Tárgy: Surf up! - Simo & Lio Pént. 02 Aug. 2019, 14:35
Lionel Thibodeaux
Elit
Kor :
24
Hozzászólások száma :
221
Reagok száma :
199
Tartózkodási hely :
Montréal/Los Angeles
Foglalkozás :
Egyetemista
Play by :
Carter Jenkins
Tárgy: Re: Surf up! - Simo & Lio Pént. 02 Aug. 2019, 14:38
to Simo
Csak két óra oda az út de megéri. Amióta folyamatosan azt hallani a tévében, rádióban vagy bárhol a médiában, hogy folyamatosan melegszik az éghajlat, azóta csak örülni tudok ennek a jelenségnek. Persze, nem olyan jó dolog, hogy lassan de biztosan megfőzzük magunkat a saját túlzottan nagy igényeinkből nem leadva, de Kanadában egyre jobbak a nyarak, egyre enyhébbek olykor a telek is és ettől válik egyre élhetőbbé a hely. Legalábbis nekünk biztosan. Soha nem vonzott az, hogy elköltözzek messzibb északra, mert akkor biztosan befagyna a seggem, de kimondottan kifizetődő lett a Nagy-tavakon szörfözni. Elég csak kifigyelni a szelesebb időjárást, birtokolni némi tanítási szüneti időt és két órát levezetni az Ontarioig. Mindenki nyaral, mi miért ne tennénk? Apa és anya ki sem látszanak a bulvár életükből, így aztán csak mi maradunk hárman. A kezdeti öröm már lankadt, hogy megérkeztem. Tudom, hosszú egy félév volt, de én sem fogok mindig a családi házban lakni. Lesz saját életem, lesznek dolgok, amiket majd valamelyest előtérbe helyezek majd. Az más kérdés, hogy jelen pillanatban nem nagyon tervezek, akármennyire is úgy tűnik, hogy vannak elképzeléseim a jövőbeni életemről. Különben is, most van, én pedig most kell éljek kicsit. Az elmúlt félév engem is kicsinált valamennyire. Legyek bármekkora szájhős, azért nem gondoltam volna, hogy majd pont az otthoni életem fog ennyire hiányozni. Azt hittem majd beszippant Hollywood, de nem így lett. Imádom Los Angelest, de nem élnék ott. Egyszerre él bennem egy kettősség, mégis az a felem erősebb, amelyik végül hazajönne. Tettek egy ajánlatot, hogy menjek még vissza tanulni, én pedig nem tudom, hogy elfogadjam-e. Más terveim vannak, vissza akarom Olit hódítani, kicsit alapozni a jövőre. Mégis az tűnik a legbiztosabbnak, ha végig a legjobbaktól tanulok. Ki érti ezt, igaz? Simonak már kiabálni kellett, hogy jöjjön már, annyit vacakolt valami youtube-os videójával. Szerintem azt is fel fogja venni, hogy elviszem szörfözni. Mert kell neki is a kimozdulás, megtanítom minden jóra. Én imádom, de én betegesen bolondulok minden vizes baromságért, nem releváns rám hivatkozni. De ez tényleg jó és annak a sápadt fejének is jót tesz, ha nem csak egész nap a gép előtt gubbaszt. Az út felét már rég megtettük, az utolsó kilométerek jönnek és valami nyálas zenét tol a rádió. Mi van ma, valentin 2? Átkapcsolom egy ütemesebb zenére a rádiót és az öcsémre vigyorgok. - Érzed már a víz hívó szavát?
Két óra utazás. Két óra kimerítő utazás. Két óra szörnyen kimerítő utazás. Két óra szörnyen kimerítő utazás és a nap sugárzó fénye a bőrömön, mert persze, hogy én kerültem arra az oldalra, ahol hét ágra süt a nap. Lehúztam az ablakot. Melegem volt. Ki kellett néznem rajta, hogy majd álmaimban újra visszatérhessek erre a helyre és még egy két napig kisértsen miután haza értünk a bátyámmal. Tény és való, hogy jobb szeretek a laptopom mögött ügyködni, videókat készíteni, megvágni őket és feltenni a YouTube-ra, de manapság a vlogolás mellett más is érdekelni kezdett. Sőt sokkal jobban is érdekel, mint a médiába veszett családom nyomdokaiba lépése. Persze tudom én, hogy a többieket nagyon boldoggá tenném, ha nem csak hobbinak tekinteném azt, amihez hozzá kezdtem, de anya és apa viselkedését látva és hiányos szabadidejét, egyre inkább meggondolásra késztet az egész. Bárhová megyek, akárhová nézek még az otthonunkban sincs olyan hely, ami ne arról árulkodna, hogy mennyire szeretjük a filmezéssel kapcsolatos dolgokat. A nappaliban például Walter Murch: Egyetlen szempillantás alatt. Gondolatok a filmvágásról című könyvétől el egészen Georges Sadoul: A filmművészet története című könyvéig, minden ott sorakozik a hatalmas könyvespolcon, ami néhány családi fényképnek, növénynek és szuvenírnek is ad otthont. A szobámat kivéve, oda sikerült becsempésznem néhány filozófust, művészettörténészt, fantasy-írót meg pszichológust, már csak azért is, mert meg akarom ismerni a környezetemben lévőket. Ezért néha tényleg úgy tűnhetek a naiv hozzáállásomhoz képest, hogy mégis képes vagyok valamihez komolyan hozzászólni, csak nem mindig engednek szóhoz jutni. Vagy inkább megtartom magamnak a véleményem és inkább a családom helyet mindenki másnak mondom el egy új vlogbejegyzés során. Nem az a célom, hogy bárgyú influencer legyek, hanem valami vagy inkább valaki sokkal másabb. Nem akarom, hogy a korom ellenére, kihagyjanak a többiek minden jóból! Ezért sem mondtam elsőre nemet a bátyám hirtelen jött ötletének, manapság úgyis keveset lóghatok vele, de azért nem gondoltam volna, hogy ő agyon akar perzselni engem a napon. Amíg ő nem volt itthon kénytelen voltam jobban megtanulni a nővérem nyelvén beszélni és nem csak akkor fordulni hozzá, ha éppen megharagszom a bátyámra. Hiszen majdnem fél éven keresztül nekem kellett kibékülni és bocsánatot kérni tőle, ha valamiért elmorogtam magam és nem kellett volna. Eddig mindig kibékített minket valahogyan a bátyánk vagy ki hízelegte nála azt, hogy még kicsi vagyok és nem értek én még a lányokhoz, ahhoz meg pláne nem, hogy legyek hozzájuk kegyes és hazudjak nekik. Akarom mondani bocsánatot kérjek tőle. Sőt kiderült, hogy tőle is lehet tanácsot kérni, mert annyira mégsem nevet ki, mint gondoltam. Ám amikor meghallom a rádióban a nyálas zenét már épp szóra is nyitnám a szám, hogy mennyire nem megfelelő ez a zeneszám, szerencsére a bátyám átkapcsol egy sokkal ritmusosabb számra és rám vigyorog. „Érzed már a víz hívó szavát?” Kérdezi Lionel, a tőle elvárható izgatott hangnemben ebben a helyzetben. Tudom, hogy ő minden áron ki akart rángatni a szobám négy fala közül, de csak egy elég bárgyú viszont vigyorra volt erőm. Ennek ellenére nem akartam megbántani őt. Kihúztam magam, legalább hadd lássa, hogy van gerincem és megfelelő magatartásom arra, hogy ne csak testben, hanem lélekben is itt legyek. - Szívesebben lennék már ott. A várakozás őrjítő tud lenni. – nem tettem fel azt a kérdést, amiről mindenkinek a Shrekből Szamár „Ott vagyunk már?” kérdései jutnak az eszébe. - Különben mennyit tervezünk maradni? – kíváncsiskodtam. Nem mintha nem szeretnék a bátyámmal lenni és alig várnám, hogy haza menjünk. Csak az érdekelt, hogyan osszam be az időm.
Korábban mindig áldoztam időt arra, hogy az öcsémmel csináljak programokat. Tudom, hogy mi ketten már egészen másképp gondolkozunk, teljesen más érdekel minket és különbözőbbek igazából nem is lehetnénk. De szeretném azt hinni, hogy ha mást nem, jó példát mutatok neki. Ami az utóbbi időt illeti pedig egyértelmű, hogy nem nagyon tudtam időt szakítani rá, amíg az Államokban mulattam az időt az egyetem cserediák programjával. Mikor kínálkozott a lehetőség, akkor megragadtam, hogy a legjobbaktól tanuljak. Hol máshol értenének jobban az alapok elsajátításához, mint a filmipar fellegvárában? Hülye lennék, ha azt mondanám, ezzel kimerült a tapasztalatszerzés. Nem csak tanulni mentem ki, önállósodni, függetlenedni akartam a családtól. Egy valamit már egészen kölyök korom óta tudok, hogy nem a szüleim hírnevéből és pénzén szeretnék élni. Én magam akarom megkeresni a jövőm alapjait. Persze teljesen más, hogy nem csak tapasztalatot szereztem, hanem sok lemondással is járt a távollétem. Oli közel egy év után szakított velem arra hivatkozva, hogy neki nem megy a távkapcsolat, a testvéreimet pedig kevesebbet láttam. Mi tagadás, kicsit a szüleim is hiányoztak, amt sohasem gondoltam volna. Most ideje lesz bepótolnom, bepótolnunk mindazt, amit eddig kihagytunk. Mondjuk a hétvégi kockulós játékokat, amiben kimondottan jó teljesítményt nyújt és gyakorta lesz az a végeredménye a játéknak, hogy jól elpicsáz minden egyes alkalommal. Azért büszke vagyok az öcsémre, hogy valamiben biztosan jobb már mint én. Engem úgysem ver földhöz, hogy nem vagyok elég kocka, mennyiszer nyerek meg egy kört és mennyiszer követel visszavágót a helyzet. -Nekem mondod? De ha vezetsz, jobban telik az idő. – emlékszem, én is így untam az utakat, főleg amennyire a szüleink túlzásba viszik. Évente több helyet jártunk meg nemzetközi szinten, mint ahogy más az alsóneműjét váltogatja. Na erre varrjanak gombot. De amikor már én is vezethettem, onnéttól kezdve élvezhetővé vált az utazás. Ez nem egy monoton, unalmas tevékenység, gyakran spékelem meg zenével, énekléssel az utat, volt már hogy végig beszélgettem kihangosítás mellett és sorolhatnám. - Nem tudom, ameddig jól érezzük magunkat. Vagy már forduljunk is vissza? – sunyi vigyort eresztek meg felé, tudom, hogy mostanság nem szívesen megy ki a szobából. Néha azt is gondolhatnám, hogy olyan mint egy vámpír. Se nap, se étel, se ital, semmi. Még látni is ritkán látjuk, igaz én sem tartózkodok sokat otthon. - Csak gondoltam kimozdulhatnánk, régebben te is szeretted a vizet. – vagy csak követett, mint a kiskacsa az anyját és mindenben benne akart lenni, amiben én is. Lassan közben megérkezünk, így aztán ahogy sikerül parkolóhelyet találnunk, lekapcsolom a zenét. Minden jónak vége szakad egyszer. -Még meggondolhatod magad, ha nem akarsz szörfözni. De szerintem jól állna neked is, ha megkapna a nap. – szórakozottan túrom szét az öcsém haját, amolyan szeretetteljes nagytestvér módjára. -Na menjünk.
Hiányzott a bátyám, ez tagadhatatlan. Viszont azzal, hogy ő elment hirtelen túl sok szabad időm lett, amivel nem tudtam mit kezdeni, így értelemszerűen a szobámba rekedtem és elvoltam a virtuális világomban. Kivéve akkor amikor épp valami házi feladatot próbáltam minél hamarabb megoldani vagy ha annak a kevés barátomnak sikerült kiráncigálni a szobámból egy új film vagy a kosárlabda miatt. De az tényleg nagyon ritka alkalom volt. Nem mindig engedtem magam befolyásolni, a tanulás kifogása mögé bújtam, ami valójában felesleges volt. Az órákon odafigyelek és elég kétszer elolvasni valamit, hogy megértsem… Az élet nem habos torta. De mit tudok én a felnőttek világáról? Egyesek szerint túl sokat, mások szerint túl keveset. Kinek van igaza? Mindenki eldönti szerintem ezt saját maga. A sápadt nap kerülte bőrömmel nem igazán tudtam meggyőzni a bátyámat, hogy League of Legends, The Witcher vagy DOTA, esetleg Fortnite játékmaratont tartsunk. Ezért nem erőlködtem annyit, hogy rávegyem őt. Van elég játékostársam, akiket legyőzhetek. Úszni meg magamtól biztos nem mennék el sehová sem, még uszodában sem. Szóval igazából a bátyám ötlete nem is volt olyan szörnyű, mint elsőre gondolná az ember. Jó lesz egy kicsit kikapcsolódni, figyelmen kívül hagyni a játékokat és nem függeni tőlük. Bizonyítani akarok, hogy nem vagyok a rabjuk és igenis szünetet tudok tartani, hogyha kell. Különben másképp nem tudnám meggyőzni a többieket, hogy minden rendben van velem. Komolyan. Csak egy-két dolog zavar, de az elenyésző, ha arra gondolok másnak talán még ennyivel több baja lehet akár az osztálytársaim közül vagy az iskolából. - Elhiszem. Láttalak már utasként, de amióta saját autód van… - kerestem a szavakat, de az a baj, hogy erre az egészre igazából nincs helyes vagy megfelelő szó, de az biztos, hogy teljesen megváltozik az ő nézőpontja is, ha eldöntheti hová megy, mit akar és nem azzal a keserű szájízzel kell beülnie a hátsó vagy anyós ülésre, hogy ez az egész nincs az irányítása alatt s, mások döntik el hová viszik, mi az úti cél és még sorolhatnám. Ahelyett azonban, hogy befejeztem volna a mondatom elismerően bólintottam, hadd higgye büszke vagyok rá. Igazából büszke is voltam rá, ha jobban bele gondolok a magam módján örültem a bátyám sikerének, másfelől meg sajnáltam, amiért a siker érdekében el kellett utaznia, hogy a legjobbaktól tanulhasson. Hihetetlenül elkedvetlenítő, hogy az előrehaladáshoz, egyes dolgainkat, szokásainkat hátra kell hagynunk egy kis időre. Mennyire lett ettől okosabb és sikeresebb a bátyám? Mennyi tapasztalatot sikerült neki Los Angelesben szerezni? Sosem kérdeztem. Ha utálna ott lenni valószínűleg az első héten haza is jött volna, de nem így tett. - Mi? Nem, dehogy! Nem kell visszafordulnod! Tény, hogy a szüleinknek nehezen bocsátom meg ha kicsalogatnak valami ürüggyel a szobámból, de te nem vagy a szüleink, szóval nem kell félned. – kétlem, hogy ő valaha is a haragomtól félne, de sebaj. - Igaz. Még most is szeretek a vízben lenni, csak nincs kivel elmenni, ha te nem vagy itthon. – talán lenne, de nekik könnyű szerrel mondok nemet vagy hessegetem el még a gondolatát is annak, hogy időt töltsek velük. De ezt persze nem mondtam ki hangosan. Bizonyára kiröhögött volna vagy ő is arra biztatna, hogy ne legyek már ennyire elzárkózott az emberek elől. Megállt az autó. Fellélegezhetek. Kiszállhatok és kinyújtóztathatom magam. Előtte persze még nem maradhat el a bátyám által jól időzített és „stílusos” séró igazítás. Majdnem elnevettem magam. - Nem gondoltam meg magam a sörfőzőssel kapcsolatban. – bár még lehet volna visszaút, még mondhattam neki azt, hogy otthon hagytam a legfontosabb dolgot, ami nélkül nem tudok létezni, de nem csak ruhával tömtem meg a táskámat. Mindenre fel vagyok készülve, ezért pakoltam be a kütyüimet. Hogy megszellőztessem őket… természetesen. Lio nem hagy majd kockulni. - Menjünk! Kíváncsi vagyok milyen a víz! – azzal végre sikeresen ki is ugrottam az autóból, indulásra készen.
Az öcsémnek fogalma sincs arról, hogy miről hadoválok. Persze, én mint rangidős, mint a tiltakozások zászlóhordozója tudja milyen teljesen saját utat kitaposni, miközben próbálják megmondani, hogy mit csináljak. Na de amikor valami olyat veszek a fejembe, ami a szüleimtől független első komoly döntés, akkor az büszkeséggel tölt el. A lóvét ugyan a szüleim adták hozzá, de én tanultam végig, én vettem le az órákat és tettem le végül a sikeres vizsgát. Mondhatnák azt, hogy úgy könnyű, ha apuka utána a kicsi fia segge alá tol egy borvörös Aston Martin Vanquisht. Igen, én választottam, nem, nem fizettem meg érte, de azért azt jobb mégis csak tudni, hogy ez a kis kocsi az enyém és senki másé. - Azt csak akkor tapasztalod meg milyen, ha már a sajátodat vezeted. Tényleg, akarsz vezetni? Tervezel? - mint felelősségteljes bátty az öccsétől, úgy kérdezem meg én is tőle. Nem mondhatja senki sem azt, hogy nem törődök az öcsémmel, csak mert pár évvel fiatalabb és biztos vagyok benne, hogy a szokásaink már lassan különbözőbbek sem lehetnek. Bár lehet már autókázik, csak a saját kis világában. Én is úgy kezdtem néha, de hamar lekoptam a kockulásról. Inkább élni akartam az életet, mint játszani. - Csak azért kérdezem, mert egy vámpír is megirigyelné a bőröd színét. Lassan vakítasz, öcskös. - jegyzem meg pimasz vigyorral. Szívni a vérét, amennyire csak nem szégyellem, miközben persze ha bárki más tenné, akkora sallert kapna, hogy a feje is lerepülne a helyéről. Az öcsémet csak én basztathatom, azt sem bántón. - Bocs, kicsit rég voltam itthon. De jó odakint a suli, az élet, látnod kellene mennyire pezseg az a város. És nincs hideg, nagyon nincs. Mindenfelé pálmafák, füllesztő meleg, görkoris csajok... - oké, kicsit túlzok, mert az már inkább Florida, mint Kalifornia. De egyszer biztos mindegyiküknek megmutatnám milyen az a város, amikor nem kamerák követnek minket és nem kell a szüleinket sem magunkkal hurcolni mindenhová. Mennyivel jobb lenne. - Helyes! - hátba veregetem, majd szállok is ki. A kocsi tetejére illesztett deszkákkal kicsit bíbelődök, de hamarjában kioldom őket. - Oké, aki utolsónak ér le a partra, az egyszerre issza meg a jégkásáját! - zárom a kocsit és már rohamozom is meg a partot a deszkával. Rég ökörködtünk és mennyire jól esik most. Ahogy leérünk, már a homokba is állítom a deszkát, hogy megszabaduljak a gönceimtől és a fürdőgatyában folytathassam az utat a vízig. El kell kapnunk az első hullámokat, különben várhatunk a következőre. Jó az idő, fúj a szél, még ha nem is akkorák a hullámok, mint a tengerparton, azért nem hanyagolhatóak.
Hogy akarok-e vezetni? Jó kérdés. Nem gondolkodtam el rajta. Vagy ha igen, akkor nem eléggé ahhoz, hogy komolyabban is ez foglalkoztasson. Egyelőre csak túl akarom élni a középiskolás időszakomat és ennyi. Hogy közben vezethetek is egy autót? Az annyira még nem érdekelt. De most, hogy Lio így felhozta. Túlságosan lelkesnek tűnik ahhoz, hogy benyögjek neki egy nemet vagy talánt, esetleg jobban kifejtve, mindez még annyira nem is kötötte le még a gondolataimat. Bár akárhogy is nézem, ismer már. Tudja, hogy nagyjából egy-egy rövidke válaszom mögött mi rejlik, ezért nem akarok hazudni neki és ezáltal megfelelni az elvárásainak. Ő is tudja, hogy nem vagyok a másolata, de azért törekszik arra, hogy mindent elmondjon, amit ő tud és segít is, amiben csak lehet. Értékelem is az igyekezetét. Persze sok olyan dolog van, amiről nem beszélek neki. Nem tudok. Persze rendszeresen nyaggat, hogy van-e valami lány a láthatáron, de semmi. Nem vagyok nagy csajozógép, még akkor sem, ha a lány ismerőseim száma egyre inkább növekszik, mint a fiúké. Jó, megvan nekem is a fiúbandám, de tehetek én róla, hogy hagyom magam befolyásolni és Hell-nek köszönhetően túl sok lányhoz vagyok kedves? Őket persze úgy kezelem, ahogy a többi barátaimat, mintha nem azon fáradoznának, hogy jobban megismerjenek és kiderítsék mitől olyan különc a legkisebb Thibodeaux gyerek. Semmitől. De ehhez kell egy kis idő mire rájönnek, hogy még én is ugyanolyan bizonytalan vagyok, mint a többi velem egykorú gyerek. Vannak, akik már tervezgetnek, tudják mit akarnak és mi akarnak lenni. De az nagyon ritka. A többségük, mint én, meg akar felelni a család elvárásainak. Több kevesebb sikerrel. Elsőre lehet, hogy nem tudom mit mondjak a bátyámnak, meglepett a kérdésével ez tény. - A játékokban és képzeletben már elég jól megy, de még nem határoztam el magam. Nem szeretem az utak kanyargós részét. – sem a játékokban, sem pedig a valóságban, bár szerintem ezzel mindenki így van, még az is, aki szeret és tud vezetni. Szemet forgatok a bátyám megjegyzésén. - Most csak irigykedsz, mert én eltudnék játszani egy vámpírt felesleges smink nélkül, de te nem. – viccelek, persze, hogy viccelek. Szívem szerint bármi szívesebben lennék csak színész nem, még akkor se ha anya szíve ketté hasad a csalódottságtól, amiért legalább engem nem sikerült ténylegesen a színházi vagy filmes szereplés felé terelni. - Kíváncsi vagyok milyen lehet ott, de ha mennénk ne vigyünk a szüleinket. Nem kell bébiszitter, már nagy vagyok, tudok magamra vigyázni és különben is ott lennétek ti ketten Brie-vel. – nem akarok a szüleink rivalda fényében sütkérezni, ennyi az egész, szerintem ő is megérti. Oké, össze kell szednem magam. Hátra kell hagynom a kocka énemet és jól kell éreznem magam a testvérem társaságában! Menni fog! A jégkása hallatán felcsillan a szemem, de csak mert szeretem és bár gyerekesen hangzik, mindig ezért egyezek bele egy-egy kirándulásba. Pontosabban mondva abban reménykedem, hogy lesz lehetőségem jégkását inni. Nem rezelek be a testvérem kijelentésétől. De azért hozzá hasonlóan én is igyekszem a vízbe a szörfdeszkával együtt, amit megkaptam tőle! Képes volnék úgy ahogy vagyok nekirugaszkodni a víznek, de azért példát veszek a bátyámról és én is inkább fürdőgatyában folytatom tovább a vízbe az utat. - Örülök, hogy elhoztál magaddal ide! – izgatott lettem, bár az őszintét megvallva sokkal inkább újra hat vagy hét évesnek éreztem magam, aki úgy örült a víznek, mint most én. A hullámoknak meg pláne, amiről tudtam, hogy akármekkorák is legyenek, nem szabad elszalasztani őket. - Te vagy a legjobb Lio! – legalábbis most, máskor meg lehet, hogy Brie-nek mondom ugyanezt valami másért. De nem számít, amíg tudják, hogy egyformán ők a legjobbak a maguk módján.
Sohasem vontam kétségbe, hogy az öcsém teljesen más világ már, mint én. A nagy korkülönbség, hogy épp milyen ingerek hatottak ránk életünk eddigi szakaszain és perdze az is, hogy a szüleink miképp neveltek minket. Mi Brievel teljesen magunkra voltunk utalva, hisz ha nem úgy hívtak minket, hogy szerep, kamera, figyelem, nyilvánosság és feltűnési viszketegség, akkor bizony a szüleink nem mellettünk tették le a voksukat. Ugyan mindig máshol nyaralhattunk, telelhettünk, gyönyörű tájakat, országokat és kultúrákat ismerhettünk meg, mégis azt többre értékeltük volna, hogy a szüleink figyelnek ránk. Lehet ez már elszalasztott pillanat, vágyálom marad, hisz már a saját utamat járom, mégis nagyban befolyásolt. Megtanultam kiállni magamért, kiszakadni otthonról, barátokra találni, még ha néha tudtuk csak pár hónapos marad az ismertség... Az öcsénk ellenben lazábban nevelkedett, ő csak a szüleinket kellett offolja, nem pedig a felhajtást. Begubózott és a szobájában kuksol naphosszat, miközben megalszik a szájában a tej. Komolyan néha úgy gondolom több inger kellene érje ami nem virtuális. - Hát így is lehet nézni. Engem az motivált, hogy ez csak az enyém és oda irányítom, ahová csak akarom. - nem fogom rá erőltetni a véleményemet, hisz az övé is a sajátja. De azért elnevetem magam, amikor célt talál a szurkálódásom. - Inkább öltözök Zorrónak, mint Edward Cullennek. - azt hiszem jobban nem különbözhetnénk kinézetre sem, világos bőrű, nyúlánk, vékonyabb alkat. Míg ha engem megkap a nap, akkor a Baywatch színészei is megirigyelhetnének. De a lobonca olyan, mint az enyém. És okkal szeretem tönkre tenni, mert imádom szívni a vérét. Olyan, mint én, nem szereti ha belepiszkálnak abba, ahogy belövi a megjelenését. - Dehogy hozzuk, megkattantál? Csak mi hárman randalírozunk egyet. Ha ügyes vagyok, még a Warner színfalai mögé is be tudlak vinni. - biztos tetszene neki ha valamelyik kedvenc filmje elemeivel vagy színészeivel találkozhatna. Hisz a szüleink az ismertséget nem a kedvünkre használták fel sosem. Egy testvéries rivalizálásból persze sosem elég, épp ezért dobom be a versenyt. Nem adom olyan könnyen az elsőbbségem neki, annyi szent. De inkább csinálom puszta szórakozásból, mint szívatásból. Hamar oda érünk a vízhez és az öcsém szavai nagy mosolyt csalnak elő belőlem. Megveregetem a vállát, miután felkapom a deszkát. - Örülök, hogy tetszik. Kellett már egy ilyen program nekünk. - tényleg mint régen, amikor még csak deszkázni tanítottam meg és nem voltak sehol az elvonulások, se más. Csak mi, a deszka és a víz. Míg mindenki más viszonylag hamar kimenekült a partra. - Öcsi, inkább a hullámra figyelj. - persze jól esik a dicséret, nem hiába bírom a kölyköt. Nem kevés ideig maradunk a vízben mindenféle mutatványokat megvalósítani, mint a deszkáról vízbe szaltózás vagy a hullámokon való sokáig fennmaradás. Ilyenkor csak kikapcsolom az agyam és a vízre figyelek. Végül a beígért jégkásáért állok sorba az egyik standnál és hozok kettő kéket. Fogalmam sincs milyen ízű, de igazából mindegy is. - Na és milyen itthon önállóan? Mi van a lányokkal?
Durcásságot színlelve karba teszem a kezem és lebiggyesztem a szám. - Nem kell nekem Edward Cullen szerepe. Megmaradok a régi klasszikusoknál, akik kevésbé csillognak. Tudod Dracula fia, a kis Vlad vagy ilyenek. – jó persze a rajzfilm szerint lánya van, de régebben láttam egy sorozatot, ahol Vlad nevű fia volt, vagy legútóbb például a Castlevania sorozatban szintén fia van, csak más névvel és más történettel. De nem számít ez most. Nem ez a lényeg. - Rendben. Tudod, ők képesek lennének mindent elrontani és keresztbe tenni nekünk és azt nagyon, de nagyon nem akarok. Viszont a Warner-nek nagyon örülnék! Külön készítenék erről egy videót! Vagy tudod mit! Az egész kalandunkról! – és máris bepörögtem, mit se törődve azzal, hogy ez esetleg sokkal később lesz, mert ki tudja mikor szán ránk időt Lionel. Talán a következő vakációban. Amikor anya végre nem fog félteni, mert annak lát, aki vagyok, nem pedig egy pelenkás kis csecsemőnek, akire neki vigyáznia kell. Azt meg ő is tudni fogja, hogy a bátyám mellett biztonságban leszek, plusz a nővérem is ott lesz, szóval ketten lesznek kénytelenek vigyázni rám. Nem mintha kellene, de anya biztos szóvá teszi, hogy… Hagyjuk. - Te, hogy fogadtattad el a szüleinkkel, hogy már érett vagy és nem kell annyit aggodalmaskodniuk miattad? Hogy nem kell „kísérgetni” téged? Jó, te biztos más voltál, mint én. Úgy kellett itthon tartani nem pedig elvinni itthonról, de… Hogyan érted el, hogy annak lássanak, ami voltál? – tudom átmentem egy kicsit nagyon lelkizésbe, de érdekelt. Hiszen a bátyám volt, jobban kellett ismernie a szüleinket, mint ahogyan én ismerem őket, mert ezen ő egyszer már biztosan átment. Brie szintén csak… ő lány. Neki talán még nehezebb és sokkal cikibb tőle ilyesmit kérdezni, mert na… Nem tudhatja, hogy ez mostanában elkezdett foglalkoztatni. - Oké-oké. – a hullámra figyelek. Jobban is tenném, nem akarom, hogy egy szembe csapjon és… végül is mindegy. Vizes lesz a hajam, ha akarom, ha nem. Nem számít. Magamnak is be akarom bizonyítani, hogy attól amiért már egy ideje nem szörf deszkáztunk, attól még nem felejtettem el. Csak fel kellett idéznem az emlékeimben a bátyám szavait és máris könnyebben ment. Jó, bevallom bizonytalan voltam. De tudva, hogy Lio mellettem van valamilyen szinten, igyekeztem jól teljesíteni és nem remegni a deszkán. Tök béna lett volna. Végül sorba áll a jégkásáért, amiért gyerekkoromban annyit ugrándoztam, hogy vegyenek, mert kíváncsi vagyok mi az és… olyan jól nézett ki. Plusz megkívántam egy másik kisgyerektől, akinek épp volt és nekem is kellett egy olyan valami. Most már tudom mi az. A kisgyermek énemtől igazából annyira különbözők most, hogy nem ugrándozom érte örömömben, csak nyugodtan elfogadom és elvagyok vele. Vagy legalábbis el lennék, ha a bátyám nem hoz fel egy olyan témát, ami igazából mindenkit foglalkoztat, ha rólam van szó. - Tudod… Óvoda óta túl vagyok a Hell-szindrómán. Tehát ha arra akarsz utalni, hogy esetleg van valami köztünk, akkor ki kell ábrándítanom téged. Ő túlságosan olyan néha, mint én. Ezért se talál úgy a szó… Viszont… Viszont van egy új lány. Nem olyan rég költöztek ide. Itt kezdte az évet. Hell-el jól összebarátkoztak. Csak… Csak nekem valamiért annyira nem megy ez. Néha irigy vagyok rájuk. Hiába van nekem ott mondjuk Jerry, ha néha ő is olyan savanyú és látva ők milyen jól szórakoznak és nevetgélnek ki tudja min… - talán rajtam, vagy valami új dolgon, amit megláttak az egyik magazinban és milyen béna divatot képviselnek esetleg a modellek, akikre a tervezők ráerőltettek egy-egy eléggé képtelen darabot. - De még nincs barátnőm, ha ez érdekel. Na és neked? Szerinted sikerül megbékéltetni valamikor Oli-t? Normális lánynak tűnt. Úgy értem, olyannak, aki tényleg illett hozzád és na… Érted. Nem kell ezt pont nekem részletezni meg minden. - azzal belekortyoltam a jégkásámba.
Csak hallgatom az öcsémet és megfordul a fejemben, várjunk csak, az nem valami mesefilm? - Te még ilyeneket nézel, öcsipók? - heccelem szórakozottan, de persze elfogadom az érvét és felőlem lehet aztán Dracula lánya is. Nekem mindegy az is, hogy ki szeretne lenni és az is, milyen nemű. Bár azért remélem, hogy csak hülye példát hozott és nem én maradtam le valamiről ebben a félévben. Ugye nem maradtam le semmiről ebben a félévben??? Azért tetszik, hogy az öcsinek tetszene egy közös hármas kiruccanás. Nem olyan nagy még, de már eléggé tud magára vigyázni, hogy elengedjék csak úgy velünk. Ha rám nem is bíznák, Brie biztosan rá tudja dumálni anyáékat, hogy el tudjon jönni velünk. Mekkora királyság lenne egyet trollkodni valami hullámvasutas vízesésnél, vagy valami Harry Potteres kabalánál. Majd azzal fogadok az öcsémmel, hogy feléri-e Hagrid feje tetejét. Mert az biztos, hogy még van jóóó pár centi ahhoz, hogy akkorára nyúljon, mint én. - Én? - azt hiszem a kettőnk helyzete merőben más. Míg én úgymond az úttörő voltam, addig ő már az elkényeztetett és jó mértékkel nevelt kölyökké avanzsált. Ez a nagy különbség közöttünk, na meg a habitusunk. Mert míg ő inkább megvan a maga világában, én kieresztem a hangom. Ha valami nem tetszik, nem is rejtem véka alá. Brie tudna mesélni azokról az alkalmakról, amikor egymást túlordítva kommunikáltuk le egymásnak a nemtetszésünket a szülőkkel. Hosszú volt az út, amíg eddig eljutottam. Na meg aztán... nem is igazán példamutató viselkedés az, amit fel fogok vázolni neki. De azt hiszem elég nagy tacskó már ahhoz, hogy el tudja dönteni, neki mit szabad és mit nem, meddig mehet el és meddig nem. Mert a mi családunk amúgy tele van erős temperamentumú személyekkel, ami mindenkin másképp ütközik ki. Hiába is, az a spanyol vér sokat számít, többet, mint a francia. - Hát... kiabálással, sok ajtócsapkodással, tiltakozással, szitkozódással és makacskodással. Öcsi, előttem azt sem tudták hogy neveljenek gyereket és teljesen úgy kezeltek, mintha valami miniatűr statiszta lennék az ő sorozatukban. Aztán meg mindenről is tiltani akartak. De itt vagyok, most pedig jó messze tőlük. - ez a legbékésebb módja annak, hogy ne zavarjuk egymás életét, döntéseit, meg talán a szüleim is felfogják és elfogadják azt végre, hogy felnőtt fiatal férfi vagyok, akibe nem úgy kellene kapaszkodni, mintha magát a kárhozatra ítélt főbűnt követném el. A vízben azért rendesen kiszellőztetem a fejem és végre arra koncentrálhatok, amit annyira szeretek. Szörfözni, bukdácsolni, meglovagolni és uralni a hullámokat. Igaz, itt nincs közel sem akkora, mint a tengerpartokon, de azért ezzel is meg lehet birkózni. Lehet Simot egy nagyobb fel is borítaná, amennyit ő kimozdul egyáltalán sportolni. Amióta itthon vagyok, nem láttam sehová menni szinte. Nagyban szürcsölök a kását, miközben hallgatom az öcsémet. Ő és a lányok, igazi zöldfülű még. Jól meg is mosolygom a helyzetet. Ennyi idősen én már megdöntöttem az elsőt és meg sem álltam az utolsóig. Aztán már nem is erre vágytam, de ez részlet kérdése ma már. - És miért nem mész oda és hívod el mondjuk nem tudom, egy konzol boltba játékot válogatni? Vagy kosarazni, kocogni? Bármi olyan helyszínre, ami semleges és nem randi szagú. Ott is sok mindent meg lehet ám tudni, ha pedig rájössz, hogy te is bejössz neki, szóval érted. - úgy magyarázok, mintha az egyetlen épkézláb kapcsolatommal egy igazi bölcs lennék. Pedig abból is én lettem kidobva és nem csak Oli osztja azt, hogy én csesztem el. - Tudom, én is így gondoltam. Meg gondolom. Tudod töki, azért hülyeségeket ne csinálj, mint én, ne akarj negatív hírnevet magadnak, mert elriasztja a lányokat. És ne akarj velük távkapcsolatot, mert bonyolultak. De jah... nem tudom. A temetés után eléggé megnyílt és érted, szóval olyankor a lányok fogékonyabbak a kibékülésre. De most nem tudom, amióta itthon vagyok, kerül. Beszélgettél párszor vele? - biztos vagyok benne, hogy tud az anyja temetéséről és abban is, hogy Oli sokat jár hozzánk a húgom miatt. Mostanában hogy otthon vagyok, annyira nem.
Szerettem a bátyámmal cseverészni. Valamiért mindig felnéztem rá, mert annyira okosnak tűnt, tapasztaltnak, függetlenül attól, hogy neki is megvolt a maga balhés oldala. De nem számított. Egyedül csak az érdekelt, hogy tanulhassak tőle. Egy kicsit. Nem sokat. Csak éppen annyit amennyit kell és nem fél megmutatni nekem sem, mert azért valljuk be, jól esik ha a közelemben van és magyaráz. Az ő dolgairól. Azokról a dolgokról amiket megtapasztalt, amit megélt, mert abból csak tanulni lehet és én ezt tudom. Lehet, hogy nem mindig voltam tökéletes testvér, hogy sokat kényeskedtem annak idején, csak azért, hogy ő vagy bárki más észre vegyen. De aztán mindig úgy voltam vele, hogy ha nem megy szép szóval akkor csak elsírom magam és minden a karjaimba hullik. Volt, hogy oda is hullott. A szüleim bármit megtettek volna azért, hogy elhallgassak. Amikor láttam, hogy ez beválik, persze, hogy elhatalmasodott felettem és nem akartam megváltoztatni ezt semmiképpen sem. Mármint a gondolkodásmódomat. Mi értelme lett volna nem igaz? – Ez egy nagyon régi sztori, nem meglepő, ha nem hallottál róla. – végül is én is csak tök véletlenül találtam rá, nem fogok a bátyámra ujjal mutogatni, amiért nem hallott róla, még ha a szüleink benne vannak ebben az egész média dologban. Csoda, hogy engem még nem vettek rá, hogy színészkedjek vagy valami olyasmi, amit nem szeretnék majd megtenni, még a kedvükért sem. Felsóhajtok. Egy kicsit félek. Mármint nem attól amit a testvérem mond, hogy ő hogyan érte el az önállóságát, ahhoz nincs kétségem, hogy elég könnyen és gyorsan, mert csak ki kell nyitnia a száját és máris történik minden ahogy történnie kell. Semmi extra. Vagyis bárcsak mondhatnánk mindketten, hogy semmi extra, de miután jobban belegondolok, hogy ő min ment keresztül és hogy én min mentem keresztül nélküle, egy kicsit elszomorodom. Mármint oké, hogy néha piszkál, oké, hogy én vagyok a kisebb és ezért kijár a heccelése, meg minden, de sosem kívántam azt, hogy ilyeneket kelljen megélnie, hogy szakítson vele a barátnője, hogy ne tudják hová tenni egymást, még akkor is ha szerintem titkon mindketten szeretik még egymást és ez elszomorított egy kicsit. Nem akartam neki rosszat. Ezért is kortyolok bele vidáman a jégkásába. Vagyis megpróbálok vidám lenni. Miután elmesélem neki, hogy tetszik valaki és közös barát Hell-el egy pillanatig úgy gondolom, hogy nem kellene ilyen részletesen elbeszélnem a testvéremmel, de aztán meggondolom magam. Valószínűleg vele tudnám megbeszélni a legjobban ezeket, mert mással nem igazán lehetne. Egyrészt, azért mert nem igazán bízok meg más srácban, csak Jerry-ben, de ő… nem arról híres, hogy az ilyesmit magában tartsa. Inkább röhög az ilyesmin. De a testvérem csak megért, hiszen azért testvér a testvér, basszus nem? Hogy megértsen, hogy mellettünk legyen és legyen kit oktatnia akkor ha jobb ötlete sincs. Tiszteltem őt ezért. Nem volt a példaképem ugyan, de szerettem a bátyámat ennek ellenére is. – Az én problémámat úgy hívják Lio, hogy lámpa láz a lány közelében és stresszelek. Plusz nem akarok rossz benyomást kelteni benne. Elég ijesztő tud lenni egyedül Hell is ha csak vele van, vele beszélget, vele szórakozik, nevetgélnek jókat. Szóval… nem tudom igazából. De rajta vagyok az ügyön, csak még egy kis erőt gyűjtök. Tudod, hogyha esetleg be kellene vallanom, hogy tényleg tetszik nekem, akkor… akkor azt jól akarom csinálni és nem ráijeszteni szegény lányra. Kinyújtózkodom és iszok még egy korttyal a jégkásából. Gyerekkorom kedvenc itala és azóta túlságosan belopta magát a szívembe, hogy csak úgy lemondjak róla. Tehát ha lesz még esély rá akkor tuti kérni fogok még egyet. – Beszélgettem párszor vele. Jól kijönnek Brie-vel. De szerintem… beszélnél vele igaz? – megpróbálok derűlátónak tűnni, de szerintem ha úgy van meg tudják beszélni.
Kezdőlap 
