welcome to montreal!

darkest day of the year

Megnyerem az első egyéni érmem. Eltemetjük apát. Megnyerem a világbajnokságot. Eltemetjük anyát. Öt év. Eddig bírta. Én pedig nem tudom nem magamat hibáztatni. Ha félretettem volna a sértettségemet, ha még időben segítséget kértem volna a nővéremtől, akkor nem állnánk most itt. Nem kellene azon erőlködnöm, hogy két szót kipréseljek a számból vagy hogy ne zuhanjak össze a következő részvétnyilvánítás után. Bár utóbbiban segítségemre van az is, hogy a nővéremmel jobb híján egymást támasztjuk. A szemeim valószínűleg pokoli vörösek, de az elmúlt napokban elsirattam az összes könnyemet. Meg kellett volna látogatnom őt. Csak ez zakatol a fejemben. Látnunk kellett volna, hogy újra lehúzza a mélybe a gyász. Talán sosem gyógyult meg igazán. Apa halála után már nem volt Önmaga, hiába igyekeztem mindent megtenni azért, hogy visszakapjam az anyámat. A derűssége apával szállt a sírba. A szeme többé nem mosolygott, néhány év alatt évtizedeket öregedett. A bőre fakó lett, az apró szarkalábak ráncokká mélyültek, a tekintete üvegesen tükrözte vissza az érte aggódó szempárokat. Így él az emlékeimben, mindegy mennyire szeretnék rá úgy emlékezni, mint a világ legkedvesebb asszonyára. Sam sincs jobb állapotban, csak miattam csinálja, tudom. Egyikünk sem állt készen arra, hogy ilyen gyorsan eltemessük a szüleinket, de ő legalább méltósággal viseli, hogy a gyász ismét beárnyékolja a napjainkat. Példát kellene vennem róla és végre úgy viselkedni, mint egy felnőtt, ahogy a korom is megkövetelné. De nem tudok rezzenéstelen arccal állni a temetésen. Megfogadtam, hogy nem nézek fel az emberekre, nem akarom látni az arcukon a sajnálatot, nem akarok összetalálkozni azokkal a tekintetekkel, akik csak arra várnak, hogy mikor omlok össze. Megfogadtam, hogy nem adok nekik lehetőséget a pletykára. Nem leszek beszédtéma. Bár alighanem épp elég kuriózumnak számít a városkánkban a pletyka anyánkról, az özvegyről, aki belebolondult a szerelme elvesztésébe és a szanatóriumról, ahova a hallomás alapján bezárattuk. Nekünk kellett volna vigyázni rá. Megérdemeljük azokat a szúrós pillantásokat, amiket kapunk.
Csak egyszer kapom a szám elé a kezem, hogy elfojtsam a kikívánkozó keserű hangokat. Fogalmam sincs, honnan veszem hozzá a lelki erőt, de kibírom egyetlen pisszenés nélkül, míg anyám hamvait apa mellé temetik. Bűntudatom van, őt sem látogattam már meg egy ideje, pedig korábban minden héten friss virágot hoztam a sírjára. Előbb anyával, majd nélküle. Most pedig mindketten odalent pihennek, én pedig hirtelen üresnek érzem magam.

⇞⇟

to my lovely one

Boldognak kellene lennem, ha arra gondolok, hogy végeztem a vizsgáimmal. Előttem a nyár, előttem a sok buli amit most be is tudok otthon pótolni. Igazából csak most kezdődik röpke három gondtalan hónapom és csak rajtam áll, hogy mire pazarlom el az időm. Ha a tavalyi évet nézzük, akkor abból indulnék ki, hogy Olival mi mindent csinálhatnánk. Aztán persze ráeszmélek, hogy szakított velem és lassan fél éve, hogy nem vagyunk együtt. Hiányzik, nem tudom mit csinál – a frászt nem, hazudnék ha azt mondanám nem nézegetem az instáját – és haragszok arra, hogy nem tudott megvárni. Csak egy félév, ennyiről volt szó. Most pedig hogy nem vagyunk együtt elgondolkoztam azon, hogy talán folytatnám kint. Nincs kitől függenem, nem?
Az édesanyját akkor ismertem meg, amikor Oli úgy döntött, megmutatja hol él. Nem mondanám, hogy nem volt a háttérben az, hogy folyamatosan róla kérdezgettem egy idő után. Tény, ha az ember fia szerelmes, akkor meg akarja ismerni a lány szüleit is, nem? Ha csak az egyiket is. Kedveltem, aranyos volt, többször is meglátogattuk még januárig. Mindig azt mondogatta, hogy mennyire összeillünk. Most pedig már nincs az élők között. A napokban kaptam a telefont, Oli keresett. Talán abban reménykedtem, hogy találkozni akar, de nem azért keresett. Ennél az is jobb lenne, ha elküldött volna sokadjára is melegebb éghajlatra, ahogy időnként tenni szokta, mikor beszélgetni kezdtünk. Tahó vagyok? Vagy sértett? Nem is tudom… nem számít. Egy dolgot tudtam akkor, annyival tartozok neki, hogy lerovom a tiszteletem utoljára a sírjánál. Nem volt kérdés, hogy elmenjek a temetésre. Egy egyszerű sötét öltönyt húztam fehér inggel, fekete nyakkendővel. Lehet, kicsit meleg van hozzá, de kit érdekel? Los Angelestől géppel utaztam, de végül kocsit béreltem.
Háromszor nézem vissza a címet, majd leveszem a napszemüveget és a zsebembe csúsztatom. Lévén nem akartam üres kézzel érkezni, egy szál fehér rózsával a kezemben szállok ki és sétálok oda. Talán már el is kezdődött? Lassan közelítem meg a társaságot és csak valahol a lányok mögött megállok. Csöndben hallgatom, ahogy a pap beszél, tekintetem az emberekre emelem. Akadnak, akik sírnak, akik némán állnak. Oli meg sem moccan, csak áll a nővérébe karolva. Nincs rosszabb annál talán, mikor az ember már csak egy szerettére támaszkodhat szülők nélkül egyedül a világ ellen. Félek, hogy teljesen összeroppan, ha a ceremóniának vége. Páran megmozdulnak, virágot dobnak. Így teszek én is, jobb oldalt lépek előre, hogy könnyed mozdulattal a sírba dobjam a rózsát. Majd közelebb lépek hozzájuk, Olira pillantok. Annyira elveszettnek tűnik, hogy a szívem is belesajdul. Rossz látni így, noha a legutóbb sem túl boldogan váltunk szét. Tekintetem összeakad a nővéréével, végül megfogom Oli kezét. Nincs egyedül, szeretném, ha tudná, hogy ha tudok segíteni valamiben neki, akkor itt vagyok. De a torkom száraz, szavak nem jönnek a számra, csak megszorítom a kezét.

×

darkest day of the year

Ahhoz képest, hogy reggel még szentül meg voltam győződve arról, hogy nem leszek képes kiállni ennyi ember elé, és meg akartam tartani a gyászomat magamnak, egész jól teljesítek. Még nem omlottam bele anyám sírjába azt követelve, hogy azonnal jöjjön vissza, mint abban az eszelős álmomban, amitől csak nehezen tudok szabadulni. Igazából nem is tudok. De megtenném, ha lenne bármi értelme neki. Tennék én mindenféle őrültséget, ha azzal visszakaphatnám őt vagy legalább kaphatnék egy esélyt, hogy elbúcsúzzak tőle. Nem tudtam elmondani neki, mennyire sajnálom. Nem tudtam mellette lenni az utolsó perceiben. Úgy búcsúztam el tőle legutóbb, hogy a vizsgáim után egy egész napra nála leszek és a kedvenc cukrászdájából viszek neki sajttortát, elmesélem neki, hogy mindenből jól teljesítettem és egy újabb lépéssel közelebb kerültem az olimpiához. De ezeket már sosem fogom tudni elmondani neki. Sosem fogom tudni újra megfogni a kezét vagy magamhoz szorítani a törékeny kis testét. Sam még azt is elintézte, hogy a hamvasztás előtt már ne lássam. Talán tudott valamit, amit én nem, talán sejtette, hogy az lenne az utolsó csepp a pohárban, ha a két szememmel látnám anya élettelen testét. Megfosztana minden reményemtől és a végén pont úgy járnék, mint ő.
Anya, ugye tudod, hogy én nem akartalak oda bedugni? Nem akartam, hogy egyedül szenvedj, sőt azt sem, hogy szenvedj. Nekem is hiányzik apa, minden egyes nap, borzasztóan. Szerettem volna, ha ott van és látja, ahogy átveszem az érettségit, vagy ha őrjöngve ünnepelte volna a világbajnoki címemet és a utcán mindenkinek elüvöltötte volna, hogy ez az ő lánya. Szerettem volna, ha sokáig mellettem vagytok, ha látjátok a családomat, ha ott vagytok velem végig az utamon és csak sok év múlva, emlékektől és nem betegségtől fáradtan búcsúzunk el egymástól. Annyi mindent szerettem volna..
A pap minden egyes szava fájdalmas sebet ejt meggyötört szívemen. Nehezeket dobban, érzem, hogy megszakad minden egyes virágszállal, ami anyámmal együtt a sírba száll. Ugyanakkor azért is fáj, mert megpillantok egy alakot, aki jóval elegánsabb itt, mint mindenki más. És tudom... Tudom, hogy az öltönye nem a szerencse miatt áll rajta úgy, mintha ráöntötték volna, hanem valóban szabó készítette. Azt is tudom, hol. A szívem pedig, ez az áruló, minden fájdalma ellenére melegséggel töltődik fel, mikor egy szó nélkül visszahátrál mellém és forró kezét az enyémbe csúsztatja. Könnybe lábadt szemmel nézek fel rá, mikor megrohamoznak az emlékek, az együtt eltöltött közös pillanatok és a tudat, hogy anya mennyire kedvelte Liot. Még csak azt sem mondtam el neki, hogy szakítottunk, nehogy felzaklassa magát... Nem túl életszerű, hogy ezek után mégis felhívtam őt, hogy közöljem a történteket, de úgy éreztem, hogy meg kell osztanom vele. Szakítás ide vagy oda, sok mindenen mentünk keresztül együtt. Arra viszont nem számítottam, hogy részvétnyilvánításán felül a temetésen is tiszteletét teszi. Szerettem volna elmosolyodni, egy halk köszönömöt rebegni hálám jeléül, de egy szó sem jön ki a torkomon. Megvárom hát, míg véget ér a ceremónia és a pap megkéri az egybegyűlteket, hogy mellőzzék a részvétnyilvánításokat. Az törne össze csak igazán, ha mindenki egyesével a nyakamba borulva zokogna és felajánlaná a segítségét.
Amint föld kerül a sírhelyre, erőnek erejével vagyok kénytelen kapaszkodni Lio kezébe, az sem érdekel, ha elszorítom és ezzel fájdalmat okozok neki. Muszáj valami másra koncentrálnom, hogy az utolsó perceket kibírjam. A régi ismerősök csak messziről bólintanak, hogy tudomásul vették a kérésünket, egy részükkel úgyis találkozunk még. Mi pedig csak állunk ott némán, mert még mindig nem jön ki szó a torkunkon. A sort végül a nővérem bontja meg, halkan csak annyit mond, hogy a kocsinál vár, tiszteletben tartva ezzel, hogy bizonyára szeretnénk egy kicsit kettesben maradni. De a kavargó érzelmeim mellett ez hamvában holt próbálkozás. Lassan mégis elszakítom a szemem a sírról és felé fordulok. Meg sem próbálom titkolni, hogy mennyire nem vagyok rendben, úgyis átlátna rajtam. Tudja, hogy nem tudok hazudni.
- Köszönöm, hogy eljöttél! - találom meg a hangom, bár így is akadozva beszélek. - Nem számítottam rád... - köszörülöm meg a torkom és jobbnak látom, ha inkább a nyakkendőjét tanulmányozom, minthogy felnéznék rá. Félek, hogy mit láthatok a szemében. Félek, hogy meglátom a szikrát, amit igazából én magam is érzek, hogy megérdemeltem. - Köszönöm, hogy eljöttél... - ismétlem meg önmagam. - Ezt már mondtam, igaz?! - zavaromban el is nézek más felé, hogy rá ne kelljen, de nem tart soká. - Oké, én ezt nem bírom... - sóhajtok fel, mikor végre veszem a bátorságot, hogy felpillantsak rá és megadjam magam mindannak a kínnak, aminek az utóbbi fél órában lettem kitéve.

⇞⇟

to my lovely one

Párszor eljátszottam a gondolattal idefelé, hogy Oli miképp fog rám reagálni. Gyűlölni fog, esetleg majd elküld a helyszínről, vagy elgyengül. Nem szeretném, ha azt érezné, hogy kihasználni akarom a helyzet adta előnyt és ismét rendezni mindent. Persze ez lenne minden vágyam, megint összejönni vele, mint rég, de érzem, hogy ez most nem működne. Most nem ezen kell járjon a fejem, mert temetésre megyek, mert ez az egész nem róla, rólunk szól, hanem szegény megboldogult anyukájáról, akit tényleg kedveltem és akivel egyszer még azon is viccelődtünk, hogy majd engem szeretne a lánya esküvőjén is látni az oltárnál. Borzasztóan messze voltunk még bármi ilyentől, hogy komolyan is vegyük, de ott akkor megvolt a pillanat varázsa. Most ez a varázs elszállt, szertefoszlott mint álmok a ködben.
Ott állva ezek az emlékek pörögnek le előttem, minden mozzanat, pillanat amit csak megismertem ezzel a remek nővel együtt. Nem tudom milyen érzés elveszteni a szülőket, bizonyára borzasztó, magányba taszít és a kétség felemészt. Nem szeretném, hogy Oli az ő sorsára jusson, hisz tudom, hogy ő legalább ennyire a lelkére veszi a dolgokat. Most mégsem tudok szólni, nem akarom megzavarni a ceremóniát, pedig annyira biztosítanám arról, hogy számíthat rám. Itt vagyok és itt leszek mindig neki. Magam előtt már beismertem, hogy nem tudok túllépni rajta. Sok minden változott velem már nem veszek részt fékeveszett tivornyákban, annyira nem érdekelnek a lányok, nem ismerkedek, csak néha kieresztem a fáradt gőzt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden rendben és a lányokban nem a szöszit keresném minden pillanatban.
Ha nincs ínyére a kezem, megtehetné, hogy minden feltűnés nélkül elereszti és azzal én is veszem a lapot. De nem teszi, én pedig boldogan szorítom meg ismét. A sírt figyelem a ceremónia végéig, az anyukája is azt szerette volna, ha így lennék itt, bár nem tudom mennyit tudott a valóságról, kettőnk kapcsolatáról, az utóbbi viharos időszakról és úgy egyáltalán mindenről. Szívesen mondtam volna meg neki mennyire kedvelem és hogy nagyszerű lányai vannak. De a lehetőséget már örökre elfújta a szél.
A pap elhallhat, a végtelennek tűnő jókora tátongó lyuk pedig betemetődik. Az utolsó lapát földdel visszafordíthatatlanul lezárul egy korszak, elbúcsúzunk egy kedves nőtől, aki soha nem érdemelt ilyen életet. Valaki a tenyerén kellett volna hordozza, valaki igazán szerethette volna élete végéig. Meglep, mikor a pap azt mondja, senki ne nyilvánítson részvétet, Samre is nézek egy pillanatra. Miatta lenne? Ösztönösen szorítok még jobban rá Oli kezére, ahogy az emberek lassan szállingózni kezdenek. Én nem tervezem még menni, hisz most jöttem, szeretnék pár szót váltani vele, de nem tudom, hogy a pillanat alkalmas-e. Végül Sam mintha csak a gondolataimba látna, megoldja a helyzetet és elsétál. Ketten maradunk, a lehető legjobb amit még elképzelni sem mertem volna reggel. Bár ne így és itt kellene ennek zajlania, bár másképp alakulnának az események. De az élet mindig ad vagy elvesz, edz keményen, én pedig féltem őt.
Nem sürgetem, nem várom azt sem, hogy rám nézzen. Tudom, hogy most minden olyan fájó neki, a vörösre sírt szemek, a sápadt bőre és a gödrök a szemei alatt mind arról árulkodnak, hogy mennyire kivan és mennyit is aludt az elmúlt napokban. Érzem a feszültségét, érzem hogy mennyire tudná bántani akár egy szó is. Zavarodott, ismétli magát, én pedig tényleg annyira segíteni szeretnék neki. Végül csak eleresztem a kezét és amikor rám pillant, szó nélkül ölelem magamhoz. Szorosan, mintha elereszteni sem akarnám, mintha a világ minden kínjától óvni akarnám őt. Lágyan simítok végig a hátán és arcom a hajába fúrom, apró puszit adva rá.
- Ennyivel tartoztam neki, nektek. – mondom csak végül halkan, de egy picit sem távolodok el tőle. Kissé kiszárad a szám és csak nehezen találom meg én is a hangom. A fenébe is, én is kedveltem.
- Úgy éreztem, itt a helyem melletted. Nem hagyhatlak most magadra.

×

darkest day of the year

Elfogadni azt, hogy anya már nincs, jelenleg a legnagyobb kihívás az életemben. Rájönni arra, hogy nem a páston állnak majd előttem a legnagyobb akadályok, nos, felkészületlenül ér. Olyan biztos voltam abban, hogy anya jobban lesz és hazavihetjük. Otthonra, ahol Sam és én is tudunk foglalkozni vele, nem csak egy ápoló, akinek még a nevét is folyton elfelejti. Aki nem olyan, mint a lányai...
Ha kívánhatnék egyet, biztosan visszaforgatnám az időt és felfigyelnék a jelekre, hogy nincs jól. Hogy az élete veszélyben van. Nem vettük észre. Sam sem, pedig ő orvos, neki látnia kellett volna, nem? Fel kellett volna tűnnie neki valaminek... Valami apróságnak. Bárminek. De ugyanolyan nyugodtan hajtotta párnára a fejét azon az estén, mint én. Mit sem sejtve arról, hogy bár nekünk új nap virrad, de anya többet nem fog felkelni.
Apát nem volt időm meggyászolni. A nővérem éppen az újdonsült férjével romantikázott Kanadában, anya pedig szépen lassan, de egyre biztosabban süppedt el a depresszió mélyén. Nekem kellett kézbe vennem az irányítást. Túl korán kellett felnőnöm, vezetnem a háztartást, intézni a csekkek befizetését, ha szükséges volt akkor szerelőt hívni és beosztani a pénzt. Ezt valahogy senki nem tanította meg nekem. Hogy hogyan kell egyik napról a másikra felnőni. És most sem könnyebb, sőt. Úgy érzem, hogy minden, ami eddig nem tudott előbukkanni, mert elnyomtam az érzéseket, most tört a felszínre. Duplán érzem a fájdalmat, apa elvesztése is most csapódik le bennem igazán. Árva lettem, ezzel végérvényesen is. Persze felnőttem, tudok gondoskodni magamról, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy innentől már nincs is szükségem rájuk. Mondjuk az ölelésükre. Vagy valaki máséra, aki itt van.
Nem is tudok ellenállni neki, mikor magához von a kínos szituáció közepette. Mit mondhatnék még neki a köszönömön kívül, amiért bár nem volt kötelessége, most mégis itt van? Nem gondoltam erre, mikor felhívtam, sőt teljesen egyértelmű volt számomra, hogy ha kérném se jönne el. Ez már nem az ő dolga. Nem az lenne, de itt van, én meg úgy kapaszkodok belé, mintha ő lenne az utolsó kapcsom ehhez az élethez. Míg át nem karolt, fel sem tűnt, hogy teljesen darabokban vagyok, most pedig ő az egyetlen, aki egyben tud tartani. Ezt azonban sosem ismerném el, szégyellem bevallani, hogy szükségem van rá.
- Vissza akarom kapni.. - nyögöm elcsukló hangon, miközben nagyon igyekszem visszatartani a könnyeimet. Eljött és még az öltönyét is összebőgöm, milyen fantasztikus... - Lio, úgy fáj.. Nem bírom ki.. - szorítom össze a szemeimet, de azzal sem vagyok előrébb, ha csak magamat ismételgetem. Mégsem tudok mást mondani, kell néhány perc, hogy megnyugodjak és mire zaklatott zihálásom is csillapodik. Legalábbis ezt várom, de nem történik semmi. Csak kapkodom a levegőt, úgy érzem, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok és magába szippant a sötétség. De nem csak képzelődőm. A pánikroham olyan elemi erővel tör rám, hogy feleszmélni sincs időm, mert a szemeim már nem fókuszálnak és a tartásom is megadja magát. Ha Lio nem tart meg, biztosan a földre zuhanok, a sír mellé, anya mellé. Odabújok, mintha csak az lenne az ágya. Pedig nálam teljes a sötétség.

⇞⇟

to my lovely one

Torokszorító, ahogy látom őt szenvedni, miközben teljesen tehetetlennek érzem magam abban, hogy segítsek neki. Pedig annyira megtenném. Ha kell, az összes kínt átvállalnám a vállaira nehezedő súllyal együtt. Vagy csak a felét, a negyedét, bármit. Attól félek, hogy egyszer csak mindaz, ami most rá szakadt, teljesen betemeti. Ismerem, ha valamit ő megél, akkor tisztán teszi és a legnagyobb beleéléssel. Ha boldog, akkor nagyon boldog, ha pedig szomorú, akkor attól félek mindig, hogy azzal elindul egy lejtőn. Amikor felvázoltam neki, hogy kimegyek tanulni, rettentően féltem attól, hogy fogadja. De sajnos beigazolódott a gyanúm, hogy szakítani fog. Talán azért is nem tudtam annyira elszakadni tőle, mert féltettem, hogy hülyeséget csinál. Meg mert borzasztóan szerettem – most még ha nem jobban – és én magam is képtelen voltam elszakadni tőle. Most itt állunk, együtt, ugyan nem olyan okból, ami rá nézve bizakodó lenne. Nem, most úgy látom az élet nagyot lökött rajta egy láthatatlan szakadék felé, ahol már félő, hogy egyet lép és lezuhan.
Úgy ölelem át, mintha azzal akarnám megmenteni, mankót adni a karjai alá, hogy tudassam ezzel is, én mellette állok és támogatom őt. Bár sovány vigasz lenne, sem az apját, sem az anyját nem pótolnám soha, akkor sem, ha megfeszülnék. Voltaképpen ki vagyok én már az életében? Egy múltba vesző személy, aki valamikor fontos volt neki, most azonban fogalmam sincs, hogy mit jelentek neki.
De érzem, hogy mégis fontos neki az ölelés, úgy bújik hozzám, mintha ezzel is a tudtomra akarná adni, mentsem meg a világtól, a történtektől, a valóságtól és a tényektől. Nem tudom, hogy mikor lenne képes igazán szembesülni a rideg tényekkel, mi lenne az a pillanat, amikor tudom, hogy nem temetné maga alá. Nem mondhatom azt, hogy minden rendben van, amikor tudom, ő is tudja, hogy semmi sincs.
- Tudom. – csak halkan válaszolok neki. Igen, tudom, hogy vissza akarja kapni, ő is, a nővére is ugyanígy érezhet. De míg ő tartja magát, addig Oli teljesen magába zuhan. Nem teljesíthetem a kérését, bármennyire is szeretném. A szavai éles késként szúrnak az én mellkasomba is, annyira szívfájdítóan és kétségbeesetten csengenek. Nem így kellett volna történnie, az anyukája még tényleg fiatal volt, akkor is ha az élet felemésztette őt.
- Erősnek kell lenned, Oli. – kérdéses az is, hogy a szavaim egyáltalán eljutnak-e a tudatáig, értelmezi-e őket vagy csak lepattannak róla, mint most minden más is arról a vastag falról, ami az elméjét elzárja. Mert látom, hogy itt van de mégsem, a tekintete rám szegeződik, mégsem engem lát.
- Oli, figyelj rám, erősnek kell lenned, nem hagyhatod el magad. – kezdem ismételni saját magamat, de csak arra eszmélek rá, hogy igazából már nem is kapaszkodik, a súlya elnehezül és a lábai megadják magukat. Ha nem fognám meg, összecsuklana a földön. Hirtelen ijedek meg azt sem tudván, mi a jó eget csináljak. Sokkot kapott, infarktust? A kocsik felé pillantok el a nővére alakját keresve. Ott áll, támaszkodik az egyiknél, bennem pedig csak egy megoldás merül fel. Azt sem tudom, hogy van-e náluk víz, így kénytelen vagyok azt bevetni, amit tudok. Finoman kezdem pofozni az arcát, hátha attól magához tér. Ha nem sikerül ez, fogalmam sincs, hogy mitévő leszek, de érzem, hogy az ideg egyre feljebb megy bennem, ahogy az aggodalom átjárja minden porcikám. Nem akarom, hogy baja legyen és azt sem, hogy ez többször előforduljon. Basszus szöszi, szedd már össze magad!
Majd mintha megrezdülne a pillája, én pedig fellélegzek lassan. Jól a frászt hozta rám, de amilyen fehér az arca magához képest is, nem csillapodik az aggodalmam cseppet sem.
- Ne csinálj ilyet velem még egyszer oké? – a karjainál fogva tartom őt, de nem telik bele sok idő, hogy megint magamhoz szorítsam.
- Elájultál, egy kis víz jót tenne neked. – nem akarom sürgetni, nem akarom, hogy megint rosszul legyen. Szelíden simítok bele a hajába, miközben ismét rá pillantok.
- Induljunk el, jó?

×

darkest day of the year

Ha eszembe jut, hogy nemrég milyen boldog voltam és most az egész életem romokban hever, legszívesebben helyet cserélnék anyával. Igazából nincs semmim, amiért érdemes lenne erősnek maradnom és felszegett állal viselni a megpróbáltatásokat. A nővérem valószínűleg csak azért aggódik miattam ennyire, mert attól tart, hogy velem is olyan gondok lesznek, mint anyával. Lio... Ő most itt van, most még a kezemet fogja, de nem marad, mert nem voltam neki soha elég ösztönző, hogy ne menjen ki. Most éppen nincs más dolga, mint biztosítani afelől, hogy... Minden rendben lesz? Nem, nem mondja ezt. Ő is tudja, hogy hazugság és többet ártana ezzel, mint amennyit használna. Hazugságra nem lehet építeni.
De miért is kell erősnek lennem? Miért nem hagyhatom el magam? Miért beszél úgy, mintha még számítana bármit is, hogy érzem magam? Mintha még számítanék neki.. Mintha... Nem is kellene itt lennie. Minek jött egyáltalán? Szereti nézni, ahogy szenvedek? Hát lássa csak, hogy a szemeim vörösek, a látásom folyamatosan homályos a könnyektől, a testem remegését pedig érezheti is, mert én bolond még mindig képes vagyok úgy bújni, hozzá, mintha ő lenne az utolsó ember, akinél menedéket lelhetek. Pedig nem az. El kellene löknöm magamtól és elküldeni a francba. Minek hívtam egyáltalán fel és miért rá gondolok először, mikor vigaszra vágyom? Meg sem érdemli. Ezt már vagy százszor átbeszéltük Brie-vel is, aki hasonlóan mérges rá.
Nem tudom mi történik velem. Semmi előzménye nincs, néhány másodperc alatt történik minden. Először csak levegőt nem kapok, automatikusan kezdem kapkodni, így viszont még kevesebbet tud hasznosítani a tüdőm, én pedig szépen lassan - vagy talán is olyan szépen és nem is olyan lassan - a sötétségbe veszek. Nem tudok lélegezni... Nem érzékelek semmit, pillanatok alatt történt, és én nem tudok magamról. Semmit a világon. Aztán meghallom Lio hangját, ahogy kétségbeesetten rázogat, az arcomon érzem, hogy próbál magamhoz téríteni, de csak később tudom kinyitni a szemeimet. Mintha nem is én csinálnám, csak úgy megtörténne. Ráeszmélek arra, hogy a testemet teljesen elengedtem és csak ő tart vissza attól, hogy valóban a földre zuhanjak. Kell még egy kis idő, hogy a tartásomat is visszanyerjem és meg tudjak állni stabilan a lábaimon.
Csak egy bólintásra futja első körben, mikor kérdés nélkül magyarázatot ad a történtekre. Mi ő úgy mégis? Gondolatolvasó? Akkor látta volna, hogy mennyire fájt nekem minden.. Mennyire fáj ő, anya, apa, az élet.
- Szomjas vagyok.. - motyogom bizonytalanul, majd kétszer is megnyalom a számat, hogy benedvesítsem. Körülnézni nem merek, de abból kiindulva, hogy nem rohantak ide fejvesztve, arra következtetek, hogy elkerülte a figyelmüket az esetem. - Látták? - kérdezek aztán rá, mielőtt még elszakítanám az öltönyétől a pillantásomat. Jó érzés azt bámulni, sokkal jobb, mint a szemébe nézni, a hangjából így is kihallom, hogy aggódik. Ugyan miért teszi?
Ismét csak lassan bólintok. Nem logikus, de automatikusan karolom át a derekát és dőlök neki. Nem biztos, hogy egyedül meg tudnám tenni a lépéseket a kocsiig. Melyik kocsiig? Hova megyünk?
- Ezt... ne mondd el nekik, jó? - kérem halkan, mielőtt még a nővéremékhez érnénk. - Nem akarom, hogy aggódjanak.. - nyelek nagyot, újra a számat nyalogatva. Azt hiszem tényleg szomjas vagyok, jobb lenne mielőbb menni. Persze Sam egyből kiszúrja, hogy valami nem stimmel. Valószínűleg azért, mert egymásba borulva érkezünk meg és itt ő az egyetlen, aki tud arról, hogy köztünk a dolgok már rég nem úgy állnak, mint régen.
- Azt hiszem Lionak is jönnie kellene... - mondom halkan Samnek, bár az említett még semmit nem sejt az egészről. Olyan kettősség tombol bennem, hogy majd beleőrülök, de talán csak ő képes csillapítani most a fájdalmamat a jelenlétével. Tompítani. Csupán azzal, hogy átölel. Legszívesebben ettől is csak sírva fakadnék. - Vagy nagyon sietsz? - pillantok fel rá. Nem erőszakoskodom, ha menni akar nem tartom vissza. Nem is tudnám. Nem engem választott.

⇞⇟

to my lovely one

Hirtelen ijeszt meg, ahogy észreveszem, nem hogy egyáltalán nem tartja meg magát, de magánál sincs. Nem szokott ilyen lenni vele, de én sem szoktam hozzá a krízishelyzetek kezeléséhez. Rögtön arra gondolok, hogy a kórházba kell mennünk, ahol bekötnek neki egy infúziót és legyek bármennyire is bátor és ő megviselt, én viselkedek úgy, mint aki betojt a gatyájába. Beleborzongok a gondolatba és rögtön tagadom, hogy nem tenném meg, mikor tudom, hogy ha kell azonnal rohannék vele be. Érte bármit megtennék most, hogy jobban érezze magát.
Annyira a frászt hozza rám, hogy még mindig a karjait szorongatom, akkor is amikor már kinyitja a szemeit és megtartja magát, akkor is, amikor körbe pillant. Ugyan kit érdekel, hogy ki látta ezt és ki nem? Az a lényeg, hogy ő jobban legyen. Komolyan aggaszt, hogy tényleg teljesen kiszáradt, mi több kimerült. Nem tudom el merjem-e ereszteni. Olyan törékenynek tűnik most ebben a pillanatban, hogy azt is elhinném, ha szorosabban fognám, összetörném.
- Nem. – vágom rá a választ, nem izgat igazából, hogy látták-e és ha igen ki és mit szóltak hozzá, hanem egyre jobban a kocsi felé pislogok. Remélem benne is realizálódik, hogy talán jobb lenne elindulni végre. Nem hezitálok, ahogy elindulunk és kivételesen örülök annak, hogy ráeszmél, jobb a közelemben maradnia. Nem hagynám, hogy csak úgy egyedül elinduljon, de így, hogy magától öleli át a derekam, sokkal könnyebb átölelnem, mint imádkozni azért, hogy meg is tegye. Nagyban megkönnyíti a helyzetemet, hogy nem tiltakozik.
- Látni fogja rajtad, hogy valami nincs rendben. – mondom halkan. Én nem fogom őt bemártani a nővérénél, de orvos és nem hülye, látja, hogy milyen állapotban volt pár perce és most. Nem festett előbb sem sokkal jobban, de borítékolható volt, hogy egyszer csak összeomlik. Tétován állok meg a kocsinál, most akkor útjára engedjem és nézzem, ahogy elindulnak? Ismerem magam, egész úton hazafelé azon kattognék, hogy mi van vele, jobban lesz-e. Nem erőltethetem rájuk magam, amikor így is hívatlanul érkeztem a temetésre. Az egy dolog, hogy megosztotta velem a lesújtó hírt, valójában tényleg csak bepofátlankodtam a temetésre. Idefelé jövet azt is el tudtam volna képzelni, hogy Oli majd lekever egy pofont nekem, mégis hogy merem elrontani a ceremóniát a jelenlétemmel. Ehhez képest messze nem ez történik, mi több. Meglepetten kapom a tekintetem rá, majd a nővérére. Most én jövök, valamit válaszolnom kell nekik.
- Nem, dehogy. Semmi dolgom nincs… - igazából lenne, pakolhatnék, mehetnék haza, de a szívem úgyis mást súg. Mellette akarok lenni most, igazából elereszteni sem szeretném, pedig tudom, hogy nem kaptam vissza, csak pillanatnyi, ami történik. Igaz? Csak a régi idők miatt, csak mert én ismertem az anyukáját, csak mert most jobb támasza vagyok, ha már cserben hagytam. Mert csak ez cseng sokszor a fülemben, ahogy a szakításkor hozzám vágta, mennyire egy önző seggfej vagyok és sosem gondolok rá. De, épp rá gondoltam, ránk, a közös jövőnkre, amit nem bizonytalan talajra akarok felépíteni és nem a szüleim pénzéből. De mást sem csinálok, csak cserben hagyom… hát most nem!
Intek hátra a bérelt kocsi felé, azt is el kell hozzam. Vagyis majd követem őket, ha elindulnak. Nem tudom mégsem megállni azt, hogy ne tegyem fel neki a kérdést.
- Igazából velem is tarthatsz, ha gondolod, vagy…? – nem szeretnél? Végül nem kerül feltételre, bizonytalanul pillantok le rá, majd ismét a nővérére. Nem akarhatok mégsem túl sokat, nem igaz? Felkínálták a lehetőséget, én pedig még többet is szeretnék. Tényleg seggfej vagyok és tapintatlan. A nyelvemre harapok, a kocsikulcsot halászom elő inkább a zsebemből és ellépek egyet hátra.

×

darkest day of the year

Fogalmam sincs, hogy történhet ez meg velem itt és most, de igyekszem minden apró jelét elrejteni az iménti rosszullétemnek. Ha nem látta a nővérem a saját szemével, én nem fogom neki elmondani, hogy az előbb ájultam Lio karjaiba. Még a végén kitalálná, hogy bevisz a kórházba, mert az utóbbi napokban egyébként is keveset ettem és ramatyul nézek ki. Bár kétlem, hogy bárki jól nézne ki a saját anyja temetésén. De egy pillanatnyi megnyugvást ad, hogy szerinte nem látták a mutatványomat. Nem hiányoznak a kíváncsi pillantások, bár talán így is kapunk néhányat, sőt ha megkeresném Sam tekintetét biztosan a teljes értetlenséget tudnám kiolvasni belőle. Hiszen mi szakítottunk, most mégis itt van és úgy bújok hozzá, mintha az életem függne tőle. Inkább csak a nyugtom, magamat is abban a hitben ringatom, hogy csak kimerültem és néhány korty víz és egy kis pihenés majd teljesen újjá varázsol.
- Majd az eltereli a figyelmét, hogy te is itt vagy... - válaszolom halkan, hangosan is megfogalmazva a gondolataimat. Szinte csak suttogunk egymásnak, de jól esik, mivel ennél többre most alighanem nem is futná tőlem. A hangom elcsuklana, vagy egyszerűen csak nem jönne ki a torkomon. Persze eszemben sincs félvállról venni a nővérem sas szemeit, de hihető magyarázat, hogy most tetőzik bennem az elmúlt napok összes érzelme és ez egy kicsit - vagy jelen esetben nagyon - megterhelő a szervezetem számára. Az egész jóval felkavaróbb, mint gondoltam volna. Nehéz, fájdalmas és elfogadhatatlan. Még nem nyugodtam bele a gondolatba, hogy anya nincs többé. A vád pedig túl erősen él bennem ahhoz, hogy másnapra jobb legyen és a világot sem fogom már talán ugyanazzal a szemmel nézni, mint a tragédia előtt.
Hirtelen ötletként merül fel bennem, hogy ha már Lio eljött idáig, illendő lenne vendégül látnunk, de amint kimondom kétfelé szakadok. Egyik részem örülne, ha igent mondana és mellettem maradna, míg lecsitulnak valamelyest a heves önmarcangoló érzéseim, másik részem viszont messzire lökné magától. Ha eddig sem volt rám kíváncsi, akkor most ne oldalogjon ide csak úgy lelki támasznak, vigasznak, semminek. Az érzéseim gyorsan váltják egymást, én magam is nehezen követem őket, végül már legszívesebben visszavonnám a kijelentésemet, de Lio kapva-kap a lehetőségen. Nem tudom, hogy ez idegesít vagy megkönnyebbülök attól, hogy nem utasít el ismét. Talán egy kicsit mindkettő, s míg ez végigsuhan a fejemen a szemeim egészen üvegesek lehetnek. Elmerengek azon mennyire jó ötlet Lioval egy légtérben tartózkodnunk, hiszen csak idő kérdése, hogy felszínre törjenek a régi sérelmek. Arra pedig nem állok készen. Abból kiindulva viszont, hogy talán ő az egyetlen, aki látta, hogy mennyire nem vagyok a toppon, jobb ötlet vele tartani, mielőtt a többiek számára is nyilvánvaló lesz.
- Oké... - egyezem bele végül apró bólintással, mielőtt a nővérem karon ragadna és közölné velem, hogy oltári nagy hülyeség az, amit csinálok, és már indulok is az autó felé. Nem a megszokott, aminek az üléseibe úgy szerettem mindig belesüppedni, de tudom, hogy Lio mellett biztonságban leszek. Legalábbis addig biztosan, míg vezet. - Amúgy sem tudja, hogy hová kell menni, még eltévedne... Majd Walteréknál találkozunk.. - magyarázom egyszerűen a nővéremnek, mintha nem lenne teljesen felesleges és nem vághatna vissza azzal, hogy feltalálták már a GPS-t is. Ezt a lehetőséget viszont nem adom meg neki, a kocsi felé veszem az irányt és beülök az anyósülésre. A fejemet a fejtámlának döntöm, hirtelen olyan hányinger tör rám, hogy egy pillanatra kénytelen vagyok a szemeimet is szorosan becsukni. Már a gyomrom sem bírja.
- Azt hiszem egy kicsit rosszul vagyok.. - ismerem el, de elég csak rám néznie, hogy ezt ő is megállapíthassa. - De ha eltűnünk a temetőből, majd jobb lesz.. - jegyzem meg arra ösztönözve, hogy indítson és menjünk innen minél messzebb, mielőtt összehányom a kárpitot. A mai nap után egyikünk sem örülne még néhány kínos szituációnak.
Az övet még gondosan bekötöm és igyekszem lassan venni a levegőt, nehogy újra elájuljak. Felé pillantok, a szememben némi kétely csillan meg, de inkább abban vagyok bizonytalan, hogy valaha lesz-e ez egyáltalán jobb. Nem mintha tudná rá a választ, nem élte át azt, amit én. De abban igaza van, hogy erősnek kell lennem. Pár perc múlva ugyanis ki kell szállnom a jelenleg biztonságot nyújtó autóból és megmutatni magam néhány családi barátnak. Fel kell szívnom magam ebből a szánalomra méltó állapotból. - Csak menj ki a főútra, aztán majd a benzinkútnál fordulj balra. - adom ki az utasítást, ha netán az útirány meghatározására várna. Felé pillantva viszont arra leszek figyelmes, hogy csak engem néz. - Összeszedem magam, oké? - szipogom és a kézfejemmel törlöm le az arcomról a szemem sarkából éppen kiserkenő könnycseppet. Nincs szükség arra, hogy még ő is azt gondolja rólam, hogy teljesen életképtelen lettem.

⇞⇟

to my lovely one

Tudja nagyon jól, hogy ez nincs így. Nem fogja elterelni senki figyelmét az, hogy én itt vagyok. Persze, a tíz perc hírnév és érdeklődés után ugyanolyan átlagos tagja leszek itt bármelyik társaságnak, mintha soha nem mentünk volna amúgy szét. Hisz ezek az emberek nem is tudják, mi történt valójában köztünk és csak annyira leszek érdekes a számukra, hogy jól megnéznek mint egy leendő közeli ismerőst. Megfordul a kérdés a fejemben, mennyit fognak még ide jönni a lányok? Vagy a temető majd gyakoribb látogatóvá teszi őket? Hisz annyira messze laknak innét, annyira kiesik az életükből egy kiruccanás ide. De mikor máskor tegyék meg, ha eddig nem igazán? Én egyikükre sem fogok követ vetni, amiért az életük, a céljaik fontosabb volt, mint minden más. Hisz az élet múlandó, ha pedig adódik a lehetőség, akkor ott és abban a pillanatban kell megragadni. Így tettem én magam is és ezért a cselekedetemért mind a mai napig nem is szégyellem magam.
Mondanám neki, hogy tudod jól, ez nem így van, mégis a beszédes tekintetemen kívül más választ nem kap. Talán jobb is, talán a nem kimondott szavaknak nagyobb jelentőségük van, mint valaha is eddig. A jelek között olvasni kell, Oli pedig ismer engem minden rezdülésemmel együtt, mint a rossz pénzt. Nem akarom elkeseríteni, végképp pedig főleg nem. Temetésre jöttem, figyelmeztetem is magam, ennek fényében pedig moderálom magam. A kocsiig kísérem, tudom, érzem, hogy szüksége van rám. Tisztában vagyok vele, hogy most az, hogy belém karolhat vagy megfoghatja a kezem, olyan mint egy mankó.
Mindaddig a pillanatig hezitálok azon, hogy el merjem-e engedni és útjára küldeni, átadni a nővérének a terepet, hogy vigyázzon rá. Már épp azt fontolgatnám, hogy félrehívom őt is és váltok vele pár szót vagy csak megkérem, hogy legyen tényleg mellette, mikor meginvitálnak a temetés utáni szűkebb találkára. Vajon jó ötlet lenne pont most játszani egy szerepet, ami mindkettőnknek legalább annyira nehezére esne, mint maga a temetés? Bár… kibírtunk már rosszabbat, amikor élet és halál között lógtunk fejjel lefelé egy jókora hóbucka alatt. Eszembe jutnak a krízispillanatok az utóbbi időben és arra kell rájönnöm, hogy mindez idő alatt itt voltunk egymásnak, valahogy kapaszkodhattunk egymásba és ebből iszonyat erőt tudtam mindig meríteni. Talán most töredékét viszonozhatom ennek. Az élet szórakoztató és könnyed, de kellenek az arculcsapások ahhoz, hogy tudjuk, ez igazából nincs így. Nagyon nincs így.
Kapok az alkalmon, amikor Oli felveti, hogy maradhatnék, szívesen elviszem. Tényleg. Amúgy is annyira idegennek érzem magam ebben a városban, hisz még nem jártam itt soha az életben. Valami azt súgja, hogy nem is fogok túlságosan sokat. Vagy nem tudom. Csak bólintok a felvetésre.
- Nem, még nem jártam itt. – én magam is meglepődök egy kicsit azon, hogy Oli mennyire velem szeretne utazni. Nem tudom mire számítsak és ez egy kicsit megijeszt, hogy őszinte legyek. De igyekszem helyt állni mellette, bármi is legyen ma. A kocsi felé nyújtom ki a kezem, Oli pedig talán kicsit túl hirtelen is indul meg, mert úgy fordulok meg utána, mintha valahonnét késésben lennék. Nem aprózza el, tényleg messze szeretne innét lenni. Ezt pedig alátámasztja, hogy amint beülök én is a kormány mögé, megjegyzi, hogy rosszul van. Csak bólintok egyet magam elé, mint egy totális idióta. Oké, valamit mondanom is kellene, mi?
- Hogyne, persze. Erősebb vagy annál, mint hogy csak feladd. – csak azon kapom magam, hogy ösztönösen fogok a kézfejére, miközben próbálom megnyugtatni. Amikor együtt repültünk, akkor tettem mindig ezt és férfiasan megvallva kegyetlenül is hiányzik nekem ez. De rögvest észhez térek, hogy ez nem az a szituáció és csak guruljunk tovább. Nem tudok mégsem csak előre fordulni, lazán fordítani a kulcsot, hogy halljam a motor jellegzetes hangját felmorajlani. Nem, csak nézem őt. Tehetetlennek érzem magam, legszívesebben csak megölelném és el sem ereszteném, ameddig biztos nem lehetek abban, hogy minden rendben lesz vele.
- Ugye tudod, hogy előttem nem kell ezt szégyellned? – szólalok meg végül halk, szelíd hangon. Nem fogom senkinek sem elmondani, mennyire kivan, ez csak rá tartozik. Még a nővérére sem, az az igazság. Ujjamat gyengéden az arcára simítom, aprót elmosolyodok.
- És nem is várja el tőled azt senki, hogy legyél összeszedett. Csak ne szégyelld… okés? – nem tudom mondhatnék-e neki többet, így végül csak indítok és arra kanyarodok ki, amerre mondta is. Ami azt illeti tényleg közel van az a ház vagy csak ennyire beletemetkeztem én is a gondolataimba, hogy észre sem vettem mennyi idő alatt keveredtünk el ide? Mindenesetre már néhányan vannak az udvaron is, van aki épp most megy be. Én nem vagyok abban biztos, hogy rögtön szálljunk is ki, csak Olira pillantok. Jelzésre várok, készen áll, összeszedte magát vagy valami. Mégis mit tehetnék még többet? Kicsit izgulok, mit kellene tennem vagy mondanom az ismerősei előtt, mégis meddig maradok és hasonlók. Kérdések és bizonytalanságok hada cikázik át a fejemen, miközben csak figyelem.
- Szóval akkor még… együtt vagyunk, igaz? Tudnak még mást is rólam? Ha valami van, csak szólj és kimentelek onnét, rendben?

×

Tárgy: Re: funeral of hearts - lio x oli Csüt. 01 Aug. 2019, 10:43

darkest day of the year

Néma kérés csillog a szememben. Menjünk! Mindegy hová, csak messze innen,mielőtt tényleg feltör minden érzés belőlem, amit egészen eddig próbáltam elfojtani. Mielőtt a jelenléte tovább tetézné a fájdalmamat és mielőtt nem maradna belőlem semmi egy bömbölő árvánál. Szánalmas látványt nyújthatok, ezt nem kétlem, mégsem úgy néz rám, mint aki undorodik. Talán ezért is inkább az ő közelségét keresem, mintsem a testvéremét. Előtte még sosem törtem össze ennyire, de Lioval volt köztünk egy szoros kapocs, túl sok mindenen mentünk át együtt ahhoz, hogy... Bár szégyellnem kellene magam most, inkább előtte gyengülök el. Ez normális? Nem hiszem, hogy köztünk már bármi normális lenne. Kezdve azzal, hogy megjelent itt, mintha tudta volna előre, hogy nélküle nem bírnám ki, hogy összezuhannék még mielőtt vége lenne a szertartásnak. Kedves dolog tőle a történtek után, hisz megránthatta volna egyszerűen a vállát is, és élhette volna tovább a tökéletes amerikai életét, mintha mi sem történt volna. Mintha egykor nem jelentettünk volna egymásnak nagyon sokat. Mindent. csakhogy azóta változtak a dolgok, változtam én is. Mégis honnan tudhatná, hogy mennyire vagyok erős? Épp annyira, hogy a lábaim elgyengülnek, ha rájuk nehezedek, hogy támasz nélkül néhány lépést is nehezen teszek meg, hogy elájulok és lezuhanok a szüleim sírja mellé, ha a karjai ezt nem akadályozzák meg. Pont ennyire vagyok erős. Semennyire.
Hiába szorongatja a kezemet, hiába akar belém lelket önteni, hogy legyen elég lélekjelenlétem végigcsinálni a nap további részét, csak sután bólintok. Ennyire futja az energiámból. Meg sem próbálom neki felvezetni a gondolatmenetemet és elmagyarázni, hogy miért érzem magam annyira mocskosul elveszettnek most a világban, egyszerűen jól esik, hogy törődő hangon szól hozzám. A szívemet mardossa a hangja, de jól esik. Mintha még most is fontos lenne neki, hogy ne a poklokat éljem meg. Újból csak egy bólintásra futja. Hinni akarok neki. Hinni abban, hogy nem azt figyelik majd, mikor omlok teljesen össze. De az emberek ilyenek. Ilyen az alaptermészetük.
- Nem várom el, hogy hazudj miattam.. - szólalok meg végül, amint sikerül hangot csiholni a hangszálaimmal. - Elmondom nekik.. - ejtem ki halkan a szavakat, bár elhatározásom nem sziklaszilárd. Nem érdemlem meg, hogy megtegye értem, és soha nem is kérném tőle. Ami történt, megtörtént. Mindketten választottunk, és tragédia ide vagy oda ezzel együtt kell élnünk. Ennél szánalmasabb már egyébként sem lehetek senki szemében. A padlóról pedig nem lehet nagyot esni, kivéve ha jön egy bomba, ami kirobbantja alólam. Én most épp ezt érzem, zuhanok és az egyetlen kapaszkodómat benne látom. Hogy mennyire elcseszett ez az egész. - Csak még nem most, jó? - nem fordítom felé az arcomat, nem is nézek rá, szigorúan magam elé meredek, mintha nem akarnám tudomásul venni, hogy éppen kihasználni készülöm a jóindulatát. Ő pedig hagyni fogja, mert sajnál. Ez nem atomfizika.
- Nem nagyon ismernek téged idehaza.. - köszörülöm meg a torkomat, hogy mesélni tudjak egy keveset és ne lökjem hirtelen a mély vízbe. - Walterékhez megyünk, ő volt apa legjobb barátja és ő a keresztapám. A felesége nagyon kedves, de nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, mióta elköltöztem. Rendes tőlük, hogy segítenek.. - csuklik el a hangom egy pillanatra, de ez már inkább bosszant. Néhány mondatot sem tudok elmondani anélkül, hogy ne ütközne ki rajtam az összes érzésem. - Ők segítettek elintézni, hogy apa mellé temethessük anyát.. - veszek ismét mély levegőt. Még gyakorolnom kell a beszédet. De talán abban igaza van, hogy jelen körülmények között senki nem rója fel nekem, ha inkább a szótlanságba temetkezem.

⇞⇟

Tárgy: Re: funeral of hearts - lio x oli Pént. 02 Aug. 2019, 15:11

to my lovely one

Amikor szétmentünk, akkor sok mindent vágott a fejemhez, haragos volt, kétségbeesett, szomorú. Nem is tudnám megmondani melyik volt inkább ezek közül. De sok mindent vágott a fejemhez, többek között azt is, hogy nem őt választottam, hanem önző módon a saját érdekeimet néztem. Nem igazán akarta azt megérteni – vagy csak elfogadni – , hogy igazából ez a döntés hosszú távon mindkettőnknek eredményes lett volna. Ő inkább csak nemes egyszerűséggel pár hónap után kiszállt és ott hagyott magammal a kapcsolatban. Ami igazából már nem is létezett akkor. Nem tudnám mind a mai napig meghatározni azt az érzést, amit felé érzek. Más, mint eddig valaha is, mélyebb és képtelen vagyok kiölni magamból, próbáljak bármennyi bulira elmenni, bármennyi alkalommal becsajozni, nem igazán megy. Mindenkiben őt látom és ez ijesztő. Ijesztő volt az is, amikor megtudtam a hírt az anyukájáról, mert egyből amiatt aggódtam, hogy ő hogy van és egyből ide akartam jönni. Vállaltam ezt úgy, hogy nem tudtam, hogy fogad, miképp reagál rám. De összességébe véve cseppet se bántam meg, hogy így tettem.
Látom rajta, hogy szüksége van rám, a nővérével úgy fest azóta sem lett sokkal szorosabb a kapcsolata, hogy egy fedél alatt laknak. Nem tudom, hogy örüljek-e annak, hogy engem választ, engem kér, vigyázzak rá. Mert a szavai mögött látom a színtiszta valóságot, akármennyire is próbálja elrejteni előlem.
Tudom, hogy meg fogja lépni és azt is, hogy én belemegyek. Részben mert bűntudatom van, amiért fél évre magára hagytam, részben pedig csak mert tudom, hogy erre van szüksége. Nincs annál több ereje, mint egyben tartani magát, megállni a lábán az ismerősök előtt, én pedig nem várok el többet tőle. A mi kapcsolatunk sosem volt átlagos, mi több annyira kusza, hogy igazából már kibogozni sem lehetne. De amikor kellettem, akkor ott voltam mellette. Most sem lesz ez másképp.
Csak őt figyelem, de nem meri viszonozni a pillantást. Talán csak valami rábólintásra vár, megerősítésre, hogy ez így rendben lesz. A kézfejére csúsztatom az enyém, megszorítom. Remélem tudja, hogy tényleg számíthat rám.
- Rendben. Ha bármire szükséged van, én itt vagyok. – nem eresztem el a kezét, csak elpillantok a ház felé. Nem szállunk ki még egy darabig, valamit azért mégis jó ha tudok, mielőtt bemennénk. Egyáltalán kik ezek az emberek? Hányan lesznek, mire számítsak? Nem kell annyira utánakérdeznem ennek, mert mesél magától is. Mindjárt értem, hogy miért ennyire bizonytalan. Nagyon közeli családi barátokhoz megyünk most, akik rólam is hallhattak. De nem számít, hogy miféle fogadtatás vár engem. Ezen túl kell esnünk valahogy és ez égetőbb kérdés, mint az, hogy engem miképpen kezelnek majd. Én kibírom, na de ő?
- Rég láttad őket? – lehet csak haszontalan a kérdés, de sokat elárul a válasz nekem. Mégis mennyire tarthat attól, hogy beszélgetnie kell velük? Vagy majd fogok én, az jobb lesz, ha én beszélgetek helyette is.
- Megoldjuk. Együtt megoldjuk. – kicsatolom az övet, odahajolok hozzá és egy puszit nyomok az arcára. Remélem valamelyest segít neki, nem pedig az ellenkezőjét váltja ki. Majd csak kiszállok és átmegyek az ő oldalára, hogy nyissam neki az ajtót.
- Készen állsz?

×

Tárgy: Re: funeral of hearts - lio x oli Vas. 25 Aug. 2019, 16:25

darkest day of the year

Tudom, hogy amit most elvárnának tőlem és amire jelen pillanatban a saját erőmből képes lennék, köszönő viszonyban sincs egymással. Sőt. Igazából az a helyzet állt elő, hogy habár megpróbáltam volna összeszedni magam, biztos vagyok benne, hogy nem ment volna. De most itt van ő, és aligha tudnék a szemébe nézni, ha előtte azt látja, hogy az exbarátnője nem tud megállni a saját lábain. Folyamatosan azt kérdezgetem magamtól, hogy minek is jött ide, és hogy ez miért jelent számomra megnyugvást ebben a fájdalmas órában. Mégis szükségem van arra, hogy szóra nyissa a száját és a kellemes hangja cirógassa fájó lelkemet. Mintha a puszta jelenléte gyógyírt jelentene minden problémámra, mintha nem kellene őt utálnom, amiért elhagyott, hogy helyettem inkább az álmait kergesse. Mintha nem utálnám magamat is ezért, mert sosem voltam elég jó ahhoz, hogy velem maradjon. Nem csoda, hogy nagyon gyorsan jutok el arra a következtetésre, hogy tartozik nekem ennyivel. Hogy tartja a hátát, míg én beletespedek a depresszióba és hagyom, hogy a tátongó űr beleégesse az élmémbe a tényt, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul is árva lettem. Ehhez persze biztosan nem lesz elég annyi idő, míg ő az oldalamon van.. Csak néhány óra. A szemembe pedig újra könnyek gyűlnek, de még mielőtt legördülhetnének, csak bólintok egyet és elhessegetem a keserű gondolatokat, hogy legalább néhány percig arra fókuszálhassak, ami előttünk áll és véletlenül se arról oktassam ki, hogy nekem mindig szükségem lenne rá, de ő inkább sütteti a hasát Malibuban. Nincs erőm egy veszekedéshez és újabb kifogásokhoz.
Halkan hümmögök egyet a torkomat megköszörülve, de azzal már nem foglalkozom, hogy kihallhatja a hangomból, hogy a sírás fojtogat. Sokkal inkább azon aggódom, mit fog szólni Sam, ha előadjuk a közönség előtt a színjátékot. Bár amilyen mázlim van ki se pakolt és korán lefekszik, hogy holnap azonnal hazautazzon és megint ne lássam egy hétig a munka miatt. Nem mintha bánnám, még mindig nem vagyunk azok a tesók, akik egymás vállára hajtott fejjel bőgnek.
- Nem számítottam rá, hogy itt leszel.. és hogy nem leszek egyedül.. - vallom be. Együtt.. Együtt megoldjuk? Ezt most úgy mondja, mintha eddig minden akadályt legyőztünk volna együtt. A lavinát túléltük, megmentettük egymást a bukástól, túléltük az érettségit és volt egy felejthetetlen nyarunk. Azt hiszem akkor még nem tudtam, hogy az lesz életem legszebb és leggondtalanabb időszaka. Nem becsültem meg eléggé azokat a perceket, mikor felhőtlen örömmel vártam a holnapot, mert mindegy volt, hogy elrángat-e valahova vagy csak az ágyban sorozatozunk, tudtam, hogy tényleg együtt vagyunk. A szívem rútul csapdába esett akkor, egy éve ilyenkor. Most pedig nem is akármiért akar megszakadni.
Alig érzem a puszit, amit az arcomra ad, de az instrukcióimnak hála hamar megtalálja az úticélt. Persze az sem lehet elhanyagolható tényező, hogy ebben az utcában csak egy ház előtt gyülekeznek feketébe öltözött emberek a hajdani tűzoltóparancsnok feleségének búcsúztatására. Anyára még mindig emlékeznek. Még mindig szerették őt.
- Nem.. - válaszom automatikus, de talán nem lepődik meg rajta. Erre a kérdésre sohasem tudnék magabiztos igennel felelni, sosem állnék kész arra, hogy percekkel azután, hogy anyát eltemettük, az emberek elé álljak és mind egy házigazdához illő volna, megvendégeljem őket. Susan és Walter ehhez persze jobban értenek nálam, át is vették ezt a nemes feladatot, még mielőtt a járdára érhetett volna a cipőm sarka. Összeszorult torokkal csak suttogni tudom Lionak a hálás szavakat, miközben belé karolok. Ő a támaszom, a biztos pont és ...
- Megjöttek a fiatalok... - rikkantja apa egyik cimborája, mikor félúton a bejárati ajtó felé meglát bennünket. Már nem egészen van képben, a whiskey vagy valami más tömény elvitte a józan eszét, amiért képes egy toron hangosan kurjantgatni. Persze ezzel nem csak én vagyok így, többen is csúnya pillantásokat vetnek rá, s míg az orra alatt motyog valamit és átkozódom magamban, amiért persze azonnal felfigyelnek a párosunkra. Fél füllel hallom, ahogy bemutatkoznak Lionak egymás után, talán mintha valaki azt is megemlítené, hogy milyen szép párt alkotunk, de nem elegyedek vele tartósan beszélgetésbe, mert cseng a fülem és egy kicsit szédülök is. A kíváncsi pillantások elől a házba menekülök, bár legszívesebben jóval messzebb venném az irányt, de csak a konyhában kötök ki. A sültek illata tölti meg a kis helyiséget, de legalább attól nem kell tartanom, hogy mindenki betódulna, ugyanis egy párosnál többen aligha férünk itt el kényelmesen.
- Még mindig ezt akarod? - teszem fel a nagy kérdést. Meggondolhatja magát, hazamehet, kitálalhat, bármi megtörténhet, én pedig igazából csak magamra számíthatok. De mi van akkor, ha magamban sem bízom?

⇞⇟

to my lovely one

A mi kapcsolatunk bonyolultabb annál, mint hogy egész egyszerűen elkönyvelhető legyen egy mezei párkapcsolatnak. Már akkor durván vonzódtunk egymáshoz, amikor még semmit nem gondoltam komolyan. Igazból a szőkék még mindig taszítanak, mi több, most már mindegyikről az én szöszim jut eszembe. Szánalmas, hogy eltelt fél év és még mindig belemerülök az önsajnálatba, igaz? Most sem tudtam nemet mondani neki semmire, pedig nem is kérte, hogy jöjjek. Talán csak én képzeltem oda, hogy ara vágyik, támogassam, mikor csak egyszerű tájékoztatási célból adta a tudtomra, hogy meghalt az anyukája.
Biztos vagyok benne, hogy a féltés is vezérelt, látni akartam, hogy fest, támogatni, segíteni neki bármiben, ha úgy van. Na és persze én magam is el akartam búcsúzni. Most pedig csak némán ül mellettem és arról beszél, mennyire nem számított rám. Lehet csak a pillanat éreztette velem akkor, hogy mégis, vagy csak remélni szerettem volna. Még mindig azt remélem, hogy igazából a támogatásomra vágyott. De megnyugtató látni, hogy nem jött mással össze.
- Mindig melletted vagyok, akkor is ha fizikailag nem. Rám mindig számíthatsz majd, bármi történjen veled. - igen, még akkor is, ha idővel mást választ, még akkor is, ha nagyon eltávolodnak az útjaink egymástól, mert én barom még mindig ennyire szeretem őt és képtelen vagyok elengedni. Pedig én taszítottam el magamtól azzal, hogy kimentem tanulni. Sokszor csak egy hajszál választ el attól, hogy hazamenjek, megkeressem és csak magamhoz öleljem és soha többé ne is akarjam megint magára hagyni.
Fogalmam sincs, milyen fogadtatásban lesz részünk, ahogy arról sem, én mennyire leszek nagy látványosság mellette. Még soha nem láttam ezeket az embereket és valami azt súgja, hogy nem sokszor fogok velük a jövőben találkozni. A nemje nem nyugtat meg engem sem, de pont én nem futamodhatok meg egyszerűen innét. Ahogy belém karol, határozottabban indulok el és ahogy a sejtésem nem csal, hamar kiszúrnak minket. Persze, Olit várták, mindenki a lányokra kíváncsi, velük akar törődni, beszélgetni, nekem pedig valahogy ettől kellene kimentenem a szöszit. Udvariasan fogadom a kézfogásokat, néha megeresztek egy félmosolyt a derűs megjegyzésekre. Mindenki valamit hozzátesz, rendes gyerek vagyok, vigyázzak rá nagyon, jól mutatunk, mennyi időre jöttem? Olykor csak Olira pillantok kérdőn, de végül az embersereg végére érünk. Ő megindul, én pedig nem szeretnék nagyon lemaradni mögötte. A kérdése váratlanul érint, egy rövid ideig hezitálok csak, amíg hátra pillantok, majd csak mellé lépek.
- Kedvesek, igazából nem megerőltető ez. - bár nehezemre esne átlényegülni azzá, aki még a barátjának mondhatja magát, de sokkal könnyebben megy, mint gondoltam elsőre. Persze, hisz nem játszom meg magam, a válaszaim, a mosolyom őszinte, de ezt mégsem mondhatom így meg neki. Nem egy boldog eseményre jöttünk el most és azt hiszem, hogy nincs itt helye örömködésnek.
- Nem terveztem lelépni, bár igazából nem készültem semmivel sem. - bizonytalan vagyok abban, hogy ha maradok meddig és hol. Csak pénzt hoztam magammal és a szükséges irataimat. De most komolyan, kit érdekel? Bárhol szívesen alszok alsónadrágban is, ha azzal törleszthetek neki.
- Nem vagy éhes? Vagy esetleg... szomjas? Vagy csak magányra vágysz és hagyjalak békén?

×

Tárgy: Re: funeral of hearts - lio x oli Csüt. 07 Nov. 2019, 10:18

darkest day of the year

Nehéz a szívem, nehezen tudom tartani magam, de leginkább az tőlük lehetetlen küldetésnek, hogy megjelenjek a többiek között, és úgy csináljak, mintha nem lennék rosszul ettől az egésztől. A gondolattól, az elmúlt órák gyötrelmeitől.
Szeretném elhinni, amit mond. Annyira szeretnék hinni benne, hogy belesajdul az egész bensőm. Mégis, ezt nem várhatom el tőle. Nem akarhatom, hogy ugrásra készen álljon bármikor, amikor szükségem van rá, egyszer csak itt teremjen, mint az én személyes szuperhősöm, aki megóv mindentől. Nem tud. Ha tudna, már nem érezném a fájdalmat, amit a családom megfogyatkozása okoz. Ha meg tudna védeni, nem hagyná, hogy bármi bántson engem. Ha pedig meg is akarna védeni, nem ment volna egy másik országba, ezzel hátrahagyva a kapcsolatunkat. De nincs erőm most ahhoz, hogy ezzel előhozakodjak neki, értelmét sem látom újra meddő vitát folytatni a helyzetünkről. Egyszerűen csak úgy akarok tenni, mintha számítana neki, hogy mi van velem, akkor is ha csak néhány óráig van így és utána visszatér minden a régi kerékvágásba.
- Kössz, hogy itt vagy... - motyogom halkan, sokadjára, hogy más ne hallja, amint kiérünk az emberek gyűrűjéből és a reflektorfény a nővéremre száll. Biztosan megnyugtatja őket, hogy azt látják nem vagyok egyedül. A nővéremnek ott a munkája, de én mindig is jobban igényeltem a törődést, a szüleink gondoskodását is. Le merem fogadni, hogy a jelenlévők közül néhányan már azon gondolkoznak milyen jól mutatunk majd egymás mellett az esküvői fotókon. Ha tudnák mennyire tévednek, ha tudnák, hogy ez csak színjáték...
- Nem... - rázom meg a fejemet. Egyértelműen egy falat sem menne le a torkomon, hiába vagyok éhes igazából. Ha ételre gondolok, azonnal rosszul leszek. - De te biztosan éhes vagy.. Sokat utaztál ma. Fáradt is lehetsz. Mindjárt hozok neked valamit.. - indulok el a konyhába, kihasználva a lehetőséget, hogy elmeneküljek a kíváncsi tekintetek és a jóindulatú, ámde terhessé váló vállveregetések elől. Leginkább csak elbújnék a világ szeme elől és csendben gyászolnám a gyerekkoromat, de ez cseppet sem életszerű.
A vendéglátással csak keveset kell foglalkoznom, minden terhet átvállaltak Walterék, de szerencsére ott voltam, mikor Samnek felsorolták, hogy mi mindennel várják a vendégeket. Egy tányért veszek csak el a halom tetejéről, és bár minden bizonnyal Lio is ki tudná válogatni, hogy melyik fogásból mennyit és úgy általánosságban mit szeretne enni, pakolok neki egy jó nagy kupacot azokból, amikről tudom, hogy szereti, így indulok vissza hozzá.
- Ha mást szeretnél enni, megmutatom a konyhát.. Van itt sör, de ahogy látom erősebb is... Csak szolgáld ki magad. - mutatok a kikészített italok felé. Igazából jól esik, hogy néhány percig elfoglalhatom magam ezzel és nem azon kell kattognom, hogyan tartsam egyben magam.

⇞⇟

Tárgy: Re: funeral of hearts - lio x oli Kedd 19 Nov. 2019, 21:54

to my lovely one

Sohasem voltam az a fajta ember, aki rálép a szájára, mert a helyzet úgy kívánja. Ami a szívemen volt, az a számon is, akkor is kimondtam amit akartam, ha tudtam, hogy azzal megbántok mást. De inkább vagyok túlságosan őszinte, mint egy szájhős, akinek egy fabatkát sem ér a szava. Amit egyszer kimondtam, megígértem, azt mindig betartottam. Egyszer tettem egy ígéretet a szöszinek is, hogy mindig mellette leszek, ha szüksége lesz rám. És most úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, állnom kell a szavam annak ellenére is, hogy talán a háta közepére sem kíván. Nem túlzok azzal, ha az egész utat végig őrlődtem, vajon mit fog hozzám szólni, mennyire fog rám haragudni, míg nem volt mást tenni, mint kiszállni a kocsiból és valóban a tettek mezejére lépni.
Abban a pillanatban, hogy megláttam, tudtam, hogy szüksége van rám. Csak és kizárólag rám, mert én tudtam, hogy ez mennyit számít neki, mennyire szenvedhet legbelül, hisz jobban ismertem minden egyes rezdülését a nővérénél is.
Ha kell, hazudok neki, vele, érte, ha kell, ott állok mellette, beszélgetek azokkal, akik teljesen mást hisznek rólunk, mint ami valójában van és ha kell, akkor fogom a kezét és kirántom a tekintetek kereszttüzéből. Mert nekem egyszerűbb, mert néha látom rajta, hogy szívesebben hagyatkozik rám, mert a mozdulatai olykor csak automatikusak, de semmi késztetés nincs mögötte. Csak leintem, amikor szedni akar nekem a kajából, de már késő lesz, mire odalépek mögé. A mozdulat, amivel megakadályozni akartam egy gyengéd simítássá szelídül a karján. miközben elveszem tőle a tányért.
- Köszönöm. - válaszolom mindarra, amit épp az imént mondott. Nehezen jönnek a szavak, megvallom most nem találom olyan könnyen a hangom. De a tettek még mindig mennek. Leteszem a tányért és csak átölelem őt, hosszan, gyengéden, miközben végigsimítok a hátán.
- Ez a legkevesebb, amit tehetek érted. Most csak a te jóléted érdekel, a többi nem számít. A társaság odakint... a szüleid barátai mind? Rendes emberek. - csak beszélek én, ha attól könnyebb. Tetszik a hely, az emberek, a mentalitás, meg úgy minden.
- Valahogy így képzeltem el az otthonod, ahol felnőttél. - célzok egyben a városra is, de végül ismét csak elhallgatok. Érzem, hogy talán nem erre van szüksége, inkább arra, hogy elvonulhasson.
- Rád fér egy kiadós fürdés és alvás, pihenned kellene cica. Figyelj, nem gond, hogy ha most nem ezek vagy iszok. Majd később még lejövök. Elkísérjelek a szobádig?

×

Tárgy: Re: funeral of hearts - lio x oli Vas. 01 Dec. 2019, 16:43

darkest day of the year

Mit tehetnék még azon kívül, hogy igyekszem azt mutatni mindenkinek, hogy nem éppen most hullott darabokra az egész eddigi életem? Először nem akartam elmenni ebből a városból, majd mindent elkövettem, hogy visszajönni ne kelljen.Kevés sikerrel jártam, mint az látszik, de nem tudnám elképzelni azt, hogy anyát ne apa mellé temessük el. Hallani sem akartam erről az opcióról, ez pedig rengeteg szervezésbe, fejfájásba és jó sok pénzbe is került a nővéremnek. A lelki nyugalmam érdekében viszont eszébe sem jutott lebeszélni erről. Nem is tudott volna. És most itt van Lio is, akinek nem is olyan régen arról áradoztam, hogy milyen király helyen nőttem fel. Amíg nem ilyen fájdalmas dolog miatt került szóba a szülőotthonom, valóban így tudtam visszagondolni rá. Mégsem gondoltam soha, hogy ilyen körülmények közöz fogja átlépni a város határát.
Minden szava kedves és aggódó, egészen bársonyos a hangja. Hirtelen azt sem tudom megállapítani, hogy hallottam-e már így beszélni őt valaha. Nyugodt. A nyugodtsága pedig pillanatok alatt kezd átszállni rám is és meglehetősen jó érzéssel tölt el, ahogy a puszta jelenléte is.
- Ahhoz még kell egy kis idő - vallom be neki. A jóllétem ugyanis ebben a pillanatban egy nem létező fogalom, hiába mondom azt minden egyes alkalommal, hogy jól vagyok, mindenki tudja, hogy ez csak duma. Nem akarom, hogy mindenki miattam aggódjon. Én vagyok ugyanis a kisebb, a sebezhetőbb és az is, aki sokkal jobban ragaszkodott a szüleihez, mint a nővérem. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy ő már jó 10 éve a maga útját járja, a saját lábain áll és a legkevésbé sem függ senkitől.
- Igen, apáékat sokan ismerték. Szinte mindenki. - talán meséltem neki a történtekről, arról, hogy apám tűzoltó volt, anyám pedig könyvtáros. A családom gondtalan életéről, mikor még minden jó volt. De a köztük lobogó szerelemről egészen biztosan. Az a fajta láng volt, ami messziről látszott rajtuk, elég volt csak együtt felbukkanniuk bárhol. Mindenki irigyelve figyelte őket és a nagy egymásra találásukat. Most pedig ezek a vágyakozó tekintetek itt vannak és eltemetik a barátaikat.
- A mi házunk kisebb volt, nem volt ennyi szoba, de volt egy pincénk, ahová gyerekként soha nem mertem lemenni. Nem működött a lámpa, én pedig féltem a sötétben. Pár év múlva kiderült, hogy apa mindig egy kicsit megpöccintette az égőt, miután végzett odalent, mert tudta, hogy imádok a lépcsőn parádézni... - rohamoznak meg az emlékek a konyha láttán, pedig csak egy tányér ételért mentem volna be. Walterék konyhája viszont kísértetiesen hasonlít a mienkéhez.
Az ölelésébe bújva most olyan természetesnek tűnik, hogy erről beszélünk, hogy itt vagyunk. Az egész olyan, mintha bármelyik pillanatban betrappolhatna apa a hátsó udvarból vagy anya a nappaliból. Bármit megadnék, ha visszatekerhetném az időt, hogy még egy kicsit belük lehessek. Hogy bemutathassam Liot apának is és elmondhassam, hogy ő volt az első igazi nagy szerelmem. Talán még mindig az. Most érzem csak igazán ennek a súlyát is, mikor a mellkasára döntött arcom alatt érzem a testéből áradó melegséget és hallom minden szívdobbanását a hirtelen beálló csendben. Hiányzik, hogy egy nehéz nap után csak úgy hozzábújjak. Hiányzik az ölelése, hiányzik az illata is. Egy rakás szerencsétlenség vagyok nélküle.
- Ennyire rosszul nézek ki? - teszem fel a költői kérdést. A válaszát nem kell megvárnom, hogy tudjam, helyeslő lenne, csak udvariasságból kezdene szabadkozni.
- Ez jó ötlet... - hümmögök aztán beleegyezve, hogy az este további részét inkább az ágy társaságában töltsem. Egy zuhany valóban jól esne a temetőlátogatás után és egy kis pihenés sem ártana, bár még javában tart a nap.
- Te egyél nyugodtan valamit addig, fent kaptam egy szobát, fent van a fürdő is. Ha fáradt vagy, le is pihenhetsz. Vagy tudod mit? Szerintem nem köveznek meg, ha a szobában eszel. De ők is szívesen látnak. - intek a kertben lézengő társaság felé az ablak irányába. - Biztosan jobb társaság lennének, mint én.. - teszem hozzá egyhangúan. Nem akarom magamhoz láncolni.

⇞⇟

Tárgy: Re: funeral of hearts - lio x oli Szer. 01 Jan. 2020, 12:09

to my lovely one

Elismerő tekintettel hallgatom, ahogy a szüleiről mesél. Tisztességes, egyszerű emberek lehettek, akiknek sok barátjuk volt, a helyiek szerették őket és igazából mindenük megvolt. Ha a nővére nem költözik el és jön Kanadába, akkor biztos vagyok benne, hogy ennyire nem siklik félre az életük, hisz legalább valaki a kezében tartotta volna az irányítást. De akkor nem ismerem meg őt, nem tűnik fel az életemben és nem mutatja meg azt nekem, hogy van sokkal fontosabb dolog is az életben, mint a saját magunk érdekeit figyelni. Megtanította, milyen valakit szeretni, aki nem a családtagom, illetve szeretve lenni. Amilyen szeretetteljesen viselkedett velem mindig is az anyukája. Mondhatnám, hogy de így kellett mindennek történnie, hisz akkor nem ismertem volna meg, nem bukkant volna csak úgy fel az életemben, hogy teljesen felforgassa azt. Most inkább azt kívánom, bár lett volna egy normálisabb élete az apja halála után, amiben talán még a mai napig jelen lenne az anyukája. Féltem őt, rettenetesen aggaszt, hogy összeroppan, hisz a távkapcsolatot sem bírta velem. Akkor ezt? Mégsem adok hangot aggodalmaimnak, mert azzal többet ártanék neki, mint ahogy a jelenlegi helyzet mutatja.
Az ismerőseik egytől egyig jó arcok, megmosolyogtat, ahogy fél füllel hallgatom az olykor behallatszódó sztorik foszlányait. Tudom, hogy belül mindenki sír, de most mégis ezek a történetek jelentik a megnyugvást mindenkinek.
- Apukád nem akarta, hogy kitörd a nyakad. - jegyzem meg a fejemet csóválva. Azt hiszem nagyon szerethette és odafigyelt rá, nem úgy mint az enyém szokta úgy egész életében. Mindegy, van még egy fia, hogy bizonyítson, engem már nem érdekel különösebben.
Bármennyire is tudom, hogy hiányzik nekem, meglep mennyire jól esik most mégis az ölelése. Egészen más, mint a temetőben volt, ahogy hallgatom a szívdobbanását, az elfojtott lélegzetvételét, ahogy a mellkasa nehezen emelkedik és süllyed. Biztosan nagyon nehéz neki megállnia, hogy ne sírja el magát. Nem akarom egyhamar elereszteni, nem olyan hirtelen, mint azt gondolnám.
- Nem, de kimerült vagy. Velem minden okés, neked viszont minimum pihenned kell. - mondom mindezt ellentmondást nem tűrően. Elsimítok egy tincset még az arcából a füle mögé és aprót rámosolygok.
- Jó látni téged, még ha ilyen körülmények között is. A szüleid barátai rendes arcok, de nem hiszem, hogy ott lenne a helyem. - kezemet az övébe csúsztatom és elindulok a lépcső irányába. Csak miután elindulok felfelé, akkor jövök rá, azt sem tudom hová megyünk.
- Umm... melyik a te szobád? - az már mellékes, hogy akkor én hol leszek elszállásolva, az már inkább számít, hogy betámogassam őt a megfelelő helyre és addig ne is hagyjam magára, amíg meg nem győződök róla, hogy meglesz egyedül. Érzem a választ, nem lesz meg egyedül. Mégis csak tétován állok meg az ajtóban és pillantok rá kérdőn.
- Akkor... én most... ha bármire szükséged van, szólj oké?

×

Tárgy: Re: funeral of hearts - lio x oli Vas. 19 Jan. 2020, 21:38

darkest day of the year

Néha beszűrődik a kinti hangulat, meg a fiúk olykor feldörrenő öblös nevetése. Elvégre ez egy halotti tor lényege nem? Hogy segítsen túljutni a temetés okozta sokkon. De mi van akkor, ha én még az évekkel ezelőtti sokkon sem léptem túl? Mégis olyan melegség önti el a szívemet mikor róluk beszélek, hogy legszivesebben csak elsírnám magam vagy kiborulnék saját magamtól. Az emlékektől vagy a ténytől, hogy a nővérem az egyetlen, aki maradt nekem. Teljesen kiábrándító az egész életem, teljes csődtömeg vagyok. Vagy átok ül rajtam, de bármit is vétettem nem lehet ilyen következménye... Ki akarhatja azt, hogy egyedül maradjak? Persze fel kell nőnöm, de a gyerekkoromat így is megcsonkította a tragédia.. Most pedig azt kellene tennem, amit a nővéremben mindig annyira csodáltam. Lerázni magamról mindent, elpakolni a rosszatvonatkoz egy kis fiókba az elmémben és jól bezárni, aztán tiszta lappal folytatni. Előre tekinteni és nem keseregni. Talán majd valamikor menni fog.
- Ezt mintha hallottam volna már valakitől... - forgatom meg a szemeimet, mint régen mikor nem igazán voltam kibékülve a hallottakkal. Most sem tetszik, hogy főnök szerepbe vágja magát, de haragudni sem tudok, hisz látom a szemében azt a gyengédséget. Mintha attól tartana, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen összeroppanok. Ami kétségkívül benne van a pakliban, így inkább nem vitatkozom össze vele mindenki füle hallatára.
- Téged is.. Igazából még mindig nem hiszem eé, hogy eljöttél ide a világ végére.. - rázom meg hitetlenkedve a fejemet. Elképesztő. - Te pedig éhes és kimerült is vagy... - mutatok rá a tényre, hogy nem csak engem pesztrálhat, hanem foglalkozhat a saját szükségleteivel is. Mégsem húzom vissza, mikor az emelet felé veszi az irányt, hiába tudom, hogy ismét azon kattog, hogy tehetne értem még valamit. Csakhogy a jelenléte most minden másnál többet jelent.
- Úgy érted a mi szobánk... A folyosó végén lesz.. - követem felfelé a lépcsőn. Talán nem így kellett volna beavatni abba, hogy a sok vendég miatt nincs több szabad szoba, ami a rendelkezésére állna, így kénytelen velem osztozni. - De aludhatok a nővéremmel is, nem gond.. - ajánlok alternatívát azonnal, mintegy mentőövet nyújtva a kínos helyzetből.
A szoba persze elég pici, nem arra lett tervezve, hogy két ember igényeit is kiszolgálja és ez meg is mutatkozik rajta.
- Ha szeretnél letusolni, megmutatom a fürdőt is.. Talán nekem sem ártana... Mármint utánad.. - a kínos pillanatot végül az szakítja meg, hogy a kezébe nyomok egy láthatóan elég nőies törölközőt. Ezt most talán nem rója fel nekem.

⇞⇟

Tárgy: Re: funeral of hearts - lio x oli Vas. 26 Jan. 2020, 15:51

to my lovely one

Megmosolyogtat a válasza, volna egy tippem, mégis kitől hallotta. De ki ne aggódna érte? A nővérétől kezdve a húgomon át szerintem még az anyám is aggódik érte. Bár ez utóbbiban nem tudok száz százalékig biztos lenni, azért mérget vennék rá, hogy érdekli. Biztos kiszedte Brieből.
- Csak nem a nővéredtől? - akarva akaratlanul is megkérdezem egy kusza mosoly kísértében. Ahogy itt telik az idő, kicsit olyan, mintha az a mérhetetlen teher kezdne a házról leolvadni, az időnként beszűrődő beszélgetés, majd a már kevésbé pattanásig feszülő csönd hangja. Persze közel sem olyan tökéletes ez és nem is lesz most, de annak megteszi, hogy talán az ő figyelmét elfordítsam a történtekről. Az ember számára egyik legnyomasztóbb pillanat, amikor a szüleit búcsúztatja - ne adj isten, a gyerekeit. Épp ezért kellően tiszteletben tartom és kezelem azt a hozzá méltó komolysággal is.
- Oli, ne butáskodj, egy olyan személy ment el, aki nekem sem közömbös. Az pedig a legkevesebb, hogy melletted legyek egy ilyen pillanatban. - megfogom és meg is szorítom a kezét. Ezt teljesen komolyan is gondolom és nem azért vagyok itt, hogy képmutató módon pöffeszkedjek.
- Majd később eszek, most nem kívánom. - nekem sem az az első egy temetés után, hogy jól megtömjem a hasam. Milyen dolog is?
Körbepillantok a szobában, leteszem a zakóm a szék háttámlájára, csak utána fordulok felé. Egy kissé meglep a kijelentése, hogy tényleg egy helyiségben fogunk lenni, de nem áll tőlem messze.
- Rendben, akkor szóval ez most a mi szobánk. Biztos nem zavarlak? Engem nem zavar, ha itt alszol velem... - mondanám tovább is, de elharapom a mondatot. Eddig és ne tovább, legbelül és rohadtul örülök annak, hogy velem alszik.
- Akkor fürödj meg előttem, én addig tudok várni, oké, cica? - ajánlom fel végül ezt az opciót. Kezembe veszem az irányítást, mert úgy érzem, inkább erre van szüksége neki. Majd én addig hozok fel valami rágcsát, amíg átszellemül kicsit a zuhany alatt, aztán utána már talán csak jobb lesz. Aztán észreveszem magam, hogy mit mondtam az előbb.
- Szóval mindjárt jövök. - sarkon fordulok, hogy tegyek egy kört a konyhában. Kerítenem kell valamit, nem tudom mennyire mondtam most batári nagy hülyeséget. És csak remélni tudom, hogy Oli nem fog rajta kiakadni. Majd egy fürdés és utána az alvás jót tesz mindkettőnkkel majd.

×

darkest day of the year

Nehéz nem a történteken gondolkodnom. Annyira megvisel ez az egész, annyira összezavar, hogy úgy érzem magam, mint egy elveszett kislány. Mint mikor Kanadába érkeztem. Ott álltam fázva, éhesen, kimerülten és rettegve attól, hogy életem legrosszabb döntését hoztam meg, mikor nem szóltam a nővéremnek, mert úgy gondoltam, hogy mindent kézben tartok egyedül is. Most nem állnánk itt. Talán. Sosem tudom meg.
Talán az első apró mosoly, ami megjelenik az arcomon az utóbbi időben. Elég halvány, de azért látható. Naná, hogy a nővéremtől hallottam.. Meg tőle is. De kétség sem fér hozzá, hogy a húga ugyanezt mondaná, csak egy kicsit cifrábban, hátha felháborodásomban még hallgatok is rá.
- Oké, tudom.. - nyugtázom a hallottakat. Annyiszor elmondta már, hogy neki nem jelent gondot, hogy itt van. Még a színjátékot is bevállalta miattam, hogy ne szánakozva nézzenek rám az emberek. A lány, aki szakított a pasijával, aki mégis megjelent, hogy felborzolja a kedélyeket. Fantasztikus dráma lenne belőlünk. Annyira... figyelmes. Azt hiszem ez a szó, ami leírja, hogy milyennek látom most. Fordított esetben minden bizonnyal én is mellette akarnék lenni, bár nem kívánom neki, hogy élje meg ezeket a napokat. Most először viszont nem teszem hozzá, hogy köszönöm, nem azért jött, hogy egész végig a hálálkodásomat hallgassa..
- Hát, most már tudod hol a konyha.. Érezd magad otthon.. Vagy valami ilyesmi.. - teszem hozzá kissé sután. Nem az én házam, hogy ilyeneket mondhassak, de ha én megtehetem, akkor ő is, elvégre az én vendégem. A pasim. Abban egy pillanatig sem kételkedem, hogy nem fogja kihasználni a helyzetet, nem az a fajta.
- Nem zavarsz.. - mondom halkan, de elég határozott hangon ahhoz, hogy hihető legyen. Egy éjszakát kibírunk egymás társaságában, különben is ennél jóval többet töltöttünk már együtt... Bár jobb nem erre gondolni, mikor a következő 8-10 órán keresztül egy ágyban fogok feküdni vele. Tudniillik nem azért szakítottam vele, mert nem szeretem, hanem mert túlságosan is. Azt hiszem a holnapi távozása pont annyira fog megviselni, mintha újra elveszíteném, de most még jó, hogy itt van.. Olyan, mintha vége se lett volna semminek kettőnk között.
- Hogy...? Oh, oké... - szólok utána, de már csak a hátának beszélek, olyan gyorsan fordul ki vissza a folyosóra. Cica.. A berögződések, semmi több. Kár ezen fennakadni, nem is teszem. Inkább csak elballagok a fürdő felé, hogy nyomban forró vízpárába burkolózhasson a helyiség. Tényleg ez kell. A vízsugár érintésére a görcsös izmaim kezdenek elernyedni, percekig mást sem csinálok, csak állok, majd hagyom, hogy a zokogás újra utat törjön magának. Az arcomra engedem a vizet, de nehéz megnyugodnom ebben az állapotban. Talán fél óra is beletelik, mire sikerül. Utána viszont sokkal jobban érzem magam, a fejem is kitisztul némiképp, nem véletlenül veszem észre, hogy a túlméretezett póló, amit alváshoz használok, nem csak nekem lesz ismerős. Nehezen tagadhatnám le, hogy nem Lioé és nem ebben alszok mióta lecserélt engem Hollywoodra.

⇞⇟

to my lovely one

Nem csak azért tartottam a találkozásunktól, mert féltem az ő reakciójától, hanem mert a sajátomtól még jobban. Nap mint nap, ahányszor csak eszembe jut, mindig olyan érzés kerít hatalmába, mintha csak távol lennénk egymástól, de minden a legnagyobb rendben lenne. Fáj a hiánya, szívesebben mennék haza, hagynám a francba az egészet, de már csak a büszkeségem és a makacsságom is erősen hátráltató tényező. Hogy ennyire nem változtak meg felé az érzéseim, néha megrémiszt. Nem tudom eldönteni mi az a pont, amitől kezdve talán túlzó lenne a hozzáállásom mind a helyzethez, mind a személyéhez. Ezt a választ senki sem tudja, lehet még mi magunk sem. De legyek én bármekkora szarházi, ha róla van szó, az mindent felülír.
Csak bólintok mintegy a magam megnyugtatására az ő nyugtázására. Tudja, de nem fogja fel, tudom, de nem hiszem el. Nem forszírozom tovább a témát és úgy érzem itt lesz az ideje annak, hogy kitegyem a lábam a szobából pár perc magányra. Kelleni fog a szünet, egy kis édesség vagy egy frissítő zuhany, hogy legalább egy picit kitisztítsam vele a fejem. Csak egy icipicit. Ne sokkal, csak egy picit. Hogy ne érezzem magam tapadósnak, e legyek sok neki, mert esküszöm a terhet is szívesen vállalnám helyette.
És én hülye még lecicázom…
Tényleg valami édességet vadászok, amit csak találok és neki is hozok fel egy tányérral. Legfeljebb nem nyúl majd hozzá. A telefonomat kezdem el basztatni, megnézem a hírfolyamokat, az üzeneteket, minden posztot, aztán azon kapom magam, hogy a közös képeinket lapozgatom. Ebben a felvilágosult és egyben meglepett állapotban zavar meg ismét ő és zavartan kelek fel azonnal, mintha valami csínyt követtem volna el.
- Hoztam fel neked sütit. – szólalok végül meg. Majd gépies mozdulatokkal keresem meg a törölközőt és indulok el az ajtó felé. Nem tudom nem észrevenni, mi van rajta, de nem teszem szóvá.
Szemben a fallal állva csak a csempének döntöm a fejem és hagyom, hogy a forró víz veresse. Talán a gőz majd kijózanít és rájövök, hogy mit is kellene valóban csinálni. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje állok így, mire nehezen ráveszem magam, hogy megfürödjek. Egy számomra még új illatú, de legalább férfi tusfürdővel esek túl az egész tusoláson. Lévén, hogy az inget nem akarom magamra visszahúzni, csak a törölközőt csapom a hátamra. Más híján az alsót és a nadrágot is visszahúzom, mert nem szeretnék másoknak kellemetlen meglepetéseket okozni. Végül hamar visszajutok a szobába.
Lassan leveszem a törölközőt magamról és kiterítem egy szék háttámlájára, majd az ingemet kanyarítom magamra, hogy ha esetleg zavarná a csupasz látványom, az is megoldva legyen.
- Talán le kellene dőlj. – nem fest jobb színben, ami aggaszt. Kapkodva kezdek begombolkozni, ahogy a ruhám figyelem rajta. Nem tudom nem nézni. Végül csak előhalászom a töltőm és az ágy melletti konnektornál szórakozva lezuttyanok az ágyra.
- Nem zavar, ugye?

×