Minden egyes nap ugyanúgy kezdődik a maga egyszerűségével. Persze vannak változó tényezők, hogy sikerül-e csomót találni a lányom hajában, aminek a vége egy apró sikoly lesz a végeredménye, de az egész elkerülhető lett volna, ha nem öntöm magamra a kávémat és próbálom meg a bőrömön keresztül abszolválni, hátha úgy hatékonyabb. A kisebb szerencsétlenséghalmazom miatt inkább úgy döntöttem, hogy ma nem ülök be az autóba inkább választom a tömegközlekedést, mert talán az még biztonságosabb lehet. Hát, hogy mennyire tévedtem. (..) A szokásosnál kicsit rosszabbul aludtam, ami miatt kómás voltam, de a kezemben a forró kávémmal sétáltam a közeli buszmegállóhoz mit sem sejtve, hogy mit hozhat a jövő. De igazából olyan lelki állapotban voltam, hogy nem is igazán tudtam ezen gondolkozni, mert az agyam még most fordult át a másik oldalára, közölvén próbáljam meg majd pár órával később. Akkor talán érdekli. A buszra felszálltam és körülbelül két megállóig még ülve is tudtam maradni, amikor jött egy idős hölgy, akinek gondolkodás nélkül átadtam a helyemet - hiszen az agyam továbbra is húzta a lóbőrt - aztán egyik kezemben a kávéval a másikkal meg kapaszkodni igyekeztem. De egy idő után már zavart a telefonom folyamatos rezgése a zsebemben ezért egy gyors manőver közepette átkaroltam a korlátot az egyik kezemben már a telefonom volt a másikban pedig a még mindig magas hőmérsékletű kávém, amit időközben már mertem kortyolgatni és nem féltem attól, hogy egyenesen leforrázza a nyelvemet. Egy átlagos nap néhány bukkanóval. Ennyi lett volna. De a sors más terveket szőtt. (..) Az egész egy szempillantást alatt lezajlott. Az egyik pillanatban még elmosolyodom a képeken, amit a húgom küldött a kislányomról meg az ezeregy bolondos frizuráról a következőben pedig már erős dudaszó kúszik a fülembe, fékek csikorgása, egy csattanás, s a lüktető fájdalom, amit a fejem durva érintkezése a korláttal okozott, s pillanatokkal később sötétséget hozott magával. (..) Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem eszméletlen, de a kávém már megint csak beterítette a felsőmet. A fejemhez nyúlva pedig határozottan vért véltem megállapítani. Körbenézve a pánikon, a káoszon pedig, mintha egyszer és mindenkorra végre észhez tértem volna és a lábamra pattantam annak ellenére, hogy ezt egy kisebb egyensúlyvesztés kísért igyekeztem nem foglalkozni vele és segíteni azokon, akiknek nagyobb gondjuk van. Csak úgy, ahogy tanultunk igyekeztem felmérni a helyzetet, hogy kik azok, akiknek nagyobb szükségük van az ellátására, kik azok, akik pedig már veszett ügynek számítanak. Teljes természetességgel mozogtam az emberek között, miközben ügyet sem vetettem a fejemből kicsorduló vérre. A szirénák hangja egyfajta megnyugvással töltöttek el, miközben próbáltam kihozni a legjobbat egy pocsék helyzetből. (..) Az egyik mentőkocsiban ülve érkezem meg a kórházba, miközben próbálom eszméleténél tartani az öreg hölgyet, akinek átadtam a helyemet. - Az unkái.. Meséljen nekem róluk, hogy mikor születtek, hogy hívják őket.. - Próbálom beszéltetni, miközben végig fogom az egyik kezét, majd vele együtt szállok ki a mentőautóból és követném őt, illetve egyúttal fel is venném a műszakomat, amikor sikerül belerohannom valakibe. - Bocsánat... - Már indulnék is tovább, mikor kicsit megszédülök, de végül összeszedem magam és teljes magabiztossággal indulok meg előre.
18 perc. Ennyivel sikerült túlteljesítenem a műszakot, már ha nem vesszük figyelembe, hogy fél órával korábban már munkába álltam, hogy Coltont hazaehesse a fene az asszonykájához az évfordulójukon. Nem is volt durva az éjszaka, már az átlaghoz képest. A nappalos kollégák hálásak lehetnek, mert nem torlódott fel a sor a sürgősségin az éjszaka. Máskülönben ez azt jelenti, hogy a rezidenseknek ma különösebb feszültség nem fog kijutni. Néhány ficam, zúzódás, törés. Bezzeg, mikor én álltam itt frissen vasalt fehér köpenyben, aligha volt olyan könnyű dolgom, mint sínbe tenni egy törött kart. - Nem, nem Julia! - térek ki előle ügyes mozdulattal és nem kívánok ügyet vetni arra, hogy éppen újabb beteget próbál rám sózni, miközben a váltás már átvette tőlem a műszakot. Baromi fáradt vagyok. Jó lenne aludni vagy legalább egy kis friss levegőt szívni. - Én már itt sem vagyok, vár az ágyam és a párnám. Már hallom, ahogy sír utánam.. - formálok tölcsért a kezemből, hogy fülemhez helyezve imitálni tudjam mennyire jól hallom a város másik felén zokogó párnámat, de közben töretlenül igyekszem az ajtó felé. Egészen biztos vagyok benne, hogy most egy doboznyi fánkkal sem tudna visszacsábítani arra hivatkozva, hogy létszámhiányban szenvedünk. Az már a kórház vezetőségének a felelőssége, hogy az ellátást olyan módon szervezze meg, ami megfelel az igényeknek. Julia viszont nem nevet a poénomon, ami egyrészt borzasztóan fáj, hiszen roppant humoros vagyok, főleg ha a saját szerencsétlen magánéletemből kell viccet csinálni, másrészt mert az arca valósággal elfelhősödik, ami ránk nézve semmi jót nem jelent. Míg az ajtóban állok azon gondolkozva rákérdezzek-e vagy csak egyszerűen induljak végre haza, mert mindjárt leragadnak a szemeim, kimondatlan kérdésemre meg is érkezik a válasz egy szirénázó mentőautó képében, amit aztán több másik is követ. Innentől kezdve nincs bennem kétely, csak egy sóhaj szakad fel a mellkasomból, de mással nem illetem a reggeli fejetlenséget. A táskámat a recepción ücsörgő Clara-ra bízom, mert nincs időm átöltözni. Épp csak egy gumikesztyűt sikerül felhúznom a kezeimre, mire megérkeznek az első sérültek. - Buszbaleset történt a Victoria és a Jean-Talon sarkán, sok a sebesült, az első kocsik most jönnek. Gyerünk emberek, szaporán! - hallom tompán Julia, a főnővér hangját, aki a helyzethez képest mint mindig, most is összeszedetten koordinálja az embereket. A többiek csak utánam érnek az ajtóhoz, hogy felkészüljünk a fogadásra, én pedig azonnal hozzálátok a betegek súlyosságának osztályozásához. Hamar megérkeznek a sebészek is, hogy a komolyabb esetekhez azonnal a műtőben lássanak hozzá, én pedig megyek tovább, hogy minél hamarabb el tudjuk látni őket. Vagy legalábbis igyekszem menni, már ki is szúrtam a következő súlyosnak minősíthető esetet, de a nagy igyekezetben majdnem sikerül elsodornom egy nőt. Ösztönösen nyúlok utána, hogy karjánál fogva megtartsam, ha esetleg elveszítené az egyensúlyát. - Nomi? - nézek rá meghökkenve, talán ezért is nem engedem, hogy folytassa útját, bárhova is készült éppen. A homloka csupa vér, feltehetőleg beütötte a fejét és talán mást is. Magamban próbáltam összerakni a képet, de nem sikerült napirendre térnem afölött, hogy ő is megsérült. Nem busszal jár, így csak az a magyarázat maradt, hogy... Ő okozta volna a balesetet? - Gyere, ezt el kell látni! - lépek be az egyik szabad vizsgálóba felszerelésért, de ezután nem oda, hanem az orvosi szobába terelem. Talán szükséges lehet a szabad hely egy páciens ellátásához.
Tárgy: Re: nomi & theodore • accidents happen Szer. 14 Aug. 2019, 21:19
nomi & theodore
when things go badly
Egyetlen egy nap gondolom azt, hogy biztonságosabb lenne számomra a tömegközlekedés és még akkor is sikerül megcáfolnom saját magamat. Azt hittem a szerencsétlenségemet csak magam okozhattam, de úgy tűnik a mai napon ezt akaratlanul is magam után húztam és ezzel talán megannyi ember életét sodortam veszélybe. Persze mondhatnánk azt is, hogy ez véletlen egybeesés és ez akkor is megtörtént volna, hogyha az autóba ülök, talán akkor még rosszabb végkimenetele lehetett volna az egésznek, de ezen most nem igazán tudtam gondolkodni. Segítenem kellett az embereken amennyire csak tudtam, bár azt is kénytelen voltam elismerni, hogy én magam sem voltam a legjobb állapotban ahhoz, hogy ezt most megtegyem. Mégis, ha csak egy kicsit tudtam segíteni legalább annyit, hogy eszméleténél tartsak valakit, akkor már úgy gondoltam, hogy azt is valamilyen fajta sikernek könyvelhetem el. Nem hiszem el, hogy tényleg ekkora szerencsétlenség vagyok, hogy magammal húztam az egész szerencsétlenség hullámomat. Most pedig mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy segíthessek ennek a káosznak az elhárításában. A kórházba érve készen álltam arra, hogy megpróbáljak valamennyit segíteni a munkatársaknak, ha nem is a műtőbe, de az apróbb dolgokat én magam is el tudom látni. Minden kézre szükségünk lesz.. Segítenem kell. - Nem.. Segítenem kell. Muszáj segítenem. Jól vagyok. Csak kicsit beütöttem a fejemet, de megvagyok. - Habár tény, hogy neki kellett megfognia engem, hogy a talpamon maradjak, de ettől függetlenül úgy érzem, hogy csak pár percre van szükségem és jobb leszek, mint új koromban. - Ott voltam a buszon, szóval legalább annyit tudok segíteni, hogy meghatározzam kinek mennyire sürgősen van szüksége ellátásra. Jól vagyok, de tényleg. - Nem tudom, hogy hányszor ismételem el ezt magamban és hangosan is, hogy jól vagyok. Nem tudom, hogy őt akarom erről az állításomról meggyőzni, vagy inkább saját magammal akarom elhitetni, hogy tényleg így van. - Velem ráértek később foglalkozni most nem én vagyok az első. - Az első a betegek én még megtudok állni a lábamon. S nagyon remélem, hogy ez így is marad legalább addig, míg a káosz leülepszik.
Orvosnak lenni nem a legkönnyebb hivatás. Erre már a rezidens éveim alatt rájöttem, mikor a műszakvezetők a kezdő lelkesedésünket kihasználva igyekeztek a legtöbb melót ránk hárítani. Csak az igazán komoly esetekhez néztek be, a nap további részét ellenőrizgetéssel és kávézással töltötték. A mi időnkben ez már egyáltalán nem jöhet szóba, leginkább azért, mert sokkal több sérült érkezik a nap minden szakában. Többnyire ezért nem jutok soha időben haza. Mindig van egy újabb és egy sürgősebb eset, vagy egyszerűen csak olyan sokan érkeznek egy időben, hogy az egész osztály megbénulna, ha nem vállalnánk túlórát. Nem különb ez a reggel sem, pedig már fél lábbal kint éreztem magam a friss levegőn. Ehelyett máris azon töröm magam, hogy minél hamarabb kiderítsem mi történt és felmérjem a helyzetet. Az épp csak nem a karjaimba omló nő pedig ösztönös védelmező mechanizmust vált ki belőlem. Azonnal utána kapok, hogy megtámasszam, ha szükség lenne rá, de valójában egy kis egyensúlyhiány ellenére úgy tűnik jól van. Az első néhány pillanatig komolyan így is gondolom, majd meglátva a vérző fejét és hallva a mantrázott mondatát, egyből megváltozik a véleményem. - Azzal segítesz a legtöbbet, ha hagyod, hogy ellássanak.. - intem rendre, mielőtt még önhatalmúlag megindulna, hogy felvegye a műszakját. Nem is tervezem engedni, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy nincs agyrázkódása. Ehhez viszont először arra kell rávennem, hogy nyugodjon meg egy kicsit. - Sokkot kaptál, ez teljesen normális.. - csitítom, hátha végre ő is belátja, hogy egyrészt nem hagyom, hogy ilyesfajta csorba essen orvosi becsületemen, másrészt pedig neki is szüksége van orvosi ellátásra, elvégre vérző fejjel nem rohangálhat a betegek között. Egy nyílt seb a fertőzések melegágya, a tenni akarás csak azután jöhet, hogy egészségesnek minősítettem. - Csak gyere velem.. - terelgetem az orvosi szoba irányába, majd becsukom magunk mögött az ajtót. Tiltakozhat, ha jobban esik neki nem beletörődni a tényekbe, de ne várja meg, míg előveszem a doktori hangnemet. Tizenkét óra után már nem vagyok olyan kedves, pláne akkor, ha kolléga létére nem jól minősíti a helyzetet. - A rendőrök kikérdeztek már? - próbálom elterelni a figyelmét, közben a székre ültetem és fertőtlenítem a kezem, majd kesztyűt húzok. Ez csak a rutin, semmi több. Az elsősegély doboz a polcon áll rendelkezésre, csak a kezébe adom, hogy asszisztáljon. Így legalább azt is tökéletesen meg tudom figyelni, mennyire zavarodott a tudata. Azt hiszem a CT egyelőre nem opció, de minél hamarabb szeretném megnézetni a fejét. Ez most az én felelősségem.
Habár nap, mint nap látom, ahogyan emberek áldozatául esnek egyetlen egy rosszul megfogott pillanatnak, mégis teljesen más, ahogyan azt a saját bőrömön tapasztaltam meg. Egyszerre történt minden túlságosan gyorsan ahhoz, hogy igazán reagálhassak rá, ugyanakkor még épp elég lassan folytak le a cselekmények ahhoz, hogy néhány dolgot mégis valamennyire képes legyek lereagálni. Ez a lehetetlen kettősség pedig azóta is kegyetlenül ostromolja az elmémet, miközben az egyetlen dolog, aminek köszönhetően még a kezemben tartom az irányítást az nem más, minthogy megpróbáljak segíteni az embereken. Ez az egyetlen lebeg a lelki szemeim előtt és ezért szorítom össze a fogaimat, megpróbálva a háttérbe taszítani a lüktetést, ami a fejemet ostromolja. Szeretném azt hinni, hogy segíthetek és úgy érzem, hogy segítenem is kell, hiszen többet is tehettem volna a helyszínen s idefelé jövet és bőszen hiszem, hogy tényleg elég jól vagyok ahhoz, hogy segítsek. Még akkor is makacsul kapaszkodom az elképzelésembe, amikor már az egyensúlyérzékemet is elveszítem. Egyszerűen nem tudnék most tétlenül ücsörögni, de bármennyire is esik nehezemre, be kell ismernem, hogy így nem igazán leszek senkinek sem a hasznára, sokkal inkább csak nagyobb kárt okoznék valakinek, vagy akár saját magamnak. - Jó.. Oké.. Igazad van.. - Persze nem szívesen ismerem el, hogy tehetetlen vagyok jelenlegi helyzetben, hiszen nem vagyok a helyzet magaslatán, de szeretnék minél hamarabb talpra állni és visszatérni a terepre úgymond. Muszáj, hogy segítsek.. Valamit csak tehetek. Megadó sóhajjal indulok el az orvosi szobába, hogy bebizonyíthassam, hogy nem vagyok olyan rossz állapotban, mint elsőre tűnik. Vérzik a fejem, de nem akkora tragédia.. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem az. - Igen.. Legalábbis a helyszínen nagyjából tájékoztattam őket, de ha kérdésük lenne, akkor úgy is megtalálnak, nem veszek el. - A kezembe adott elsősegélydobozt felnyitottam és elkezdtem előkészíteni a szükséges dolgokat, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni az apró szédülést, ami még úgy is kegyetlenül kísértet, hogy már helyet foglaltam. Igazán abbahagyhatná a szoba a forgását. - Neked amúgy nem lejárt már egy ideje a műszakod? - Habár nem tudom senkinek fejből a beosztását, de azért azzal tisztában vagyok, hogy kivel vagyok együtt. Jól jön, ha esetlegesen segítséget kellene kérni, vagy találni kellene valakit, akihez fordulhatok a kérdéseimmel.
Kezdőlap 
