Kéne egy szakrendelő. Specifikusan nekem szánt betegekkel. Vagy legalább egy halom melegszendvics, és a cigi, amit azután szoktam elszívni, hogy az egész délelőttöt genitáliák bámulásával, antibiotikum felírásával és folyó orrok törlésével töltöttem. Ma van a nap, amikor visszasírom azokat az időket, amikor az emberek még olyan ostobák voltak, hogy egy talpukra nőtt vízhólyag miatt is képesek voltak jönni és órákat ülni a váróban. Praxist akarok váltani - még akkor is, ha itt senki nem kifejezetten hozzám jön, és a barmok egy része valószínűleg meg is várná a másik két délelőtti ügyeletest, ha tehetnék. De haladni kell, ahogyan azt a főnököm már néhányszor a szememre vetette - egyébként őt csak a fejemben nevezem így, szemtől szemben sosem tenném, mert ránézésre egy tízessel fiatalabb nálam, és ráadásul az onkológia a szakterülete. Sose bízz egy onkológusban, mert csak rossz hírt tud közölni.
- Maga hová indul? - Ó, csak kiugrom egy percre. Aztán, ha minden jól megy, stroke-ot kapok, mielőtt vissza kell jönnöm, és bámulhatja valaki más Madame Laurent elbaltázott fazongyantáját. - Csakhogy hiába próbálom kikerülni. - Oké, ne nézzen rám így! Inkább adjon rendes betegeket! - A chlamydia nem elég komoly ügy magának? - Látja! Maga már diagnosztizálta is. Nem kellek én ide. - Kettőig tart a rendelési ideje, és kilenc ember vár még magára! - Ránézésre mindegyiknek náthája és gonorrheája van. Unalmas. - Nem beszélhet így a betegekről! - Akkor adjon egy normális beteget! Vagy hívjon be egy rohadt nőgyógyászt.
A rohadt nőgyógyász öt perccel később sem érkezik meg, úgyhogy már éppen visszatérnék Madame Laurent altestéhez - ezt a mutatványt senki ne próbálja ki otthon! -, mikor elég hirtelen megváltozik a felállás. A hátramaradt, váróban kuksoló betegek nagy örömére megérkezik Dr. Stone, aki láthatóan szereti átzuhanyozni az egész délelőttöt, engem pedig a kettes vizsgálóba paterolnak, ahol is csak egyetlen akta vár rám. Stella Fairmont. Név alapján nem sokat mondana, ha anyuci nem vonna magára egyből minden tekintetet, amikor felbukkan valahol. Ráadásul a főnököm szerint Stella fontos beteg, bármi baja is van, azt ki kell vizsgálni. Gondolom, anyuci gazdagabb, mint hittem. Rémlik is, hogy valahonnan ismernem kéne a nevét, talán valami hirtelen felfutott gasztrovlogger lehet, vagy nem is tudom, és ha Allison most itt lenne, biztosan tudná a választ. De Allison nincs itt, csak a kis Stella Fairmont, akire már nem igaz többé a kis jelző. El is felejtettem, hogy a kamaszlányok gyorsan nőnek. - Szóval Stella, mi a panaszod? - Az én panaszom elsősorban az, hogy az anyját a vizsgálóban akarom tudni, de ezt nem köthetem a gyerek orrára. Mindegy, amíg a gyerek ki nem böki, hogy kérdezzem az anyját, mert neki halvány lövete sincs arról, mit keresnek itt, csak hányt reggel vagy fájt a hasa, addig nem foglalkozom anyuval.
A lányom.. Nos talán ő az egyetlen a családban, aki egy cseppet sem díjazza, hogy az apja, majd később az anyja is híres lett. Tulajdonképpen nem sok mindennek örül velem kapcsolatban. A családunk, főleg az enyém, már önmagában is szövevényes hálójától az idegenek fele is megfájdulna, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül a két sikertelen házassági kísérletemet. Amelyikbe született, arról vajmi keveset tud, az utóbbiról pedig közös megegyezéssel csak akkor beszélünk, ha muszáj. Nekünk pedig ugyebár semmit sem muszáj megtennünk. Kivéve neki, mikor ráparancsolok, hogy öltözzön, mert nem nézem tovább, ahogy össze-vissza vakarózik. Ennél sokkal kisebb bajaival is cibáltam már el az orvoshoz, nem kellene neki olyan meglepett arcot vágnia, mikor kiadom az ukázt, mégis megteszi. Mit hisz, hogy tinédzser létére nem fogom minden aprósággal orvoshoz vinni? Ne legyünk már naivak, ebben a világban egy nátha is halálos szövődményeket okozhat, és hiszek abban, hogy a jól megfizetett orvosok mindig megoldást jelentenek. Főként olyan esetben, mikor már nem használ a kiütés elleni krém, amit tavasszal írtak fel valami hasonló nyavalyára. Persze egészen más helyzet az, hogy várnom kell az orvosnál, nem tesz túlzottan boldoggá, hogy alig fél órán belül nekem egy megbeszélt találkozón kellene lennem és délutánra is van programom. De mégis a lányom az első, belőle egy van. Olyan emberből, aki találkozni akar velem... Nos, az ő számuk ennél jóval magasabbra tehető. Míg a sorunkra várunk, Stella csak kétszer próbál meg meggyőzni arról, hogy semmi szüksége nincs egy újabb vizsgálatra, de lassanként ő is beletörődik, hogy felesleges szócsatákat vívnia ellenem, mert amíg én vagyok az anyja, addig a szúnyogcsípését is meg fogják vizsgálni, ha úgy látom jónak. Márpedig én mindig úgy látom jónak. Az apja korai távozása pedig csak tovább erősítette bennem az elhatározást, hogy rendszeres orvoslátogatók legyünk. - Menj csak, mindjárt megyek én is.. - intek az ajtó felé, mikor végre behívják. Nekem még el kell intéznem egy telefont, amit igyekszem gyorsan lezavarni, de közben fel-alá járkálok a folyosón az ajtó előtt. Nem lennék meglepve, ha odabent minden lépésemet hallanák, ugyanis a magassarkúm ütemes lassúsággal koppan a járólapon. De nem csak emiatt keltek feltűnést. Az öltözékem aligha orvosi rendelőbe való. A sötét színű, szűk szabású nadrágot egyszerű fehér blúzzal párosítottam, de igazán elegáns mégis lezser megjelenést az erre húzott bézs blézer kölcsönöz az alakomnak. Néhány páciensnek pedig valószínűleg a tévéből lehetek ismerős. Már nem veszem magamra a fürkésző tekinteteket, a telefont is gyorsan lezavarom, hogy csatlakozhassak a lányomhoz. - Bocsásson meg, lemaradtam valamiről? - lépek be kopogás nélkül a rendelőbe és csúsztatom a telefonomat vissza a táskámra, remélve, hogy az elkövetkező húsz percben nem lesz rá szükségem. - Stella, kicsim, megmutattad már a doktor úrnak azt a csúnya vörös foltot a karodon? - kérdezem nyájas hangon és az említettre pillantok, nehogy véletlenül azt találja mondani, hogy neki a világon semmi baja sincs. Az a vörös folt a minap még nem volt a karján és ezt ő is tudja, hiába unja, hogy gyerekkora óta a rendelő a második otthona.
Kezdőlap 
