Az „élek és virulok” azért valójában roppant ironikusnak hat a szájából. Én valahogy nem ezt látom, bár az is lehet, hogy csak a felbukkanásom zaklatta fel így és mutatja egy másik oldalát. Benne van a pakliban, de szerintem nem erről van szó. Nem úgy ismerem, mint aki egykönnyen túl tudja tenni magát egy ilyen dolgon, ami kicsit sem hétköznapi. Mikor a szüleink meghaltak, kénytelen volt erősnek mutatni magát, hisz magára kellett vállalnia onnantól a családfő szerepét, példát kellett mutatnia nekem, hogy nem szabad ettől lehajtani a fejünket és úgy élni tovább, bár csak kilenc voltam. Kilenc évesen nem igazán tudja felfogni az ember, mi történik egy ilyen helyzetben, csak azt veszi észre, hogy rettenetesen hiányzik neki az anyja és az apja. Dres tizenegy volt, mégis sokkal érettebb ehhez. Most viszont már a harminc környékét rúgjuk, rengeteg mindenen átmentünk időközben és mielőtt elmentem, kijelenthettem volna, hogy jobban ismertük egymást, mint saját magunkat. Négy év kihagyás után már csak tapogatózom, de ez azért majdnem biztos, hogy irónia volt. Félre is biccentem a fejem és szuggerálni kezdem, arra késztetve, hogy rám nézzen. - Te is? Én is. Nyugtatóval éltem két éven keresztül és altató nélkül még mindig szinte képtelen vagyok elaludni, te is ennyire élsz és virulsz? – mondom ki akkor én, ha ő nem hajlandó. Azért egy részem nagyon reméli, hogy ő erősebb volt ennél és megküzdött a démonokkal ezek nélkül, de valahol kétlem. Neki kellett eltüntetnie Tomot, ami majdnem ugyanakkora trauma lehetett, mint megölni őt. Úgy sejtem, a whiskyvel tényleg csak az érzelmeit próbálja elnyomni, az általában hatásos tud lenni minden embernél. Az pedig, hogy nem szándékozta egyedül tölteni az estét... tehát akkor Meg mégsincs a képben. - Hát nem is fogod egyedül tölteni, még az is lehet, hogy az éjszakát sem. – Főleg, ha ennyire harapófogóval kell belőle minden kihúzni. Én nem sietek sehová. Időm, mint a tenger. Reggelig bőven ráérek, és ha úgy adódik, tényleg képes vagyok itt maradni. Az SMS kicsit meglep, ki lehet ez a nő? Lehet, hogy ő volt az oka, hogy vége lett Meghan és Dres kapcsolatának. A harmadik fél megjelenése általában ezt eredményezi, kivétel néhány esetet, mint például az enyémet, ugyebár. Sosem volt sem energiám, sem elég akaratom kilépni a házasságomból, pedig sokkal egyszerűbb lenne most minden. Scott valószínűleg sokkal jobb alapanyag lett volna a férj posztra, mint Tom valaha volt. A reakciójára, amint közlöm vele a kitalált szöveget, amit visszaküldtem a nőnek, legszívesebben elnevetném magam, de nem teszem egyelőre, csak kérdőn rápillantok és széttárom a karom. A telefon megint zizzen, de egyelőre nem nézek rá. Istenem, most végig ez lesz? Kikapcsolom mindjárt a francba. - Hát akkor? – Ha nem szakítottak, akkor... Ja, azt majdnem el is felejtettem, hogy már össze is házasodtak és az esküvőről is sikeresen lemaradtam. Mikor megláttam Megnél a képet az interneten, az egy elég kritikus időszak volt. Lemaradni a bátyám esküvőjéről nem szerepelt a terveim listáján. – Akkor elváltatok? – kérdezek rá a konkrétabbra, miután eszembe jutott ez a momentum. Érzékelem, hogy tereli a témát minden lehetéséges eszközzel, felsóhajtok és az üzenetre pillantok. Jézusom, kapja be. Ha egyszer összetörte a kocsiját, akkor meg mit hergeli? Bár, én is valahogy hasonlóképp csinálnám. - Hogy sajnálja a lovat, de semmit gond, majd legközelebbre egyeztettek egy időpontot – ferdítek kicsit, ugyanis ha esetlegesen tényleg érdekli Drest ez a nő, még a végén most azonnal feláll és elindul itthonról. A körülményeket tekintve nem lenne meglepő. - Elmeséled végre, mi történt Meghannel? És mi a helyzet a munkával, mi van veled? – érdeklődöm újra, úgyse szállok le a témáról, pechje van velem, főleg most, hogy éveket kell bepótolni. Amit persze úgysem lehet, de legalább szeretnék kicsit képbe kerülni az életével kapcsolatban.
[You must be registered and logged in to see this image.] Azt nem csodálom, hogy ráfüggött az altatókra. Az elején én is gyógyszereztem magam, Megnek nem volt olyan könnyű megmagyarázni, miért is van szükségem ezekre a pirulákra, de nem bírtam máshogy. A pánikrohamok a semmiből törtek rám, a nap bármelyik szakában, vezetés közben, vagy akár egy tárgyalás kellős közepén. Mindkettőre volt példa, de zömében esténként bújtak elő. Muszáj volt azonnali megoldást találni. Felírni egy idő után persze csak úgy írták fel ezeket a szarokat, ha pszichoterápiára is jelentkezem. Hiába mondtam, hogy nincs rá időm, és igazából szükségem sem. Mégis minek? Tudom én, hogy mi a probléma, de úgysem mondhatom el. - Azt mondják, mindenki szed valamit – válaszolom szinte közönyösen, és egy félmozdulattal megvonom a vállam. A pánikrohamok mostanra elmúltak, a gyógyszereket letettem, azokat is, amiket az ezek miatt kialakult függőségre írtak fel. Legalábbis nem szedem rendszeresen, egy-kettő azért mindig lapul a tárcámban, vészhelyzet esetére, de már régóta nem nyúltam hozzá. A szorongás attól persze megmaradt, de megértettem, hogy ezzel nekem kell megküzdenem. Gyűlöltem magam, míg gyógyszereken éltem, nem csoda, hogy Meg is élete legnagyobb csalódásaként kezel. Nem akartam egy szánalmas pöccsel találkozni, valahányszor tükörbe néztem. - Ne fenyegess… – mondom ki, csak úgy, súlytalanul, át sem gondolva, mikor közli, hogy az sem kizárt, hogy itt tölti az egész éjszakát. Gondolom, nem akar kockáztatni. Vagy úgy van vele: a megszöksz vagy megszoksz elve lehet, hogy jobban beválik. Előbb-utóbb úgyis elárulom, amit tudni akar, csak ki kell várnia, vagy megtalálni, hogy milyen gombot kell hozzá megnyomni. Esetleg reggelre mindent másképp látok majd. Vagy még éjszaka az őrületbe kerget. Azt a verziót nem akarom elképzelni, hogy esetleg eléri, hogy mindent megbocsássak. Az ki van zárva, nem igaz? Layről pedig teljesen elfelejtkezem. Az sms után vágódik eszembe, hogy már rég ott kellene lennem, de nem elég, hogy ehelyett főállásban a kanapén vedelek, az élő-halott húgom társaságában, még csak le sem mondtam a találkozót. Diával rögtön vissza is íratok neki, ennyit igazán megtehet, ha már elcseszte az egészet, de amit felolvas, hogy elküldött… - Most szórakozol? – kérdem pislogás nélkül. – Ez fontos, oké? – EZ fontos. Minden más olyan, mintha bezabáltam volna egy tál pszichedelikus gombát. A válasz már zizzen is, és a pillantásom automatikusan a mobilra siklik. Meghanről amúgy sem akarok beszélni neki. Mit számít már ez az egész? Ha itt lett volna, tudná. Tudná, hogy egyik esküvőmre sem jött el, és hogy mind a kétszer elváltunk, mert elbasztam, mert egy utolsó szemétláda vagyok. De ez a téma jelenleg az utolsó, amit ki akarnék tárgyalni. - Nem váltunk el, csak nincs a városban. Meghallgatása van. Hétfőn jön vissza. – Hazudok. A szavak meglepően könnyen siklanak a számra, de hozzászoktam már. Az utóbbi négy évem másról se szól, csak hogy egyfolytában mindenkinek hazudok, és már ebből is rettenetesen elegem van. De ha tényleg vissza akar térni, akkor ez ezután sem lesz másképp. Sőt. Még jobban előveszik majd az ügyet, és visszacsöppenek ugyanabba az örvénylő szarviharba, ami nem is olyan rég ülepedett csak le. Egyik porcikám sem kívánja újra a médiafigyelmet, a kihallgatásokat, Tom családját, hogy újra fenekestől felforduljon az életem. Másrésztől ott van, hogy talán – abszolút halványan és kérdőjelesen talán – visszakapnám a húgomat. Vajon lehetséges ez még? Vagy csak a régi remények mondatják velem? Korábban mindent megadtam volna érte, hogy egy nap csak így beállítson. Most pedig itt van, de… Nem tudom befogadni a jelenlétét. - De látom, tudsz az esküvőről. – Fogalmam sincs, honnan, az is lehet, hogy csak kikövetkeztette, ahogy azt sem lesz nehéz, hogy viszonyom van valakivel. Ahogy a válasz sms-t olvassa, érzékelem, hogy nem vagyok most elég józan ahhoz, hogy dekódoljam, mi a frász ez a lovas hülyeség, már megint, de az üzenet második része megnyugtat. Az a lényeg, hogy szólt neki, és Lay nem haragszik annyira. Nem mondok semmit, de a vonásaimon látszik, hogy oké, legalább ez a kérdés meg van oldva. - Meghan otthagyta az újságot, egy reggeli műsort fog vezetni. – Ez legalább tényleg igaz. Ráadásul én intézem a kampányt, csak hogy még fantasztikusabb legyen. – A cég köszöni, jól megvan. Most szerződtem le az NBC-vel. Hogy velem mi van? Erre nem igazán tudom, mit mondhatnék. Megdörzsölöm az orrnyergem, azon gondolkodom, hogy vissza kéne szerezni az üveget az asztalról, de nem akarok felállni, mert akkor be fog ütni a szédülés. - Nekem tüdőrákom van. Azt mondták, nagyjából fél évem van még – teszem hozzá végül monoton hangon. Újra felkattintom az öngyújtót, majd hagyom, hogy kialudjon a láng. Nyilván ez sem igaz, de válasznak megteszi. Rápillantok. A kíváncsiság hajt, hogy mégis hogyan reagálna rá.
Ez a mondat, hogy mindenki szed valamit, egész helytálló. Csak az a nem mindegy, hogy mit, és mi miatt? - Az lehet, csak nem mindegy, hogy azért, mert szimplán hülye és képtelen az életre vagy azért mert fáj valamilye vagy éppen azért, mert nem tud aludni és létezni rémképek nélkül, amit nyilvánvalóan magának köszönhet – fejtem ki a véleményem. – Vagy netán az elvetemült húga miatt, aki szeretné tudni, mennyire vészes a helyzet – teszem hozzá halkabban, mert itt ugyebár erről is szó van, efelett nem szabad elsiklani. Sajnos. Remélem, négy év távlatából azért minimálisan javult már a helyzet, bár attól félek, hogy ez sosem fog elmúlni. Nekem sem és neki sem. Életünk végéig ott lesz ez a köztünk lévő halvány feszültség, még ha idővel sikerül is majd elhatárolódni tőle valamilyen szinten. Ha. A kis megjegyzésére elmosolyodom. - Ez nem fenyegetés, hanem ígéret, amit be is tartok – vonok vállat. Én sosem vicceltem régen sem, ha valamit mondtam, azt megmondtam és az úgy is történt, bár most ezzel a „húzásommal”, amit négy éve tettem, elég sok mindent keresztbe húztam. Mellesleg biztos, hogy nem fogok elmenni innen addig, míg egyrészt nem látok rajta minimális hajlandóságot arra, hogy megbocsásson, illetve, hogy megtudjam, mi van vele, másrészt pedig, hogy kiderítsem a részleteket, hogy aztán tovább tudjam gondolni az elkövetkezendő napokat, heteket, hónapokat. Feltehetőleg elég hosszú időről beszélünk, és igazából csak reménykedem abban, hogy képes leszek végigcsinálni. Az SMS, vagyis jobban mondva a feladója kicsit meglep, de azért jól elszórakozom magamban a képzeletbeli írogatáson. Dres arckifejezés viszont totálisan megérne egy misét, amire már kevésbé tudok komoly maradni. - Miért, ki ez a nő? – kérdezem, ha már „fontos”. – Szerinted ezt írtam neki? – emelkedik meg a szemöldököm. Nem is tudom, hogy bóknak vagy sértésnek vegyem ezt a feltételezést. Mondjuk tényleg elég vicces lett volna, ha ez az üzenetváltás megy végbe. – Ha érdekel gyere érte és nézd meg! – csippentem két ujjam közé a telefont és lóbálom meg az arcom előtt. Mikor Meghanről kérdezek, fura mód furcsa érzésem támad, de ahogy érzékelem, a témát nem annyira érdemes bolygatni, azért az agyára sem akarok menni, de annak örülnék, ha még tudna osztani velem a dolgokat úgy, mint régen. Bár esélyes, hogy már sosem lesz semmi olyan, mint régen, és ennek a gondolatába is belehalok kicsit. - Milyen meghallgatás? – kérdezem aztán hirtelen, de aztán legyintek. – Tudod mit? Nem érdekel Meg. – Inkább ő érdekel. Ja, de igen, az esküvő... - Láttam egy képet, csak abból következtettem – magyarázom, honnan van róla infóm. Mindent harapófogóval kell belőle kihúzni, amihez normál esetben nagyon nem lenne türelmem, de most nem vagyok abban a helyzetben, hogy pontosan az legyen, amit én akarok. - Hm. Ez érdekesnek hangzik. Bár egyelőre nem tudom elképzelni a képernyőn, de biztos jó lesz – vonok vállát. Még mindig a feleségéről beszélgetünk és nem róla, de ez már legalább több, mint puszta szótlanság és harag. - És a reggeli műsor is az NBC-n fog menni? – rakom össze a képet nagyjából, bár ez csak egy sanda tipp. – Az NBC azért mindenesetre elég jó fogás, gratulálok – mosolyodom el és el is veszem az asztalról a whiskys üveget, hogy kortyolhassak egyet belőle. Mikor végre elérkezünk ahhoz a részhez, hogy magáról beszéljen, egy pillanatra megállok a mozdulatban, ahogy az asztalra tenném vissza az üveget. - Tessék? – bökök ki ennyit hirtelen a sokkhatástól, a szám is rögtön kiszárad és nagyot nyelek. Aztán leteszem az üveget és a tekintetem az arcára vándorol. A szemébe nézek és próbálok kiolvasni belőle valamit. – Ugye most csak bosszút próbálsz állni? – ráncolom össze a homlokom és hátra dőlök, de nem engedem a tekintetét. Nagyon remélem, hogy ez nem tök komoly, amit mond, mert ha így van, akkor már nincs is értelme visszajönnöm a városba. Mélyet sóhajtok. - Viccelsz – mondom halkan, próbálva ezzel kiprovokálni tőle a helyeslést. Nem lehet, hogy nem viccel.
[You must be registered and logged in to see this image.] Ahogy sorolja az eshetőségeket, akaratlanul is eszembe jut, hogy ha azt nézzük, voltaképp az összes fázison keresztülmentem. Voltak fájdalmaim. Voltam hülye és életképtelen. És jó ideig aludni se tudtam, amit lényegében én is magamnak köszönhettem. Elvégre senki sem kényszerített rá, hogy tüntessek el egy vérben pancsoló hullát az éjszaka közepén. Ahogy a húgom miatt is aggódtam. Igen, ez mind én vagyok egy személyben. - Tulajdonképpen, de. Ha már pszichiáterhez jársz, teljesen mindegy, hogy miért. – Ez meg az én véleményem. – De ha tudni akarod, már nem szedem a gyógyszereket. – Az már rajta áll, hogy elhiszi-e, vagy sem. Még az is lehet, hogy itt tölti az éjszakát. Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene-e. És azt sem, hogy azért akar itt maradni, hogy ne kockáztasson az oda-vissza utazgatással, vagy mert keményebb falakba ütközött, mint várta. Most döntötte el, vagy eleve így tervezte? A helyzet az, hogy őt ismerve, bármelyik lehetséges. A hirtelen változott a terv is ugyanolyan jellemző rá, mint a számítóan előre tervezés. A „ki ez a nő” -re így kapásból egyetlen épkézláb rögtönzés sem ugrik be, így önkéntelenül megvakarom a nyakam, és néhány pillanattal tovább keresgélek, mielőtt kibökném. - Csak egy munkatársam. – A következő kérdésre már sokkal határozottabban reagálok. – Nem tudom, mit írtál neki, azért kérdezem. – A mondat egyszerre halványan támadó és védekező, de ezek szerint csak szívat. Nagyon jó. Először a Layanával kapcsolatos hazugság miatt nem nézek rá, most már inkább azért nem, mert bosszant a játszadozása. Amire csak újabb kavicsot dob azzal, hogy nem árulja el, mit írt vissza. Jól van, akkor nem érdekel, várhat holnapig. Jelenleg úgy érzem, ha felállok, ki is dől alólam a talaj. Kicsit sem bánom, hogy nem érdekli Meg, és annak is örülök, hogy nem kérdez rá: viszonyom van-e ezzel a másik nővel. Nem mintha rá tartozna, de meglepő, hogy legalább ebben egyetértünk. Az esküvő azért csak szóba kerül. Szóval látott egy képet. Nagyon megható. Ahogy összerakja az NBC-t és Meghan reggeli műsorát, egy fél másodpercre elkerekedik a szemem. Ó, bazmeg. Ezt azért nem akartam elárulni. Ezért veszélyes neki bármit is elmondani, mert úgy olvas a sorok között, mint egy ragadozó cápa. Többek között ezért is volt nagyon hatékony vele dolgozni, és ezért tartott sokáig, mire megoldottam a hiányát a cégnél. - Kösz – vágok egy kifürkészhetetlen grimaszt, és elhúzom a szám. De amint hallom, hogy a whiskys üveg mozdul az asztalról, nyomban visszapillantok rá. A a tekintetem akkor is rajta tartom, mikor belekortyol. A kérdésére pedig olyasmi jut eszembe, ami elsőre nem is tűnik olyan rossz ötletnek, lehet, hogy a pokolra jutok, de kíváncsi vagyok, mit érezne, ha most, hogy vissza akarna térni, rájönne, hogy végzetesen elkésett vele. Ha csak néhány másodpercre is, de azt akarom, hogy átérezze. Már ha egyáltalán megmozdítana benne bármit is. Ennyi idő után egyáltalán nem biztos. - Azzal, hogy elrákosítom magam? Vagy mire gondoltál? – Bosszú alatt. A hangom cinikus, a tekintetem pedig elvándorol róla, újra az asztalon trónoló whiskyt kezdem szuggerálni, hátha magától iderepül hozzám. A mai nap után végül is bármi megtörténhet. - Akár viccelhetek is– vonok vállat. Bár most hogy belegondolok, az előbb csak ő gyújtott rá, én csak az öngyújtóval szórakozom, ami akár még alá is támaszthatja a rögtönzött diagnózist. Ha tüdőrákom lenne, valószínűleg tényleg nem dohányoznék. – De ha nem, legalább megtudod, milyen érzés, ha tényleg egyedül maradsz. Persze, az utóbbi négy évet ő is egyedül vitte végig, legalábbis a családja nélkül, ami momentán már csak rám korlátozódik, de akkor is, más az, amikor tudod, hogy ha bármikor meggondolnád magad, azért hazajöhetsz. Van kihez hazajönni. - De inkább ne is beszéljünk róla – erőltetek az arcomra egy őszintétlen mosolyt. – Még élek és virulok. És azt sem bánnám, ha ideadnád a whiskyt. Egy haldoklótól csak nem tagadnád meg az utolsó kívánságait – öntök még egy kis olajat a témára, de annyira élvezem. Ebben a pillanatban pedig egy macska ugrik valahonnan, nagy elánnal betoppanva, a feje mögötti vastag foteltámlára, a jelenet engem is váratlanul ér, nem vettem észre, hogy Luci besomfordált a szobába, de szokása frászt hozni rám, amikor egyszer csak így előugrik valahonnan, megelégelve, hogy nem ő van a középpontban. Kíváncsi vagyok, megismerik-e még egymást, Luci négy évvel ezelőtt még csak egy pindur szőrmók volt, mielőtt Diana köddé vált volna.
Pszichiáter rám is rám fért volna. Mégis kezeletlenül hagytam a dolgot, pedig megoldhattam volna, ha nagyon akarom, de a paranoia sokkal erősebb volt ennél a késztetésnél. Mindig arra gondoltam, hogy mi van, ha véletlenül valami olyat mondok majd, amiből leszűrik, hogy én én vagyok, vagy fene se tudja, de egy fikarcnyi esélyt sem akartam adni a lebukásnak. Mikor azt mondja, hogy már nem szedi a gyógyszereket, nem tudom, hogy csak nyugtatásképp mondja, vagy tényleg így van. Ebben a helyzetben még ezt sem vagyok képes eldönteni. Végül úgy döntök, inkább nem is bolygatom a kérdést, hiszen úgysem fogok belenyugodni egyik verzióba se teljességgel. Kételyek mindig lesznek. Régen kérdés nélkül elhittem neki dolgokat, vagy ha nem mondott igazat, azt is rögtön képes voltam kiszúrni, de most már semmiben sem lehetek biztos. Négy év, az négy év. Az SMS feladójáról ugyan fogalmam sincs, hogy kicsoda, de vannak sejtéseim. Majdnem biztos, hogy a szeretője, nem pedig egy... munkatársa?! A kis várakozás utáni válaszára halkan nevetem el magam. Pontosan ezt vélem felfedezni az írt sorok között én is. - Egy munkatársad, akivel rendszeresen randiztok és/vagy szexeltek? – egészítem ki a dolgot, mert még esetleg ez lehetségesnek bizonyul. Végül is, nálam is ez állt fent évekkel ezelőtt Scottal, mégis, ha bárki rákérdezett volna, nem mondtam volna többet, minthogy: egy kollégám. Mondjuk mi roppant jól lepleztük a viszonyunkat, szinte csak Dres tudott róla a cégnél, ami igazán tiszteletreméltó volt. Mikor azt mondja, nem tudja, mit írtam, leejtem magam mellé a mobilt, és úgy vagyok vele, hogy felőlem akár írogathat tovább ez a Layana neki, én most nem azért vagyok itt, hogy titkárnőt játsszak. Mindenesetre valamilyen szinten meglep a Meggel való titkolózás vagyis jobban mondva az, amire nagy nehezen sikerül következtetnem, hogy valószínűleg nincsenek már együtt. Ezt valahogy azért nem gondoltam volna, de az azért bármennyire is próbálom rejteni, eléggé foglalkoztat, hogy mi volt az oka annak, hogy vége lett?! Már ha tényleg így van. Az arckifejezése alapján, még így profilból is képes vagyok rájönni, hogy betalált a tippem, tehát Meggel kell együtt dolgoznia, ha már az NBC-vel is. Viszont nem akarom bolygatni a témát, épp az előbb mondtam, hogy nem a feleségéről akarok beszélgetni, és ahogy látom, ő sem nagyon feszegeti. Mellesleg mikor rákérdezek, hogy vele mi van, a kezdeti sokk után alig térek magamhoz, hisz amit a fejemhez vág, eléggé erős. Nagyon remélem, hogy csak a határaimat feszegeti azzal, hogy azt hazudja, tüdőrákos, és nincs tényleg így. - Nem, azzal, hogy ezt hazudod, hogy megnézd, mit reagálok – ráncolom össze a szemöldököm, ahogy rásandítok, de aztán magam elé meredek. Mi van, ha tényleg? Sosem bocsátanám meg magamnak... - Ne szórakozz Patrick, az istenért – csattanok fel a pánik és a kétely nemes egyvelege következtében. Én is egyedül voltam az elmúlt négy évben, bármily hihetetlen, csak magamra számíthattam. Tudom, rá biztos lehetett volna, ha van bennem annyi kurázsi, hogy jelentkezem nála, de... nem volt. És szerintem jobban tettem, hogy nem adtam életjelet. Tudom, hogy kegyetlenség, de sokkal rosszabbul jártunk volna, ha valami oknál fogva hiba kerül a gépezetbe, és lebukunk. Azért érezhetően csak tetőzi a hangulatot, mikor tovább fűzi a gondolatot és a macska megjelenése sem érdekel túlzottan, csak Drest nézem. - Jó, rendben! Ha ezzel azt akarod elérni, hogy húzzak el a picsába és maradjon minden úgy, ahogy volt, megteszem. De ne hazudd azt, hogy tüdőrákod van, miközben nincs is, mert a gondolattól is kész idegroncs leszek – nyugszom le a mondat végére, a tekintetem pedig esendővé válik. Miért csinálja ezt velem? Esküszöm, kikészülök. – Szükségem van rád. Hajlandó vagy velem őszintén beszélgetni, vagy nem?
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem tudom, mit talál ilyen mulatságosnak abban, hogy egy munkatársammal akartam vacsorázni ma este. Vagy miért lenne olyan furcsa, ha – ahogy mondja – rendszeresen több is történne közöttünk, tisztában vagyok vele, hogy neki is viszonya volt az egyik beosztottjával, még mielőtt kámforosította volna magát, és valószínűleg meglepetésként fogja érni, ha megtudja: Scottot neveztem ki az utódjának a cégnél. - Az orgazmusok számáról és erősségéről is szeretnéd, hogy beszámoljak? – Szándékosan lövök túl egy kicsit a komfortzónája vélt határain, jelezve, hogy olyan terepen tapogatózik, ami elég magánügynek számít, de egyben meg is válaszolva a kérdést. Igen, viszonyom van Layanával, már ha lehet ennek nevezni ezt a furcsa valamit, ami jelenleg köztünk bontakozik, bár a legkevésbé sem a munkatársam, ebben hazudtam, de nem sok kedvem volt körbemagyarázni a találkozásunk körülményeit. Jelenleg legalábbis egyáltalán nem illett a szituációhoz, régen egy üveg bor mellett biztos elmeséltem volna neki, és most is élesen előttem van, mennyire jól szórakozott volna a sztorin. Ha elég ügyesen adom elő, a végére az asztal alól kellett volna összekanalaznom az abbahagyhatatlan nevetéstől. Ha valami igazán betalált, hajlamos volt rá, én pedig imádtam ezzel szórakozni. Másrészről, ha nagyon akarom, értem, miért furcsállja a tényt, hogy szeretőt tartok. Ha a házasságomról le is maradt, mielőtt elment, azért pontosan tudta, mennyire odáig voltam Megért. Nem olyannak ismert, aki kettős életet élne, és ebben igaza is volt, de négy év alatt sok minden meg tud változni. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ne sokkoljam ezzel a tüdőrák dologgal, nem tehetek róla, de minden egyes porcikám élvezi a zavart, amit a vonásain érzékelek. Fogalma sincs, hogy elhiggye-e, vagy sem, a józansága láthatóan tiltakozik, talán mert abban reménykedik, hogy csak a bosszú mondatja velem, és milyen igaza van, de túlságosan mulatságos játszani ezzel az ide-oda ingadozó mérleggel, ahhoz hogy máris bevalljam az igazságot. - Ugyan, Diana. Testvérek vagyunk, ez igaz, de ne keverj össze magaddal. – Kettőnk közül ő volt az, aki mindig is szeretett mások érzelmeivel játszadozni, az utóbbi négy évben az enyém volt terítéken. Ne szórakozzak? Mégis miért ne? Bár ez a felcsattanás igazán hízelgő, ahogy a hangjában – valószínűleg akaratán kívül – halványan tetten érhető aggodalom, keveredve a kiszolgáltatott tudatlanságából fakadó dühvel, hát még, ha majd rájön, hogy mindez tényleg csak egy speciálisan neki bekészített tréfa volt. Már-már vágyom arra a lángoló és tomboló haragra. Hogy miért? Jó kérdés. Lehet, tényleg bosszú. Vagy ahogy a pszichológusom pár hét múlva bátorkodik hangosan is megjegyezni, miután Diana visszatéréséről beszámoltam neki: talán mert bármit megtennék azért, hogy látható és érezhető érzelmeket csikarjak ki belőle. Én viszont csak legyintek rá. Ugyan már, ez elég gyerekes elképzelés. Lucy ugrása kizökkent, és a pillantásom Diáról átvándorol rá, még ha ő nem is mutat túl sok érdeklődést a macska iránt, amit jelen körülmények között azért mondjuk úgy, meg tudok érteni. De jobb is, hogy bontottam a szemkontaktust, mert a következő mondat hallatán változik a tekintetem. Vajon most higgyek neki? Tényleg visszamenne, és lemondana az itteni életéről? Végleg? Ez a része kérdéses, de hogy kimondja, az azért értékelhető, és a mondat második része is őszintének hangzik. Szüksége van rám… olyan ritkán mondta, ettől függetlenül régen is mindig bedőltem neki. - Jól van – mondok először csak ennyit, majd egy kis gondolkodás után felsóhajtok. – Tehetünk egy próbát. Ha visszaadod a whiskym – teszem hozzá, csak hogy legyen valami sebtében kreált feltételem. – És ha nem az egészségi állapotomról, vagy a házasságom jelenlegi állapotáról beszélgetünk – jut eszembe rögtön két újabb. - És ha leszögezzük, hogy innentől mindketten, csak is az igazat. Semmi átkozott ferdítés vagy félrevezetés. Amíg ez az ügy le nem zárul – pillantok vissza rá. Nem vagyok teljesen józan, de attól még tisztában vagyok vele, mit beszélek. – Ha átversz, nincs még egy esély. Ennyi volt. Végszóra Lucy is elnyávogja magát. Tudtam, hogy nem fogja megenni az újfajta kaját, épp csak azt reméltem, hogy nem leszek itthon, és előbb-utóbb mégis ráfanyalodik. - Az ő feltétele pedig az, hogy előbb szerezz nekünk valami kaját. – Többes számban mondom, tekintve, hogy a jóvoltából én sem vacsoráztam. Talán a hangulatomon is javítana, ha nem üres gyomorral beszélgetnénk. Ezzel együtt nem mondom ki, de abba is beleegyezek, hogy maradjon.
Azért furcsállom ezt a Layanát, mert habár azt mondta Dres, hogy nem szakítottak Meghannel, akkor csak az jöhet szóba, hogy megcsalja őt, amit nem igazán tudok mire vélni. Igaz, elteltek évek, nem tudhatok semmit. Nem tudtam követni az életútjukat távolról -igazából csak a social median keresztül volt rá lehetőségem, ami valljuk be, nem túl hiteles forrás-. Le is ragadtam valahol az esküvőnél. - Nem, köszönöm, arra kicsit sem vagyok kíváncsi – intem le rögtön a felvetését. Az egész dolog tényleg csak azért érdekel, mert ez a félrekacsintgatás nagyon nem vallott annak idején Dresre. Tényleg ennyit változott volna? A figyelmem viszont hamar eltereli erről a témáról ezzel az idióta tüdőrák dologgal, amit először tényleg nem tudok hová tenni, hogy igaz lehet-e vagy sem? Tulajdonképp mindenben csak kétes irányok vannak, amibe picit sem tudok kapaszkodni, kezdek ideges lenni egy cseppet amiatt, hogy nincs egyetlen biztos pont sem és csak találgatok itt a vakvilágba. Patrick pedig láthatóan nagyon kedvtelve használja ezt ki. Próbálok hatni rá, több-kevesebb sikerrel, a megjegyzésére pedig egy szemforgatás a válaszom. - Veled sosem csináltam ilyesmit – jegyzem meg, hogy emlékeztessem: ő volt az egyetlen, akivel az esetek kilencvenkilenc százalékában őszinte voltam. Nem is nagyon voltam képes hazudni neki, ha megpróbáltam valami nyomós oknál fogva, általában simán átlátott a szitán, szinte mielőtt belekezdhettem volna. Ő most mégis visszaél a ténnyel, hogy ellenkező esetben is ugyan így volt, mostanra viszont elég rendesen kijöttem a gyakorlatból vagy éppen ő tanult meg kibaszott jól hazudozni. Az utóbbi négy évet és amit tettem sosem fogom megbocsátani magamnak, de ha ő sem lesz képes, az sokkal rosszabb annál is. Elég! Nem teheti ezt velem. Akaratom ellenére is kikelek egy kicsit magamból, a végére viszont őszintébe és kérlelőbe vált át a hangszínem. Nincs időm játszadozni. Tudom, hogy az ő kezében van az irányítás, hogy most az ő szabályai szerint játszunk, de ez nem a megfelelő alkalom arra, hogy szórakozzon velem, mellesleg hogy ilyen rossz tréfát űzzön velem. Ha nem hajlandó normálisan beszélgetni, akkor legyen, elmegyek. Tudom, hogy nem lennék képes annyiban hagyni a dolgot és megpróbálnám még egyszer, de végtére is, egy próbát megér tenni Dres felé ezzel, hiszen általában betartottam a szavam az ilyen ígéretekben, most mégis más súlyú dologról lenne szó. És ahogy látom, végre hajlandóságot is mutat afelé, hogy végre normálisan beszéljünk, de előtte tisztáznám ezt a tüdőrák dolgot, mert nyugodni nem hagy. Egy sóhaj kíséretében megragadom az üveget és megállva mellette a kezébe nyomom, bár nem hiszem, hogy túlságosan jó felé fogunk haladni akkor, ha taccs részegre issza magát. Majd kontrollálom valahogy. - A feltételek kiszabásában mindig is nagyon jó voltál – sóhajtok, az egészségügyi állapota említésénél, oldalra biccentem a fejem és jelentőségteljes arckifejezéssel bámulok rá. – Jó, elég lesz – vágok a szavába, vagyis próbálok, amikor az „és” után gondolnám, még több jön. - Ezt már akkor leszögezhettük volna, mikor ideértem. – Nem szándékoztam sem ferdíteni, sem hazudni. Neki egyébként sem tettem sűrűn, most meg végképp: mi érdekem lenne vele? – Mindkettőnk érdeke az, hogy ne rejtegessünk semmit egymás előtt. – Eze egyértelmű. Most nem ennek van itt az ideje. A nyávogásra a lábam irányába pillantok. Már csak a macska hiányzott ide. - Jó, igazából az én gyomrom is korog. – A kezembe veszem a mobilját és az online ételrendelés felületére megyek, ahol kiválasztom az első két pizzát, amit tudom, hogy ő is szeret, beírom Patrick nevét, a címét és már adom is le a rendelést, aztán a macska táljához sétálok. - Dehát tele a tányérja – mutatok a szinte tényleg csurig lévő kistálra. A hűtőhöz sétálok és kinyitom, amiben konkrétan semmi nincs szinte. – Jó ég, te fényevő vagy? – Na jó, gondolom nagyrészt nem itthon eszik, de Meg ezek szerint tényleg nincs itthon, amit most a kérésének megfelelően nem hozok szóba. – Hát akkor sajnálom, majd kapsz egy kicsit a pizzából – vonok vállat és visszamegyek a nappaliba, hogy ismét leüljek Dresszel szemben. És ezúttal csendben ülök. Szándékosan nem mondok semmit, megvárom, amíg ő kezd el beszélni valamiről, ami jó eséllyel kellene, hogy az az este legyen...
Kezdőlap 
