Hogy az isten verné meg azt a kapkodós, bitangul de szexin és most kínkeservesen szentségelős kölyök grabancát, aki nem tud megfogni úgy egy lábast, hogy ne süljön le mind az öt ujja! Igen, magamról beszélek. Ugyanis már órákkal ezelőtt neki kellett volna álljak annak a sütinek, amit beígértem a kollégáknak a fogadás elvesztése miatt. De egy kicsit túl nagy lángra kapcsoltam a sietség miatt és hogy oda ne kapjon a cukor, reflexből rántottam el a lábast a tűzről az üres, hideg fémre. Ha az ember tüzes szakmát választ magának, akkor eleve számolnia kell égési sérülésekkel. De hogy én sem a szakmámban nem dolgozok, se időm nincs édességeket készíteni, így háromszorosan is gratulálhatok magamnak. Vagyis ötszörösen. Mert az ujjaim ebben a vizes rongyban úgy néznek már ki, mint az újszülöttek ráncos bőre. Nem egy felemelő látvány, nem igaz? Hát még a szag, mert hát megégettem. Látom magam előtt a sanyarú sorom, ahogy napokra be lesz kötözve a kezem és még a biciklire sem leszek képes felpattanni. Motorról pedig ne is álmodjak, nem? Most is úgy dobtak be, miután hosszasan imádkoztam a főnökömnek. De rendi főnököm van, nem? Csak úgy minden szóra bejön elém és behoz a kórházba. Az ő ötlete volt különben is ez a kurva süti! Szóval munkahelyi baleset. Azt már figyelmen kívül hagyom teljességgel, hogy megfenyeget, ha erre ki merek venni szabit vagy sajnáltatni fogom magam, akkor kirúg a picsába. Megértettem? Naná, nem vagyok süket! Csak egy kicsit meghalt a lelkem az ujjaimmal. Még egy kurva cigit sem tudok így meggyújtani, hogy nem tudom használni a kezemet, pedig igazán tudná oldani a stresszt, amíg várok itt a soromra. Mert az ellátás aztán nem piskóta. Komolyan, ha be szeretnék jutni bármilyen ellátásra, amit természetesen én magam fizetek az adómból, akkor ahhoz fél napra ide kell költözni soknapi hideg élelemmel és imádkozzak, hogy hat óra várakozás előtt még sorra kerüljek. Azért nem ilyen drámai a helyzet, ugyanis gyorsan fogynak az emberek, én pedig pillanatok alatt az egyik vizsgálóágyon találom magam, elkülönítve a többiektől. A nővér azt mondta, hogy majd jön a doki. Hát kurvára jöjjön a doki, mert az ujjaim mindjárt felsírnak!
Mostanában egészen fellélegzem, ha éppen a kórházban vagyok ügyeletben, és a napjaimat nem a Les Grands Balletts falain belül töltöm. Félreértés ne essék, én tényleg szeretek a sok csinos táncoslány között létezni, na meg Veronica közelében, de most, hogy felbukkant ott egy régi... ismerős a múltból, nos, minden megváltozott. Így, hogy oda is költöztem az iskola lakrészébe a praktikusság céljából, még több esély van arra, hogy összefussak Deliaval, igaz, a tanári részleg el van szeparálva a közösségi terektől, mégis kicsit feszélyezve érzem magam, hogy tudom, az ideje nagy részét ott tölti. Még mindig nem hiszem el, hogy az a kislány már felnőtté cseperedett, és tökéletes mása az édesanyjának. - Aú – szisszen fel hangosan a kezeim alatt eddig teljesen nyugodtan ücsörgő nő, akinek a válla fordult ki a helyéről. A kezembe kapott röntgenfelvétel viszont azonnal azt igazolja, hogy a szalag is elszakadt. - Sajnálom Miss Lawrence, de a vállficam mellé szalagszakadás is társul, ami miatt lehetséges, hogy operálni kell majd. Ha szerencséje van, megússza egy csinos vállgipsszel, én ezt javaslom első körben, és reménykedjünk, hogy elég lesz ennyi is – magyarázom el neki az elkövetkezendő lépéseket. - Jaj. Nem lehetne inkább rögtön műteni? A gipsz elég macerás. – Szemöldököm enyhén megemelkedik, úgy nézek rá vissza. - Higgye el, a műtét utáni rehabilitáció sokkal macerásabb lenne. – Ezt még egy laikus is sejthetné, nem? – Menjen Miss Wilkinsonnal, ő majd elkíséri a kollégámhoz, aki megcsinálja a gipszet. És kitartás! – köszönök el ezzel tőle, majd mivel Pam a beteggel megy, kinézek az ajtón és a kezemben lévő kartonra tekintek. - Sébastien Moreau – szólítom, majd ha elindul, magam elé engedem és becsukom az ajtót. – Miben segíthetek? – kérdezem, majd tekintetem rögtön a kézfején lévő rongyra réved. – Égési sérülés? – tippelek, hiszen így, hogy kicsit közelebb vagyok hozzá, már kicsit az égett bőr szagát is érzem. Aztán szemrevételezem is a sérülést, ami az emberünk mind az öt ujját érinti. – Hát ez másodfokú kategória lesz. – állapítom meg, és a kezét óvatosan forgatva nézem meg az egész felületet, amin néhol hólyagok is megjelentek. Közben a géphez megyek, mivel Pam még mindig nem tért vissza és begépelem a diagnózist, kis türelmet kérve a pácienstől. Ahogy lejjebb görgetek, akaratlanul is megakad a tekintetem a de Chateaubriand vezetéknéven, amit... nem az én keresztnevem előz meg, hanem pontosan, mint az apám, Maxim. Valljuk be, nem sok Maxim de Chateaubriand rohangál fel-alá a térségben, így tekintetem akaratlanul is erre a Sébastien gyerekre vándorol. Na jól van, ez azért fizikai képtelenség, ugye?
Én tényleg türelmes típus vagyok... egy darabig. Ha lehetőségem van párszor kimenni cigizni, kávézni, meg egyebek, akkor viszonylag jól tűröm a hosszas várakozást. Azt már egészen hamar megtanultam, hogy ha valami nyűggel kórházba kell jönnöm - bár inkább a halál, mint a várakozás -, akkor tuti, hogy aznapra már nem sok mindent tudok elintézni. De amikor kiderül, hogy két szál cigim van összesen a dobozban, ráadásul a büfés kávé is olyan ízű, mintha mosólé lenne, na akkor igen csak hamar elfogy a türelmem. Szerencsére nem a sérült ujjaimmal kezdek el dobolni a lábamon, hogy újabb perceknek nézzek elébe, mire behívnak. Aztán megtörténik a csoda, én pedig lendületből pattanok fel, ahogy a nevemet hallom. Odabent csak a doki van, így csak megállok egy helyben és köszönök neki. De tudja mit? Kiszolgálom magam és leülök a vizsgálóasztalra. Hagyom, hogy kibontogassa az ujjaimat a rongy alól, hogy jobban szemügyre vehesse. Ahhoz nem kell diploma nekem sem, hogy megállapítsam, ez pöppet neccesebb, mintha valami rálegyintendő apró hólyagocska lenne. Épp csak nem csúszik ki a számon, hogy na ne mondja, Sherlock. De csak figyelem az arcát, amíg a sérülést tanulmányozza, majd tekintetemmel követem, amíg helyet foglal. Utána úgy döntök, hogy körbenézek a helyiségben. Miért is szuggeráljam őt? Talán mert egy picit ismerősek a vonásai? Na de honnan? És különben is, mi tart annyi ideig, hogy begépeljen pár jelentést, hogy én még a falon lévő poszter teljes szövegét is végig tudjam bogarászni? A szponzor jó dolog, főleg, ha elunja az ember az életét is a rendelőben. Na de eddig? - Doki, disszertációt ír a sérülésről? Vagy azért annyira nem súlyos, hogy le kelljen vágni az ujjaimat? - próbálom humorosra venni a figurát, hogy jelezzem, egy picit sokáig melegíti azt a széket. Tőlem aztán csinálhatja ezt, meg vakarhatja a tökét is, de én már mennék. Mondjuk rágyújtanék kifelé a második szálra. De aztán inkább csak befogom, mert még a végén nem ír fel semmit nekem. Márpedig nekem holnap már futárkodnom kell és a bringát a cuccokkal nem foghatom csak úgy egy kézzel.
Kezdőlap 
Mostanában egészen fellélegzem, ha éppen a kórházban vagyok ügyeletben, és a napjaimat nem a Les Grands Balletts falain belül töltöm. Félreértés ne essék, én tényleg szeretek a sok csinos táncoslány között létezni, na meg Veronica közelében, de most, hogy felbukkant ott egy régi... ismerős a múltból, nos, minden megváltozott. Így, hogy oda is költöztem az iskola lakrészébe a praktikusság céljából, még több esély van arra, hogy összefussak Deliaval, igaz, a tanári részleg el van szeparálva a közösségi terektől, mégis kicsit feszélyezve érzem magam, hogy tudom, az ideje nagy részét ott tölti. Még mindig nem hiszem el, hogy az a kislány már felnőtté cseperedett, és tökéletes mása az édesanyjának. 
