[You must be registered and logged in to see this image.]Négy éve hagytam itt mindent. Az első években folyamatosan üldözési mániával küzdöttem, fogalmam sincs, hogy mit gondolhatnak rólam az emberek Montréalban, hogy mit hisznek. Eltűnt személyként keresnek, tehát nem buktam le. De mi lett Tommal? És mi van Patrickkel? A ház előtt ácsorgok, késő este van, de ég még a villany. Megemelem a karom, hogy kopoghassak a jól ismert ajtón. Nehéz a mellkasom, de izgatott is vagyok. Az sem biztos, hogy itt lakik még. Semmit nem tudok róla, ahogy nyilván ő sem rólam. Négy év alatt folyamatosan leküzdöttem a késztetést, hogy felvegyem vele a kapcsolatot. Nem akartam, hogy bármi nyomot hagyjak, hogy rájöjjenek, hol vagyok és nem akartam ráhozni a bajt, de sajnos úgy sejtem, hogy sikerült. Más nem igazán történhetett... Végül erőt veszek magamon és úgy érzem, most vagy soha. Kopogok. - Jól van – sóhajtok halkat és félig elmosolyodom, pedig jól tudom, hogy ez nem lesz egyszerű találkozás. Egy kicsit abban reménykedem, hogy már nem lakik itt, hogy nyerjek még egy kis időt, de a másik részemnek már iszonyatosan hiányzik a bátyám... Azt még nem tudom, hogy ha itthon van a felesége, hogy fogok tudni beszélni vele úgy, hogy ő ne legyen ott, de bízom Dresben, valahogy úgyis időt szakít nekünk. Már ha akar. Ha nem zavar el rögtön, ahogy meglát. Nem csodálkoznék és nem is haragudnék rá, ha így tenne. Megérteném. Azért remélem nem így lesz, de tudom, hogy nem fog a nyakamba borulni. Mégiscsak négy évről beszélünk. Egy szó, egy üzenet, egy hívás nélkül. Egy idő után már nem is akartam keresni. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán valaha visszajövök. Kinek kell a felesleges para, a balhé? Ilyenkor mindig közbeszólt a sokszor jól elbújt lelkiismeretem, hogy nem tehetem ezt Patrickkel. Ha valaha, valaki iránt is éreztem felelősséget vagy tartozást, akkor az ő volt. Senki más. Kopogok még egyet, de mivel egyelőre sehol senki, már végül feladom a reményt és megfordulok. Lehet, hogy kinézett a kukucskálón és úgy döntött, hogy nem akar beszélni velem. Vagy hogy nem áll erre készen. Azért mégiscsak a bátyám. Tudom, hogy hiányzom neki, hogy látni akar, de nekem meg iszonyatos bűntudatom van, amiért így hátrahagytam. S nem csak bűntudatom, de tudni akarom azt is, hogy mi folyt a háttérben, amíg én nem voltam itt. Az ajtó nyílására végül megfordulok és pár pillanatig még egy szó sem jön ki a torkomon, pedig esküszöm, próbálkoznék. Vagy hússzor elképzeltem, mit fogok neki mondani, de egyelőre közel sem járok ahhoz, ami az elképzeléseimben szerepelt. - Szia - köszörülöm meg a torkom, majd mélyen szívom be a levegőt, mert mintha a szemeim is könnybe lábadnának egy pillanatra, de nyilván ez csak az enyhe szellőnek köszönhető, ami jelenleg fúj. Valami talán a szemembee is belement. - Bejöhetek? - érdeklődöm, aztán visszalépek két lépcsőfokot, hogy közelebb kerüljek hozzá. Meg akarom ölelni, de egyelőre örülök, ha szóba elegyedik velem és beenged a lakásába.
Patrick Roux
Elit
Kor :
35
Hozzászólások száma :
51
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
CEO - Be Inspired
Play by :
Richard Madden
Tárgy: Re: I'm back Szomb. 14 Szept. 2019, 21:56
to Diana
[You must be registered and logged in to see this image.] Hazafelé Beatlest hallgattam a kocsiban. Nem tudom, honnan jött, nem szokásom egyébként, általában, ha játssza is valamelyik rádió, rögtön, már-már berögzült mozdulattal átkapcsolok, most viszont valahogy volt hozzá hangulatom. A [You must be registered and logged in to see this link.] egészen magába szippantott ahhoz, hogy az egyik pirosnál rákeressek egy listára. Apám igazi Beatles rajongó volt, az összes album ott sorakozott a polcán, és amikor hazajött az éppen aktuális forgatásról, ami néha napokat, de nem ritkán heteket-hónapokat is jelentett, mindig lekapta az egyiket, elindította a zenét, és csak utána jött ki hozzánk a nappaliba, hogy kíméletlenül agyondögönyözzük a húgommal. Lehúzom az ablakot, és rágyújtok egy cigire. Az [You must be registered and logged in to see this link.] már azon kapom magam, hogy az ütem dobolása mellett egy-egy részhez én is becsatlakozom. - Aaaah, look at all the lonely people… - Már gyerekként is az egyik kedvencem volt, de így felnőtt fejjel egész mást jelent. Érzem, hogy a magány minden sorral, minden légvétellel csak mélyebbre szívja magát a mellkasomba, de nem zavar. Már amúgy sincs visszaút ma estére. - Where do they all belong..? Akkoriban nem gondoltam, hogy egyszer csak mindenki így eltűnik majd az életemből. A halál ellen nem lehet mit tenni, de Diana él még, tudom, hogy életben van, és lassan négy éve éldegél valahol, épp csak könnyebb neki nélkülem. Leparkolok a térkövekkel kirakott járda keskeny szegélye mellett, de még nem szállok ki a kocsiból. Megvárom, amíg az utolsó szám is elhallgat. Nem akarom bevinni magammal ezt az egészet. Jobb, ha idekint hagyom. Becsapom az ajtót. A csikket elnyomom az utcai kuka peremén, és bele is hajítom. A kulcscsörgés után benyomom a tévét, hogy szóljon valami a háttérben, majd előhalászok egy sört a hűtőből. Néhány korty után pedig beállok a zuhany alá egy jóleső fejmosásra, de hamar kiderül: naiv voltam, hogy azt hittem, csak úgy büntetlenül nosztalgiázhatok. Mire észbe kapok, már megint a Here comes the sun-t dudorászom. Ebből ma éjjel se lesz alvás. Fel is hívom Cherylt, hogy fél órán belül indulok. A sör után még azért magamba töltök egy kávét. Enni nincs kedvem egyedül, inkább majd Cherlyt viszem el valahová. Épp mikor leülök, hogy magamra ráncigáljam a cipőm, kopogást hallok. Egy pillanatra megállok, nem várok senkit. Aztán vállat vonok. Mindegy, most már akkor is felveszem előbb. Hallom a másodikat is, de nem értem, miért nem csenget, mikor az is ott van az orra előtt. Akaratlanul is eszembe jut, hogy Diana szokása volt mindig ez a koporászás, más valahogy mindig képes volt megtalálni azt a nyamvadt gombot, és a ma esti produkcióm után egy rövid pillanatra belém is nyilall a „mi van, ha” szívfájdítóan szánalmas, de automatikus gondolata. Amitől aztán egy csapásra mérges is leszek magamra. Rá. A világra. De leginkább magamra, amiért erről is ez jut eszembe. Nem tudom, ki áll az ajtó mögött, de az biztos, hogy most ez a hívatlan érzéshullám áldozata lesz. Felkapom a zakóm, és szinte feltépem az ajtót. Nem pont így terveztem, de úgy látszik, mérgesebb vagyok, mint gondoltam. - Csengő is van a lakáshoz – nyomom meg jól hallhatóan az első szót. – Legközelebb, javaslom, inkább azzal próbálkozzon, ha be is akar… - Úgy voltam vele, nem érdekel, hogy ki az, ezt a monológot márpedig akkor is meg fogja hallgatni, mégis én vagyok az, aki idő előtt elhallgat. Amit, vagy inkább akit látok, az utolsó szusszanásig belém fojtja a szót. Az iménti villám nem késlekedik, dörögve-tajtékozva végigvonul a testemen, a fülemtől egészen a nagylábujjamig dermedt zsibbadásba borítva a tagjaim. Diana? Kimondani nem tudom, és nem is akarom, de a gondolataim között élesen visszhangzik a neve. A hozzá fűződő kérdésekkel együtt. Az arcomról bizonyára úgyis leolvassa a meglepetést, és hogy egyelőre alig hiszek a szememnek. A hangja térít magamhoz. De nem tudom, mit válaszoljak. Az iránta érzett aggodalmam és kötődésem az évek alatt akaratlanul is őrlő-lappangó haraggá formálódott, amiért csak így szó nélkül lelépett, és ilyen könnyedén kizárt az életéből, mintha soha nem is léteztem volna számára. - Mit keresel itt? – A hangom csendes és idegen, ezúttal teljesen más tónusban szólal meg, mint az előbb. Mintha nem is én lennék, aki az ittléte okát firtatja. Nyelek egyet, bár a torkom ki is száradt ebben az egyetlen mondatban.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem mondom, hogy az idegeskedés távol állt volna tőlem az elmúlt években, mert komolyan, mintha még dühkitöréseim is lettek volna néha, mikor az egész lakáést felforgattam kínomban valami hülyeség miatt, de azt hiszem, ez normális olyan helyzetben, mikor fogalmad sincs róla, hogy a férjed, akinek kést állítottál a hátába, hová lett?! Szóval igen, nem voltak túl nyugodt éjszakáim. Majdnem minden nap rémálmom van, hol erről, hol pedig a halottan született gyerekemmel. Borzalom. Pszichológus kéne. Tudom, de azt hiszem, inkább megoldom magam. Végül is, nagyjából talán már túl vagyok rajta. A sebek viszont most egész biztos felszakadnak majd, Dres nem tudom, hogy fog fogadni. A fülemben dobog a szívem, a kezem is remeg, szerintem mindjárt rosszul leszek, de veszek pár mély levegőt, miután bekopogok, hogy aztán mire Dres ajtót nyit, már egészen nyugodtnak hassak. Ebben mindig jó voltam. Egészen addig, mígnem tényleg kinyílik az ajtó és ott áll előttem teljes egészében. Az egész testemben nuygtalanság lesz úrrá és nem is tudom, még mi? Szomorúság, szégyen? Miután az összes végtagom lezsibbadt szinte, egy halvány mosoly azért kiül a szám szélére arra, ahogy kiakad a kopogáson. Automatikusan meg is nyomom a csengőt, miután észreveszi, hogy én állok az ajtóban. - Így most már bejöhetek? - kérdezem, hiszen épp az előbb mondta, hogy “ha be is akar…” - jönni? Gondolom. Ettől függetlenül közel sem vagyok biztos abban, hogy majd be fog invitálni, bár szerintem az ő fejében épp oly sok kérdés kering, mint az enyémben. - Visszajöttem - mondom halkan, majd körbepillantok, hogy egyedül vagyunk-e? Az üldözési mániám visszajött, mióta betettem a lábam Montréalba. Talán nem volt jó ötlet visszajönni. Nem tudom még. Remélem, hogy azért nem fognak holnapután a börtönbe csukni. - Nézd Dres, én elhiszem, hogy nem vagyok a szíved csücske, de mielőtt elmennél oda, ahová most indultál, beszélnünk kellene. - Legalább, hogy megtudjam, hogy mit adott elő a rendőröknek és hogyan kellene a sztorit felgöngyölíteni a továbbiakban? Abban sem vagyok száz százalékig biztos, hogy ő volt, aki rátalálhatott Tomra, de kilencvenkilenc egész kilenc százalékig viszont de… biztos. Más nem lehetett. Van egy elméletem, de persze vannak sötét foltok, amit jó lenne vele megbeszélni. És persze kicsit sem titkolt szándékom rendezni vele a viszonyomat, mert egész biztos vagyok benne, hogy most nem éppen a szeretet az első hozzám fűződő érzelme. A felsőm alját birizgálom, a tekintetét kerülöm egyelőre, pedig ez a fajta viselkedés nem volt sosem jellemző rám, most mégis, előtte nem rejtőzködöm, mint amúgy sosem tettem. Ő sem a régi, ahogy elnézem. Szintén csak találgatok, de szerintem elég sokat szenvedett ő is az elmúlt években, főleg akkor, ha a sejtéseim bebizonyosodnak. - Kérlek. Csak pár percet kérek. - Nem hinném, hogy ez pár perc lenne, mert nem egy olyan témáról van szó, ami annyira könnyű és boldog lenne, de ha már erre beenged, akkor már előrébb vagyunk, mint egyébként. Tudom, hogy engedni fog, de valahogy mégsem vágyom oda be. Nem akarom felidézni azt az estét, az elmúlt négy évet, viszont muszáj lesz.
Patrick Roux
Elit
Kor :
35
Hozzászólások száma :
51
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
CEO - Be Inspired
Play by :
Richard Madden
Tárgy: Re: I'm back Szomb. 21 Szept. 2019, 18:56
to Diana
[You must be registered and logged in to see this image.] Visszajöttem. Ez a szó pörög újra és újra a fejemben, mint akinél megakadt a lemez. Beletelik jó pár másodpercbe, mire feldolgozom, hogy tényleg ő áll előttem. Mégpedig, úgy fest, nagyon vicces kedvében. A tekintetem követi a mozdulatot, ahogy a kilépésem után megnyomja a csengőt, majd visszatér az arcára, de nem mondok semmit. Szórakozik velem. Gondolom, mint ahogy eddig is tette. Biztos jó játék volt, hogy megszakított velem minden kapcsolatot, és élte a szabad és független életet, valahol a planéta egzotikusabb oldalán. - Azt látom. – Szűkszavú vagyok, inkább csak a vonásaim reagálnak rá, arról biztos sokkal több leolvasható. Félek jobban kinyitni a szám, mert fogalmam sincs, milyen szavak törnének elő belőle. Évekig készültem erre a szituációra, tudtam, mit mondok, mit teszek, mit kérdezek majd tőle, néha azt is elképzeltem, mit érzek majd, ha meglátom az ajtóm előtt, de most, hogy tényleg megjelent… most jövök csak rá, hogy jó ideje nem hittem már benne, hogy mindez egyszer tényleg megtörténik majd. Lemondtam róla. Vagy elengedtem. Nevezzük akárhogy. És nem kevés munkámba került. Erre most visszajön, és megint felborít mindent. Azt mondjuk még nem tudom, mik a szándékai, lehet, csak pénzre van szüksége, vagy valami annál is szarabb ügybe keveredett, mint amit anno maga után hagyott. - És mit vársz, mit mondjak? Isten hozott? – Abból, ahogy jobbra-balra tekintget, nem nehéz leszűrni, hogy szeretne mások számára észrevétlen maradni. Nem csodálom. Bizonyára ezért jött sötétedés után. Látom azért, hogy feszeng, de annyira nincs szándékomban megkönnyíteni a dolgát. Ez a jelenet úgy talán fél évvel a történtek után helyén lett volna, vagy maximum egy, akkor tényleg a bátyjaként nyitottam volna ajtót neki, és egy szemrebbenésnyi ocsúdási idő után, gondolkodás nélkül húztam volna magamhoz, hogy szorosan magamhoz öleljem, és érezzem, tényleg ő az, tényleg itt van… Igazából most is erős a késztetés. Érzem, ahogy a gondolatra a mellkasom és mindkét karom halványan bizseregni kezd. Semmit nem szeretnék jobban, mint hogy most is úgy bízni tudjak benne, mint régen, és ott legyen az a lüktető, húsvér, megbonthatatlan…nak hitt kötelék köztünk. De attól tartok, ez már nem lehetséges. Ha mindvégig reménykedtem is az ellenkezőjében, számomra már meghalt. Elfogadtam az életet nélküle. - Nézd, nagyon megható, hogy így négy év után egyszer csak eszedbe jut, hogy beszélnünk kellene, de van egy fontos találkozóm, és már így is késésben vagyok. Inkább gyere vissza máskor. – Míg végigmondom, nem nézek a szemébe, a tekintetem inkább a blúzát, a vékony kabátját, majd a válla mögötti levelesládát ostromolja. Nem most kellene beszélnünk, hanem már régen jelentkeznie kellett volna. Valójában csak egy jelentéktelen randiról van szó, de hogy jelezzem, komolyan gondoltam, a bal kezemmel be is húzom magam mögött az ajtót, a másikkal pedig előveszem a kulcsot. Bizonyára nem erre számított. Tudom jól. De majd megszokja. Nem az a Patrick vagyok többé, akit ő ismert. És aki bármit megtett volna érte. A kérleknél azért megakad a kezem, mielőtt a kulcsot a zárba csúsztatnám. De erőt veszek magamon. - Ha négy évig ráért, nem lehet olyan sürgős. Tudod a számom – fűzöm hozzá, nyilván célzásképp, majd félig hátra fordulok, hogy befejezzem a műveletet, próbálva nem nagyon tudomást venni róla. Bár nem tudom, meddig sikerül még. Valami belső késztetés arra ösztönöz, hogy meneküljek el ebből a helyzetből. Minél hamarabb.
Elképzeltem már nem egyszer, hogy hogyan fog megtörténni a viszontlátás. Ahogy telt az idő, folyamatosan másra számítottam, az évek múlása során mostanra majdnem biztos voltam benne, hogy nem akar majd velem beszélni, ha valaha visszatérek. A gondolat is mardosta a szívem, ha csak arra gondoltam, hogy esetleg soha többet nem fog majd úgy tekinteni rám, mint a húgára, akit annyira szeretett, akiben mindig megbízott. Jól tudtam, hogy bármire képes lenne értem, ha úgy adódik, és azt is sejtettem, hogy az ő keze van abban, hogy még szabadlábon vagyok. Beszélnünk kell. Tisztázni néhány dolgot. El kell neki mondanom, hogy semmit nem így terveztem, hogy hiányzik. Szűkszavú. A tekintetén látom, hogy ezer gondolat siklik át az agyán, hogy nem igazán tudja, mihez kellene kezdenie most, amit abszolút megértek, de azt képtelen vagyok elfogadni, hogy most lelépjen anélkül, hogy beszélhessek vele. - Nem, nem várok semmit. Csak azt szeretném, ha beengednél és adnál pár percet – nyelek nagyot, mielőtt még válaszolnék neki. Ez nehezebb, mint gondoltam. Meg akarom ölelni, őszintén megköszönni neki mindent. Bocsánatot kérni. Most mégis kurvára úgy érzem, hogy mindenre képtelen vagyok. Megsemmisít a tekintetével, nem néz a szemembe, kapaszkodót keres, tudom, hogy őt is épp annyira nehezen érinti ez, mint engem. Talán még rosszabbul is. - Nem Dres, nem jövök vissza máskor. Most vagyok itt, most kell beszélnünk. Az a találkozó várhat. – Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy az a találkozó közel sem olyan fontos, mint amilyennek állítja. Mi lehet olyan fontos ilyen késő este? Semmi. Csak fel akar készülni, mert most valószínűleg iszonyatosan váratlanul érte az érkezésem. Bizonyára már lemondott rólam ennyi idő alatt. - Most mit akarsz, hogy időpontot kérjek tőled? Hogy találkozzunk egy kibaszott kávézóban? Te is tudod, hogy amiről beszélnünk kell, azt nem igazán lehet nyilvános helyen tenni. – Ideges vagyok, remeg a kezem és még a hangom is. Nem szoktam ennyire bizonytalan lenni. Bal vállam az ajtajának vetem és próbálok vele szemkontaktust teremteni, miközben a zárral ügyködik. – Figyelj Patrick, fogalmam sincs mi lesz holnap, ahogy arról sem, hogy pár óra múlva hol leszek… - halkul el a hangom. Végtére is, tényleg nem lehet tudni, mivel nem tudom, mi a helyzet, ha a rendőrség tudomást szerez arról, hogy előkerültem, biztos, hogy kérdésekkel fog bombázni. Nem akarok börtönbe kerülni. Hamarabb húzom fel magam az első fára. Ha végre rám néz, a tekintetemben kérést, kétségbeesést vélhet felfedezni. Jobb kezem a zárnál lévő kezére siklik és aprót szorítok rajta. - Annyira hiányoztál – remeg meg a hangom, komolyan, a sírás kerülget, legszívesebben megölelném, de nem akarom rázúdítani magam. A fejem az ajtónak döntöm, aztán visszahúzom a kezem és megköszörülöm a torkom, majd elpillantok onnan, nyelek egy nagyot és kiegyenesedem. Ha nem enged be, reggelre el kell tűnnöm. Mintha itt sem lettem volna. Nem kockáztathatok…
[You must be registered and logged in to see this image.] A két egymással versengő érzés közül végül a harag győzedelmeskedik. A sebzettség és a bezárkózó elutasítás. Pedig nem sokon múlik. Az öröm épp úgy megszületik bennem, de valami elvágja az útját. Csak állok ott előtte, kővé válva. Talán az az oka, hogy ennyire váratlanul ér. Hirtelen azt se tudom eldönteni, hogyan reagáljak, az arca, a vonásai és az egész jelenléte túl sok mindent bolygat fel bennem, így inkább hárítok. Hallom a mondatot. Nem vár semmit, csak néhány percet kér. Azt szeretné, hogy beengedjem. Beszélgetni akar. Csakhogy én erre most egyáltalán nem állok készen. Neki most is könnyű. Ő tudta, hogy hozzám jön, tudta, hogy miért, felkészült rá. Volt ideje erőt gyűjteni, és hozzászokni a gondolthoz, de nekem nem. - Most kell beszélnünk? – ismétlem el a szavait, gondos hangsúlyt adva a kellnek. – A találkozóm várhat? Komolyan gondolod, hogy négy év után csak úgy megjelensz a semmiből, és megmondod, mit csináljak? – A parancsolgatása seperc alatt kihoz a sodromból, pedig nem akartam belecsúszni ebbe. A tekintetemből csak úgy süt az indulat. Túlzott, de nem tudom kordában tartani. Túl régóta gyülekezik. Elfordulok, és inkább a zárral foglalkozom, de elsőre nem találok bele a kulccsal. A szemem sarkából látom, ahogy fél vállal nekidől az ajtónak. Mért nem érti meg azt az egyszerű szócskát, hogy nem? - A kávézóhoz nem ragaszkodom. De az időpont nem rossz ötlet – préselem össze az ajkaim. Ezúttal ismét tárgyilagosságot erőltetek a hangomra. Az övé viszont remeg, az utolsó mondatból tisztán kihallom. Nem tudom, hogy az idegesség teszi-e, vagy mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy várta. Ezt régebben sem viselte olyan könnyen, de végül is azt sem tudom, hogy kivel állok szemben. Négy év hosszú idő. Nehéz felnyitnom azt a zsilipet, ami mögé az emlékével együtt száműztem. Fogalmam sincs, hogy érti, hogy nem tudja, mi lesz holnap. Vagy pár óra múlva? Mégis miért? Megint elhúzza a csíkot évekre? Ahogy erre gondolok, összeszorul a torkom. Azt nem biztos, hogy megbocsátanám magamnak. A tudat, hogy itt volt, segítséget kért, és én hátat fordítottam, életem végéig kísértene. Tudom. De mégis, még mindig annyira erősen blokkolja valami az érzéseimet, mintha csak kívülről látnám magam. Mintha nem is én irányítanám a reakcióimat. Ahogy a kezemért nyúl, a pillantásom követi a mozdulatot. Az érintése meleg, pedig már hűvösek az esték. Vagy csak én érzem annak? Mélyre szívom a levegőt. Különösen, mikor újra megszólal. Kezdi áttörni azt a vonalat, ami mögött minden ott lapul. Pedig nem akarom, hogy megtegye. Nem akarok gyengeséget mutatni előtte. Nem akarom, hogy lássa, mivé váltam az évek alatt. Továbbra sem nézek rá, csupán hangtalanul visszafordítom a kulcsot, megkeményítem a vonásaimat, és benyitok a lakásba. Szinte sarkig nyitva hagyva magam mögött az ajtót. - Jól van. Akkor beszélgessünk. A kulcsot ledobom az asztalra, kilépek a cipőmből, a kabátomat leveszem, és visszaakasztom a fogasra. Odalépek a piás polchoz, és megszokott mozdulattal töltök egy italt. Valami erőset, mert kell, hogy kitisztítsa a fejem. Az elsőt le is húzom, majd újratöltöm a poharat. - Hallgatlak. - Az első felismerés után először, a konyhapultnak dőlve, újra rápillantok. A bátorságomon sokat segít, hogy ezúttal egy fél konyha közöttünk van. - Miben segíthetek?
Nem azt vártam, hogy majd egykönnyen beenged. Főleg nem azt, hogy majd tárt karokkal vár, de hogy ennyire elutasító legyen, az nekem nagyon idegen tőle. Pedig abszolút érthető, fogalma sem volt évekig, merre tengetem a napjaim, egy életjelet sem adtam magamról, talán már rég eltemetett fejben. - Tudod, hogy ez nem olyan dolog, amit halogatni kellene. Persze, tudom, ha négy évig várhatott, most is várhat, de négy év alatt nem voltam a városban – próbálom magyarázni, hogy hathassak az eszére is egyben. Ha a rendőrség észreveszi, hogy megjelentem, rögtön invázió lesz itt és nem lenne baj, ha egyeztetnénk óráinkat. Ha nem sikerül, le kell lépnem, azt meg nem szeretném, ha egy mód van rá. Akkor valószínűleg soha többet nem jönnék már vissza. Sosem voltam az az ember, akit ha kidobnak az ajtón, nem jön vissza az ablakon. Mellesleg ha Dresről van szó, végképp képes vagyok elmenni a végletekig. - Nincs időnk – jelentem ki ezúttal határozottan, mindenféle kétely nélkül. Az istenért. Amit mondok, őszintén mondom. Tényleg hiányzott. Rettenetesen. Látom rajta, ahogy a vonásai egy kicsit enyhülnek, talán sikerül végre áttörnöm a falat. Egészen addig viszont nem vagyok benne biztos, amíg vissza nem fordítja a kulcsot és megy be. Olyan gyorsan megyek utána és zárom be az ajtót magam mögött, hogy kettőt pislogni sincs ideje. - Meghan nincs itthon? – nézek körbe, mert hát ez csak ránk tartozik, senki másra. Nem akarom, hogy bárki ezen csámcsogjon, habár lesznek találgatások bőven, ezért teljesen jónak kell lennie a fedősztorinak. Támadható felület nélkül. Persze ez nagyban függ attól is, hogy mit adott elő Patrick. Leveszem a kabátom és a kanapé háttámlájára terítem, majd közelebb sétálok, a pult túloldalára, hogy leülhessek a bárszékre. - Segíteni szerintem már eleget segítettél – vezetem a tekintetem az övébe és megingatva a fejem az orrnyergemhez kapok, hogy gyengéden megmasszírozzam. – Lehetünk kevésbé hivatalosak is. Leléptem négy éve, igen. Tudom, rohadt önző voltam, hogy nem jelentkeztem semmiféle módon, de nem tudtam. Semmilyen nyomot nem akartam magam után hagyni. – Ezek tények. Nyilván nem mentség, de a józan ész ezt diktálta és ezt nyilván ő is tudja, ha mérlegel. - Nem akartalak szarban hagyni és nem is tudom pontosan, hogy történtek a dolgok, miután elmentem a városból. Esetleg elmondanád? – kérem, mert kezdésnek tudnom kellene, hogy mi történt pontosan. – Elmentél a házba? – kérdezem halkan, de nem nézek rá. Ez az egész annyira távol áll tőlem, azt hittem, ilyen csak a filmekben történhet meg, erre itt vagyok, mint kasszasikeres film főszereplője. - Nem tudom, hogy történhetett meg, egyszerűen mire feleszméltem, ott feküdt a lábam előtt – támasztom meg a homlokom a tenyeremen. Négy év távlatában már sokkal inkább megszépültek a rossz emlékek és nagyobb szörnyeteknek érzem magam, mint akkor. Egyszerre félek, undorodom magamtól és kezdek összeomlani az emlékek hatására, ugyanis Montréal visszaidéz mindent a fiatalságomból. A szép és a rossz emlékeket egyaránt.
[You must be registered and logged in to see this image.] Esküszöm, elnevetem magam az első mondat hallatán. Legalábbis valami nagyon hasonló hangot hallatok, ahogy a szám kinyílik, és kényszeredett mosolyba húzódva, kínomban olyan hevesen fújom ki a levegőt, hogy egész hangosra sikerül. Négy év után képes azt mondani, hogy nem olyan dolog, amit halogatni kellene. Van bőr a képén, ebben nem sokat változott. Valóban. - Én a városban voltam – rendezem vissza az arcvonásaim, mielőtt rápillantanék, ezúttal nem kerülöm ki az arcát, nem mondok mást, csak hosszan figyelem. A vonásaim kemények. Fenn van a maszk, ami nem engedi, hogy elérje, ami alatta van. És ami nekem sem hagy más választást. Jobb, hogy nem hallom a gondolatait, mert azt hiszem, nagyon ki tudna borítani vele. Nem jönne többet vissza? Tehát egyetlen próbálkozás. Ennyit jelent neki, hogy felvegye velem a kapcsolatot. Ennyi huszonakárhány év. A keserűség biztos mardosna belülről, és seperc alatt dühvé alakulna. De nem tudom, mit gondol, mi jár a fejében. Nincs időnk? Csak tudnám, mire. Miért? Rá kellene hagyatkoznom, hagyni, hogy ő irányítsa a dolgokat, hiszen kettőnk közül egyedül ő van abban a helyzetben, hogy átlássa, mit miért mond, vagy tesz. Miért pont ma. Miért pont így. És a sok miért nem… Nekem pedig bíznom kellene benne, és megtenni, amire kér, csakhogy ez a terv – mert bizonyára ez volt a terve –, több ponton is nagyon nehezemre esik. Hiányoztam volna? Nekem is borzasztóan hiányzott. Fogalma sincs, mennyire. A válásaimnál, a céges útvesztőkben, a gödör mélyén, ahová jó időre leküzdöttem magam. A mindennapokból… De sosem jött felőle hír. Mégsem tudom elküldeni. Az nem én lennék, annyira mélyen nem, hogy tükörbe sem tudnék nézni utána. Az érintése csak megerősít benne. Meg kell hallgatnom, mit akar. Akármennyire is haragszom rá, csak mi ketten tudunk róla, hogy mi történt négy éve, és mi sem ugyanazt a verziót. Bizonyára szüksége van az információkra. Ahogy elhúzza a kezét, mély levegőt veszek, és visszanyitom az ajtót, határozottan, mielőtt még meggondolnám magam. - Nincs – vágom rá azonnal, mikor Meghanről kérdez. Most tudatosul bennem, hogy mikor elment… te jó ég, akkor még házasok voltunk, ráadásul először. Szerzek gyorsan egy italt, hogy meglocsoljam vele az idegeimet, és nézem, ahogy kényelembe helyezi magát. Biztos távolból. De ez most kell is. - Nem ezért jöttél? – A szemöldököm pedig mozdul is, ahogy azt mondja, már eleget segítettem. Meglepődnék. De a hangomból kiderül, hogy nem számítok másra. - Akkor jó, ha tudod. Legalább nem kell emlékeztetnem rá. Gyorsan haladunk. – A hangom még mindig érzelemmentes, mintha az egyik tárgyalásomon lennék. A nem akartalak szarban hagyni részt nem annyira tudom komolyan venni. Mindenesetre sikerült. A szarban, és a hagyni része is, hibátlanul, mint ahogy minden másban is szeret tökéleteset alkotni. Tudom, hogy az információk érdeklik, csakhogy ezúttal nem vagyok olyan hülye, hogy az orromnál fogva vezessen. - Nem – tömörítem egy szóba a válaszomat. Nem fogom elmesélni neki, hogy mi történt a háznál, eszemben sincs odaadni neki a kirakósa hiányzó darabkáit, amíg az én kibaszott táblám szinte csak lyukaktól hemzseg. – Rossz a sorrend. Szerintem kettőnk közül inkább te vagy az, akinek mesélnie kellene. Én elhiszem, hogy nem kellemes visszaemlékeznie arra az éjszakára, elhiheti, nekem aztán végképp nem, de ha el akarjuk kezdeni valahol, akkor… - Ez egy kicsit kevés lesz. Megfordulok, leveszek még egy poharat, és töltök neki is egy adag whiskyt, majd a pulthoz lépve, szó nélkül leteszem elé a poharat.
A cinikus nevetésre nem reagálok, sejtettem, hogy valami hasonló fogadtatásban lesz részem, de ez még így is nagyon nehéz. Az ember, akihez világ életemben őszinte voltam és a legközelebb álltam, most úgy mered rám, mint egy idegenre. Nemhogy idegenre, hanem akár egy neki ellenszenves emberre. - Tudom – motyogom az orrom alatt, de állom a tekintetét. Muszáj beengednie. Ha nem teszi, akkor tényleg nagyon-nagyon haragszik és fogalmam sincs, mi legyen a következő lépés. Ennek még a gondolatától is falnak megyek, szóval abszolút nem szeretnék rá gondolni. Bízom benne, hogy azért tudat alatt tisztában van vele, hogy mekkora szükségem van rá és erre a beszélgetésre. Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor végül kinyitja az ajtót és beenged, én pedig reflexből rögtön körül is nézek. Valami furcsa, Meghan sincs itthon, pedig már későre jár, de most nem ez a lényeg elsősorban. A biztonság kedvéért persze azért rákérdezek, hátha már alszik vagy hasonlók. Tömör választ ad, de most nem is számítok semmiféle hosszabb mondatokra. Csak azt közli, amit muszáj, egyértelműen tőlem várja, hogy kezembe vegyem az irányítást most a beszélgetésben. Nekem van mit mondanom, ugyebár. Nettó öt perce vagyok itt, de ahogy folyamatosan lecsapja a labdákat, amiket „adogatok” neki, kezd már most megőrjíteni. Most sajnos abban a helyzetben vagyok, hogy kénytelen vagyok elfogadni mindent, mert itt én vagyok az, akinek most pitiznie kell azért, hogy szóba álljanak vele. A gondolat is elborzaszt, ha arra gondolok, hogy soha többet nem fog velem beszélni vagy mégis, akkor is csak felületesen. - Az ilyen felesleges dolgokat, minthogy én vagyok a világ legszarabb embere, átugorhatjuk, tisztában vagyok vele – mondom a visszavágására, csakhogy tudja. Négy éven keresztül éppen eleget szajkóztam magamnak, hogy mekkora idióta, önző ember vagyok. Részemről a tárgyra is térnék, de nem tűnik túl segítőkésznek most, végtére is, joga van hozzá, hogy tudja, előtte mi és hogyan történt?! Azért mégis meglep, hogy elutasít. Felnézek rá, és halványan elmosolyodom kínomban. Szóval nem. - Mindkettőnknek – egészítem ki, mert itt tényleg együtt kell kisakkoznunk a történetet. Utálok visszagondolni rá, de most muszáj. Vele őszinte lehetek, mással úgysem. Eddig magamban tartottam a dolgokat, ő részben gondolom, egyébként is ismeri. Össze kell raknia a képet. Ahogy leteszi elém a poharat, rögtön elveszem és le is húzom egyben, most különösen nagy szükségem van rá. Fintorogva visszarakom a pultra a poharat és mély levegőt veszek. Még a légvételemen is hallani a remegést. - Kicserélte a fogamzásgátlóm a vitaminjaira. Mikor rájöttem, már késő volt – kezdek bele. Végtére is itt kezdődött minden. – Mire hazajött már ittam is, mikor pedig szembesítettem a tényekkel úgy tett, mint akiben most tudatosul, hogy megnyerte a lottót. Egy percig sem tagadta. Elég könnyen átvert – emlékszem vissza, majd épphogy megingatom a fejem. – Tulajdonképp már nem is igazán figyeltünk egymásra akkora, szóval tényleg nem volt neki nehéz… Aztán indulat indulatot követett – préselem össze az ajkam, a poharam pedig Dres elé tolom. Sosem gondoltam, hogy ezt majd ilyen nehéz lesz leírni. Nem akarom részleteiben, remélem, ő sem várja ezt el tőlem. - Töltenél még egyet? – pillantok rá és lassan fújom ki a levegőt. Nem tudom biztosra, bízhatok-e benne, Négy éve láttam utoljára, azóta nem is beszéltünk. Lehet, mostanra már meggyőzte magát, hogy ha egyszer valaha megjelenek, rögtön felnyom a rendőrségen. Mégis, valahogy érzem, hogy nem tenne ilyet…
[You must be registered and logged in to see this image.] Ahogy telnek a percek, a helyzet váratlansága is egyre jobban elülepszik. Az agyam kezd hozzászokni a gondolathoz, hogy ő az, és hogy újra itt van. Az a vihar, amit felkavart bennem, viszont nem csillapodik. Az első reakcióimat a döbbenet és az évekig őrizgetett harag uralja, amiért csak így itt hagyott, kétségek között, és hagyott őrlődni ennyi éven át. De nyilván minden éles ellenérzésem abból fakad, hogy rajongásig szerettem őt, egészen kislány kora óta, mióta csak az eszemet tudom, soha senkivel nem voltam ennyire elfogult. Ennyire hülye és kihasználható. És soha senkiért nem tettem meg ennyi őrültséget. Most is párbajt vívnak bennem ezek az érzések, folyamatosan, de ezúttal nagyon is szilárd az elhatározás: nem fogok megpuhulni a két szép szemétől. És nem fogok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Ha már így alakult, legalább tudni akarom, hogy mi történt pontosan. Mégpedig kimerítő választ az évek óta kallódó miértekre. Már-már furcsa tőle önkritikát hallani, cinizmus nélkül, másról árulkodó hangsúly nélkül. Inkább nem is mondok rá semmit. Nekitámaszkodok a konyhapultnak, és belekortyolok az italba. Hagyom, hadd fusson szét a számban a keserű íze, és érezzem egy-két pillanatra az alkohol maró erejét. Erős. De pont erre van most szükségem. És úgy tűnik, neki is. Meglepődik a határozott nemen, jól látom. Hagyom benne dagonyázni egy kicsit, de aztán hozzáteszem, hogy mi a feltételem. Előbb ő. - Valakinek el kell kezdeni – vetítem előre, hogy utána én is elmondom, amit tudok, de hisz’ mondtam is: a sorrenddel van bajom. A linearitás is az ő verzióját kívánja előbb, nem csak én. Felé pillantok, a vonásaim merevek, szigorúak, az ajkaimat épp, hogy nem préselem össze, de észrevétlenül megfeszítve tartom. Figyelem, milyen gyors mozdulattal húzza le az italt, és észreveszem a remegő lélegzetvételét is. Sejtem, ez annak a jele, hogy gondolatban már a múltban jár. A történetet pedig szó nélkül hallgatom. Amíg meg nem akad. Az indulat indulatot követett. - És aztán? – lépek közelebb hozzá, és nyúlok a pohárért. Ha azt hiszi, megúszhatja ezt a részt, téved, és nem feltétlenül azért, mert kegyetlen vagyok, vagy ezzel akarnék bosszút állni. Egyszerűen fontos tudnom, hogy pontosan hogy történt. A hangom komoran és szárazon koppan a sötét és üres lakásban. Egyedül abban a helyiségben van fény, ahol vagyunk, ott is csak a hangulatvilágítást kapcsoltam fel, mintha nem is akarnék igazán szembenézni a tényekkel, amiket magával hozott. És mintha ő maga is csak egy visszatérő árnyék lenne a falon. A rémálmaimból. Elég bizarr, de tényleg sokszor álmodtam vele is, és nem arról, hogy virágokat szedünk a kertben. Az emléke összeolvadt bennem ezzel a velejéig véres és nyomasztó sztorival. - Mi történt aztán? – ismétlem meg a kérdést, sürgetve, miközben újabb adagot töltök. – Pontosan tudnom kell – mondom ki a könyörtelen szavakat. De amilyen régen történt már, nem hinném, hogy mostanra ne birkózott volna meg vele. - Ne egyszerre idd meg. Nem részegen akarok beszélgetni – figyelmeztetem, mielőtt letenném elé az újabb adagot. Tényleg erős. Amire a húzó csak még jobban rásegít. Elég, ha csak egy kicsit old rajta.
Talán egy kicsit arra számítottam, hogy egy hangyányit majd könnyebb lesz. Most viszont szembe kell néznem az arcomba üvöltő valósággal, azzal, hogy Dres most teljesen felhúzta maga köré a pajzsot. És persze teljesen jogosan. A whiskyre olyannyira szükségem van most, mint még soha, egyben húzom le és egy fintorral próbálom meg lent tartani. Jól esik ugyan, de még mindig nem a kedvenc italom. Ahogy viszont végig csordogál a torkomon a maró íz, egészen megnyugszom, mert tudom, hogy idő kérdése és old egy kicsit rajtam. Az idegességemen. Ahogy viszont arra kér, hogy mondjam el, mi történt, pár pillanatra csak magamba mélyedek. Fogalmam sincs, mire számítottam. Egyértelmű volt, hogy ez lesz az első kérdése, ennyivel legalább tartozom neki. Eddig mégsem mondtam el senkinek. Évekig magamba fojtottam, csak gondolati szinten létezett a tény, hogy megöltem a saját férjemet. Bele is kezdek, minek tovább húzni az időt? A hangom remeg, gondolatban teljesen magam előtt látom a jelenetet, ami négy évvel ezelőtt lezajlott. Kicsit, mintha egy filmet néznék épp. Megállok a történetben és elé tolom a poharat. Szóval de. Részleteiben akarja hallani. Jól van, mindjárt. Mélyen szívom be a levegőt, figyelem, ahogy kitölti az italt, kicsit meg is rezzenek, mikro újra kérdez. - Aztán… aztán megragadta a karom és a konyhapultnak lökött – folytatom végül, a kérésére pedig csak magam elé húzom a poharat. – Én sem – vágom rá, pedig legszívesebben most lehetőleg a padlóig innám magam, ha lehetne. Ez viszont most nem az a helyzet. Persze, hogy nem. - Mikor aztán elengedett, megfogtam azt a kibaszott konyhakést és a hátába vágtam – mondom ki, miután vettem egy mély levegőt. A lelki szemeim előtt megjelenik, ahogy Tom olyan gyorsan dőlt el, hogy még csak nem is realizáltam magamban, hogy mit tettem. Pár pillanatig csak bámultam magam elé, m ég én magam sem akartam elhinni. - Nem akartam megölni – suttogom, majd nagyot nyelek. – Valami olyan szervet találhattam el, amit nem kellett volna. Vagy eret. – Nem tudom, nem értek hozzá. Több, mint valószínű, ha nem így lett volna, Tom már börtönbe juttatott volna, hiszen jól tudta, hogy kell forgatni a kártyákat ahhoz, hogy könnyen meglegyen. Itt igaz, nem kellett volna sokat erőlködnie, de egész biztos, hogy nem kegyelmezett volna, megtette volna a feljelentést. Talán még úgy is, hogy a gyerekét –vagy nem biztos, hogy az övét, de ő ezt nem tudhatta- hordom a szívem alatt. - Teljesen bepánikoltam – kortyolok a pohárba, majd félve nézek fel rá. Nem vagyok biztos benne, hogy látni akarom az arcát, a rajta ülő undort. Ennek ellenére a tekintetem az övébe vezetem. Jól van, túl vagyok a dolog oroszlánrészén. Vagy a neheze csak most jön még?
[You must be registered and logged in to see this image.]- Miért lökött neki, ha azt mondtad, örült a hírnek? –Valószínűleg a nyomozóknak is ez lenne az első kérdése a története hallatán. Az utóbbi években épp elég kihallgatáson vettem részt ahhoz, hogy nagyjából legyen fogalmam: hogyan is dolgoznak. Mi kelti fel az érdeklődésüket, mit tartanak gyanúsnak. Ettől persze még nem látok bele semmibe, fogalmam sincs, foglalkoznak-e még az üggyel, és ha igen, milyen intenzitással, de Diana feltűnése egész biztos, hogy jelentősen felkavarja majd az állóvizet. Fel kell készülnie a legapróbb részletekig menő kihallgatásokra, már ha az a terve, hogy tényleg vissza akar térni. Vajon vissza akar? Vagy csak engem látogatott meg? Nem hinném. Azt megtehette volna már sokkal korábban is, ha akarta volna. Ettől függetlenül neki sem egyszerű a helyzet, megértem. Látom, hogy nehezére esik felidézni, mi is történt pontosan aznap este, de muszáj. A whisky tényleg segíteni fog. Végül kimondja: ő szúrta le Tomot. Nyilván sejtettem, hogy így volt. Mikor beléptem a házba, és megtaláltam a nyomokat, még elég sok verzió keringett a fejemben, de a Vegasos SMS-e leszűkítette a kört. Egyszerre könnyebbültem meg, hogy ezek szerint él, és nem esett baja, nem rabolták el, és nehezedett rám a tény, hogy ha elmenekült, akkor ő tette. Nem értettem. És még most sem értem igazán, hogy miért. Nem akarta megölni… - Ha hátba szúrsz valakit, ráadásul tövig meríted benne a pengét, azért elég kevés eséllyel marad életben – említem meg halkan, szárazon, mintha csak egy mindennapos evidenciát közölnék. Mit gondolt? Majd Tom kihúzza a saját hátából, és hív magának egy mentőt? És ha túl is élte volna… Egy ilyen húzást azért nehezen bocsát meg az ember. - Miért csináltad? – Nem fér a fejembe, és látszik is a vonásaimon, hogy nem értem. Miért kellett ennyit kockáztatni? Miért kellett ennyi életet tönkretenni? Az alapján, ahogy leírtam a jelenetet, bizonyára sejti, hogy a saját szememmel is láttam, mit hagyott hátra maga után. Nem kell ehhez kártyákat forgatni, mindenki börtönbe kerül, aki hátba szúrja a férjét. Kivéve, ha az életet védi, de mivel Diana terhes volt, és Tom – vele ellentétben – nagyon is akarta a gyereket, valószínűleg nem ártott volna neki. - Egyáltalán nem gondoltál a következményekre? Hogy mi lesz azután? – Bepánikolt. Azért még én sem gondoltam volna, hogy nála ez azt jelenti, hogy ölni is képes lenne. Nem mozdulok a pulttól, a tekintetemben rengeteg kavargó érzelmet láthat. Próbálom feldolgozni az elhangzottakat, azért így is letaglóz, hogy javarészt tudtam, mit fogok hallani. Igaz a mondás: teljesen más sejteni, vagy biztosan tudni valamit. Undorral nem találkozik, de az értetlenség és a szomorúság szavak nélkül is sugárzik a szemeimből. Túl sokat szenvedtünk emiatt a meggondolatlan másodperc miatt, úgy gondolom, nem csak én, hanem ő is. - És aztán? – kérdem újra, a poharam mélyére pillantva. Ennyivel még nem végeztünk, a többivel is tisztában kell lennem. – Tényleg elmentél Vegasba?
A kérdése végtére is jogos, bár az előbb említettem neki, hogy ittam, nem biztos, hogy levonta a következtetést, hogy ez amiatt volt, mert bedühödött rám emiatt. - Mert megérezte rajtam, hogy ittam és rögtön arra asszociált, hogy kárt teszek a gyerekben – pillantok le a pulton pihenő ujjaimra. Kicsit rosszul érint a téma, hisz habár tudom, hogy nem ez lehetett az oka annak, hogy meghalt a babám, de feltehetőleg a sok stressznek volt rá némi ráhatása. Nem tudom. Már teljesen mindegy. Nem könnyű ez nekem, de valószínűleg neki sem. Én még nem tudom a részleteket, de majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy neki köszönhetem, hogy még szabadlábon vagyok azon kívül, hogy egész jól rejtőzködtem. Ahogy kimondja, összepréselt ajkakkal bólintok. - Hát nem – sóhajtok halkat. Azt viszont, hogy miért csináltam, még mindig nem tudom megmagyarázni. Ezt már magamtól is kérdeztem párszor. Választ nem igazán találtam rá. – Nem mondom, hogy véletlen volt, mert ezt nyilván senki nem hiszi el. A felgyülemlett düh vezetett ide. Ami persze nem mentség, de ez van, megtörtént. Ma már máshogy csinálnám. – Persze, de nem lehet megmásítani a múltat, bármennyire is szeretném. Bár ha nem így végződött volna, valószínűleg már régen elváltam volna. Annak a házasságnak nem volt már értelme. – Akkor csak úgy megtörtént. – Amit senki nem fog elhinni. Nem mintha másnak is elmesélném Dresen kívül, de ez teljesen elképzelhetetlen. – És nem gondolkodtam – teszem hozzá a kérdésére irányítva a választ. – Tudom, elment a józan eszem. Nem vagyok normális – ingatom meg alig láthatóan a fejem, majd felpillantok rá a fejemet támasztva a pulton. – És azt is tudom, hogy a hátad közepére se kívánsz – mondom ki a nyilvánvaló igazságot. Kár lenne azt képzelem, hogy örül nekem, mert persze, hogy nem. Egyértelmű, hogy jelen pillanatban is azon morfondírozik, hogy mégis ezek után mi a franc lesz, hogy fogjuk tudni ezt az egészet eltussolni?! - Igen, el – félelem rögtön. – Vittem a telefonokat, írtam Vegasból SMS-t mindenkinek, Tom családjának is az ő nevében, aztán kerestem egy hasonló nőt. Szőkés haj, kék szem, és a többi. Szóval elloptam az útlevelét. Francia volt, szóval rögtön felpattantam az első gépre Párizsba – mesélem. Tényleg iszonyat mázli volt, hogy ezt így képes voltam kivitelezni. Az adrenalin annyira hajtott, hogy bele sem gondoltam, hogy netán a lopáson megbukhatok. – Szerencsém volt, mert indult gép pár órán belül és még nem jelentették be az útlevél érvénytelenségét. – Párizs leghátsó zugáig dübörgött a szívdobogásom a fülemben. Ahányszor rendőrt láttam, azt gondoltam, rajtam ütnek. Két hétig alig mozdultak ki az apartmanból, amit béreltem. - Te jössz – nyelvek nagyot és aprót kortyolok a pohárból. Várakozóan nézek rá, a kíváncsiság és a félsz érzése keveredik bennem, de nekem is ismernem kell a történteket, miután elmentem. Egyelőre fogalmam sincs, mire számítsak, de elég jól feltakaríthatott utánam. Kicsit félek a haragjától is. Haragszik rám, ez tény. Az pedig egy másik tény, hogy most ez az egyetlen érzelem, ami hozzám fűzi és ez teljesen kikészít.
[You must be registered and logged in to see this image.] A magyarázat hallatán megemelem az állam, hogy aztán egy néma, de hangsúlyos bólintásba torkolljon a mozdulat. Aha. Az arcizmaim feszesek, de nem szólok. A tekintetem éles, de a padlóra mered. Nem véletlenül sikerül ilyen látványosra a reakció, ebbe sűrűsödik bele minden érzelem és kifelé kívánkozó mondanivaló, ami a mellkasomon összefont két karom alatt gyűlik, gyülekszik, mióta csak megláttam az ajtó előtt, de ezen a ponton még jobban felerősödik. Mint egy alvó vulkán, amiben a felszín alatt minden másodperccel egyre nagyobb és nagyobb lesz a nyomás, de akkor sem hagyom, hogy kitörjön. Miért is mondanék rá bármit? Évekkel ezelőtti dolgokról beszélünk. Erőt kell vennem magamon, de úgy döntök, hallgatok. De aztán eltelik néhány csöndes, túlságosan hosszúra hagyott másodperc, és mégsem vagyok rá képes. - Ha nem tudsz a gyerekről, mégis hogyan tudnál vigyázni rá? – szökik ki belőlem a kérdés, a hangsúlyból érződik, hogy nem várok rá választ. Valószínűleg nem is létezik. De ahelyett, hogy megkönnyebbülnék, csak tovább hergelem vele magam. Nem tudom eldönteni, hogy azért bosszant, mert még mindig veséig van kódolva bennem, hogy megvédjem a húgomat, vagy egyszerűen nem értem Tom logikáját. Faszfej módra viselkedett, ez így is-úgyis tény. De ettől még nem kellett volna meghalnia. Az indoklása… mikor kis híján azt mondja, hogy véletlen volt. Nem is tudom, hogy higgyek-e a fülemnek. Megingatom a fejem, és a levegőt hirtelen kifújva végigsimítok a homlokomon. - És nem érzed magad közveszélyesnek? Ilyesmit nem lehet elintézni egy ez van, megtörtént, most már mindegy szöveggel. Mégis kinek lenne mindegy?! – Nem rejtem el előle, hogy kiakaszt, amit hallok. Ezt egyszerűen nem tudom elfogadni. És könnyedén át is lök azon a vékony határvonalon, amitől eddig óriási erőfeszítéssel próbáltam távol tartani magam. - Kurva sok problémánk volt Meggel. Amiről persze nem tudsz, mert elhúztad a segged, de mit mondanál neki, ha ő is úgy oldotta volna meg a helyeztet, hogy fogja, és egyszer csak hátba szúr egy nyomorult konyhakéssel? Itt vérzek el, ebben a konyhában – intek a kezemmel idegesen a mosogató felé. – Ő pedig azt mondaná, hogy csak úgy megtörtént. Úgy felhergelem magam, pillanatokon belül, hogy nem is ismerek magamra. A hangom egyre hangosabb, a vonásaim feszültek. - Nekem ott kellett állni Tom családja előtt, belenézni a húga könnyektől vörös szemeibe, és azt mondani, hogy ne aggódjon, biztosan elő fog kerülni a bátyja. Azokkal a kezekkel karoltam át, hogy vigasztaljam, amikkel pár héttel eltemettem a holttestét, erre idejössz, és azt mondod nekem, hogy ez van, csak úgy megtörtént?! – Kiabálok vele. A mellkasom olyan szaporán emelkedik és süllyed, mintha kilométereket futottam volna, úgy érzem, nem csak a pulzusom, de az egész testem lüktet az éveken át elfojtott indulattól. Nem csak a szavai, és az enyémek, de a sorozatban elém ugró emlékképek is belehajszolnak. Egy hajtásra kiiszom a poharamat, majd lecsapom a konyhapultra, csodálom, hogy el nem törik. A whisky végigégeti a torkom. Nem ártana, ha kiégetné belőlem ezt az emésztő és határtalan, vég nélkülinek érzett dühöt, mielőtt még valami olyasmit tennék vagy mondanék, amit utólag megbánhatok. - Hát, oda tényleg nem – mondom ki epésen, keserű gúnnyal, de a szám sarka a legkevésbé sem hajlik mosolyra. Hogy használhatja épp ezt a mondatot, hát tényleg ennyire idegen hagyná az egész? Vajon tényleg ennyire nem ismerem őt? Még a hideg is kiráz tőle. Töltök még egy pohárral, és azt is felhajtom. Én mondtam neki az előbb, hogy azt akarom, hogy józan maradjon, de ami engem illet, kezdem kicsit érezni az alkoholt. Meglep, hogy ilyen gyorsan, de végül is nem csoda, vacsorázni indultam. Teljesen üres a gyomrom, valamikor délben ettem utoljára. Szorosan összeszorítom a szemeim, mielőtt újra kinyitnám. A történetét hallgatom, de mintha már túl sok lenne ez az egész, mintha valami tiltakozna bennem, a fejemben és a mellkasom alatt, és egyre csak azt hajtogatná: elég volt. Többet nem vagyok képes befogadni. Undororom az egésztől, tőle, és magamtól. A torkom elszorul, de nem engedek az érzésnek. Felpillantok rá. A tekintetem pár pillanatra találkozik az övével. Ezúttal nincs fenn semmi bekészített álarc, nincs rendezett kirakat, amit mutatni akarok, nem érdekel, ha belelát a mélybe. Ez vagyok én, már egy jó ideje. - Eltakarítottam utánad a mocskod. Legyen ennyi elég. – Azzal nyakon fogom a whiskyt, és bemegyek a belső szobába. Ledobom magam a kanapéra, és hátrahajtom a fejem a támlára. Nem mondok neki semmit, hogy maradjon, vagy menjen el, felőlem azt csinál, amit csak akar.
Persze, ha nem tudok a gyerekről, nem tudok rá vigyázni. De az a baj, hogy nem is akartam. Ahogy kiderült, hogy terhes vagyok, akkor ittam meg az első pohár bort, bár az nem árt a babának. Vörösbor. Azt a terhesség alatt is szabad inni persze nem többet pár kortynál. Engem pedig abban a pillanatban nem érdekelt az sem, hogy mit teszek, ideges voltam, mérges Tomra. És a gyereket sem akartam. A kérdése mégis meglep, csak összepréselt ajkakkal alig láthatóan oldalra emelem a kezem, de erről a témáról nem igazán akarok most beszélni. Valószínűleg a későbbiekben úgyis rákérdez majd, hogy ugyan, hol van a gyerek? Az egy újabb fájdalmas téma az egész katasztrófán belül. - Nem úgy értettem, egyáltalán nem mondtam, hogy mindegy lenne, Patrick – vágok a szavába, mielőtt még befejezné. – Nem érzem magam közveszélyesnek, habár négy évvel ezelőtt annak éreztem magam. Nehogy azt gondold, hogy én nyugodtan alszom azóta, mert nincs egy éjszaka, hogy ne riadnék fel. – Az altatóra is rászoktam, anélkül eleinte még csak aludni sem voltam képes a rémképektől. Folyton őt láttam mindenhol. Néha már azt hittem, hogy elmegyógyintézetbe kellene vonulnom, mert hallucináltam is. Mikor egyre indulatosabbá válik, nem mondom, nem igazán ismerek rá. Csak pislogok, igazából annyira lesokkol ez a jelenet, hogy még csak megszólalni sem tudok. Jó ég. Hallgatom amit mond, de egyelőre inkább csak arra tudok figyelni, hogy üvölt velem, a kezem pedig automatikusan görcsösen markolja a pulton lévő whiskyspoharat. Ahogy lecsapja a poharat, kicsit hátrébb húzódom és zavaromban megköszörülöm a torkom. - Neked eszedbe sem jutott volna Meget megkerülni és az akarata ellenére teherbe ejteni. Kezet emelni rá még pláne nem – mondom én viszont nem hasonló hangnemben, mert még a szó is szinte belém reked. A tekintetéből sugárzik a düh, az indulat, amit valószínűleg nekem tartogatott, még ha nem is szándékosan, de senkinek nem tudta elmondani a dolgokat, hiszen ha egy szóval is a fedősztori mellé lő, beláthatatlan következményei lehettek volna. Mikor gúnyosan szól és érti félre a dolgot, kínomban halkan nevetek és megingatom a fejem, majd én is egy húzásra lehajtom az alkoholt. Tekintetem az övébe kúszik és látom, hogy mennyire össze van zuhanva. Valószínűleg az enyém sem árulkodik épp nyugalomról. Mélyet sóhajtok és utánanézek, ahogy a szoba felé igyekszik. Remegő kezekkel támaszkodom meg a pulton és próbálok nem a rémképekre koncentrálni, amit az események felidézésével hoztam elő újra. Szóval eltemette. Nagyot nyelek a gondolatra, még attól is rám jön a rosszullét, ha elképzelem, min kellett keresztülmennie, miután rátalált Tomra. Azon gondolkodom, hogy elmenjek-e, hogy vajon hagynom kellene-e, hogy leüllepedjen az egész. Nem. Nem mehetek el, még mindig nincsenek részletek, így nem mutatkozhatok emberek előtt. Mondjuk ez még mindig csak a másodlagos indok, igazából szeretném, ha nem úgy kellene elmennem innen, hogy ennyire rossz hangulatban váljunk el, bár tudom, hogy nem fog változni egyhamar. Hagyom tíz percig, hadd nyugodjon le ő is kicsit, annak semmi értelme nincs, ha össze-vissza vagdalózunk a szavakkal egymás irányába, habár ehhez lehet szokva, mert én is elég erős vérmérsékletű vagyok, most viszont nagyon más a helyzet. Mikor már úgy gondolom, elég időt hagytam, utána megyek és kopogok egyet a falon lévő fa burkolaton és beljebb megyek a kanapé háttámlája mögé, amire aztán rátámaszkodva fölé hajolok. - Ne haragudj, Dres. Együtt kell ezzel megküzdenünk, még ha tényleg nem is akartalak belekeverni... – ujjammal intek, hogy ne szóljon közbe, mert nyilván most az jönne, hogy de mégis elég jól sikerült. – Nem tudtam gondolkodni érted? Elborult az agyam. És lehet, hogy közveszélyesnek titulálnál, de szándékosan sosem tennék ilyet. Talán ha nem fog még erőszakosabban, akkor csak fogom magam és el egyek a házból. Nem tudom. Ezerszer végigpörgettem azt az estét, és hidd el... – nagyot nyelek és veszek egy mély levegőt – én vagyok az, aki legjobban akarja azt, hogy bár ne történt volna meg és én vagyok az, aki a legnagyobbat csalódott saját magában. – Feltehetőleg ő is közel jár az első helyezetthez, de kétség kívül én állok ott. - Tudom, hogy ezt sosem fogod tudni megbocsátani, én sem... felejtem el neked, hogy mit tettél értem, de ennek a végét együtt kell megvívnunk – nyúlok a keze után, hogy megfoghassam és ezzel a tekintetét is igyekszem az enyém felé irányítani. – Mint régen sok más csatát, Patrick. Együtt.
[You must be registered and logged in to see this image.] Minden szóval csak jobban felhergelem magam, de ha már belecsúsztam a mókuskerékbe, nem kell különösebben tennem érte: hajt magától is – a hév, a lendület, és a tonnányi, lappangó, elfojtott érzelem. Karcolják a mellkasom a szavak, és mar belülről a düh, de nem érdekel, akkor is végigmondom. Az előbbi szavai még mindig a fülemben visszhangoznak: „Ez van, megtörtént…” „A felgyülemlett düh vezetett ide...” - És mi lesz, engem is leszúrsz, ha túlságosan feldühítelek? Látom és hallom is, hogy tiltakozni akar, és helyenként meg is teszi, de ez sem érdekel. Nem úgy érti… Persze, hogy nem. Hát, akkor hogy?! Nem hiszem el, hogy ne tudna nyugodtan aludni. Ő nem olyan fajta. Meg is ingatom a fejem, és pár fokkal azért csendesebben, mint az előbb, de összegzem, hogy szerintem, mi a helyzet. - Tudod, mit gondolok? Hogy ez az egész csak egy jól felépített színjáték. Volt időd eltervezni, hogy idejössz, és előadod magad. – Hogy miket hazudjon, mivel áltasson, vagy hogyan beszéljen a lelkemre, hogy elérje, amit akar. Ez a helyzet egyedül csak nekem váratlan. Ahogy azzal jön, hogy Meg nem csinált volna ezt meg azt, és Tommal ellentétben én sosem emeltem volna kezet a feleségemre, úgy csapom rá a választ, hogy még szinte sistereg a levegőben. - Nekünk más problémáink voltak. De ez semmin nem változtat. – Meg a hűtlenségeimet viselte rosszul, és hogy hazudtam neki. De ki tudja, kinél mi miatt szakad el a cérna? Vagy mi veri ki a biztosítékot? A lényeg ugyanaz: Tommal ellentétben én még mindig életben vagyok. Még ha időközben el is váltunk Meggel. Kétszer. És amúgy is… ez az egész emiatt a szarság miatt volt. Amit tettem, ami történt, engem is megváltoztatott. Talán ha nincs az az éjszaka, Meggel még mindig együtt lennénk, de ez ugyebár már sosem derül ki. Most mégis erős bennem a neheztelés, emiatt is. Látom, hogy feszeng, kínos neki, amiket a fejéhez vágok, nem is mond rá semmit, csak ő is felhajtja a maradék piát. Persze, mért is mondana. Elvégre ő akart beszélgetni. Csak gondolom nem így tervezte, hanem hogy majd ő előadja a kis sztoriját, én meg mindent megbocsátok, mert örülök, hogy látom. Hát, ebben nagyon téved. Akkora a káosz a fejemben, hogy lassan én sem vagyok tisztában vele, hogy miket mondok, vagy teszek, de a gondolataim is csaponganak, hol ezt, hol azt helyezve előtérbe. Az érzelmeim sohasem voltak még ennyire ellentétesek egyazon időben, és ez is csak a feszültséget növeli. Inkább kihátrálok belőle, mert attól félek: mi lesz, ha nem fogom tudni visszafogni magam. Kiszakítom az övéből a tekintetem, de a szoba felé menet még jó néhány másodpercig magam előtt látom. Ez épp elég ok, hogy ledobva magam, meglazítsam az üveg tetejét, és nem törődve tovább a pohárra szabott igénnyel, úgy ahogy van, beleiszok a díszpalackba. Az év végi karácsonyi banzájon kaptam. Azt hiszem. Nem igazán rémlik, hogy kitől, de nem is csoda, az az este is maga volt az őrületes káosz. Nem is értem, mi történik mostanában velem. Körülöttem. Évekig minden egy helyben ácsorgott, a válásokat leszámítva, most meg utol sem érem az eseményeket. Az időérzékem nem a legjobb, nyilván ezt is a helyzet okozza, de ahogy egyre súlyosabban rám telepedik a csend és a magány, szinte biztos vagyok benne, hogy már el is ment. Eltelik néhány nap, és talán már abban sem leszek biztos, hogy itt járt egyáltalán, és nem csak a fejemben született meg az előbbi jelenet. A whisky is egyre jobban dolgozik bennem, érzem, ahogy pulzál és forrong a bőröm alatt. Rájövök, hogy baromi melegem van. Kioldom az ingem felső két gombját, de nincs kedvem megmozdulni, és tenni ellene, nincs kedvem kinyitni a szemem. Még a tompa koppintásra sem. Ezek szerint mégis itt van még? A fejem alatt lágyan, de engedékenyen megsüppedő kárpit arról árulkodik, hogy igen. Az első néhány szó után lassan felnyitom a szemem, és az arcával találom szemben magam. Azzal az arccal, amit annyira mérhetetlenül szerettem, és amitől képtelen voltam elszakadni, hiába mondom, hogy az emlékét is eltemettem magamban, a közös képeinket levettem a falakról, a talpas kereteket is eltüntettem a polcokról – Megről is –, de nem dobtam ki egyet sem: csak bevágtam a komódfiókokba. Némelyik tört is, de nem bántam. Kétlem, hogy túlságosan józan voltam, de ezt sem. Össze akartam törni mindent, ami ehhez az időszakhoz kötött, de egy részem sosem tudta igazán megtenni. Mindig hagytam neki egy kiskaput, amin visszasomfordálhat, de sosem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz, ha tényleg megtörténik. Nem hittem el, hogy van még rá esély. - Együtt kellett volna – mormogom végül halkan, ha befejezte. Az a nagy büdös igazság, hogy könnyű ezt hajtogatni, hogy együtt kell megküzdenünk a dolgokkal, akkor, amikor neki épp ez a kényelmes. Gondolom, vissza akar térni, ezért lett hirtelen olyan fontos együttműködnünk. Nekem az elmúlt négy évben lett volna szükségem rá, de nem tudtam elérni. Beletörődtem. Mostanra pedig megtanultam nélküle élni. Hagyom, hogy kezem után nyúljon, ha akar, nem ellenkezek, de én magam nem teszek semmilyen mozdulatot. Még mindig az arca közelsége von bűvkörébe, nem tudom levenni róla a szemem. Többek között azért sem, mert nincs kedvem kimozdulni ebből a pózból, a belül dúló konstans háborúm, az ital és az előbbi tombolásom kiszívta az energiámat, a rám telepedő meleg és halván szédülés elbágyasztott egy kicsit. Mintha mázsás súlyok ülnének a mellkasomon. Jó pár másodperc után szólalok meg újra. - Téged is eltemettelek már magamban, Dia. Miért nem akarsz halott maradni? – A kérdésem halk és sokkal nyugodtabb, mint az előbb, fáradtság érződik belőle, mégis úgy vágja át a csendet, mint a legélesebb borotva. - Miért akarsz visszajönni? – ismétlem. – Mért nem jó minden úgy, ahogy van?
„Leszúrsz engem is?” A szavak nem mondom, kicsit fejbekólintanak. Végtére is, jogos felvetés a részéről, talán ez az, ami most bennem is előhozza a kérdőjelet. Egy kibaszott gyilkos vagyok, az is lehet, hogy bekattantam és Tom tényleg nem kellett volna, hogy meghaljon. Mármint persze, nem kellett volna, tudom, hogy túlcsordult bennem a düh és ahelyett, hogy csak egyszerűen elmentem volna otthonról, nagyon is túlmentem a határon. A kérdésre viszont nem kap választ, csak egy „dehogy is, hogy gondolod ezt egyáltalán?” pillantást. Azt hiszem, most realizálódik bennem leginkább, hogy mi is a helyzet és rájövök, hogy talán jobb döntés lett volna nem visszajönni. A probléma az, hogy a kelleténél sokkal jobban vágytam már haza attól függetlenül is, hogy nagyjából sejtettem, mivel kell majd szembenéznem. - Ugyan már Dres, nem terveztem el semmit. Nem adom magam elő, miért adnám? Minek egy olyan embernek, aki úgyis tudja, hogy mit tettem? – halkul le a hangom a mondat végére, mikor lesütöm a tekintetem. Rákészültem a találkozásra, ezerszer elképzeltem, de nem hazudok most vagy bármi hasonló. Mi értelme lenne? Valami azt súgja, hogy a Patrick és Meg veszekedéseihez köze volt ennek, hogy megtettem, hogy eltűntem. Biztos, hogy Dres kifordult magából, hisz én is. Kétlem, hogy a látvány után nem változott volna meg, de vajon mit tudhat Meghan? Vajon elmondta neki? Hagyom, hadd vonuljon el és nyugodjon le kicsit, mert jól tudom, ha ez folytatódik, nem fogunk egyről a kettőre jutni. Ezalatt nekem is folyamatosan kattognak az agytekervényeim, roppant szerencsétlennek érzem magam, fogalmam sincs, hogy hol lesz a fény az alagút végén, de egyelőre nagyon nem látom. Mikor utána megyek, elhatározom, hogy próbálok egy kicsit a lelkére beszélni, őszintén. A whisky illata terjeng a levegőben egy kis feszültséggel fűszerezve. Fölé hajolok és beszélni kezdek, nem hagyva, hogy közbevágjon. - Börtönben kötöttem volna ki – suttogom, hisz ez az igazság. Ha maradtam volna, biztos, hogy nem tudtam volna kibújni a felelősség alól. Én pedig inkább meghalok, minthogy lecsukjanak. Azt a szégyent és megalázást nem bírtam volna elviselni. Lehet, hogy sznob vagyok, vagy nevezzem bárki bárminek, de komolyan inkább megöltem volna magam mielőtt még megtaláltak volna. Így is elgondolkodtam néha rajta az elején. A következő mondat erősen mellbe vág, de nem mondok semmit. Sőt. Nem is mutatok semmi érzelmet az arcomon, pedig tényleg szörnyű hallani ezt. - Azt akarod? – kérdezek vissza. – Hogy én is halott legyek? – emelkedik meg enyhén az egyik szemöldököm. Ennél több nem igazán mutatkozik rajtam. A pókerarc nekem mindig is nagyon jól ment, bár Dres általában átlátott rajta, vagy egyáltalán fel sem tettem, mert hát minek? Ő volt, aki tényleg mindent tudott rólam. Nem volt értelme semmit rejtegetni. Most viszont mély szakadék tátongott közöttünk. - Magányos vagyok – félelem hidegen és elsétálok a fotelig, ahová aztán le is ülök és keresztbe vetem a lábaim. – Négy évig bírtam elnyomni magamban a hiányt és a honvágyat. És lehet, hogy önös érdekek vezéreltek, de hiányzott a hülye fejed - bújik meg egy mosoly a szám sarkában. Viszont még nem tudok mindent. - Kihallgattak? Milyen sztorit adtál elő? Egyeztetnünk kell, egyikünket sem szeretném bajba sodorni ennél is jobban, mert biztos, hogy napokon belül a házamnál lesznek. – Vagy én náluk. Még át kell gondolnom, mi a legmegfelelőbb forgatókönyv. És az sem biztos, hogy visszaköltözöm abba a házba, ugyanis a hideg is kiráz a gondolattól. Még sok dolog függ az elkövetkezendő napoktól. - Meghan nincs itthon? – érdeklődöm, habár gondolom már előkerült volna, de hol az istenben van ilyen késő este?
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem mondja ki. Nem mondja ki, hogy nem. Ez pedig azt jelenti, hogy elgondolkodik, és… talán bizonytalan is. Jó ég. Nem tudja megmondani, hogy én is végezhettem-e volna úgy, mint Tom. Mikor hozzávágtam a kérdést, igazából még én sem gondolkodtam el rajta, talán nem is gondoltam komolyan, csak dühből, provokálásból csúszott ki a számon, de most, így utólag, engem is arcul csap a felismerés. Tulajdonképpen simán benne van. Miért adná elő magát? Miért akarna befolyásolni? Manipulálni? - Mondjuk, mert nem a tetted az, ami miatt most elsősorban magyarázkodnod kell – mondom ki vele halkulva én is, sokkal visszafogottabban, mint az előbbi kifakadásom volt. Soha nem fogom megérteni, hogy miért kellett leszúrni Tomot, ahogy sok mást sem az ő különös dolgaiból, de bármit is csinált, mindig mellette voltam. Mindig megbocsátottam. Nagyobb büntetést nem is mérhetett volna ki rám, mint hogy így se szó, se beszéd, sem bármiféle jelzés, csak egyik pillanatról a másikra teljesen felszívódott. Ezt pedig ő nem fogja soha igazán felfogni. Utánam jön a szobába, én pedig hallgatom a monológgá összeérő szavait, hagyom, hogy megérintsen, és közben az arcát bámulom. Fejjel lefelé, de ez most nem számít, annyira régen láttam már utoljára… Az ital mindig meggondolatlanabbá, dühösebbé tesz, már ha problémára iszom, de aztán jön a szentimentális fázis. Mostanra már a legnagyobb jóindulattal is eléggé berúgtam ahhoz, hogy – habár nagyjából figyelek – a szavai csak a háttérzümmögést jelentsék. Sokkal inkább leköt, ahogy hosszasan figyelem-térképezem a vonásait, és azon tűnődőm, hogy vajon tényleg valódiak-e. Próbálom feldolgozni, hogy ez az egész nem csak rázós álom, amiből nemsokára úgyis felébredek. - Egyenesen hozzám kellett volna jönnöd. Felhívnod. Megvárnod. – Tökmindegy. Vagy később. Nem hiszem el, hogy nem lett volna semmi mód rá, hogy eljuttasson hozzám egy üzenetet. Bármit. Nyilván én sem akartam volna, hogy börtönbe kerüljön. Kimondom neki az igazságot, az én igazságomat, hogy már beletörődtem abba, hogy meghalt számomra. Az arcán pedig alig látszik bármi változás. Egyedül az egyik szemöldöke ugrik meg, halványan, de engem nem ver át, nagyon kényelmes lenne azt hinnem, hogy teljesen hidegen hagyja, amit mondok, hiszen a haragom és a lüktető csalódottságom éppen ezeket súgja, folyamatosan erről próbál meggyőzni, de tudom, hogy ez azért neki is fájhatott, még ha képtelen is rá, hogy kimutassa. Ki tudhatná jobban nálam? Már ha még mindig hasonlít egy kicsit arra a Diana Roux-ra, akit annyira jól ismerek. Jól esne, ha nem lenne ennyire távoli, egy részem azt kívánja: bárcsak érezném, hogy tényleg jelen van, bárcsak tudná, hogyan töltse be azt az űrt, amit maga után hagyott. - Nem számít, hogy mit akarok. – Kitérek, de végtére is így van, nem? Sem akkor, sem addig, sem most nem igazán lényeges. Távolabb megy, a hangja hidegebbé válik. A mondandója után az én ajkaimra is halvány mosoly gördül, de nem azért, amiért látszólag: nem a hülye fejem miatt, ami az irónia lényegi része; az önös érdeken mosolygom. Hogy ennyire nyíltan bevallja. Vagyis ha négy év után nem hiányzott volna a hülye fejem, akkor bizonyára élete egész hátralevő részében leszarja, hogy létezem, és hogy úgy huszonöt évig testvérek voltunk. Nem is tudom, lehet, mégis jobban esne, ha inkább hazudna. - A házadnál? Mért, az is van? – kérdezek rá, a hangom hitetlenkedő, és egy kicsit talán gúnyos is, remélem, nem gondolja, hogy nem adtam el azt a telket házastól, kertestől, mindenestől együtt, amint lehetőségem nyílt rá. Azt nem hinném, hogy máris vásárolt volna egyet. Eltűnt személyek nem sűrűn kötnek adásvételi szerződéseket, de aztán ki tudja. Nála már semmin nem csodálkoznék. - Meghan nincs itthon – ismétlem el a szavait, végigdörzsölve az arcom. Nem látok már olyan élesen, de azért kitapogatom az üveget, és leöblítek még egy hosszú kortyot. A többi kérdését inkább nem hallom meg. Nincs kedvem beszélni a kihallgatásról. Vagy arról, mit csináltam, amíg ő elvolt. - Nem láttad az öngyújtómat? – jövök rá hirtelen, mi hiányzik a boldogsághoz, mint aki már teljesen máshol jár. Meg is kísérlem körbemustrálni a szobát, nem túl sikeresen, mert akármire nézek rá, minden arrébb ugrik egy kicsit a pillantásom elől. – Pedig itt volt valahol…
Tudom, hogy nem volt a lehető legjobb ötlet szó nélkül lelépnem. Az utána napokban többször el is gondolkodtam azon, hogy felvegyem-e vele valahogy a kapcsolatot. - Nem tudom, Dres. Teljesen meg voltam rémülve. Gondoltam rá, hogy kereslek, de nem vagyok tisztában, hogy működnek a szervek, mi van, ha lehallgatnak? – Akkor bukta lett volna. Neki is, nekem is. Azt pedig a legkevésbé sem akartam. – Még ennél is rosszabb lett volna – teszem hozzá alig hallhatóan. A helyzet elég rossz volt így is, de ha a rendőrség rájött volna, hogy nem tűntem el, és Patrick tudja, hol vagyok, nem hagyták volna békén és még akár gondolom bűnrészesség miatt is meghurcolták volna. Ahogy utána megyek és fölé hajolok, kettős érzelmeket vélek felfedezni a vonásain. Valószínűleg tombol belül, legalábbis nagyon remélem. Mert ha nem, akkor az azt jelenti, hogy tényleg teljesen elengedett már és azzal nem hiszem, hogy el tudnék számolni. Csak halványat bólintok és mélyet sóhajtok. Nem tudok változtatni a múlton, valószínűleg ha most történne, így tennék. Hozzá jönnék először és elmondanám neki, hogy mit tettem. Most már hiába agyalok ezen, évekkel ezelőtt nem cselekedtem éppen józanul, dehát azt sem tudtam, hogy mihez nyúljak hirtelen. - Meg voltam ijedve. Ott álltam, véres kezekkel, mint egy... – nagyot nyelek és inkább be sem fejezem a mondatot, csak alig láthatóan megrázom a fejem és a tenyerembe temetve az arcom dörzsölöm meg a szememet, hátha eltűnnek az emlékképek, amik hirtelen az agyamba kúsznak. Végül is sikeresen kizökkent a mondattal, amit a fejemhez vág. Nem igazán mutatom, de huh. Patrick is ért a szavakhoz, az már egyszer biztos. - Egy igen vagy egy nem is elég lett volna – préselem össze az ajkam. Nem tudom, miért csinálja ezt, de ahogy látom, lassan a whisky is beüt nála, miután nem igazán fogok tudni vele érdemben bármiről beszélni. A gúnyos mosolyát már nem is látom, ugyanis a fotel felé megyek, hogy aztán megbeszélhessük a továbbiakat, hogy ő mégis mit mondott és kinek. A kérdése viszont totálisan meglep, bár fogalmam sincs, mit gondoltam. - Te eladtad a házamat? – kerekedik el kicsit a szemem. – Te eladtad a házamat – legyintek egy halk, gúnyos nevetéssel, aminek a vége már inkább magas frekvenciájú nyüszítésszerű hangba torkollik. Ez csak azért gond, mert akkor most itt vagyok ingatlan nélkül és nem elég pénzzel ahhoz, hogy vegyek egy másikat. Bérelni meg nem igazán szeretnék, olyan helyen lakni, ahol más – ki tudja, kinek fia-borja- éldegélt, meg nem tudom mit csinált. Ugh. Na jól van, Diana Roux nem egyszer állt már fel a padlóhoz közeli állapotból, szóval most itt a következő alkalom. Már úgyis nagyon rég történt ilyen. Persze. Nekem gyanús ez az egész, hogy Meg nincs itthon, hol a francban lenne ilyenkor? Mindegy, nem most fogok elkezdeni kérdezősködni arról, hogy minden rendben van-e velük vagy sem? Kezdem észrevenni, hogy nem éppen van a helyzet magaslatán, s mikor még egy kortyot iszik az üvegből, mostanra már én is ideges leszek, hiszen a kérdéseimre sem válaszolt. - Megtennéd, hogy nem vedeled be az egész üveg whiskyt? – teszem fel a kérdést kicsit indulatosabban, mint kellene és fél is pattanok, hogy kikapjam az üveget a kezéből, majd hangos koppanással tegyem le az asztalra. - Itt van az öngyújtód – adom a kezébe, miután elvettem az asztalról. - Én nem vagyok részeg, de te ahogy látom, már látni sem látsz rendesen, így rohadtul nem lehet beszélgetni, Patrick. – Persze, hogy mérges vagyok, hisz az előbb ő kért meg rá, hogy ne igyam le magam, akkor ő miért nem tudja tartani magát ehhez? – Vagy így talán majd könnyebben engeded az érzelmeidnek, hogy a felszínre törjenek? – biccentem a fejem kicsit oldalra, miközben én is rágyújtok egy cigarettára.
[You must be registered and logged in to see this image.]- Ez nagyon kedves tőled – vágom rá, ahogy azt mondja: „gondolt” rá, hogy felkeressen. Valahogy az a vicc jut eszembe róla, mikor a cigánytól megkérdezik, evett-e már mákos tésztát, mire ő: én még nem, de az unokatestvérem már majdnem! - Igen, és biztos az egyetlen megoldás, hogy négy évig egy kurva szót nem tudok rólad. – A legegyszerűbb és a legkényelmesebb, lehet. Egyáltalán azt is csodálom, hogy visszajött. Hogy vissza akar jönni. Abban igaza van, hogy meleg volt a helyzet. Miután elment, és kibukott az egész eltűnéses história, a rendőrség sokáig foglalkozott a témával. Az FBI listájára is felkerültek. Rendszeresek voltak a kihallgatások, gyakran felkerestek. Az idegeim pedig nagyjából egy zsák krumplihoz hasonlítottak. Izgultam, hogy nehogy elkapják. Izgultam, hogy nehogy lebukjak. Vagy találjanak valami bizonyítékot, bármelyikünk ellen, egy egészen apró részleten is bármikor elcsúszhattunk volna. Tízszer át kellett gondolnom minden egyes szavam. És emlékezni, mindig minden apróságra, hogy mi történt, hogy kinek mit mondtam. Készenlétben lenni, és közben természetesen viselkedni. Baromira nem volt egyszerű. Együtt élni a bűntudattal, a paranoiával, folyamatosan hazudni Megnek, és egyre mélyebb bugyraiba süllyedni a szorongásnak. Nyilván neki sem lehetett olyan egyszerű, csakhogy ő távolt volt mindentől. Új életet kezdett. De sebaj, mert gondolt rá, hogy felkeressen. Még ha nem is történt meg sosem. - Lehet – hagyom rá, hogy talán rosszabb lett volna minden. Talán igen, talán nem. Most már nem fog kiderülni, mert meg sem próbálta. Mi pedig itt vagyunk, ebben a kialakult helyzetben, és még mindig nem tudom, mit kezdjek vele. Azt is elhiszem, hogy meg volt ijedve, és nem gondolkodott tisztán, bizonyos szempontból pedig tisztábban, mint bármikor máskor, mert tudta, hogy nagyon nagy a tét. Nem hibázhat. Mégsem én voltam az első, aki eszébe jutott. - Úgyis azt csinálsz, amit akarsz – vonok vállat, tüntetőleg. Ne próbálja nekem beadni, hogy érdekli, mikor mit szeretnék, max csak a felelősséget akarja rám tolni, hogy mikor majd újra elmegy, elmondhassa: én akartam így. - Azt se tudtam, hogy élsz-e még – vetem oda morogva, mielőtt megragadnám az üveget. – Mit gondoltál? Hogy hazatolod a képed, és minden úgy vár, mint négy évvel ezelőtt? – Az élet nem áll meg, attól hogy ő úgy döntött, nem vesz részt benne. És az a szar, amit itt hagyott, nyilván hatással volt mindenre. Lehet, hogy ő nem érezte, mert Rómában vagy Párizsban szórakozva nem érezte annyira a következményeket, de jó lenne, ha nem csinálna úgy, mint aki épp egy hosszabb vakációról tér haza. Miért tartottam volna meg a házát? Hogy örökre arra a napra emlékeztessen? - Egy jó okot mondj, hogy miért ne – kérdezek vissza, mikor rám förmed a pia miatt, de nem ellenkezem, tegye csak az asztalra. Jobb is, ha nincs a kezem ügyében, akkor csak nagyobb a kísértés, hogy tényleg az egészet magamba töltsem. Az öngyújtót a kezembe nyomja, és el is kezdem forgatni az ujjaim között. Valamivel le kell foglalnom magam. - Beszélj csak, hallgatlak – toldom meg a szavait hanyagul, és végigdőlök az ágyon, mindkét párnát a fejem alá igazítva, és kattintgatni kezdem a gyújtót. - Milyen érzelmeket hiányolsz, Diana? – furcsa kimondani a nevét, ennyi idő után, főleg így hosszan, nem sokszor hívtam így, csak ha mérges voltam rá. – Jól nézz meg, és jól nézz körbe, nincsenek titkok, nincsenek rejtett kiskapuk, minden ennyi, kibaszottul ennyi, mint amit most látsz. – Nincs színjáték. Nincs Meghan. És azt a Patrickot is hiába keresi, aki évekkel ezelőtt én voltam. Őszintén, annak sincs olyan sok nyoma, hogy egyáltalán lakik valaki ebben a lakásban. Ha körbenéz maga körül, a valóságot láthatja, amivel talán már túlságosan régen találkozott. Tudom, hogy kellenek neki az infók, tudom, hogy azért van itt, de egyelőre nem érzem a késztetést, hogy megkönnyítsem a dolgát. Nem feltétlenül azért, hogy kiszúrjak vele. De elegem van abból, hogy csupán felhasznál a játékaihoz. A mobilom megzizzen, sms, de hirtelen azt se tudom, honnan jön a hang. Annyira nem is érdekel, főleg, ha céges ügyben keresnek, perpill teljesen megfeledkeztem róla, hogy mikor Diana beállított, épp randevúra igyekeztem, amit lemondani is kiment a fejemből. Ha Dia megtalálja, láthatja a rövid időre a képernyőn felvillanó szöveget.
Lay "Van az a fajta várakozás, ami izgató tud lenni, de azt hiszem, már túllépted ezt a limitet..."
Meglehetősen rossz a helyzet. Talán még annál is mélyebben vagyunk, mint gondoltam, hogy lehetünk. Bizonyos szinten teljesen érthető Dres hozzáállása és reakciója, de ha ez így halad tovább és nem sikerül ebből egy kicsit kibillentenem, akkor nem sokra fogunk menni egymással. Most azt hiszi, hogy ki akarom használni, pedig… nem erről van szó, bár nyilván úgy fest. Segítenie kell. - Most mondd meg, te mit csináltál volna a helyemben? – kérdezek rá, ugyanis lehet, hogy nem ez volt az egyetlen megoldás, viszont ez volt az egyetlen, ami biztos volt. Ha kontaktot teremtettem volna vele, azzal őt is és magamat is kockáztatom, nem beszélve arról, hogy akkor valószínűleg képtelen lettem volna elmenni és itt hagyni. Itt nem én vagyok az áldozat, de azért bárhonnan is közelítjük meg a dolgot, nekem sincs egyszerű dolgom. - Lehet. Ennél biztosabbról úgysem tudunk beszélni. Elgondolhatjuk ezerszer is, mi lett volna, ha… - Teljesen felesleges, megtettem rengetegszer már, nem vezetett egy centivel sem előrébb. Ahogy most sem mozdulunk. Márpedig én haza nem megyek addig, amíg nem haladunk legalább egy fél lépésnyit. - Nem, nem azt csinálok, amit akarok, tőled függök, Patrick. – És ezt most nagyon komolyan mondom. Olyan, mint egy durcás gyerek, mindig keményfejű volt, ilyen esetben meg tudtam, hogy meg fogja makacsolni magát és nem fogja engedni az érzelmeinek, hogy előjöjjenek. Talán ha még inkább megpróbálom kicsit előcsalogatni őket. Nem is igazán értem, miért lep meg, hogy eladta a házat. Talán jobb is így, úgysem tudnék ott lakni tovább, hogy minden arra emlékeztessen, ami ott történt. - Jogos, nem, nem vártam azt – pillantok el az egyik sarok felé némán eltűnődve azon, hogy most mi a francot fogok csinálni? A házam oda, a munkám is több, mint valószínű, hogy nem kapom vissza. Előbb ad fel szerintem a rendőrségen, minthogy visszaadja a pozíciómat. Legalábbis jelen helyzetben ezt tudom elképzelni. Dühömben kiveszem a kezéből a whiskyt, az öngyűjtót odaadom neki, majd a sajátommal én is rágyújtok egy szál cigarettára. Pár pillanatig elgondolkodom a kérésen. - Mert képtelen vagyok tovább elviselni a nyers, fájdalmasan őszinte szavakat a szádból. – Ez az igazság. Tényleg borzalmas ezt végig nézni és hallgatni, hogy az egyetlen ember, aki egész életemben jobban számított, mint bárki más, teljesen elfordult tőlem. - Beszélgetni akarok, nem csak beszélni – mondom orrhangon, ahogy utat engedek a füstnek az ajkaim közül. Iszonyat idegesítő, ahogy kattogtatja azt a hülye öngyújtót, de igyekszem ettől most elvonatkoztatni és kiengedni a füsttel együtt a bennem egyre gyülemlő stresszt. Hogy milyen érzelmeket hiányolok? Hát elég sokfajtát, sajnos az utóbbi időben nem igazán kaptam semmiféle érzelmet senkitől. - Tudom, hogy hiányoztam, csak nem érdemlem meg, hogy ezt megmondd – sóhajtom, de aztán ahogy folytatja, akaratlanul is körbejár a tekintetem a szobán, ami tényleg roppant kopár. Nem ehhez voltam szokva, nem így nézett ez ki. Sem egy kép a falon, a polcokon, személyes tárgyak is alig és még Meghan is hiányzik. Látszik, hogy itt valami –de leginkább semmi- nincs rendben. Hirtelen rezzenést és pittyegést hallok magam alól, aminek hatására megemelkedem kicsit és kiveszem a fotel karfája és ülés része közé csúszott mobilt. Nem akarom elolvasni az üzenetet, de olyan automatikusan fut végig rajta a tekintetem a felvillanó rövid két soron, hogy már mindegy. Ki a franc az a Lay? - Hiányolnak – dőlök előre és az asztallapon végig csúsztatom a mobilját, majd újra hátradőlök. Pár másodpercnyi csend áll be, csak a cigi sercegő hangja töri meg, amint lassan leég a kezemben. – Mi lenne, ha most te beszélnél? Mi a baj? – Mert az van, bőven, ahogy érzékelem. És ezzel most nem arra akarok célozni, hogy az a baj, hogy megjelentem a semmiből, hanem, hogy mi a baj az életével?
[You must be registered and logged in to see this image.] Mit csináltam volna a helyében? Ha hirtelen felindultságból megölöm a feleségem, és a vértócsás hullája a nappalim közepén hever? - Nem tudom, Dia, egy kicsit nehéz beleképzelnem magam, de az otthagyom és lelépek, mindent és mindenkit hátrahagyva nem biztos, hogy a legvonzóbb opció lenne. Pláne úgy, hogy aztán az egész FBI a nyomomban legyen. – Mert mikor elment, és Tom holttestét otthagyta a padlón, bizonyára arra számított, hogy most tisztában van-e vele, hogy gyilkosként vagy eltűntként keresik, azt nem tudom, attól függ, nézte-e a híradókat. De nem lett volna muszáj elmennie. Csinálhattuk volna együtt is. És akkor csak Tom eltűnésére kellett volna sztorit kitalálni, amire ott lett volna az egész éjszaka. - Segítettem volna. – Ebben nem hiszem, hogy kételkedett. Vagyis nem tudom. Nem tudom már, hogy miről mit gondoljak. Mikor kimondja, hogy tőlem függ, kesernyésen és dacból elmosolyodom. - Igen, most az egyszer tényleg így van. – Ha nem árulom el neki a részleteket, nem tud vallomást tenni a rendőrségen. Már ha erre készül egyáltalán. És jelenleg egyáltalán nincs hozzá kedvem. Látom, hogy dühös, hogy nem pont erre számított, és azt is, hogy a füsteregetés közben a következő stratégián agyal. Mindig is makacs volt, ó, de még mennyire. De annyira nem zavar, tomboljon csak, fenyegetőzzön, hogy többé nem látom, mondja, hogy gyűlöl, vesse a szememre, hogy egy szemét pöcs vagyok, vagy a világ legpocsékabb testvére. Nem érdekel. Nem tudnám megmondani, hogy mit várok tőle, de nem is akarom. A gyomromban forrongó harag még mindig szinte minden mást elhomályosít. Fogalmam sem volt, hogy ennyire tudok rá haragudni. - Ha azt hiszed, az ital tehet róla, akkor tévedsz – mondom ki halkan, és szárazon, a kanapé túloldalán lévő díszpárnákat bámulva. Inkább csak segít, hogy ne álljak, vagy üljek itt előtte, mint egy lesokkolt nagy rakás szar. De igen, ez már őszinte volt. Még mindig önző, de legalább őszinte. – De szépíthetek a kedvedért, és elmondhatom, hogy négy éve semmi sem változott. Hogy minden nap néztem a postát és a maileket, hátha jön levél, a helyed a mai napig betöltetlen a cégnél, én pedig szorgosan szedem a vitaminokat, mert mindig is tudtam, hogy egyszer visszajössz, és akkor szükséged lesz rám. Mintha én is csak kívülről hallanám magam, a szavaimban teljesen összekeveredik az irónia és az igazság, mintha épp azt akarnám elérni, hogy ne tudja szétválasztani. És én? Szét tudom? Nem akarom, hogy tisztában legyen vele, valójában mennyire hiányzott, és mennyire megszenvedtem a távollétével együtt járó bizonytalanságot, mert gyengeségnek tartaná. Kihasználná és ellenem fordítaná. De nem is vagyok képes elrejteni előle, hogy mennyire feldúl a visszatérése. Ez az ördögi kör forog bennem, és minden érzelmem a legkézenfekvőbb mederbe folyik: dühvé és távolságtartássá alakul. - Akkor beszélgessünk – emelem fel a tenyereim egy fél másodperc erejéig, majd visszaejtem az ölembe. – Várj, kitalálom. Az érdekel, mit csináltam a hulláddal. Mi más? De nem folytatom, még mindig nem szántam rá magam. A következő mondata viszont már céltáblára talál. Nem is válaszolok rá, és ez talán beszédesebb, mintha újabb szarkazmust dobnék rá. Ez nem a szokásos önző stílusa, megkockáztatom, rajtam kívül más talán soha nem is tudott róla, hogy ilyen is létezik, talán még Tom sem látott ennyire a mélyére. Vagy csak én akartam így gondolni. Tudat alatt épp erre vártam, hogy ne egy visszatérő fél-idegen legyen, és ne álljon meg az ajtóban, hanem jöjjön olyan közel, amennyire régen volt, amennyire csak lehet. Így is túl nagy űr maradt utána. Mégis kényelmetlen ezt hallanom tőle. Mintha azt az ajtót simítaná végig, amit egyáltalán nem akarok kinyitni előtte. A mobilom megzizzen, nem is bánom, hogy eltereli a figyelmet. Ahogy átnyújtja, és a pillantásom végigsiklik a pár soros üzeneten, eszembe vágódik, hogy nem szóltam Laynek. - Baszki. – A jobb kezemmel beletúrok a hajamba, és a fejem visszadöntöm a kanapé támlájára. Mi a baj? - Az, hogy kinyírtad a randevúmat. – És ezzel most még csak nem is hazudok. – Írj vissza neki. Amit akarsz – morgom, ahogy visszadobom a kanapé fotel felé eső végébe a mobilt. Bárki másnak meglepő lenne, hogy miért passzolom át, de ő tisztában van vele. A szüleim nem fogadták el, hogy balkezesnek születtem, próbáltak átnevelni a jobbra, ami sikerült is, épp csak az lett a vége, hogy diszlexiás lettem. Évekig küzdöttem vele, és mára egyáltalán nem látszik… kivéve, ha iszom. Főleg ha kurvasokat iszom, nem tudok tévesztés nélkül írni, így nem is vagyok hajlandó megpróbálni, viszont felhívni sem akarom. Az már csak később jut eszembe, hogy ezt a mérgemben odadobott költői szabadságot nagyon is rossz embernek adtam. - Várj. Mit írtál? - árulom el, hogy annyira azért mégsem mindegy.
A kérdés, miszerint mit csinált volna a helyemben ugyan elég abszurd, mert ha én nem tettem volna meg és ezt kérnék tőlem, biztos, hogy még ötven százalékosan sem tudnám beleképzelni magam a helyzetbe. Igaz, Dres azért kicsit közelebb van az egészhez, hiszen biztos, hogy ő is megjárta a poklok poklát, akkor is, ha ő nem ölt embert, de a bűntettnek miattam sajnos ő is részese volt. Nem is tudom, miért kérdezem... Egy hümmögésen kívül nem tudok kicsikarni mást magamból, ugyanis persze, van igazság abban, amit mond, hülyeséget csináltam. Kurva nagyot. Csak akkor és ott nem tudtam úgy dönteni, ahogy hosszútávon jobb lett volna. Mikor viszont azt mondja, segített volna, a tekintetem rá vándorol és kínomban halkat nyögök, ez az egész iszonyatosan nehéz. - Tudom – mondom halkan. – Utólag már okosabb vagyok – préselem össze az ajkaim, ahogy a tenyerembe temetem az arcom. Persze, hogy segített volna, hisz fordított esetben én is azt tettem volna, de ez akkor sem volt akkor ennyire logikus és tudott. Szerintem sokk közeli állapotba kerültem, mikor realizálódott bennem, hogy mit tettem. A mosolyától az arcán fintorba torzul az arcom. Bassza meg. Kezdek ideges lenni, nem akarom mutatni, de képtelen vagyok leplezni, hogy a türelmetlenségem utat tör magának. Rendben van Patrick Roux, szórakozz csak, nyeregben vagy, az egyszer biztos. Viszont úgy döntök, hogy egy kicsit jobb, ha hagyom a témát és másról kezdek el vele beszélgetni, hisz ezzel egész biztos, hogy nem lendülünk előrébb. Az is idegesít, hogy iszik, közel áll a részeg állapothoz, így elkobzom tőle a whiskyt. Nem hiányzik, hogy elaludjon és itt üljek tanácstalanul és abszolút tehetetlenül. Mellesleg azt sem nagyon bírom már, hogy ennyire utál, ami persze jogos, de legalább ne éreztetné... ennyire. Ha nem az ital tehet róla, akkor csak reménykedem abban, hogy idővel majd minden jobb lesz. Nem akarok vele rosszban lenni, ő az egyetlen ember, akim van. Aztán amit mond, kicsit elgondolkodtat. Nyilván a fele sem igaz. Kétlem, hogy például a helyem betöltetlen lenne a cégnél, azt maga a cég sem tehetné meg és nyilván Dres is tudja, hogy kreatív vezetőre márpedig nagyon is szükség van, úgy meg nem tehet oda senkit, hogy „talán átmeneti”. Hogy nézte a leveleket, azt elhiszem. Nekem sem telt el úgy nap, hogy ne gondoljak arra, miképp kéne életjelet adnom, ami száz százalékosan biztonságos, de nem találtam rá meg a megfelelő módszert. A vitaminok meg... inkább szerintem erősebb gyógyszerekké avanzsálódtak. - Gondolom, hogy nem így van. Senki nem is várná el, hogy így legyen. És tulajdonképp még azt is megértem, hogy már „eltemettél”. A vitaminjaid azért remélem, csak vitaminok maradtak – pillantok rá, de tényleg nagyon kétlem. Én is altatót szedek, néha nyugtatót. Huszonkilenc évesen. Szánalom. - Nem az érdekel, hanem az, hogy mi van veled – intek a fejemmel nemlegesen. – Vagyis persze, az is érdekel, de először most nem arra vagyok kíváncsi. – Még ha ezért is jöttem ide. Azt már most látom, hogy közel sem ugyanaz az ember, mint amikor elmentem Montréalból. Száznyolcvanfokos fordulatot vett az élete, érthető, hogy megváltozott, csak remélem, nem egészen a rossz irányba, vagy ha igen, visszafordítható. Azzal, hogy nem felel az előbbi mondatomra, miszerint valószínű, hogy hiányoztam neki, kicsit be is bizonyosodik, ami ha nem is teljesen, de legalább minimálisan megnyugtat. Talán még nincs minden veszve, remélem... - Kétlem, hogy sokáig kellene törnöd magad egy újabb randevú miatt – sóhajtom. Mellesleg: milyen randevú? A mobilt röptében elkapom és máris pötyögni kezdek: „Ne haragudj, áttehetnénk máskorra? Összetörték a kocsimat és ez a seggfej nem érti meg, hogy ő a károkozó. Hosszú lesz. Bocs!” Régebben ha együtt ittunk és úgy alakult, hogy SMS-t kellett írnia, mindig átvettem a feladatot, főleg ha ilyesfajta oka volt, mint például randival kapcsolatos üzengetés. Miután elküldtem ennek a bizonyos Lay-nek az üzenetet, visszateszem az asztalra, a kérdésére pedig megvonom a vállam. - Hogy ne haragudjon, de a pónilovadat megcsípte egy darázs és most egy órája csak itt nyerít a hátsóbejáratnál, képtelen vagy itt hagyni egyedül szegényt – vágom rá fapofával, ahogy felé nézek és várom, mi a reakciója. Megvonom a vállam, aztán úgy döntök, most már rákérdezek. - Ti szakítottatok Meghannel? – emelkedik meg az egyik szemöldököm. Annyira nehéz ezt elképzelni, hiszen emlékszem, milyen halál szerelmes volt, nem is igazán értettem, hogy vakíthat el egy nő ennyire valakit. Mondjuk én is mesélhetnék a módszereimről. – Ugye nem az eltűnésem az oka? – toldom hozzá kétkedve, mert ebben nem vagyok biztos, főleg, hogy az előbb említette, hogy mennyit veszekedtek vele. Biztos, hogy felforgattam az életet magam mögött, ez nem kétség és az igaz, hogy mindig drámai tudtam lenni, de ennyire sosem szándékoztam.
[You must be registered and logged in to see this image.] Igen, utólag már én is okosabb vagyok. Sokat rágódtam rajta, hogy utána kellett volna mennem, még akkor éjjel, miután… Vegasban még talán a nyomára bukkantam volna. Bár elég kicsi rá az esély. Főleg úgy, hogy az üzenetemre sem válaszolt. Valószínűleg miután elküldte az sms-eket, rögtön meg is szabadult a telefonoktól, de mindennel kapcsolatban csak találgatni tudtam. Azért elutaztam párszor, Vegasba is, meg volt jó néhány európai utam, többnyire üzleti, bár volt, mikor csak annak álcázott, vagy indokolatlanul elnyújtott, próbáltam kutatni utána, de sosem találtam semmit, ami a nyomára vezetett volna. Ahogy a vitaminokat említve rám pillant, van a nézésében valami… ami egy villanásnyi időre a régi makacs szigorúságára emlékeztet, amit sosem kedveltem, sőt, sokszor az idegeimre ment, de utólag rájöttem, hogy tudva vagy tudattalanul, de inkább csak a gyengeségeim felett őrködött vele. Mindig is hajlamos voltam a mértéktelenségre és a függőségekre, legyen az bármi, cigi, pia, az adrenalin vagy épp a munka. Egyedül tőle fogadtam el, ha megpróbált beleszólni, mit hogyan csináljak, de tőle se mindig olyan egyszerűen, és harc nélkül. Hagyom, hogy mindez végigfusson az emlékeimben, de a szavaira nem reagálok, ahhoz végképp semmi köze, hogy mit szedek és mit nem. - Hanem, mire? Mint látod, élek és virulok – illesztek hozzá egy rövid kézmozdulatot, mégis mit mondhatnék még? Négy év hosszú idő, sok minden történt, de nem mindent akarok az orrára kötni. Sőt. A fontosabb dolgokat inkább egyáltalán nem. Hiányozna? Hát, persze, hogy hiányzik. Hiányzott. Elmondhatatlanul. De igaza van abban, hogy ezt egyelőre nem áll szándékomban kimutatni felé, a harag és az indulat jobban elsodor, és olyan könnyű engedni neki. Az ital a segítségemre van: tompít és megkeményít, így sokkal egyszerűbb kimondani a dolgokat, egy ideig, de tudom, hogy az az állapot is közeleg, amikor az egész átbillen, és inkább az érzelmeimet fokozza. Bízom benne, hogy addigra vagy kiütöm magam, vagy annyira felidegesítem, hogy hirtelen sarkon fordul, és elmegy. Annyira nem ritka ez a fajta problémamegoldás a részéről. - Az lehet, de nem terveztem egyedül tölteni a ma estét. – Ahogy egyik estét sem, szükségem van a szexre, társaságra, hogy a feszültséget szinten tartsam. Annak sosincs jó vége, ha minden elcsendesedik, én pedig egyedül maradok a saját gondolataimmal. – Sem az éjszakát. És ez a terv még mindig él. – Az pillanatnyilag nincs eszemben, hogy Meghanről nem tud, egész addig, amíg rá nem kérdez. De ahogy az üzenet szövegét vázolja, a szemeim automatikusan elkerekednek. A whisky lelassít, elsőre nem esik le, hogy csak szívja a vérem. Mi a picsa? És ez az arcomra is rá van írva, ahogy találkozik a tekintetünk. Aztán csak lemondóan megingatom a fejem. Most vagy mérges, és szívatásból tényleg leírta, vagy csak szórakozik. A helyzet az, hogy mindkettőt kinézem belőle. De mielőtt újra rákérdeznék, a telefon újra megzizzen. - Nem szakítottunk – rázom le ennyivel a Meghan-témát. Elvégre tényleg nem. Elváltunk. Méghozzá kétszer. – Mit írt vissza? – sürgetem, hogy inkább az sms-sel foglalkozzon, ha már úgyis nála van a telefonom, és úgyis ő fog visszaírni erre is.
Lay "Akkor kénytelen leszek valahogy megvigasztalni magam. De sebaj, úgy látom, lesz jelentkező. Három asztal is velem szemez egy órája."
Kezdőlap 
