Még mindig teljesen letaglózva éreztem magam a délelőtt történtek miatt. Egyszerre akartam törni-zúzni, és szétverni az iroda berendezését, valamint behúzódni egy sarokba, és addig sírni, amíg el nem fáradok benne. Egyáltalán nem éreztem magam komfortosan a saját bőrömben, és ezt az érzést nagyon utáltam. Majdnem vetekedett a tehetetlenséggel, de azért ez előbbinél még mindig nem tudtam rosszabbat elképzelni. Kivéve persze, ha átvernek és te rájössz, de az azt hiszem, hogy teljesen más kategóriába esne. Amikor már azt hittem, hogy nem lehet rosszabb, váratlanul megrezzent a telefonom. Még azt is elfelejtettem, hogy nincs rajta hang. Szinte kábán nyúltam érte, ám elég volt az ismerős profilról érkezett üzenet szövegét meglátnom a legnépszerűbb közösségi oldalon ahhoz, hogy felocsúdjak. Kedvem ugyan lett volna ahhoz, hogy a falhoz vágjam a készüléket, de uralkodtam magamon, és nem tettem. Csak egy néma sikoly hagyta el összeszorított ajkaimat, meg a fejem koppant néhányszor ütemesen a faasztal lapján. Nem, ez nem fog megtörténni! Első gondolatom az volt természetesen hogy vissza sem írok. Aztán arra gondoltam, hogy negédesen, túlzott udvariassággal visszautasítom a meghívást. Végül valami csoda folytán, hirtelen ötlettől vezérelve csak annyit pötyögtem be: „Még nem ebédeltem. A szokott helyen, egy óra múlva!”. Patrick üzenete, miszerint szeretne velem beszélni, teljesen kizökkentett. Nekem bőven elég volt a délelőtti találkozó arra, hogy amíg csak lehet, ne akarjam látni azokat a fájón ismerős vonásokat. Ne kelljen azokba a szemekbe néznem, amikben régen annyira szívesen vesztem volna el örökre, hogy szavakba önteni is nehéz lenne. Nem túl meglepő módon késtem. Nem elegánsan, hanem szándékosan többet, mint illene. Pedig szinte már tűkön ültem az utolsó húsz percben, hogy végre indulhassak, és túlessek ezen az egészen, de kíváncsi voltam, hogy mennyire szeretne találkozni velem. Ha megvár, akkor komolyak voltak a szándékai, de ha arra hivatkozva nem lesz ott, hogy márpedig én ne csináljak belőle hülyét, az is teljesen rendben lesz számomra. Legalább nem kell vele töltenem az időt, és visszafogni magam. Szívem szerint sietősen berobogtam volna az étterembe, el a pincér mellett, ám végül lefékeztem sebes lépteimet, és udvariasan rámosolyogtam. Nem volt szükségem útbaigazításra, meg is mondtam neki, hogy már látom az asztalomat, és várnak rám. Szóval elindultam a volt férjem irányába, és legalább úgy a torkomban dobogott a szívem, mintha ez lenne az első randink. Reméltem, hogy ez a gondolat most először, és utoljára kúszott az agyamba ezen a mai napon. Sőt, az elkövetkező időszakban is. - Remélem, tudod, hogy te vagy az utolsó, akivel együtt szeretnék ebédelni. Nemhogy együtt dolgozni! – dohogtam máris az orrom alatt, miután nem túl finom mozdulattal lehelyeztem a táskámat az asztalra, és elkezdtem megszabadulni a kabátomtól. Se köszönés, se elnézések kérése a késésem miatt. – Szándékosan csináltad, igaz?! – követeltem a választ, közben sikerült a sálat is letekerni a nyakamból, és hanyag mozdulattal a szomszéd székre dobni, majd mellé tenni a táskámat is. Keményen néztem a velem szemben ülő arcára, és még véletlenül sem lágyulhattam el az engem megrohamozó emlékek súlya alatt.
A megbeszélés nem pont úgy sült el, ahogy terveztem. Már ha leszámítjuk, hogy voltaképp sehogy nem terveztem, hiszen teljesen kiment a fejemből. De Scott szépen megállta a helyét, gyakorlatilag megkötötte nekem az üzletet, ami kívülről persze nem látszik, hogy ki mennyit dolgozott rajta, csak én és Scott tudjuk, hogy száz és nulla az állás, az ő javára. Nyilván úgy gondolja, hogy rengeteg más projekten is dolgozom párhuzamosan, és csak esélyt adtam neki, hogy bizonyítson, nem hinném, hogy sejti az igazságot: marhára elegem van a cégből és az egész munkámból. De sebaj, partnerek vagyunk az NBC-vel. Ez olyasmi, amit meg szoktunk ünnepelni, cégen belül is, mint ahogy régebben Megst is minden sikerem után elvittem vacsorázni, egy kiadós wellnessre, vagy egy néhány napos meglepetés-utazásra. Szerettem vele ünnepelni, és imádtam, ahogy ilyenkor rám nézett, a pillantásában ott ült mindaz, amit egy férfi kívánhat. Vonzalom, elismerés, szeretet, büszkeség, vágy… Gond nélkül el tudta hitetni velem, hogy a világ a lábaim előtt hever. A nosztalgiázás viszont semmi jóra nem vezet. Most nem ezért hívtam ide, hogy osztozzon az örömömben, és nem is azért, hogy a múltról beszélgessünk. Egyszerűen csak fel akarom oldani a kettőnk közt feszülő óriási ellentéteket, és megpróbálni betemetni azt a háborús frontvonalat, ami a két házasságunk után maradt. Már ha ez lehetséges egyáltalán. De tudnom kell, mennyire leszünk képesek együtt dolgozni, amit ma délelőtt produkáltunk az nem épp erre utal, de mindkettőnket készületlenül ért a szituáció. Elolvashattam volna azt a nyomorult nevet, hogy kinek a műsoráról is van szó, de most már mindegy. Jól kiakasztottam, kicsit már aggódtam is érte, nehogy még a végén kirúgassa magát miattam, hogy aztán ezt a bűntudatot is a nyakamba varrja. Nem akarok neki többet ártani, és a döntéséhez is tartottam magam, nem kerestem, nem nyomoztam utána, nem kötöttem ki a kanapéján atom részegen vagy épp bedrogozva. Még a telefonszámát sem csikartam ki senkitől. Mostanáig. De ez most más helyzet, most együtt dolgozunk, még ha rövid időre is, de el kellene ásnunk a csatabárdot a munkálatok alatt, különben semmi nem fog működni. Valami ilyesmi járt a fejemben, amikor ráírtam, a twitterről ugyanis még nem törölt, csak letiltotta a követésemet. Én voltam a legjobban meglepve, mikor ahelyett, hogy átirányított volna a jegesmedvékhez, azt írta vissza, hogy egy órán belül ebédelne velem. De mindig is okos nő volt, talán az ő fejében is ugyan ez jár, mint az enyémben. Vagy valami mást akar? Az éledő kíváncsiság máris fúrja az oldalam, egyszerre örülök neki, hogy találkozunk, immáron nyugodtabb, átgondoltabb körülmények között is, és kissé azért tartok is tőle. Nem tudom, mit fog kiváltani belőlem. Az órámra nézek. Vajon direkt késik, vagy közben meggondolta magát? Esetleg közbejött valami? Addig is rendeltem magamnak egy deci vörösbort, hogy legyen a kezem ügyében valami. Már lassan elfogy, mire végül meghallom a magassarkúk ismerős kopogását, és felemelem a fejem. Próbálok távolságot tartani, és arra fókuszálni, hogy már semmi közünk egymáshoz, de a szívem még most is megdobban, ahogy közeledni látom. Istenem, mennyire gyönyörű... A fehér mindig is a gyengém volt nála. - Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók. Máté evangéliuma – követem a tekintetemmel minden mozdulatát, és látom, hogy most is idegesek a vonásai, csakúgy mint a meeting alatt, de most legalább szabad akaratából van itt, úgy nagyjából, és bizonyára nem stresszeli úgy a helyzet, mint abban a kellemetlen csapdaszituációban. Támadni persze rögtön támad, nem is ő lenne. A sötét és parázsló fénybogár szemeivel. - Már micsodát? – kérdezek vissza csevegő hangon, egy kicsit még mindig az érkezése hatása alatt állva. Nem akarom feltűnően bámulni, de nehezen tudom levenni róla a pillantásom. – Szándékosan hívtalak meg ebédelni, ebben biztos lehetsz, senki sem kényszerített rá. Megvárom, míg leül, és kényelmesen elhelyezkedik. - Remélem, nem haragszol, hogy csak így rád írtam, de telefonon nem értelek el. – Régen is mindig üzenetben beszéltünk, ha meetingem volt, és nem tudtam hívásokat fogadni, de sokszor marhára untam már az egészet. Gyakori volt, hogy egyszer csak felvillan nála a nevem, az első sorral, mint ma délelőtt. Egy éve egyáltalán nem beszéltünk. - De örülök, hogy eljöttél.
Egyáltalán nem volt semmi hangulatom ehhez az ebédhez, hiszen bőven elég volt a délelőtti találkozó. Úgy kizökkentett a megszokott lelki nyugalmamból, és az összeszedettségemből, hogy arra még én magam sem számítottam. Tudtam ugyan, hogy előbb-utóbb biztosan össze fogunk futni a válás után, de az utóbbi egy évben olyan jól megúsztam ezt a kellemetlen szituációt, hogy azt hittem tovább kitart a szerencsém. Ráadásul arra rádöbbenni, hogy még mindig ekkora hatást tud gyakorolni rám a jelenléte, borzasztóan felzaklatott. Azt hittem, hogy már túl vagyok rajta teljesen, hogy annyi rossz után nem fog egyetlen jó sem eszembe jutni, de sajnos megtörtént. A sok dühítő és bántó közös pillanatunk mellett ott volt a mérleg másik tányérja is, amiben a jók szerepeltek, és abból is akadt jócskán. Nem voltam képes közömbös maradni, és most emiatt csakis magamat szidhattam. Gyenge voltam és meggondolatlan, teret engedtem a sértettségemnek és az érzéseimnek, holott egyiknek sem volt helye egy tárgyalóban a munkamegbeszélés közben. Most szerettem volna helyrehozni, és talán magamnak is bizonyítani akartam, hogy csupán váratlanul ért, semmi több. Nem kell ebbe többet belelátni, egyszerűen csak meglepődtem, mert nem készültem fel eléggé a viszontlátásra. Többször azonban nem fogom elkövetni a hibát, ha már muszáj együtt dolgoznunk. Még mindig kirázott a hideg már a gondolatára is, de ha kénytelen leszek ezt elviselni, akkor valamivel javítanom is kell majd az elkövetett baklövést. Ne higgye már, hogy körülötte forog a világom még mindig, hiszen így is meg volt győződve arról, hogy ő a középpont és minden érte van. Még akkor is ezen fortyogtam magamban, amikor átszeltem a bejárat és az általa elfoglalt asztal közötti métereket. Épp csak nem vágtam fejbe a táskámmal, noha nagy volt a kísértés. Végül az mellettem landolt, én pedig letettem a formás kis hátsómat a szemben lévő székre, miután kibontakoztam a kabátomból. - Köszönöm az elcsépelt választ, Atyám! – szúrtam oda gunyoros mosollyal, le sem véve róla sötétlő tekintetem. Ó, de kedvem lett volna itt helyben felképelni, de nem tettem. Inkább összefontam az asztalon az ujjaimat, hogy még véletlenül se tegyek meggondolatlan mozdulatot. – Nagyon vicces, csak úgy sziporkázol ma, Dres! – ezúttal már összeszűkültek a szemeim, mert biztosra vettem, hogy pontosan tudta, hogy értettem. Sok mindennek el lehetett mondani, de hogy ostoba lenne, azzal sohasem vádolnám. Annak idején talán pont ez tetszett meg benne, leszámítva persze azokat a csodásan vonzó ajkakat, de gyorsan vissza is vezettem róluk a tekintetemet az arca többi részére. Az a biztos. - Egyébként sem hívtál meg ebédelni… - fűztem hozzá mintegy mellékesen, hiszen az ötletet én vetettem fel. Nem titkoltan azért, hogy legalább ezzel is kiengesztelhessen, amiért a megjelenésével ilyen helyzetbe hozott az új munkahelyemen. Én ugyanis biztosra vettem, hogy tudott rólam. Tudnia kellett, még ha velem nem is osztották meg, hogy kikkel kellene majd együtt dolgozni. Ha tudtam volna, akkor valahogy kihúztam volna magam a találkozó alól, így viszont abszolút gyanútlanul sétáltam ebbe bele. Szerintem még élvezte is az arcom látványát, amikor megláttam őt. - És nem teszed fel magadnak a kérdést, hogy vajon miért? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. – Biztos lehetsz benne, hogy ez nem véletlen. – szögeztem le, megválaszolva ezzel a saját kérdésemet. – Mondhatnám, hogy én is, de az hazugság lenne, szóval ezzel az érzéssel most egyedül kell megbirkóznod. – eszem ágában sem volt színi előadást tartani, és úgy tenni, mintha kellemes lenne számomra ez a találkozó. A hátam közepére sem kívántam. – Miért akartál találkozni velem? Az első annyira fergetegesre sikerült érzéseid szerint, hogy nem tudsz betelni vele? – ironizáltam? Határozottan, de miért lettem volna kedves?
A válasza somolygásba tömöríti a vonásaimat, bármennyire is elmérgesedett már köztünk a helyzet a végére, ez a kis csipkelődés kifejezetten hiányzott. - Nincs miért hálálkodnod, gyermekem. Az Úr mindig megfizeti fáradozásainkat – fűzöm hozzá még mindig diszkrét, de jól látható mosollyal. A megbeszélésen tapasztalt kellemetlen lefagyás után most kifejezetten felvillanyoz a jelenléte. Még ha a szemei érezhetően ellenségesen fúródnak is az enyémbe. Végül is, nem számítottam másra. A mosolyát azért jól esik látni. Igen, nyilván tudom, miről beszél, de attól még nem árt a pontosítás. Azt hiszi, szándékosan intéztem úgy, hogy találkozzunk? Vagy azért pályáztam az NBC-hez, mert tudtam, hogy újabban ő is nekik dolgozik? Esetleg szándékosan épp az ő műsorát céloztam meg, tudván, hogy siker esetén kénytelenek leszünk együtt dolgozni? A válasz mindegyikre nem, de azért kíváncsi vagyok, mi forog abban az okos kis fejében. És mennyire gondol elvetemültnek, ha arról van szó, hogy látni akarom. Azért mentségemre szóljon, egy évig példaértékűen betartottam az általa leszögezett távol”ság”tartási végzést. - Ez igaz. Tehát valójában te hívtál meg engem – vonom le a tanulságot a korrigálása alapján. Ez így kimondva, ha lehet, még furcsábban hangzik. – Miért? – kérdezek rá egyenesen. Hogy én elhívtam, az egy dolog, de ő miért akart találkozni velem? Nagy sanszot adtam volna annak a verziónak, hogy visszautasít, vagy hogy egyáltalán válaszra sem méltat. Persze, erre az esetre is meglett volna a forgatókönyvem, de azért be kell vallanom, tényleg meglepett. És ezzel együtt kíváncsivá is tett. - A korábbi kérdésedre válaszolva pedig: nem. Nem tudtam, hogy te is ott leszel a meetingen. De ezt, azt hittem, rögtön leolvastad az arcomról. – Nem tudom, mit láthatott rajtam, az elején annyira fejbe vágott a felismerés, és annyira megdöbbentett a szituáció, hogy nem igazán tudtam figyelni a reakcióimra. Szóval bármi is ült ki a vonásaimra, az teljesen őszinte volt, és egyben az ő titka is marad, ugyanis felidézni is képtelen vagyok. De jól ismer, ha mást nem is, azt biztosan meg tudta állapítani, hogy mikor voltam zavarban, és kábé mikortól voltam ismét önmagam. De abban azért igaza van, hogy akár tudhattam is volna, ha rendesen átnézem a papírokat. - Ó, de igen, már feltettem egy párszor – árulom el, mintha csak most jutatta volna eszembe, hogy egy ideje már rájöttem: letiltatta a számom, vagy magának kért újat; nem volt sok alkalom, mikor megpróbáltam beszélni vele, egy kezemen össze lehetne számolni, de érdekes módon egyik próbálkozásom sem ért célba, sőt. Már az elején ki lettem sípolva. Nagyon biztosra ment. De igazából nem csodálkozom rajta, elvégre egyszer már rábeszéltem, hogy próbáljuk meg újra… bizonyára tartott tőle, hogy mi van, ha ismét megkísérelném. Ezúttal inkább minimális esélyt sem hagyott, gyökeresen kitépett az életéből, és egy nyisszantással elvágott minden kapcsolódási pontot. Igen, meglehet, hogy dühös volt rám, vagy inkább teljesen biztos, de akár az is előfordulhat, hogy nem bízott eléggé magában. És ha így van, az azt jelenti, hogy egy szikrányi rész még mindig van benne, amelyik nem kíván a pokolba. Nekem pedig ezt a kis tudatmorzsát kellene felkutatnom, és felbátorítanom annyira, hogy képesek legyünk hatékonyan együtt dolgozni. - De látod, a véletlen ígyis-úgyis megtalál. – Nem tudsz védekezni ellene. Ez a mai találkozónk épp ezt bizonyítja. A borospoharam után nyúlok, és az ujjaim között megforgatva, kiiszom az utolsó kortyot is, majd az asztalunkhoz lépő pincér felé nyújtom az üres poharat. Megvárom, amíg Megs leadja a rendelést, majd az étlap felnyitása nélkül én is elárulom a saját választásaim, míg várakoztam, bőven volt időm kigondolni, mihez lenne kedvem. A helyet pedig mindketten jól ismerjük. - És egy üveg bort is hozzon a főfogáshoz. Megkóstoljuk az ajánlatát – teszem hozzá, még mielőtt elsietne az asztalok között. A fogalmazásom alapján a korábbi beszélgetésünkre utalok vissza. Annak azért örültem, hogy Megs őszinte volt, ez azért megkönnyítette valamennyire a dolgunkat, és annak is, hogy közlékeny volt, nem játszotta a sértett hercegnőt. Talán csak egy kicsit, de az mindig is jól állt neki. Az iróniáját hallva halványan ismét elmosolyodom, majd felpillantok rá. - Veled sosem tudtam. – És ez tényleg igaz. Szerettem őt, ezt mindig igyekeztem kifejezni, nem azért történt meg, ami, és ilyen sokszor, mert beleuntam volna a kapcsolatunkba, vagy mert elhidegültünk volna egymástól. Még csak nem is azért, mert másra vágytam, nem volt állandó szeretőm. Én sem tudom megmondani, mi volt az oka, hát akkor hogyan is magyarázhatnám meg neki? Egyszerűen csak nem tudtam ellenállni. Túl nagy volt a késztetés, és a feszültség, és máshogy nem tudtam feloldani. Ez persze nem mentség, tényleg átvertem, rengetegszer, és kétségkívül nem ezt érdemelte, de ez nem változtat azon a tényen, hogy attól az érzéseim mindig is hozzá fűztek. A válaszom érzetre a látszólagos irónia és a komolyság között lavírozik, de a tekintetemből nehezen rejtem el teljesen az igazságot. Nem is akarom. Hogy miért akartam találkozni? - Egyrészt szeretnélek kiengesztelni, amiért akaratlanul is ilyen helyzetbe hoztalak. – Ismerem, a kiengesztelős próbálkozásokat azért mindig tudta értékelni, legalább egy picit, még ha nem is mutatta. Tehát ez biztosan jó szöveg. – Másrészt, gondoltam így fesztelenebbül tudnánk beszélgetni. – A közös jövőnkről. Na persze, az hiányozna, hogy ezt mondjam neki. Lehet, rám is borítaná a váza virágot. De nem kizárt, hogy az asztalt is. – A közös projektünkről. Sok kérdés kering a fejemben, de egyelőre az mozgatja a leginkább a fantáziámat, hogy hogy a fenében kötött ki egy tévécsatornánál. - Mikor hallottam, hogy műsort fogsz vezetni, azt hittem, csak pletykálnak. Miért hagytad ott az újságot? Azt hittem, imádod. – Tényleg hallottam róla, de mikor pályáztunk az NBC-hez, eszembe sem jutott, hogy épp ide szerződött ő is. Vagy hogy épp ez a műsor lesz az. - Oké, engem is ott hagytál, de… - mosolyodom el, ahogy újra rápillantok. A szememben megcsillan egy apró szikrányi szemtelenség, csak vicceltem. A kérdés viszont komoly. – Azt jobban megértem – fejezem be végül ezt is komolyan, pár másodpercre az előttem fekvő szalvétára pillantva, és rá is koppintom az ujjam. Még a borospohárral hozta ki a pincér.
Legszívesebbem úgy felképeltem volna, hogy az asztal lapja adja a másikat, hátha lehervadna az a roppant idegesítő mosoly az arcáról. A legidegesítőbb egyébként kétségkívül nem a létezése volt, hanem az, hogy még mindig hatással tudott rám lenni. Pedig épp csak alig lehetett látni, de mégis beledobbant a szívem. Ezt a titkot a világ minden kincséért sem fedtem volna fel, talán még magamnak sem voltam képes teljes mértékben bevallani. Nem is baj, mert a végén még egészségtelenül sokat gondolnék rá, ez pedig alaposan rányomná a bélyegét a teljesítményemre. Ezt a luxust semmilyen körülmények között nem engedélyezhettem magamnak. Sem most, sem a későbbiekben, amikor kénytelenek leszünk együtt dolgozni. Jobb híján csak szemmel vertem hát, és elharaptam a kikívánkozó kellemetlen szavaim útját. Még egyszer nem történhetett meg az, ami alig néhány órával ezelőtt végbement kettőnk között. Szerettem volna hinni, hogy ennél azért profibbak vagyunk mind a ketten, vagy legalábbis intelligens felnőttek. - Mondjuk úgy, hogy inkább meghívattam magam. Legalább valami haszna is legyen ennek a találkozónak… - szúrtam oda enyhén, és ezt már nem bírtam megállni, hogy ne reagáljam le. Valahogy mindig ragaszkodni akartam ahhoz, hogy enyém legyen az utolsó szó, ám benne mindig méltó ellenfélre találtam ezen a téren. Meg minden téren igazából, de pont ezért működtünk olyan jól. Már amikor nem éppen valami másik nő ágyában kereste a boldogságot, amivel engem totálisan a szakadék szélére lökdösött, tönkre téve az életem. A józan eszem egy időre, ha őszinte akarok lenni. Csoda hát, hogy nem akaródzott egyetlen perccel is többet vele töltenem, mint amennyit feltétlenül muszáj volt? - Miért jöttem el? Én is ezt kérdezgetem magamtól azóta is, hogy egyáltalán szóra méltattalak. – vallottam be őszintén. – A reggeli incidens többé nem ismétlődhet meg, Dres! – közöltem, mintha ezzel nem lett volna tisztában ő is. Tudtam, hogy neki is valami hasonló lehetett az indíttatása, az észnek sosem volt híján egyikünk sem. Csak az övé időnként éppenséggel leköltözött egy másik szervébe. – Gondoltam ezt jobb, ha tisztázzuk. Elhiszem, hogy te élvezed ezt a helyzetet, máskülönben nem akarnád ezt a munkát, de nekem egyetlen porcikám sem kívánja a társaságod. – keményen és kissé talán ellenségesebben fogalmaztam, mint szerettem volna. Ezzel is saját magamat akartam a földön tartani, mielőtt belesüppednék a kellemes emlékekbe, és elfelejteném, hogy mit tett velem. - Ugyan már, Drágám! – legyintettem, ajkaimon negédes mosoly futott végig. – Ha a céljaid eléréséről van szó, bármire képes lennél. Remek színész vagy, én pedig már bármit kinézek belőled. – utaltam arra, hogy akármilyen arcot vágott is, nem kizárt, hogy megjátszotta. Csak úgy a poén, meg a hatás kedvéért. Sok dolgot el tudtam róla képzelni, tényleg. Akár még ezt is, hogy remekül szórakozhasson rajtam. - Lehet, hogy egy kicsit megkopott az a briliáns elméd, ha tényleg fel kell tenned magadnak ezt a kérdést, és még csak a választ sem találod rá. – csipkelődtem továbbra is. Egyrészt jól esett valamelyest visszavágni, másrészt nem volt kedvem normális hangnemben beszélgetni vele. Egyszerűen nem láttam az értelmét, mert a végén még félreértené, és túlontúl elégedett lenne önmagával. Nem akartam adni alá a lovat. - Nem hiszek a véletlenekben. – szűrtem a fogaim között a szavakat, szemeim enyhén összeszűkültek. Ezzel igyekeztem tudatni vele, hogy továbbra sem gondoltam azt, hogy ne tudta volna, hová fog besétálni a mai reggelen. Gondolataimat végül a kissé unottan várakozó pincér megjelenése szakította félbe. Lazacot rendeltem édesburgonyával és zöldsalátával. Szívem szerint visszautasítottam volna az italt, de talán jót fog tenni egy kis erősítés a lelkemnek. Rám fért volna, ami azt illeti. - Ahogyan a többi tíz-tizenöt nővel sem, igaz? – sértett voltam? Naná! Akár jól is eshetett volna a bókja, és járhattam volna örömtáncot, amiért még hatást tudok rá gyakorolni, de a keserű emlékek nem eresztettek olyan könnyen. A jók mellé szinte egyből jöttek a rosszak is, amikből a végefelé már túl sok volt, én pedig kevés lettem a megoldásukhoz egyedül. Akármennyire nem akartam feladni, azért az életben vannak olyan pillanatok, amikor mégis okosabb bedobni a törülközőt. Én megtettem, és másodszor is elváltam, érzéseim szerint végleg. - Aha… - nyögtem ki végül, tekintetemben gyanakvás ült. – Hát hogyne! Úgy nézek én ki, mint aki most jött le a falvédőről? – nagyon jól tudtam, hogy nem a munka miatt hívott ide, vagy legalábbis nem azért, hogy arról társalogjunk. – Egyáltalán nem szeretnék veled beszélgetni, de ha valóban munkáról van szó, az mehet. Ha csupán valóban annyira szorítkozunk. – szögeztem le még egyszer, csak a pontosítás kedvéért. - Szeretek írni, és írom is a blogot továbbra is. Nem teljesen hagytam ott, csak már nem lesz olyan sűrűn megjelenő a rovatom. Talán írok egy könyvet, ha lesz időm rá… - vontam meg a vállaimat. – Amúgy is vágytam valami újra, hogy kipróbáljam magam más területen is. – tettem még hozzá. Az a típus voltam, aki kedvelte a kihívásokat, a tévét meghódítani pedig határozottan annak tűnt. Most már nem csak olvasni fognak a rajongóim, de látni is. – Valóban erről akarsz beszélgetni? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet. - Méghogy megérted… - horkantam fel rosszallóan, szinte hitetlenkedve. – Roppant kegyes vagy, amiért tisztában vagy vele, hogy te játszottad el az esélyeidet, és nem engem hibáztatsz. – én ezt legalábbis úgy vettem, hogy bocsánatot ugyan nem kért, de legalább a tudomásomra hozta, hogy ő is tisztán látja a kettőnk helyzetét, már ami a felbomló házasságunk okait illeti.
- Igen, a hasznában én is reménykedem – fűzöm hozzá, félig neki, félig csak úgy magamnak címezve, jelezve, hogy ebben én is egyetértek. Muszáj valami keretet adni a közös munkánknak, különben káoszba fog fulladni, ami egyikünknek sem lenne olyan kedvező. De hogy lehetséges-e, hogy a munka kedvéért félretegyük a köztünk feszülő, meglehetősen kiélezett konfliktusokat, arról halvány fogalmam sincs. Tényleg csak reménykedni tudok benne. A válasza legalább elárulja, hogy ezzel kapcsolatban ő is hasonlóképp gondolkodik. Végre valami közös nevező. A célunk tehát ugyanaz. Ez kiindulásnak nem is olyan rossz. Felkönyökölök az asztal szélére, és az ujjaimat az állam alatt összefonva, kissé előredőlök. Most már meg tudom válaszolni a kérdést. - Mert mindig legyűröd az akadályokat, és mert rájöttél, hogy az irántam érzett neheztelés jelenleg épp egy ilyen aknamező. – Ami közte és a műsorvezetői karrierje közötti utolsó néhány métert jelenti, mint valami sajátos, utolsó próbatétel. Azért azt meg kell hagyni, időnként van humora az életnek. - Ez így van – bólintok, mikor azt mondja, a reggeli jelenet nem ismétlődhet meg, ám ahogy folytatja, egy pillanatra én is elgondolkodom. Élvezném? Nem is tudom. Azért ez nekem sem olyan könnyű. Szembenézni vele, a közelében lenni… mintha ez az ebéd is annak az illúziója lenne, hogy még mindig van köztünk valami, nem esik nehezemre eljátszani a gondolattal, hiszen amit az utóbbi évekből a legjobban bánok az a válásunk. Hogy voltam olyan hülye, hogy kétszer is elengedtem. Azóta csak egyre mélyebbre és mélyebbre csúszok a lejtőn, még ha ez kívülről nem is látszik rajtam, de így van. Már a munka sem köt le, nem érdekel a cégem, nem érdekel igazából semmi sem. Csak az adrenalin mozgat, és a pillanatnyi élvezetek. De most együtt fogunk dolgozni, és ha már esetleg elfelejtetem volna, most végig azzal fogok szembesülni: mit is szalasztottam el, vagy épp üldöztem el magamtól, ezúttal végleg. Pedig, ha nem cseszem el a dolgokat, még mindig velem lenne, ebben biztos vagyok. De azért, mindezt leszámítva, az is hazugság lenne, hogy egyáltalán nem élvezem a helyzetet. Mindig is volt bennem egy csöppnyi mazochizmus. Most, hogy itt van, elememben vagyok, a hullámvasút felfelé tart, a vérem szinte bizsereg az ereimben, nem tagadom, sőt, leplezem, de izgatott vagyok. Mint mikor a régi drogodat évek után egyszer csak újra eléd teszik az asztalra. Megmozdul benned valami, még ha tudod is, hogy tilos egy ujjal is hozzáérned. - Az NBC nagy befektetés a cégnek, a későbbiekben számos kaput megnyithat, nem mondhatok rá nemet – magyarázom, hogy miért nem lenne észszerű lemondanom a projektről. Ez a műsor csak a kezdet, ami – ha nem basszuk el közösen – egy jól működő partneri viszonyhoz vezet, és a többit is mi kapjuk meg. – Hidd el, nem szerveztem összeesküvést ellened. Én is áldozat vagyok. De azt hiszem, ez most mindkettőnknek túl csábító lehetőség ahhoz, hogy csak úgy nemet mondjuk rá a személyes ellentétek miatt. – Ezzel biztos, hogy ő is így van, csodálkoznék, ha nem. - Ilyen alattomosnak hiszel? – vonom fel a szemöldököm, félig azért rájátszva a meglepetésre. De tulajdonképpen nincs nagyon min csodálkoznom, tényleg túl sokszor hazudtam már neki ahhoz, hogy elérjem: ne tudjon megbízni bennem. Talán jobb, ha tényleg nem is teszi. - Pedig betartottam, amit ígértem – tárom szét a tenyereim egy fél másodpercre az asztal felett, mint aki nem érti, hova ez a túlzott óvatosság. – Egyszer sem zaklattalak semmi felesleges ürüggyel. Tiszteletben tartottam, amit kértél. – Ha más nem is annyira pozitív, amit tettem, ez legalább olyasmi, ami értékelhető. És ami kifejezi, hogy igenis számít, hogy mit szeretne. Egyáltalán nem volt könnyű betartani. - Hát, engem ez a mai eléggé meggyőzött – mosolyodom el halványan, majd hátradőlök a székben. Látom rajta, hogy továbbra sem hiszi el, hogy nem szándékos húzás volt tőlem, és azt sem mondom, hogy nem tudom megérteni, de akkor is téved. Megfordul a fejemben, hogy nemet fog mondani a borra, de azért akkor is megrendelem, és elégedetten nyugtázom, hogy nem tiltakozik. - Nem volt többi tíz-tizenöt nő, senki sem volt állandó, csak te. – Nem is tudom, miért mondom el újra, ahogy már korábban is annyiszor, lehet, hogy megcsaltam, de senki máshoz nem kötődtem érzelmileg. Az eszem azt súgja, nem biztos, hogy a jelenlegi helyzetünkön segít, ha felemlegetjük a múlt sérelmeit, főleg a legkritikusabb pontokat, ám a szavai és a vonásai elárulják, hogy még mindig nincs túl rajta. Ezek szerint rajtam sem. Ezt azért nem bánom, hogy tudom. Nyilván én sem vagyok túl rajta, ha azt hittem is, ez a mai találkozó megadta rá a választ, de egy fokkal talán könnyebben eljátszom, mint ő. Ám úgy érzem, ő is hamar rájön, hogy ez nem a legjobb irány, és le is szögezi, hogy csakis munkáról hajlandó beszélgetni velem. - Áll az alku – fogadom el a feltételt és a javaslatot, bár abban nem vagyok biztos, hogy nem lenne-e szükséges valahogy mégis elsimítanunk ezeket a régóta érlelt és őrizgetett konfliktusokat, ahhoz pedig talán tényleg beszélnünk kellene róla, hátha egy éves távlatban már mindketten máshogy látnánk valamelyest, másrészről viszont belátom: túlságosan kockázatos. Egyelőre jobb elkerülni a vihart, mintsem egyenesen belefutni a közepébe. Hátha így is menni fog, és ha feloldani nem is, de félre tudjuk tenni a feszültséget. - Érdekel, hogy mi van veled – nézek rá, és válaszolom előbb az őszintébbet, majd hozzáteszem. – De az imázsod megformálásához is szükséges, hogy minél többet tudjak rólad. Így, hogy más fórumon is aktívan jelen vagy, nincs teljesen szabad kezünk, már vannak, akik ismernek, és úgy kell új arcodat mutatnod a műsorban, hogy egyik felületen se tűnj hiteltelennek. – Ebben azért van némi logika, ahogy az a feladat is ránk vár, hogy a közös elképzelések alapján ebben az utolsó kérdésben is javaslatot tegyünk a stúdiónak. A következő megjegyzésre ismét felnézek rá. A tekintetét keresem. Nem tudom, miért kételkedik benne, hogy tisztában vagyok a ténnyel: én vagyok a hunyó. Főleg. Bár nyilván tudja, hogy akkoriban sok minden történt, Tom és Diana eltűnése, a körülöttük csapott, sokáig elhúzódó felhajtás, a sorozatos kihallgatások, a bizonytalanság, hogy életben van-e egyáltalán; Diana volt az utolsó tagja a családomnak, és az igazat megvallva, az elvesztését sosem tudtam feldolgozni. Arról nem beszélve, hogy ezután a céges ügyek és problémák is egyedül az én vállamra nehezedtek. A bűntudattal együtt, amitől képtelen voltam szabadulni, és amiről nyilván halvány fogalma sincs. Sosem lehet. - Nem tudom, mit vársz még tőlem, Megs – koppintok egy újabbat az asztalra a mutatóujjammal, a mozdulat automatikus és észrevétlen. – Azon kívül, hogy sajnálom és megértem. Ebben sem hiszel nekem? Ám mielőtt válaszolhatna, a pincér megérkezik a borunkkal, tölt is mind a kettőnknek egy-egy decit, majd a talpára állítja az üveget, és vissza is siet.
Meg ki tudja még, hogy mégis miben reménykedik, de ezt már csak magamban jegyeztem meg. Nem állt szándékomban tovább mélyíteni a feszültséget, meg a konfliktust kettőnk között, bár az igaz, hogy a sértettségem továbbra sem akart igazán szűnni. Feltörtek belőlem a régi emlékek, és sajnos sok volt közöttük az, ami nem éppen pozitív. Ebből kifolyólag szerintem egyáltalán nem volt meglepő, hogy továbbra is egy kissé ellenségesen viselkedtem, vagy legalábbis a pillantásom sokat elárult abból, hogy mi jár a fejemben. - Talán… - hagytam végül rá, de nem akartam megerősíteni az igazában, mert a végén még túlontúl elbízná magát. Azt pedig természetesen nem szerettem volna. Egyébként tényleg tisztában voltam vele, hogy kénytelen leszek lenyelni a békát, ha nem akarom máris feladni a még be sem indult tévés karrieremet. Szerettem volna ezt az egészet, bár az tény, hogy nem fizettem volna meg érte minden árat. Ha nagyon nem fogunk tudni együttműködni, akkor bármennyire kellemetlen és ciki is rám nézve – a profizmus hiányáról már nem is beszélve -, akkor is el fogok jönni. Lehetőleg emelt fővel, amennyire ezt a jelenlegi helyzet engedte volna. - És persze az sem egy utolsó szempont, hogy egy kis borsot törhetsz az orrom alá, igaz? – negédes mosolyt villantottam felé, ahogy félig oldalra billentettem a fejemet. Csak a szemeim szűkültek össze egy pillanatra, ahogy a vonásait tanulmányoztam. Még csak véletlenül sem engedhettem meg magamnak, hogy ellágyuljak, vagy teret engedjek a szép emlékeknek. Nem tagadhattam, hogy abból is volt nem is kevés, de elmúltak, és a végén már több volt a rossz, mint a jó. Nem akartam még egyszer beleesni ebbe a hibába, megtanultam két alkalom után bőven. - Nem akarlak megbántani, de elég sok dolgot el tudok rólad képzelni… - fontam össze a két karomat a mellkasom előtt, ahogy őt méregettem. Alapvetően talán nem vádoltam volna azzal, hogy alattomos fráter, de azok után, amiket velem művelt, már nem lepődtem meg. És természetesen most sem sikerült meggyőznie arról, hogy ő is a véletlen egybeesések áldozata lenne ebben a kényes ügyben. Ha pedig úgy is van, biztosra vettem, hogy kettőnk közül csak ő találja ezt szórakoztatónak. - Azt hiszem, hogy ez a legkevesebb azok után, ahogy intézted a dolgaidat. Ha mégis megtetted volna, egyszerűen kérek ellened egy távolságtartásit. – vontam meg a vállaimat magától értetődően. – Mind a kettőnk számára szerencsésebb, hogy erre nem került sor, remélem egyet értesz velem. – tényleg megtettem volna, ha ezen múlik. Ráadásul, amilyen sértett voltam, gondolkodás nélkül léptem volna meg ezt a drasztikus megoldást. - Ugye ezt most nem vigasztalásnak szántad?! – visszafogtam ugyan a hangom, de az őszinte felháborodás egyértelműen kihallatszott a szavaimból, ahogyan az arcomra is rá volt írva. Nem vettem fel a pókerarcot, szándékosan nem. – Magasról teszek rá, hogy volt-e állandó, vagy nem. A tényeken nem változtat, hogy léteztek és képes voltál ezt művelni velem. Velünk! – böktem felé a kezemmel ingerülten, aztán inkább összefűztem az ujjaimat az asztal lapján, mielőtt még hozzávágnám a villámat. - Értem! – biccentettem kurtán, mielőtt még kimondtam volna azt is, amit valójában szerettem volna. Miszerint akkor kellett volna érdekelnie, amikor még számított, amikor még a felesége volta. Akkor bezzeg nem érdekelte egy fikarcnyit sem, hogy mekkora fájdalmat okoz, hogy mennyire tör össze apró kicsi darabokra. – Süket duma! – forgattam a szemeimet, ezúttal nem éreztem szükségét annak, hogy moderáljam a stílusom, vagy a beszédem. Nála jobban igazából senki nem ismert, és ez most is borzasztóan bosszantott. Még akkor is, ha ez fordítva is igaz… nagyjából. Sokszor már azt gondoltam a házasságunk végén, hogy fogalmam sincs, ki az a férfi, aki lefekszik mellém az ágyba. Már ha megtette, és nem máshol keresett boldogságot. - Hidd el, igyekezni fogok jól csinálni. – jelentettem ki határozottan. – Nem hiszem, hogy gondot okozna, vagy hitelemet veszíteném. Vagy úgy véled? – kérdeztem vissza, enyhén ráncolva a homlokomat. – Nem szoktam megjátszani magam, most sem szeretném a tévében, ebből kifolyólag ugyanaz vagyok mindenhol. – tettem hozzá mintegy mellékesen, pedig nem éreztem úgy, hogy magyarázattal tartoznék, vagy meg kellene védenem az álláspontomat. - Én sem tudom, hogy mit várok, Dres… - sóhajtottam gondterhelten, közben a frissen kitöltött borért nyúltam. – Remélem, nem veszed sértésnek, de nem. Nem hiszek neked. Ha annyira sajnálnád, akkor nem tetted volna meg újra, és újra, és újra. Bár, megérteni lehet, hogy tényleg megérted. Talán valamelyest utólag még sajnálod is, de nem gondolnám, hogy ne boldogulnál azóta, és magányosan tengetnéd a napjaidat a jelenlétem nélkül. – inkább ittam néhány kortyot, hátha elmossa a keserűségem és a rossz emlékek egy részét.
Ebből a „talán”-ból nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy még mindig csak duzzog és makacskodik – amit az ő esetében kicsit sem szabad alábecsülni –, vagy tényleg az az opció sincs elvetve nála, hogy esetleg hagyja elúszni az egészet. Mindezt azért, mert én is itt vagyok. Nem vallana rá, ugyanakkor az is igaz, hogy mindig tudott meglepetést okozni. Összességében viszont, szerintem akkor is megbánná, ha nemet mondana a projektre. Még ha utólag nem is ismerné be. Szóval, akár onnan is nézhetjük, hogy azért vagyok most itt, hogy megmentsem önmagától, és egy súlyosan elhibázott döntéstől. Végül is, tartozom neki ennyivel. És azt sem hinném, hogy annyira égbekiáltóan szörnyű lenne ez az előttünk álló néhány hét. Csak kibírjuk egymást valahogy. - A végén még teljesen elfelejtenéd, hogy mennyire haragszol rám – viszonzom a negédes mosolyát egy halvány csibészessel. Így legalább minden alkalommal felfrissítheti a memóriáját. A negatív eseményekre célzok, de valahol bízom benne, hogy az emlékezés nem csak ezekre a pillanatokra korlátozódik majd. Azért voltak ott szép időszakok is. Úgysem hinném el, ha azt mondaná, sosem volt boldog velem. - Oké, ott a pont – emelem meg automatikusan az asztallapra fektetett kézfejemet, ahogy egy újabb mosoly mellett elismerem: ezért végül is nem tudom hibáztatni. Én vagyok a kígyó és a béka a szemében, de az is lehet, hogy maga a Sátán, akinek egyetlen szavát sem szabad elhinni. Akár hízelgő is lehetne ez a poszt, egy baj van csak, hogy így valóban nehezen foguk egyezségre jutni. - De azért tényleg fáj egy kicsit – teszem hozzá, a sötétlő pillantásában fürödve. A megjegyzés se nem túl komoly, se nem túl bagatell, megfejthetetlen és kiolvashatatlan, épp amilyennek én hiszem magam a jelen helyzetben. - A távolságtartásihoz azért előbb bizonyítanod kellene, hogy ténylegesen zaklatás alatt állsz – hangsúlyozom ezt a kis részletet, de azt már inkább nem teszem hozzá, hogy ugye, nem hiszi, hogy nem találtam volna hivatalos ürügyet a felkereséséhez. Már csak azért sem, mert épp az előbb tisztáztuk, hogy nem vagyok olyan alattomos. Többnyire. A következő mondatommal egyértelműen gyenge pontba szúrok, annak is a közepébe, pedig nem ez volt a célom. Fél másodperc után belátom, hogy ezt talán mégsem most kellett volna hangsúlyoznom, vagy talán máskor sem, ki tudja, azt hittem, a nőknek az érzelmi hűség, vagy éppen megcsalás fontosabb, mint a fizikai. Fordított esetben, én talán így lennék vele, de aztán franc tudja. Megnél, úgy látszik, ez elég nagy zsákutca. Egy próbát azért megért. Már ha nem ugrik fel mindjárt, és viharzik el faképnél hagyva. A haragos mimikájából és a szemvillanásából ítélve, néhány másodpercig nem vagyok benne biztos, hogy mi következik, de végül ülve marad. - Sajnálom, nem így értettem. – Vagyis nem mentegetőzésnek szántam. Vagy ahogy ő fogalmazott: vigasztalásnak. Az arcomon ezúttal semmi jele bármiféle mosolynak. Futólag megdörzsölöm az állam. – Talán jobb, ha tényleg nem feszegetjük a múltat, és inkább a jelenre koncentrálunk. – Nagyon úgy fest, hogy még így, egy év távlatában is ez a téma rizikós talaj, nem sokat ülepedtek benne a sérelmek. – Hidd el, Megs, bármit is tettem, sosem akartalak bántani vele, ez nem jött össze, tudom, és sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy ennyi fájdalmat okoztam. – Ezúttal nem nézek rá, a tekintetem valahol az arca és az asztal között állapodik meg, a nyakán futó ismerős, kicsi ér alig láthatóan, de szaporán lüktet, mint mindig, amikor túlságosan ideges. Vagy amikor igazán izgatottá válik. Sosem mulasztottam el, hogy rácsókoljak, és finoman végigkarcoljam a borostámmal, szinte még mindig hallom azt a halk sóhajt, amit minden alkalommal kiváltott. Ahogy lejjebb pillantok, a nyakában lógó láncon megbicsaklik a fény, a medál a blúza alá furakodott, így nem tudom eldönteni, hogy vajon az-e, amit még anno tőlem kapott. - De most azt szeretném, ha mindketten jól járnánk ezzel a lehetőséggel, és egy kis időre elásnánk a csatabárdot. Mit gondolsz, lehetséges? – emelem végül feljebb a tekintetem, hogy a tekintetébe lássak. Ha az enyémbe pillant, őszinteséggel találkozik, már ha elhiszi, hogy amit lát, az valóban igaz. Ha nem, nos, valamit akkor is kezdenie kell a helyzettel. Szívesen kinyújtanám a kezem, hogy óvatosan az övére simítsam, de nem akarok újra túllépni az általa meghúzott határon. A monológja után csendben maradok, egyrészt mit mondhatnék rá, hiszen igaza van, ha nem akartam volna, akkor nem tettem volna meg újra és újra. Akartam, mert más nem segített, másrészt úgysem mondhatom el neki soha az igazat, anélkül pedig szikrányi esélyem sincs rá, hogy megértsen, vagy hogy egy hajszálnyit is megbocsásson, és ne úgy nézzem rám, mint akit legszívesebben itt helyben leszúrna, majd nyársra húzna, és a biztonság kedvéért megforgatna még párszor a tűz fölött. A rövid csönd után inkább ismét témát váltok, és a semleges praktikusság eszközét választva, rátérek a találkozó szakmai oldalára, azonban félreért, nincs kétségem a hitelessége felől, azt viszont valahogy meg kell értetnem vele, hogy a marketingnek és a műsor felelőseinek az is a feladata, hogy az általa képviselt imázst összerakja, amihez majd igazodnia kell. - Attól tartok, itt muszáj lesz – fűzöm hozzá a szavaihoz. Mármint megjátszania magát. Nem mondom, hogy teljesen, de részben igen, a tévé már csak így működik. – Az újságírás más, ott akkor vagy a legerősebb, ha önmagad vagy, ha saját hangod van, a tévénél viszont sokkal kötöttebbek a szabályok. Itt a nézettségi mutatók diktálnak, ezt akarják kiszolgálni, és biztosra akarnak menni – pillantok rá újra. – Különösen egy stílusbeli és véleménynyilvánításból fakadó problémák miatt frissen kirúgott műsorvezető távozása után. Tudja, miről beszélek. Az NBC-nél történt ez is, csak New Yorkban. Alig két hete, de mostanra mindenki ismeri a sztorit. Megyn Kelly volt az egyik legismertebb sztár-műsorvezető, mégis rögtön levették a képernyőről, ahogy az egyik beszélgetésében szóba került a blackface-ezés, ő pedig azt mondta: nem érti, a gyerekek miért nem festhetik feketére az arcukat Halloweenkor. Úgy tudom, ha kissé át is szervezték a menetrendet, és Megs reggeli műsort kap, a kanadai nézők számára az ő talk-showja helyett akarja behozni a csatorna. A mi feladatunk pedig az, hogy összerakjuk, és megkreáljuk, ki is lesz a hamarosan képernyőre kerülő Meghan Marshal, bár sejtem, hogy ez a része neki nem fog tetszeni annyira. - Szóval, arra gondoltam, lágyíthatnánk egy kicsit a profilodon, az újsággal ellentétben lehetnél… mondjuk sokkal nőiesebb jelenség, akit nem a sarkos véleménye miatt szeretnek a nézők, hanem mert annyira lenyűgöző, hogy ők is azt a ruhát akarják hordani, amit rajtad láttak aznap reggel – emelem fel az ujjam, mielőtt közbeszólna, hogy hadd fejezzem be, – ettől még lehetsz kiváló műsorvezető, a kettő nem zárja ki egymást, sőt, csak azt próbálom hangsúlyozni, hogy Kelly bukása után olyasvalakit akarnak, aki szöges ellentéte, minden szempontból. – A szőkesége után valószínűleg ezért választottak egy félvér, külsőleg is teljesen más kaliberű nőt. Valahol félve pillantok rá, hogy hogy reagál erre az egészre, de azért bízom benne, hogy meg fogja érteni, hogy miért ezt javaslom. - És én aztán első kézből tudom, milyen elbűvölő tudsz lenni, ha a női oldaladra helyezzük a hangsúlyt.
- Azt hiszem, hogy ez a veszély semmiképpen sem áll fent. Csak hogy megnyugtassalak… - néztem rá úgy, mintha teljesen őrültnek hinném. Persze tudtam én, hogy valószínűleg nem mondja komolyan, mert mégis hogyan lennék képes elfelejteni, hogy mennyire dühös vagyok rá? Hogy mit okozott az életemben? Mert sajnos, amennyi örömteli pillanatunk volt, annyi borzalmas emléket is őriztem róla. A megaláztatások, amikben részem volt, hála neki, és még lehetett volna sorolni napestig. Talán jobb is, ha most nem morfondírozok ezen, mert a vége csak az lesz, hogy fogom magam, és itt hagyom a fenébe. Sajnos hajlamos voltam annyira begőzölni olykor-olykor, hogy se láttam, se hallottam. Észérveknek esélyük sem volt. - Én is azt mondtam, hogy csak akkor kértem volna, ha valóban odáig fajulsz. Azért addig még én sem süllyednék le, hogy koholt vádak alapján próbáljam bizonyítani az igazam, de kedves, hogy ezt feltételeznéd rólam. Hidd el, ha oda jutottunk volna, akkor tudtam volna bizonyítani, de szerencsére annyiban hagytad. – és ezért igazából tényleg hálás voltam neki, mert így tovább tudtam lépni a második csúfosan véget ért házasságunk után. Vagy legalábbis azt hittem, de ez a viszontlátás kissé elbizonytalanított, hiszen nem pont úgy sült el, ahogyan én azt elképzeltem korábban. Sokszor eszembe jutott, és fantáziáltam is arról, hogy milyen lesz, amikor először összefutunk a hercehurca után. Nem pont így szerepelt a fejemben, annyi biztos. Ott sokkal jobban kezeltem, és ez határozottan nem tetszett nekem. Nem szerettem, ha kicsúsztak a kezemből a dolgok, márpedig most pont akkor történt meg, amikor nagyon nem volt helye. - Jobb, mert sehogyan sem tudod már sem kimagyarázni, sem jóvá tenni a történteket. – szusszantam egyet hosszan, ezzel próbálva elűzni a téma szülte kellemetlen érzéseimet. Bárcsak tényleg ne került volna szóba, de elkerülhetetlen volt szerintem a mi helyzetünkben. Előbb-utóbb úgyis kibukott volna, és minket ismerve inkább előbb. Akkor miért is ne estünk volna túl rajta már egyből? Mondjuk, arra nem is számítottam, hogy majd egyről a kettőre jutunk, mikor annak idején sem sikerült tisztázni. - Valóban? – kérdeztem vissza kissé meglepetten, amit számára is elárulhatott az enyhén megugró szemöldököm látványa. – Nos, akkor már ketten vagyunk. Soha életemben senki nem alázott meg úgy, mint te. Talán pont azért, mert soha nem is szerettem senkit úgy, mint téged. Ezt dobtad el néhány kósza numera kedvéért, Dres. – mutattam rá a nyilvánvalóra, igyekezve semlegesnek, már-már érzéketlennek tűnni a szóban forgó események iránt. Pedig határozottan nem voltam, és továbbra sem léptem túl azon – mint a mellékelt ábra mutatta -, hogy kétszer is bedőltem neki, és mind a kétszer csalódnom kellett. Azt hittem okos nő vagyok, de kétszer kellett a saját káromon tanulni ahhoz, hogy harmadjára már ne sétáljak bele egy csapdába. Csak sajnos ezzel bekövetkezett az, ami talán elkerülhetetlen volt, hogy még mindig nem bíztam a férfiakban. Miatta. - Igen, van rá esély… - túrtam bele elcsigázottan a hajamba. – Szeretném ezt jól csinálsz, és nem akarom, hogy azt hidd, hogy érsz még annyit, hogy ezt elszúrjam miattad. Együtt fogunk működni. Pont. – bólintottam határozottan, ahogy megérett bennem az elhatározás. Csak azért sem fogom hagyni, hogy miatta még valami elromoljon az életemben. Vagy ismét, a szóhasználat már csak részletkérdés. - Ha nem tetszene nekik, amilyen vagyok az írásaim alapján, ami ugyebár önmagam, akkor felkértek volna? – tettem fel a kérdést komolyan, összefűzve magam előtt az ujjaimat. – Kellyre gondolsz? – kérdeztem rá, csak hogy tisztán lássunk mind a ketten. – Nézd, én nem vagyok olyan ostoba, hogy elkövessek egy ilyen hibát. De, talán pont az kell, hogy véleményt nyilvánítson valaki, csak éppen nem olyan módon, ahogy ő tette… - vontam meg a vállaimat. – Gondolod, hogy csupán bábnak akarnak használni, mert csinos a pofim, és kedvelik az írásaimat? – érdeklődtem őszintén a véleménye iránt, mert azt el kellett ismernem, hogy mindig jól átlátta a dolgokat. - Szóval tényleg csak kirakati bábú legyek. – húztam el jól láthatóan a számat. – Én nem stílusikon akarok lenni, Dres. Nem azt akarom, hogy a ruháimat akarják majmolni, hanem van agyam, vannak meglátásaim, és azokat szeretem elmondani is. Nem egy üresfejű liba szeretnék lenni. Egy újabb a sok közül… - megint kezdtem dühbe gurulni, csak most nem miatta, hanem az egész helyzet miatt, amibe kényszeríteni akartak nagy valószínűség szerint. - Elbűvölő tudok lenni, ha arra van szükség egy társasági eseményen mondjuk. Ez viszont a munkám. – inkább ittam egy, majd még egy nagy kortyot az elém kitöltött borból. – Te fogod kitalálni, hogy milyennek kellene lennem, amivel el tudnak adni? – szögeztem neki az újabb kérdésemet. – Csak azt áruld el nekem, ha ekkora átalakulásra van szükségem, akkor mi a jó büdös francért engem akartak?! – nem hittem, hogy tudná, igazából nem is neki szólt a kérdés. Inkább csak magamban fortyogtam tovább.
Kezdőlap 
