welcome to montreal!

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 01:58

Eljön az a pillanat az ember életében, amikor úgy érzi, nincs nála magányosabb. Sok ilyen pillanat, amikor csupán egyetlen fénylő pontnak érzi magát a hatalmas univerzumban, ahol nem számít sem jó, sem rossz, sem veszély, sem biztonság, hisz minden új és minden véges, egy örök körforgás kellős közepén. Legyen bármi az indok, az ember csak megindul a lejtőn. Megindul és többé már nincs megállás.
Háztömbök sokasága van már mögöttem, a cipőm talpa alatt pattogzik a beton pereme, ahogy elrugaszkodom. Muszáj lendületben lennem, ha nem akarom, hogy bármikor elkaphassanak. Még mindig tombol bennem a bizonytalanság, nem tudom teljesen a jelekből leolvasni, vajon itt is figyelnek-e. Vajon felfigyelt-e a régi rendszer, hogy ismét van mitől tartson, hogy én készen állok arra, befogadjon. De várok... kivárok még, kiélvezem minden percét annak, hogy az élet legnagyobb problémái közé tartozik, amikor anyám lehord, cipőben mászkáltam végig a lakást, nincs otthon kóla, már megint elfelejtettem hozni a boltból tésztát. Vagy éppen valami mást. Amikor a verekedés a kontrollerért zajlik, hogy épp ki játsszon a több tagú társaságból, hogy már megint elszívtam egy füves cigit a fürdőben és milyen szagú lesz így az összes ruha...
Most csak a zene tombol a fülemben, siralmas, mégis ütemes, súlyát és bélyegét nyomja a lelkemre. A beton elfogy, fa léc, lépcsők, játszótéri fém rudak érik a kezem, majd csak a puszta talaj. Futok, nem is tudom már hová, de futok, mint ha csak az életemért futnék. Kezem ismerős kerítésen kapaszkodik fel, könnyedén lendülök, majd egy házhoz érve könnyedén nekiszaladok a falnak, felkapaszkodva a lapos emeleti tető peremébe, hogy felhúzzam magam. A tető hosszan kinyúlik, meg sem kell nézzem, tudom, hogy koporrat, de karban tartott, hogy ablakig nyúlik a szerkezet. Az ablak zárva. De ez nem gátol meg abban, hogy könnyedén kinyissam kintről. Tudom hogy működik, a fa könnyed, a zárószerkezetet csak két ponton elég kipattintani, hogy aztán feltolhassam.
Halkan lépek be az annyira ismerős szobába. Mélyen szívom be a levegőt, szinte észrevétlenül nyomom meg a lejátszót kikapcsoló gombot és emelem a kezem a fülhallgatóhoz. Hát ismét itt vagyok. Talán először, talán utoljára. Ismerős illatokkal, ismerős színekkel. Megpillantom magam a tükörben, ahogy elhaladok mellette, tekintetem zavarodott. De szinte rögvest az ágyat pásztázom, ahol megpillantom Őt. Alszik, édesdeden, békésen, tüneményesen. Nem bírtam tovább, hogy ne lássam, háborgó lelkem pedig csak még jobban morajlik, nem is értem hogy voltam képes őt itt hagyni. Gyengéden simítom meg az arcát, nem bírok ellent állni a csábításnak.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 01:58

Éjjel van már, mire ágyba kerülök, mire épp csak futólag, de le tudom mosni magamról a nap mocskát. Hazaérve Alexre is csak vetek egy pillantást, rég lekéstem a vacsorát és a fürdést is, jó lett volna legalább az esti mesére hazaérni, de talán holnap. Igen, holnap haza fogok érni, Antonio pedig meg fogja érteni, hisz mindig olyan magától értetődőnek veszi, hogy bármi történjék is kettőnk között, a fiam mindig előnyt élvez mindenkivel szemben. A fiam, aki már alszik, mire hazaérek, az éjjeli lámpa fénye világítja csak meg az arcát, szája résnyire nyitva és épp felhúzza az orrát, aztán elmosolyodik. Nézem őt egy darabig az ajtóból, a szívem ismét összefacsarodik, a könnyek égetik a szemeimet, de nem hagyok utat nekik, csak miatta próbálok erős lenni.
Résnyire nyitva hagyom az ajtót, halkan megyek tovább a folyosón, előzékenyen kikerülöm a nyikorgó padlódeszkát, összetalálkozik a tekintetem anyáméval, aki már hálóköntösben tér vissza a fürdőszobából, rám mosolyog, én meg próbálom viszonozni, de olyan nehéz szívvel teszem.. Tudom, hogy nem vagyok jó ember, követtem el nagyon nagy hibákat, de a fiam az egyetlen, aki miatt változtattam az életemen, nem nyúltam a drogokhoz azóta sem. Miért kínoznak? Miért nem adják egyszerűen vissza a kicsikémet? Nem érdemlem meg ezt a bűntetést... Talán miattuk hajszolom magam annyira, miattuk akarok annyira megfelelni egy olyan eszményi képnek, amiről tudom, hogy sosem fogok a nyomába érni. Alex meg közben szépen cseperedik, és tudom, hogy ha most nem lépek, akkor hamarosan már késő lesz, az én szívem pedig nem olyan erős, hogy kibírjon még egy hasadást.
Ahogy a fejem a párnát éri, már alszom is, így szokott menni ez mostanság. Mikor a kolléga beteg, akkor egymást váltva visszük végig a teljes műszakokat. De cserébe hosszan alhatok, másnap nem kell hajnalban kelni. Én pedig meg is teszem. Álmatlan álom ez, idejét sem tudom, mikor láttam magam előtt utoljára képeket, amik egy kicsit átmelengetnék a szívemet. Nem is alszom mélyen, így a szellő érzetére azonnal összeborzongok. Egy meleg kéz ér az arcomhoz. Alex pont így szokott keltegetni, automatikusan mosolyodom el, és emelem meg kissé a takarót, de nem mászik be mellém. A kéz sem olyan puha, nekem pedig egyszerre pattan ki a szemem és hervad le a mosoly az arcomról.
A gyomrom apróra szűkül, a szívem pedig fájdalmasan nagyot dobban, ahogy meglátom őt. Egyetlen percig csak nézem, a szemét, a száját, alaposan szemügyre veszem majdnem minden porcikáját, csak úgy iszom magamba a látványt. Semmi kétségem felőle, hogy az álmaim most járatják velem a bolondját, hisz lemondtam róla, hogy valaha látom még az életben. Erre tessék. A kezem óvatosan emelem magam elé, egészen az arcáig, hogy kissé remegve megérinthessem. Tartok attól, hogy csak a kimerültség játszadozik velem hallucináció formájában, de a kezem végül találkozik az arcával. Egy pillanatra bennem reked a levegő, a számat eltátom, de meglepettséget olyan gyorsan váltja a harag, hogy mire észbe kapok, már lendül is a kezem és nagyot csattan az arcán. Megszólalni nem tudok. Mégis mit mondhatnék, amit még nem tud?!

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 01:58

A pillanat megfagy, mint ha megállna az idő, amikor a tekintetünk összekapcsolódik. Csak hagyom, hogy a látvány megigézzen, íriszeinek látványa magába szippantson. Régi mégis olyan közeli ismerős csillogást vélek felfedezni, ami már hiányzott, ami a lelkem mélyére égette magát, ami magányos óráimon fájdalmasan és tépőn lüktetett. Most mint ha a légszomj rántana magával, levegőt is elfelejtek venni, annyira iszom magamba a látványt. Gyönyörű még mindig, az idő rajta nem fog, mint ha csupán tegnap sétáltam volna ki ebből a szobából, mellőle az ágyból. Mert szó nélkül hagytam magam mögött mindent, remélve, hogy így lesz a legjobb.
A pofon ránt vissza a rideg valóságba, a kép tovatűnik előttem, tekintete tajtékzik,belém mar a tudat, hogy ennek a nőnek valaha is fájdalmat okoztam. Ez alól nem oldoz fel semmi, nem segít a szó, hisz ismerem. Ismerem minden porcikáját, a félelmeit, de hisz még mindig itthon van. Nem hittem el, amikor megpillantottam, hogy ide tart vissza, ide, ahonnét megannyi alkalommal elvágyott. El, mellém, messze az álszent világtól. Vajon már én vagyok számára az álszent? Fáj, sajog a pofon, éget, de leginkább lelkembe mar. Még mindig visszhangzik csattanásának hangja a füleimben, miközben ismét felé fordítom a fejem. Nem haragszom rá, nem neheztelek, de a tekintete nem ereszt. Talán maga sem tudja igazán, hová tegyen engem. Pokolian hiányzott, hiányzik most is. A pofon eszembe juttatja, mennyire vehemens volt sokszor, hogy a vitáink nem csak a berendezés tönkretételéig fajultak, hogy megannyi alkalommal kaptam már hasonlóan tőle pofont, mert valamiért mindig megérdemeltem. Most is megérdemlem. Nem tudok neki mégsem ellent állni, az ágyra térdelek, ismét megsimítom az arcát, akarom őt érezni, miatta vagyok itt. Az sem érdekelne, ha ellenkezik. Tudom, hogy fog, mindig ellenkezik.
- Hiányoztál, nem bírtam tovább. - én magam is meglepődöm rajta, mennyi érzelem van a hangomban, keményebben akartam. De már nem érdekel, egészen közel hajolok hozzá, magával ránt az érzés, a késztetés, csak csókoljam meg. Annyi mindent csináltunk végig mi ketten, gyötrődtünk, szenvedtünk, főleg ő, de húztam magammal a képzeletbeli nyitott ajtó felé abból a bezárt szobából, ahová magát száműzte. Igazi földi pokol volt, amit olyankor megéltünk, tekintete most annál is tisztább, mint legutóbb láttam. Emlékszem a kétségbeesett tekintetére, a rengeteg könnyre, amikor elátkozott, bár hagytam volna ott vergődni. De nem tudtam ott hagyni, nem akartam, csak húztam magammal, amíg jobban nem lett. A múltat nem temethetjük el, ezt ő is tudja, érzi. Mi soha nem viszonyultunk egymáshoz normális értelemben, vagy kegyetlenül gyűlölt, miközben gyűlölve szeretett, vagy perzselő tűzzel szeretett. Én pedig viszonoztam mindezt, mert megperzselt, megbélyegzett és ezt a mai napig fájdalmasan érzem.
Úgy érzem nem kellenek a szavak, lágyan, majd akaratosan csókolom meg őt. Kezeim pedig az arcára simulnak. Nem akarok tágítani, nem akarom, hogy ismét csak álomkép legyen.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 01:58

Hányszor átkoztam el a nevét... Hányszor könyörögtem, hogy ne menjen el, vagy ha megy, vigyen magával engem is. Hányszor vágyódtam utána magányos éjszakán álmatlanul forgolódva. Hányszor kérleltem Enolát, hogy mondjon róla valamit, akármit, amit csak tud. Imádkoztam, hogy győzze meg őt, hogy vegye rá a maradásra. Ő végig látta rajtam, mennyire szeretem a fiát, hogy kész vagyok érte bármire, magam mögött hagyni az életem, ha ő nem bír a sajátjával.. De nem kellett megtennem. Én nem illeszkedtem volna be, ő pedig sosem akart az én életem része lenni. Ő döntött helyettem is és azóta meg sem áll ez a végeláthatatlan lánc. Mindig valaki más hozta meg a döntéseimet, csak a látszat mutatja, hogy én bármibe is beleszólhatnék. Miatta sodródom, miatta nem tudok megélni egyetlen boldog pillanatot sem. Ő az oka annak is, hogy gyűlölöm magam, mert nem tudok tiszta szívvel szeretni. Hogy is tudnék, mikor érte epedek?
Most pedig csak nézem a zöld szemeket, az ismerős vonásokat és azt kívánom bár ne lenne itt. Bár ne bukkant volna fel, bár ne is szólalna meg azon a mélyen búgó hangján. Talán most először vágyom arra, hogy legyen csak álom és valóban tűnjön el, mikor felébredek. De nem tűnik, azután se, hogy pofonvágtam. A kezem visszahúzom, a szám elé kapom. Egyszerre akarok nagyon sok mindent mondani és semmit se. Tudnia kellene, hogy ő az, aki miatt már csak árnyéka vagyok önmagamnak. Szeretném a képébe üvölteni, hogy mennyi mindent vett el tőlem, de ekkor eszembe jut, hogy adott is. De még mennyit. Ha mázlim van, akkor már a bölcsiben van és nem a szomszéd szobában szuszog békésen. Ha nem, és beront a szobába, akkor hatalmas bajban leszek. Ha hihetek Enolának, sosem mondta el neki, hogy van egy fia. Most sem úgy viselkedik, mintha tudná, így elkönyvelem a közeledését annak, hogy fogalma sincs semmiről. Egyáltalán semmiről. De most legalább kvittek vagyunk, én soha nem tudtam semmit az ő életéről, mindig csak találgatásokkal élhettem, hogy van egy családja valahol, akikhez visszajár és időnként nálam köt ki. Hogy ő egy rossz ember.. Még az is megfordult a fejemben, hogy Isten állította az utamba, hogy megtapasztaljam az igazi kínt, hogy megtanulhassak ellenállni a kísértésnek. Nos előbbi remekül megvalósult, és már tudom, hogy az utóbbi sosem fog. Nem azért, mert nem vagyok rá képes, hanem mert nem akarom. Gyűlölöm, minden porcikám irtózik tőle, mégis ahogy meghallom a hangját szorosan be kell hunynom a szemem. Azért, hogy ne olvadjak a karjába és azért is, hogy ne kezdjenek potyogni a könnyeim. Akkor nyernek csak szabad utat, mikor megérzem puha ajkait az enyémeken. Nem tudok nem visszacsókolni, sosem tudtam. Ajkaim automatikusan nyílnak el, hogy nyelveink egymásra találhassanak és óh nagyon is tudom, hogy a testem, ez az áruló még sokkal többet akarna. Emlékszik még rá, hogy csak most van lehetősége a szerelemre, áhítja a jóleső sajgást minden tagom, míg meg nem tiltom nekik fejben, hogy közelebb húzzák őt egy csóknál jóval többre.
A fejem hirtelen kapom el, tudom, hogy egyszerre menekülni és megszakítani a csókot nem tudom, így csak az utóbbira koncentrálok. A takarót levetem magamról, egy kicsit illúzióromboló, hogy csak egy fehér póló, meg egy kockás sort van rajtam, de mit foglalkozom én azzal, hogy miben vagyok, mikor őt kell elüldöznöm magam mellől.
- Minek jöttél vissza? Nem tettél még tönkre eléggé? - csuklik el a hangom a mondat végén. Épp kezdtem volna feladni, teljesen megfeledkezni róla, habár tudom, hogy a szívem még évekig nem eresztette volna az emlékét. De akartam, nagyon akartam azt az életet, amiben a fiam az enyém, és nem a nővérének hisz. Azt akartam, hogy úgy tudjak Alexre nézni, mintha az apja nem tört volna össze teljesen. És most itt van, hogy rúgjon belém még egy utolsót.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 01:59

Teljesen magával ránt, ahogy viszonozza a csókom. Szinte hozzá láncol a vágy, hogy ismét magaménak érezzem, mert azt akarom. Érzem, tudom, hogy ő is azt akarja. Ahogy egyenesen hozzá simulok, felveszi ösztönösen a ritmust. Majd elfordítja a fejét. Egy újabb pofonként élem meg, megütközve pillantok rá, a varázs azonnal elmúlik. A takarót lerántja magáról, ezzel pedig engem is hátrálásra késztet. Ismét az ágy mellett állok már csak, szemem sarkából ismét feltűnik a tükörben a saját sziluettem. Értetlen arcot vágok, de valahol mégis értem őt.
- Okom volt lelépni. - nem kezdek el magyarázkodni, sohasem tettem ezt. De érzem, ha csak így folytatom, könnyedén határozhatja el magát. Nem akarom, hogy lépéselőnybe jusson, bizonyára haragszik rám, okkal ő is. De ha csak egy picit is hallgat rám...
- De vissza jöttem, mert szükségem van rátok. - tudja kire értem. Mindarra, akiket ő is ismer. Mert bevontam őt a családomba, mondhatni valamikor a részévé vált. Szeretik őt, ez pedig úgy fest kölcsönös. Anyám említette, hogy olykor váltanak pár szót. Tudok róla mindent, a vőlegényét, akivel pár napja láttam. Kissé felforgattam a lakást, amikor anyám megerősítette, kicsoda az a pasas. Nem akarom, hogy más legyen neki. Önző dolog ez tőlem, tudom. De most úgy érzem, nem fogok elmenni. Semmi okom lelépni, csak a paranoia játszik bennem bizonyára olyan sokszor.
- Megint úgy, mint régen. - visszamerészkedek meggondolás nélkül is az ágyra. A karja után nyúlok, megragadom, húzom magam felé, ismét megcsókolom. Nem akarom, hogy ellenkezzen, nem akarom, hogy rést találjon menekülőútnak. Csak én beszélem be magamnak, hogy teljesen véletlen volt az érkezésem, igazából csak az érzéseimet követtem. Úgy fest ennek így kellett lennie, sosem bírtuk egymás nélkül. Az imént éreztem rajta, masszívan.
- Nem akarlak tönkre tenni, te is tudod, hogy soha nem tudnék neked ártani. - pedig látta már milyen az, amikor eldurran az agyam, amikor török és zúzok, amikor valakit csak azért szarrá vertem, mert dühében megindult felé. Voltak borús időszakok, néha magam sem tudom tisztán mi és hogy történt. Annyira összekuszálódtak a dolgok, csak ott volt ő... eleinte nem vettem komolyan, csak nem akartam, hogy szarba dobja az életét. Ha kárt akar tenni magában, tegye tudatosan. De akkor már tisztább volt, mint a legfehérebb hópehely. És annyira ártatlan.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 01:59

Vártam, hogy újra lássam, most pedig gyűlölöm, hogy itt van. A legutóbbi lelépése után három napig nem aludtam, két napig Enola nyakára jártam, aztán Maxnál kerestem Pierre-t, a srácokat is végigjártam. Teljesen kivetkőztem önmagamból, és a padlóról ők vakartak fel. Nem vagyok olyan, mint régen, de legalább már a tükörbe tudok nézni anélkül, hogy felrémlene bennem, mennyire elcsesződött körülöttem minden miatta. Mindig megvan az oka mindenre, csakhogy soha nem köti senki orrára a miérteket. Egyszer igazán kíváncsi lennék, hogy éli meg. Cserélnék vele, hogy érezze azt az űrt, amit maga után hagy, hogy csak egy kicsit is értékelje a helyén azt, amije van. Amije volt. Max lelkére csomóztam, hogy nem mondhatja el neki, hogy van egy fia. Semmit sem mondhat neki róla. Enola nem is firtatta sokáig, csak belenyugodott, hogy ezt a döntést hoztam. Neki van oka lelépni, nekem meg van okom titkolni, hogy fiút szültem tőle. Még csak véletlenül sem neki.
- Szükséged van ránk? Hát ez csodálatos.. - hangom kissé hisztérikus magasságot ölt, de gyorsan észbe is kapok. Fogalmam sincs, ki van itthon rajtunk kívül, és egyelőre nem is óhajtom megtudni. - Mégis hol voltál, mikor nekünk volt szükségünk rád? Mikor nekem lett volna szükségem rád? - beleremegek az emlékbe, mennyire szétcsúsztam, nem voltam magamnál napokig és nem a drogoktól. Fájdalomcsillapítóhoz se nyúlok, mióta a rehabról kikerültem, nem kockáztatok semmit. Ha fáj, hát elviselem, de azt a fájdalmat, amit ő okoz, képtelen vagyok tovább kibírni.
- Mint régen? - hitetlenkedve kérdezek vissza. Nem vagyok hajlandó mégegyszer átélni. Nem vagyok hajlandó még egyszer neki adni a szívem, hogy aztán egyre kisebb darabokra törje. Minden csepp szeretetemet, ami neki nem kellett, a fiamnak adtam. Neki valóban szüksége van rá, és minden pillanatban viszonozza az érzéseimet. Még ha nem is tudja pontosan, hogy ki vagyok, törődő, kedves és ártatlan. Az egész világom körülötte forog, hogy is lehetne ez másképp? Ő a gyógyír minden bajomra, meg merek esküdni rá, hogy még a fejfájásomat is csillapítja, ha két kicsi kezébe fogja az arcomat, hogy ne legyek szomorú. Ő megérdemli a mosolyt, amit cserébe kap. Pierre viszont nem érdemel tőlem semmit, mégis követeli a jussát. Erőszakosan nyúl a kezem után, maga felé fordít és újra csókol, újra megforgatja a tőrt a szívemben.
- Hát már hazudsz is? - szívom be élesen a levegőt, amint szabadulni tudok, bár így se jutok messzire. A szám bizsereg a csókja után, automatikusan nyalom meg. Tudom, hogy vesztettem, a testem nem akar tiltakozni ellene, de nem adom meg magam neki olyan könnyen. Hagyom, hogy elragadjanak az érzelmek, kezem a vállára teszem és úgy tolom hátrébb, de nem fejtettem le az ujjait magamról, épp ellenkezőleg. Az ölébe mászom, erőszakosan csókolom meg, ahogy ő az imént, a fejét hátrébb rántom. Nem szenvedélyes vagyok, hanem durva, fáj nekem is. De ha már fáj, akkor fájjon rendesen, akkor pusztítson el mindent maga körül, azt akarom. A pólóm aljához nyúlok hogy levegyem, miközben fogaim közé szívom a száját, hisz ezért jött. Ezt akarja.. Én is ezt akarom. A testem legalábbis mindenképpen rá vágyik, ami a fejemben van, az pedig most mind nem fontos.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 01:59

Szinte érzem a haragját, a feszültsége tapintható. Nem mondhatom azt, hogy nincs igaza, nem mondhatom azt, hogy bízzon bennem, ahogy sehogyan sem cáfolhatok rá a hitetlenkedésére. Ez van, egyszer már visszajöttem és leléptem. De nem érti, nem értheti, mit miért teszek és talán ezért érzem annyira megbéklyózva magam. Úgy elmondanám neki, mizu van, hogy nem jó, ha ezekről amúgy tudna, nem az ő kategóriája, nem is akarnám belerántani. Egyszerűen mindenkit távol akarok attól a világtól tartani, aki nincs benne. Bele se lásson. De ezt most hogy magyarázzam el neki, amikor vádol, kérdőre von?
Állom a pillantását, mást nem tudok. De azért a folyamatos kérdéseire nem tudok nem válaszolni valamit. Válaszokat akar? Megkapja. Nem biztos, hogy örül neki, talán ennyi nem is lesz neki elég, de kap, mindjárt néhányat.
- Máshol, egy másik városban. Azt tettem, ami rátok nézve a leghelyesebb volt. Hidd el, ha valaki a világon a legjobban gyűlölt engem, az én voltam akkor. - legszívesebben visszafordultam volna a reptérről, kiszálltam volna mindabból, ami miatt meg kellett tennem ezt. De tudtam, ha kiszállok, még nem fogom őket nagyobb biztonságban tudni, sőt. Egyszerűen csak jobb volt így. Majd nem követek el olyan végzetes hibákat.
Igazából tudom, hogy nem lehet ezt már visszacsinálni, olyan mint régen sosem lesz. Változott, határozottabb és harciasabb. Mindig biztattam arra, hogy ha úgy kell, az utolsó szó jogáért is harcoljon meg. Most roppant büszke is vagyok rá, de egyszerre átkozom azt, hogy emiatt sokkal nehezebb dolgom van.
Mégis hogy győzzem így meg? Nem hagyok fel, nem hátrálok meg, kezem az övé után nyúl, meg akarom neki mutatni mennyire hiányzott. Ismét viszonozza a csókot, de meg is szakítja. Kérdez, arra már nem válaszolok, vágyakozó tekintettel pillantok rá. Hagyom, hogy hátrébb toljon, az ágyra huppanok, látom rajta, ezt a csatát megnyertem. Nem tud ellenállni nekem, de én sem neki. Túl sok idő volt, túl sokáig tartottam magam távol tőle, hogy ellent tudjak állni. Erősen ragadom meg a derekát, ahogy az ölembe mászik, ugyanolyan erőszakosan viszonzom a csókját, ahogy azt teszi ő is. Szinte sóvárog minden egyes porcikám utána. Szinte harap, annyira vad, ez pedig engem is feltüzel. A shortjába akasztom az ujjaimat, szinte úgy tépem le róla. Nem tétlenkedek, ahogy a pólótól megszabadul, két kézzel ölelem át a derekát és csókolok rá szabaddá váló mellbimbójára. Kemény, arra vár, hogy alaposan megszívjam, csókoljam. Másikra birtoklóan markolok rá, miközben felpillantok rá. Tekintetem szinte parázslik.
- Meggondoltam magam, akarom, hogy fájjon, akarom, hogy ez az elmédbe vésődjön. - suttogom a fülébe. Ahogy az összes többi, amikor ennyire csúnyán estünk egymásnak. Fel akarom éleszteni a szenvedélyét, eleresztem a mellét és lesimítok a hasán végig, egészen a szeméremdombjáig. Érzékien simítom meg, ahogy ujjaim tovább vándorolnak a kisajkak felé. Egészen benedvesedett már, ez pedig arra ösztönöz, hogy mindjárt három ujjamat is bedugjam szinte lüktető hüvelyébe. Ha azt akarja fájjon minden érintésem, én nem fogok ellenállni.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 01:59

+18

Túl késő már a magyarázatokhoz. Nem akarom tudni, hogy hol volt évekig, pláne azt nem, hogy kivel. Vagyis de, akarom, de csak azért, hogy egy újabb okom legyen őt utálni. Hogy legyen okom a szemére hányni az utóbbi közel három évet. Számtalanszor eljátszottam a gondolattam, mi lett volna velünk, ha nem lép le. Ha velem marad és mindvégig tudja, hogy alig 17 évesen terhes lettem. Hogy nem engedték, hogy elvetessem a gyereket, sőt még a rehabra is bezártak, miután elszakították tőlem. Túl sokat írtam a számlájára, az évek alatt pedig csak egyre gyűlt bennem a harag iránta, amit nem tudtam kin levezetni, így mélyre fojtottam magamban. De nem elég mélyre ahhoz, hogy most ne törjön ki belőlem.
Fájnak a szavai, a pillantása is éget, a bőröm forró lesz érintése nyomán, mintha csak tűzből lenne. Abból is van, mert minél inkább tiltakozok, annál inkább elnyel, esélyem sincs szabadulni, tudom, hogy nincs elég hatalmam a testem felett. Már sokkal jobban kívánom őt, mint a szabadságomat, ami alig egy lépésre lenne, ehelyett éhes vadként vetem bele magam karjaiba.
Nem kímélem a testét, ugyanazokat a fájdalmakat akarom okozni neki, mint amiket ő gerjesztett a szívemben, sőt még annál is többet. Szenvedjen, élje meg a poklot, haljon bele, hogy ilyen közel vagyok. Talán megint naivan engedek a vágyaimnak és benne van a pakliban, hogy a visszájára sül el. Hogy saját magam sebzem csak meg újra, és ki tudja mikor jön el a pillanat, mikor már nem tudok többet elviselni belőle. De jelenleg jobban izgat az, hogy ne ő vegye el, amit akar, hanem végre egyszer én lehessek önző. Minden létező idegszálam kiéleződik rá, testem szüntelenül kívánja az érintését, és meg is kapom, amint megszabadítom magam a felsőmtől.
Nem csak őt gyűlölöm ebben a pillanatban, hanem saját magamat is, mert gyenge vagyok és mert a történtek ellenére annyira szükségem van rá, mint egy korty levegőre.
Szerencsém vagy vesztem, hogy azonnal felveszi a tempót, amit hirtelen diktálok neki. Meg sem kellene lepődnöm, de már nem érzem úgy, hogy ismerem. Sőt, leginkább az a sejtésem, hogy sosem ismertem, csak a vágyait osztotta meg velem és neki is csak a testem kellett. Hát most megadom neki és egyúttal el is veszem tőle, a szívemet pedig olyan mélyre zárom, hogy ne fájhasson minden dobbanása.
Fejem hátrabicsaklik, hajam sátorként omlik hátra, míg hátamat homorítva szinte felkínálom magam neki. Kezem a tarkójára kúszik, már el is felejtettem, hogy a haja olyan rövid, hogy képtelenség beletúrni, de gyorsan el is felejtem, ahogy forró szája mellbimbómra tapad. Halk kéjes nyögés hagyja el a számat, de aztán az ajkamba harapok, mielőtt még aljószerként hatna rá a hangom. Későn teszem, a sort reccsenése már így is megüti fülemet, és mire felemelném a fejem, meztelen vagyok, ő pedig ki is használja. Türelmetlen és durva, de pillanatok alatt elveszi a maradék eszemet is. Saját szemérmetlenségemen is meglepődöm, követelőzőn emelem meg a csípőm és nyomom kezéhez magam. A szemem egy másodperc töredékére se csukom le, közel vagyok az ajkához, érzem a páráját, ahogy kilélegzik, de eszembe sem jut csókolni. A feszültséget kívánom fokozni, szúrósan nézek rá, hogy ne lásson a szememben semmit, csak a pillanat hevét, mígnem megtöröm a köztünk beálló csendet.
- Kettőnk közül nem nekem kell emlékeztető... - szűröm a fogaim között és erősen kell visszafojtanom az újabb nyögést, ami már a torkomon van. A vállát marnám, de ő még ruhában van, először csak beleakaszkodom a felsőjébe és megrántom, végül feltornázom a mellkasán. Futólag veszem észre, hogy újabb tetoválásai vannak, a motívumokat nem tudom kivenni, de jelenleg nem is érdekel, csak minél hamarabb akarom tépni a csupasz bőrét. Mindkét tenyeremet végigfuttatom mellizmain, ahogy levándoroknak a nadrágja övéig, amit nem vagyok rest azonnal kicsatolni és gombját is ezzel egyidőben kipattintani. Bosszút akarok, revansot venni rajta, apró darabokra szaggatni őt, hogy érezze mennyire tönkretett, de ahogy merev férfiasságát éri a kezem, már csak a szenvedély marad meg belőle. Elemi, mindent elsöprő erővel tör rám a felismerés, hogy ennyi idő elteltével testeink egymásra gyakorolt reakciója mit sem változott, mohón kapom karmaim közé és mégis kínzó lassúsággal simítok végig előbb csak a hegyén, aztán teljes hosszán. Meg akarom gyötörni, még akkor is, ha így a saját kielégülésemet is késleltetnem kell. Elhúzódom tőle, így elérem, hogy az ujjait kihúzza belőlem. Hirtelen ér a hiányérzet, amit ezzel okoz, de nem hagyom magam kizökkenteni, számhoz emelem ujjait, egysével nyalom le róla saját nedvemet, aztán mindhármat eltüntetem a számban. Nyelvem körbetáncolja, fogaimat is végighúzom ujjain, nem finomkodok, közben markom szorosabban fonódik köré. Elégedetten nézek a szemébe, gátlástalan pillantás ez, hisz tetszik, amit látok. De még mennyire.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 01:59

Mélyen magamban tudtam, hogy nem fogja olyan könnyen hagyni magát. De miért én hátráljak meg, aki tökéletesen tisztában van mindazzal, mi a jó neki, mitől veszik el teljesen, hogy a teste megránduljon. Másoknál talán évek kellenek egy kapcsolatban ahhoz, hogy így feltérképezzék egymás érzékeny pontjait, amitől pillanatok alatt a nyers őrületbe lehet őket kergetni. Én örömmel vetettem magam bele abba, hogy felfedezzem teste minden szegletét és teszem ezt meg most is készségesen.
Mennyi mindent élhetett meg utánam, amitől annyira idegen és mégis teljesen ismerős? Hisz nem adta olyan könnyen magát, mint tette azt korábba. Kellett hozzá az én akaratosságom. Most pedig úgy omlik a karjaim közé mégis, mint régen. Csak igazán lázba hoz a gondolat, talán ismét felfedezhetem magamnak újra, ismét érinthetem minden porcikáját, érezhetem bőrének forróságát, ahogy a libabőr kíséri minden érintésemet. Vágyom rá teljes valómmal, magamévá akarom tenni és most már én is azt akarom, fájjon neki. Ujjaim nyoma a derekán ég, ahogy megtartom őt, miközben felkínálja saját magát. Tudok róla mindent, olyan számomra mint egy nyitott könyv. Tudom, hogy szereti, ahogy megszívom, gyengéden harapok rá kemény bimbóira, majd engesztelem ki azonnal nyelvem játékosságával. Hallom nyögését, de anélkül is tökéletesen érzem, mennyire forr már értem. De ő még nem tudja azt, én mennyire forrok már érte...
Mohóságom szabadon tör a felszínre, amilyen erővel rángatom le a nadrágot róla. Ki akarom élvezni minden porcikáját. Ujjaimmal a már jól bejárt módon simítok végig, egy pillanatra elidőzve egyik legérzékenyebb pontján, miközben tekintetemet mélyen az övébe fúrom. Látni akarom, ahogy élvezi, minden egyes rezdüléséről tudni akarok, ahogy ujjaim a hüvelyébe hatolnak kíméletlenül. Szinte meg sem várom, hogy megszokja, érzem lüktetését és azt is, mennyire forrón vágyik rám. Erősen, kissé durván törnek ujjaim előre amennyire csak lehet és húzom is vissza menten. Nem eresztem egy pillanatra sem és ne higgye azt, hogy irányíthat. Csak a látszatát hagyom meg, miközben nyakára csókolok, nyelvem lágyan csiklandozza bőrét, majd erősen szívom meg azt. Megállás nélkül mozgatom a kezem, hallani akarom szuszogását, a nyögését, ahogy értem sóhajtozik. Ismét a tekintetébe fúrom az enyémet, ami azt üzeni, az enyém vagy most már ismét.
Tudtam, hogy nem fogja hagyni, csak én érvényesüljek. A vívódásunk mint ha örök maradna ennyi idő után is. Ki a főnök, vagy inkább azt üzeni ezzel, mennyire vagyok férfi. Sosem okoztam neki még csalódást és most sem fogok. Hagyom, hogy megfosszon a ruhámtól, mélyen beszívom bőrének illatát, ahogy közelebb vonom magamhoz. Lélegzetem egy pillanatra akad csak el, ahogy hozzám ér. Tekintetem most nem keresi az övét, a vállába harapok gyengéden. Ha azt hiszi, hogy ezzel sakkban tarthat, téved. Felsóhajtok, ahogy érzem, ez a kínzóan lassú mozdulat is eléri a célját. Minden egyes érintésével azonban csak feltüzel. Jól esik és mégsem. Én többet akarok, őt akarom, ahogy már rajtam mozog, a bensőjére szomjazom.
Tekintetemet magával vonzza, ahogy megragadja a kezem és szájához emeli. Beveszi, ízlelgeti, mint ha csak a farkammal tenné ugyanezt. Ahogy körbe nyalja, majd megszívja, hagyja, hogy kicsit kiélvezzem a pillanatot, aztán megszakítsa azt. Kettős játéka mégis annyira máshogy hat rám, hogy kezembe akarom venni az irányítást. Megragadom a kezét, amely épp engem kényeztet és szorosan markolok rá. Csak hogy egy kicsit meghúzza a bőrt, szorítson rajta. Az ujjait ezzel egyszerre húzom ki a szájából és nyalom meg én is, őt figyelve. Majd ehhez képest nagy lendülettel eresztem el a kezét és húzom el a másikat férfiasságomtól, hogy nagy lendülettel az ágyra döntsem. Kapkodva lépek ki a nadrágomból és húzom fel egészen magasra a lábait. Könnyedén férek közé, testem az övéhez simul, ahogy felhajolok hozzá egy csókra. Azt akarom, érezze, a farkam is csak épp hogy hozzá ér a szeméremajkakhoz, de nem hatolok be. Csípőmet az övéhez dörgölöm, majdnem olyan lassan mint tette azt ő imént velem. Aztán magára hagyom a vágyaival. Elemelkedek tőle, feljebb tolom őt az ágyon és feltérdelek csak. Lábait ismét csak feltolom, miközben nyelvemet végigjáratom combja belső peremén. Egészen a könyökeimre támaszkodok közben és combjait kéz kezem közé veszem. Tudja nagyon is jól, mi fog most következni. Nyelvemet körbejáratom az ajkakon, minden egyes szegletében, majd megállapodok a szeméremdombon. Előbb csak nyelvem hegyével kínzó lassúsággal kényeztetem, hogy aztán ajkaimat rázárva szívogatni kezdjem azt. Az őrületbe fogom kergetni őt, amíg azt nem akarja, hogy magamévá tegyem. Ha ellenkezik, akkor pedig szorosabban fogok rá combjaira.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:00

+18

Mindenütt nyomot hagy testemen, az ujjai a húsomba vájnak a csípőmön, szájával nyakamat illeti, én pedig tudom, hogy rajtam akarja hagyni a kézjegyét, hogy ha elmegy, napok után is emlékezzek még erre, ha tükörbe nézek. Kegyetlen, ahogy vállam finom bőrét harapja, tompán fel is szisszenek, de túl sok inger ér, hogy tovább tudjak vele foglalkozni. Az érzékeim mindegyikét használom, hogy kihúzva a következő pillanatot, továbbra is tartani tudjam magam. Célt akarok érni, de a felismerés, hogy Pierre fölött soha nem volt olyan hatalmam, mint amit Antonio felett gyakorlok, egész egyszerűen nem fér a fejembe. Szenvedéllyel fűtött együttlétek azok is, de senki más nem képes kihozni belőlem ezt az énemet. Minden erőmmel azon vagyok, hogy teljesen megőrjítsem, akarom, hogy veszítse el a fejét, akarom, hogy nézzen szembe azzal, hogy mit hagyott itt három éve, és azóta is minden alkalommal, mikor csak üres ágyban ébredtem másnap reggel. Fogalma sincs még arról, hogy mi minden változott, legfőképp arról, hogy én mennyire változtam meg neki köszönhetően. Most mégis visszaköszönt a régi énem, akiről egész eddig könnyedén feltételeztem, hogy a feledés homályába veszett. Kiborító a tudat.. De nem hagyhatom, hogy elhatalmasodjon felettem. Csak a kísértésnek engedek, a sóvárgásnak, amibe szinte már bele is remeg a testem. Saját magamnak okozom most, tudom jól. Pont úgy nézek rá, miközben nyelvem ujjaival játszik, mint mikor előtte térdelve engedem a torkomig férfiasságát. Nagyon szívok rajta, meg is harapom, nem csak finom csipkelődés ez. Ha ő nyomot hagy rajtam, én is viszonozni akarom, de megelőz. Ahogy markomra szorít, egy pillanatra elnyílik az ajkam, mélyről jövő sóhaj szakad ki a torkomból. Csókjáért hajolok, harapni akarom a száját, míg nem lesz véres, és szívni a nyelvét, míg nyögése nem visszhangzik a torkomon. De hanyatt dönt, a puha matracra esek és mire felmérném a helyzetet, már fölöttem is van. Megkapom a csókot is, térdem már csípőjénél jár, felszabaduló kezeimmel húzom magamhoz újra, hogy fogaink össze is koccannak. Már a bejáratnál érzem merev férfiasságát, csípőmet automatikusan emelem meg, hogy fogadjam őt, mégsem az történik, amire várok. Csalódottan ejtem vissza testem a matracra, egész rövid pillanat erejéig talán a tekintetem is ezt sugallja felé, de megérzem ölemnek dörgölőző csípőjét, és ismét emelekedem az ágytól. Akarom, most talán jobban, mint eddig valaha. Meg akarom kapni, önző akarok lenni és élvezni. Fészkelődöm alatta, de elhátrál. Kíméletlen, meg akar törni, igába hajtani, arra akarja rávenni a testemet, hogy engedjen az érzéseimnek utat és legyek olyan odaadó, mint hajdanán. Nem leszek, nem akarok az lenni, kemény falakba fog ütközni, ha valóban ez az elhatározása.
Tiltakoznék, de erősebben fog, szinte szétfeszíti a lábaimat, hogy közé tudja fészkelni magát. A nyelve az első, amit megérzek. Lassú és aprólékos mozzanatai nyomán az egész testemet a hideg rázza. Össze akarom szorítani a lábaimat, béklyóba zárni a fejét combjaim között, a kezét igyekszem arrébb lökni, végül a vállán találok fogást, és körmeimmel szántom végig. A hátam megemelkedik az ágyon, túl érzékeny hozzá az ölem, hogy egyetlen vonaglás nélkül bírjam az ostromát. Az ajkamat a számba szívom, keményen harapok belé, érzem a vérem sós ízét is, ahogy nyelvemre szivárog, de a hangomat elfojtom. Legalábbis egy ideig. Túl hosszú ideig ahhoz, hogy ne legyek túl hangos, mikor utat engedek neki. Érzem az orrát a csiklómnak nyomódni, nyelvét, ahogy belém hatol, a forró lélegzetét a bőrömön, és a borostáját, ahogy az egész nőiességemet végigkarcolja. Az egekbe tornássza a vágyakozásomat, a lábaim megremegnek, a mélyen ülő izmaim fájdalmasan lüktetnek várva a beteljesülést, amit nem így akarok megélni. Teljesen vele akarok lenni, elvenni tőle mindent amit ad, és cserébe ismét neki adni mindenemet. Lábaimat vetem be, feljebb húzódom az ágyon, az ujjait fejtegetem a combomról, a szorítása már csaknem komoly fájdalommal jár, végül a fejét tolom csak el kezemmel, így következő csókja a combomat éri. Zihálva veszem a levegőt, kezem nyaka ügyébe kerül, ujjaim nyakláncába akadnak, és hiába ér el a tudatomig, hogy azt tőlem kapta, erősen meghúzom felfelé. Magamban akarom érezni, míg teljesen szét nem szedi a világom.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:00

Most már akarom, hogy szenvedjen, látni akarom a tüzet a szemében, ahogy megadja magát nekem és én azt tehetek vele, amit csak akarok. Mert igazából azt teszek most vele, amit akarok, ami ellen annyira tiltakozik. Erősen tartom a kezeit, immár teljesen átkarolom kétoldalt, miközben az ajkakat és a csiklóját ízlelgetem, szívogatom tetszésem szerint. Szívesen simítanék végig rajta, a combjain, a hasán vagy épp segítenék egy kicsit rá a kéjutazásra az ujjaimmal is, de nem tehetem. Akkor kíméletlenül ellenszegülne és kénytelen lennék belátni, elrontottam a játékomat. Így is, hogy nem pillantok fel rá érzem minden egyes rezdülését, érzem melegségét és azt, mennyire intenzíven kíván engem. Egy pillanatig sem kell őt benedvesítenem, mint ha csak egy kiapadhatatlan forrás lenne. Érzem, ahogy a legapróbb izmai is megfeszülnek, az ingerlésre szabálytalanul rándulnak meg, hogy egész testében folytatódjon az érzés. Nem kis koncentrálást igényel, hogy egy helyben tartsam, miközben érzem, ahogy a vállaimat szétkaristolja, talán a vérem is kiserken, ahogy teljes megmaradt erejével próbál ellenszegülni. Biztosan tartom őt.
Egészen addig a pontig sikerül is mindez, amíg a fejem odébb nem tolja. Ez már hirtelen ér, hisz azt várnám, tovább erőlködik. A nyakláncomba kap, érzem ahogy az ezüst megfeszül a bőröm mentén, felpillantok rá. Szinte megbabonáz a látvány, az a kiéhezett és elcsigázott tekintet, a kócos haj, az égnek meredő összehúzódott kemény bimbói... valósággal beindít a látvány. Megnyalom szám szegletét, testnedvének ízét még frissen érzem.
Ujjaim a nyakláncot húzó kezén, egy helyben tartva amíg lefejtem róla az övéit. Egyben pedig le is fogom ismét, amíg adózok még egy csókkal az ágyékának, végül felegyenesedek. Karjánál fogva húzom őt fel magának, hogy mohón csókoljak ajkaira, a nyelvem pedig erőszakosan tör utat magának. Szinte fulladásig csókolom, de ereszteni nem akarom őt. Oly rég sóvárogtam már minden egyes csókja után, hogy most betelni nem tudok velük. Az ajkait szívom, ízlelem, alsó ajkába harapok mohón, ahogy ismét tekintetem az övébe fúrom. Érzem magamban a tomboló vágyat, lassan nem bírom már visszafogni. Egy percig sem eresztem el a karját, de szabad kezemmel gyengéden fogom közre arcát. Hogy én mennyire el tudnám átkozni ezt a nőt, pont annyira amennyire megőrülök érte. Egy ördögi körbe estem már akkor, amikor közel engedtem magamhoz. Nem lett volna szabad kötőznöm hozzá, ha nem akarok változtatni az életmódomon. Vagy lemondhattam volna mindenről érte és akkor most nem úgy lennénk itt, mint két kiéhezett vad. Bár belegondolva talán ez nem változna, mindig megvesztünk egymásért és amikor együtt voltunk, legyen az indulatos és szenvedélyes vagy gyengéd és kényeztető, valami különös és megfoghatatlan dolog lengett be minket.
Arcát végül eleresztem, ahogy a csókot is megszakítom minden előjel nélkül. Szempillantás alatt fordítom őt hasra és eresztem is el a karját, hogy aztán fölé mászva egészen hozzásimuljak. Orrom a bőrét érinti gerince vonalán, ahogy hozzá simulok. Gyengéden húzom el a haját a nyakából, hogy ismételten megízlelhessem. Nem szívom meg, gyengéden érintem ajkaimat forró bőréhez, nyelvemmel pedig ismét tovább csigázom őt. Lüktető férfiasságom kettőnk közé szorul, de csak arra a röpke időre. Majd erősen ragadom meg csípőjét és térdepelek félig fölé. Hirtelen és erősen hatolok be bensőjébe, ezzel egy időben pedig a nyakába harapok gyengéden. Minden porcikám erre vágyott és most már én is megelégelem a várakozást. Már nem csak őt kínzom, hanem magamat is erősen. Csípőm lendül, csattan a fenekének, miközben mozogni kezdek. Érzem forróságát, ahogy egyben pedig élvezem enyhe kiszolgáltatottságát. Nem hagyom, hogy megforduljon, miközben mozgok. De nem korlátolom le sokáig, mert ahogy érzem, egyre többet és többet akarok, ennyi nem lesz elég. Jobb kezem a csípőjére fog, magamhoz tartva őt húzom fel őt térdelő helyzetbe,miközben a saját mozdulataim könnyedebbé válnak. Kellemes borzongás fut végig rajtam ahogy mélyebben érzem magam benne, sóhajaimat pedig most már nyögések tarkítják. A hátán pihenő kezem lassan simít végig a fenekéig, amire rácsapok. Következő pillanatban ujjaim ismét a csiklóját ingerlik, miközben felsőtestemmel egészen hozzá simulok. Azt akarom, hogy jobban élvezze mint én, hogy epekedjen utánam az éjszaka és az elkövetkezendő napokban is.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:00

+18

Valósággal szenvedek, testem lángban ég, minden nyelvcsapására egyre jobban pihegek, de még küzdök. Próbálok ellenállni neki, a kezeimet kiszabadítani, ellökni magamtól, de túl jól ismeri a testemet és a reakcióimat is. Lefog mielőtt eltolnám, keményen tart és nem kegyelmez. Csípőmet dobálom az ágyon, ebben nem tud akadályozni, de ennek ellenére folytatja. Én pedig már alig tudok a világomról, nőiességem vadul lüktet, már olyannyira túlfeszítette a húrt, hogy néhány percnél biztosan nem bírom tovább tartani magam. Az ellenkezésem pedig csak idő kérdése, hogy telejsen elpárologjon. Épp időben tolom el a fejét magamtól, hogy ne élvezzek el, de a pillanatnyi kimaradás is csak arra elég, hogy szaggatott mély levegőt vegyek és felkészüljek arra, hogy nem fogja annyiban hagyni, hogy félbeszakítottam. Az ujjaimat is egyesével fejti le a nyakláncáról, de legalább a figyelmét megkaparintom egy pillanatra, felnéz rám lábaim közül, zöld szemei most sárgán izzanak. Talán ő is sejti, hogy ha ezt így folytatja, akkor egyoldalú kielégülés lesz a vége, mégis visszahajol, én pedig felnyögök. Látja rajtam, hogy pokolian kívánom, lábaimat már önként tárom szét és pont ez a pillanat az, mikor felránt. Elégedetlen vagyok, a homlokomat ráncolva csapódik testem az övének, nyirkos vagyok, a bőrünk kissé összeragad, de a szólásra nyíló számnak hirtelen más dolga akad. Még így is fel kell szegnem a fejem, hogy viszonozni tudjam a csókját, amit már minden ellenkezés nélkül teszek. A vadsága mosolyra késztet, tetszik és azt is elismerem, mennyire hiányzott. A csatát elvesztettem, valószínűleg már a legelején tudta, hogy mivel fog teljesen megőrjíteni és sikerült is neki, engem viszont rútul elárult a testem. Még mindig pokolian kívánom őt, még mindig szeretem.
Tekintete az enyémbe fúródik, imént kiserkenő véremmel kenem össze száját, csíp a seb a számon, homlokom össze is rándul, de nem húzódom el. A következő pillanatban arcom a kezében, de most nem durva, gyengéden érinti bőröm, míg én csókja után csak zihálva veszem a levegőt. Kezem tarkójára siklik, másikkal még szabadulni akarok, hogy ismét megtaláljam a férfiasságát, de akkorát fordít rajtam, hogy nyekkenve érkezek hasra. Keresztben vagyunk az ágyon, nem értem, hogy kötöttünk ki ebben a helyzetben, de az sokkal inkább foglalkoztat, hogy a lepedő szövete túl durva az én érzékeny mellbimbóimnak, fájdalmas nyögésemet vágyakozó sóhaj váltja, a bőröm bizsereg, ő pedig újra óvatosan csókol, szinte csak becézi a bőröm. Ezzel a kettősségel kerget igazán az őrületbe. Számítanom kellene rá, hogy újra keményen fog bánni velem, de nem így teszem. Egy kissé elrévedek lágyságában, sőt túlságosan is, mert mikor felrántja csípőmet, hogy tövig nyomuljon belém, váratlan sikkantás hagyja el a számat, ő a nyakamat harapja gyengéden, én ia saját alkaromat, hogy ne halljon meg minket senki. Még mindig fogalmam sincs, hányan vagyunk jelenleg a házban.. Remegve szuszogok, csak akkor engedem kicsúszni bőröm a fogaim közül, mikor megbizonyosodtam róla, hogy a további lökéseire már a testem is felkészült. Pihegek alatta, keze rajtam, és újra meg újra kihúzódik, hogy felnyársalhassa a testem. Rejtett izmaim önkéntelenül szorítanak rá férfiasságára, lüktet a belsőm és teljes a képszakadás. Soha nem hittem volna, hogy egyáltalán látni fogom még őt valaha, vele semmi sem biztos... Pláne nem az, hogy visszatérve kiéhezett vadállatként gyűr maga alá, én meg hagyom és még élvezem is.
Térdre tolva magam a fenekem is kitolom neki, a hátamat homorítom, a terpeszem is szélesebb lesz, egy-egy hirtelen ritmusváltásnál a fogam között szűröm a levegőt, majd megpillantom magunkat a tükörben. Pontosan szemben vagyunk vele, a látvány pedig letaglóz. Látom kezét a csípőmön, az izmait, ahogy megfeszül minden szilaj lökésnél, az arcát, mikor elébe megyek fogy testünk mielőbb találkozzon. De ez nem elég, felegyenesedek, hátam mellkasának döntöm, a kezét visszahúzom a csiklómra, a másikat a mellem felé vezetem és csak nézem magunkat. A tükörképünket. A duzzadt ajkaimat, a vörös nyakamat, a testem fölött nyomokban átsejlő tetovált mellkast és a szempárt, amivel csakhamar szemben is találom magam. Kezem visszakúszik tarkójára, másikkal combján támaszkodom, a látványt is csak néhány pillanatig élvezem, aztán megnyalom ajkam, és amint látom, hogy ő is hasonlóan tesz, oldalra, félig hátra fordítva fejem követelek tőle esetlen, mégis vad csókot.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:00

Ágyékom masszívan bizsereg, ahogy felveszi a ritmust, immár testünk tökéletes kontrasztot alkot. A kisebb hajlatokban tökéletesen simulunk össze, mint ha azt akarnánk, hogy a legapróbb távolság is megszűnjön közöttünk, hogy aztán az elválás annál élvezetesebb legyen. Rég éreztem ennyire összhangot bárkivel is, mint vele, akivel szinte azonnal megéreztük egymás minden egyes rezdülését. De épp olyan fájdalmasan és hevesen tudjuk egymást ágyba döngölni, mint ahogy tesszük azt most is.
Nyögésem a nyakába fojtom, ahogy realizálódik bennem, a nap is felkelőben. Nem akarom magamra vonni az apja vagy bárki figyelmét a házban, hozzá jöttem csakis. De ezt a finomkodást megelégelem pillanatokon belül, hisz erősen ragadom meg és húzom egészen térdelő helyzetbe. Ahogy lábait jobban elnyitja, én is nagyobb terpeszbe csúsztatom a lábam, hogy sokkal szabadabban lendítsem a csípőm és érezhessem férfiasságom egészen benne. Már ha még lehetne ennél jobban... Ujjaim épp olyan tempót vesznek fel csiklóján körözve, amilyennel én épp bírom. Már nem tudok mindenre könnyedén koncentrálni, a kéj, a bizsergés ami számtalanszor járja át a testem teljesen eltompítja a figyelmem. Ahogy csípőm nagyobbakat csattan a fenekének, úgy nyögök én magam is egyre többször fel. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, érzékeimre hagyatkozva zuhanok az élvezetekbe, miközben inkább mozgok már ösztönösen, mint tudatosan. Talán ezért is áll meg a kezem egy pillanatra.
A tekintetével találom szembe magam a tükör által visszavert képben, ami tűnik még mindig kissé álomszerűnek, mint a valóságnak. Pedig valóság ez, a legtapinthatóbb formájában. Érzem ezt egész testemben, ahogy az övéhez ér, neki feszül, ahogy érzem bőrének forróságán, ahogy ha nem tartanám erősen, néha megcsúszna a kezem. Érzem a számban még a sós, véres, kissé édeskés nedveinek keverékét. És érzem őt magát teljes valójában. A kép nagyon is valóságos. Erre pedig máshogy sem tudna jobban bizonyítani, mint ahogy megmozdul, kezébe veszi először igazán az irányítást, amit nem fojtok el csírájában és felegyenesedik. Amikor már ő is teljes szenvedéllyel ég, amikor mindketten ugyanazt akarjuk: egymást élvezni. Tiszta és ösztönös szándék ez már a maga csupasz valójában, mentes minden szándéktól, elképzeléstől. Csak ő van és én. Mi létezünk.
Ahogy felegyenesedik, ismét tekintetét keresem a tükörben, ajkai azonban hamar elvonják a figyelmemet. Kezemet először ösztönösen elé fogom, átfogva a másik oldalára, hogy megtartsam, de nem ott köt ki, megragadja kézfejemet és ismét a csiklóját tapintom. Pimasz mosoly bujkál szám szegletében - a kis mohó - ahogy ismét játszadozni kezdek vele hosszában, körkörösen, majd direkt jobban megérintve a dombocskát, hogy belenyilalló érzésként hasítson belé az élvezet, hogy ennek kettőse taszítsa őt ismét az őrületbe. Nyaka apró gödröcskéjébe csókolok, ahogy másik kezem a mellét találja meg, ujjaim közé csípem gyengéden a bimbóját és morzsolom, húzogatom lassan elnyújtva a mozdulatot. A látvány ismét megigéz, ahogy felpillantok, annyira tetszik, hogy észrevétlenül is megnyálazom az alsó ajkam. Felém fordítja a fejét, tudom mit akar és meg is kapja tőlem: mohón csapok le ajkaira, nyelvem erőszakosan tör utat magának, miközben elhal egy nyögés. Vadul veszem birtokba az ő nyelvét, majd szívom az ajkait kisebb megszakításokkal. Sokáig nem kényelmes így, de ez most pont nem érdekel. Az ajkait szívom tovább, még egy kicsit birtoklón, mielőtt végleg elszakadok tőle.
Ujjaim már inkább csak szabálytalanul mozognak, mint tudatosan és összeszedetten. Az élvezet egyre nagyobb mértékben önti el a testem. Érzem, hogy minden izmom az összpontosításon dolgozik, hogy a kéj ne ösztönözzön lassításra. De olykor akaratlanul is lelassulok, amit aztán erősebb lökésekkel kárpótolok. Érzem, hogy egyre jobban megfeszülök, hogy már inkább csak hozzá simulok, végül elvesztem a világom, amikor elsülök. A gyönyör végigrengeti egész valómat, egy pillanatra megállok a mozdulatban mint valami magatehetetlen báb - ajkaim a bőrén pihennek, ahogy erőteljesen fújtatok -, aztán még mohóbban kapom el ajkait és az ujjaim is fürgébbekké válnak, ahogy jobban tudok rá figyelni. A sarkamra ülök, ahogy melléről a csípőjére csúszik a kezem, ahogy teljesen férfiasságomra ültetem őt még néhány mozdulatig. Ameddig csak bírom...

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:01

+18

Teljesen elvesztettem önmagam, a józan eszemet is, az ítélőképességemről nem is beszélve. Csak megjelenik, magának követel, én pedig nem vagyok elég erős, hogy nemet mondjak, túl erős ő is és a bennem dolgozó vágy ahhoz, hogy megálljam a kísértést, mikor pontosan tudom, hogy mit kaphatok tőle. És akarom. Megint, és csak egyre jobban. Még akkor is, ha tudom, hogy pofára esés lesz a vége. Akkor is, ha ez volt az utolsó. Nála sosem lehet tudni, évek óta nem láttam, de a szenvedély még csak meg sem fakult. Ezért is utálom. Képes pillanatok alatt felszítani a haragomat és ezzel együtt a régi buja vágyat, ami magához láncolja a testemet és nem hagy békét a lelkemnek sem.
Maga alá gyűrt, mert nem akartam engedni neki, most pedig, hogy már nem ellökni akarom magamtól, hanem élvezni az együttlétet, végre teljes egészében partnertnek is érezhetem magam. Nem vagyok már sem kiszolgáltatott helyzetben, de még csak az erejét sem fitogtatja rajtam. A szorítása még mindig erős, a lökései szilajok és követelőzőek, én pedig tökéletes összhangban mozdok vele. Tudom, hogy mikor merre billentsem a csípőm, hogy a lehető legjobb helyre érkezzen belém, ami mindkettőnknek csak örömet okoz. A mozgásommal még csiklóm ingelésére is rásegítek, ő is érezheti, hogy apró remegések kezdik rázni a testem.
A tükör csak fokozza az élvezetet. Látom mit művel a testemmel, hangos sóhajjal reagálok is mozdulataira, ahogy ujjai határozottan körbefogják mellbimbómat és játszani kezdenek vele. Idegszálaim pattanásig feszülnek, testem minden idegvégződésével érzem őt, mintha lassan folyó csípős elektromos áramot futtatnának végig a bőrömön. És csak csókolom. Csókolom kifulladásig olyan elsöprő erővel, hogy ha nem akarná megadni, amire vágyom, akkor is megszerezném tőle. De nem sajnál tőlem semmit, én pedig teljesen az övé vagyok. Nem kellene így lennie, de nincs is bennem rossz érzés, amiért vele vagyok, hisz boldoggá tesz. Olyan régen voltam már igazán önfeledt, olyan régen voltam egy kicsit önző, és olyan rég nem akartam azt, amit nem kaphatok meg. Most újra itt van, hogy emlékeztessen a leckére, amit még mindig nem tanultam meg. Ő sosem lesz az enyém. Nekem adja a testét, az idejét és habár még az életét is megosztotta velem valamelyest, magát teljességgel képtelen lelkestől odaadni valakinek. Szerencse, hogy nekem elég a teste, az a csodás, izmos test, amit televarratott. A tükörből meg tudom állapítani, hogy milyen motívum van a vállán, aztán szorosan be kell hunynom a szemem. Mikor megérzem magamban, hogy nem bírta tovább, pedig már olyan közel járok... Tudom, hogy képes lett volna a szájával, a nyelvével is a gyönyörbe hajszolni, percek kérdése lett volna csak, így mikor ismét percek választanak el a beteljesüléstől kissé türelmetlen szusszanás hagyja el a számat. Megáll a mozdulat közben, én pedig legszívesebben tajtékzanék, míg ő kiszuszogja magát. A forró levegő, amit kilélegez, szinte leforrázza nyirkos bőrömet. Férfiassága megrándul bennem, újra szorosan ölelem körül legmélyebb izmaimmal, míg ráeszmélek, hogy nem hagy csak úgy lógva, szája az enyémen és követelőző csókja mellett azt is megérzem, hogy a lábaimat ismét nagyobb terpeszbe kényszeríti. Már az első noszogatásra reagálok, mélyebbre akarom fogadni őt, mint eddig bármikor, azt akarom, hogy emésszen fel és nem is kell sokat várnom. Ujjai kényeztető simogatása nyomán nem veszik el az érzés, sőt mikor újra érzem, hogy hamarosan ténylegesen a karjaiba dönt, sokkal intenzívebb. Testem központjából kiindulva kezdek remegni, de remeg a térdem, a karom, ami támaszt keres a combján. Egyetlen elnyújtott pillanatra a tüdőmben reked a levegő, nőiességem vad lüktetéssel reagál az orgazmusra, testem pedig forróra hevül közben. Jobb is hogy a szusz bennem reked, nem akarok több hívatlan vendéggel találkozni ma reggel. Lihegve, gyenge testtel hagyom, hogy még egyszer utoljára belém csússzon, aztán az én mozgásom is leáll. Automatikusan dőlök hátra kissé, hogy hátamat megtámassza a mellkasa, csapzott hajamat tükörképemet vizsgálgatva túrom hátra. Az egyik tincsemről hideg izzadtságcsepp pottyan a bőrömre, hogy mellemen át utat fessen egyébként is izzadt bőrömre, míg bennem az élvezet utolsó rengései csengnek le szépen lassan.
Jó érzés még pár percig a karjában lenni, régen hiányzott már ez, ő maga és a mindent elsöprő szenvedélye. De tudom, hogy vége, tudom, hogy nem számíthatok többre, hát helyén is kezelem az egész helyzetet. Lecsúszom róla, miközben érzem, hogy folyik ki belőlem együttlétünk bizonyítéka. A kielégült arcomat felváltja a tettetett közöny, miközben tüstént a pólómat kezdem keresni.
- Megkaptad, amiért jöttél... Most akár mehetsz is. - közlöm kíméletlenül, de halkan. Most én akarok az lenni, aki véget vet neki. Én akarom kidobni, hogy legalább utoljára ne én legyek, aki elszenvedi ezt az egészet. Nem akarok több fájdalmat, a szívem túl gyenge ahhoz, hogy bántsa.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:01

Sosem voltam az a faszkalap típus, aki a kielégülése után csak úgy lerendezi a nőket. Legalábbis vele nem. Sőt egyenesen azt akarom, hogy megvesszen az élvezettől, hogy még többet és többet akarjon belőlem, hogy aztán a nevemet emlegesse és csak ezekre a pillanatokra gondoljon. Habozás nélkül adom meg mindazt neki, amire vágyik. Erősen tartom, amikor megremeg, miközben ujjaimat egy pillanatra sem emelem el a csiklójától. Remeg, szinte reszket a lökéseim alatt. Még én is érzékenyebb vagyok ilyenkor, ha nem is akkora intenzitással, de érzem a bizsergést, az ő forróságától cseppet sem lankad lelkesedésem. De már a tükörben figyelem magunkat, elégedett tekintettel pásztázok rajta végig, mit művelek vele.
Az arcára van írva mikor jön el az a pont, amikor eljuttatom a csúcsra. Nem akartam az adósa maradni, amilyen vehemenciával letámadtam ma ennyi év kihagyása után. Még szívesen kényeztetném akár órákon keresztül, de megáll a mozgásban. Én sem mozdulok már, lassan ismét sarkamra ereszkedek, a hátába fújom a levegőt, igyekszem lélegzetvételemet rendezni. Nem megy olyan könnyen, amikor még annyira intenzíven lüktet rajtam, hogy akár ismét meg tudná hozni a kedvemet. De tudomásul kell vennem, elérkezett a reggel, az ég már világosodik, ő pedig nem maradhat sokáig. Haja az arcomba csap, ahogy hátra dobja, én nyakába fúrom az arcom, ahogy hozzám somul. Az ilyen pillanatokat is meg kell élni, miközben igyekszem csillapodni. Most már lassan sikerül is, nem forrongok, bőrömet végigszántja a reggeli levegő kissé nyirkosnak ható érintése. Pedig biztosra veszem, megy a fűtés. Alaposan kifárasztottuk egymást, az eredményt pedig magunkon érezhetjük most.
Csak hagyom, hogy eltávolodjon tőlem, mellkasom is fázni kezd ahogy teste melege tovatűnik. Kérdőn pillantok rá, tekintetemmel követem keze mozdulatát. A pólót valahol az ágy végében találja meg, rácsúsztatom tenyeremet a kézfejére. Elhúzódik, érzem, ahogy kizár. Tudom, így is sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. De nem szoktam sosem beérni azzal, amit kapok. Ezzel bizonyára még tisztában van.
- Érted jöttem, nem a testedért. - nem hagyom magam, noha hangom nyugodt marad. Talán egy picit hízelgő is, de kellően határozott. Most már rendesen levegőhöz jutok, akár indulásra is készen állnék. De nem akarok menni, maradni akarok itt, vele. Még ha pár percig is, még ha ezért megpróbál is kidobni. A picsába is, kell ő nekem és ha csak így... ha csak perceket adhatnék neki, ha órákat, ha több időt szánnék is rá. Nem tudja még, de maradok. Egy bizonyos ideig biztosan, azt még én sem tudom, meddig. De maradok. Legutóbb visszajöttem, de csak hozzá. Érte, őt akartam, mert epekedtem utána.
- Látni akarlak még. - adom a tudtára, miközben magam felé fordítom az arcát egy könnyed mozdulattal. Komolyan beszélek, azt akarom tudja, hogy még itt leszek és nem megyek el ismét. Nem érdekel az sem igazából, ha ellenkezik, ha minden követ megmozgat, hogy kihátráljon tőlem. Mert tudom, most bűnbe esett, engedett a csábításnak, az enyémnek. Nem a vőlegényének. Az az ember... nem is tudom hogy élvezheti a társaságát, tiszta modorosság, tiszta giccs. És akár az apja is lehetne talán. Bár ebben nem vagyok eléggé biztos. Mindegy, ő érdekel a legkevésbé.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:02

+18

Szükségem van rá, hogy megtartson, hogy néhány percem legyen, míg teljesen magamhoz térek. Egészen gyengének érzem a tagjaimat, de szorosan fog, hasam előtt fonja át karját, hogy még csak véletlenül se bukjak előre. Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, csakúgy próbálom elcsendesíteni hevesen dörömbölő szívemet, mint ő. A tekintetem a tükörképemmel találkozik, magamat vizsgálgatom, miközben hagyom, hogy öleljen. A szemeim csillognak, a hajam kócos, az arcom pedig kipirult. Rá is vetek egy pillantást, vagy legalábbis azt tervezem, hogy nem sokat időzök rajta, de nem tudom elszakítani tőle a pillantásomat. Szinte bámulom őt, miközben a levegőben érzem az együttlétünk aromáját, ahogy körbeleng nem csak minket, de az egész szobát. Fájdalmas érzés szembenézni a tudattal, hogy megint sikerült neki elcsábítania, elfeledtetni velem mindent. A legrémisztőbb az egészben viszont az, hogy a testem pillanatokon belül felülírt minden észérvet és úgy téptem a testét, mint utoljára hónapokkal ezelőtt. Akkor egy teljes éjszakánk volt a másikra, most viszont nem hagyok neki több időt. Kiszakadok a karjai közül, ő pedig hagyja. Már nem olyan erőszakos, mint az imént, mikor kérdés nélkül maga alá tepert. Arcom önkéntelenül is grimaszba torzul, hisz történetesen tökéletesen tisztában vagyok vele, mi a forgatókönyv. Még meg is előzöm, és nem hajlok semmire, amit mond. Igyekszem meg sem hallani, még gúnyos megjegyzést sem tenni arra vonatkozóan, hogy mennyire nem hiszem el már egyetlen szavát sem. Eljátszotta az összes bizalmamat, ellopta a szerelmemet és összetörte a szívemet. De még ha csak rólam lenne szó, teljesen már lenne a helyzet, mint ez a mostani. Az önzőségemnek vége szakadt abban a pillanatban, hogy kibújtam az öléből és a pólóm után kezdtem el kutakodni. Innentől kezdve pedig visszavedlek annak a nőnek a bőrébe, akinek muszáj felelősségteljes döntést hoznia, méghozzá azt, hogy nem kér tőbbet belőle. Életem talán legnehezebb szavai ezek, és még csak ki sem mondtam őket. Hisz akár minden jól is alakulhatna, ha nem lebegne felettem a tudat, hogy bármikor leléphet újra. Ha meg tudnám neki bocsátani az utóbbi három évet. Ha nem lennék valaki másnak a menyasszonya, akit éppen most csaltam meg. Még ezért is el kell számolnom magammal, és tudom, hogy egyáltalán nem lesz egyszerű.
A pólómat nem veszem fel, csak magam elé húzom, várom, hogy fogja magát és legalább ezt az egy kérésemet teljesítse. Majd utána összetörhetek, hogy már megint neki adtam magam, és bármennyire nem akartam használni a szívemet, azért mégiscsak sikerült megsanyargatnom magam miatta.
- Én viszont nem.. - vágom rá automatikusan, egyetlen percnyi gondolkodás nélkül, mikor maga felé fordítja az arcom. Hátrébb kúszok, egészen az ágy támlájáig, hogy neki tudjak dőlni és mégis messzebb kerüljek tőle. A légzésem már csaknem teljesen rendeződött, csak a bőrömön megjelenő apró foltok jelzik, hogy sikerült összegabalyodnom vele. - Csak hagyd meg ezt emléknek, és ne gyere többet. Ne is keress. - nézek aztán szemébe. Nehezemre esik kimondani, de tudom, hogy ez a helyes. Nekem már nem ő az első. Ott a fiam, akinek valóban szüksége van rám. Talán volt idő, mikor mindent sutba dobtam volna érte, azóta viszont túl sok minden történt, ráadásul mindez anélkül, hogy egy pillanatig is érdeklődést mutatott volna irántam. Hát most visszaadom neki a kölcsönt, láthatja rajtam, hogy egyáltalán nem érdekel ő mit akar. Nem vagyok a játékszere, amit eldobhat, ha megun, aztán mikor épp unatkozik vagy nincs más, akkor visszatáncol hozzá.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:02

Minden annyira olyan, mint legutóbb volt. A vonásai cseppet sem változtak,a hogy rám tekint elégedett, ábrándos tekintettel. Mégis mindez olyan hirtelen száll tova, mint ha soha nem is lett volna igaz. De én éreztem minden porcikáján, mennyire engem akar, mennyire szeret még mindig. Mert nyilván szeret még, ehhez már semmi kétségem sincsen. Akárhogy változik meg egyik pillanatról a másikra, engem már nem ver át. Az imént visszavonhatatlanul alátámasztotta azt, amit csak annyira szerettem volna. Tudom, hogy engem akar, tudom, hogy menekülni próbál. Kezére fogok, ahogy a ruhát ragadja meg, miközben egészen mögé térdelek. Kezem a hátán egy pillanatig, eljátszadozok a gondolattal, hogy megint az ágyhoz szegezem őt. Nem tetszik a határozott kijelentése, ahogy dacosan rám pillant. Sosem vontam kétségbe azt, mennyire erős tud ő lenni... de mégis annyira gyenge, hisz tisztában vagyok mindazzal, amitől ő megroppan.
- Nem? Akkor mi volt ez a tiltakozás utáni? Claire, bárhogy szépítjük is, te döntöttél így, te adtál egy okot, hogy az ágyra teperjelek. - nem kímélem a szavakkal, nem vádolom őt, csak a tényekkel fordítom szemközt. Tudja jól, hogy soha nem erőszakoltam meg őt. Erőszakos ugyan voltam, de inkább hoztam őt lázba, vettem rá valahogy, hogy meggondolja magát. Sohasem fukarkodtam a módszereimben, hagytam már ott teljesen felizgulva, hogy aztán visszarángasson, voltam erőszakos bitorló mint most aki teste minden egyes érzékeny pontjával tisztában van. Talán voltam gyengéd is, amikor az kellett neki. Most semmi nem kell neki, de én tudom, hogy szomjazik rám.
Nem hagyom, hogy elhátráljon, a háttámláig kúszik, de a bokáját ragadom meg, hogy visszahúzzam magamhoz. Nem akarom bántani, ezt értse meg. De nem fogok csak úgy szó nélkül eltűnni, hogy soha többé ne jöjjek vissza. Képtelen lennék őt nem látni. Már a puszta gondolattól is elfog az elégedetlenség.
- Soha nem voltam emlék és nem is leszek. A te örökös jelened voltam, amióta csak ismersz. - végigsimítok rajta, arcára fogom a kezeimet, miközben fölé görnyedek. Lábaim szorosan zárják satuba térdeit, arcom pusztán pár centire van az övétől. A tekintetét keresem, csak nézzen rám! Akaratosan de mégis szenvedélytől túlfűtötten csókolok ajkaira.
- Tudom, hogy igazából nem gyűlölsz. Nekem nem tudsz hazudni, baby. Te is láttad a tükörben, amit én...

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:02

+18

Nem menekülök előle, mert nincs hova, tudom, hogy ha kirontanék a szobából, akkor a saját titkomat sodornám veszélybe. Alex szobája pontosan a folyosó másik végén van, de előszeretettel mászkál át hajnalban az apámékhoz, olykor még hozzám is. Semmi más nem hiányozna, minthogy betoppanjon egy ilyen pillanatban. Nem valószínű, hogy ki tudnám magyarázni. Pierre meg nem hülye, ha nem is azonnal, de pár perc alatt valószínűleg magától is összerakja a képet, ha meglátja a kissrácot, aki pontosan úgy néz ki, mint ő. Nem kockáztathatok, pedig itt sem vagyok szívesen és ez látványosan ki is ütközik a vonásaimon.
- A lezárás.. - sóhajtok nagyot. Kérdőre vonását máskor valószínűleg üvöltéssel díjaznám, most viszont halk vagyok, a hangom nem éles, hanem finom és beletörődő. - Kellett, hogy el tudjalak engedni.. - rántok vállat, de már nem nézek rá. Nem tudok. Kimondva sokkal szörnyűbben hangzik, mint magamban. Így súlya van, a kimondott szót ugyanis nem tudom visszavonni. De valóban szükségem lesz erre a pillanatra, majd mikor már férjnél leszek. Rendes feleség akarok lenni, még akkor is, ha tudom, hogy sosem kapom majd meg ezt a férjemtől. A töredékét sem, soha senkitől. De nem érdekel, feladom az életem ezen részét, ha cserébe visszakapom a fiamat. Ha kell, soha többet nem érintek férfit, csak tudjam őt biztonságban, csak tudja, hogy én vagyok az anyja. Más nem is számít. Antonioval pedig még szerencsém is van, hisz a tenyerén hordoz. Én pedig megcsaltam... Hányingerem van magamtól, meg attól, hogy most már teljesen biztos vagyok abban, hogy hajszálnyi esély sincs arra, hogy valaha teljesen neki tudom majd adni magam és a szerelmemet.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy évekig várok rád. Már a múltam vagy, akár tetszik akár nem. Talán most épp itt vagy, de jövőm veled sosem lesz.. - mondom ki a kíméletlen igazságot. Túl őszinte a mondat ahhoz, hogy ne gyakoroljon rám hatást, nekem meg nincs pókerarcom. Keserves érzés átélni a hiányát, aztán a közelségének hódolni és várni a pillanatot, mikor ejt megint pofára. A bizalmamat pedig már rég eljátszotta ahhoz, hogy számítson mit mond éppen a vágy hevében. Vagy az, hogy én mit mondok hirtelen felindulásból. Mégis ő az, aki megint erőszakos, aki nem tudja elviselni az igazságot, holott látnia kellene neki is. A kémia mindig is megvolt köztünk, pillanatok alatt képesek voltunk pattanásig feszíteni a húrt a másikban és olyan gyönyört tudunk nyújtani, amit ritkán él csak meg az ember. Jók vagyunk közösen az ágyban, de az életem már ennél jóval többről szól. Hirtelen kellett megkomolyodnom, most pedig élnem kell a lehetőséggel, hogy kiadjam az útját, mert magamat ismerve, ha most nem teszem meg, később már nem is fogom. Most először nem viszonzom a csókját, még a fogaimat is összeszorítom, egész állkapcsom megfeszül. Hagytam, hogy közelebb húzzon, most pedig talán azt hiszi, hogy birtokolni is tud majd néhány csókkal. De most nem török meg, ennyitől nem. Túl erős bennem az elhatározás.
- Fogalmad sincs róla, mennyire utállak... - zárom meg a fejem lemondóan. Szemeim szomorúak, ő is láthatja, hogy a korábbi parázsló vágy helyén most csak fájdalom van. Megígértem magamnak, hogy nem teszem, mégis engedem átfolyni az érzést a szívemen. Lássa csak, hogy mit tett velem, hogy miért nem vagyok hajlandó már bízni benne vagy egyszerűen csak hinni neki. Nagyon jól tudja, hogy hazudok, én pedig tudom, hogy hazudni is fogok, mert ha a teljes igazságra fény derül, abból mindannyian vesztes félként kerülnénk ki. - El sem tudod képzelni, min mentem keresztül, fogalmad sincs az életemről. Három éven keresztül kósza éjszakákra jelentél meg nálam és mire felkeltem már csak hűlt helyed volt. Magyarázat sehol. Szóval ne merd azt mondani, hogy miattam jöttél vissza.. Értem.. Nincs szükségem erre, és nincs szükségem rád se - tör ki belőlem egy szuszra, de még közel sem az egész, amit képes lennék a fejéhez vágni. Nincs igaza. Utálom. Csak a szívem csökönyös, az szereti még mindig minden törött kis darabkájával.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:02

Ellenkezik és ellenáll. Ellenérzéseket szít bennem is ez a viselkedése. Most tényleg látom rjta, ahogy megmakacsolja magát. Komolyan eljönne egy ilyen is? Lezárás... még hogy lezárás, meg elengedés. Nem fog engem elengedni soha. Mondjon bármit, a tekintete elárulja. A szavak fájnak neki, de nekem is. Távol akar tartani magától, talán örökre. Én viszont nem akarom ezt. A kapcsolatunk mindig a feltétel nélküli bizalomra épült, hisz máskülönben hogyan csináltuk volna ezt mind végig? Hisz soha nem mondtam el neki semmit, hol jártam, hová megyek, mit csináltam vagy épp honnét van az a rengeteg pénz. Mert pénzem az mindig volt, valahogy mindig teremtettem akkor elő, amikor annyi kellett. Mindent megkapott tőlem, csak a kis titkaimat hagytam meg magamnak.
- Ne a vállad rángasd, nézz rám és úgy mondd! - sziszegem a fogaim között. Már maróan fáj, ahogy passzívan viselkedik. Ennél még az is jobb, amikor tombol, ordít. Mert akkor tudom, hogy mit várhatok tőle. De nem teszi. Hallgat, kerüli a tekintetem.
Hitetlenkedve pillantok rá szavai hallatán. Ha eddig nem gyűlöltem eléggé ezt a családot, akkor majd most megteszem. Biztos vagyok abban, hogy hatottak rá valahogy, zsarolják valamivel. Nem lehet, hogy csak így dönt és kész. Claire sohasem tenné ezt, ha nem kényszerítenék rá. A csók most hasztalan, ahogy továbbra is passzív. Megfordul a fejemben, hogy lekeverjek neki egy hatalmas pofont, de ahogy ujjaim között tartom az állát, rájövök, nem tudnék ártani ennek a gyönyörű arcnak. Most sem, sohasem.
- Áruld el, mivel vettek rá, hogy ezt mondd?! - megemelem a hangom, dühtől tajtékzik. Eleresztem őt, hisz teljesen hasztalan a próbálkozásom. Nehéz elnyomnom az indulataimat, legszívesebben csak feltépném az ajtót és átmennék a szülei szobájába, hogy akit ott találok, megverjem. Tenyerem ökölbe szorítom, szinte körmöm tenyerembe váj. Állkapcsom megfeszül önnön ellenkezésemben. Nem fogok átmenni, nem csinálok semmi visszafordíthatatlant, mert akkor végleg egy életre nem áll szóba velem.
- Dehogy utálsz, Claire. - nem szeretem nyomatékosításképp használni a nevét, annyira idegen hozzánk. Mégis megannyi alkalommal, amikor összevesztünk és mindent egymás fejéhez vágtunk, sokszor már csak ez rántott vissza minket a valóságba. Utálom a saját helyzetemet, a végletekig gyűlölöm, hogy nem adhatok válaszokat neki, nem mondhatom biztosra, én itt maradok. De számít ez ebben a helyzetben. Leszállok az ágyról, az alsót felveszem a földről, kapkodva húzom fel azt.
- Nem, tényleg nincs. És tudod miért nincs? Mert te sem avatsz be az életedbe. Ahányszor visszajöttem, soha nem mondtál semmit. Csak a csöndre vágytál, ami valamiért annyira a mentsváradnak tűnt. Szerintem nincsenek jó hatással rád a szüleid, most pedig fogalmad sincs, mekkora hibát követsz el, ha csak úgy elküldesz. Nem teheted, tudod? Ha tudnád, hogy mennyire elmondanék mindent neked, mert ennyivel jövök. Ha azt hiszed, hogy nekem egyáltalán nem volt nehéz az elmúlt három év, akkor tévedsz.

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:03

Megint nem tudok belenézni a szemébe. Egyszerűen nem tudom látni, nem is akarom látni, hogy mekkora fájdalmat él át. A szakítás sosem egyszerű, ez pedig ráadásul még csak nem is egy olyan standard kapcsolat, ahol kijelenthetnénk, hogy mostantól kezdve külön utakon járunk. Mi mindig ezt tettük, de valahogy mégis összesodort minket az élet. Tudom, hogy ezután is visszavágyunk majd egymás karjaiba, nagy lesz a kísértés. A magam részéről teljesen biztos vagyok abban is, hogy még sokkal jobban fogok szenvedni a hiányától, mint eddig valaha. Mert ez végleges. Nem vagyok biztos abban, hogy ez a jó döntés, de abban igen, hogy a körülményeket figyelembe véve helyesen cselekszem. Csak ezért tudok végül a szemem sarkából rálesni, miközben tiltakozom a rágalma ellen.
- Ez az én döntésem, egyedül hoztam meg! - állok ki magamért, bár kissé összerezzenek a hangjától. Látom rajta, hogy pattanásig feszül minden idegszála, a szemében értetlenkedés és annyi indulat, hogy egy pillanatra azt feltételezem, meg fog ütni. Végül csak elenged, én meg egy hosszú percre lehunyom a szemeimet, hogy elrendezzem magamban a hazugságaimat.
- Ha majd lehiggadsz, meg fogod érteni te is.. - hangom még mindig halk. Hangos ő helyettem is. Aggódom is, hogy valaki meghallja, de tudom, hogy ha lepisszegném, azzal öntenék csak igazán olajat a tűzre. Ismerem őt ahhoz, hogy tudjam ebben a helyzetben mit ne csináljak. Az a baj, hogy annyira már nem, hogy tudjam mit mondhatnék, amitől tényleg hátat fordíthatna és vissza se nézne.
- Utálom, amit velem tettél, utálom, hogy se szó se beszéd itthagytál. Azt is, hogy olykor felbukkantál én meg vártalak, hogy néhány órába sűrítve adjak meg neked mindent, amit csak tudok... Reméltem, hogy egyszer majd maradsz, nagyon akartam. De nem tetted, én pedig belefáradtam, tudod? Új életem van, és elfogadtam, hogy te ennek nem leszel a része.... - gondolok ismét Antoniora, aki igazán nem egy olyan nőt érdemelne, aki megcsalja, miközben állítja, hogy nála jobban senkit se tisztel. Úgy érzem, mintha szembeköpném magamat, nagyon kiábrándító és nagyon fáj.
Szememmel követem a mozdulatait, ahogy az alsójába bújik, én is kihasználom az alkalmat, hogy visszavegyem a pólómat és az ágy másik végén leevickélek róla, hogy a komódhoz sétálva fehérneműt húzzak. Elégedetlen csettegéssel kutakodom a fiókban egy darabig, mert önkéntelenül is apró csipkés bugyik kerülnek a kezeim közé, amiket jobban teszem, ha visszasüllyesztek a mélyre. Talán percek is eltelnek, míg keresgélek a megfelelő után, de nagyon gyorsan bele is bújok.
Szeretnék vitába szállni vele, hogy igenis megtehetem, sőt szemmel láthatóan meg is teszem a részemről, hogy elküldöm. Az már más kérdés, hogy egyáltalán nem szándékozik venni a lapot, hogy minél hamarabb kívül akarom tudni. Nincs már hozzám semmi köze.
- Akkor rajta, mondd el! - kapok a szavain mégis, pedig tudom, hogy nem kellene firtatni. Meg azt is, hogy úgyse fog mondani semmit, ahogy eddig is mindent megtartott magának. - Ennyivel jössz! - ismételem meg szavait. Végre valamiben egyetértünk.. Vagy legalábbis részben, mert ennél azért jóval többel jönne, de mág ezzel is beérném. Ha valami halvány fogalmam lenne arról, hogy mi a jó bánatért lépett le. Gondoltam már mindenre az évek alatt, a legreálisabb talán az a verzió, hogy valahol máshol neki már családja van, talán gyerekei is, én pedig csak egy aktuális kis szerető vagyok, akit meglátogat, ha olyan kedve van.
- Itt az alkalom, hogy elmondd, itt az alkalom, hogy beszámolj mindenről. Több nem lesz.. - figyelmeztetem határozottan, már én is felemelem a hangom, mire aztán felocsudnék már ki is csapódott az ajtóm. Ijedten kapom a fejem a folyosó irányába, apám már a szobámban és fújtat, mint egy megvadult bika. Sosem láttam még ilyen idegesnek, egy pillanatra le is fagyok, aztán a kiabálása hat rám.
- Mit keres ez itt? Nem volt elég, amit a családunkkal tett? - förmed rám. Komolyan, mintha én tehetnék róla, hogy itt van. Mást se akarok, mint kitessékelni, csak én nem fordultam volna olyan drasztikus eszközökhöz, mint ami apám kezében a lába mellett lóg. Ujja már a ravaszon, én meg értetlenségemben csak Pierre elé ugrom, felkapom a szétszórt cuccait, a kezébe nyomom és az ablak felé lököm, hogy induljon már. Méghozzá azonnal. Apám ugyanis mindenért őt okolja, és vádjai nem minden esetben alaptalanok. De mégis honnan van fegyvere?

Tárgy: Re: may we meet again - p & c Szomb. 14 Nov. 2020, 02:03

Túl határozott most már és annyira felidegesítem a válaszaimmal, hogy kétlem, meggondolná magát. Számítanom kellett volna arra, hogy ekképp dönt? Számolnom kellett volna azzal, hogy esetleg a szülei teljesen ellenem fordítják? Azok az álszent alakok, akik bort isznak és vizet prédikálnak. Engem pedig egyenesen az ördögtől valónak titulálnak. Tudom én, hogy hogyan is van itt náluk... sosem fogadtak, se nem néztek jó szemmel rám. Most itt vagyok mégis ebben az oroszlánveremben és teszek rá, hogy amúgy vélhetőleg idehaza lehetnek. Engem csak Claire érdekelt, a tény pedig, hogy ők is itt laknak, édes kevés a távol tartástól.
- Nem, ha lehiggadok sem értek ezzel egyet. - még mindig tiltakozok, nem akarom elfogadni ezt a válaszát. Épp most, mikor annyira közel jártam. Szinte együtt merültünk újra bele abba az érzelmi kavalkádba, ami most egy pillanat alatt foszlott köddé. A szüleit okolom, még szép! Hisz a csókja és minden porcikája épp annyira epekedő, mint volt mindig is.
- Jó, oké, mondd csak. Add ki magadból! - a szavaiba vágok dühösen, talán mindkettőnket még tovább spanolom. Nem tehetek róla, egyszerűen csak dühítenek a szavak, mert érzem a mögöttes erőt, a szándékot, hogy tényleg képes lenne megtenni. Kihátrál, én pedig nem hogy ésszerű érvet nem tudok felhozni, de nem fogom tudni megállni azt sem, hogy kiszakadjon belőlem a méltatlankodás is.
Egyre kevésbé tudom magamat is uralni ahhoz, hogy ne mondjak olyat, amit inkább visszaszívnék. Amire nem szívesen válaszolnék, amiről még mindig úgy érzem, hogy jobb ha nem tud. Eddig sem tudott és talán sohasem fog. Ha rajtam múlik, ha hideg fejjel tudnék uralkodni, de sajnos nem tudok. Ennek a lobbanékonyságnak érzem most böjtjét, amikor nekem szegezi a kérdéseket. nesze neked Pierre, erre volt szükséged? Persze, hogy nem. És most nem tudom, mégis mit mondjak. De nem is tudok, ajkaimat elnyitom, amikor becsapódik az ajtó, egyenesen a falnak. Megfordulok a tengelyem körül és az apjával találom szembe magam. Azonnal megpillantom azt a több mint ötven centi szépséget, ami egyelőre nyugodtan lóg, mégis vészjóslóan hat az egészre. Mint egy rossz giccs, a szent lelkész fegyvert ragad. Nem tudom eldönteni, hogy vajon megemelné-e rám, de abban a pillanatban hogy ezt megteszi, immár csak az válik kérdésessé, vajon sutba dobja-e a hitét azért, hogy vétkezzen. Megérné egy életfelfogást kidobni ezért? Magam elé emelem a kezeimet majd odébb tolom a puska csövét.
- Nem ajánlom, hogy elsüsse. - sziszegem bosszúsan. De Claire elém lép, én pedig akaratlanul is hátrálok egyet, ahogy megtol. A ruháim a kezemben landolnak, én pedig értetlenül meredek egyikről a másikra. Ugye nem gondolja, hogy elsüti az örege? Mielőtt azonban őt is és az apját is megkérdőjelezhetném, az ablak felé lök. A kinti hideg szél csapja meg pucér bőröm, miközben hátrapillantok. Nem ellenkezek, de nem szívesen hagynám őt itt. Mégis most mi lesz? Számon fogják kérni? Ezt már ne tudom meg. Kidobom a holmikat a talajra és utána lendülök. Lapockára érkezek a kemény talajon, de szabályosan pördülök előre. Még vetek egy pillantást fel, mielőtt tova indulnék.

» Adel & Monty - Old lovers meet again