fesztelenebbül reagálok. Mindenre. A tekintete azt üzeni, fel akar jönni hozzám, és bizonyára az enyémből is könnyedén kiolvassa, hogy eszem ágában sincs ellenkezni, pláne, mikor öltáncokat emleget. Nem esik nehezemre elképzelni, milyen jól menne neki a műsor. Egy kicsit kiszárad a torkom, de nem akarom megnedvesíteni az ajkam előtte, az túlságosan árulkodó lenne. Inkább megvárom, amíg lecsusszan rólam, én pedig a megjegyzésein mosolyogva ráterítem a kabátom.
- A megfázástól nem fogja megvédeni – az már szerintem bőven el van intézve –, de egy kis melegséget talán adhat.
A következő látványosság, amit megcsodálhat, a lakásom lesz. Bár ezt nem mondom ki konkrétan, ő pedig kérdés nélkül ül be a taxiba. Máris ennyire megbízna bennem?
- Sokáig váratott vele – sandítok rá oldalra, miközben térdeim közé veszem a borosüveget. Elvégre, ha hamarabb beudvarlom a korlátról… de aztán más ötletem támad. Ezek az apró, ha-akarom-célzó megjegyzések felbátorítanak annyira, hogy úgy gondoljam: nem fogja zokon venni, ha átmozgatom egy kicsit a felállást. Annyira nem, hogy közben ő is rásegít. Felém mozdul, az ajka puhán súrolja az enyém, mint egy törékeny, játékra hívó kiscica. Hagyom, hadd kóstolgasson, míg végül ő is engedi elmélyíteni a csókot. A bokáján nyugvó tenyerem felsimít a lábán, de mire a térdéhez érek, már elhúzódik, pedig a tekintetem biztos elárulja: szívesen folytattam volna tovább.
- Már azt hittem, sosem ajánlod fel – mosolyodom el, mikor végre kimondja, hogy tegeződjünk. Habár a magázódásban, pláne ismerkedésnél, van valami megmagyarázhatatlanul szexi – lehet csak nekem, sosem végeztem még erről közvélemény-kutatást – azét nem bánom, hogy túlestünk rajta.
- Szóval ez a szabály? Csók és ölben ülés? Csak ezek után tegezed az embereket? Sosem ismertem még tüzetesebben táncosokat, de egész szimpatikus rendszer – figyelem továbbra is mosolyogva, ahogy a bornyitással bíbelődik.
Nem igazán hiszek benne, hogy ebben a nyitott hátú ruhában megúszná a betegséget, de eszemben sincs ennek hangot adni.
- Ezt bóknak veszem. A borokra elég háklis vagyok. – Vagy egyszerűen csak sznob. Az is lehet, de ami nem üti meg a megfelelő minőséget, képtelen vagyok meginni. Átveszem tőle az üveget, és én is megkóstolom. – Nem rossz, de inkább visszaadom, lehet, ez jobban átmelegít, mint a kabátom.
Azzal a jobb kezem be is csúsztatom alá, és az ujjaimat végigcirógatom a hátán. Érezni akarom a bőrét, amíg még ilyen hűvös, és ahogy a meleg érintés szinte azonnal libabőrbe vonja. A térdén nyugvó bal kezem pedig lassan elindul felfelé a combján. Érzem, hogy bezsongtam, pedig még nagyon az este elején vagyunk. De úgy látszik, nagyon is ért hozzá.
- Dehogy. Minden este ezt csinálom. Kiülök egy üveg borral, és lebeszélem az ugrani vágyókat – hajolok közelebb hozzá bujkáló mosollyal, hogy az ajkammal a fülét súroljam, és végül hintsek egy apró, hívogató csókot a nyaka peremére.

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]Ejt néha végzetes hibákat az ember. Olyanokat, amik visszavonhatatlanok, és onnantól egy újabb súlyként nehezednek az ember vállaira. Nem tudnám megmondani, hogy eddigi életem során, mennyi ilyen teher nyomasztott. Egy biztos volt, hogy ezeket mind egyedül cipeltem. Akkor is ha a felelőségem, csak egy egészen apró volt benne. Azt hiszem, ezt a magatartást, anyámtól vettem át, aki mindent elvonszolt egymagába. Hiába nem volt az övé, ő mégis sajátjának tudta. Egy idő után ragaszkodott a problémákhoz, magához szorította őket, mert csak ezekben tudott megkapaszkodni. De hiába talált egy biztos pontot, amihez közel kerülhetett apámhoz, nem tudta megérteni, hisz ő nem látta, amit apám aznap este látott. Talán nem is a látványon volt a hangsúly, hanem érzésen, ami akkor a hatalmába kerítette.

- Layana!- apám hangja penge élként vágja át a köztünk lévő távolságot. Közeledő léptei ellenére, én még beljebb mászok a mocsárba, ami feltehetőleg elnyelte, egy 15 éves lány holtestét.
- Olyan nincs, hogy nem lehet itt semmi..- bosszúsan kémlelem a zavaros víz felszínét, kutatva azt, ami talán ott sincs.
- Layana!- újra hallom a nevemet, de csak megrázom a fejemet, és felemelem a kezemet, hogy csendre intsem. Tudtam, hogy Tina itt van, egy mocsáros tó fenekén. Kívülről, úgy nézhettem ki, mint egy eszelős. Valójában kezdtem is magam úgy érezni, és talán ezért is nem akarok apám hivatására úgy tekinteni, mintha az én jövőm is lenne, mert túlságosan a lelkemre vettem minden ügyet, amibe sikerült belefolynom.
- Kislányom!- testközelből hallom apám hangját, míg végül maga felé fordít, és aggódva végig meri az arcomat. Legszívesebben, hozzávágtam volna egy kérdést, ami már évek óta égette a nyelvemet. De soha nem tettem meg. Mert tudtam a választ, azért hozott magával minden alkalommal, hogy biztos legyen abban, hogy nem az én tetememhez jön helyszínelni. Ez a kép ott kísértette, és nyomasztotta a lelkét, majd súlyként nehezedett a vállaira, amit mindannyian cipelünk a családban. Egyedült nem bírna el vele, és megint csak rossz úton járna, ahol nincs jó irány.
Tekintetet az arcomról, egy távoli pontba réved, amit én is követek. A víz tisztább felszínén lebegett, egy jól kivehető test. Még csak nem is lehetett eltéveszteni. Mindketten tudtuk ő az. Megtaláltuk, Tinát, aki innentől nem eltűntnek volt nyilvánítva, hanem halottnak.
Közelebb érve az élettelen testhez, nagyot nyelek, mert nem akartam hogy igazam legyen mégis az lett. Egy értelmetlen halál, és egy fiatal lány aki előtt még ott állt az élet.
- Mi jár a fejedben?- teszi fel apám a kérdést, én pedig Tina jéghideg tenyeréhez érek. Onnantól kezdve nem fáztam, viszont minden érintést hidegnek éreztem. Zimankós emlékként élt bennem, akár egy jéghegy, ami soha nem akart felolvadni.

Szó-szót követett, de bármi volt, ami ma Patrick-et idehozta, biztosan nem az volt a célja, hogy egy eszelősnek tűnő nőt lebeszéljen a híd széléről. Viszont olybá tűnt, hogy ugyanúgy gondolkodott, ahogy én is, s próbáltuk mindketten a lehető legjobb irányba terelni ezt a helyzetet. Bár őszintén, számomra meglepő, hogy egyáltalán ki akar velem kezdeni. Mondjuk még mindig ott van annak az esélye, hogy csak azért tette, hogy leédesgessen onnan. De még ennek az eshetőségét sem bántam, ha erre az éjszakára elfeledteti velem azt a keserűséget, ami miatt a hídról való leugrást láttam megoldásnak.
- Elég edzett a szervezetem, ne aggódjon ez miatt. -ahogy ezt kimondom, egy keserű mosoly vándorol az ajkaimra, de ezt hamar palástolom is, egy kacsintással. És próbálom a további hozzáfűzni valómmal is elhessegetni, az előbbi emléket.- Hát, reménykedem, hogy nem csak a kabátja van a tarsolyában, ennek érdekében..- jegyzem meg, elég egyértelműen mire célzok. Nincsenek igazából kételyeim vele kapcsolatban, és ha úgy nézzük, az előbb kockáztattam az életemet, nem esett nehezemre megtenni ezt még egyszer. És beülni egy taxiba, egy idegennel. Így gondolkodás nélkül megettem. Apró gondolatfoszlányok próbáltak meggyőzni, hogy talán ezt azért mégsem kéne. De az érzékeim akarata, ennél makacsabb erőbedobással ragaszkodtak, hogy ma töltsem Patrick-el az éjszakát. Csak még csábítóbb volt számomra a tény, hogy nem tudtam ki ő, és ő sem tudott rólam túl sokat. Így miért ne tehetném meg?
- Hát még így is hamar a harmadik randihoz ugrottunk, úgy érzem.- szavaimat alátámasztom a mozdulataimmal is, és nem is nagyon nem is kívánok kertelni. Elég egyértelmű volt már így is, hogy mit akarunk egymástól, szóval elengedtem mindenféle aggályt ezzel kapcsolatban. Ajkaimat az övére tapasztom, először lágyan, épp csak egy pillanatra. Végül jobban felbétorodva veszem bírtokba az ajkait. Rég volt már egy éjszakás kalandom, és már el is felejtettem, hogy milyen magával ragadó tud lenni az egész helyzet. Bár, az is lehet, hogy az egész Patrickből árad, amit én mámorosan ittam magamba. Gondolat menetére, egy huncut mosollyal nézek rá, és enyhén megrázom a fejemet.
- Nos, azért mielőtt több táncos lánynál is alkalmaznád ezt a módszert, előtte azért óvatosan járj el. Valamelyikünk elég gőgös tud lenni, és szentül hiszi, hogy ő nem olyan lány. Pedig, legbelül, mindannyiunkban ott rejtőzik az ördög, csak valaki nem hallgat rá.- suttogom az ajkai közé, majd a bor nyitással próbálok megbirkózni.
- Még szerencse, hogy jól csókolsz, különben még mindig magázódnánk.- incselkedek vele, és ahogy megérzem az érintését a hátamon, rögtön reagálok rá. Már rég váltották ki ezt belőlem, és tudtam, hogy ez az érzés, teljesen el tud kábítani, majd éppoly könnyedén felemészteni. Így reflexszerűen belesimulok az érintésbe, tudtam hogy minden mozdulatom az sugalja, hogy szinte könyörgök érte. De ha itt volt rá, az alkalom...miért ne fogadjam el Patrick ígéretet, ami másnapra elhalványodik.
élesen szívem be a levegőt, és kicsit megremegek, amikor kiengedem. Ahogy megérzem, hogy mennyire közel van, már tudtam, hogy elvesztem. Kicsit oldalra hajtom a fejemet, ahogy az ajkaival nyakamra hint egy csókot. Közben pedig az egyik kezemmel, lassan végig simítok a mellkasán.
- Elég furcsa hobbi, bár nem furcsább, mint az enyém.- fordulok vissza felé, és hol a szemeibe nézek, hol pedig az ajkait fixírozom.
- És miután lebeszéled őket, mi történik velük? - teszem fel a kérdést, tovább húzva a játékot, miközben az ujjaim még mindig apró leheletnyi érintéssel játszadoznak a mellkasán.

Tárgy: Re: Dres&Layana - Holding Out For A Hero Hétf. 04 Nov. 2019, 01:02

to lay

[You must be registered and logged in to see this image.] +16
- Edzett? És vajon akarom tudni, hogy ez mit takar? – mosolyodom el, és egy halvány, meglepett ránc is a homlokomra fut, de még mielőtt megszólalhatna… – Kitalálom! A tánc miatt – teszem meg a tétem, sandán rá hunyorítva. Valami azt súgja, sok minden van a rovásán ennek a sportnak, sosem értettem, miért terhelik meg magukat ennyire fizikailag, és miért okoznak óriási fájdalmakat pár elegáns ugrás kedvéért, és persze, miért teszik tönkre az ínszalagokat, de ezeket a kételyeket most inkább nem vetem fel neki. Azért összességében így is kételkedem, hogy a spicc és nyújtás megfázás ellen is hatna. A tervem viszont az, hogy ezt a problémát nem szavakkal fogom orvosolni a továbbiakban.
Mintha a gondolataimban olvasna. A megjegyzése egyértelmű felhívás, amit jól esik hallani, és ami fel is bátorít annyira, hogy ne fogjam vissza magam annyira abban a taxiiban. Részben valóban a nemes szándéktól fűtve, hogy némi életet leheljek a fagyos testébe, olyan törékenynek, olyan óvni valónak tűnik… részben pedig, mert mostanra már nagyon is felpiszkálta a fantáziám, ő és ez a sok rejtélyes, játékos, kétes utalás, ami – szándékosan vagy sem, de – folyamatosan egy irányba terelte a gondolataim. Akartam. Hiszen pont ezért indultam útnak ma éjjel, hogy zsákmányra leljek, bár nem gondoltam, hogy rögtön itt, ennél a hídnál fogok ráakadni. Ahogy arra sem, hogy ilyen érdekes jelenségre bukkanok, de egy éjszakára mit számít? Határozottan vonz benne valami. Egyáltalán nincs kedvem leadni a kórházi talált tárgyak osztályán, vagy tudom is én, hol kell segítséget kérni az öngyilkosságot megkísérlőknek. Különösen, mikor már az ajkaival kóstolgat. Eleinte hagyom, hogy cicázzon velem, de mikor határozottabban elmélyíti a csókot, én is beszállok a játékba. A kezem pedig nem annyira erősen, de érezhetően a combjára szorít.
- Szerintem bőven beszélgettünk azon a nyamvadt hídon három randevúnyit – súgom az ajkára, mielőtt eltávolodik, és a csókját egy szélesre húzódó, somolygó mosoly váltja fel. Szórakozottan hallgatom a további okfejtését, és csendesen szurkolok annak a bornyitásnak.
- Ezt mindenképp észben tartom. Tehát, a táncosokból elő kell csalogatnom az ördögöt? Izgalmas feladatnak hangzik – ízlelgetem, jelen esetben abszolút rá értelmezve minden egyes szót. – És neked mit suttog a füledbe? – veszem át tőle a bort, hogy én is igyak belőle pár kortyot. Alkohol téren baromira le vagyok maradva, tőle is, de úgy általában véve saját magamtól is, még csak ez az üveg lett volna a ma esti alapozás, mielőtt belevetem magam a montreali éjszakába.
A szerencse, hogy jól csókolós megjegyzésre elnevetem magam. Ez jó volt. Tetszik a humora. Ahogy a levegőt beszívja, majd az érintésem nyomán kissé reszketegen kifújja, már az is beindít, az egész nő egy sétáló és lángoló erotika, vagy csak én zsongtam be ennyire mostanra?
- Ezt igazából nem szabadna elmondanom, de talán most mégis kivételt teszek. – Hogy mi történik a lányokkal? – Az attól függ. Mindig ez a taxiút határozza meg – pillantok fel a szemébe, miközben az ujjai az ingemre rajzolgatnak. – Azt hiszem, még pont tíz percünk van hazáig – a tekintetem pedig továbbra sem ereszti az övét. Hogy mit jelent mindez? Az egyelőre a fantáziájára van bízva. Az ujjaim újra végigsimítanak az ölembe vezető combján, és egy lassú, gyengéd és selymes érintéssel, a mutatóujjamat végighúzom a felgyűrődő szoknyája alatt rejlő, az érzet alapján csipkemintás bugyiján.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Tárgy: Re: Dres&Layana - Holding Out For A Hero Hétf. 04 Nov. 2019, 19:51

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]
+16
Elnevetem magam, ahogy válaszol a saját kérdésére, részben igaza volt, de a másik részét inkább meghagytam magamnak. Jobb, ha bizonyos részleteket nem fedek fel előtte, biztos vagyok benne, hogy így is hajszálon múlott, hogy ne a diliházba vigyen. Bár tény, hogy abban sem vagyok biztos, hogy ettől nem nézz fél őrültnek, és őszintén...meg is értem.
-Van egy olyan sanda gyanúm, hogy hamarosan meg tudod mit is takar valójába.- ajkaim árulkodó mosolyra kunkorodnak, de erőt veszek magamon, és egy mímelt sóhajtással folytatom.
- De igazad van a tánc miatt, és az orosz oktatóm miatt, aki igazán szadista tudott lenni néha napján.- valójában mindig az volt, de nem hinném, hogy Patrick-et különösebben érdekelné Dimitrij módszerei. Tekintve, hogy néha engem sem érdekeltek. Így talán én kaptam meg a legtöbbször, hogy soha nem lesz belőlem senki, és csak időpazarlás vagyok számára. Azt hiszem ezen annyira felhergeltem magamat akkoriban, hogy aztán mégis lett belőlem valaki.
Patrick fürkésző tekintetével nézek farkasszemet, igazából tudtam, hogy megannyi kérdés lapul mögötte, és talán kíváncsi, de azért annyira nem, hogy fel is tegye őket. Egyértelműen, nem azért ültünk itt, hogy beszélgessünk, és jobban megismerjük egymást. Ha jobban belegondolok, ő talán jobban megismert engem, mint én őt. Hisz, ha valaki egy híd szélén díszeleg, akár egy elcseszett karácsonyfa csúcs, akkor könnyen következtethetett arra a megállapításra, hogy valami nem teljesen kerek nálam. Én pedig, ha nagyon akartam volna, bizonyíthattam volna az ellentétjét. De valahogy a mi szóváltásunk, már alapból nagyon szokatlanul kezdődött, és úgy tűnik végződik is. Már ami a beszéd részét illetti. Mindketten, egy olyan folyamat részesei voltunk, ami talán nem az ésszerű döntéseket ígéretét hordozták magukban. Eléggé úgy állt a dolog, hogy mindketten az ösztöneink által vezért döntések mellett voksoltunk le. Így eszembe se jutott visszavonulót fújni. Nem tartoztam soha azon lányok közé, akiknek többet ér az hogy csak jót mondjanak róla, és ne éljen mellette. Pont olyan lány voltam, aki képes egy idegennel beülni egy taxiba, - ami Isten tudja hova tart.- és forró csókkal becézgetni az ajkait, míg végül teljesen el nem vesztem a fejem az érzésben, és abban ahogy hozzám ér. Érintése nyomán, az izgalom végigfut a gerincemen, ami az egész testemre vérpezsdítőként hat. Így amikor elszakadok az ajkaitól, pontosan úgy nézek rá, mint aki éppen arra készül, hogy felfalja a másikat.
- Úgy érzem, elég vegyes érzelmek kötnek ehhez az hídhoz..először ragaszkodsz hozzá, aztán most már nyamvadt .- nézek rá , miközben úgy teszek, mint aki tényleg meg akarja fejteni ezt a rejtélyt. De valójában, csak időhúzásnak használom. Szeretem addig húzni, amíg már szét nem feszíti a vágy, és még jobban szerettem érzni a rám kifejtett hatását. Erre a gondolatra, egy incselkedő mosollyal nézek rá.
- Bizony, a táncművészek mind nagyon fegyelmezettek, és elhívatottak. Az az, csak majdnem mind..- helyesbítek, mert rám mostanában ez nem nagyon igaz. Kérdésére még közelebb simulok hozzá, miközben az egyik kezem alaposan kitapogatja a mellkasát és az izmait az ing takarásában.
- Hogy a mai nap szentelhetem másnak, az elhivatottságomat. - válaszolok játékosan, visszautalgatva az előző témánkra. Ha már több ízben is körbe kerültük ezt a témát, essünk bűnbe stílusosan. Minden idegvégződésem az ő tapintására koncentrálódott. Mégis ennek töredékét még igyekeztem úgy visszafogni, hogy enyhén ráharaptam az alsóajkaimra. Ha már most ilyet impulzív hatással van rám, mi lesz később?
- Hm.- mélázok el egy pillanatig, fontolgatva, hogy mik is pontosan a lehetőségeim, amikkel természetesen teljesen tisztában voltam.
- Szóval tíz perc tesztkörút. Azalatt, azt hiszem bőven át tudok tekinteni minden részletet.- sokféleképp érhető ezt a mondat. Meg hát a tíz perc, azért csak tíz perc. Nem mindegy.
Már közel sem fáztam, leginkább minden egyes érintés után, minden egyes mozzanatát egyre perzselőbbnek éreztem. Lehet, hogy én tökéletesen tudtam húzni az időt, de úgy nézett ki, hogy ő is pontosan jól tudta ezt a játékot játszani. Lényegében a várakozás, hogy mit fog tenni, már az kikészített. Így amikor megérzem, az apró leheletnyi cirógatást, egy apró alig halható kéjes hang szökik fel a torkomból. Most már kevésbé akartam késleltetni a dolgot, így könnyed mozdulattal most már teljesen az ölében kötök ki.
- Még szerencse, hogy az erényeim közé sorolom az exhibicionizmusomat.- suttogom az ajkai közé, annak ellenére, hogy valószínűleg a sofőr is tudta, mire készülünk a hátsóülésen. Kezeim most már óvatosan próbálják, az ingét lefejteni róla, míg ajkaimmal a nyakára hintek egy apró csókot. Amint megszabadítottam annyira az ingétől, hogy valahol hozzá érhessek, lassan végigvezetettem az egyik tenyeremet kidolgozott felsőtestén míg a másikkal a tarkóját kezdtem el cirógatni. Hevesen ittam magamba minden egyes porcikáját. Ajkaimmal pedig megint csak visszataláltam, az övéhez, amit most már nem kóstolgattam, hanem leginkább faltam.

[/i]

Tárgy: Re: Dres&Layana - Holding Out For A Hero Csüt. 07 Nov. 2019, 23:32

to lay

[You must be registered and logged in to see this image.] +16
Hamarosan megtudom? Nem tudom, mire célozhat, de a gondolat hamar elillan a fejemből, ahogy továbbevezünk. Szadista orosz tánctanár. Ez külön-külön is épp elég bizarrul hangzik.
- Ezek szerint a mazochizmust is felírhatjuk a kórlapra – mondom inkább, mint kérdezem, és átsandítok rá, hogy a reakciót is lássam. Az igazat megvallva nem akartam addig hozzáérni, amíg nem érünk haza, legalábbis nem ennyire egyértelmű vágyódással, de ez az izgő-mozgó keljfeljancsi természete, amivel az ölemben fészkelődik, elég hamar eloszlatja az önuralmam, és megpecsételi az este alakulását. Az első csókja csak kóstolót ad, de a tekintete folytatást ígér, a teste az ölembe simul, míg a tenyere a mellkasomon feszülő inget simítja. Épp erre van most szükségem.
- Azt mondják, a szerelem és a gyűlölet egy tőről fakad – mosolyodom el halványan, ahogy hátrébb húzódik, és megjegyzést tesz az ambivalens mondataimra. Bár rám egyik sem annyira jellemző, nem szoktam szerelmes lenni, vagy ha igen, úgy minden éjjel másba; el lehet varázsolni, sőt, őrültségekre is képes vagyok, de közel sem romantikus érzelmektől fűtve, hanem hogy megnyerjem a játékot, és végül megszerezzem, amit akarok. Jelen pillanatban őt. Leudvarolni már leudvaroltam arról a hídról, most már csak a jól megérdemelt jutalom-éjszakánk van hátra. Hogy ő is, és én is elfelejtsük kicsit, hogy mi űzött minket Szent Lőrinc kegyeihez.
- Ezt én is tapasztalom… – hogy a fegyelmezettségnek nem sok jelét adja. A mutatóujja az ingem gombjaival kezd babrálni. Én sem tétlenkedem, a bőre mágnesként vonzza az érintéseimet, ez a ruha pedig igazán nem takar sokat. A háta csaknem teljesen nyitott, és a szoknya is merészen felvágott, pláne így a térdeim között ücsörögve, szinte ott érintem, ahol akarom.
Kíváncsi lennék, hogy kötött ki ma este azon a hídon. A ruhája szexi, a sminkje kihívó, mintha ugyanaz a szándék vezérelte volna a montreali éjszakába, mint engem. De vajon mi történhetett? Megkérdezném, de mostanra, az a helyzet, hogy a kíváncsiságom a második helyre szorult. Jelenleg egyáltalán nem vágyom mesedélutánra, sokkal inkább arra, hogy érjünk végre haza, ez a bőr alá kúszó türelmetlenség pedig a kérdése hallatán – miután lebeszéled őket, mi történik velük? – arra késztet, hogy rávágjam: minden ezekben a perceken múlik. Nem számít, hogy elhiszi-e, vagy sem, és az sem, hogy mit csinál, elég, ha belemegy a játékba, és kapok egy kis ízelítőt, ráhangolást, bármit, ami segít kiverni a fejemből ezt a várakozást, vagy épp ellenkezőleg: csak még nehezebbé teszi, de nem bánom. Nem tudok nyugton ülni, vágyom rá, hogy valami történjen. És ez a valami épp itt ücsörög a térdeim között, szexin, ördögien és tejesen kiszámíthatatlanul. Hogy ne csak szavakkal inspiráljam, egy lopott, sokkal többet ígérő, mint adó mozdulattal végigsimítok a szoknya alatt rejlő, falatnyi fehérnemű-anyagon, és elégedetten viselem a következményeket.
A pózváltást, aminek következtében a térdei körém fonódnak, a sebtében, félig kibontott ingem alá tapintó érintéseit, a nyakam hátsó részét karcoló körmeit, amitől a lábujjam végéig megborzongok. És a heves, elsöprő lendületű csókjait. Ahogy az ölemhez ér, beleszusszanok a csókba, és ösztönösen még közelebb húzom magamhoz, hogy néhány réteg ruhán kívül ne legyen más köztünk. Majd elkövetem azt a hibát, hogy megmozdulok. Az elektromosság ezer szikrával száguld végig a testemen. Innentől két lehetőség van. Vagy abbahagyjuk, de ebben a szent pillanatban, és a fuvar további részét az autó két külön sarkában vészeljük át, vagy itt és most húzom is a cipzárt. Még sosem csináltam taxiban, a gondolat pedig egyszerre izgat fel, és húz fel bennem valami eddig ismeretlen gátat. Lehet, ezt mégsem kellene. De magam sem tudom, hogy mi tiltakozik bennem. Szokás? Jólneveltség? A józan ész maradéka?
- Várj egy kicsit – húzódom el épp hogy pár centire az ajkaitól, és a két tenyerem a combjaira illesztem. Mintegy biztosítékként, hogy egy helyben tartsam, míg megpróbálom végiggondolni, hogy… Mit is?

[You must be registered and logged in to see this link.]

Tárgy: Re: Dres&Layana - Holding Out For A Hero Pént. 08 Nov. 2019, 22:42

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]
+16

Azt hiszem eljutottam arra a pontra, ahonnan már alig tudnék visszafordulni. Patrick előcsalogatta azt az énemet, amelyik egyszerre volt űzött vad, és egyben a vadász is. Mondjuk a mi helyzetünkben, kérdéses, hogy most melyik szereposztás érvényes.
- Azt hiszem az eddigi információid alapján, amit összeszedtél rólam, kevésbé vagyok kíváncsi, mi a diagnózis.- lehet, ha komolyabb lenne köztünk a helyzet, minden erőmmel azon lennék, hogy az előnyösebb tulajdonságaimat lássa. De mivel ez nem így volt, nem akartam magamat visszafogni, és azt a Layanat, akiről tudom, hogy már jó ideje a kispadon ücsörög. Gyakorlatilag Matt-el való kapcsolatom óta, de vajon megérte? Erre egyértelműen nem volt a válasz, de mire újra feltörhetne belőlem, a Matt iránt érzett haragom, egy egészen furcsa mondat hangzik el. Nem azért, mert nem hallottam még, de soha nem tudtam átérezni a jelentését.
- Akik ezt állítják, túl sokat foglalkoznak, olyan elvont fogalmakkal, mint a szerelem és a gyűlölet. Ahelyett, hogy inkább élne. De nem értek ezzel egyet, ez csak egy silány vígasz, olyan embereknek, akiket soha nem szerettek, vagy az olyanoknak, akik annyira érdektelenek, hogy még csak nem is gyűlölik őket. - ridegen csengő szavak hagyják el ajkaimat. Valójában nem is igazán tudtam, az érzelmekkel mit kezdeni. Olyanok voltak számomra, mint a díszteknősök. Semmi funkciót nem töltenek be az életedben, legalábbis engem a teknősök annyira nem hoztak lázba. Így a mértjüket sem értettem igazán. Nem arról van szó, hogy képtelen lennék érezni, de túl sok energiát vesz el, és azt hiszem a tánc mellett nem nagyon fért meg más. Most viszont, itt voltam ürességtől kongva, kergetve valami olyasmit, amit soha nem kaphattam el. Inkább hajszoltam, valami megfoghatatlant, csak a lappangó érzelmekkel ne kelljen szembenéznem. Erre még nem voltam készen, és abban sem voltam biztos, hogy valaha az leszek rá. Ahogy arra sem voltam felkészülve, hogy elveszítsem önmagamat a tánc által. Zsigerből taszítottam ennek a lehetőségét, mintha soha nem történhetne meg, hát mégis.
- Legalább valami pozitív tapasztalás is ér, velem kapcsolatban.- kacsintok rá. Jól tudtam, hogy már abba a az állapotba sodródtam, ahol már nem fogok elgondolkozni semmin. Csak egy valamire tudtam fokuszálni. Arra a pulzáló csomópontra, amitől az egész testemet remegés fogta el. Annak ellenére, hogy tudtam mi fog történni, a várakozással egybekötve egészen türelmetlen kezdtem lenni, ami csak egyre nagyobb késztetést adott arra, hogy vegyem egy kicsit kezembe az irányítást. Érintéseivel, mintha még jobban erre akart volna bíztatni, így bizonytalanságot elhagyva, könnyedén az ölébe csusszanok. Olyan zavartalanul tettem meg mindezt, mintha legalábbis ezer éve ismerném, ami hát nem igazán volt igaz. Úgy nézz ki, az alkohol ködén keresztül is próbál jelezni az agyam, hogy álljak le egy pillanatra. De ma este nem akartam az eszemre hallgatni, csak arra amit a testem diktál. Már el is felejtettem milyen, mikor nem kell mérlegelnem, vagy aggódnom, hogy minek mi lesz a következménye. Kezeim lassan barangolják be a felsőtestét. Az úticélom pedig elég egyértelmű, és eltéveszthetetlen. Ajkaimmal pedig még magabiztosabban kezdem ostromolni, ezzel magamat is teljesen feltűzelve, egyre hevesebben falni kezdem az ajkait. Míg a kezeim továbbra is lassú táncot járnak a tarkóján, és a mellkasán föl-alá játszadozó mozdulattal kicsit lejjebb tévelyedek. Ahogy magához szorít, a lüktető érzés, ég feszültebb tempóban zongorázik végig a testemen. Ennek nyomán pedig a testem szinte belesimul a kellemes szorításba. Már kész vagyok arra, hogy magával ragadjon. De egyszer csak megállunk, aztán megérzem, hogy valójában, hogy is állunk. Tekintetem a combjaimon pihenő kezeire emelem, majd fel az arcára, amin kételyek árnyékát vélem felfedezni.
- Várok.- mosolyodok el, miközben a tekintetemben, még mindig ott poroszkál az ördögi fény. Nem állt szándékomban továbbmenni, ha ő itt és most nem akarja. Így amíg, így álltunk, a melltartómból előhúzok egy nikotin szálat, és egy gyújtott. Gyakorlott mozdulatokkal, de annál lassabban gyújtom meg. Óvatosan az ajkaim közé emelem, miközben Patrick zavaros tekintetét egy pillanatra se eresztem. Mélyen szívok belőle, majd enyhén hátravetett fejjel kiengedem a hosszan gomolygó füstöt. Elégedett sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd visszanézek Patrickre, és az ajkai közé helyezem a cigit.
- Mi zavar jobban? -teszem fel a kérdést, míg végig szántok a haján az egyik kezemmel.
- Az hogy nem futottad le velem, a szokásos köreidet?- újabb kérdés, amire még nem kérek választ.
- Vagy, hogy valaki ül a kocsiban? - kérdezem, miközben egy leheletnyit közelebb hajolok hozzá.

Tárgy: Re: Dres&Layana - Holding Out For A Hero Vas. 10 Nov. 2019, 22:40

to lay

[You must be registered and logged in to see this image.] +16
Dehogy kérdéses a szereposztás. Becserkészem, hazaviszem, és vele töltöm az éjszakát. A plafonról leselkedő hulla helyett, aki általában lesben várja, hogy mikor dőlök ágyba. Ez a terv.
Négy éve már, hogy az alvás nem a legjobb barátom, legalábbis nem éjjel, amikor minden más elcsendesedik, bennem, és körülöttem is. Csak a mélyebben ülő gondolatok zakatolnak. A franc se hívja őket, de jönnek, makacsul, fáradhatatlanul és maguktól, míg úgy nem érzem, hogy ki kell mozdulnom belőle, különben megbolondulok.
A diagnózisra vonatkozó megjegyzésén csak mosolygom. Nyilván van már ilyenem, mindig kreálok, és az is igaz, hogy az eddigiek alapján egészen sok minden rá van már firkantva, de ez nem kell, hogy befolyásolja. Szeretem az érdekes személyiségeket, és ő kifejezetten annak számít. Nem ijeszt meg annyira, hogy öngyilkos akart lenni, mert a beszélgetésünkből bőven leszűrtem, hogy nem félkegyelmű. És nem is beszámíthatatlan. Helyén van az esze, csak valami miatt nagyon szomorú lehet. Láttam már olyat, aki hasonlóan leplezte, mint ő. Mindez persze csak tipp, megérzés és meglátás, de bárhogy is, nem hinném, hogy tartanom kellene tőle. Ő csak egy gyönyörű, elveszett leányzó, akivel ma este egymásra találtunk.
- Én is elvégeznék még néhány vizsgálatot, mielőtt összesítem a listát – mozdul szélesebbre a mosolyom, elvégre ez egyszerre utal arra is, hogy valóban van párdolog a rovásán, de az is egyértelmű belőle, hogy ettől csak még kíváncsibb vagyok rá, és a folytatásra. A folytatásra, ami egyre jobban behálózza a gondolataimat, olyannyira, hogy a szokásostól türelmetlenebbé is válok.
És az az igazság, hogy a szavaira sem tudok annyira koncentrálni, mint eddig, lehet, hiba volt az ölembe ültetni. Elsősorban a felmelegítés nemes gondolata motiválta az ötletet, és persze számítottam rá, hogy néhány csók már esetlegesen el fog csattanni, de arra hogy ennyire beindít, azért nem.
Az azért egyből feltűnik, hogy meglepően haragszik erre a mondásra, a mondandója ridegen és ítélkezőn fut ki a lehetetlenül piros és telt ívű ajkai közül. Nehezen gondolok másra, mint hogy érezni is akarom őket, nem csak nézegetni, de azért erőt veszek magamon.
- Szóval filozófus is vagy. Ezt is felírhatom a listára? – kérdem játékosan, a végét már az ajkaira súgom. Ahogy lovagló ülésben a derekam köré fordul, már-már meg is feledkezem róla, hogy egy taxiban ücsörgünk, ennek a ténynek is főleg arról a szegmenséről, hogy ezek szerint egy sofőr is van velünk, aki végig hallgat minket, és minden bizonnyal, amennyire tudja, szemmel is tartja a produkciónkat. Teljesen felhúzott, kívánom a folytatást, de az a vékony, figyelmeztető hang mégis még épp időben megszólal a fejemben.
Állj.
Abszolút nincs gondom a házon kívüli szexszel, de hogy egy harmadik fél is jelen legyen, úgy látszik, mégis valami ösztönös gát lehet bennem. Zavarba hoz. Miután a combjaira futtatom a kezem, felpillantok rá, kíváncsi vagyok, hogy mit látok a szemeiben.
- Kitaláltam, hogy mi fog történni veled – mosolyodom el én is az övével találkozva, mintha eredetileg is épp így terveztem volna, hogy mikor már készen állna, megállítom a dolgot. Elvégre csak annyit mondtam, hogy a taxiút dönti el. Hogy hogy terveztem valójában, arról halvány fogalmam sincs, gyanítom: sehogy. A tekintete még mindig perzselő, de egyben titokzatos is. Miközben rágyújt, egyszer sem töröm meg a szemkontaktust. Már épp szólnék, hogy adjon nekem is egy falatot, ha már itt eszegeti előttem, de mintha csak olvasna a gondolataimban. Az ajkaim közé csúsztatja a szálat.
Úgy tűnik, mégsem tudom tejesen becsapni.
- Nincsenek szokásos körök – hazudom. – Mellesleg, még senkiért nem dolgoztam ilyen keményen. Csak mondom – jelenik meg egy jellegzetes mosolyránc az arcomon, ahogy mélyen az övébe akasztom a pillantásom. Ez viszont igaz. Itt most nem egy kiadós szex volt a tét, hanem hogy leugrik-e arról a nyomorult hídról. Eleinte. Tényleg megdolgoztatott.
A második válasz a nyerő. Nem tudok elvonatkoztatni. Azt hittem, hogy menni fog, de bizonyára nem vagyok elég részeg. Az első verzió megcáfolása pedig választ is ad helyettem.
- Két perc – teszem hozzá kárpótlásul, egy nagyon halvány bocsánatkérő hangszínnel, majd a cigit kiveszem az ajkaim közül, és ezúttal én illesztem vissza az övéi közé. Aztán a bor után nyúlok, és tekintélyesen meghúzom. Remélem, ezzel nem nyírtam ki az estét.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Tárgy: Re: Dres&Layana - Holding Out For A Hero Hétf. 11 Nov. 2019, 16:30

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]
+16
Kialakult, az a lehetetlen helyzet a fejemben, amikor már magam sem tudtam megállapítani, hogy éppen mi történik. A Körülöttem lezajló folyamatoknak nem igazán voltam ura. Sem saját magamnak, mondhatjuk úgy is, azzal hogy elveszettem a fejemet, résnyire nyitottam egy olyan kaput, amit eddig szépen csendben bezárva tartottam. Amúgy ez, egész ügyesen megy, amíg meg nem jelenik a semmiből, egy olyan férfi, mint Patrick. Magával ragad, és a következmények nélküli folytatás ígéretétől csillog a szeme. Míg a mosolya próbált arról meggyőzni, hogy csak és kizárólag, azért kerültem az ölébe, mert átfagytam. Nos, az már csak rajtam múlt, hogy ezt elhiszem, vagy sem. De a feltörő könnyelműségem, újra döngetni kezdte azt az ajtót, amit még fél kézzel talán próbáltam zárva tartani. Aztán, azt hiszem gondoltam egyet, kinyitottam az ajtót, a kulcsot meg elhajítottam a fenébe. A vérem azonnal zúgni kezdett, és minden elfojtott vágyam újra éltetni kezdett. Megtöltött, és egy pillanatra sem hagyott alább a zakatolása, egyre impulzív lett, én pedig újra, és újra megfürdőztem ebben az érzésben. Az utóbbi években görcsösen visszafogtam mindent, eltemettem magamban, mintha nem is létezne. És egy olyan nő képében tetszelegtem, aki mindenki máshoz hűséges, csak éppen önmagához nem. Fájdalmas abba belegondolni, hogy minden igyekezett ellenére, ugyanezt nem kaptam vissza senkitől. Csak egy valamitől, a tánctól. Minden szenvedélyemet a mozdulataimban éltem ki, míg a Matt iránti hűségem, így már beleölt energiának látszott.
- Hát remélem te jobb vagy , mint az eddigi orvosaim. - ha tudná, hogy ebben az egy mondatban, számomra mennyi minden rejlik. Én mégis, olyan játékos könnyedségbe csomagoltam, mintha számomra se jelentene, az ég világon semmit. Tudtam, ha nem így teszem, akkor érzelmek kavalkádja színesítik az arcomat, az érzelmek pedig mindent elrontanak. Horgonyként szolgálnak, de ahelyett hogy megállnál egyhelyben a felszínen, magával ránt, és lehúzz a mélybe. Olyan mélyre ahonnan nem tudsz vissza jönni, végül elfogy az erőd, és a maradék levegőd is.
Kétségbeesett gondolataimat nagy erővel lököm el magamtól, és nem kívánt vendégként kirakom őket. Mintha, azzal, hogy beszálltam ebbe a taxiba, talán felejthetőek is lennének. Patrick egyre merészebb érintései, ebben pedig még biztosabbá tesznek, így egy ideig lubickolok az érzésben. Érzékeim folyamatosan egyre jobban életre kelnek, hagynék nekik időt, hogy ezt a maguk komótos módján tegyék meg. De Patrick másképp gondolja, és ahogy végig simít a vékony anyagon, hirtelen lángra lobbanok, és porrá égett bennem minden elnyűtt, fáradt gondolatot, és kételyt. Apró mozdulatokkal, de tökéletesen értő kezekkel érint meg, mint aki tudná, hogy mi az ami teljesen megőrjít. A bennem lüktető érzés, csak egyre éhesebben követeli magának a férfit, minden tekintetben. Lassan ez az érzés kezd felemészteni, míg testem minden egyes pontját szét feszíti.
Ez a lüktető érzés fel alá mászkált rajta, de olyan lassú léptekkel, hogy tényleg az őrület határához sodort. Mindez mellé párosult, egy olyan férfi, akitől nem egészen tudtam eldönteni, hogy az ördög jobb keze, vagy balkeze. De abban biztos voltam, hogy valamelyik.
- Olyan rejtett dolgokat fedezel fel bennem, amiről még én sem tudok.- huncut vigyor ül az arcomra, ahogy közelebb hajol. Az biztos volt, hogy bármit amit most a közelében mondok, az nem beszámítható, így nem is kívántam tovább beszélni. Mást viszont annál inkább, és az ő volt. Így eleget is téve ennek, epekedve neki esek, minden mozdulatomba beleivódott az a vágyódás, amit kiváltott belőle. És ha józan lennék, azt hiszem tudnám, hogy ez hordozz magában egy kisebb veszélyforrást is. De mivel az agyam az alkohol födte mámorban fürdött, nem voltak aggályaim sem gátlásaim. Ettől függetlenül még másnak lehet, és úgy állt a dolog, hogy Patrick számára elérkeztünk ehhez a pillanathoz. Apró mosoly ül az ajkaimra, ami esküszöm együttérzőnek indult, de mégis érzem, hogy leginkább olyan mosoly ez, ami többet ígér annál, mint hogy megértő, és kedves leszek.
A tekintemmel, pedig még csak leplezni sem tudom, hogy bizony a gondolataimban fondorlatos tervek burjánzanak. Ha már átvettem a sátán szerepét, miért ne rántsak magammal egy szentet?!
- Hát...- kezdek bele, míg lenézek egy pillanatra, majd fel a szemeibe.- Szerintem itt már az a kérdés, hogy veled mi fog történni.- kacsintok rá, majd lazán kifújom a füstöt, és átadom neki a cigit. Megadva neki a lehetőséget, hátha ettől lehiggad, bár magam is érzékelem, hogy ettől azért jóval keményebb a helyzet, hogy egy cigi segítsen rajta. Bár, ez is attól függ, milyen cigiről beszélünk.
- Nincsenek..- magam sem tudom, hogy az elhaló mondat vég, inkább a kérdésbe fulladna, vagy abban hogy elgondolkodok azon amit mondott. De egész ügyesen kikerülte a kérdésemet, én pedig csak egy apró mosollyal az arcomon hallgatom, ahogy próbálja a helyzetből kihozni a legtöbbet.
Szavai egy pillanatig elgondolkoztatnak, egy kicsit ízlelgetem is magamban. Végül is előfordulhat, hogy így még nem szedett össze egy éjszakára senkit...
- Mellesleg, én még senki miatt nem mentem szembe, az elhatározásommal. Csak mondom.- válaszolok szinte ugyanúgy mint ő, csak más tartalommal megtöltve. Igaz volt, és talán nem volt jó ötlet beismerni, mert másnap amikor majd józan leszek, ott fog mocorogni egy gondolat, hogy vajon miért másztam le onnan?
Lehettem volna az a lány is, aki kimászik az öléből, és duzzogva az autó másik felébe ücsörög. De Nem ez a fajta voltam, leginkább, az voltam, aki ugyanúgy élvezte ezt a helyzetet, mintha már esetleg bennem lenne. Igaz odalent már fájóan lüktettem, de a türelem rózsát terem.
- Azt hiszem ez a két perc, kínzóan hosszúra fog nyúlni.- suttogom, míg egy leheletnyi füstöt az ajkai közé fújok. Nem akartam drasztikusabb módszerhez folyamodni, de ahogy az autó hirtelen ránt egyet rápréselődök pár pillanatig, ami talán ilyen helyzetben csak még rosszabb tud lenni.
- Basszus.- szisszenek fel, ami párosul egy halk nyögéssel is. A bizsergető érzés, újra átcikázik rajtam, ennek hatására az egyik kezem rászorít az ingére.
- Dugóba keveredtünk.- szól hátra a sofőr, az első reakcióm pedig az, hogy kínomban nevetni kezdek. A tetőpont akkor érkezik el, amikor ismerős színek villogó váltakozását vélem felfedezni, rendőrök.
- Hát ilyen nincs....- szólal meg újra a sofőr, én is ezt gondolom..egy pillanatra hatrafordulok, és a sor ami előttünk áll, hát nem túl bíztató.
- Azt hiszem, valóban kínzóan hosszú percek elé nézünk.- úgy tűnik az összes autót igazoltatják, így elkezdem összegombolni Patrick ingjét, és megigazítom a gallérját. Ha már így belejöttem, a hajába is finoman beletúrok.
- Hamarosan magadra kell, hogy hagyjalak. Remélem jól kijössz a rendőreivel.- jegyzem meg bármi magyarázat nélkül, az egyik kezemmel az ing gyűrődáseit simítom ki.

Tárgy: Re: Dres&Layana - Holding Out For A Hero Hétf. 11 Nov. 2019, 22:45

to lay

[You must be registered and logged in to see this image.] +16
- Ez egészen biztos. Bármit meg tudok gyógyítani – gördül az ajkaimra egy hamiskás mosoly, és a szemeimben megcsillan az ígéret, hogy ezt minél hamarabb be is kívánom bizonyítani. Igazság szerint megtanulhattam volna már mostanra, hogy ha valaki orvosokat emleget, azon belül is így: eddigi orvosaim, birtokos személyjellel és többes számmal ellátva, az gyanús, hogy nem csak úgy viccelődik a dologgal. Majdnem biztos, hogy van valami háttérben húzódó dolog, ami miatt nekem is óvatosabban kellene közelítenem a témát, de ő is annyira könnyed és játékos, hogy jelenleg fel sem merül bennem.
Nem akarom teljesen lángra lobbantani, de tudva, hogy úgyis mindjárt hazaérünk, fel akarom izzítani benne a parázst, hogy kellően megalapozzam a hangulatot, de hamar rájövök, hogy magával a tűzzel játszadozom.
- Ez a specialitásom – vigyorodom el újra a megjegyzése hallatán. Egyéként tényleg a rejtett dolgok felfedezője vagyok, de a franc sem akar most a szakmáról elmélkedni. Inkább hagyom, hogy ráteperjen az ülésre, és mosolyogva, egyre nagyobb hévvel viszonzom a csókjait, a kezeim a csípőjén várakoznak, ösztönös vonzalommal húzva egyre közelebb és közelebb magamhoz, mígnem a játékos csillogás lassan teljesen eltűnik a szememből, a helyét átveszi a puszta vágyakozás.
Ez az a pont, ahol érzem, jobb lesz, ha inkább megállunk. Amíg a taxiban vagyunk, ennél nem akarnék továbbmenni, a nadrágom viszont már annyira feszít, hogy túl nagy a kísértés a folytatásra.
Egyelőre nem mondok semmit, csak hátrébb húzódom, és a kezeim a combjain nyugtatva várok néhány másodpercet, hogy a sürgetés minimálisan alábbhagyjon.
Megpróbálom eljátszani, hogy mindez eleve így volt szándékos, de csak rá kell pillantanom az arcára, abszolút világos, hogy veséig átlát rajtam. Már csak azt nem tudom eldönteni, hogy épp azt élvezi ennyire, hogy jobban kihozott a sodromból, mint vártam, vagy azon mulat ilyen jól, hogy voltaképp magamat húztam zsákutcába.
- Azt is kitaláltam – biztosítom, visszahunyorítva rá. Az ajkaim akaratlanul is mosolyba húzódnak. Oké, ez most egy kicsit tényleg kellemetlen. A cigi jól jön. Azon töprengek, hogy egy tízes skálán vajon mennyire tarthat idiótának. Aztán pedig azon, hogy ezek szerint az ő részéről sima ügy lett volna, ha itt és most meglovagol? De rájövök, hogy nem jó ötlet ezen elmélkedni most. Hosszan ki is fújom a füstöt, és inkább szívok is rögtön még egy slukkot, mielőtt visszaadnám.
- Kezdem sajnálni a többieket – szívom kicsit a vérét, mikor azt állítja: még senki miatt nem ment szembe a saját elhatározásaival. Makacs természetű nő lehet, az már én is leszűrtem.
- Majd csak átvészeljük valahogy – ellenkezem kapásból, ahogy a hátralévő időre emlékeztet. Két perc. Az majdhogynem semmi. Általában még a zoknimat sem találom meg ennyi idő alatt. – Addig akár kifejtheted, mit gondolsz a...
Macskák ivartalanításáról. Nyúltam volna a humor felé, de talán jobb is hogy nem sikerül. A sofőr fékez, a combjaimon egyensúlyozó Layana pedig fél pillanat múlva lendületből a mellkasomra borul. Az öle szorítása újabb melegséghullámot küld végig a testemen. Az ajkait elhagyó, halk nyögést mintha egyenesen a fülembe suttogná.
Veszek egy mély levegőt. Aztán kifújom. Majd újra visszább csúsztatom magamon a leányzót.
- Kerüljön jobbra a… – kezdeném magyarázni a sofőrnek, elvégre itt lakom, jól ismerem a környéket, de ezt sem tudom befejezni, mert ekkor számomra is láthatóvá válik, hogy mi a probléma.
- Ó, baszki – szalad ki a számon, és a fejem visszaejtem az ülés támlájára. Hát ennek most a legkevésbé sem örülök, és azt hiszem, ez az arcomon is látszódik. Mi a fene lehet? Miért épp most?
Ezúttal már nem ellenkezek, csak megadóan elhúzom a szám, ahogy a kínzó perceket említi. Ilyen az én szerencsém. Ez a kibaszott kocsisor sosem fog elfogyni előlünk. Normál esetben is kész idegronccsá tesz, ha dugóba keveredek, így meg aztán biztos még nagyobb élmény lesz. Lay szorgoskodását figyelem, ahogy visszagombolja az ingem, és még a hajamba is beletúr.
- Kösz. És bocs – keresem a tekintetét, mintha az én hibám lenne. Az ujjaim még egyszer végigsimítanak a combjain, arra készülve, hogy mindjárt ő is lecsusszan rólam, és szép szabályosan mellém ül. – Ígérem, ezért sokszorosan kárpótollak majd. Csak jussunk haza végre – sóhajtok fel. Nem mutatom, de kezdek nyűgös lenni. Utálom, ha nem az van, amit eltervezek. Utálom, ha abba kell hagyni egy megkezdett együttlétet. És legfőképp utálom, ha álló farokkal a város közepén rekedek.
Lay mondata aztán váratlanul ér.
- Mi? – kérdezek vissza zavart vonásokkal. Magamra hagy? A homlokomon elmélyül egy ránc, értetlenségemről tanúskodva. – Elmész?
Ne már.
- Lay… - a tenyerem újra a térdére siklik. Meg akarom győzni, hogy maradjon, mikor hirtelen eszembe vágódik, hogy mi lehet a menekülés oka.
- Ugye nem köröznek? – kérdem halkabban, közelebb hajolva, hogy a pasas ne hallja, és a tekintetem az övébe fúrom, de most, hogy így belegondolok, annyira… nem is elképzelhetetlen. Közben azért haladunk, ha döcögősen is, de úgy látszik, több rendőr is dolgozik, két oldalról is nézik a kocsikat, így talán mégsem lesz egy örökkévalóság, mire végzünk. A sofőrünk már rutinosan leengedte az ablakot, de hamarosan az enyémen is kopognak.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Tárgy: Re: Dres&Layana - Holding Out For A Hero Csüt. 14 Nov. 2019, 23:33

Dres&Layana

[You must be registered and logged in to see this image.]
+16
-Akkor neked nagyon tehetséges kezeid lehetnek.- viszonzom a mosolyát, bár ahogy kimondom ezeket a szavakat, a szívem egyre fájdalmasabb lüktetésbe kezd. Mintha a saját szavaimmal szúrtam volna magam hátba, ami egyenesen eltalálta a szívemet. Úgy beszéltem, mintha semmiség lenne. Lehetséges, hogy már abban a fázisban vagyok, ahol már azzá vált?
Ráncba szedve magamat, továbbra is igyekszem, megtartani azt a játékosságot, amit eddig. Nem akartam, hogy a bennem kavargó kételyek, megválaszoltalan kérdések befolyásolják a mai este menetét. Így a kéretlen gondolatokat, próbáltam az elmém egy olyan zugába száműzni, ahol az olyan problémákat tartottam, amivel nem voltam hajlandó foglalkozni, vagy egyáltalán feldolgozni.
- Hmmm, szóval speciális esethez, speciális orvos.- nevetem el magam egy pillanatra, ahogy kicsit másképp értelmezem a szavait. Igazából, kezdem úgy érezni, hogy minden egyes megnyilvánulását másképp értelmezem. Erre akkor jövök rá, amikor hirtelen megállunk. Míg én ösztönzőnek hittem a szavait, addig lehet csak egy apró játszadozásra gondolt a hazaútig. Nem pedig konkrét aktusra. Amire egyértelműen mindketten felvagyunk készülve, de azt hiszem olyan határt surólunk, ami már Patricknek sok lenne. Érdeklődve nézek végig az arcvonásain, ami valóban kicsit elgyötört a kialakult helyzettől. Igazából nem gondoltam volna, hogy egy olyan férfinak mint ő, bármilyen határa is lenne. De ettől csak még szimpatikusabb lett, már csak nekem kellett eldöntenem. Hogy a bennem lakozó ördög az erősebb, vagy az iránta érzett szimpátiám. A bennem lüktető vágy, egyre erősödött, és minden fokozat váltásnál a testem egy aprót megrázkódott. Mintha már attól, az extázis közelében lennék, ha rám nézz, vagy megérint. Azt hiszem mindketten ugyanabban a mederben evickéltünk, csak míg őt a gátlásai visszatartották, addig engem...semmi. Próbáltam keresni egy érvet, amiért én se tenném meg, egy taxi hátsóülésén. De igazából nem láttam akadályát, azon kívül, hogy Patrick leállított.
- Szóval minden a menetrend szerint megy? - vonom fel a szemöldökömet kérdőn, míg az ajkaimra egy cinkos mosoly ül. Ha azt akarja nekem bemesélni, hogy ezt pontosan így tervezte, hát nagyon rosszul csinálja. De attól függetlenül édes próbálkozás volt. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy miért akarja elrejteni ennyire, hogy neki ez itt, ebben a helyzetben nem megy..de több mint biztos, hogy már maga a kérdéssel is, egy határt feszegettem volna. Én pedig nem voltam az a fajta, aki ajtóstól ront a házba. Bár ez nem egészen igaz, de szerettem magamról elhinni ezt a feltételezést.
- Én annyira nem sajnálom őket.- mondom, miközben kifújom a füstöt és ajkaimat továbbra is a rejtélyesség árnyéka uralja. Azt azért nem füzöm hozzá, hogy kb másfél órával ezelőtt magamat jobban sajnáltam, mint akárki mást. Magamra húztam, egy mártír szerepet, mert úgy könnyebb volt, és ez a cselekedeteimbe is beleivódott. Érdekes, hogy erre most jövök rá, amikor egy majdnem minden szempontból merev férfi ölében ücsörgök.
- Csodálom, hogy milyen pozitív a hozzáállásod! - az utolsó szót, mintha még direkt ki is emelném. Úgy látszik Patrick kihozza belőlem a legrosszabbat, és valamiért arra késztet folyamatosan, hogy még tovább húzzam a dolgot.
A mit gondolok mentő gondolat elakad, mindkettőnket hirtelen ér, ahogy a taxi lefékezz, és mintha az univerzum is azt üzenné, hogy,- na “gyerünk már!”-, Patrick öléhez szorulok. A bizsergető érzés, újra felszítja a testemben a tüzet, és egy megadó nyögés szalad ki az ajkaim közül. Mintha csak így akarnék neki könyörögni, hogy folytassuk.
- Azt hiszem kifejtetem a véleményemet.- fejezem be a választ, a fel nem tett kérdésre, levegőért kapkodva. Ez volt az a pillanat, amikor már a vágy belülről marcangolni kezdett, és azt hiszem Patrick is a tűréshatárát feszegette, még van benne annyi erő, hogy kicsit lejjebb igazítson magán. Érzem, hogy egy elkínzott nyögés akar belőlem feltörni, de urrá leszek a késztetésen, és inkább igyekszem másra koncentrálni. Például, az előttünk kígyózó kocsi sorra. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor tőlem csak egy elhaló kuncogás telik. Még az előttem lévő férfi ezúttal beletörődik abba, hogy még jó ideig nem ereszheti ki a “fáradt gőzt.
- Nem a te hibád, és legalább elmondhatom magamról, hogy nem kaptál meg olyan könnyen. Eltelt közte másfél óra. - jegyzem meg viccelődve, hátha elpárolog feszültsége, és csak alig érezhetően végig simítok az arcán. Nagyon próbált úrrá lenni magán, ami dicséretes tőle. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit, de jól tudtam, hogy ez az a pont, ahol a férfiak átcsapnak egészen más hangulatba. Nem állt szándékomban erre rádobni még egy lapáttal, de az hogy igazoltattak nem igazán volt kedvező helyzet több szempontból is. Így azonnal cselekedni is kezdek, és igyekszem felkészíteni, hogy egy pár pillanatig nélkülöznie kell a társaságomat.
De a reakciójából ítélve félreértett, és azt hiszem az utolsó kérdése rajka fel az i-re a pontot. Igazából nem tudom minek nézz, vagy hogy mit gondolhat rólam, de egészen jól szórakozok rajta. Egy pillanatra én is ráteszem a kezeimet az övére, amik a térdeimen hevernek.
- Nos, nincs akkora szerencséd, hogy megszabadulj tőlem. Ne aggódj, csak alámerülök, egy kicsit, amíg te igazolod magadat.- kacsintok rá, és egy apró csókot lehelek a szájára, amikor közelebb hajol, hogy egy újabb kérdést feltegyen. - Ezt majd utána megbeszéljük.- hagyom kételyek közt, kicsit azért is, mert kíváncsi voltam mit fog tenni. És azért is, mert már nem volt időm mit kitalálni válaszként. Azt mégsem mondhatom, hogy hát amúgy az apám FBI-os. Így valami mást választ kellett neki adnom, amitől nem feszül be.
Szerencsére még idő előtt a lába közé tudok térdelni, és úgy elhelyezkedni, hogy a rendőr ne vegyen belőlem észre semmit, ha lehúzza az ablakot. Igazából nem is sokáig vacakolok, mert hamar leköti a figyelmemet valami egészen más, majdhogynem kiszúrja a szememet így nem nehéz észrevenni. Patrick ámulatba ejtő sátrat állított a tiszteletemre, az már egyszer biztos. Ez volt az a pont, amikor átszakadt az a bizonyos gát bennem. Az impulzív lüktetés mostanra, már a teljes testemet átjárta, én pedig akármennyie akartam ellenne tenni valamit, nem ment. Layana, mély levegő, ne csinálj semmit...győzködőm magamat egy ideig. Majd azon kapom magam hogy finoman végig simítok az egyik kezemmel, a hímtagján gatyán keresztül. Teljesen nekifeszült az anyagnak, és ez engem még többre késztetett. Lassú mozdulatokkal kicsomagolom a nadrágjából, ha már idelent vagyok, legalább valamit csináljak is...
-Jó estét uram.- szólal meg a rendőr, én pedig csak egyet tudok vele érteni...bizony, jó estét .

Tárgy: Re: Dres&Layana - Holding Out For A Hero Szomb. 16 Nov. 2019, 00:20

to lay

[You must be registered and logged in to see this image.] +16
- Abszolút – pillantok fel rá egy lustán szétterülő, ravaszkás mosollyal. Tudom, hogy mindketten tudjuk: ez közel sem igaz, de mégis jobban esik ragaszkodni hozzá. Nem a legjobb tulajdonságaim közé tartozik, de közel sem ismerem be mindig, ha hibázom. Bármikor bármit kimagyarázok. Legalábbis szeretem ebbe a hitbe ringatni magam, Meghanellél elég sokáig működött is a dolog. De most nem akarok rá gondolni. Épp az ilyen kalandjaim miatt törölt ki az életéből, ezúttal végleg, mint amire most is készülök. Vagyis amiben már most is nyakig benne vagyok, de ez ellen nem tudok mit tenni, állítom, a drogról is könnyebb lenne leszokni.
- Helyes, nem is kell – tetszik a válasza, és ezt nem is rejtem el. Más se sajnál téged, nem szabad túlságosan érzelgősnek vagy fairnek lenni, mert csak kihasználják az emberek. A naivság manapság egyet jelent a végzetes hibával, én pedig baromi naiv voltam Dianával kapcsolatban, meg is fizettem az árát. Ha nagyon ki akarnám elemezni, rájöhetnék, hogy minden mindennel összefügg, de egyáltalán nem akarok ilyesmivel foglalkozni jelenleg. Száműzöm hát a témát az agyam leghátsó és legkisebb zugába, elvégre épp ezért kerestem magamnak társaságot ma éjjel. És nem is akármilyenre bukkantam.
A megjegyzésére röviden elnevetem magam, de csak mert kihallom belőle a célzást.
- A hozzáállásommal sosem szokott gond lenni. Mindig szilárd és eltökélt – fűzöm hozzá somolygós mosollyal, és a combjai körül lebzselő ujjaim finom zongorajátékba kezdenek, úgy pillantok fel a szemeibe, csak hogy tudja, hányadán állunk. Majd meggebedek érte, de egyelőre még tudok uralkodni magamon, sőt, szívesen elszórakozom vele, hogy a combjait simogatom, ha már egyszer így a kezeim között ragadt. Már gyerekkoromban is mondták, hogy szeretek játszani a tűzzel.
Az a másfél perc már nem oszt, nem szoroz, de az izgalmát eszemben sincs hagyni ellaposodni, pont elég lesz, ha az enyém alábbhagy egy kicsit ezzel a kis szusszanással. Amibe ez a hirtelen fékezés nem nagyon volt belekalkulálva, mikor épp megnyugodni próbálsz, határozottan nem tesz jót, ha szétnyitott combú nők préselik magukat az öledhez.
- Egyetértek – duruzsolom halkan, a hangomban most már rejlik egy kevés fojtott feszültség. Ez a ma este, úgy fest, nagyon is próbára akarja tenni a türelmemet.
Az előttünk kígyózó kocsisor már tényleg kiakaszt. Az első káromkodás után megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha mégsem ragaszkodnánk hozzá annyira, hogy csak otthon fejezzük be, ami az előbb olyan hirtelen félbeszakadt, és ami miatt már a másodperceket számoltuk mindketten. De aztán elpillantok Lay válla mellett, egyrészt vetve még egy ellenőrző pillantást a forgalmi viszonyokra, magam is beazonosítva az említett zsarufényeket, mondjuk még nincsenek olyan közel… A pillantásom a tükörben összetalálkozik a szintén káromkodó taxiséval. Nem. Ez még mindig nem tűnik elég jó ötletnek.
A megjegyzése újabb mosolyt csal az ajkaimra, még ha halványabbat is, mint az előbb, viccelődik, és egy kicsit tényleg tereli is a figyelmem.
- Ne... annyi nem lehet – csapok le a másfél órára, ha ez tényleg annyi lesz, akkor inkább kiszállok, és gyalog sétálok haza, mennyi lehet? Húsz perc? Fél óra? De nem akarnám további megpróbáltatásoknak kitenni ebben a cipőben és falatnyi ruhában, elvégre épp a hideg elől menekültünk be a kocsiba. Meg amúgy is… nem fog ez olyan sokáig tartani, próbálom győzködni magam.
- Ekkora pechem azért már rég volt – sandítok fel rá, somolygósan a balszerencsémen, ahogy lágyan végigsimít az arcélemen, a kinti események fürkészésétől maga felé terelgetve a tekintetem. Itt ücsörög előttem, mit előttem… rajtam, egy már-már fájdalmasan gyönyörű nő, csípőig felcsúszott szoknyában, és itt kell toporognom a célegyenesben, mikor már csak egyetlen lépés hiányzik.
Lehet, már én nem tudok rendesen koncentrálni, de esküszöm, nem értem miről beszél. Először azt hiszem, le akar lépni, de aztán kiderül, hogy mégsem. Alámerül? Mi?
A tekintetem tükrözhet némi értetlenséget, ám mikor lefelé mozdul, és befészkeli magát a két ülés és egyben a lábaim közé, fogalmam sincs, milyen arcot vághatok. Utána is nyúlok, igyekezve fogást találni rajta, hogy finoman visszahúzzam, már ekkor sejtve, hogy nagyon nem lesz ez így jó, de a sötétben nem találom meg elsőre a karját, másrészt a sofőr leeresztett ablakához oda is ér az első járőr.
Baszki. Ránézek, majd vissza Layre. És nyelek egy nagyot. Fogalmam sincs, mi folyik itt, de a gondolat – és a látvány, hogy odalent térdel, éppen szemmagasságban a még mindig kőkeményen feszülő ölemmel, újabb bizsergő melegséghullámot indít el bennem, mintha nem szorult volna már ki így is épp elég vér a fejemből. Remélem, hamar túlesünk ezen az egészen, mert így nem biztos, hogy képes leszek a kérdésekre koncentrálni.
Az érintése váratlanul ér. A simítása nyomán érkező vibráló érzés tetőtől talpig végigfut rajtam.
- Lay… – motyogom nagyon-nagyon halkan, figyelmeztetően. Ösztönösen megpróbálom összezárni a lábaimat, de nem tudom, mert közöttük térdel. De nincs is sok időm mocorogni, mert nálam is felhangzik a koppanás, ami jelzi, hogy engedjem le az ablakot. A jobbom keresni is kezdi az ablakhúzó gombot, de míg ezzel foglalatoskodom, Lay újra támadásba lendül, érzem, ahogy kigombolja a nadrágomat, immár két kézzel, és a cipzárt is akkurátusan lehúzza. A szemem elkerekedik. Ezt nem hiszem el. Olyan mély lélegzetet veszek, hogy szinte belém se fér, és inkább megnyalom az ajkam, mielőtt a felbukkanó rendőrhöz szólok.
- Önnek is. – Az arcom egy kicsit feszült, de a hangomat sikerül beskálázni. Közben pedig Lay egyik kezét is elkapom. – Miben segíthetek? – kérdezem, ezt is inkább reflexből, mintsem átgondolva, nyilván az irataimat kéri, mégis miben segíthetnék?

[You must be registered and logged in to see this link.]

» Dres & Meg