welcome to montreal!

Tárgy: Re: Raphael & Zoe - What are you doing here? Szer. 06 Nov. 2019, 02:24

Raphael&Zoe

“I live a picture in my head, call it soarin' as i float up with my body in my bed”

Nem gondoltam volna, hogy egyszer az életemben itt fogok kikötni. Nem elég, hogy sikerült alaposan felforgatnom a saját életemet, minden eddigi cselekedetemmel amit az elmúlt közel másfél év alatt tettem, de hogy odáig terjedjen a dolog, hogy végül kórházakba surranjak be, mint egy sötét árny, na arra senki sem számíthatott. Márpedig megtörtént. Hogy pontosan mikor keletkezett a fejemben az a gondolat, hogy én orvos akarok majd lenni a jövőben, azt elég nehezen tudnám behatárolni. Talán akkor kezdődött először az apró kis szikra, amikor a terhesség miatt elég gyakran kellett bejárnom a nőgyógyászatra és ezáltal a kórházba is. Maga a környezet először nyomasztott. Féltem mindentől, a steril környezettől, a fehér ruhát viselő ápolóktól és orvosoktól, akik számomra akkor borzalmasan félelmetesnek tűntek. A betegektől, akik néha feltűntek a folyosókon, az automatából szerezhető kávé keserű illatára, amitől mindig hányingerem lett. Nem, akkor először nem gondoltam volna, hogy végül egy olyan cél fog lebegni a szemeim előtt, hogy én később egy ilyen környezetben dolgozzak. De aztán telt az idő, a látogatások gyakoribbá váltak, ahogy közeledett a szülés, én pedig kezdtem megszokni a környezetemet, sőt, kifejezetten érdekelni kezdett. Nem ment ritkaságszámba, hogy amint sikerült egy orvossal találkozni a folyosón, és aki éppen nem sietett sehova, kérdéseket tettem fel neki, igazi érdeklődéssel, ami nagyon régen nem volt már meg bennem.

Mindig is inkább a reál tantárgyak mentek jobban, abban taroltam, az volt az én környezetem. Amikor viszont kiderült ez, és ahogy elkezdtem versenyekre járni, és egyetemi kurzusokat felvenni matematikai témakörben, úgy jöttem rá egyre inkább, hogy ennél nagyobb kihívásra van szükségem. Mindig is fogékony voltam a tanulnivalókra, pillanatok alatt képes voltam megjegyezni bármit, ami a kezem ügyébe került, de azt, hogy orvos legyek, hogy rengeteg olyan területen kell megcsillogtatnom a tudásom, ami eddig távol esett a komfortzónámon, az kezdett csak igazán vonzani. Mert kihívás elé állít. Mert végre van olyan terület, ami leköti a figyelmemet, ami miatt küzdenem kell, ami azt jelenti, hogy nem kell megküzdenem az unalommal, ami eddig mindig mindenhova elkísért. Igen, még azután is, hogy a lányom megszületett, pedig az időm nagy részét vele töltöm. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az agyamnak nincs szüksége stimulálásra, hogy nem vágyom a tudást magamba szívni, mint egy szivacs.

Ekkor ért meg bennem csak igazán az elképzelés. Mostanában pedig a gondolataimat csak ez a cél tölti ki, és mivel türelmetlen vagyok, mint általában, most nem voltam képes megállni azt, hogy ne vegyem a saját kezeimbe az irányítást. Mikor bementem az egyetemre az egyik kurzusra, az előadás végén megütötte a fülemet azt, amikor pár orvostan hallgató arról beszélgetett, hogy aznap délután mennek először kórházi gyakorlatra, és képtelen voltam ellenállni az elém táruló alkalomnak. Nem is sokáig gondolkoztam azon, hogy nekem is ott kell lennem, még akkor is, ha alapvetően semmi keresnivalóm nem lenne ott. Csendben meghúztam magam egy könyvvel, egészen addig, míg a kis csoport el nem indult, és szinte észrevétlenül vegyültem el közöttük. Ugyan a fekete ruháimban ez nem lett volna annyira egyszerű, de mivel túl izgatottak voltak, az alkatom pedig eléggé kicsinek mondható, így nem igazán vették észre, hogy hozzájuk csapódtam, ha pedig mégis és kaptam pár furcsálló pillantást, valahogy senki sem kérdőjelezte meg az ottlétem. Vagy talán ez csak azért volt így, mert köztudott, hogy az orvostan hallgatók a vizsgaidőszak közeledtében olyanok, mint az alvajárók, és szinte semmit nem vesznek észre a környezetükből. A kórházba mögéjük rejtőzve tudtam bejutni, így már állíthatom, hogy teljes mértékben ura vagyok a helyzetnek. Hatalmas mosollyal – ami nálam eléggé szokatlan –, és csillogó szemekkel vegyülök el tovább a csoportban, hallgatva a „nekünk” kirendelt orvost, ahogy elkezd minket körbevezetni a kórházban.

✤

Tárgy: Re: Raphael & Zoe - What are you doing here? Vas. 10 Nov. 2019, 11:53

to zoe

- Ne viccelj Jason, letoltam két műtétet és most azt mondod, hogy én vagyok az áldozat, akinek körbe kell vezetnie a gyakornokokat? – dörzsölöm meg az orrnyergem. A picsába. Erre fel kell készítenem magam, ez túl hirtelen jött. Nem bírom elviselni ezeket a kis, magukat marha okosnak mondó embereket.
- Nem tudtam máshoz beosztani, mindenki be van táblázva – vágja rá. – Egyébként is semmiből nem áll az egész, nem értem, mi bajod van – tárja szét a karját.
- Jól van Jason, semmi bajom. Bízd ide – sóhajtok, majd beugrom még egy élénkítő, világ legszarabb kávéjára, aztán megyek tovább a folyosón és megpillantom a fehér köpenyes, lelkes társaságot, amire rögtön hátraarcot vágok.
- Máris? Még a kávét sem ittam meg – morgom az orrom alatt, de végül lehúzom a csésze feketét, aztán elindulok a kis csoport felé. Egytől egyig végigpillantok mindegyiken – már aki látszódik persze- és aztán nekikezdek egy mély légvétellel.
- Üdvözlöm Önöket a McGill University Health Centre-Ben. Dr. Raphael de Chateaubriand vagyok, én fogok ma körbevezetést tartani. – Ennél unottabb nem igazán lehetne a hangom, pedig tényleg baromira igyekszem. – Felteszem tudják, hogy nem egy egyenes, sima út előtt állnak, hanem egy göröngyös, girbe-gurba út előtt, ahol idő közben nem egy ember fog eltévedni – vezetem fel az elkövetkezendő éveket. Azért a kedvüket nem akarom teljes egészében szegni, így azt nem mondom, hogy az következő kettő, de legalább egy évben nagyrészt azon kívül, hogy figyelik a rezidenseiket és a szakorvosaikat, hogy ágytálakat cserélnek és adminisztrálnak nem sok dolguk lesz. Pedig így fog történni, de majd rájönnek maguktól.
- Menjünk is, nézzük meg, mi, merre található – intek, aztán el is indulok, magam mögött a kis követőkkel, szembetalálkozva egy-két kollégával, akik kárörvendve mosolyognak rám.
- Szóval itt az ügyeleti, itt alszanak éjszaka a szakorvosok, akiket tényleg csak vészhelyzetben érdemes felébreszteni, hacsak nem akarnak egy morcos, kialvatlan arccal találkozni – fordulok meg, ám a szemem megakad egy feketéllő, alacsony lányon, aki csak félig tűnik ki a fehér köpenyesek mögül.
- Az első alapvető szabály, hogy csakis kék ruha, fehér köpenyben lehet érkezni – mondom jelentőségteljes tekintettel, miközben kicsit oldalra dőlök, hogy aztán szemkontaktusba kerülhessek a fekete báránnyal, hisz a csoporttársak nagyon készségesen félre is állnak. – Nem tanították az egyetemen? Bár ehhez nem kell nagy tudomány úgy érzem. Vagy talán gyászolunk valamit? – kérdezem apró mosollyal, de ahogy jobban szemügyre veszem, nekem kicsit fiatalnak tűnik a többiekhez képest. Aztán nem tudom biztosra, nem vagyok túl jó az emberek – főleg nem a nők – korának megtippelésében, szóval lehet, hogy ezzel mellélőttem.

⇞⇟

Tárgy: Re: Raphael & Zoe - What are you doing here? Vas. 17 Nov. 2019, 19:42

Raphael&Zoe

“I live a picture in my head, call it soarin' as i float up with my body in my bed”

Lelkesen, csillogó szemekkel hallgatom a hozzánk kirendelt orvost, és már-már kezdem úgy érezni, hogy meg fogom úszni ezt a kis tervemet, amiről természetesen tudom, hogy minden apró kis részletében sántít. De annyira hirtelen volt az ötlet, annyira rögtönzötten és gyorsan kellett cselekednem, hogy az olyan kis apróságokra, mint hogy valószínűleg elég hamar ki fognak szúrni a fekete ruhámban a fehér köpenyes alakok mellett, egyáltalán nem gondoltam. Ilyen pedig már nagyon régen történt meg velem, hogy ennyire nem figyelek az ilyen evidens hibákra. Maga a gondolat, hogy bejuthatok a kórházba, hogy én is részese lehetek ennek a világnak, még ha csak egy kicsit is, annyira felvillanyozott, hogy teljesen elhomályosította az egyébként elég logikusan gondolkozó agyamat. Ez is hozza az úgymond vesztemet, mert Dr. „kimondhatatlan-nevű” hamar kiszúr a többiek közül és így minden figyelem rám irányul. Ennek pedig határozottan nem örülök. Az agyam egyből dolgozni kezd, hogy mivel tudnám kivágni magam.
- Sajnálom, teljesen igaza van. Legközelebb nem fordul elő. – Mondom halkan, egészen higgadtan, tökéletesen játszva azt a szerepet, hogy én csak egy szétszórt orvostanhallgató vagyok, aki túl sokat tanult és elfelejtett egy ilyen alapvető dolgot.

Elsőre talán be is válna. Ha az orvostanhallgatók nem kezdenének el jobban megnézni maguknak és nem kezdenének halkan zúgolódni. Én pedig pontosan tudom, hogy nem azért van, mert így akarnak gúnyolódni az egyik társukon, amiért az ilyen alapvető dolgokat sem tudja, hanem azért mert… én nem vagyok ismerős a számukra.
- Igazából, Dr. Chateaubriand, ha szabad megjegyeznem, nem ismerjük ezt a lányt. – Szólal meg egy számomra ezek után csak még inkább unszimpatikusabbá váló fiú. Ránézésre is unszimpatikus volt, de ezek után szinte látom is magam előtt, hogy ő az, aki mindig mindent jobban tud, és minden egyes előadáson folyamatosan ő akar mindent megválaszolni. Pár másik szaktársa ezt meg is erősíti bennem, mert néhányan megforgatják a szemeiket. Gyilkos pillantást küldök felé, és legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra, de ennek most nagyon nincs itt az ideje.
- Persze, hogy nem ismertek. Levelező tagozaton voltam, mert nem olyan rég született meg a kislányom. Viszont úgy gondoltam, hogy az első gyakorlati napot semmiképpen sem szeretném kihagyni. – Osztom meg mindenkivel a féligazságot. Azt nem kell tudniuk, hogy igazából nem egyetemista vagyok, hanem még gimnazista. Ahogy azt sem, hogy az én szakterületem egész eddig a matematika volt. Újabb zúgolódás indul a hallgatók között, és most már azt is látom, hogy páran megint összesúgnak. Látom két lányon, hogy ők valamit tudnak. Eléggé… nagy szenzáció volt anno, hogy egy tizenhét éves, gimnáziumot még el sem végzett, de matematika téren kiemelkedő érettségit mutató diáknak megengedték, hogy felvegyen pár ehhez kapcsolódó egyetemi szintű kurzust. Ez pedig baj. Nagyon nagy baj, mert ha ők beszélnek, akkor nagyon hamar lebukhatok és annyi az egésznek.

✤

» Really???!!! - Raphael & Sébastien