welcome to montreal!

Tárgy: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:04

Karácsony előtt még az én anyám is engedékenyebb volt, hagyta hogy többet legyek kettesben a fiammal. Azt hiszem, ez volt az ő kimondatlan karácsonyi ajándéka számomra, most az esküvő már a nyakamon. Megállapodtunk, hogy amint rendbe szedem az életemet ellenvetés nélkül fogja aláírni a papírokat, hogy Alex teljeskörű felügyeleti joga engem illet. Átkozom a pillanatot, mikor lemondtam róla, mikor rábeszéltek, hogy mindenkinek így lesz a legjobb. Naiv voltam és rettentően féltem, hogy fel kell nevelnem egy babát, mikor még tulajdonképpen én is gyerek voltam, ha nem is a szó szoros értelmében. Azóta már tudom, hogy a szüleim minden jó szándékuk ellenére kihasználtak. Az egyetlen pozitívuma az egésznek, hogy sokkal jobban jártam velük, mint egy idegen családdal. Része vagyok az életének, látom felcseperedni, még akkor is, ha nem tudja, hogy én vagyok az anyja. Engem kellene anyának hívnia, hozzám kellene szaladnia vigasztalásért.. Csak azzal nyugtatom magam, mikor látom, hogy zárja ölelő karjaiba őt az anyám, hogy hamarosan vége ennek az egésznek és Alex is megtudja az igazat. Alig várom, csak miatta csinálom. Csak miatta vagyok hajlandó egyáltalán férjhez menni, ráadásul egy olyan emberhez, akibe nem vagyok és talán soha nem is leszek szerelmes.
A szüleim hozzáállása a karácsonyt követő időszakban sem változott, gond nélkül hagyták otthon velem a fiamat, talán érzik ők is, hogy mennyire elhatároztam magam. Bár azt még mindig nem értem, miért azt jelenti a szemükben a talpra állásom, hogy hozzákötöm magam valakihez. Biztos apám találta ki ezt a hülyeséget, azért fújják mindketten ugyanazt a nótát. Már nem is idegesítem magam miatta, teljesen felesleges.
A ma reggel is így indul, vagyis inkább a délelőtt közepén, mikor Alex álmos szemekkel kitotyog a szobámból a folyosóra és belém botlik. Pár napja hajnalban befurakszik mellém aludni a kis plüss dínójával egyetemben. Fel sem ébred rendesen, mert ahogy a párnát éri a feje, máris békésen szuszog tovább. Én meg úszom a boldogságban, hogy nálam keres megnyugvást. Talán ez a néhány nap, az első alkalmak egyike, mikor benne is felüti a fejét, hogy sokkal közelibb a kapcsolatunk, mintha a nővére lennék.
A pizsamája egy kicsit csálén áll rajta, a zoknit szokás szerint lerúgta. Valahogy fordítva van bekötve, alváshoz kell neki, de amint felkel mezitláb trappol végig az egész lakáson. Amíg valaki meg nem látja és le nem teremti, hogy húzza fel azonnal a mamuszát. Nekem viszont most nincs szívem ráförmedni, a karomba veszem, csípőmre ültetve viszem le a lépcsőn, miközben jókedvűen sutyorgok a fülébe és adok egy apró puszit a homlokára is. Úgy nyúlik el a kezemben, mintha csak egy rongybaba lenne, arcát a hajam és a nyakam közé temeti, apró lábai combomnak ütődnek minden lépésnél.
- Ma csak ketten leszünk, mit szólsz, Tücsök? - ültetem le végül a konyhában a reggelihez. Készültem ám. A palacsinta még meleg, apró kockákra van vágva, hogy nagyfiú módjára már egyedül tudja felszúrni a villájára és betermelni egy jókora adagot belőle reggelire. Az illatáról felismeri, a szemei felcsillannak, két kezét a pocakjára pakolja és pattog egyet a széken, aztán neki is esik. Én meg csak nézem szívem minden rajongásával, azért sem szólok rá, mert leeszi magát és a pizsijéről vadássza össze utána a falatot. Egyetlen morzsát sem hagy kárba veszni. Ekkor tűnik csak fel neki az is, hogy a dínója nincs az ölében, ahol általában az étkezésekre szánt időt átvészeli. Kicsit pánikba esve kezdi keresni, a hangja magas lesz, a szája lekonyul, én meg már félig el is indultam érte, hogy megnyugodjon.
- Reggelizz csak, lehozom Dinit addig.. - simogatom meg a haját. Valószínűleg az ágyamban hagyta, mert mikor kijött a szobából, nem volt nála az állatka. Kettesével szedem a lépcsőket, nagy lendülettel érek be a szobámba, aztán le is fagyok abban a pillanatban, hogy az ágyra pillantok. Rövid időn belül ez már a sokadik látogatása, de eddig sosem voltam még ilyen ideges. Talán azért, mert sosem voltam kettesben a fiammal, mikor betoppant. De azt hittem a legutóbbi itt tartózkodásakor az apám kirohanása elég volt ahhoz, hogy eszébe se jusson legközelebb is beugrani hozzánk. Vagy talán azért kalapál olyan hevesen a szívem, mert az első után ez már a.... talán az ötödik alkalom, hogy kimondottan engem keres? De az sem kizárt, hogy attól szorul össze a gyomrom, hogy megpillantom a kezében Dinit, a kis plüss dínót, amit le kéne vinnem a fiamnak, akinek a létezéséről még csak nem is tud.
- Ez most nagyon nem alkalmas... Van egy csomó dolgom - sóhajtok nagyot, miközben kiveszem a kezéből az állatkát és próbálok úgy tenni, mintha semmi jelentősége sem lenne. Legszívesebben azonnal elküldeném, de valószínűleg pont azért van itt, mert látta, hogy apám kocsija épp nem áll a felhajtón. Egyébként is azt hiszem, hogy kifigyeli minden lépésem mostanság.. Talán már arról is tud, hogy menyasszony vagyok és azért bukkan fel ilyen gyakran. De a legjobban őrzött titkomat nem áll szándékomban felfedni előtte. Csakhogy a földszintről jövő sikítással nem számolok, mikor a kis terveimet szövögetem, így az első lendülettel rohanok ki a szobából, aztán már a lépcsőn loholok lefelé. Alex meg nagy kacagva tépi ki a kezemből a játékát és már rohan is tovább vele. Én meg csak értetlenül nézek utána, aztán félve pillantok hátra. Mennyi az esélye annak, hogy Pierre még mindig az ágyamon ül és nem volt tanúja az előbbi jelenetnek?

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:05

Amióta itt vagyok, még nem mondhattam el magamról, hogy nyugodtan tudnék aludni. Nem gondoltam volna, hogy annyi intenzitás fog érni három év után, hogy egy alapos pihenésre nem volt még időm. Mindenki látni akar, az anyám, a haverok, a régi pályán a srácok... A régi rend mondhatni kezd visszaállni.
Ahogy pirkad, már pattannak ki a szemhéjaim. Tudom, senki sincs a lakásban. A konyhában keresgélek valami ehető vagy iható után. A konyha pici, pedig olykor túlzsúfolt, amikor a fiúk itt vannak. Alig lehet elférni az asztalnál a tolongástól, olyankor mindig gusztusos vacsora készül. Ha sokan vagyunk, mindig van valami. Most a hűtő üres szinte. Anyám három év alatt elszokott attól, hogy itthon vagyok. Csukom a hűtőt, tekintetem megakad az egyik fényképen. Claire van rajta, ahogy önfeledten mosolyog, én pedig mögötte, az ölemben ül és húzom magamhoz. Valamikor este készült, valahol a lépcsőházban ücsörögtünk és bohóckodtunk kicsit. Ő az, akit sosem tudok kiverni a fejemből. Ő az, aki ott van mindenhol, a sztorikban, a képeken, gondolata a levegőben... Azt hiszem ha megpróbálnám elfelejteni sem menne. De nem akarom.
A vízforraló már hangosan szörcsög, ahogy bugyog benne a víz. Sokáig elidőztem a képnél, leveszem az azt tartó mágnes alól, nézegetem, ahogy a vizet kitöltöm a bögrémbe. Instant kávé, az kell nekem. Nesze semmi, fogd meg jól. De legalább van valami a gyomromban. Edzést terveztem ma, meghódítani a falat, a rúd tetejét. A kávét keverem, emlékeimben felmereng ahogy épp őt tolom fel a legalacsonyabb palánk tetejére. Csak kapaszkodnia kellene, hogy felhúzza magát. De belejött. Istenemre mondom,. belejött. Nem rajongott sosem azért, amikor kitaláltam, csinálja ő is. De határozottan mindig ott volt, figyelte mit csináljak. Az a szempár megbabonáz.
Egy szusszal hajtom le a kávét, úgy döntök inkább mégsem a gyakorlásé lesz a szerep. Beszélnem kell vele, mégpedig minél hamarabb. Eddig minden alkalommal kettősséget láttam benne. Vágyott rám, majd eltolt magától. Tudom miért van ez, hisz azt hiszi játszok vele. Pedig nem. Itthon vagyok most és őt akarom. Ha tudná micsoda kettősség van bennem... távol akarok maradni tőle és mégsem sikerül. Elgondolásom hamar eljut a megvalósításig: még egészen reggel van, a kocsi már az utcájukban áll. Kicsit messzebb, mint a házuk, azt fürkészem, hogy van-e mozgás. De hát nincs is ott az autó! Hezitálok még egy picit, a napszemüveget a szomszédos ülésre dobom és kiszállok. Zárom a kocsit egy léha mozdulattal, majd elindulok az udvaruk felé. A kerítés nem akadály, könnyeden ugrom át és vágok át a füves területen. Az ablak a cél ismét. Legutóbb majdnem le akartak itt puffantani, de egy percig sem vonom kétségbe, vállalnám ezt a kockázatot is.
A szoba üres, megszokottan pattintom ki az ablak zárját, hogy aztán bemászhassak. Biztos a dolgát intézi, de így hogy senki sincs itthon még akár ki is merészkedhetnék. A kezem már a kilincsen, szét sem nézek a szobában. Mielőtt azonban lenyomhatnám, megszólal az ébresztő hangja. Talán előbb kelt fel, mint szeretne. Oda lépek hozzá, egy mozdulattal nyomom azt ki. Végigpillantok az ágyán, ahol nem is annyira régen még szó szerint egymásnak estünk. Annyira szenvedélyes és mohó volt ő is. A kispárna után nyúlok, felemelem és beszívom az illatát. Kis ideig csak hagyom, hogy magával rántson minden érzés, ellenérzés, mint valami hullámvasúton. Mint ha csak émelyegnék, pedig csak szédítőek a gondolatok. Szemeimet kinyitom, tekintetem megállapodik egy dínón. Dínón... mit keres itt egy dínó? A játék után nyúlok, felemelem az ágyról. Kié ez a dínó vagy minek van ez itt? Nem rémlik, nem láthattam itt legutóbb semmi ilyet. Úgy döntök, mégsem megyek megkeresni őt. Kérdéseim támadnak felé, amik újabb kérdéseket vetnek fel. Anyám mondta, mint ha örökbe fogadtak volna egy gyereket... De eddig engem a legkevésbé sem érdekelt ez a tény, tegyék.
Az ágyon leülve várakozok, biztos vagyok abban, hogy hamarosan visszatér. Talán nem is olyan sokára. A játékot forgatom a kezemben, nézem az illesztéseit, kicsit elnyűtt, látszik hogy használva van. Majd csak nyílik az ajtó, én pedig felpillantok. Rá.
- Tényleg? - furcsán viselkedik. Még egy szót sem szóltam, de furcsán viselkedik. Nem elküld, nem tiltakozik, nem tagad, egyszerűen csak magyarázkodik minden további nélkül. Csak elengedem a játékot, figyelem, forgatja a kezében. Az arcára emelem a tekintetem, annyira furcsa... annyira zavart. Mint ha valamiért jött volna, vagy az már el is felejtődött?
- Netán ez kellett? - kérdezem kurtán, de választ már nem kapok. Sikítást hallok az ajtó felől, elvonja a figyelmem, de ahogy szemem sarkából látom, ahogy Claire azonnal megmozdul, rögvest én is pattanok. Nem áll szándékomban útját állni, visszatartani őt, mindinkább látni szeretném most már a hang forrását. Különös rossz érzés kerít a hatalmába, mint ha valami tényleg nem lenne kerek. Azonnal a nyomában érek le a lépcsőről és fordulok be az étkező felé, amikor meglátom a gyereket. Elviharzik, kacag, befordul a kanapé felé és kiles mögüle. Épp csak a szemeit látom meg amit felfelé láttatni enged, de ennyi elég. A rossz érzés hirtelen nagyítódik fel ezerszeresére, gyomrom összeszorul és kiszárad a szám. Szólni nem tudok, bár a helyzet azonnal nyilvánvalóvá válik. Az a gyerek... a tejcsoki bőrével, a sűrűn göndör hajával, a nagy kék szemeivel... Akár Claire-é. Csak hápogni tudok, megdöbbenésemben elnyílik a szám.
- Te most szórakozol velem?

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:05

Erre én nem készültem fel, nem csak most, körülbelül soha nem lennék rá kész. Túl sokáig titkoltam már, hogy csak egyszerűen elé álljak. De hittem, hogy nem is fog már visszatérni, egyértelmű volt, hogy a gyereknek nem fogok beszélni róla, akkor sem ha sikerül visszaszereznem őt. Annak pedig az esélye, hogy Pierre-t be kell avatnom, egész eddig nagyon csekély volt. Most idő kellene, hogy el tudjam dönteni, mit mondjak. Vagy egyáltalán csak átgondoljam, hogy milyen lehetőségeim vannak. De időm pont nincs, ő itt áll, a gyerek meg eleven, nem tudom tovább rejtegetni. Meg különben is látta már.. Egyikről pillantok a másikra.Olyan egyformák. Csak a fiam még ennek tetejébe csupa maszat is. A szívem is belefacsarodik a látványba. De nem én vagyok az egyetlen, aki lefagy, Pierre is megdermed. Nem kellene itt lennie, nem kellene felforgatnia az életünket.
- Az öcsém... - válaszolom reflexszerűen, amit mindenkinek mondunk, de nem vagyok olyan naiv, hogy ezt el is fogja hinni. Szinte már várom azt az átható pillantást, amivel a lelkem mélyéig is képes ellátni, de mikor másodpercek múltán sem érzem magamon a tekintetét, gyorsan reagálok. Alex persze azt hiszi, hogy fogócskázunk, visítva szalad el előlem, pedig most aztán tényleg semmi kedvem kergetni őt. Nem is hagyom, hogy messzire szaladjon, elkapom a karját és már fel is kapom, hogy Pierre-t kikerülve az emelet felé induljak vele. Menekülök. Gyors vagyok, Alex pedig méltatlankodik. Nem ezt szokta meg, nem ez a napi rutinja.. Ráadásul én sem ezt ígértem neki. Azt kiabálja, hogy hazudós vagyok, én meg kínzóan húzom el a számat. Igaza van, pedig nem is tudja mennyire az vagyok. Hogy mindenkinek hazudok, és mennyire utálom magam miatta.
De sietnem kell, túl korán kezdtem el magyarázkodni, feltűnhet neki ez is, nem csak a hasonlóság. Alex rugdalózik, feszíti magát és sír. Nem akar a karomban lenni, én pedig ettől a lehető legpocsékabb anyának érzem magam. De leteszem, ő pedig egyből a játékaihoz szalad és elfoglalja magát. Van értelme még tagadnom? Feltűnően egyértelmű, hogy az ő fia... A hajamat hátratúrom, rettentően ideges vagyok. Nem így terveztem, sőt igazából komolyabb gondolati síkon meg se fordult a fejemben, hogy ők ketten egyszer majd egy légtérben lesznek. Csoda, hogy azt se tudom mi tévő legyek?

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:06

Van az az élethelyzet, amikor bizonyos döntések luxusnak számítanak. Vannak életek, melyek jobb ha soha nem keverednek bele egy olyan dologba, amiből kimászni szinte lehetetlen. Olyan régóta vagyok már nyakig a bűnözésben, hogy a bőröm alá hatol, a véremben lüktet minden egyes mozzanata. Mikor ez az életforma mérgezi az elmét, olyan cselekedetekre biztat, ami egy normális ember számára felfoghatatlan, miért tesszük. Amikor a haverok előtt menő egy stukkert meglóbálni, valakit megfenyegetni, mások életével játszadozni. Ebből a fertőből csak egyféleképpen van kiút: életet életért. Ha valaki belekeveredett, könnyedén nem szállhat ki belőle. Egy ilyen kétes világban, ahol nem tudnám megmondani, megérem-e a következő évet, nem gondolok felelős döntésekre. Egy ártatlan életet belevonni pedig a legnagyobb önzőség a világon.
Ez az a dolog, amit nem szerettem volna megtapasztalni. Nekem egy gyerek az felér egy tökön lövéssel. Egy pillanat alatt jut el a tudatomig, hogy ez az apróság bizony az én fiam, ahogy pislog rám ártatlan tekintettel, kíváncsian, de bizalmatlanul. Majd megered a szobán keresztül fel a lépcsőn. Claire szavai olyannyira nem jutnak ela tudatomig. "Az öcsém". Ennél nagyobb hazugságot soha nem hallottam tőle...
A kölyköt figyelem, szaporán szedi a lábait. Már most látszik rajta, hogy nyúlánk lesz, igényli a mozgást, a lépcső sem akadály neki. Mekkora, három éves talán? Vagy valamikor később fogant meg? Miért nem láttam eddig még? Annyi kérdés kavarog a fejemben. Csak reflex-szerűen lódulok Claire után. Nem engedem, hogy egy kicsit is lépéselőnyre tegyen szert. Most már ebből nem mászik ki.
- Te tényleg mással akarod felneveltetni? - büszkeségem csúszik ki a számból, pedig tudom, hogy ez lenne a legjobb. Tudom, hogy ő is, a gyerek is így lenne nagyobb biztonságban. Megállok az ajtóban, a picit figyelem. Olyan furcsa látni őt, benne magamat. A kiskori képeimről mint ha csak ő köszönne vissza. A játékai között megnyugvást talál, biztonságban érzi magát.
- Miért nem beszéltél róla? - hangom halk, kissé életlen. Teljesen elvonja a figyelmem a látvány, nem is igazán figyelek mit kérdezek. Csak... kimondom a gondolataimat. Nem tudom, okoljam-e őt, hisz fiatal volt, vagy magamat, ezt mindketten elrontottuk és most itt van ő. Ő, akiről a mai napig nem tudtam, ő, akit sosem vártam, akartam volna. Olyan idegen nekem és mégis ismerős. A megjelenése, a grimaszai. Nem tudom eldönteni, meg akarjam-e ismerni, vagy csak hátráljak ki. De olyan sokszor hátráltam már ki sok mindenből. Most először érzem azt, hogy megoldani szeretnék valamit. Valamit, amit már mások eldöntöttek, hogy fogják megoldani.
- Mi a neve?

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:06

Nagyon igyekszem csak Alexre figyelni. Olyan helyes gyerek, ártatlan és boldog. Jó élete van, nélkülem is jó élete lenne. De már a születésekor se tudtam tőle elszakadni. Fél év, fél évet vettek el az életemből, nélküle töltöttem, aztán pedig minden megváltozott. Nem volt már csöpp gyerek, mikor ismét hazakerültem, lemaradtam az első alkalomról, mikor egyedül fordult hasra, az első betegségéről is, aztán mire észbe kaptam és gördülékenyen becsatlakoztam az életébe, már az első fogacskái is kibújtak. Azt hiszem utoljára akkor éreztem magam ennyire pocsékul, mikor szembesültem a ténnyel, hogy bár én voltam vele 9 hónapig, mégsem az én karomba vágyik. Még csak haragudni se tudtam rá miatta.
Pierre nézve realizálódik bennem, hogy annyira nem számítottam kettejük találkozására, hogy fogalmam sincs, mit mondjak. Vagy mit ne. Szóljak-e egy szót is vagy maradjak csendben? Elzavarjam? Elmenne? A gondolatok úgy cikáznak a fejemben, hogy egészen bele is sajdul, de testtartásom is változik közben. Vállaim leengednek, a megerőltető titkolózásnak most vége. Eddig észre sem vettem mennyire nehezemre esik tartani a számat, egyáltalán nem olyan, mint a szomszédok szemébe hazudni, mikor a gyerekről kérdeznek.
- Nem, én fogom felnevelni.. Ez csak egy... átmeneti állapot.. - Az elhatározás sziklaszilárdan megérett bennem már a terhességem alatt. Akkor még nem tudtam, hogy a szüleim lesznek ebben a leginkább az ellenségeim. De az esküvőig hátralévő három hónapot már fél lábon állva is ki kell bírnom. Csak a papír a fontos, aztán Alex-szel elköltözünk és megtud majd mindent. Csak remélni tudom, hogy nem fog éket verni közénk az első pár év.. Az lenne a legjobb, ha nem is emlékezne erre az időszakra. Ha kapnék egy tiszta lapot az élettől.
- Te miért nem szóltál, hogy lelépsz? - vágok vissza, de nagyon igyekszem kerülni a tekintetét. Ha akarnám se tudnám tagadni, hogy a tüske még nagyon is ott van bennem. Talán örökre ott is marad. - Leléptél.. Aztán felbukkantál.. Szólni akartam, de másnap már nem voltál itt. Nem akartam, hogy őt is itt hagyd... - válaszolok aztán nagyon halkan. Alex annyival többet és jobbat érdemelne, még attól is, amit én adhatok neki. Mintha csak megérezné, hogy rá gondolok, felém kapja a fejét, vigyorgás közben az összes apró kis fogát kivillantja, én pedig nem tudok nem visszamosolyogni. Nem érzi a helyzet feszültségét, csak ül a játékszőnyegen és előpakolja az összes csetreszt, ami a keze ügyébe akad. Szereti a vendégeket, Pierre-re is ezt hiheti. Alig két perc elég ahhoz, hogy valaki belopja magát a szívébe, olyan kedves, olyan barátságos még az idegenekkel is. Nem róhatja fel nekem senki, hogy meg akarom óvni. Olykor még saját magamtól is.
- Nézd, én nem akarom, hogy bajba keverd.. Nem tudom, mikor fogod magad megint belekeverni valamibe.. Mikor fogsz megint lelépni.. Egyszerűbb, ha nincs hozzád semmi köze.. - állok aztán a sarkamra. Mindez épp elég indok, hogy miért nem szóltam róla. Már nem érzem úgy, hogy ismerném őt, hiába húz hozzá a szívem. A fiam a legfontosabb, és ha a boldogulásunkhoz az kell, hogy még csak a gyereke nevét se tudja, akkor részemről hajlandó vagyok meghozni ezt az áldozatot.

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:06

Egészen eddig úgy éreztem, hogy ura vagyok a helyzetemnek és tudom irányítani a dolgaimat. De egyre inkább érzem úgy, hogy a visszatérés mennyire nehézkes. Megváltoztak a dolgok, látom anyám tekintetében, feltétlen szeretete mellett ott van a félelem a szemében amikor homlokon csókolom, a félelem, hogy vajon hazajövök-e még, mire felébred, ott leszek-e még neki. A fiúk felé is úgy érzem, hogy vannak fenntartásaik. Nem mondanám, hogy nem őszinték, csak nem avatnak mindenbe bele. Ezzel a mostanival pedig úgy érzem, végképp megszűnt az a világ, amit én hátra hagytam magam mögött. Már messze jár minden és mindenki, én pedig mint ha megálltam volna az időben.
- Átmeneti állapot? Miért, elválsz? - a rideg valóságba zökkenek vissza. Még mindig hazudik? Még mindig próbálja bekajáltatni velem, hogy csak ő lesz neki? Ha már engem nem méltóztatik beavatni a fontos dolgaiba. Mert úgy gondolom, egy gyerek elég fontos tényező az ember életében.
- Jobb lett volna? Mivel lett volna másabb, ha elmondom? Szükségszerű volt, hogy megkíméljelek titeket. Senkitől nem búcsúztam el, nem csak tőled. Szerinted mennyire volt nekem könnyű? Tudod... ott voltál mellettem, amikor a lehetőségeimet latolgattam. Annyira édesdeden aludtál, annyira békés volt minden. Szívem szerint még magammal is előbb számoltam volna le, mint hogy egy szó nélkül hagyjalak itt. De rájöttem, azzal nem oldok meg semmit csak elvágom a lehetőségét annak, hogy egy napon változtassak ezen. - nem tudok az érzéseimnek és a szavaimnak ellent állni. Valami megindul, vádol, én is vádolok, de kit? Magamat? Őt is? Ennyivel tartozom magunknak. Csak hallgatok, mindent elárul a viselkedése. Fájdalmat látok a szemeiben. Számat elnyitom, de nem tudok helyes választ adni neki. Annyira abszurd ez a helyzet. Nem tehettem, hogy sokáig maradok, dolgom volt másnap. Csak már nem bírtam tovább...
Nem válaszol a kérdésemre. Csak a nevét akarom tudni. Elpillantok a fiú felé, ismét magával ragad a látvány. Annyira eleven, ott kellett volna lennem mellette. Most is ott kellene ülnöm és játszanom vele. Anyám mindig arra nevelt, viseljem a tetteim következményét. Sosem állt távol egy család gondolata tőlem, de abba az életbe nem akartam volna. Csak szerettem volna megkímélni egy lelket a gyötrődéstől, a mindennapos küzdelmektől, a kiközösítéstől. Az utca kölykének lenni nem kiváltság, hanem átok. Minden nap talpon maradni, küzdeni valamiért, hogy aztán az emberek ugyanúgy semmibe vesznek mert a származásunkat nem mi választjuk meg.
- Legalább elfogadják mások? Jobb sora van neki, mint nekem valaha is lehetett? - hangom szomorú, még mindig figyelem őt. Vigyorog, játszik tovább, mit sem sejtve arról, mi mégis miről beszélünk. Talán tényleg jobb lenne neki nélkülem.

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:06

Nem vagyok felkészült és ez teljesen kiborít. Tudtam, hogy felbukkant és erre mászkál, mégsem voltam elég óvatos. De a tény, hogy nem csak ezt a titkomat ismeri teljesen letaglóz. Romba dönt. Hazudtam neki és ő tudja. Vajon mindvégig tudta? Azért bukkant fel a legváratlanabb helyszíneken is? Azért nem tűnt még el?
Ha akarnék se tudnék ezután a szemébe nézni, látványosan függesztem tekintetem a gyerekre, a mosoly lehervad az arcomról. Sírni támad kedvem, de tudom, hogy ha most utat engednék a könnyeimnek, én lennék a világ legszánalmasabb anyja. Mégis fáj, kegyetlenül szaggat belülről az érzés, hogy milyen aljas vagyok. Hiába minden jó szándékom, hiába gyűlölöm őt, amiért évekre eltűnt, sokkal több okom van magamat utálni. Egyszerre gyászolni a múltamat és a jövőmet.
- Nem válok el... - csak suttogom, több hang nem jön ki belőlem, de még én is érzem, hogy ez így nem normális. Nem vagyok sem lelkes, sem boldog ebben a pillanatban. Senki nem mondaná meg rólam, hogy menyasszony vagyok. Antonio sem ezt érdemelné, hiszen csak halovány mása vagyok annak, aki voltam. Belefáradtam a hiábavaló küzdelmekbe, ez pedig a lehető legjobb megoldás. A szüleim szerint is, és ha már egyszer eljutottunk arra a szintre, hogy Antoniot elfogadják, akkor meg is ragadom az alkalmat, hogy felhasználjam. Undorító dolog ez az érdek, de muszáj. A többi lehetőség sokkal rizikósabb. Azzal meg már megbékéltem, hogy a szerelmi házasság az olyanok kiváltsága, akik nem basszák el az életüket idejekorán.
- Mivel lett volna másabb? És mi változott volna, ha én szólok róla? Talán nem tűnsz el? Adsz életjelet? Küldhettem volna fotókat, hogy kibújt az első foga? - nézek rá aztán mégis. Nehezemre esik, mégis számonkérem. Minden más lenne. - Akartad volna egyáltalán? - tűnődöm el egy pillanatra, először észre sem veszem, hogy hangosan kimondom. Semmivel sem jobb, hogy tudok a vívódásáról, ez is csak azt bizonyítja, hogy minden alkalommal, mikor csak egy karnyújtásnyira voltam tőle, képes volt lemondani rólam. Rólunk. Újra és újra. Mennyit könyörögtem neki, hogy maradjon.. Hányszor mondtam neki, mennyire szeretem. Még azért is esedeztem, hogy ha mennie kell, vigyen engem is magával. Bárhova, akárhova. Mintha csak azért rimánkodtam volna, hogy szeressen egy kicsit. Akartam, hogy én legyek az, aki miatt marad. Ostoba voltam, hogy minden alkalommal reménnyel telve repültem a karjaiba, hiszen visszajött, reméltem, hogy más lesz. De semmi sem változott. Úgy szerettem volna kapni legalább egy magyarázatot, hogy miért...
Várom a kirohanását, hiszen épp most közöltem vele, hogy nem akarom, hogy a fiam életének a része legyen. A sarkamra álltam és kellően felszívtam magam egy kiadós veszekedéshez, hogy megvédjem az igazamat és ha kell meg is fenyegessen, hogy jobban teszi, ha távol tartja magát tőle.. Tőlünk.. Meglepődök, hogy nincs szükség a hangom felemelésére, de a szívem újra elnehezedik. Sose viseltem jól, ha szomorúnak látom. Túl sokat volt a közelemben az utóbbi időben, mert megint képes rám hatást gyakorolni. Ezért is csak utálni tudom. Gyengévé tesz.
- Igen.. - válaszolom csak alig hallhatóan. - Enola azt mondta, nem csak külsőre hasonlít rád.. Jókedvű és barátságos kisfiú, néha nagyon rossz. De mindenkit elbűvöl. Jövő hónaptól óvodás lesz, ott majd minden kiderül... - kezdek mesélni, habár nem tudom, hogy jól teszem-e. Annyira kézenfekvő ez a néhány mondat, annyira szívből jön. Nem tudok előle elhallgatni mindent...
- Mi történt, Tücsök? - lépek hozzá az első hangos síró hangra. Lemaradtam róla, de a krokodilkönnyek már ki is csordultak, a szája lebiggyed és már meg is látom a problémát.
- Nincs semmi baj, katona dolog... - duruzsolom neki, de már ott is vagyok mellette. Az egyik játék becsípte a kicsi ujját, nem fájdalmas, eddig nem sírt miatta. Valószínűsítem, hogy most is csak a figyelmünket akarta felkelteni. Nem örülök neki, épp azon voltam, hogy kitessékeljem Pierret és nyomatékosan kérjem, hogy többet ne is keressen minket. Erre épp Alex mellé guggolok, hogy puszit adjak a bibijére.

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:06

Annyira abszurd a helyzet. Egymást bántjuk, talán még jobban is mint eddig valaha. Nem hevesen, vehemensen, hogy azt a szenvedélyünkbe fojtsuk és megpecsételjük az éjszakát. nem, most erősen, durván lelkileg bántjuk egymást. Szívem szerint magamhoz ölelném, hisz elég csupán rá pillantanom és megbánom a szavaimat. Csak a dac erős bennem, az a makacs önérzetem, amit most bánt. Nem is igazán az zavar, hogy férjhez megy. De, igazából kibaszottul zavar, ne hazudj magadnak! Az viszont még inkább, hogy az a gyerek, aki vér szerint az enyém, gyakorlatilag egy idegen alakhoz kerülne... Nem, ezt egyszerűen nem tudom elfogadni, akármennyire is gondoljam azt, hogy így lesz a legjobb neki.
- És mit tud adni azon kívül hogy van pénze és biztos élete? - kérdezem szinte magam elé. Figyeltem, nem egy nagy eresztés a fickó, visszafogott módon olasz, nincs nagy arca, se dumája, lefogadom még az ágyban sem ér a nyomomba. De hogy is érne? Fogja valaha is tudni milyen igazán szenvedéllyel szeretni? Vadul szeretni? Hogy szinte már fáj, de megveszek így is a másikért, Rengeteget vívódtunk mi egymással, sokkal többet mint bárki más tenné ezt. A kezdetek, amikor megpróbáltam őt visszahozni a feladás küszöbéről, mikor túllőtte magát... valamit tudtak vagy sejtettek, de a legsötétebb korszaka az én titkom maradt örökre. Max viszont tudott mindenről, a függőségről, róla, rólunk. Neki mondtam el először, hogy nekem ő kell, fittyet hánytam arra, hogy ezért mennyiszer kellett kiállnom érte. Én pedig tettem ezt annyiszor, ahányszor csak kellett, szóval, ököllel, rendőrséggel, amivel csak megóvhattam őt. Ő megtenné érte ugyanezt? Végigmenne azon a lépcsőn, amin mi mentünk? Kötve hiszem. Arany életük lesz, de a tüzet sohasem fogja semmi táplálni. Záporoznak a kérdések és egyre inkább úgy érzem, hogy ha ezeket képes feltenni, akkor nem is ismert igazán. Pedig csak az életem egy részét nem fedtem soha neki...
- Tudod, hogy mit jelent nekem a család! Csak... nem volt megfelelő az alkalom. - kifakadok egy pillanatra, majd csöndesen folytatom. Ha valaki, hát én még a barátaimért is tűzbe tenném a kezem, ha kell, akár más életét is elvenném, ha azzal segítenék. Anyámat pedig a végletekig óvom mindentől, hisz csak ő van nekem, senki más. Bevallom, volt időszak amikor szerettem volna egy kistestvért. Ez azonban abban a helyzetben nem volt megoldható. Anyám mindig mondta, inkább nekem ad kétszer enni, mint két állandóan éhes szájat etetni. A gettóban, ahol sokan naponta számolják, mire költsék a pénzt, nem könnyű egy olyan döntés. Talán felmerült volna bennem, hogy nincs helye ott. De végtére is, engem is megtartottak. Anyám sok mindent bánt már életében, én nem tartozom ezek közé.
Halovány elégedett mosoly tűnik fel szám szegletében, amikor róla beszél. Legalább neki jobb itt, ő nem fogja megtapasztalni, milyen kiközösítettként élni, megkapja azt a nyugodt életet, amit én csak hírből ismertem.
- Három éves? - meglepetten pillantok rá, de választ már nem kapok. A kisfiú sírásban tör ki, Claire pedig rohan is hozzá. Vigaszra vágyik, bújik, lassan elcsöndesedik, rám kapja olykor könnyáztatta tekintetét. Szóval... ha csak egy picit is tovább maradok, talán sosem megyek el vagy magammal viszem őket is. Ezt már sosem tudom meg, mi történt volna akkor, csak azt, hogy mi van most. A pillanatszerű álomkép összetörten gördül tovább a semmibe. Lassan odasétálok hozzájuk, leguggolok. Késztetést érzek, hogy megérintsem őt. Csak egy picit, hogy érezzem, tényleg egy hús-vér kisfiú, nem a képzelet szüleménye, nem csak ábránd.
- Hogy hívnak, nagyfiú?

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:07

Ha tudnék, menekülnék. Csak el innen. Vissza se néznék, csak Alexet vinném, hogy kiszakadjon ebből a környezetből. Hogy velem lehessen, éldegélhessünk a kis családunkban mindenféle szabályozás nélkül. Azt hiszem sikerült jócskán leadni a nagy vágyaimból, már nem akarok diplomát szerezni, inkább lakásra gyűjtök. El akarok költözni, évente egyszer látogatni a szülőket, azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. Szabadságot akarok, kötöttségek nélkül, békében és szeretetben. Ez azonban nem adatik meg mindenkinek. Vagy ha mégis, akkor a helyzet járulékaival is kell számolni. Mint nekem a házasság gondolatával.
- Gratulálok.. Valóban a pénzéért megyek hozzá... - jegyzem meg gúnyosan. Nem tudom nem zokon venni, hogy ez a véleménye rólam. Mióta hiszi, hogy egy számító dög vagyok? Alattomos vagyok, amiért kihasználok egy férfit és érdekházasságot kötök, de sosem a meggazdagodás volt a célom. Nem kell a pénze, aláírom a házassági szerződést is, már megegyeztünk.. - Mikor szültem... én lemondtam róla. Elvették volna tőlem, ha nem teszem. A múltam kifogásolható, ráadásul kiskorú is voltam. Az anyámékat jelölték ki gyámnak, ők pedig hiába látják, hogy tiszta vagyok.. Nem nyúltam droghoz, még csak fájdalomcsillapítóhoz se több, mint négy éve. Tiszta vagyok.. - ismétlem, mintha őt kellene meggyőznöm róla. - Mehetnék a gyámhatósághoz, kérvényezhetném, hogy adják vissza a felügyeleti jogot, de hónapokba telne, ha nem évekbe.. És végül úgyis ugyanazt akarná mindenki. Valakit, aki felelősséget vállal értem. Antonio megteszi. Az apám még kedveli is.. - sóhajtok nagyot. Nem árt, ha tisztázom magam, és az se, ha tudja, hogy nem jókedvemből csinálom, hanem tényleg a fiam az egyetlen, akinek a sorsa most a szemeim előtt lebeg. Tudom nagyon jól, hogy nem szeretem, azzal is tisztában vagyok, hogy a házas életem szinte biztosan kudarcra van ítélve egy férfi mellett, akinek nem tudom odaadni a szívem. De nincs más mód. Apám hajlandó kihagyni belőle a hivatalokat, ha hozzámegyek, én pedig ezt fogom tenni. Csak biztonságban akar tudni, legalábbis ezzel nyugtatom magam. Meg azzal, hogy Antonio erkölcsileg is feddhetetlen ember.
- Nekem nem egészen ezt jelenti a család.. - nézek magam elé egy pillanatra. Más értelmet nyer a szó, ha az embernek gyereke lesz, akiért felelősséggel tartozik, aki tőle vár mindent. Nekem Alex a családom. Szeretem Enolát és a srácokat, szeretem a szüleimet is, de tudok élni nélkülük. Pierre egészen más tészta. Őt egyszerre gyűlülöm és szeretem, a határon táncolok. Sosem tudom előre, hogy melyik érzés fog feltörni bennem, ha megszólal, de az is elég, ha csak meglátom. alkalmat keres? Lett volna alkalma nem lelépni, lett volna alkalma beszélni is erről az egészről. Sose maradt elég ideig ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljam szóba hozni a gyereket. Meg hát féltem is. Most is félek, hogy egyszer csak elpattan a cérna és törni-zúzni kezd, amiért hazudtam neki. Nála ez is benne van a pakliban. Az előbb már majdnem azt hittem, hogy tényleg megteszi, hogy erre vártam és a fiam előtt is megmutatja az igazi énjét. Nem akarnám, hogy előtte kezdjen tombolni.. Ne lássa, milyen az apja a legrosszabb formájában.
Valóban csak annyi kell Alexnek, hogy az ölembe bújhasson. Szereti magának követelni az emberek figyelmét, de már átlátok rajta. Az indokolatlanul nagy könnycseppekre és a fájdalom nélküli sírásra akár specializálódhatnék. Hazellel is előszeretettel játssza el, de ő csak a hangot hallja, látni nem látja a nagy könnyeket. Még ez a szerencse, különben elhinné, hogy valami nagy baj van. Alex nagy zsivány, azt hiszem ez örökletes, a Leroux-vér teszi. Már a játékáról sutyorog nekem. Meglepődöm rajta, mert idegenek előtt keveset beszél. Egyébként sem egy szószátyár fajta, egy darabig aggódtam is, hogy valami gond van vele, mert későn kezdett beszélni. Egyelőre nem tűnik úgy, hogy be szeretné pótolni a lemaradást. De Pierre-t most látja először, normális esetben biztos nem szólna hozzá, de neki még válaszol is. Kihúzza magát az ölemben, úgy mondja egy kicsit pöszén, hogy Tücsöknek hívják, közben egy hajtincsemmel kezd játszani, aztán meg szégyenlősen elbújik és a nyakamba dugja az arcát. Halkan felnevetek, mert nem így szokott bemutatkozni, de szereti ha így hívom.
- Alexnek hívják.. - válaszolom végül Pierre-re nézve. Abból még csak nem lesz baja, ha megtudja a nevét. Legalábbis nagyon remélem. Különben biztos elátkozom magam ezért a pillanatért.

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:07

Téves a megállapítás. Nem visszakozok mégsem, hisz miért tenném? Mert így állapítottam meg a helyzetet? Mert kinézem a szüleiből azt, hogy tényleg elrendeznek egy esküvőt? Most azt hiszi, hogy úgy gondolom, az anyagi biztonság nem számít? Ugyan már, dobáljon meg kaviccsal. Azt a kisfiút elnézve kinézem belőle, hogy képes belemenni. Az ő jövőjéért és vele együtt a sajátjáért. Tudom, én sosem adhatnék neki egy fix anyagi biztonságot, de lényegében fölösleges ilyenekre gondolni, amikor a bizalmat sem szavazza meg többet nekem. Visszavágnék szívesen neki, de ahányszor megpillantom a fájdalmat a szemeiben, elhallgatok. Csak némán hallgatom, ehhez nem is sok hozzáfűznivalóm lenne. Én ismerem a valóságot, azt, mi történt akkor. Ha nagyon akartak volna vájkálni a drogos ügyeiben, akkor találtak volna még cifrábbat is, mint amiről tudomásuk volt. De mindez elég lett volna ahhoz, hogy elvegyék tőle egy életre a gyereket. Mocskos húzásnak tartom, hogy ezzel zsarolták. Hogy elhitették vele, tényleg így van, hogy ő nem alkalmas az anyaságra. Nekem egészen más a véleményem erről, elég csak rájuk nézni. Szinte kézzel tapintható a kötelék, ahogy egymásra pillantanak, ahogy mozdulatokból értik egymást. Összecsiszolódtak. És az apja egy igazi rohadék, aki kihasználta őt teljes mértékig. Remélem egy szavát sem vette magára.
Valamikor egy társaságunk volt, amikor őt a saját kis családomba hoztam, nem csak anyámat ismerte meg. A fiúk is annak számítanak, ők pedig viszonylag hamar kedvelték meg egymást. Sokszor telt el úgy este, hogy mindenki a lakásunkon volt, játszottunk, ha meguntuk, beszélgettünk, rágyújtottunk, kártyáztunk. Aztán mindenki aludt ahol helyet talált. Mi olyankor tudtunk igazán egymásra hangolódni, mégis béke volt, ő pedig hamar megszerette ezt a kis társaságot. Szomorú látnom, hogy most egészen másképp gondolja. Megéri elvágni az utolsó kötelékeket a közös múltunktól? Én tudom, hogy soha nem lesz máshogy teljesen boldog. Akkor sem, ha ez a kisfiú végig ott lesz mellette. A fiam. Az, aki az imént még hatalmas krokodilkönnyeket potyogtatott, most pedig komisz tekintettel pillant rám. Kihúzza magát noha látom rajta, szégyenlősen feszeng és bemutatkozik nekem. Az anyja hajába kapaszkodik majd visszabújik a biztonságos menedékébe - a karjaiba. Tekintetem egészen ellágyul, keserédes mosoly ül ki az arcomra. Tényleg el tudnék egy ilyen apróságot szó nélkül engedni? Hisz eddig sem volt hozzá semmi közöm. Soha nem voltam az élete részese, éppen csak bő fél órája ismerem őt. És mégis. Késztetést érzek arra, hogy de szóba elegyedjek vele, talán szívesen ismerném meg őt. Tényleg olyan mint én?
- Pierre az én nevem. - mondom végül én is bemutatkozva, miközben a mancsom nyújtom neki. Ha elfogadja, elfogadja, ha nem hát nem. Nem tudom, kire miképp reagál és meg meri-e fogni a kezem. De végül ismét csak Claire vonja el figyelmemet.
- Szerintem nálad jobb anyát nem is kaphatna. Lehet, hogy voltak hibáid, de nélküle is tudtál változtatni. Tiszta vagy, évek óta, már akkor is az voltál, amikor ő fogant. A szüleid meg sem érdemlik, hogy ők legyenek a gyámjai. Apád kezét szívesebben törném el, mint lássam őt a kezében. Annyira... bájos.

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:07

Most először érzem úgy mióta visszajött, hogy nem kell neki bemutatkoznom. A múlt magával ránt, és felrémlik bennem az a sok rossz, amit magammal tettem, mert pocséknak gondoltam az életemet, mert egy értéktelen kis senkinek éreztem magam, aki még a valódi szüleinek se kell. Nagyon sok minden köszönhetek neki, még mindig hálával tartozom azért, hogy nem hagyott meghalni. Hogy átvészelte velem a pokoli éjszakáimat, hogy nem engedett többet drogok közelébe, pedig eleinte egyáltalán nem voltam vele kedves és nem volt könnyű dolga sem. Szégyelltem magam, pedig még csak nem is ismertem, de már akkor szégyenkeztem magam miatt, és minden okom meg is volt rá. Most is valami hasonlót érzek, hiszen az elveimet adtam fel azzal, hogy lemondtam a gyerekről, most pedig azzal is, hogy képes vagyok miatta még egy eleve halálra ítélt házasságba is beleugrani. Ha nem cseszem el az életemet a droggam, most nem lenne ez. Ha nem talál meg félholtra ájultan, most Alex sem lenne. Nem tudok rá egyértelműen rossz szájízzel gondolni.
Látom rajta, hogy bántja őt, amit mondok. Egy időben talán még én is másképp gondolta volna, de azóta lelépett. Azóta elég sok minden megváltozott. Csak az nem, hogy kötődöm a családjához. Valószínűsítem, hogy soha nem is fog, hisz rájuk nem vagyok mérges, ők nem hagytak cserben, sőt... Igazából tudom, hogy tisztes távolból ugyan, de mindig szemmel tartott valaki, még akkor is ha semmi szükség sem volt rá.
- Max a keresztapja... - szalad ki a számon gondolkodás nélkül. Azt hiszem ez is újdonság lesz neki. Képzelheti mennyire macerás volt rábeszélnem, hogy a keresztszülőkre nem csak rámondják, hogy azok, tényleg megkeresztelik őket. Elég sokáig nem akart hallani a templomról, az apámról meg pláne nem. Hazel teljesen más eset, bár a szüleim pont annyira nem kedvelik, mint a keresztapát. Pedig ő nem köthető Pierre-hez semmillyen formában. Őt csak alkalmatlannak tartják, mert vak, de nem mondják ki. Istenfélő emberek.
Legszivesebben elhúznám előle a gyereket, mikor látom, hogy felé nyúl, de nem akarom úgy tiltani tőle, mintha ördögtől való lenne. A gyerek még a kézfogásra is azt hinné, hogy az valami rossz dolog. Pedig elég készségesen pacsizik le vele, ő így szokta. Olykor nekem is csak egy pacsit ad puszi helyett.
- Clej méjgesz jád.. Adjál neki puszit, akkoj nem lesz méjgesz.. - szólal meg kicsit incselkedve az ölemben. Micsoda tipp, de azért remélem nem fogadja meg. Elég sok puszit kaptam tőle az utóbbi időben, csalódna abban, hogy a puszi nem mindig válik be. Az csak akkor hatásos, ha ő akar levenni a lábamról egy-egy csíny után. Már majdnem el is mosolyodok a gyermeki ártatlanságán, és azon, hogy Pierre szerint jó anya vagyok. De ugyan honnan tudná? Most lát minket együtt először. Olykor még én is azt érzem, hogy megbuktam anyaként, hát még a környezetem mit gondolhat rólam.. Mégsem emiatt leszek zaklatott pillanatok alatt.
- Meg ne próbáld! A közelébe se menj.. - szűröm a fogaim között. Akármilyen rossz a kapcsolatom vele, attól még az apám. Ő nevelt fel, és ő a fiam gyámja. Már akkor megingott a házasságomba vetett hite, mikor a szobámban találta őt. Fegyverrel a kezében tajtékozva még sosem láttam. - Pierre, nem tehetsz semmit. Ez az egyetlen esélyem, hajlandó vagyok megfizetni a ballépéseim árát. Te pedig tartozol ennyivel... - csuklik el a hangom a végére. Nem akarok újból nekifutni a drámázásnak, de egyáltalán nem tetszik, hogy tőle tettem függővé a lehetőségemet. Csak remélem, hogy ha Alexre néz, majd ő is megérti, még akkor is, ha tőle sosem várnám el, hogy áldozatokkal teli életet éljen.

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:07

Max tud róla? Elkerekednek a szemeim a kijelentésre. Mint ha csak fordulna velem a világ egy nagy bukfenccel, hirtelen érzem magam nagyon átverve. A szemembe mosolygott, mesélt, egy szóval sem mondta, hogy tudna a fiamról. Egyáltalán van még valaki aki tud róla? Vagy mindenki tud róla, csak nekem nem mondták ezt el? Úgy érzem, le kell ehhez üljek, mégsem találom a kapaszkodót. Fájdalom villan a szememben, ahogy rá pillantok, mégis muszáj megkérdeznem.
- Mindenki tudja, igaz? - a tudat inkább bosszant, dühít, hogy ennyire nem avattak be semmibe. Ennyire nincs már rám szükség? Ennyire megtalálták volna a számításaikat nélkülem, hogy már azt sem tartják fontosnak, hogy megosszák velem életük minden részletét? Egy olyan dolgot, ami engem akkor is érint, ha nem akarom, még akkor is, ha tudom, nem biztos akarnék-e részt venni az életében. De kötődök hozzá attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam őt. Visszafogom magam, elég ismét csak rá néznem és elszáll minden dühöm.
Kézfogás helyett pacsi jár, én pedig rá mosolygok. Mint ha nem is számítana mindaz, ami eddig történt, ma, a napokban, az elmúlt években. Lassan kúszik alattomosan a tudatomba, én szeretném őt megismerni, mégis annyira képlékeny még az egész. Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem úgy jöttem ide, hogy a fiammal találkozzak, egészen más terveim voltak. Claire körül forogtak, forognak még most is. Mi mindent teszek majd vele, hogy ismét magamhoz édesgessem. De A kicsi látványa teljesen felülírja mindezt. Különös, sosem gondoltam volna, hogy valaha is így fogok reagálni egy gyerekre. Tiszta sor volt számomra, hogy abban az életben nem szeretnék egyet sem, amiben élek. Nem akartam felelőtlen lenni, mégis az lettem. Volna még választásom, mégsem akarok választani. Egyszerűen csak... megragadja a figyelmem egyetlen mozdulatával, mosolyával, a szemeiben lakozó ragyogással. Annyira ártatlan, nem azt érdemelné, hogy az én kétes életembe csöppenjen. És mégsem tudok tőle elszakadni.
- Te szoktál neki puszit adni? - nem kezdem el firtatni, hogy miért nem próbálom meg azt, amit tanácsol. Nem értené ő még, hogy mi nem vagyunk egészen olyan viszonyban, előtte meg pláne nem leszünk. Lassan ébredek rá, hogy Claire tényleg nagyon más lett. Ha nincs kapaszkodója, nem tud a kísértésnek ellenállni. De minden más alkalommal erősen határozza el magát és voltaképpen a háta közepére sem kíván. Valóban nem tudom, ismerem-e még őt, vagy mi maradt abból a nőből, akibe én mocskosul beleszerettem.
Csak fintorgok a megjegyzésére. Tudja, mi mindenre vagyok képes, volt idő amikor elég volt ha valaki csúnyán méregeti vagy beszól. Az a sürgősségin kötött ki vagy elsimítottuk az ügyet. Nem volt ritka az sem, ha éjszakára fogdában tartottak, de ő is hatással tudott rám lenni. Pont úgy hatottak sokszor rám a szavai, mint most Alexé.
- Mivel tartozok? Hogy most felkelek innét és úgy teszek, mint ha mi sem történt volna? Sajnálom, de nem tudok úgy tenni. Nem tudom azt mondani, hogy sosem akarom látni őt. - tekintetem ismét a fiúét keresi, elidőzik rajtuk. Annyira hasonlít rám és annyira rossz belegondolni, hogy esetleg más nevelje fel, máshoz menjen, mást keressen, ha baj van...
- Neked jól esik, hogy az anyádat szólítja anyának? - csúszik ki a számon kérdőn, mert voltaképpen ezt szeretné eljátszani velem is, csak pepitában.

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:07

Félek, hogy olyat is megosztok vele, amit talán nem kellene. Ami később majd visszaüt és nagyon fogom bánni, hogy nem dobtam őt ki az első adandó alkalommal. Megkönnyebbülök, hogy nem kell hazudnom, mégis távolságtartó vagyok. Nem ringatom magam hiú ábrándokba, hogy most, hogy kiderült van egy fia, majd nem fog lelépni. Itt voltam neki én, meg az egész családja, az se érdekelte, maga mögött hagyott mindenkit, mégis miért néz rám mégis vádlón, mikor ráeszmél, hogy új életet kezdtem, amiben neki már nem osztottam szerepet?! Nem kettős mérce ez egy kicsit?
- Nem mindenki.. - védekezek azonnal és az igazat mondom. - Csak édesanyád, meg... a család.. Senki más nem tudja. Ha tudnák, hogy az enyém, azt is tudnák, hogy a tőled van... - sóhajtok nagyot. Elég egyértelmű lenne, de még így is elég sokaknak adunk okot a gyanakvásra. Nem mondom, hogy így helyes, de jelen körülmények között belenyugodtam, hogy így lehetséges csak. Azt már nem teszem hozzá, hogy miattam nem szólt neki egyik se. Egy darabig bizalmatlankodtam, hogy megrengethetem-e a gyerekkori barátságokat egy ilyen kéréssel.. Mit kéréssel, követeléssel. Végül megtettem, nem érdekeltek a következmények. Kellettek nekem, eleinte nagyobb szükségem volt rájuk, mint a levegőre. Szinte emlékszem, hogy az első lelépése után napokig Enolánál voltam, Pierre ágyában aludtam és vártam, hogy visszajön. Ott akartam lenni, hozzá akartam bújni. Kellett az a néhány nap, hogy elinduljon bennem a gyász folyamata, hogy realizálódjon, nem fog visszajönni. Csak így egyszerűen itthagyott, nem is foglalkozott velem, még csak nem is szakított velem, hogy lássam ennek az egésznek az értelmét. Én meg naiv voltam és szerettem, aztán eltelt egy hét, egy hónap, egy év... A srácokkal már nem találkoztunk olyan sűrűn, de tudtam, hogy ha azt sejtenék, hogy rosszul viselem, a nyakamra járnának. Egy idő után már Enolát sem kerestem. Aztán megszületett Alex és úgy éreztem, hogy joga van tudni róla, ő sosem keveredett bajba, ráadásul még így is csak a névtelen nagymama lehetett.
Annyira belerévedek amúltba, hogy csak arra eszmélek, hogy újra neki szegez egy kérdést, Alex meg élvezi, hogy megkaparintotta a figyelmét. Szokott-e puszit adni? Ó, de még mennyit. Ő is rögtön bólogatni kezd, elég kevesen ahhoz, hogy bele is szédüljön, de amilyen kis izgága már meg se kottyan neki, csak felcsimpaszkodik és nyom egy puszit az arcomra. Naná, hogy meg is mutatja, hogyan csinálja. Én is adok neki egy lágy csókot a feje búbjára. Apróra nyírt haja csiklandozza az ajkaimat, kacagása pedig betölti a teret. Én is elmosolyodok, de nem sokáig tudom élvezni a pillanatot, csakhamar le is hervad az arcomról.
- Hogy mivel tartozol? Ezt most komolyan megkérdezted? - hitetlenkedve nézek rá. Ennyire nem világos a helyzet? Nem tehet nekem keresztbe! A sok álmatlan éjszakáért, a fájdalomért, amit okozott újra és újra minden felbukkanásával.. Igenis tartozik annyival, hogy hagyja, én rendezzem el ezt az egészet a saját módszeremmel. Eddig is nagyon jól megvoltam nélküle és bár nem tervezem, hogy valaha is eltiltom őket egymástól, most mégis elgondolkozom rajta, hogy jobb lenne, ha nem találkoznának.
Fogalma sincs, mi zaklik le bennem. Azt sem tudja, hogy valószínűleg az esküvő után már engedtem volna Enola unszolásának és közöltem volna vele, hogy van egy fia. Láthatja is, de semmi több. Hiszem, hogy így lett volna helyes, a lelkiismeretemmel is így tudtam volna csak elszámolni. Utolsó szavai viszont a világot rengetik meg bennem, ő is tudja, hogy ezzel az elevenembe talált, ha másból nem, abból nyilvánvalóvá válik neki, hogy szemeim parázslanak. Nem a szenvedélytől, hanem a gyűlölettől. Utálom a gondolatát, hogy mást szólít anyának, de nekem minden jogom meg is van hozzá. Én mellette voltam mindvégig. Ő hol volt?!
- Takarodj innen! - szűröm a fogam között és most, hogy Alex már így is a karomban van, felállok vele. A csípőmre ültetem, nem foglalkozom azzal, hogy még mindig nem szeret kézben lenni és inkább össze-vissza rohangálna. Most nem hagyom neki. Rá is szigorúan pillantok, egy kicsit moderálja magát, de mivel Pierre még mindig nem mozdul, kénytelen vagyok megemelni a hangomat.
- Tűnj el! Kifelé! Mire vársz? Adassam írásba is? - mordulok rá és a végén meg is fenyegetem. Magam sem tudom, hogy képes lennék-e megtenni, hogy egy életre elszakítom őket egymástól. Jelen pillanatban minden kétséges kizáróan igen. Már nem sok idő, és a fiamban is realizáódik, hogy én vagyok az anyja. De ez a pont mindig is fájdalmas része lesz az életemnek.

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:08

Vagyis mindenki, nagyszerű. Számít még bárki más? Számít az, hogy esetleg a távolabbi ismerősök nem tudják? Tudja, hogy nekem csak néhányak véleménye fontos. A szavaiból azt veszem le, hogy nem csak anyám és Max tud róla, de a másik kettő is. Remek, tehát így állunk. Mostantól mégis mit vehetek készpénznek? Persze védekezz csak, számít az már valamit is? Olyan mindegy, ha egyik tudja, akkor a másik is. Nem változtat a tényen, hogy nem avatott be engem ebbe az igen csak nagy dologba senki. Teljesen mindegy, hogy Claire nem akarta vagy mindenki más is így látta helyesnek, sohasem akartam azt, hogy ne tudjak a saját gyerekemről. A légszomj kerülget, ha belegondolok abba, hogy ő is ugyanúgy jár, mint én. Akkor nem is fog soha megismerni? Még ha messziről látnám is, mert kap egy apafigurát. De az nem ugyanaz, tudni fogja, hogy nem az apja, nagyon hamar rá fog jönni. És az sokkal rosszabb, mint a személyét sem tudni. Persze... csak én fújom ennyire fel, méltán okkal. Csak nem akarom, hogy rossz dolgokon menjen át, ha már nem vigyáztunk, a mi felelősségünk érte tenni.
Most mégis annyira távolinak tűnik mindezt elképzelni, a csalódott arcát, a vádolást a szemeiben, a szomorúságot. Hisz épp a szégyenlősségét igyekszik leküzdeni, látni rajta. De felbátorodik, hisz velem szemben nincs mitől tartania. Azért kíváncsi lennék, vajon mit gondol a bácsiról? Az anyjának ad puszit, kacarászik. Önző vagyok és nem tudom hosszan értékelni a pillanatot. Beszélni akarok ezekről a dolgokról, nem érzem azt, hogy azzal tartoznék neki, felkeljek és bezárjak egy ajtót, hogy soha többé ne forduljak vissza. Nem túl gálánsan közelítem meg a helyzetet mi több inkább csúnyán belerondítok. Ismét a büszkeségem tapos a számra, ismét vádló vagyok. Ha azt hiszi, hogy olyan könnyen lerázhat, hát téved. Eddig nem tűnt fel neki, hogy mennyire keresem a társaságát? Nem vette észre, hogy még mindig itt vagyok? Nem értem, komolyan. Egyszer epekedik értem, egyszer pedig durván eltaszít. És a válasza... az arcomon csattannak szavai, tekintete szikrákat szór, a gyereket is felveszi mellőlem. Úgy érzem, ha most nem teszek semmit, akkor az utolsó lehetőségemet packáztam el. Van még lehetőségem?
- Nem megyek sehová! - ellenkezek, ahogy én magam is rögvest felegyenesedek. Mint ha csak magunkat látnám, régen, csak épp gyerek nélkül. Amikor egymásnak feszülünk, mindent kiadni készülünk magunkból. Csak most mégis itt van ő, akit nem akarok megijeszteni. Nem förmedek rá, nem emelem meg túlságosan a hangom.
- Hát tényleg ezt akarod? Hogy soha ne is jöjjek? Ne is lássam? Claire... tudod nagyon jól, hogy a szüleid bármennyire is szerettek, sohasem lesznek igazán a szüleid. Komolyan azt akarod, hogy ezt élje át ez a szerencsétlen gyerek? Szerinted mégis el tudja majd fogadni, hogy amúgy van egy apja, csak épp érje be azzal a félkegyelművel? - szinte sziszegem a szavakat dühömben, annyira össze kell szorítsam a fogaimat, hogy ne ordítsak vele. Kezeim ökölbe szorulnak, most már az én szemem is lángol a dühtől.
- Vagy azt akarod, hogy azon menjen keresztül, amin én?

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:08

Mikor a fiam a karomban van, általában segít koncentrálni, ellazít és megnyugtat a jelenléte, most viszont sokkal inkább váltok át anyatigris szerepbe, mintsem hogy úgy tudjon hozzám két értelmes szót szólni, hogy ne kapnám fel a vizet. Pláne, hogy nem hajlandó lelépni. Most bezzeg nem...
- Félkegyelmű? Te a kisujjával se érsz fel! - vágom vissza. Sértett és dacos vagyok. Semmi másra nem vágyom, minthogy eltűnjön. Nem tudom, honnan jött, de egészen nyugodtan vissza is mehet oda. De már az se érdekel, ha a városban marad, szíve joga. Csak minket kerüljön el hatalmas ívben, mert nem állok jót magamért, ha belerondít az egyébként sem túl fényes életünkbe.
- Pont az ellenkezőjét akarom, te.... - fakadok ki, de a mondatom végét inkább lenyelem. Alex mellett nem káromkodok, így az idióta, meg a seggfej se jöhet szóba, majdnem kiszalad a számon, hogy hülye barom, de alighanem a fiamnak annyira tetszene, hogy utána egész nap ezt kántálná. - Nem vagy apának való, Pierre. Sose voltál. Újra meg újra leléptél, még én se voltam elég fontos ahhoz, hogy inkább magaddal vigyél, mint itt hagyj egyedül. Persze, tudom a családodat se vitted, pedig őket állítólag még szereted is.. És? - akaratlanul is elhúzom a számat. Még ennyi idő után is fájdalmas belegondolnom, hogy irántam sosem érzett sem annyi tiszteletet, sem annyi szeretetet, hogy méltó módon lezárja azt, ami köztünk volt. Talán akkor most más lenne a helyzet és nem úgy néznék rá, mint egy aljas árulóra. Talán akkor figyelembe venném az indokait, amiket még mindig nem ismerek... Vajon elmondta volna valaha? Visszajött volna akkor is? - Ő egy kisgyerek, akinek nem arra van szüksége, hogy összetörd a szívét. Fogalma sincs arról, hogy ki vagy és örültem volna, ha ez még sokáig így is marad. Mert nem rád van szüksége.. Nem akarok attól rettegni, hogy mekkora űrt fog hagyni benne, ha meggondolod magad és lelépsz. Ugyanis az remekül megy. Antonio sosem fog lelépni, és bár nem a vér szerinti apja, de meg fog kapni tőle mindent. És én is. Tudom, hogy soha nem fogom úgy szeretni őt, ahogy téged szerettelek, úgy már senkit nem fogok. De nem is akarok soha többé feltétel nélkül és vakon bízni senkiben. Megtanultam a leckét egy életre. Szóval voltaképpen neked köszönhetem az egészet. Ha most mégis azt kéred, hogy higgyek neked és engedjelek közel a fiamhoz, akkor nem vagy normális. Én se lennék, ha hagynám, hogy három évesen ekkora veszteséggel kelljen kezdenie az életét. Ennél még az is jobb, ha tényleg nem ismer. - élesen szívom be a levegőt, a mellkason szaporán emelkedik és süllyed. Az évek alatt felgyülemlett vádakat és fájdalmat egyszerre zúdítom a nyakába. Kegyetlen vagyok és kíméletlen, de nagyon igyekszem, hogy közben ha nem muszáj, egyetlen arcizmom se ránduljon, amit a gyengeség jeleinek vehetne. Pedig az vagyok. Gyenge és egy érzelmi roncs. Ami megmaradt utána, azt pedig Alexnek adom, bár ennél sokkal többet érdemelne. Nálam is jobbat érdemelne.
- Most mondom utoljára, hogy takarodj! - ismétlem meg magamat. A szívem nehéz, utálom magam azért, mert olyan sokáig reménykedtem, hogy visszajön és most én küldöm el, de tudom, hogy ez a helyes. Hogy egy nap majd Alex is megérti, hogy miért tettem és nem fog miatta megutálni.

Tárgy: Re: secrets - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:08

Én a kisujjával sem? Mégis mekkorát fordult az a kibaszott világ, hogy pont Claire fogja kimondani, még csak fel sem érek más férfiakhoz? Férfiak... szánalmas, hogy majd pont egy olasszal fog engem összehasonlítani és lekicsinyelni. Mindazok után, amiken keresztül mentünk, mindazok után amit megtettem érte. Mert igen, azért léptem le is, hogy őt megóvjam. Csak arról nem tud, nem is tudhatott és soha nem fog tudni. Mert az ő érdekében így a helyes, hogy nem keverem bele az ügyeimbe. És ezek szerint már annyira mindegy. Az a nő, aki miatt képes voltam mindenkivel szembe menni, az intrikákkal, a haverokkal, a megjegyzéseikkel és mások kinézésével egyetemben. Hát jól van, akkor válaszd az olaszt, mit bánom is én! De a gyerek... arról nem akarok most már letenni. Egy pillanatig sem.
- Én... én mi? - dühösen csücsörítem a szám, ahogy a testtartásom is egészen előre görnyed, szinte fölé magasodik. Na nem mint ha bántani akarnám, egyszerűen csak reflexből jön így. Haragos vagyok, dühös, csalódott, soroljam még? Mindez egymás után és egyszerre is kiül az arcomra, ahogy elkezd kiosztani. Minden egyes szava éles pengeként vág a húsomba, úgy érzem, hogy anélkül forgat meg egy láthatatlan kést a szívemben, hogy bármit levonhatna. Nem tudom még én magam sem milyen apa lennék, de kegyetlenül gyűlölöm ezt a vakon ítélést. Most egy pillanatig látom benne, hogy olyan mint a többi, mint mikor csak valaki a bőrszínem miatt bélyegez meg, csak ő épp nem ezzel teszi. Ez rosszabb, ez jobban fáj, ez a lelkembe hasít.
- Claire, ha tudtam volna azt, hogy ott biztonságban leszel, ahová viszlek, akkor magammal viszlek. - nem is értem miért kezdek el magyarázkodni neki, csak az visz rá, amivel felspanol. A szavaival ostoroz, úgy húzza elő a szavakat belőlem, mint ha csak éppenséggel faggatni kezdene. Pedig soha nem tudott semmi indokot kiszedni belőlem, most mégis sikerült.
Néha úgy érzem, eleve vereséget szenvedek. A lyukakat nem tudom betömni, nem tudok egyszerűen csak magyarázatot adni. Nem működik ez az egész ilyen egyszerűen, elmondani mindent, beavatni mindenbe, amikor úgyis ezt váltom ki belőle. Olyan mint egy lőporos hordó, amihez én vagyok a szikra. Most már minden egyes szavamat ellenem fordítaná.
- Nem is tudod, én mit adhatnék neki. Nem is tudod, hogy mindennek mi áll a hátterében, csak vaktában dobálózol. Mint ha csak az apád szólna belőled. - érzem, hogy minden egyes szóval megy ki a fejemből a vér, arcom egészen elszíntelenedik, szinte teljesen elfogynak az indokaim. A kezeim még ökölbe szorítva, de hasztalan, csalódott tekintettel meredek pusztán rá. Nem ismer... visszhangzik a fülembe. Tudom jól milyen ez, kegyetlenül rohadék érzés, ahogy látom magamat ugyanilyen kicsinek, ahogy azt kérdezem anyámtól, apát láthatom-e valaha, a válasza pedig sosem egyértelmű. Talán majd valamikor, ha nagy leszek. Akkor megértem. Megértettem, fogalma sem volt, ki az apám, én pedig apa nélkül nőttem fel. Az igazi apám nélkül. Férfiak jöttek és mentek anyám életében, de soha nem tudtam egyiket sem annak tekinteni. Felsejlik előttem a kép, ahogy ennek a kicsi fiúnak is ugyanez lesz a sora. Lesz ott valaki, talán el is fogadja, de tudom, hogy nem lesz sohasem az apja. Ajkamba harapok, észre sem veszem hogy akkora erővel, mindjárt kiserken a vérem. Nem akarom, hogy megismétlődjön ez, nem akarok rosszat ennek a gyereknek. De ugyanakkor biztosat sem. Szavai ismét elmémig hatolnak, "takarodj". Mélységesen fájdalmas tekintettel pillantok ismét a nőre, akit annyira szeretek és most annyira mocskosul átkozok, mert úgy érzem, most árul el engem, a múltunkat, mindent mit közösen éltünk meg. Mert tudja, hogy mit jelent ez nekem, beavattam életem legfájóbb pontjába, mindent tud rólam, amit csak érdemesnek véltem, hogy elmondjak neki és nem keverem vele bajba. Most mégis ezzel szúr tőrt a hátamba.
- Remélem egyszer elszámolsz a lelkiismereteddel és azzal, hogy elvetted tőle a lehetőséget, amit anyám nekem soha nem tudott megadni. - a szám megremeg, kezeimet kényelmetlenül szorítom ismét ökölbe és erőt veszek magamon. Akármennyire is fáj ez, nem fogom hagyni, hogy lássa rajtam. Nem vagyok hajlandó egyetlen egy könnycseppet is hullajtani, mert úgy érzem, eddig neki csak a javát szolgáltam, döntöttem bármilyen fájón is évekkel ezelőtt. Egy lágy pillantást vetek még Alexre, majd sarkon fordulok. Nem kell, hogy még egyszer útba igazítson, tudom merre az ajtó.